Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Pat Metheny Group: The Way Up

2005-04-11 09:32:00 Flór Gábor

\"Pat Pat Metheny Group: The Way Up
Pat Metheny - acoustic, electric, synth and slide guitars
Lyle Mays - acoustic piano, keyboards
Steve Rodby - acoustic and electric bass, cello
Cuong Vu - trumpet, voice
Gregoire Maret - harmonica
Antonio Sanchez - drums
Warner / Nonesuch 7559-79876-2
2005

Pat Metheny nem változik. Vagy mégis? Minden lemeze már az első hangok után fölismerhető, még akkor is, ha semmiféle gitárt nem hallunk. Valamiféle földöntúli lebegés jellemzi, valami megfoghatatlan hangulat, hangszínei puhák, ritmikája populáris, de mégsem az. Számai komoly odafigyeléssel szerkesztett, hangszerelt darabok, mégis éppúgy hallgathatók háttérzeneként, mint odafigyelve, elemezve. Akármit csinál, az olyan \"methenys\", és mégis mindig találni benne valami újat. Gitárjátéka oly mértékben jellegzetes, hogy másolhatatlan (ennek ellenére a gitárosok között igen sok kópiája létezik a világon, unalmasak is mind).

Kitűnő társakat választott ehhez a lemezhez Metheny. A billentyűs-szerzőtárs Lyle Mays (akivel szinte pályája kezdetétől együtt dolgozik) mellett Steve Rodby kezeli a basszushangszereket, Cuong Vu játszik trombitán, Antonio Sanchez dobon, és kiemelném Gregoire Maret-t, aki kromatikus szájharmonikán működik közre. Nem sokan, és nem sokszor alkalmazzák a kromatikus szájharmonikát mostanában produkcióikban, persze nem is sokan játszanak rajta jól. (Különösen utálom, amikor szintetizátorral helyettesítik, ami körülbelül annyira jó, mintha guminőt hívna el az ember vacsorázni.)

Gregoire Maret ugyan nem túl sok szerepet kap a lemezen, itt-ott kórusok, díszítő futamok, és egy nagyobb szóló a második részben, mégis különlegesen színesíti a hangzást. Játékmódja letisztult (nekem néha már túlságosan is, már-már kimódolt), és kicsit ugyan Toots Thielemans stílusának elemeit vélem fölfedezni benne, de ez igazán nem baj, hiszen a világ legnagyobb harmonikásának hatása ennél a hangszernél elkerülhetetlen. Viszont Maret nem epigon. Bár fiatal kora ellenére világnagyságokkal játszott, több lemeze van, sajnos, itthon nem nagyon ismert, de a kromatikus harmonikának nálunk ez a szomorú sorsa.
(Thielemans is összesen egyszer volt Budapesten, akkor is egy bank által támogatott (szervezett?) rendezvényen a Vígszínházban, ahol is a műsor felét huszadrangú ripacsok kabarétréfái és operett-részletek foglalták el, hogy a nagyérdemű meghívott közönség is kibírja valahogy a műsor jazzkoncert részét, amit aztán a valódi jazzrajongók nagy része a karzaton őrjöngött végig, még úgy is, hogy a Mester kísérete a Magyar Rádió Zenekara volt, ami még nem lenne baj, csak lehetett érezni, hogy nem próbáltak sokat.)

A lemez egy mostanában a jazzben divatos vonulatot követ: egy kerek egész, nincsenek számok. Címek, részek vannak: nyitány, első rész, második rész, harmadik rész, melyeket nem is lehet nem egészként kezelni. Ezek a részek önmagukon belül is fölbomlanak tételekre, vagy nem tudom, hogyan nevezzem, mindenesetre egy részen belül többféle ritmusú, hangulatú, tempójú, hangerejű szeletek váltják egymást, egymásba folyva, áttűnve, mintha egy kamerával pásztázna az ember egy városban, és céltalanul, de mindig egy másik apró részletre felfigyelve váltana képet.

Azt olvastam valahol, hogy a jó könyvnek (filmnek) mindig akkor van vége, amikor az olvasó (néző) nem várja. Ilyesmi érzésem volt ezzel a lemezzel is: semmi nem akkor történik benne, amikor történnie kéne. Kis kielégületlenségeket hagy maga után, apró tökéletlenségeket, amik a hiány keserű ízét hagyják az ember agyában, leejt, de csak azért, hogy a következő pillanatban ismét fölemeljen, és vigyen. És hagyjuk magunkat vinni, holott tudjuk, hogy esetleg le is dobhat, vagy elhagy, elveszít. Fölfele megy, ha lefelé szeretnénk, és lefelé, ha fölfelé, majd, mikor megszoknánk, úgy marad, de csak azért, hogy ismét rántson rajtunk, nem tudni merre és hogyan.
The Way Up a lemez címe. Az út fölfelé. Akár lehet ez is, hiszen a fölfelé vezető utak talán ilyenek. Vagy talán nem talán. Fölfelé ugyan, de nem egyenesen, és nem pihenők, megtorpanások nélkül. És néha úgy, hogy azt hinnénk, lefelé tartunk.

A lemez borítója tökéletes. Mind hangulatában, mind kivitelében, ötletességében. Pedig nincs rajta semmi, csak oszlopok, valahol Amerikában, szinte végtelen hosszú leporellón. Meg egy csatornafedél.

Pat Metheny nem változik. Vagy mégis? Nem tudom. A The Way Up nem átlagos lemez, nem kísérlet, nem különlegesen izgalmas, de elég különleges, hogy izgalmas legyen. Olyan sok apró részletből, ötletből épül föl, olyan széles spektrumot fog be, mindazonáltal annyira beleillik Metheny eddigi munkásságába, hogy néhányszori meghallgatás után sok minden mást nem lehet róla mondani. Meg kell hallgatni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.