Miklós kirohan (A Miskolciak Dohnányi-lemeze)

DOHNÁNYI ERNŐ:
F-dúr szimfónia
Zrínyi-nyitány
Suite en valse, op. 39.

Miskolci Szimfonikus Zenekar
Kovács László

Hungaroton
HCD 32684

*

1896. Az Ausztriával közös hazát ápoló Nagy-Magyarország a Millennium lázában ég. Már fennen magasodnak a Hősök tere kevély tekintetű királyszobrai, félig kész a büszke Országház is, a földalatti is üzembiztosan nyikorog a kanyarokban, felváltván a ló vontatta konflist a kiglancolt Andrássy úton.
A kulisszák állnak. Pont elegendően magasak ahhoz, hogy eltakarják a hárommillió nyomorgót Európa szeme elől.

I. Ferenc József K. u. K. egy hatezer forint összdíjazású pályázatot hirdet meg, melyre hat kategóriában lehet frissen szerzett zeneművekkel pályázni a honfoglalás ezredik évfordulójának tiszteletére. Az éppen csak nagykorúvá cseperedett Dohányi Ernő, a zongoravirtuóz, szépreményű zeneakadémiai növendék két kategóriában is elhozza az első díjat: övé a legjobb nyitány és a legjobb szimfónia műfajú eredeti kompozíció. Mi több, még stílusos kamarazenei pályamunkájáért is hátba veregetik.

Még nincs húsz éves, de már ő az élet császára. Júniusban, pár nappal az eredményhirdetés után egy Vigadó-béli koncerten mutatják be mind a magyar történelmi ihletésű Zrínyi-nyitányt, mind a négytételes, félórás F-dúr szimfóniát, a szelíd tekintetű ifjonc pedig szivacsként issza magába a sikert, a tapsokat. Hiszen a fogadtatás alapvetően pozitív, Dohnányi szerzeményei jó benyomást tesznek a hallgatókra és a kritikusok többségére is. A zenekar koncertmestere, Hubay Jenő különösen elégedett az ifjú komponista teljesítményével és nagy jövőt jósol neki - külföldön.

De a művek sorsa idővel mostohára fordul: Dohnányi később ír jobb, érettebb szimfóniákat, mint ez az eredetileg diplomamunkaként Hans Koesslerhez benyújtott F-dúr, és ír hangosabb, zengzetesebb nyitányt is, mint e Zrínyi hőstettét megéneklő eposz-opusz. Az F-dúr szimfónia már műjegyzékszámot sem érdemel, s a mintegy tízperces Zrínyi-nyitány op.2-jét később másodrangú zongorabagatellek orozzák el. A tinédzser Dohnányira szívesebben emlékezik op.1-es Zongoraötösével a tudálékos zenetörténet-írás.

Hogy legalább lemezen a kései hallgató füléhez kerüljenek ezek az egykoron szebb napokat látott muzsikák, egy évszázadnál is többet kellett várni. Mégis megérte a várakozás, mert ha Dohnányinál kevésbé ismertebb hazai zeneszerzők korabeli alkotásai révén alig, legalább e művek alapján rekonstruálható valamelyest - az egyszeri zenebarát és lemezvásárló számára is - ezen időszak talán mélyebb megismerést érdemlő szimfonikus zenei kultúrája. Az elmúlt évtizedek magyar zenetörténeti diskurzusa meglehetősen szűkösen, vagy, megengedem, kissé nagyvonalúan bánt ezzel az időszakkal és a kort fémjelző jeles személyekkel. Mert ahhoz hogy valaki pl. Mihalovich Ödön nevét, munkásságát ismerje (aki pedig az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia nagyhatalmú igazgatója volt ez idő tájt), egy lexikon-szócikk bemagolásánál bővebb tájékozódásra kellett kárhoznia.

A Kovács László vezette Miskolci Szimfonikus Zenekar jelen kiadványával így egy éktelen nagy adósságot törleszt, ahogy tette azt eddig is, jól szabott Weiner Leó-lemezeivel. E munka (jelesül a századvégtől a huszadik század közepéig tartó időszak jelentékenyebb zeneműveinek lemezre vétele) ugyanis felbecsülhetetlennek tetszik a korabeli esztétikai elvek, zenei ízlésvilág vagy kulturális kontextus megismerése szempontjából. Ha másért nem, azért, mert rámutat elengedhetetlenül fontos kapcsolódási pontokra, melyeket eddig lemezhallgatóként közvetlenül ritkán tapasztalhattunk.

Mondják: a korai Dohnányi pl. Wagner, Liszt és Brahms nyomdokain halad, e művek tanúságai szerint leginkább utóbbi szerző formakultúrája volt rá döntő hatással. Bartók Béla nem sokkal később már Richard Straussból, Debussyből is merít ugyan, de Dohnányi ragaszkodik a hagyományos német iskola rigorózusabb, konzervatívabb elveihez. A józan, kecses témákkal épülő F-dúr szimfónia egy lényegében óvatosan, a túlzásokat kerülve megkomponált, kilengésektől mentes darab, s ugyanez igaz a mozgalmas, de így is szigorúan felépített, programzenei Zrínyi-nyitányra. Mindkettőnél szerfelett kidolgozott a hangszerelés, mely az egyik kiemelendő tényezője e művek összképének. Dohnányi felrakása ügyes és helyenként kimondottan ötletes is, tapasztalansága ellenére is irigylendő biztonsággal kezeli a nagyzenekart. A Zrínyi-nyitány zengzetes, hadisikert és megdicsőülést illusztráló "kirohanásai" is magabiztosan, élénken, hatásosan szólnak. A Miskolciak teljesítményére nem lehet panasz: meleg hangú, megbízható, magas színvonalú játékkal járulnak hozzá e zenék megismertetéséhez.

A lemez végére csempészett Dohnányi-műnek már semmi köze az iméntiekhez. Az op.39-es, keletkezését tekintve 1943-ra datált, elegáns keringőkből összefércelt szvit négy rövidebb-hosszabb zsánerdarabot rejt - minden különösebb mondanivaló nélkül. Dohnányi maga is így nyilatkozik szerzeményéről: nincs vele más célja, mint "szórakoztatni, felvidítani". Mert mi sem természetesebb az időközben megöregedett, fásult zeneszerző számára a háború legpokolibb évében, mint burzsuj valcerekkel mulattatni önnönmagát és mind gyérebb közönségét. Számomra valahogy az ifjonti zsengék ezt a célt is több haszonnal szolgálják.