A kamarazene újrafelfedezése... (A Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválról)

Kaposvárról hazaérve meghökkentő volt olyanokkal beszélgetni, akik kétségeiket fogalmazták meg az onnan érkező, csupa-csupa derűs és felsőfokban fogalmazó beszámolókkal szemben. Szomorú, de már valóban ott tartunk, hogy gyanús minden, ami működik és jó.

Valakit biztosan megvesztegettek... Pénzmosás? Összeesküvés? Ufók?

Természetesen előfordulhat, hogy némelyik elmélet igaznak bizonyul, egyébként sem tudok cáfolni semmit. Nincs rálátásom a pénzügyekre, nem tudom, ki kinek a lekötelezettje, nem tudom, hogy ki hogyan és mennyiből részesedik. Tőlem akár igaz is lehet: ez is, meg amaz is meg akár mindegyiknek az ellenkezője is...

Egyvalamit jelenthetek ki biztosan, erkölcsi vagy akár büntetőjogi felelősségem tudatában: rendkívüli koncerteket hallottunk. Sajnos mindössze három nap négy hangversenyén lehettünk jelen, de a benyomásaink minden alkalommal nagyon hasonlóak voltak, ráadásul ezek nem csak egy igen magas színvonalban egyeztek, hanem a műsor, a légkör, előadói összetétel és habitus, valamint más szempontokból is rímeltek egymásra. Így nem igazán valószínű, hogy távollétünkben tartott többi koncerten nem ugyanezt az extra minőséget tapasztaltuk volna.

Nem lenne könnyű tételesen definiálni ennek a minőségnek a mibenlétét. Mi az, ami ezeket a produkciókat még a jók közül is kiemelte?

Az egyes műsorszámok, vagy az egyes közreműködők részletes bemutatása, „bírálata” biztosan nem vinne közelebb, de meg kell jegyeznem, hogy az elvileg objektíven elemezhető tényezők (mint például a ritmikai és technikai pontosság, intonáció, hangszeres biztonság és így tovább) szempontjából sem fordultak elő nagy különbségek. A színvonal ebből a szempontból is átlag feletti volt, de ez azért a hivatásos előadóknál szerencsére már többé-kevésbé alapkövetelmény. Örülünk neki, de csodálatunk kivívásához ez önmagában nem elég.

A zenei kifejezés ereje és hitelessége lenne a titok?

Ezzel talán közelebb járunk a valósághoz, de pár nap távlatából ez a magyarázat sem tűnik kielégítőnek. Ebből a szempontból ugyanis voltak kevéssé koncepciózus megoldások. Volt ad hoc hangszerelés barokk művekben, például lant mellett többnyire cselló játszott gamba helyett, a közismert kompozíciók esetében pedig nem igazán hallottunk extrém tempókat, vagy más formabontó megoldást. Átélt, kifejező és őszinte előadásokat hallottunk, de konvenciókat nem sértettek meg feltűnően.

Diákjegy bemutatása ellenében háromezerért kapható a kispárna. Ez tulajdonképpen egy 18 hangversenyre szóló bérlet, azaz kerekítve 166 forint és hetven fillér alkalmanként... A helyre szóló jeggyel rendelkezők után lehet vele belépni, de aztán odabent oda ülsz, ahová akarsz. Véletlenül üresen maradt ülőhelyre, lépcsőre, pódium szélére, fal mellé. Nagyon népszerűnek tűnt, de nem véletlenül. Fiúk-lányok gyülekeznek a kispárnával – szívesen lettem volna közöttük...

Az első hangverseny szünetében a feleségem elgondolkodva mondta: „felnőtt egy új generáció”.

Igaz, a jelen lévő művészek többsége nagyon-nagyon fiatal, de ez önmagában nem érdem, másrészt jelen volt egy-két korelnök is.
Perényi Miklós általában remek muzsikus, de most saját magához képest is kiemelkedőt nyújtott.
Nagyon tanulságos volt például a Mendelssohn Dal szöveg nélkül (Op.109). Haladóbb zeneiskolások – esetleg konzisok – szokták műsorra tűzni, de egy hivatásosnak talán már túl könnyű. Ha mégis előveszik, gyakran modorosan túljátsszák.
Perényi előadásában minden a legegyszerűbb volt, trükk- valamint sallangmentes – maga volt a tökéletesség.

