Szegényszag (A Rigoletto az Armel Operaversenyen)
2011. október 12.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház
Armel Operaverseny és Fesztivál
VERDI: Rigoletto
A Josef Kajetán Tyl Színház (Plzeň, Cseh Köztársaság) produkciója
Versenyzők:
Szakács Ildikó (Gilda)
Paul Gaugler (Mantuai herceg)
*
Az előadás napján megjelent Alföldi Róbert-interjúnk sejttette, mire számítsunk, a rendező munkái alapján még inkább tudhattuk, milyen élményben is lesz részünk.
Ha ezt a cikket figyelmesen elolvassuk, nem sok értelme van a rendezés taglalásának (amúgy az előadás a Hálón megnézhető).
Karel Glogr díszlete végtelenül egyszerű (ez önmagában nem lenne baj, állítólag Josef Svoboda a Metben egy székkel és egy kalaptartóval zseniálisan megrendezte a Forzát, és tanúsíthatom, a Rusalkát Prágában gyakorlatilag csak fényeffektusokkal úgyszintén), a gond az, hogy ez a konstrukció fantáziátlan, megjelenését, kivitelezését tekintve pedig gagyi.
A rendező kap kétoldalt egy-egy lépcsősort, néhány kisebb-nagyobb ajtó-ablaknyílást, meg egy középen (kézi vezérléssel!) időnként be/kigörgetett négyszöget, legyen ez majd Rigoletto házának kertje, vagy épp az utolsó felvonás kocsmaképe.
Az előjáték alatt az egyik lépcsősoron lelépked Monterone lánya, épp defloráció utáni státuszban van, jobb combján-lábszárán hátul hosszú, száradt vörös vércsík.
A gravitáció törvényeit figyelembe véve szokatlan lehetett a „megtörténés” pozitúrája, és Alföldi tesz be még egy-két csavart.
Rigoletto is majd itt, a legfelső lépcsőfokon énekli a „Cortigiani”-t, udvaroncok nélkül,
tényleg hatásos Sparafucile felbukkanása a zárófelvonásban – köszönhetően Jevhen Šokalónak is, mintha a Rusalka Vodnikja tűnne fel, és ez az ember ijesztőbb, csúnyább még Eduard Hakennél is.
Nagyon nem szeretnék egy sötét utcán találkozni vele.
A zárójelenet részletezésébe sem szeretnék belemenni, nem reszortom állást foglalni, hogy ez a nagyon hatásos finálé-megvalósítás már más agyából is kipattant-e, ahogy a Momus egy olvasói levele jelezte, egyébként is, ha igen, két tehetséges ember gondolhatja egymástól függetlenül, és sempruni idősíkokban eltolva is ugyanazt.
A gond az, hogy egy Alföldi Róbert kaliberű művész sem tud szalonnabőrkéből dupla bélszínt, vagy akár egy tisztességes Wiener Schnitzelt, akár vom Schwein, gyártani.
A zenei megvalósításból a szegényesség érzett, sőt, merek így fogalmazni, a silányság.
A címszerepben Ivan Kusnjer. Talán még mindig a vezető cseh bariton. Számtalanszor láttam-hallottam, Macbethként éppúgy, mint Amonasrónak, vagy épp Scarpiának.
A hang sosem volt behízelgő, színe világos, de a bariton rendkívüli intelligenciája, muzikalitása miatt futott be nagy karriert.
Nem tudom, hogy az előadás felvételén látható-e, ahogy lánya után kutatva felvonja szemöldökét.
Ha igen, nézzék meg, és megértik, hogy miért írom le: jelenleg Prágában a Národni nem játssza a Rigolettót, az Állami Operaház igen, de ott az öt címszereplő összesen nem ér annyit, mint Kusnjer.
És akkor a versenyszereplőkről, az illem úgy kívánja, hogy először a hölgy teljesítményét méltassuk.
Szakács Ildikó beállításával Gilda szerepe elvesztette jellegét és jelentőségét.
Paul Gauglerről nem tudom, hogy Alföldi csinált-e belőle egy bájgúnárt, vagy ab ovo ilyen alkatú. Tény, hogy ezzel a hanggal a szegedi társulatban is énekelhetne a Rigolettóban.
Borsát.
Hazamentem, és feltettem Alessandro Moreschi egy lemezét, hogy végre halljak egy érces hangot.
Az este első számú gyilkosa nem Sparafucile volt, hanem a dirigens.
Neki köszönhető elsősorban, hogy az elmúlt mintegy négy évtized alatt a Tisza-parti városban általam látott Rigolettók közül ez volt a legmagasabb színvonaltalanú.
2011. október 12-én este a Szegedi Nemzeti Színházban Gildát leszúrták.
Giuseppe Verdit pedig elvermelték.