2004. december 3. - Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Km.: Ronald Brautigam - zongora
Vez: Jurij Szimonov
MENDELSSOHN: I., g-moll zongoraverseny op. 25
SOSZTAKOVICS: VIII. szimfónia op. 65

Újabb két, ritkán játszott mű. Újabb két felfedezés. Újabb két sikeres próbálkozás az agyonjátszott, "üzembiztos" repertoár bővítésére. A Fesztiválzenekar az évek alatt nem csupán a kezdetben ifjonti lelkesedésből játszó zenészekből kovácsolt valódi, minden körülmények között működni képes, "első osztályú" zenekart, de képes volt arra is, amire kevesen, hogy sziszifuszi munkával megreformálja, kiszélesítse a konzervatívnak mondott közönség ízlését. Ez utóbbi, tudatos tevékenység ékes bizonyítéka gyakorlatilag az egész idei szezon műsor-összeállítása.

Vessenek meg, de sem Mendelssohn op. 25-ös g-moll zongoraversenyéből, sem Sosztakovics op. 65-ös VIII. szimfóniájából nem tartok otthon nagyobb készletet. A pénteki hangverseny után már-már sajnálom. Mindkét mű hiányát persze másért. Mendelssohn zongoraversenye egyszerre könnyed és virtuóz, zenei mondanivalóktól sem teljesen mentes alkotás. Kellemes, mondhatná rá az ember, ha ennek a melléknévnek nem volna valami pejoratív mellékíze a művészeteket illetően. A bőséges zongoráznivalót kínáló szélső tételek meghatóan finom szövésű románcot fognak közre. Mendelssohn itt lemond a romantika kínálta vaskos faktúráról, a bonyolult harmóniamenetekről. Bízik az egyszerűség erejében. És jól teszi.

Ronald Brautigam minden, ma divatos - sokak által az "érzékeny" szó szinonimájaként felfogott - feminin finomkodástól mentes, nagyszerű pianista. Világos formálás, ritkán hallható szép zongorahang, könnyed, de sohasem felületes interpretáció jellemezte játékát. A szépség kifejezése nála nem a szépelgést jelenti, hanem a mű iránti elkötelezettséget. Nem a földre boruló vak tiszteletet, mely annyi szólistát akadályoz meg az önálló véleményformálásban, hanem a kottafejekbe kódolt műalkotás kibontását. Játéka nagyban hozzájárult, hogy ezentúl másként gondoljunk erre a versenyműre.

Sosztakovics sokat szenvedett VIII. szimfóniája sem tartozik a magyar alaprepertoárba. Tulajdonképpen érthető is, hiszen az egy órányi, nagyon tömény muzsika csak a legkiválóbb - és ez esetben legstrapabíróbb - zenekar előadásában hozhatja meg azt a sikert, melyet nagyon is megérdemel. Nem könnyű játszani, és cseppet sem könnyű hallgatni a monumentális, háborús auditív emlékművet. A vonóskar, mint már nem először, ha vendég dirigens áll a pulpituson, apró, de tulajdonképpen végig jelenlévő bizonytalanságokkal játszott. A nyitó tétel magas fekvésű elsőhegedűi, a harmadik tétel brácsazakatolásai, vagy a zárótétel vonós állásai inkább érezhető, mint igazán zavaró zötyögéssel szólaltak meg. A hallgatót bőven kárpótolták a most is remeklő fafúvósok, vagy a szokásosan nyers, de precíz rezek és ütősök.

Szimonov vezénylése az utóbbi években sokat változott. A kezdeti szláv pálca-varázslat mára nagyon is tudatos, pregnáns mozdulatokká egyszerűsödött. Határozott koncepciója volt a Sosztakovics-műről, és ezt maradéktalanul ki is hozta a zenekarból. Vannak filmek, könyvek, festmények, színdarabok, melyek annak ellenére, hogy nagy hatással vannak ránk, mégsem képezik mindennapjaink kulturális táplálékát. De ettől még a világért sem mondanánk le róluk. Sosztakovics nyolcadikja számomra ilyen.