Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Valami régi, valami új, valami kölcsön (Britten-vonósnégyesek az Endellion Kvartettől)

2014-01-23 10:31:16 Balázs Miklós

Banjamin Britten: String Quartets Benjamin Britten
String Quartets Nos. 1, 2, 3 & 3 Divertimenti

Endellion String Quartet

2 Compact Disc
Warner: 0825646420087

*

A bámulatba ejtően sokszínű és módfelett szerteágazó Britten-életműből nem feltétlenül a vonósnégyesek képezik a zenetörténészek által legtöbbet analizált műcsoportot. Az operákról, karművekről, dalciklusokról – érthetően – jóval több szó esik. Talán nem is akkora baj ez, hiszen így legalább nem túljátszott, agyonelemzett, unásig mormolt darabok bukkannak fel a lemezújdonságokon időről időre, hanem mint a grandiózus remek-opusok szelíd árnyékában megbújó, felfedezésre ingerlő apró gyöngyfüzérek kerülnek elénk a kvartettek.

A tavalyi Britten-centenárium teljesítette a kötelességét: mind a ténytisztelő szakirodalom, mind a közönség kegyeit kereső lemezipar értékes nóvumokkal rukkolt elő. Igaz, a recepció apróbb-nagyobb torzulásait nem köszörülte ki. Brittenről angolul túl sokan és túl sokat írtak, nem-angolul viszont túl kevesen és túl keveset. A Billy Buddról nem tudtunk meg többet, s például a szólócselló-szviteknek sem születtek új, kongeniális tolmácsolásai. Benjamin Britten oeuvre-jének több fontos szelete a jelek szerint még mindig a szigetország köd lepte, sziklás partjai mögött rekedt.


Ezen félszeg, néha kelletlennek, máshol kissé túlírtnak ható vonósnégyesek sem tartoztak okvetlenül az alaprepertoárba a kontinentális zenei életben, holott a három teljes értékű kvartett és a Három divertimenti című hangulatos karakterdarab-fűzér igen szép és gazdag zenei invencióról árulkodó műcsoportot képez. A vonósnégyes mint médium – avagy zenei kifejezési mód –, jóllehet látszólag elkísérte a szerzőt egész életén és pályáján, mindig csakis meghatározott, jól körülhatárolható és karakterizálható pályaszakaszokban bukkan elő.

Akkor viszont hangsúlyosan.

Az első szárnypróbálgatások a műfajban még a tizenéves, Frank Bridge zenei világában mozgó, szépreményű fiú első kísérletei (Rhapsody, 1929; Quartettino, 1930), melyeket nem igazán tart számon még „keményvonalas” Britten-recepció sem, azonban a még javában a tanulóévek alatt keletkezett Három divertimenti (1933-36) már gyakrabban előkerül a diskurzusban. „Menj, fiú, játssz” – szól a Shakespeare Téli regéjéből kölcsönzött idézet afféle mottó gyanánt ez eredetileg öttételes mű fejlécén, mely vállaltan ironikus-szatirikus karikatúrákként, a kollégista-társak portrérajzaként született. A bemutató azonban nem járt számottevő sikerrel, így a sajtó alá rendezés és a kiadás is elmaradt. Itt akár véget is érhetne a történet, ha a kései kvartettjét író komponista nem térne vissza a darabhoz élete alkonyán, s nem készítene belőle háromrészesre kurtított, revideált verziót.

