Bejelentkezés Regisztráció

Esszék és tanulmányok

Karmesterportrék XL. – Willem Mengelberg

2011-09-13 10:53:48 Balázs Miklós

Willem Mengelberg Nagyzási mániája, nyakas, zsarnoki természete és kétes politikai szerepvállalása kifejezetten ellenszenves figuraként rajzolja ki előttünk alakját. Csakugyan nem volt személyében semmi szeretnivaló. A vörös hajú, mogorva, zord férfi a legenda szerint még feleségétől is megkövetelte, hogy „főnöknek” szólítsa. Inaszakadtáig harcolt egy amszterdami operaház felépítése ellen, mely szerinte sértette volna a Concertgebouw érdekeit, beosztottjaival szemben pedig, beleértve zenekarának tagjait, sokszor könyörtelen és lelketlen volt. Diktatórikus hajlamát, ellenvetést nem álló alkatát elsősorban amszterdami muzsikusai sínylették meg, ám ennek ellenére a tirannus kemény módszerei célravezetőnek bizonyultak: Willem Mengelberg vadul vetette bele magát minden próbába és addig űzte-hajtotta a zenészeket, amíg el nem érték a kívánt eredményt. Tény: a Concertgebouw Zenekarának felépítésével a holland mester feltette hazáját a világ zenei térképére.

Joseph Willem Mengelberg 1871 márciusában szültetett Utrechtben, német származású szülők negyedik gyermekeként. Apja, Friedrich Wilhelm mint jól ismert és megbecsült szobrászművész dolgozott Hollandiában. Willem szülővárosában kezdett zenét tanulni, elsősorban orgonálni, majd a Kölni Konzervatóriumban folytatta a tanulmányait, ahol zongorát és zeneszerzést hallgatott. Kezdetben zongoraművészként koncertezett, csupán húsz esztendős volt, mikor a svájci Luzern városának zeneigazgatója lett, számos nehéz feladatot vállalva: egyidejűleg zenekart és kórust vezetett, zeneiskolát igazgatott, valamint oktatott zongorázást és komponálást.

Pár évvel később Amszterdamba pályázott, a Királyi Concertgebouw Zenekar vezetésére, a Skóciába távozó Willem Kes zeneigazgatói helyére. Mengelberg 1895-ben, mindössze huszonnégy évesen vette át Hollandia kiemelt – de nemzetközi összevetésben középszerű – zenekarának irányítását, s fél évszázadon át nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Kinevezését követően hamar összeforrt a neve a Concertgebouw-éval, mely irányítása alatt kétségkívül a világ egyik legkiválóbb szimfonikus együttesévé fejlődött. Már korai években olyan nagyszabású, ritkán hallott produkciókkal igyekezett meghódítani a közönséget, mint a Máté-passió (minden Virágvasárnapon) és Beethoven Missa Solemnisének előadása.

Willem Mengelberg Az akaratos, ellentmondást nem ismerő Mengelberg hajthatatlan, konok vezető volt, már kezdeti éveiben többszörösen konfliktusba keveredett több muzsikusával, s akár a városatyákkal is tengelyt akasztott, ha érdekeit sérelem érte; más szóval nem volt könnyű elfogadtatnia a magát a környezetével. Ám a huszadik század első éveire sikerült konszolidálódnia Amszterdamban, s mint kivételes képességű karmestert, immár rendszeresen hívták külföldre. Szerepelt a londoni Richard Strauss Fesztiválon (1903), majd New Yorkban (1905) és Párizsban (1907) adott koncertet, de dobogóra lépett a távoli Moszkvában és Szentpétervárott is (1909), továbbá Frankfurtban elvállata a híres Múzeum Koncertek vezetését (1907-től), 1908-ban pedig az Amszterdami Kórustársaság (Amsterdam Toonkunstkoor) irányítását vette át.

