Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

Négy nap Prágában

2009-10-06 11:26:54 Heiner Lajos

Prágai házinénim, Éva Néni emlékére
(Paní Chrpová, 1921. dec. 20 - 2009. szept. 29.)

State Opera Prague
© State Opera Prague, Ondřej Kocourek
 
Szeptember 2.
Nemzeti Színház
DVOŘÁK: Rusalka

Új ez a Rusalka-produkció, ez volt a tizedik előadás.
Nézhető, sőt, élvezhető. Jiři Herman rendezése főleg fényekkel játszik, ha kell, sejtelmes, ha kell, káprázatos, a néhai Josef Svoboda jutott eszembe, aki a darabot hol rendezte, hol a díszletet készítette, hol mindkettőt - három, nevével kapcsolódó Rusalkát láttam, az utolsó volt a leginkább letisztult, díszlet szinte semmi, csak fények és árnyak.

Zeneileg is erős volt az előadás.
A címszerepben Maria Haan, Könnyebb szopránszerepek után jutott el a drámaibb szólamokig, ha alakítása nem is vetekszik a Kaupováéval (vagy persze Flemingével), több mint adekvát.
Először hallottam Peter Bergert (Herceg), ez nem véletlen, mivel karrierje csak pár éve kezdődött, az ő esetében is könnyebb tenorszerepekkel (Don Ottavio, Nemorino, Alfredo). A hangszín szép, pár év múlva Riccardót, Kalafot, később akár Otellót érzek benne.

Stefan Kocan (Vízimanó) karrierje viszont in floribus, rendszeresen énekel a Bécsi Állami Operában (dec. 7: Macbeth-premier!), hamarosan a Metben debütál. Végre talált magának Prága egy Vodnikot, Peter Mikulas már kiöregedőben, és csak vendégként lép fel, a Národni többi basszusa pedig inkább basszbariton. Jelentős hang. Érdekes, hogy csak idén jutott el a Nemzeti Színházba.
Jezibaba és az Idegen hercegnő szerepét Dagmar Peckova kettőzi, őróla felesleges bármit írnom, hiszen minden operabarát ismeri. Világszám.
A három Vízisellő jó, és megoldottak a kisebb szerepek is.

Jakub Hrusa vezényelt, persze, hogy nem tudta (ki tudná?) elhomályosítani annak az 1992-es bécsi Rusalkának az emlékét, ahol Neumann állt a pulpituson, ám a Národni időnként igen siralmas karmesteri teljesítményeit feledtette.

Összességében: úgy tűnik, a színház jelenlegi (ha jól emlékszem, a tavalyi szezonkezdet óta működő) vezetősége sikeresen hajt végre egyfajta "vérátömlesztést", a bejáratott, nagy nevek mellé tehetséges fiatalokat, vagy épp már világhírű, de itt még korábban nem énekelt művészeket megnyerve.


© State Opera Prague, František Ortmann

Szeptember 3.
Prágai Állami Operaház
ROSSINI: A sevillai borbély

Bő két óra felhőtlen szórakozás.
Martin Otava számos rendezését láttam már. Ő sosem akar valami forradalmit, polgárpukkasztót, vagy épp marhaságot kitalálni. A zenéből indul ki, számos apró ötlettel, geggel fűszerezve az előadást.
A cseh Horváth Zoltán.

Énekesei is - azazhogy szinte mind - hozzá hasonló kaliberűek, Svatopluk Sem kellemes baritonja Figaróként, Martin Srejma könnyed tenorja Almaviva szólamában, Pavel Klecka és Ladislav Mlejnek korrekt alakítása (Bartolo, ill. Basilio).
Sajnos, egyvalaki kilógott a sorból, a hangilag (és nőként is) elvirágzófélben lévő Hana Jonasova (Rosina).

Az előadás legnagyobb erőssége a zenekari játék volt. Enrico Dovico gyakori vendég a Prágai Operában. A nyitány előadására csak a "cizellált" jelzőt tudom alkalmazni, a (sajnos) meghúzott első finálé sodrása pedig Pál Tamás régi szegedi produkcióját idézte fel (a freudi unbewusst: most, hogy leírom ezeket a sorokat, jut eszembe, Horváth és Otava kórusmozgatása ebben a részben teljesen megegyezett!!).

