Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Dexter Gordon: One Flight Up

2004-10-19 01:23:00 Flór Gábor

\"Dexter One Flight Up

Dexter Gordon (tenor sax)
Donald Byrd (trumpet)
Kenny Drew (piano)
Niels-Henning Orsted Pedersen (bass)
Art Taylor (drums)

Blue Note Records: RVG Edition
7243 5 96506 2 3

Amikor elkezdtem szaxofonozni, Pap József tanár úr gyakran emlegette, hogy ilyen nagy embernek, mint én, nem való az altszaxofon, mert idétlenül néz ki. Nem egészen értettem, mire gondol, mert saját magát máshogy látja az ember ugyebár, és persze nem a mérete miatt választunk hangszert úgy általában, ezért nem is törődtem a dologgal. Most már tenorom van (bár nem a méret, hanem a hang miatt választottam), de látványban is tényleg jobb, el kell ismernem (Pap József tanár úrnak amúgy is mindenben igaza volt szaxofonozás tekintetében, így nem meglepő, hogy ebben is). Persze nem minden tenoros nagy, és nem minden altos kicsi, de ebbe most ne menjünk bele.

Dexter Gordon egy igazán nagy zenész volt, a szó mindkét értelmében. Először egy filmben figyeltem föl rá, \'Round Midnight volt a címe, egy alkoholista szaxofonost alakított (csaknem kétméteres magassága, karakteres arca, magával ragadó egyénisége miatt többször, 1955-ben, 1968-ban, és halála előtt, 1990-ben is fölkérték kisebb filmszerepekre). A film akár önéletrajzi mű is lehetett volna, de nem az volt (bár önéletrajzi elemek voltak benne, de vegyítették fikcióval és Ben Webster, valamint Lester Young életrajzából vett elemekkel): Dexter egy személyben volt a bebop- és a cool-korszak összes zenésze, mindazok, akik tulajdonképpen a swing-korszakot követő jazz \"kitalálói\" voltak, a húszas években született nemzedék. Mindannyian megküzdöttek a droggal, az identitászavarral, a megkülönböztetés nyomasztó hatásaival mind pozitív, mind negatív oldalról. Némelyikük túlélte és továbblépett, némelyikük belehalt, de mindegyikük legendává vált még életében. (Csak néhány név ebből a korosztályból: Charlie Parker, Miles Davis, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, Wes Montgomery.)

Dexter Gordon is azok közé az amerikai zenészek közé tartozott, akiknek jobban megfelelt az európai életforma, habitusához jobban illett az európai hangulat (a film is nagyrészt Párizsban játszódik), tulajdonképpen a hatvanas évektől alig tartózkodott Amerikában. Élete utolsó tíz évében viszonylag mellőzték a kiadók, megváltozott játékstílusa miatt, amit negatívumaként értékeltek, holott csak egy új hangról volt szó (szerintem), de hát a lemezkiadók - sajnos - külföldön sem mindig vevők az újdonságra, nagyon kevés az a zenész, akitől elfogadják a stílusváltást.

A One Flight Up-ot Dexter Gordon fénykorában rögzítették. Zenésztársai: Donald Byrd (trombita), Kenny Drew (zongora), Art Taylor (dob), és a felvétel idején mindössze 18 éves Niels-Henning Orsted Pedersen, akinek játéka még erősen emlékeztet Ray Brown-éra, nem hallani a később olyannyira jellemző tónust és megdöbbentően virtuóz megmozdulásokat.

A zene afféle elmélyülős, gondolkodós fajta. Le kell mellé ülni, ki kell kapcsolni mindent, főként a külvilág zajait, és nagyon figyelni. Lassan építkező, hosszú szólók, különös témák - nem az a fajta muzsika, amit a susztergyerekek fognak fütyörészni. Minden szólista eljátssza az összes gondolatát, ötletét, amit csak lehet az adott számon belül, nem szab határt a szólók hosszának semmi. Kicsit nekem sok is a jóból.

Hiába játszik brilliánsan mind a négy zenész, ha gondolataikat rövidebb mondatokba sűrítették volna, nekem többet mondtak volna vele. De a korszak összes ilyen típusú lemezével így vagyok, a túl hosszúra nyúlt kompozíciók nem az én világom. Ettől függetlenül persze mestermű mindegyik darab (és szintén ettől függetlenül Dexter Gordon és Pedersen továbbra is nagy kedvenceim), elvetemült jazz-hallgatóknak, zenészeknek szinte a kötelező kategóriába tartozik. Főként azoknak, akik szeretik a hard-bop végét és a cool-t.

Mindössze négy szerzeményt tartalmaz a korong, a leghosszabb tizennyolc perces, a negyedik szám a bónusz. A három szám körülbelül be is töltött egy bakelit korongot akkoriban, valószínűleg nagy gondban lehettek, hogy melyik számot hagyják ki (arról nem is beszélve, hogy mennyi maradhatott még \"fiókban\"...)

Az eredeti lemezhez Leonard Feather (azon kevés zenekritikus egyike, aki valóban értette a bop-ot és a többi, akkoriban új stílust, valamint elismert zongorista is volt) írt valóban szakértő elemzést, ismertetést, amit a sorozattól megszokott módon a borító belsejében találhatunk, érdemes elolvasni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.