De ne szaladjunk előre. Bár a fiatal Brittennek 1936-ban, úgy tetszik, elmegy a kedve a vonósnégyes-komponálástól, ám a böjt itt nem tart sokáig. 1941-ben, az amerikai évek alatt megbízást kap a korszak jeles patrónájától, Elizabeth Sprague Coolidge-tól egy „szabályos” kvartett megkomponálására. A kész darab egyesek szerint túlságos is foglya lesz ennek a megfeleléskényszernek. Négy feszes tétel a klasszikus (de nem neoklasszicista) formában inkább béklyózza, mintsem inspirálná Brittent, aki Beethovent hívja mintául, jóllehet zenéjében a beethoveni küzdelem és folytonos tragikum-keresés akkor is és később is csak erősen átesztétizált formában érhető tetten. Kalifornia háborítatlan napsütése, mely ihletően kellene hasson, pedig éppen nem kedvez ennek a szigorú formarendnek. A darab kidolgozott, kompakt, kerek egész, de nem megfellebbezhetetlen remekmű.

Érthető a zeneszerző hiányérzete, s nem véletlen az sem, hogy a következő vonósnégyesre már csupán négy esztendőt kell várni. A hazájába visszatérő, és a Peter Grimes zenei világában derékig elmerülő művész hozzáfog egy kevésbé kötött, de a műfaj míves hagyományait nagyon is figyelemmel kísérő kvartett megírásához. Az apropó ezúttal Henry Purcell halálának kétszázötvenedik évfordulója. A beérés, az alkotói kiteljesedés itt figyelhető meg a legtisztábban: a három tételből szerkesztett, bár kissé „farnehéz” darab egyaránt reflektál a műformának a századközépen szokásos kereteire, ugyanakkor egyrészt a „nagy opera”, a Peter Grimes sajátos mikrovilágának bűvkörében marad, másrészt a purcelli barokk tradícióra is reagál (Chacony). Különös módon a kompozíció éppen azáltal képes igazán hatni, hogy miközben a szerző önálló hangját hallatja, szervesen kapcsolódik több régi és megújuló zenei nyelvezethez.

A következő három évtizedben ugyan elnémíthatatlanul zsongnak a múzsák, azonban elhallgatnak a vonósok; Britten fél életén át negligálja a vonósnégyes műfaját, hogy aztán munkás élete legvégén, afféle hattyúdal gyanánt visszatérjen – megtérjen – hozzá. És megírjon benne mindent, amit az idős, a földi léttől búcsúzó muzsikus belefaraghat egy megkövültnek tetsző, klasszikussá merevedett műforma márványába. Az Op. 94-es, öttételes kvartett, mondhatni, tipikus kései műremek. De persze nem abban az értelemben, hogy tudástár-szerű, összefoglaló igényű munka volna, sokkal inkább egy végletekig letisztult, mégis eredeti tartalommal teli, mozgalmasan izgatott alkotás, mely Mahler-reminiszcenciákkal (a Kilencedik szimfónia Rondo-Burleske-je) és önidézetekkel (Halál Velencében) dolgozik és építkezik. A utolsó nagy dalmű hatása éppen úgy rátelepszik erre a darabra, mint a Második kvartettre a Peter Grimes nyers és morózus harmóniái: a nyitótétel (Duets) már maga is a velencei lagúnák csobogását idézi, a záró szakasz címében azután elvéthetetlenül irányítja a hallgatót: La Serenissima – s makacsul Aschenbach szerelmi vallomását ismétli.

Az őszülő üstökű, érdemdús férfiúkkal felálló Endellion Quartet kiegyensúlyozott előadásai nem Brittent, a modernista újítót keresik ezekben a művekben, hanem Brittent, a múlt század beérkezett klasszikusát. Artikulációjukban a le- és kigömbölyítés a fő irányelv, hangvételük így nem a keresés kalandját, hanem a békés rátalálást domborítják ki. Csiszolt, kiérlelt, nyugodt előadások ezek, melyek tisztán és hűen közvetítik e néhol hullámzó színvonalú kompozíciók üzenetét, de ezen túl nemigen tesznek hozzá semmit az eddigi ismereteinkhez. Hangjukban van valami joviális megelégedettség, ami számos nívós és emlékezetes pillanatot kínál ugyan, de összességében nélkülözi a teremtő muzsikálás feszült izgalmát.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.