Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Tanmese egy balul sikerült Wagner-lemez kapcsán

2013-07-09 10:59:15 - zéta -

Jonas Kaufmann | Wagner Jonas Kaufmann | Wagner
Jonas Kaufmann, Markus Brück
Orchester & Chor der Deutschen Oper Berlin
Donald Runnicles
UNIVERSAL 478 5189

Pedig a jó szándék megvolt bennem. Felejtsük el a múltat, hagyjunk minden korábbi Wagner-tenort, koncentráljunk egyes egyedül a jelenre, a ma hősére. És egy nagy levegőt véve betettem a lejátszóba Jonas Kaufmann mostanában megjelent CD-jét, melyben Wagner operarészleteit és dalait énekli zenekari kísérettel. És összeszorított fogakkal meg se szólaltam, amíg a végére nem értem.

Három énekest hallottam gyors egymásutánban. A forték régivágású hangon szólaltak meg, úgy 70-80 év távlatából, talán Max Lorenz lehetett. A mezza voce egészen könnyen felismerhető, hiszen itt van a fülünkben naponta: Plácido Domingo. A harmadikon, a piano hangokon sokat kotlottam, mert kicsit ismerős volt egyes régizenei felvételekről a nyávogós kontratenor, de végül inkább nem sértek meg senkit a tippeléssel. Hogy a lemezen Jonas Kaufmann énekelt? Hát igen, pont itt a bibi… A felvételt tavaly szeptemberben követték el Berlinben, s a booklet tanulsága szerint tényleg végig Jonas Kaufmann állt a mikrofonok mögött.

Az első szám a Kard-monológ A walkürből („Ein Schwert verhieß mir der Vater”). Az előadás nagyjából megfelel az előadói hagyományoknak, mint később kiderült, ez annyira nem is természetes. Kicsit recsegős, picit öreges tenort hallunk, leszorított gégével megszólaltatott, de kétségkívül hősies hangot, némileg darabosan, s enyhe tájszólással. Ha ez menne végig az egész lemezen, egy szót sem szólnék. Talán kicsit piszkálnám a végletekig lelassult tempót, a fénytelen magasságot. Viszont néha váratlanul bizsergetően meleggé vált ez a hang, igaz ugyanekkor kicsit tisztátalanná is.

Ugyanez volt a második számnál, Siegfried II. felvonásbeli monológjában, az Erdőképben. Eddigre beazonosítottam a bizsergető hangot is (ilyenkor váltott át Lorenz Domingoba). Azt hittem, nagyjából tudom, mi vár rám a lemez hátralévő részein is. De nem.

Rienzi híres imája felborította az előzetes várakozásokat. Az „Allmächt’ger Vater” úgy szólalt meg, mint egy gyáva nyüszítés. Egy tartás nélküli hang, egy depressziós, alárendelt személyiség sápadt és félénk susogása a kápolna sarkában. De Rienzi nem beosztott, hanem hadvezér! És bármennyire nem akartam, elém tolakodott James King pazar és félelmetes előadásában ugyanez az ima.

A Tannhäuser Római elbeszélésében a helyzet csak tovább romlott. Kaufmann a végletekig variálta a három hangütést, olykor egy frázison belül. Teljesen figyelmen kívül hagyta a Szerző instrukcióit, a zenekar hangszerelését, egyes dallamívek felépítését éppúgy, mint az előadói hagyományt. Önhatalmúan úgy szabta át Wagner remekét, ahogy az neki az adott pillanatban a legjobban esett. És valahol itt vált világossá, hogy ez az előadásmód nem más, mint a saját képességek és a darab önkényes szintézise.

Előfordulhatott volna ilyen előadás 30-40 éve? Aligha, bár első jelei már akkor feltűntek. Emlékszem egy Lohengrinre, melyet Siegfried Jerusalem abszolvált az Erkel Színházban, a kényesebb részeken olyan tempóban süvített át, mintha félt volna, hogy lekési a Ferihegyi csatlakozást. Morgott is Faragó András, hogy „már Bayreuthban is operett-tenorok léphetnek fel”.

