Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Vivaldi: Motezuma

2006-04-07 08:22:00 Varga Péter

Vivaldi: Montezuma VIVALDI: Motezuma - "Dramma per musica"

Motezuma: Vito Pirante
Mitrena: Marijana Mijanovic
Teutile: Roberta Invernizzi
Fernando: Maite Beaumont
Ramiro: Romina Basso
Asprano: Inga Kalna
Il Complesso Barocco
Alan Curtis

Universal / Deutsche Grammophon
00289 477 5996

A berlini Singakademie könyvtárát csak 1999-ben azonosították kijevi hadifogságában, és csak 2001-ben került vissza jogos tulajdonosaihoz. A Bach-család anyaga, az Alt-Bachisches Archiv természetesen már 1943-as eltűnése előtt gyakorlatilag teljesen feldolgozott volt, de a többi korabeli zeneszerzőé már nem igazán. Így történhetett meg, hogy Malgoire az ismert librettót felhasználva 1992-ben csak egy pasticciót, más Vivaldi-operák részleteiből összeállított művet rögzíthetett Motezuma címen. (Nem tudom, mi értelme van az ilyennek. Kb. annyi, mint Ton Koopman Bach Márk-passió rekonstrukciójának. Recitativókat írt, kantátákból összeállította, a szöveghez igazította az áriákat, és kész az "új" mű. Akkor sem igazán figyelemre méltó, ha az eredeti is valami hasonló volt.)

Mindemellett érdekes, hogy a végül előkerült Motezumát sok helyen újra kellett írni. Csak 2002-ben vált ismertté, amikor Steffen Voss zenetörténész Händel-művek után kutatott a könyvtár anyagában. Egy cím nélküli operát talált, amelyet egyértelműen Vivaldinak tulajdonított a felirat. A hiányos kéziratot sikerült azonosítania a meglévő szövegkönyv alapján: előkerült az igazi Motezuma.

Az eredeti huszonnyolc számból tizenhetet tartalmaz a kézirat, és külön fejezet foglalkozik a példaszerűen alapos kísérőfüzetben azzal, melyik számot milyen mértékben kellett újrakomponálni. A második felvonásban csak egy hangszeres Combattimentót, a harmadikban recitativókat és áriákat. Az egyiket például negyvenegynéhány ütemnyi hegedűszólam alapján. Egy másikat, egy másik operából, Vivaldi módszerét alkalmazva, eredetileg F-dúrból g-mollba áttenni, a drámai szituációnak megfelelően. Vagy akár teljesen átvenni áriákat más művekből. Több recitativót pedig teljes egészében újra megírni. Hasonló mennyiségű és jellegű munkát igényelt az első felvonás rekonstruálása is. Csak elismeréssel lehet adózni Alessandro Ciccolininek, hogy ezt sikerült úgy megoldania, hogy nem hallatszik stílustörés, sőt az egyik feltűnően szép ária éppen az a bizonyos F-dúrból g-mollba transzformált.

Amikor a Motezumát bemutatták Velencében, pontosan 20 éves operaszerzői múlt állt Vivaldi mögött. Ez azt jelenti, hogy mindent, amit tudott a zenéről, operáról, színpadról, a legmagasabb szinten valósította meg ebben a műben. Egy korabeli zeneszerzőnek, ha tisztában volt munkája értékével, vállalkozónak is kellett lennie ahhoz, hogy azért a szellemi befektetésért, amit egy opera zenéjének megalkotása jelentett, megkapja a valódi anyagi ellenértéket. A fércművek szerzőinek talán nem volt ez fontos, de egy Händel vagy egy Vivaldi - akiknek persze a tehetségük is megvolt hozzá - saját produkciójukban vitték színre műveiket.

Így például természetes, hogy 1733-ban Anna Giraud (olaszosan Giro) énekelte Mitrena szerepét. Õ előbb Vivaldi tanítványa volt, hogy később mije, az sok szóbeszédre adott okot a "rőt pappal" kapcsolatban. Állítólag nem volt nagy hangja, de jó színésznő volt, és kitűnően énekelhetett is, hiszen ő sem kapott itt sokkal igénytelenebb szerepet, minta többiek. Marijana Mijanovic hangja itt is lebegős, de az elfogadható határon belül marad, és a díszítésekkel együtt, mezzójával megfelelő súllyal hozza a legyőzött, magalázott mexikói uralkodó feleségét, aki lányát is kész feláldozni a spanyolok elleni sikeres ellenállás érdekében.