Mengelberg Gustav Mahler iránti rajongása a századfordulón kezdődött: 1902-ben találkoztak személyesen, rövidesen barátságot kötöttek, s a dirigens nemsokára a huszadik század első felének elkötelezett Mahler-karmesterévé avanzsált. A szerző majd’ minden művét bemutatta Amszterdamban, s a mahleri elvek szerint, tudatos munkával fejlesztette zenekarát, hogy maradéktalan technikai biztonsággal szólaltathassák meg a komponista nem mindennapi követelményeket támasztó szimfóniáit. A Concertgebouw Zenekar 1903 és 1919 között százhetvenegy (!) alkalommal játszotta Mahler zenéjét, nagyjából annyiszor, mint a világ többi zenekara együttvéve. Mahler pedig, odaadó barátságán és háláján túl, „hasonlíthatatlan tolmácsolójaként” hirdette Mengelberget.
1920-ban a holland dirigens időt és pénzt nem kímélve – és egyúttal saját huszonöt éves jubileumát is ünnepelve – nagyszabású Mahler Fesztivált szervezett Amszterdamban, ahol a zeneszerző valamennyi szimfóniáját előadta.

Noha a New York-i Filharmóniai Társaság már 1910-ben megkörnyékezte, Mengelberg ekkor még nem kívánt a tengerentúlon állást vállalni. Csak a világháború után, 1922-ben került sor a kinevezésére: ekkor először a cseh Josef Stránský mellett, majd egy év múltával önállóan vezette a New York-i Filharmonikusokat a holland karmester egészen 1926-ig, Toscanini „berobbanásáig”. Az 1926 és ’30 közötti időszakban olasz kollégájával megosztották a zeneigazgatói posztot, ám végül Toscanini bizonyult erősebbnek, a sértődött Mengelberg pedig örökre elhagyta a kontinenst.
Ezután már csak Európára fókuszált. Hazájában hősnek kijáró tisztelet övezte, de ő külföldi diadalokra éppúgy vágyott. 1930–31-ben a Londoni Szimfonikusok első karmestereként a brit fővárosban is letette a névjegyét, s mind több lemezfelvételt készített, elsősorban a Concertgebouw-val. Több európai fővárosban vállalt vendégszereplést, Budapesten például több ízben járt, 1934 és 1943 között, a Székesfővárosi Zenekar vagy a Filharmóniai Társaság meghívásának eleget téve. 1933-ban elnyerte a professzori titulust az Utrechti Egyetemen.

Willem Mengelberg Életének utolsó másfél évtizedére árnyékot vetett leplezetlen közeledése a nemzetiszocialista ideológiák felé. A háború közeledtével Mengelberg e naiv vonzalma csak fokozódott, olyannyira, hogy a források szerint náci karlendítéssel köszöntötte a megszállókat, s lelkiismereti aggályok nélkül vezényelt a németek kívánsága szerint az elfoglalt területeken, még a hollandiai német kulturális befolyás megszervezésében is tevőlegesen segédkezett. Vélhetően német származásából eredő teuton nosztalgiája és belső zsarnoki kényszere tehette Mengelberg szemében rokonszenvessé a hitleri primitív eszméket, hogy nyíltan kollaboráljon a németekkel, s zokszó nélkül tűrje, hogy zenekarának zsidó származású muzsikusait koncentrációs táborba hurcolják. (Hozzá kell tenni, indexre tett zeneszerzők – mint Mahler vagy Hindemith – műveit a tiltás ellenére is műsorára tűzte.)
A nácikkal való együttműködésnek súlyos ára volt: Hollandia felszabadulásával honfitársai szemében Mengelberg nemzeti héroszból hazaáruló, megvetett figurává vedlett. 1945-ben megfosztották a Concertgebouw vezetésétől és minden nyilvános szerepléstől. A hatóságok ekkor örökre eltiltották a vezényléstől, ám az ítéletet 1947-ben a dirigens fellebbezése nyomán határozott idejű, hatévnyi tilalomra módosították. Ennek ellenére formálisan 1949-ig a Concertgebouw „nyugalmazott zeneigazgatója” maradt Mengelberg. Azonban nem vezényelt többé: 1951-ben, két hónappal a tiltás lejárta előtt elhunyt zuorti villájában, svájci száműzetésben, néhány nappal nyolcvanadik születésnapja előtt.

