2008. november 22.
Zeneakadémia

A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vez.: Vashegyi György

MOZART:
Esz-dúr szimfónia, K.543
g-moll szimfónia, K.550
C-dúr („Jupiter”) szimfónia, K.551

Az Alma Mater koncertek keretében Mozart három utolsó szimfóniája hangzott el szombat este a Zeneakadémián. Az intézmény hallgatóiból alakult zenekar kellően kis létszámban foglalt helyet a színpadon, s ez mindenképpen biztató kezdetnek tűnt. És valóban, az előadók időnként meglepően szép hangzást produkáltak, megnyerően, tömören szóltak a forték, szépek voltak a pianók, s eleinte az intonáció bizonytalansága sem volt még túl bántó. Az együttest – amint az a dirigenstől megtudtuk – három profi brácsás és egy kürtös is támogatta játékával.

Vashegyi György igen nagy gondot fordított a kis motívumok megformálására, a jól elhelyezett hangsúlyozásokra, a mértékkel alkalmazott vibrátókra, a levegős, áttetsző hangzásra. Zenei elképzelései nagymértékben hasonlítottak a Roger Norrington Mozart-felvételein hallható megoldásokhoz. Hogy a karmester vitathatatlan tudása, és a lelkes hallgatói részvétel ellenére miért nem sikerült mégsem igazán jól ez az este, arra próbálok a következőkben némi magyarázatot találni.

Mozart három utolsó szimfóniája egyenként is meglehetősen nehéz feladat. Bár az valóban nagyon helyes, ha a fiatal zenészeket a zeneirodalom remekműveinek segítségével igyekszünk megismertetni a zenekari munkával. Az is helyes, ha nagy feladatot bízunk rájuk, hiszen az által fognak fejlődni. De nem tartom okos dolognak megoldhatatlan célt kitűzni a hallgatók elé. Sajnos ez a koncertprogram most ilyen volt. Nem tudom, hány profi zenekar akad ma országunkban, amely maradéktalanul meg tudna felelni egy ilyen kihívásnak, de a szakmát egyelőre még csak tanulgató, kezdő fiataloknak erre végképp kevés az esélyük.

Vashegyi György minden ismétlést lelkiismeretesen betartatott, ami jelen esetben nem feltétlenül tett jót a produkciónak. A fiatalok a g-moll szimfónia lassú tételére tökéletesen kifáradtak. Egyre több hamis hang, egyre több ritmikai lötyögés hallatszott, a zene darabokra hullott, s már a gyönyörű dallamok is unalmasan csengtek. Az idő múlásával a fúvósok időnként már hallgathatatlan intonációt produkáltak, a vonósok is egyre gyakrabban estek szét, szóltak hamisan. Minden jel arra mutatott, hogy a koncentráció végérvényesen elillant a teremből. És nem csak a színpadon ülők fáradtak el, de a közönség is egyre nehezebben tűrte a helyzetet.

Tagadhatatlan, a szerencse sem szegődött igazán a fiatalok mellé. A szünetben az első kürtös rosszul lett, így egy kürttel kellett végigjátszani a Jupiter szimfóniát. Ráadásul az első tétel után egy hegedűhúr is elpattant, így még egy zenésznek el kellett hagynia a termet. Mindezek a kellemetlenségek önmagukban azonban semmit sem rontottak volna a hatáson.

A fő gond még mindig ugyanaz. A Zeneakadémia hallgatói sajnos nincsenek birtokában sem kellő technikai felkészültségnek, sem megfelelő állóképességnek. És ilyen helyzetben az sem elég, ha a karmester zenei szempontból valóban nagy tudású, ha kitűnő frazeálásokat tanít be a zenekarnak, ha jó a kapcsolata a diákokkal. Úgy érzem, Vashegyi György túl gyorsan akart túl sokat. Ilyen kondíciók mellett érdemesebb lenne apróbb, de biztosabb lépésekben haladni. Bőven elég lett volna megtanulni két Mozart-szimfóniát (és nem feltétlenül a legnehezebbeket). Könnyebb műsor mellett talán sokkal jobban kiderült volna, mennyi nagyszerű ötletet, szépen kidolgozott motívumot rejt az előadás. A belefektetett munka valószínűleg jóval több volt annál, mint amit a koncerten hallottak alapján gondolhatnánk. És hát a közönség sem távozhatott elégedetten – ami azért cseppet sem elhanyagolható tény.