Bejelentkezés Regisztráció

Kamara

Egyedül nem megy (Kovacevich, Argerich / Bartók, Mozart, Debussy)

2010-10-26 07:43:47 BaCi

BARTÓK: Sonata for 2 Pianos and Percussion
MOZART: Andante and Five Variations for Piano duet in G, K.501
DEBUSSY: En blanc et noir - for 2 pianos
BARTÓK: Out Doors, BB 89, Sz. 81
Sonatina, BB 69, Sz. 55

Martha Argerich, Stephen Bishop Kovacevich (pianos)
Willy Goudswaard, Michael de Roo (percussion)

Universal / Decca
478 2467

Kovacevich, Argerich / Bartók, Mozart, Debussy Fiatalkorban a legtöbb emberben van egy jó adag megalománia. Nagy szerelemre vágyik, a teljes igazságot kutatja, az örök dolgok birtokába akar jutni. Zenei ízlésünk is valahogy ennek árnyékában alakul. Húszas éveim környékén ámulni szerettem a legjobban, amikor zenehallgatásról volt szó. Csodálni az előadót, hogy milyen borzasztó gyorsan tud játszani, milyen óriási szerkezeteket képes összefogni, s mennyire lebilincselő módon közvetíti a mesterművek gigantikus energiáit. Akkoriban valószínűleg meg sem hallgattam volna e lemez utolsó két darabját, vagy ha igen, az addig elhangzottakon töprengve nemigen jutottak volna el a hangok a fülemhez.

Valahogy így lehetett a dolgokkal Stephen Kovacevich is, csak nem mint hallgató, hanem mint előadó. Úgy tűnik, Bartók két kis zongoraműve elveszett a kétzongorás-ütős szonáta árnyékában.

A Szabadban ciklusa még elfogadható. Igaz, hogy a tételek hangzása nem egészen olyan, mint azt ma elvárjuk egy előadótól. Ám a bővebb pedálhasználat, vaskosabb hangszerkezelés, a túlzott durvaság (Síppal, dobbal), vagy éppen buja negédesség (Az éjszaka zenéje) mögött mindig jelen vannak Kovacevich szilárdan felépített szerkezetei. Tökéletesen érti a műveket, egyszerűen csak másképp ékesíti, színezi a vázat, mint az manapság szokásos.

A Szonatina azonban legbelsőbb sajátságait tekintve változott meg a játékos kezei alatt. Kovacevich érzi, hogy ebben a három tételben nem lehet egyenletesen játszani, nem lehet a ritmusokat metrikusan hozni, nem lehet minden súlyt egyetlen durva lökéssel elintézni, mert akkor igaztalanná válik a darab. De a rosszul hozott egyenetlenségek, testetlenül megbökött hangok, tétova ritmikai megingások elveszik a Szonatina igazi karakterét.

Hogy a magánéletben miként álltak a dolgok, azt nem tudom, de tény, hogy Stephen Kovacevich sokkal jobban muzsikál neje oldalán, mint amikor külön utakon jár.
A mára már különvált házaspár Mozart-játéka 30-40 év távlatából ugyan kissé elavultnak számít, de biztos vagyok benne, hogy sokak számára még most is az általuk megszólaltatott hangzáskép kapcsolódik a szerzőhöz. Ez a borzasztóan virtuóz, megszakítások nélkül gyöngyöző hangfüzérekből felrakott előadás nagyon sokat eltakar a klasszikus mester zsenialitásából. Mozart lebilincselő poénjai, egyedi fricskái eltűnnek ebben a tökéletesre vikszelt csilingelésben, helyettük a tartalmatlan, épp ezért kissé unalmas szépség veszi át az uralmat.

A Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre felvétele a legszebb példája annak, hogy ugyanazt a szerzőt milyen magától értetődően adják elő, amikor a "nemzetközi" zenei nyelven megírt érett, nagy műveit játsszák, és milyen tévesen értelmezhetik, ha saját hazájának zenei anyanyelvén ír. A Szonatinával ellentétben Kovacevich itt tökéletes párja Argerichnek. Pedig ez a mű nagyságrendekkel nehezebb, mint a lemez végszavaként elhangzó kistestvére.
Furcsa mód a kis Bartók-művekkel ellentétben a kétzongorás-ütős szonáta előadása nem a romantikus formálás, hanem ellenkezőleg: a szögletes, száraz, kimondottan távolságtartó előadás irányába mozdul el. Ismerve Martha Argerich játékmódját, úgy gondolom, hogy ő volt a domináns, amikor a négy ember megalkotta a darab előadásmódjának alapvető elveit.
Ez persze csak feltételezés, merthogy a két ütőst (sajnos) egyáltalán nem ismerem, pedig kitűnő társként vannak jelen a billentyűsök mellett.

A lemez legjobb része kétségtelenül a Debussy-darab. Kerülnek mindenféle ál-impresszionista jobbpedál-úsztatást, a szólamok kristálytisztán villannak fel a harmóniák vékony burka mögül. A hangszínek tekintetében elképzelni sem tudnék jobb előadást. Ugyanígy lenyűgözi a hallgatót az a bámulatra méltó egység, ahogy a két ember együtt muzsikál. Sehol, egyetlen ütemben sem tudnám elkülöníteni őket egymástól. Együtt éreznek, együtt hallanak, és pontosan együtt mozdulnak egy tökéletesen egységes zenei elgondolás jegyében.

Ha vannak is ennek a lemeznek gyengébb, vagy megkérdőjelezhető pillanatai, nagyon ajánlom a zongorairodalom kedvelőinek. A művészházaspár '70-es években készült felvételei hűek maradnak az Argerichtől megszokott értelemmel, villódzó érzésekkel átitatott interpretációkhoz.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.