Pedig Alan Curtis előző produkciója (Händel: Rodelinda) után munkált bennem némi félelem: vajon nem az ott hallotthoz hasonló gyenge énekesi produkciók színezik majd sötétre a képet erről a Vivaldi-operáról?
De nem. Már csak azért sem, mert azok az énekesek, akik a Händel-opera kottafejeivel vívott harcokban simán csak elvéreztek, a Vivaldi partitúra gorgó-kottafejeire tekintve egyszerűen kővé dermedtek volna. Ezért vagy azért, de sikerült valóban nagyon jó énekeseket szerződtetni ehhez a felvételhez. Mert már Quantz és Tartini is támadták szerzőnket amiatt, hogy nem igazán van különbség egy általa írt hegedűszóló szólama és egy áriája között. (Lehet, hogy savanyú volt a szőlő, ők ugyanis semmilyen operát nem írtak.) Tény, hogy Vivaldi énekes szólamai itt mindenképpen egészen különleges felkészültséget kívánnak.

És a nemzetközi énekesgárda minden tagja megfelel a követelményeknek, a legszebb reményeinket is túlszárnyalva. Motezuma szerepe nem túl nagy, de az olasz bariton, Vito Pirante olyan átélt énekesi eszközökkel képes megjeleníteni a megtört, megalázott uralkodót, ami sejteni engedi: az operairodalom bármely más hasonló szerepével sikerrel birkózna meg. A férfiszerepek közül kettőt, Hernando Cortezt (itt Fernando néven), öccsét, Ramirót (eredetileg kasztráltak) de az azték hadvezért, Aspranót nõ alakította. Az észt Inga Kalna gyakran valóban mintha egy virtuóz hegedűszólammal kelne versenyre, de a többiek sem maradnak el tőle. Ez nem csak azt jelenti, hogy mint madarak éneke, csicseregnek trilláik, hanem azt is, hogy a drámai szituációkat is megfelelően jelenítik meg hangjukkal.

Mert Vivaldi azért többet tesz azért itt annál, hogy egyszerűen lefordítja hangszeres concertóinak nyelvét az operáéra, és egyszerűen hegedűnek nézi torkukat. Inkább az látszik, hogy a concertók formanyelvének fejlesztése során már ott munkált benne az operaszerző is, hiszen tudható: a hangszeres formulák az "affektus-tan" értelmében nagyon is konkrét jelentéssel bírtak. Így lehettek egyszerűen egy kép megfestései (lásd a Négy évszak madár, vihar, fogcsikorgató hideg stb. effektusait), vagy valamilyen lelkiállapot, érzelmi megnyilvánulás megjelenítései, amire ebben az operában is bőven hallhatunk példát. De a második felvonás Motezuma-Fernando-Mitrena tercettje még ezeken is jóval túlmutat, valódi drámai szituációt érzékeltet, és jelenít meg.

És azért, hogy ezek mind rendkívüli kifejezőerővel, valóban éreztetve a "drámát a zenében", így megszólalnak, Alan Curtis a felelős. Mintha erős fényű reflektorral világítaná be a zenekari partitúrát, olyan részletességgel tárul fel annak minden rejtett zuga. Bőkezűen, de nem stílustalanul túldimenzionálva bánik a dinamikával, a hangszeres formulákat olyan részletezően dolgozza ki, hogy már belőlük is sejthető az áriák szóban is kifejezett tartalma. De nem esik atomjaira semmi, sőt az egész dráma - amennyire lehetséges egy ilyen barokk operában - egységes egészként feszül elejétől a végéig. Ebben szerepe van annak is, hogy a gyakran valóban hosszúnak tűnő recitativókat is olyan kifejezéssel adatja elő énekeseivel, mint az áriákat.

Nagy a szerepe tehát abban, hogy Vivaldit a legjobb formájában hallhatjuk, és mint operaszerzőt is teljes valójában értékelhetjük. Így az egyik legjobb barokk operafelvételt köszönhetjük neki, amely magából a remekműből, valamint a hangszeres és az énekes szólamok igen magas szintű megvalósításának egységéből áll össze.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.