Szeptember 4.
Prágai Állami Operaház
PUCCINI: Turandot

Nézzük, hogy hat rám ez az előadás pár héttel a Szegedi Szabadtéri Turandotja után.
A rendezésről már írtam, talán nem is egyszer.
Ismét Dovico dirigált. Csak nála (és Richard Heinnél) érzem az itteni Ház zenekarát - nem tudom másképp megfogalmazni - széltében-hosszában szólni, jelentős dinamikával és ugyanakkor transzparensen.
Jitka Burgerova Liuját feledjük el, Rost alakításától is eltekintve, korrekt, de szürke.
Milan Bürger átlagos Timurját már ismertem, jó a három miniszter.

Aztán két bombameglepetés: Először is Igor Jan Kalafja. A tenoristát vagy húsz éve hallottam először, szép a hang, produkciói egyenetlenek voltak. Legendaszámba megy immáron, hogy egyszer a svéd királyi pár nézte (volna) meg a Ballót a Statny Operaban, Jan volt kitűzve a tenorszólamra - ráadásul mint Gustavus! -, az előadás előtt lerekedt, de senkinek nem szólt. Kijött, és elkezdett tátogni!
Az illusztris vendégek a szünetben távoztak.

Nos, amit Jan most énekelt, ahhoz hasonlót sose hallottam tőle, de meg merem kockáztatni, ilyen Kalafot sem élőben - minden lágéban diadalmasan szárnyalt a hang, törés nélkül, a II. felvonás opcionális C-jére persze nem ment fel (manapság ugyan ki?), lenyűgöző volt.
És a végére a legfontosabb.

Marton - Kucsenko - és most Maida Hundeling, a három legjobb Turandot a több tucat közül, akiket valaha átéltem. Hatalmas vivőerejű hang, minimális vibrátóval, ha valami egyáltalán hiányzott, a III. fináléban a voce lágyabbá válása.
Hogy melyik volt a jobb előadás, a nyári szegedi, avagy az itteni?
Van egy olyan színvonal, mely fölött már nem lehet rangsorolni.

Cseh Filharmonikus Zenekar 2009-2010 Szeptember 5.
A Rudolfinum nagyterme
Cseh Filharmonikus Zenekar
Gerhard Oppitz - zongora
Vez.: Eliahu Inbal

Ez a hangverseny volt az első, ahol Eliahu Inbal mint a Cseh Filharmonikusok új vezető karmestere dirigált.
Averzióval közelítettem meg a dolgot. Inbalt egyetlen koncerten hallottam, jó pár éve Budapesten, az korrekt volt emlékezetem szerint, de nem átütő. Lemezei alapján is inkább egy becsületes Kapellmeister, semmint egy jelentős művész képe rajzolódik ki.
S valahogy a testület élére cseh dirigenst képzel el az ember, ahogy az évtizedekig úgy is volt, Gerd Albrecht hivatalba lépéséig.
Az együttes hasonlíthatatlan hangzását - oly kevés zenekarnak maradt mára "saját" hangzása - amit Tálich, Kubelik, Ancerl, Neumann és a többi nagy cseh dirigens épített fel, félti az ember egy "idegentől" (a Momus-ban megjelent vélemények alapján ebben nem vagyok egyedül).

Talán kár aggódni, de nézzük a tényeket.

Dvořák Zongoraversenyéről nincs mit írnom. Hogyan tudta kipottyantani ezt a másodéves konzervatorista színvonalát esetleg megütő borzalmas, invenció nélküli, dögunalmas darabot, képtelen vagyok megérteni. Egyszer magyarázza meg nekem valaki, mit lehet ebben meghallgatni, miért ezt választotta Inbal nyitódarabnak (vagy miért vette lemezre Richter és Kleiber).

Az emlékév miatt kötelező volt eljátszani egy darabot Bohuslav Martinůtól, ezúttal a Parabolák nagyzenekarra címűt - hallgatható, fogyasztható darab.
A pauza után aztán Janáčektől a Taras Bulba, itt meggyőzött Inbal, előadásában volt líra és szenvedély is, a ráadásként adott egyik Szláv táncban pedig utóbbiból bőven akadt.

Több hangversenyt kell(ene) meghallgatni az új séfdirigenssel, de úgy tűnik, a zenekar - ismerve a lehetőségeket - nem csinált rossz vásárt.
Inbal ebben a szezonban még tíz alkalommal dirigálja új együttesét Prágában, és ötször Spanyolországban.
Tudomásom szerint mostanában nem jönnek Budapestre.
Sajnos.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.