Alban Berg: Lulu
Warner DVD
0630-15533-2

Festő: Voltál már szerelmes?
Lulu: Nem tudom. Nem tudom.

Hihetetlen jó előadás. Talán ennyi elég is lenne róla. Ami e mögött a rövid tőmondat mögött áll, az három óra tömény élvezet. A szónak minden értelmében. A Glyndebourne Fesztivál 1996-os előadása, mely ebben a formájában már elnyerte a Gramophone c. szaklap legjobb videónak járó díját, valami olyat tud, amiért érdemes beszerezni otthonra egy DVD-lejátszót.

Azt eddig is tudtuk, hogy létezik operajátszás az Andrássy úton túl is, sejtettük, hogy léteznek játszani és énekelni egyszerre - és nagyon magas színvonalon - tudó énekesek, de mű, koncepció és előadók ilyen koherens találkozása újra a földbe döngöli az embert. Pedig amit ezen a nyolc évvel ezelőtti felvételen tapasztalhatunk, az nem (elsősorban) pénz kérdése. Annál sokkal több.

Az egyetlen díszletben játszódó előadások alapproblémája a megfelelni tudás kérdése. Megfelel-e a statikus kulissza valamennyi jelenet elvárásainak? A válasz ez esetben egyértelmű: igen. A szinte üres, félkör alakban téglafal határolta tér, a maga néhány jelzés szintű kellékével - festőállvány, székek -, és a zseniálisan kigondolt és következetesen játszatott forgóival, bőségesen kiszolgálja az operát.

A négy-öt, egyenként hetven-nyolcvan centiméter széles koncentrikus kör, különböző irányba és különböző sebességgel forgatható. Graham Vick rendező bőségesen él is ezzel a lehetőséggel. Pont annyiszor és pont annyira rafináltan használja, amennyitől még nem vonja el a figyelmünket a rajta álló, ülő, körülötte létező figuráktól.
A színpad közepén méretes fekete lyuk. Néha ugyan átjáróként szolgál, bár gyanítom, legfőbb funkciója az, hogy egy percre se feledkezzünk meg róla, mi körül forog a világ! Mert ez az opera a fekete lyukról szól. Ami/aki titokzatos, sejtelmes, megfejthetetlen. Csak egy biztos: aki a közelébe kerül, az elveszett. Így aztán nem is csodálkozhatunk, ha legkésőbb két felvonás múlva az első jelenet valamennyi szereplőjét elveszítjük. Kit így, kit úgy.

S aki ezt a haláltangót vezeti, a sorsokat tudatosan/tudattalanul irányítja, az most ott áll egy széken, kihívó módon megemelt karral, kivillantott hassal, érzéki mosollyal az arcán. Christine Schäfer Luluja maga a kihívó szexualitás. Pedig nem tesz semmi különöset. Csak áll és énekel. Válaszol a szemüket majd' kigúvasztó férfiaknak, s legfeljebb kissé még jobban kitolja melltartó által nem korlátozott kebleit. Tutajos jelenség. S kódolható a hajótörés.

A rendezés és zenei megvalósítás legnagyobb erénye, hogy utat engedtek ennek az érzéki/érzelmi áradásnak. Andrew Davis nem szeriális vagy dodekafón zeneként, hanem 20. századi Trisztánként értelmezte a partitúrát. Romantikus, túláradóan expresszív, gyengéd és törékeny ez a zene. A hangszeres művészek teljesítménye megfelel a színpadi szereplők kvalitásainak. Gyakorlatilag tökéleteset hallhatunk.

Az abszolút főszereplő, Christine Schäfer lenyűgöző vokális és színészi teljesítménye mellett egyenrangú partnerek állnak. Kathryn Harries a magára vett férfiszerepben is lágy Geschwitz grófnőként, Wolfgang Schöne két kulcsszerepben is (Dr. Schön és Jack) remekel. De nagyszerű figura és remek énekes a Wagner-basszbaritonként ismert Norman Bailey, vagy a kissé álmodozó, tétova Alwát megszemélyesítő David Kuebler is.

A díszlet, jelmez és kellékek dolgában modernizált külső semmilyen negatív hatással nincs az opera egészére nézve. Sőt. Lulu letartóztatását, rendőrségi kihallgatását, bebörtönzését és kiszabadulását fekete-fehér filmről nézhetjük végig a változás zene alatt.

A DVD valódi előnye a CD-vel szemben maga a látnivaló. S bár ez a kiadvány sem sokkal több, mint egy "mezei" operaelőadás rögzítése, csak ajánlani tudom minden magyar színházi közvetítésvezetőnek, operai-, vagy hangverseny-adásrendezőnek. A film sajátja, hogy a plánok váltogatásával képes a hangsúlyok eltolására, a kifejezés eszköztárának növelésére. Ebben (is) fantasztikus ez a kiadvány.

Humphrey Burton rendező nem csak egyszerűen dokumentált egy ragyogó előadást, hanem saját értelmezését, gondolatait is hozzáadta. Olyan érzelmi megnyilvánulásoknak lehetünk szemtanúi, melyek egyszerű színházi nézőnek csak nagyon kis néző- és színpadterű pinceszínházakban adatik meg. Az állandó - meglehetősen nagy - mélységélesség és nem különösebben izgalmas világítás azonban folyamatosan jelzi: mégiscsak operában és nem a moziban vagyunk.

Aki ismeri Berg operáját, azt nem kell meggyőznöm a zene nagyszerűségéről. Aki tart a "modern zenétől", azt nem álltatom azzal, hogy ez egy eltévedt Puccini-mű, de hiszem, hogy neki is érdemes nekiveselkednie.