2000. március 7. - Pesti Vigadó
Nemzeti Énekkar Oratórium bérlet
Karigazgató: Antal Mátyás
Frankó Tünde, Megyesi Schwartz Lucia, Gulyás Dénes, Rácz István – ének Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Hamar Zsolt

Mozart:
Szabadkőműves-kantáta K. 623
Szabadkőműves gyászzene K. 477
Ave verum corpus K. 618
Requiem K. 626

Az Ave verum corpus lassan már, mint a Requiem "első tétele" szerepel a legtöbb hangversenyen. Ez nem baj, inkább tény. A Szabadkőműves gyászzenét a "céghez" tartozó Fischer Iván hozta divatba Magyarországon. Ez sem baj. Ugyancsak tény. A Szabadkőműves-kantátát viszont most hallottam először. Ez lehet, hogy baj, de szintén tény.

Mozart ezt az utolsó saját kezűleg írt művét a halála előtt két héttel mutatta be az Újrakoronázott Remény Páholyban. A Vigadóban Gulyás Dénes meggyőző szólójával az énekkar férfikarának és a zenekar, ha helyenként bizonytalankodó, de azért hihető előadásában hallhattuk. A műben nyoma sincs egy halálos beteg ember kínkeserveinek. Határozott, életigenlő, "operás" zene.

A hihetetlenül rövid, talán 25 perces első rész után, mely egyetlen műként fogta össze a három kompozíciót, s teremtett a szó legnemesebb értelmében légkört, szólalt meg a Requiem. Hamar Zsolt nem sok kétséget hagyott afelől, hogy nála meddig tart a mű; a Lacrimosa utolsó Amenjéig. Eddig fűzte össze szoros egységbe a gyászzenét. Itt - mintha éreztetni akarná, hogy eddig írta a mester, ami ezután jön, az legalábbis kétséges -, olyan cezúrát vett, ami egész egyszerűen kizökkentett az addig megteremtett hangulatból. A Domine Jesu már egy másik darab kezdetét jelezte.

Az egész előadásra jellemző volt a hajszolt tempó, ami az énekkarban a fugátókban kollektív sleppelést eredményezett, míg a vonósoknál - pld. Dies irae – már az együtt-játék rovására ment.

Frankó Tünde kimondottan rossz "antréval" vette az első akadályt. Nazális hangon, enyhén hamisan és bizonytalan ritmikával hozta nyúlfarknyi szólóját. Később sokat javított a mérlegen.

Kis "kanyarral" indult a Tuba mirum harsonaszólója, de nem ez volt a baj. Rácz István – akit régóta figyelemmel kísérünk, s akinek minden esélye megvan, hogy idővel kitűnő basszista legyen, volumenben és mélységben még nem győzi ezt a szólamot. Mélységen a szó mindkét jelentését értem. A "Csodakürtök" egyszerűen "lezengték" a szólóját. Gulyás Dénes aztán alaposan ráijeszt a halottakra, pedig a szöveg jelentése: "Csodájára a halálnak, Aki rég por, talpra támad, Számot adni bírájának." (Sík Sándor fordítása) ekkora sforzatót talán nem igényelne. Megyesi Schwartz Luciát már hallottuk jelentékenyebbnek. Ez a kijelentés igaz a szólista kvartettre éppúgy, mint az egész előadásra. Szép volt, jó volt, de talán a sok apró pontatlanság miatt a katarzis most elmaradt.

Hamar Zsolt iszonyatos energiával próbálta megmozdítani az érezhetően bebetonozódott társaságot, ami - legalábbis az énekkar részéről - néha sikerült neki, néha nem.

Muszáj megemlítenem, mert tendenciát látok benne, hogy karmesteri körökben lassan külön műsorszámmá lép elő az (ön)ünnepeltetés. Tudom, régi hagyománya van ennek Magyarországon is, s ne irigyeljük azt a kis sikert az előadóktól, de mégis, egy kicsit több alázat biztosan nem ártana. Vannak művek, amik, másról szólnak.