Frankl Pétert sem nagyon tudnánk a legfiatalabb korosztályhoz sorolni. Viszonylag régen hallottam utoljára, és volt, amikor kicsit öregurasan felületesnek és nagyvonalúnak tűnt, de most ő is elevenen szikrázott.

Szóval, nem is a fellépők fiatalos merészsége tette különlegessé ezeket a hangversenyeket.

Viszont feltűnő volt, hogy minden résztvevő rendkívüli módon élvezte, amit együtt csináltak. Ehhez az is kellett, hogy Kaposvárra nem összeszokott és „bevált” formációkat hívtak meg, hanem szinte koncertről koncertre született meg program. Ez az, ami elfeledtette velem a gyakori műsorváltozás okozta kezdeti bosszúságot is.

Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az előzetesben még olvasható Tehillim volt a legnagyobb vonzerő és a legsúlyosabb érv a kaposvári látogatásom mellett. Tudom persze, hogy ennek (és a szintén beígért Jeney-bemutatónak) az elmaradása mögött inkább anyagi okok húzódtak. Erről – ha nem is sokkal a fesztivál kezdete előtt – már tudtunk, de azt el kell mondanom, némileg ingerült voltam attól, hogy hónapokkal korábban le kellett foglalni a szállásunkat egy olyan eseményre, amiről sok minden már csak odaérve derült ki...
Érdekes, hogy a folyamatos „újratervezést”, sorrendcserét, közreműködő-váltást végül mégis izgalmas pozitívumként éltük meg. A közönség külön műsorszámként fogadta és (és lelkesen tapsolta) Bősze Ádám sziporkázó konferálásait, amikor két szám között megpróbálta tisztázni, hogy most éppen melyik műsorfüzet és melyik plakát melyik állítása az érvényes...

Lehet, hogy pontosan ettől lettünk részei a játéknak. Amikor mindenki tiszteli a kamarapartnert, de nincsenek túlságosan összecsiszolódva. Nagyon odafigyelnek egymásra, és „adják a lapot”. Amikor ragyogó elmék ülik körbe az asztalt, és beindul az igazi brainstorming.

Hangulat!

Ez a legjobb kifejezés.

Bolyki György: "A fellépők Kelemen Barnabás és Kokas Katalin barátai és a barátok barátai. Rengeteget dolgoznak, próbálnak – és buliznak – Kaposváron, és feltűnően élvezik egymás társaságát. A névsor és a műsor szervezése nem a klasszikus komolyzenei menedzsment bevett szabályai szerint folyik, valójában facebook chat-en alakult ki a program".

Bolyki György, a fesztiváligazgató meséli, hogy az az Alina Ibragimova, akinek az eredeti program szerint 17-én lett volna az utolsó kaposvári fellépése, fölajánlotta, hogy szívesen fizeti a szállását, de hadd maradjon végig. És így lett még egy műsorváltozás, sikerült beiktatni még egy koncertet utolsó nap, zárásként, este 11 órás kezdettel...

Ez már most egy sokat idézhető anekdotának tűnik, később akár el sem hiszik majd az emberek, de ott a helyszínen mi is azt hallottuk, Ibragimova úgy játszott, hogy tudtuk, nem létezik a világon jobb dolog, mint Kaposváron hegedülni.

Ha valaki azt hitte volna, hogy a kamarazene az az, amikor a MusicTV-ről a Vivára kapcsolva az ember egy pillanatra meglátja, hogy a Mezzón egy kopaszodó öregúr kétségbeesett arccal brácsázik, az szépen kezdheti elölről az egészet. Mert a jó kamarazene maga a boldogság.

Visszajövünk-e jövőre?

