Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Nagyon leegyszerűsítve (A Lohengrin a Budapesti Wagner-napokon)

2011-06-14 08:48:11 - zéta -

2011. június 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: Lohengrin

Alfred Muff, Kovácsházi István, Camilla Nylund, Perencz Béla, Petra Lang, Michael Nagy
A Magyar Állami Operaház Zenekara
Honvéd Férfikar
Budapesti Stúdió Kórus
MR Énekkar
Vez.: Fischer Ádám

A Lohengrin a Budapesti Wagner-napokon

A Lohengrin több szempontból kilóg a wagneri életműből. Maga a történet konkrét, hiszen ismerjük pontos helyét és idejét, mégis át- és átszövi a Mester egyéb operáiból jól ismert misztika. Hősei - egy kivétellel - valódi hús-vér alakok, ha a sztorit nagyon leegyszerűsítjük, akkor a jó négyórás mű semmi egyébről nem szól, mint ennek az egy kivételnek - Lohengrinnek - a beilleszkedési zavarairól.

A Művészetek Palotájában a nyugdíjas korára váratlanul erős operai affinitást fölmutató rendező, Marton László nagyon leegyszerűsítette az eseményeket. Egyfelől ez érthető, hiszen a Bartók Béla Hangversenyterem csak korlátozott lehetőségeket nyújt Wagner igazán összetett és sokszereplős drámájának bemutatására. Ugyanakkor a néző jogosan érezhet hiányt, ha a mű más olvasataiban fontos tényezőket nem, vagy csak alig találja meg a Budapesti Wagner-napok legújabb produkciójában. Vajon miért maradt el a darabban oly alapvető misztika, annak hiányában viszont miért fohászkodik minduntalan ősi isteneihez Ortrud, és miért is utasította el Elsa Telramundot? Lehetséges lenne, hogy csak egy szimpla "kapcsolati háromszög" áll a problémák mögött, mint ahogy azt Marton rendezése mutatja? Aligha.

Kicsit előreszaladok az értékelésben. Marton ugyanis elszalasztott egy páratlanul ritka lehetőséget, hogy egy különösen nagy formátumú előadó rendkívüli hangi-színpadi adottságaira szabva az egyik hős oldaláról mutassa be a történetet. Ahogy mondják: ez több mint bűn, hiba. Petra Lang Ortrudja így is átvette az irányítást, de olykor a rendezői instrukciók ellenében feszítette szét a gyengén összetákolt szerkezetet. Kár érte, mert a rendező (lehet, hogy csak szimpla hiúságból?) elment a lehetőség mellett, s nem születhetett meg a Budapesti Wagner-napok második, énekes-nagyságra épülő produkciója. Erre ugyanis itt már volt egy szép példa, amikor Hartmut Schörghofer önmagát háttérbe helyező rendezése szinte teljes mértékben kiaknázta Christian Franz elképesztő intenzitású Loge-alakításában rejlő lehetőségeket.

A Lohengrinben ehelyett a történet csak csordogált, a rendező szabta szűkös lehetőségek között. Marton László a cselekményt az első felvonásban még kortalanná tette az időtlen jelmezek segítségével (tervező: Benedek Mari). Az előadás legszebb ötlete, amikor Telramund első felvonásbeli bukását követően az addig sematikus katonaruhában feszengő tömeg egy emberként dobta le magáról az egyenruhát, s a szivárvány színeiben pompázva ragyogott föl Henrik király addig sivár udvara.

Jónak tűnik az a megoldás is, hogy a merev és unalmas világba egyszer csak megérkezik egy művész, az előadó megjelenési adottságai következtében tényleg mintha Franz Schubert lépne be a Három a kislányból a maga kedvesen bohém egyéniségével, meg a fehér hegedűtokkal. Ugyanakkor az ötletek megmaradnak ötlet szintjén, mert a rendező nem viszi azokat következetesen végig.
Ugyan a második felvonásban megmaradt a "sokszínű világ", de a harmadik felvonásban (még jóval Lohengrin távozása előtt) ugyanezt a népet már megint az egyenszürke katonaruhába visszaöltözve vonultatja be a színre. De az időtlenség is rég elpárolgott addigra. Helyette a második felvonásban a napi aktualizálás jelent meg a mobiltelefonjain sms-t (gondolom, körsms-t) olvasgató brabantiak, vagy a király belépését megelőző "biztonságiak" szerepeltetésével. Ráadásul ezek az üres sztereotípiák hosszú percekre elvonták a néző figyelmét a darabról. A Lohengrin nászi ágyát körbeszaglászó, bombakereső farkaskutyák ugyan kedves derűt csempésztek a feszült harmóniák és gondolatok közé, de a rendező pechjére nem a Don Pasquale ment ezen az estén.