Jóllehet Willem Mengelberg alakja talán taszító, ellentmondásos figurája a huszadik század zenekultúrájának, művészi eredményeinek jelentősége az interpretációtörténetben és a karmesteri tevékenység históriájában kétségkívül megkerülhetetlen. Generációjának egyik legnagyobb hatású dirigense volt, elkötelezett és eredményes zenekarépítő, emellett termékeny lemezkészítő, s ha nem is a volt modern zene elhivatott úttörője – Stravinsky és Schönberg műveit egyaránt kerülte –, de pl. Mahler iránti fogékonysága és az osztrák zeneszerző műveinek propagálásában végzett munkája rendkívüli jelentőséggel ruházza fel. Nem tévedünk, ha azt állítjuk: Mengelberg Mahler zenéjének egyik legaktívabb apostola volt a maga korában, hisz először játszotta el ciklusszerűen a szimfóniáit, s külföldön is kiterjedt kampányt folytatott Mahler műveit népszerűsítendő.
Willem Mengelberg Mindazonáltal több jelentős zenemű ősbemutatója fűződik Mengelberg nevéhez. Bartók Béla Hegedűversenyének amszterdami előadása (1938, Székely Zoltán szólójával), továbbá két Kodály-mű, a Háry János-szvit (1927, New York) és a Páva-variációk (1939, Amszterdam) számunkra talán a legkedvesebbek, de szintén a holland dirigens pálcája alatt hangzott el először Paul Hindemith Hegedűversenye (1940, Amszterdam).

A hangfelvételek készítése szintúgy fontos szelete Mengelberg munkásságának. A Columbia Records számára 1926-tól rendszeresen rögzítette munkáit Amszterdamban, majd New York-i éveiben ugyancsak maradandó lemezekkel gazdagította diszkográfiáját. Kiemelendő ezen időszakból az 1928-ban, Amerikában felvett Hősi élet (R. Strauss) és több amszterdami rögzítés a 30-as évek elejéről Beethoven, Berlioz, Weber, Liszt és mások darabjaiból. A későbbi, a német Telefunken cég gondozásában megjelent hanglemezek szintén számos múlhatatlan előadást hordoznak: César Franck, Brahms, Beethoven és Csajkovszkij szimfóniái mellett lemezre került többek között egy újabb Hősi élet (1941). Feltétlenül számot kell adni a két legismertebb élő felvételről: Bach Máté-passióját és Mahler Negyedik szimfóniát (mindkettő 1939, Amszterdam, kiad.: Philips) már korszerű celluloid filmszalagra rögzítették.

Willem Mengelberg Tüzes, ingerlékeny természetű ember és zenész volt Mengelberg, belső bizonytalanságát, gyermeki gátlásait sokszor kényszeredett öniróniával, ügyetlen viccelődéssel próbálta leplezni. Karizmatikus, autokrata vezetőként ugyanakkor totális kontrollt gyakorolt az együttesein. A Concertgebouw-t igazi virtuóz, irigylendően precíz és hajlékony „műszerré” formálta az évtizedekkel; alig akadt európai zenekar, mely versenyezhetett volna velük. Ám a szigorú fegyelem nem azt jelentette, hogy a muzsikusokat felmentette volna a kreatív, inspirált muzsikálás alól. Mengelberg érzelmileg túltelített, lobbanékony olvasatai ugyanis inkább egyéni hangú előadások, melyben korántsem vész el a jól képzett zenész muzikalitása és alkotói ereje. A holland mester szubjektivitása így nem afféle szélsőséges személyesség, hisz a szeszélyes dinamika és a gyakori tempóingadozás mellet is relatíve kevés benne az igazán önkényes vagy elfogult elem. Súlyos, teátrális és hallatlanul drámai produkciói valósággal izzanak a beléjük plántált energiáktól, dinamikusak és szinte feltartóztathatatlan hévvel száguldanak, ellenben ritkán lépik át a józanság tág határait.

Igazi nagy ívű, romantikus előadások ezek: a Bach passiójátéka dagályosan, szinte wagneri tónusban és deklamációval szólal meg a kezén, a sajátos beethoveni tragikus küzdelem azonban eszményi formát kap nála, Brahms szimfóniái pedig valamiféle különös, heroikus pátoszt nyernek a pálcája alatt.
Ha egy jellemzően XIX. századi eredőjű, mára teljesen kiveszett karmesteri ideál megtestesülését kutatjuk, melyben a kottafejek „ura” megkérdőjelezetlenül az előadó parancsoló zsenije, alighanem leginkább Willem Mengelbergben találhatjuk meg.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.