Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Elhunyt daloknak lelke (Schubert-vonósnégyesek az Endellion Kvartettel)

2012-05-08 07:12:39 Balázs Miklós

Schubert-vonósnégyesek az Endellion Kvartettel SCHUBERT:
String Quartet in D minor, D810 "Death and the Maiden"
String Quartet in A minor, D804 "Rosamunde"

Endellion String Quartet

Warner
2564664232

*

Az ősi legenda szerint az egyébként hangtalan hattyúmadár, amikor a halálát érzi, dallal búcsúzik az élettől. Berzsenyi Dániel ekképp siratja el utolsó költeményében a költészet e szelíd jelképét: „A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben” – az elhallgatás vallomásszerű, póztalan, lemondó gesztusa ez, akárcsak Arany Jánosé majd két évtizeddel később: „Letészem a lantot (…) / kit érdekelne már a dal.” Nem pusztán a lélek tovatűnt ifjúságának jámbor búcsúztatói állnak emígy előttünk, de a „szent” Költészet elmúlása felett kesergő lírikusok részvétet kereső szavai a fentiek. A poézist, ahogyan addig ismertük, ahogyan Berzsenyi vagy Arany ismerték, nincs többé. Az okok, a korok, a kifogások különbözőek, az aktus egy és ugyanaz. Ahogy ma mondanánk: vége a dalnak.

Franz Schubert híres „hattyúdala”, a Schwanengesang címen anyakönyvezett dalciklus valójában csak a hálás – vagy épp háládatlan – utókor kreatúrája, sem a cím, sem a dalcsokor-alakzat nem a szerző intencióit követi. Schubert nem akart hattyú lenni. Ő maradt, ami mindig is volt: rút kiskacsa, aki a vérbaj szülte gyötrő fájdalmak közt is újabb és újabb inspirációra talál. Az átokvert huszadik század azért csak belecsempészi az utolsó perceit számláló, daloló hattyú motívumát a schuberti zsánerképbe, hogy a biedermeier terítőminták és párnahímzések megszokott rendje és stílje szerint igazítsa a maga zenetörténeti narratívája által diktált Schubert-képét.

Mondják, a múlt század alulértékelte Schubert hangszeres zeneszerzői nagyságát, követve ezzel a tizenkilencedik század nemtelen hagyományát, mely ugyancsak inkább dalszerzőként szeretett megemlékezni az osztrák mesterről. Keveset satírozott ezen a torz képen Schumann és Mendelssohn kollektív hőstette, mellyel bemutatta a maga korának, s egyszersmind átadta az öröklétnek Schubert utolsó, „mennyei hosszúságú” C-dúr szimfóniáját, kicsivel több fényt engedve ezzel a komponista további szimfóniáira is.
A vonósnégyeseken mindazonáltal e fenti urak sem tudtak, talán nem is akartak segíteni. A tudományos muzikológia megtette a maga kötelességét, felfedte e darabok kilétét, azonosította a beethoveni mintákat, jegyzékszámokat aggatott rájuk, és ahogyan a nagy elődnél, három jól elkülöníthető szakaszra osztotta Schubert vonósnégyes-termését. A zenetudomány „mórja” megtette a kötelességét, a zenetudomány „mórja” mehet.

Az igazi közönségfigyelemért azonban csakis az elkötelezett interpretátorok, a tettre kész muzsikusok tehetnek a legtöbbet azzal, ha kézbe veszik és eljátsszák e remekdarabokat, s lehetőség szerint lemezre is rögzítik olvasataikat. Ennek mentén felrajzolható a tény: a Schubert-vonósnégyesek előadás-történetének dicső első fejezeteit a múlt század második negyedében írták – méghozzá nagy és öles betűkkel. A „Halál és a lányka” diadalútja ekkoriban olyan pompás lemezfelvételekkel indult, mint a Busch Quartet (1936. október, HMV), vagy a Calvet Quartet (1937. május, Telefunken) máig nehezen felülmúlható stúdiómunkái. (E pazar lemezfelvételek alapos ismeretében vagyok oly bátor, hogy megkockáztassam: ha a mai napig nem készült volna több hanglemez a darabból, akkor sem maradnánk le semmiről.)