A Lohengrin a Budapesti Wagner-napokon - Petra Lang

Mint jeleztem korábban is, az előadógárdából kimagaslott Petra Lang Ortrudja. Ráadásul úgy, hogy Lang tulajdonképpen nem is igazán Ortrud-hang. Az előadó-művészet ritkán látható és gyönyörű példájával szembesülhettünk, ahol egy nagy színpadi egyéniség a saját arcára formálta a megszemélyesítendő figurát, ráadásul úgy, hogy Lang változatos hangi eszközei mindegyikével a drámát szolgálta. Kasza Katalin Ortrudján szocializálódott operalátogatói mivoltomnak kezdetekben szokatlan volt a Lang-féle kisebb hangvolumen, illetve a megszokottnál jóval világosabb hangszín, de a művésznő összetett szerepfelfogása hamar meggyőzött. Ortrud az első felvonásban, bár nagyon sokat van a színen, gyakorlatilag alig szólal meg. Mégis, nem lehetett nem Petra Langra figyelni, aki rendkívül takarékos eszközökkel, de kifejezően és találékonyan ábrázolta az Ortrudban dúló érzelmeket és változásokat, előrevetítve a későbbi történéseket. Ez hatványozottan volt igaz a második felvonásban, ahol Ortrud ténylegesen kezébe veszi a dolgok irányítását. Petra Lang minden rezdülést ért és tud Richard Wagner monumentális darabjáról, jól felépített szerepe során a dráma valódi mozgatójává válik. Zenei szempontból Ortrud hátborzongató átka az előadás leginkább katartikus perceit jelentette.

Csak egy fokkal maradt el Lang mögött Camilla Nylund Elsa-alakítása. A manökeni megjelenésű énekesnő talán haloványabb személyiség, de lehet, hogy csak a szerep sápadtsága folytán került háttérbe. Nylundot nemesen tiszta hangszíne eleve predesztinálja Elsa szerepére, ehhez a töretlen hangvétel jótékonyan járul hozzá. Elsája ártatlan és sebezhető, aki értelemszerűen bukik el a számára átláthatatlan ármányok és játszmák kereszttüzében.

Kovácsházi István Lohengrinje egyfelől kellemes meglepetés, de ugyanakkor pontosan jelzi, hogy a korábban itthon elsősorban könnyedebb Mozart- és Verdi-szólamokban jeleskedő tenorista elérkezett a hangi képességeinek határaihoz. Jó erőbeosztással többé-kevésbé bírja a súlyos szólamot, de a "Höchstes vertrau'n hast du mir schon zu danken" monológ végére eléggé elfárad, magasságai szorítottá válnak. A könnyebb fekvésű Grál-elbeszélést viszont hatásosan abszolválja. Nagy előnye, hogy a hős ethoszát pontosan tudja közvetíteni, adottságai révén inkább a lírai oldalról megközelítve.

Petra Lang Ortrudja mellett csak kisstílű és hőzöngő kalandornak tűnik Perencz Béla Telramundja. Előadásában a figura a lehetőségnél jóval egysíkúbb, mind hangban, mind színpadilag.
Alfred Muff Madarász Henrikje teljesen átlagos volt, az előadás során már nem teljesen intakt hangú énekes mind a mélységekkel, mind a magasságokkal kemény küzdelmet folytatott.
Pontos dikciójával és perfekt formálásával ígéretesen kitűnt Michael Nagy a királyi Hirdető szólamában.

A Lohengrin a szereplők számát illetően talán a legnépesebb Wagner-zenedráma. A tömeget ezen az estén három kitűnő énekkar szolgáltatta. A Honvéd Férfikar, a Budapesti Stúdió Kórus valamint az MR Énekkar nagyszerűen helyt állt, egyedül a második felvonás közepén, az esküvői jelenet kezdetén érezhettünk némi bizonytalanságot. A harmadik felvonás kezdetén a külső színpadról induló nászkar hatalmas, gyönyörű és főleg töretlen crescendóval érkezett a színpadra, ami már a kórusok létszáma miatt sem kis teljesítmény.

Az előadás zenei irányítását Fischer Ádám a Wagner-napok megszokott nívóján végezte, a Magyar Állami Operaház Zenekara néhány kisebb kürtgikszert leszámítva magas színvonalon teljesítette feladatát.

A Lohengrin a Budapesti Wagner-napokon

Fotók: Pető Zsuzsa
Forrás: MűPa.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.