Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Korhű, vagy nem korhű, avagy szubjektív töprengések egy lemez ürügyén (A h-moll mise Gardinerrel)

2012-08-02 09:58:52 Johanna

A h-moll mise Gardinerrel BACH: Mass in B Minor

The Monteverdi Choir
The English Baroque Soloists
John Eliot Gardiner

Universal / Deutsche Grammophon
477 9984

*

Általában nem nagyon szeretem összehasonlítgatni egy-egy zenemű különféle előadásait. De Bach h-moll miséje esetében szinte lehetetlennek tűnik, hogy amikor John Eliot Gardiner 1985-ben felvett, s most újra kiadott lemezét hallgatom, ne jusson eszembe még jó néhány másik felvétel is. És ettől kezdve elég nehéz megállni az összehasonlítást. De talán nem is kell. Főként, hogy az én koromban talán már időszerű is, hogy az ember eldöntse, milyen is a hozzá legközelebb álló h-moll mise-előadás.

Az első kézenfekvő kérdés az lehetne, hogy korhű, vagy nem korhű az a bizonyos ideális? És bár ezzel valószínűleg nem leszek népszerű, azt kell mondanom, hogy mindenképpen korhű. És nem azért, mert elvakult régizene-mániás volnék. Sokkal inkább azért, mert ez a zene nem igazán hangzik jól másként. Illetve nagyon lehet szeretni néhány erőteljes felvételt a régiek közül is, de igazán csak addig, amíg az ember egyszer meg nem ismer egy igazán jó historikust.

Nagyon sok jó korong van egyébként azok között is, amelyeken a zenészek ugyan modern hangszereken játszanak, de historikus felfogásban. Ilyen például Helmuth Rilling, vagy Peter Schreier h-moll mise-felvétele. Gyönyörűek. Az utóbbi különösen.

De hallgassunk meg egyszer egy igazán jó historikus felvételt, ahol a hangszerek, a hangolás korhű, az énekesek technikai értelemben is birtokolják a barokk előadásmódot, és még a kifejezőerőt sem kell nélkülözni. Ez egyegészen másfajta hangzásvilág. (Pl. Brüggen, Herreweghe, Jacobs, La Petite Bande.)

Egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy Bach zenéjének végtelenül összetett szövete nem bírja el a vastag zenekari szólamokat, az agyonlebegtetett kórushangzást és a kiabáló énekszólókat. És aki megszokta ezeket a vaskos felvételeket, talán nem is tudja, milyen fantasztikus Bach zenéje valójában. Hogy mennyire sok rétege, apró momentuma, finom pillanata van. Mert egyszerűen lehetetlenség kihámozni ezeket a hatalmas hangmasszából. Ezért kívánatos a kis létszámú, áttetsző hangzású hangszeres együttes és kórus, a kevés, jól elhelyezett vibrato, és az olyan énekes szólisták, akik pianóban és mezzofortéban is egészséges hangon tudnak énekelni. Hogy a hallgató a lehető legtöbbet felfedezhesse abból, amit a szerző papírra vetett. És ha valaki azt gondolná, hogy a kisebb apparátus miatt a kórustételek veszítenek a fényükből, hát az bizony tévedésben van. Mert nem a hangosság, hanem az erő az, ami számít. Nem a decibelek száma, hanem a hangok iránya, teltsége, energiája adja a fényét, az erejét ezeknek a tételeknek.

Gardiner szóban forgó felvétele sok szempontból nagyon jó. De be kell vallanom, hogy nem lesz a kedvencem. Már maga a zenekari hangzás is sok nekem egy kicsit, és a hangszín sem az igazi, nem elég plasztikus, nem elég meleg. Némelyik énekes szólista viszont fantasztikus. Az Agnus Dei tételben Michael Chance például teljesen lenyűgözött. Ugyanakkor nem szerettem Nancy Argenta hangját, számomra ez a hangszín nem passzol ehhez a zenéhez. És sajnos akad olyan tétel is (pl. az Et in Spiritum Sanctum), amelyben kifejezetten sok a hamis hang. De valószínűleg felesleges belemenni az apró részletekbe, a lényeg, hogy ez a felvétel számomra a korhű előadások között az erős középmezőnyben foglal helyet.

És azért a végén hadd áruljam el, melyik is az én elképzeléseim szerint az a bizonyos ideális: Philippe Herreweghe h-moll mise-felvételét nálam még nem tudta senki lekörözni. Úgy ahogyan van, tökéletes…






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.