Az biztos, hogy mióta a gyerekeink felnőttek – és már nem feltétlenül jönnek velünk –, számunkra az a nyaralás, hogy lehetőségeinkhez képest bejárjuk a jó zenét kínáló fesztiválokat. Augusztus elég sűrű ebből a szempontból, általában ilyenkor van Szegeden a Szabadtéri – de egyre mérséklődő programmal. Választható még a „Zongora Ünnepe Keleten” azaz Tiszadob, vagy Nyíregyházán a Cantemus Kórusfesztivál, de ezek tematikus kínálata értelemszerűen egysíkúbb a többinél. Időről időre feltétlenül érdemes elmenni, de könnyed nyáresti programként szívesebben választ az ember valami színesebb kínálatból.

Azt hiszem, az országban hozzánk hasonló céllal kószálók igazán csak Zemplén és Kaposvár között választhatnak.

Keleten már húsz éve Szerencstől Sátoraljaújhelyig több helyszínen zajlik a fesztivál, vagyis több lehetőség van szállást választani, és talán a közeli kirándulócélpontok száma is nagyobb.

Kaposvár környékén a táj gyönyörű és a Rippl-Rónai-villát akkor is érdemes megnézni, ha egyébként a városi múzeum gyűjteményében több képe van a mesternek.
Mi igen röviden elugrottunk Szennára is, ahol a templom festett kazettás mennyezetét meg kell nézni. Maga a falumúzeum is érdekes, habár amikor hirtelen ráeszméltem, hogy a korhűen berendezett portákon sehol sincs budi, az sokat elvett a hely hangulatából. Onnan kezdve nehezebb volt elképzelni az ott élő parasztok életét, helyette hirtelen csak régi tárgyak utólag összehordott gyűjteményének láttam az egészet. Úgy tudom, hogy templom melletti régi sírkövek egy részét is távolabbról szállították oda – a másik részük pedig csupán másolat...

A tavaly felújított Szivárvány Kulturális Központ eredetileg 1927-ben épült. Birodalmi oszlopfők és némi art nouveau maradványra ültetett bauhaus kockák... A felületes összkép igazi építészeti lidércnyomás, és az egy-egy személyre méretezett mosdó is elégtelennek tűnik ennyi látogatóhoz. Belül már minden sokkal barátságosabb, és a szellőző zaját is nagyon hamar meg lehet szokni. Ha maga a műsor elkezdődik, akkor minden rendben van. Akusztikája és hangulata alapján kifogástalan koncerthelyszín.

Kaposvár belvárosa több mint barátságos. Sétálóutcák, sok szökőkút, hangulatos szobrok, impozáns gonddal berendezett, „élhető” terek.

Sajnos különösen a szállodában rendkívüli módon zavaró a pontosan szemközti templom minden negyedórát könyörtelenül hangosan ütő toronyórája. Negyedkor egy kongatás, félkor kettő, ami azt jelenti, hogy, mondjuk, pontban éjjel négykor először kongat négy hangosat, mert egész van, aztán négy még hangosabbat, hogy azt is tudjuk, mennyit kell még kibírni ébren az éjszakából...

Eddigi egyetlen tapasztalat alapján Kaposváron a zenei programok jóval magasabb színvonalúak – de ez nyaraláshoz nem feltétlenül akkora előny. Zemplénben sem voltam olyan eseményen, ami rosszul esett volna, sőt, több igen jó koncertre is emlékszem, viszont nem fájt, ha időnként beiktattunk magunknak egy kis szabadidőt, amikor hangverseny helyett például strandra, vagy egy jó vendéglőbe mentünk...

Ez Kaposváron elképzelhetetlen. Szinte lehetetlen bármit kihagyni, mert mindig az lesz az érzésed, hogy az évad legjobb koncertjéről maradsz le. Hangverseny tizenegytől és este héttől, szóval az egész napot végig kell pörögni. Ha megtehetnénk, hogy az ott töltött bő hét után még tíz napra elmenjünk valahova kipihenni a nyaralást, talán az lenne az igazi...