Az angol vonósnégyes-egyletek hagyománya göröngyösebb ösvényeken kanyarog, mint a francia vagy a német, melyből a fent citált kvartettek kinőttek. De ez is csak valami olyasmi, mint az angol gyep, melynek titka pofonegyszerű: el kell vetni a fűmagot, majd öt-hatszáz évig nyírni és locsolni, s már kész is. Esetünkben, azaz az angol vonósnégyes-tradícióban azokat a bizonyos magokat a nagy hírű London String Quartet vetette el, mely a múlt század első évtizedétől mintegy húsz esztendőn át meghatározó, sőt uralkodó formációja volt a szigetországi kamarazenei életnek. A stafétát a nem kevésbé neves Griller Quartet vette át, ők a harmincas évek elejétől az ötvenesek közepéig számítottak listavezetőnek. Ekkor azonban már az Amadeus Vonósnégyessel is számolnunk kell, mint minden idők (a lemezstúdiókban is) legfoglalkoztatottabb angol vonósnégyesével. Az Amadeus volt az első brit kvartett, amely lemezre vette Schubert több vonósnégyesét, köztük természetesen a d-mollt (ez volna a „Halál és a lányka”) és a a-mollt (ez pedig a „Rosamunde”). Az utóbbi esztendőkben a csaknem negyven éven át működő The Lindsays, és az 1979-ben alapított Enedellion Quartet vívott ki magának előkelő helyet a palettán, ugyanakkor nem volna ildomos elfeledkezni a jelen legfényesebb csillagairól, a szintén angol tagokkal felálló Maggini, és a manapság oly divatos Belcea Quartetről sem.

Az e sorok között tárgyalt kompakt lemez friss megjelenés ugyan, ellenben egy tizenöt évvel ezelőtt elkészült felvételt ad közre. A Warner Classics, miután szép sikereket zsebelt be az Endellion Quartet Beethoven-ciklusával, most két, hosszú esztendők óta a sublót mélyén porosodó Schubert-előadást tárt a lemezvásárlók elé a d-moll (Nr. 14, D810) és az a-moll (Nr. 13, D804) vonósnégyesekkel. Nyugtázom: az Endellion Quartet méltó örököse, s három évtizednyi működés után érdemes tanítómestere is a brit vonósnégyes-tradíciónak. Alapításuk óta mindössze a második hegedűs posztján könyveltek el váltást, mindazonáltal hangzásuk sokat érett és csiszolódott az idővel. Megállapítható, a technikai perfekció és a magas szintű kidolgozottság, melyek a közelmúltban piacra került Beethoven-lemezeiket népszerűvé tették, már 1996-ban is az együttes legfőbb erényeit képezték.

Hans Baldung Grien: Der Tod und das Mädchen – 1517
Hans Baldung Grien:
Der Tod und das Mädchen
1517

A korábbi keletkezésű a-moll, „Rosamunde” vonósnégyes közelebb áll a kései klasszicista vagy a koraromantikus polgári műeszmény-képhez, mint a „Halál és a lányka”: a szépen egymás mellé rendelt témakomplexumok, a szolid redundanciák, a motivikus alakzatok folyamatos ismétlődése és a sűrű felrakás mellett is tiszta és világos a klasszikus formai elrendezés. Az Endellion Quartet játéka finoman, mégis határozottan, fegyelmezetten szövi a szálakat, semmi sietség, semmi romantikus lassítás-gyorsítás. Erényük a jól kontrollált összhangzás, nem pedig a felszabadult dalolás vagy az elszabaduló indulatok kiélése. Náluk nincsenek apró, szeszélyes belső játékok, ehelyett pregnáns ritmika, gondos formakezelés és építkezés van.
A „Halál és a lányka” kezdő hangjai ezzel együtt szinte fejbe vágják a hallgatót. Görcsök rándulnak, nyögések jajdulnak, a sűrű dráma nehezen oldódik, s még a nyugodtabb hangú második tétel (Andante con moto) is ezernyi apró feszültséget hordoz, s egy pillanatra sem kínál megnyugvást. A végzet komor hangja ül ezen a darabon. A Scherzo is csak darab ideig űz velünk valami irreális, csúf, bazári játékot, mielőtt letaglózna a súlyos Presto. Látszólag táncos és vidám ugyan, de tisztán hallani mögötte valami sötét-mély tragikumot, talán a haláltánc éles, metsző gúnykacaját, földöntúli, éktelen sikolyait.
Alighanem pontosan ez az a merész „új hang”, melyet sem Berzsenyi, sem Arany nem értett, s inkább némaságra kárhoztatva eltemette magában a „hűtlen” poézist, minthogy kövesse azt egy idegen, morbid, vad csapáson. A csapáson, melynek végén a kérlelhetetlen fátum vert tanyát, s egy kisleány és a halál egymásnak felel.

Beethoven, Schubert, Berzsenyi, Arany: mind holtak. A lányka is halott. De a hattyú él és énekel. Szebben, mint bármikor.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.