vissza a cimoldalra
2021-01-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11567)
A csapos közbeszól (95)

musical (199)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (104)
Régizene (5852)
Média, zene, ízlés (117)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4928)
Társművészetek (2210)
Lehár Ferenc (740)
La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (185)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4340)
Kimernya? (3919)
Momus-játék (5985)
A MET felvételei (1351)
TOP 10 - Kedvenc énekesek (293)
Kocsis Zoltán (675)
Kedvenc magyar operaelőadók (1197)
Pantheon (2807)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Rattle és a Berliniek az Operában
-té.pé-, 2005-05-02 [ Budapesten ]
nyomtatóbarát változat

2005. május 1.
Magyar Állami Operaház
Berlini Filharmonikus Zenekar
Leonidasz Kavakosz - hegedű
Vez.: Sir Simon Rattle

BERLIOZ: A kalóz - nyitány
BARTÓK: Hegedűverseny
STRAVINSKY: A tűzmadár

Kedvenc momusos kocsmánkban gyakran elkvaterkázunk arról, hogy mennyit fejlődtek az elmúlt évtizedekben a magyar szimfonikus zenekarok. Ilyenkor sorra vesszük, hogy melyik zenekarnak van a legjobb, legegységesebb, legszebben szóló vonóskara, hol ülnek a legjobb fafúvósok, hol szólnak a legjobban a rezek. Értékrendet állítunk fel, sorrendet határozunk meg. Persze csak úgy magunknak. Önkényesen. Kicsit persze büszkék is vagyunk. No, nem magunkra, hanem zenekarainkra.

Aztán jön a derült égből a pofon. Például a Berliniek képében. Az a kellemetlen, hogy meghallgatva egy olyan koncertet, mint a mai volt, rá kell döbbennünk, hogy a világ vezető zenekarai fényévekre járnak a mi legjobbjainktól. Ha lojális és optimista akarok lenni - és miért ne lennék -, azt mondom, hogy ez a summázat nem az NFZ-t, BFZ-t vagy a Rádiózenekart minősíti vissza, hanem a képzeletbeli abszolút első osztályt emeli jó tíz centivel a színpad fölé.

A zenekar turnéjának első állomásaként adott hangversenyt az Operaházban. A meglehetős jegyárak és a lehetetlen időpont (május elseje, anyák napja, délelőtt 11 óra) ellenére zsúfolásig megtelt a nézőtér.

Rattle és zenekara nagyjából a Kalóz-nyitány első ütemeivel letette a névjegyét. Sziporkázó, viharos vonóskar, izzó, temperamentumos előadás. Mire felocsúdhattunk volna az első ámulatból, mire végiggondolhattuk volna, mi is történt itt, máris belekezdtek a Bartók-hegedűversenybe.
Talán a felfokozott várakozás, talán a Berlioz-mű keltette felgyorsult tempóérzet okán, egy pillanatra úgy éreztem, kissé lassabb, visszafogottabb tempót vettek az Allegro non troppo főtémához, de aggodalmam hamar eloszlott. Ugyanis mindegy, milyen egy mű tempója, ha azt valóban kitöltik hangokkal. És Kavakosz kitöltötte. Az első tételt energiadúsan, a másikat sírnivaló szépen, a harmadikat lehengerlő magabiztossággal abszolválta.

Sokszor hisszük, hogy vannak "védett" műveink. Amit úgysem tud igazán jól eljátszani az, aki nem ezen a tájon nőtt fel. Így aztán - gondoljuk mi - jobb, ha nem is próbálkozik vele. Aztán jön az igazság pillanata, s mint Bernstein a nyolcvanas években a Zene… előadásával, úgy most a Berliniek Rattle és Kavakosz értelmezésével bizonyították, hogy nyugodtan sutba dobhatjuk lejárt szavatosságú teóriánkat a "magyar" művekkel kapcsolatban. Annyi "új hang", annyi új hangsúly, annyi váratlan, eddig felfedezetlen ütem "került" elő, mely már önmagában is hetekre elég feldolgozandó élményt nyújtott. Zenekar és szólista, mintha ezer éve játszana együtt. Figyelik egymás lélegzetét is, reagálnak egymás mozdulatára, rezdülésére.

Stravinsky Tűzmadarának teljes, eredeti balettzenéjét ritkán tűzik műsorra. Meg is értem, miért. Technikai nehézségei zenészriasztóak, mérete (és ebből adódóan a zenei nagyív felépítése) pedig karmesterpróbáló feladat. Az apró egységek könnyen szétforgácsolják az előadást. Itt egyik paraméter sem okozott problémát. Káprázatos hangszerszólókat már eddig is bőven hallhattunk, de amit a Tűzmadár előadásában produkált például az esz-klarinétos, az első kürtös, az első fagottos, a harsona- és trombitakórus vagy a timpanista és öt társa, az minden képzeletet felülmúlt.

Sokat gondolkodtam, hogy e koncert alapján mit is mondanék, miért Simon Rattle ma a világ egyik legjobb karmestere? A mozdulataiért? Aligha, hiszen néha percekig nem is üt a pálcájával. Mert tisztességesen szól a keze alatt a zenekar? Megkockáztatom, a Berliniek bárki keze alatt korrektül elmuzsikálnának. Akkor? Nos, ha nem hangzana nagyon fellengzősen, azt mondanám, hogy Rattle maga a zene. A született karmester. Nem vezényel, nem pózol, nem közvetít. Van. És ez a muzikalitás-tömb olyan teljesítményre ösztönzi a vele szemben ülő 100 embert, aminek meglétéről addig tán maguk sem tudtak. Ahogy megnézi az ember a zenészek arcát, ott nem a rettegés, nem a hibázástól való páni félelem, nem a feszültség látszik, hanem az a magabiztosság, amivel egy NBA-sztár áll oda büntetőt dobni egy barátságos meccsen, ötven pont vezetésnél. Tudja, hogy ő a legjobb, és azt is, hogy csont nélkül bedobja.

A Berliniek magabiztos, felszabadult zenészek. A hegedűverseny utolsó hat üteme gyakorlatilag egy négyhangú timpani szóló. Ha egy kicsit is megijed a játékos a saját "hangjától", akkor sietni fog a vonóskar "leütése". Ha izgalmában elsieti, a vonósok fognak sleppelni. Néztem a játékos arcát. Arra a néhány ütemre ő volt az est szólistája. Úgy játszott, mintha ő állna kinn a színpad közepén. Mintha az ő néhány hangjára váltott volna jegyet a publikum.

Ilyen szinten felszabadítani a zenészeket, csak egy nagyon nagy formátumú karmester képes. De ő képes arra is, hogy olyan pianissimókat csaljon ki a vonósokból, aminél már egy eltévedt lepke szárnycsapkodása is mennydörgésnek számít. És akkor még nem beszéltünk az órányi balettzene felépítéséről. Arról a végtelen fokozásról, ahol már nincsenek formai egységek, csak a végtelen zene van.

A siker mértéke csak az előadás színvonalához volt hasonlítható. Elég, ha annyit mondok, hogy számtalan meghajlás, ki- és bejövetel után, az utolsó zenész kivonulásakor még percekig zúgott a vastaps az üres színpadnak. Rattle végül megszánta a publikumot, kijött, az üres zenekari székekre mutatott, és nagyon szimpatikusan, udvariasan megköszönte a figyelmet.
Igaz is, sietniük kell. Holnap már a Fenice-ben, két napra rá a Scalában játsszák majdnem ugyanezt a műsort.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
elhunyt:
1994 • Róna Viktor, balettművész (sz.1936)
2005 • Victoria de los Ángeles, énekes (sz. 1923)