Schubert: \"Nagy\" C-dúr / Simon Albert

SCHUBERT: Symphony No.7 (9) in C major \"The Great\", D.944
Orchestra of Liszt Ferenc Academy of Music
Albert Simon
BMC CD 109

1979 márciusában a Zeneakadémia nagytermében Schubert \"Nagy\" C-dúr szimfóniája hangzott el. A zenekar teljesítménye olyan szintet ütött meg, hogy az előadás legendássá vált, nem véletlenül határozta el a BMC, hogy 27 év után megjelenteti CD-n a Magyar Rádió által készített felvételt.

Hogy mi történt 1969-től, amikortól Kovács Dénes, az akkori rektor megbízta Simon Albertet a Zeneakadémia hallgatói zenekarának vezetésével, addig, míg talán ő is belefáradt abba, hogy heroikus munkával hozzon létre olyan előadásokat, amelyeket átgondoltabb képzési tervvel talán egyszerűbben is lehetne, azt talán egyszer megírja az intézmény történetének krónikása.

Volt tehát egy esemény, amelynek nézőként, hallgatóként történetesen részese voltam, és amikor felvétele a kezembe került, kíváncsi voltam, milyen lesz szembesülni az akkori élménnyel. Biztos voltam, hogy a karmesteri koncepció, és természetesen a megvalósítás grandiózusságáról bennem élő képben nem fogok csalódni, erre mások hasonló emlékei mellett az is volt a garancia, hogy több, mint negyedszázad elteltével is méltónak bizonyult az előadás arra, hogy lemezen megjelenjen. A kérdés csak az volt, felvételről, otthon, utólag hogyan élesedik ez a kép.

A zenekar játékáról hallatszik, hogy valóban nagy és hosszú menetelés végére tett pontot a koncert. Dobszay László elmondja a kísérőfüzetben Simon Albertről azt az anekdotát, hogy a szobába belépő édesanya a rádiót átölelve találta nyolc éves kisfiát, aki az éppen akkor szóló, minden valószínűség szerint a C-dúr szimfónia által keltett érzelmeit fejezte ki ily módon. Tehát nem egyszerűen csak egy kivételesen jól sikerült előadásról volt szó, Simon Albert nyilván mindent el akart akkor mondani, amit zenén keresztül ki tudott fejezni.

Már az első tétel Andante bevezetőjében megszólal az a nagy és tömör zenekari vonóshangzás, amely az előadás végig jelenlévő erénye. Olyan, amiről egyébként azt szoktuk gondolni, hosszú munka gyümölcse. Persze az is a karmester legendáriumának része, hogyan, és milyen \"kegyetlen\" módszerekkel (de csak a próbák hevében) érte el azt, hogy az szólaljon meg, amit hallani akart. Amit pedig hallani akart, és amit most is hallunk, az valóban több évtizedes emlékezésre méltó. Persze vannak kisebb hibák, ha valódi gikszert nem is nagyon hallunk. Nem egészen pontos hangindítások, az indulások utáni lötyögések - főleg a fúvósoknál - állandóan jelen vannak.

Gyönyörűen formált a második tétel oboaszólója - vajon ki volt a szólista, kideríthetetlen? -, és az egész tételen végigvonul a schuberti melankólia beszédes kifejezése, lefordítása a zenekar hangzó nyelvére. Sajnos ezt a tételt fogja vissza az egyik legbántóbb hiba, a kürtök nem igazán tiszta megszólalása a vége felé. De feszes és tömör megfogalmazású a Scherzo feltámadása, és grandiózus a zárótétel. Az egész mű zenekari felfogása még a későromantikus zenekari gyakorlatot tükrözi, de azért szó sincs túlromantizálásról.

Más ma már az előadói felfogás Schubertről, kevésbé illik heroizálni. De aki kíváncsi a mű - a kisebb hibák ellenére is - valódi hittel és a szerző iránti odaadással megfogalmazott, megvalósított megszólaltatására, az élményszerű előadást kap. És nem mellesleg Simon Albert kivételes tehetségének egyik legjobb pillanatában megragadott felvillantását - még ha ez a tehetség az évtizedekkel ezelőtti keretek között nem is igazán tudta megtalálni igazi lehetőségeit.