Nem elszigetelt jelenséggel állunk tehát szemben, ha jól belegondolunk, ma is nap mint nap találkozunk hasonlóval élőben és felvételről. Az Operaház idei Wagner-bemutatóján egy nem különösebben ismert Erik verte ki a biztosítékot sokaknál, pedig nem csinált mást, mint most Kaufmann (persze némileg gyengébb kivitelben): a saját hangi képességeinek megfelelően dudorászta el a vadász szólamát, jóindulatú karmesteri asszisztenciával. Sőt, a múlt hónapban – indiszpozíciónak álcázva – a szintén Bayreuthot megjárt Klaus Florian Vogt művelte ugyanezt A nürnbergi mesterdalnokokban, háromszor is.

Nyugodtan tekinthetjük tehát világjelenségnek Jonas Kaufmann megoldásait. Olyan énekesek, akik negyed-félévszázada maximum comprimario szerepkörben próbálhatták ki magukat az operaszínpad világában, ma főszerepekben virítanak komolynak hitt helyeken. De persze a szólam ellenkezik, ilyenkor jön a lassítás, a dallam elhúzása, az ívek földarabolása.

Kaufmann Tannhäusere a Római elbeszélésben nem egy megtisztult lélek meghasonlása, hanem egy sima mezei hiszti. Önkényes lassítgatásokkal, forték és pianissimók, crescendók és decrescendók ad hoc váltakozásával. Persze mindez nem lehetne, ha lenne egy határozott dirigens, aki azt mondaná, hogy „nem, tessék úgy énekelni, ahogy a kottában írva vagyon”. Biztos van ilyen is, de Donald Runniclest nem ebből a fából faragták. Avatott kezű mester lehet egyébként, hiszen a zenekari előjátékokban pompás és gyönyörű megoldásokkal rukkolt elő a berlini Deutsche Oper Zenekara élén.

A nürnbergi mesterdalnokokból Walter bemutatkozása („Am stillen Herd”) szintúgy felemásra sikeredett. Kaufmann édelgő finomságú frazírozása a szerep és a szituáció abszolút figyelmen kívül hagyásával jöhetett csak létre. Walter lovag idegenek előtt nyilvánvalóan nem ilyen nyálasan mutatkozna be.

A legegységesebb produkciót a Lohengrinben kapjuk. A Grál-elbeszélés és az (ősváltozat szerint) azt követő jelenetben Kaufmann viszonylag homogén hangképzést használ. Ez a produkció sem teljesen mentes a kaufmanni maníroktól, de az előadásmód összességében jóval közelebb áll a Wagner által megteremtett figurához, mint az előbbiek. Az ősváltozattal kapcsolatosan azért hangoztatnám szkepszisemet: a rövid részlet alapján nem érzem tévedésnek, hogy a komponista átdolgozta a jelenetet.

Ugyanúgy nem gondolom értelmetlennek, hogy a Wesendonck-dalokat eleddig szinte kizárólag hölgyek énekelték, s nyilván oka volt, hogy nem tűzte repertoárjára Windgassen, Svanholm, Suthaus és a többiek, ellenben előszeretettel énekelte Flagstad, Nilsson, Crespin vagy Christa Ludwig. A szöveg ugyan nem egyértelmű, de a dallamvezetés annál inkább női hangot kíván.

Kaufmann persze itt sem fukarkodik a feminin megoldásoktól (nem is teljesen értem a női rajongókat, de ebbe ne menjünk bele), de az előadás nem lett ettől szenvedélyesebb, hanem csak unalmasan édelgő. A dalok alig szólnak valamiről, mindössze énekesünk meglehetősen felületes dallamkezeléséről.

Félreértés ne essék, pontosan értem, hogy Jonas Kaufmann ma sláger. Szeretik és megveszik százezrek, akkor pedig adni kell. Nem lenne tehetségtelen amúgy, Oberon-lemezéért magam is lelkesedtem, de tényleges szerepköre fényévekre van Wagner főszerepeitől. Olyan énekes tehát, akit saját belső jóízlése nem tart vissza olyan megoldásoktól, melyek az őt megelőző cirka százötven évben egyszerűen nem voltak szalonképesek.

És a divat diktál, már látom a hamarosan megjelenő Wagner-operák főszerepeiben. Jól mutatnak majd a kirakatban Andrea Bocelli Trubadúr- és Bajazzók-felvétele mellett.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.