MALCOLM ARNOLD: Négy skót tánc
BRITTEN: Hegedűverseny op.15
VAUGHAN WILLIAMS: II. London szimfónia

Három angol szerző három ritkán játszott műve került terítékre a Budapesti Fesztiválzenekar legutóbbi hangversenyén.

A filmzenéiről ismert (Híd a Kwai folyón) Sir Malcolm Arnold számtalan - valamely nemzetiséghez köthető - tánczenéjéből most a Négy skót táncot hallhattuk. Az 1957-es kompozíció virtuóz hangszerelésű, nem túlságosan komoly, de nagyon szerethető, élvezhető muzsika. A Fesztiválzenekar a brit és a nemzetközi zenei életben is komoly rangot kivívott David Atherton irányítása alatt, kicsit mintha lazított volna a saját gyeplőjén. Úgy éreztem, nem feltétlenül a pálcának, hanem saját jókedvüknek, a zenéből sugárzó lendületnek engedelmeskednek. Mert Arnold zenéjét nem csak hallgatni jó, elnézve a zenészeket, játszani sem lehet utolsó. Ez a szabadság aztán hangzásbeli aránytalanságokhoz vezetett.

A műsor második száma Britten 1939-ben, Amerikában írt op.15-ös Hegedűversenyével folytatódott. A Zimmermann váratlan megbetegedése miatt a veszélybe került előadást a concerto jó ismerője, az 1970-es londoni bemutató hőse, az orosz származású Mark Lubotsky mentette meg. A Németországban élő hegedűművésznek egyetlen napja maradt a felkészülésre, s néhányan, akik a péntek esti hangversenyt hallották, azt állítják, ez bizony kevésnek bizonyult.

Én a szombati előadás alapján már sokkal jobb véleménnyel vagyok. Lubotsky - aki annak idején magának a szerzőnek a vezényletével rögzítette lemezre a művet - ha nem is kifogástalanul, de több mint jól játszotta az ördögi nehézségű szólamát. Hegedűhangja kicsit negédes, s pár intonációs hiba is becsúszott, de mindezek ellenére hiteles, élményt adó előadást produkált. Mindebben komoly - és figyelő(!) - társra talált a karmester és a zenekar személyében.

Ralph Vaughan Williams egy másik (korábbi) háború előestéjén írta meg London szimfónia elnevezésű - eredetileg szimfonikus költeménynek készült - II. szimfóniáját. Az impresszionista hangvételű, négytételes mű számos kort, stílust,zenei irányt idéz meg, s hála a szerző invenciójának, valódi mondanivalójának, mégsem válik parttalan, eklektikus csapongássá. A zenekar legnyilvánvalóbb erényei ebben a darabban mutatkoztak meg. A szép szólókra is képes vonósok, a puha kürtök, a skót táncokban még kissé tolakodó, de itt már "csak" pontos és színes ütős hangzás, mind-mind egy - a magyar közönség számára - új mű sikeres bemutatkozását segítette.