2004. március 4.
Zeneakadémia
Miskolci Szimfonikus Zenekar
A Magyar Rádió Énekkara
Cserna Ildikó, Ulbrich Andrea, Bándi János, Berczelly István - ének
Vez.: Kovács László

VERDI: Requiem

A márciusi két Verdi Requiem közül (melyek a Zeneakadémia erre tökéletesen alkalmatlan nagytermét töltik meg hangokkal) az elsőt a folyamatosan negyvenedik születésnapjukat ünneplő Miskolciak prezentálták - többnyire jól.

A cseppet sem könnyű zenekari zaccot aránylag kevés hibával és időnként szinte lelkesen szólaltatták meg. A darab nehézsége azonban nem feltétlenül a teátrális, hangos és gyors tételekben (Dies Irae, Sanctus) mutatkozik meg, hanem sokkal inkább a szólisztikus hangszerelésű, bensőséges, drámai pillanatokban. Nos, hiányérzetem pontosan e téren akadt. Már a darabot indító csellószóló is erőtlenül, hangulattalanul szólalt meg, és mivel egy nyitó tétel feladata többek között abban is áll, hogy bevonja a hallgatót a misztériumba, nagy felelőtlenség ennek elmulasztása.

Nem épült fel a Tuba mirum nyolc trombitás fanfárja sem, így a távoli trombitaszóból nem lett valódi hangorkán, s a végtelen fokozás helyett tulajdonképpen egyszerűen beleestünk a rezes tuttiba. Ami a Mozart Requiemben a harsonás számára a Tuba mirum tétel, az Verdi művében a Quid sum miser tune dicturus fagottkísérete. Maga az életveszély. Annak minden gyönyörével és kínjával. Ma este - legyünk őszinték - nem sikerült a salto mortale. S ahogy ilyenkor lenni szokott, az alig, vagy nem túl szépen megszólaló hangok hatására az ijedt zenész még sietni is kezdett.

Az első rész végére a zenekar meglehetősen elfáradt. Talán ennek tulajdoníthatóak az Offertorio cselló szólamának hiányosságai is, vagy az Agnus Dei fuvolakíséretének intonációs és hangképzési hibái. S bár tudom, hogy egy fuvolánál már csak három lehet hamisabb, de ha a szerző még unisonóban éneklő szólistákat is társít a csapathoz, legalábbis nem árt a füleket hegyezni.

A leírtakból úgy tűnhet, hogy erős közepes előadást hallhattunk, de ez így nem igaz. S nem csupán a kórus kiváló teljesítménye, vagy a szólisták színvonaljavító produkciója miatt. A Miskolciak nagyon nagy feladatot vállaltak a monstre mű megszólaltatásával, s ha nem is hibátlanul, de végül is teljesítették azt.

A négy szólista operás, drámai műhöz mért bő hangon, igen szépen énekelt. Egyetlen apró megingásuk csupán a Pie jesu Domine, dona eis requiem szóló kvartettjében volt hallható. A két énekesnő hangszínkülönbsége csupán az Agnus Dei kezdetének oktáv unisonójában vált zavaróvá, különben mindketten nyitott és a zenekari anyaghoz mért kellően nagy volumenen hozták szólamaikat. Ez utóbbi elmondható a két férfi szólistáról is, azzal a meglepő felfedezéssel, hogy Bándi hangja ma meglehetősen orrból jött, s dolcissimo helyett erősen feszült a Hostias.

Az este nem volt tanulságoktól mentes. A miskolci zenekar jól megválasztott közreműködőkkel, kicsit kidolgozottabb, puhább hangzással igazi zenei élmény nyújtására is képes.