2003. december 15.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Korondi Anna, Németh Judit, Timothy Bentch, Kovács István
(ének)
Vez.: Vashegyi György
BACH: Karácsonyi oratórium (1., 2., 4., 6. kantáta)
A Zeneakadémia színpadán a modern, fényes üstdobok sarokba
állítva, előttük kopott tizennyolcadik századi elődeik jelzik: a
Bach művet most olyan karmester vezényli, aki tisztában van a
régi zenélési praxis kívánalmaival. Noha ezúttal mai zenekar, a
Nemzeti Filharmonikusok, és a Nemzeti Énekkar előtt
fog állni, a kevesebb szék is arra utal, hogy figyelembe veszi azt is, amit
mint tanult régi zenész tud egy Bach oratórium előadásáról. Mert
Vashegyi György mégiscsak mint a romantika előtti zenék
karmestere vált ismertté, autentikus hangszereken játszó zenekarok,
együttesek élén.
A Karácsonyi oratórium hat kantátából áll, amelyek annak
idején december 25-én, 26-án, 27-én, valamint az újév első napján, első
vasárnapján és Vízkeresztkor hangzottak el. Tematikailag egybefüggő,
a Megváltó megszületését dicsőítő műsorozat, de dramaturgiailag nem
olyan egységes, mint egy passió. Így hangozhatott el most csak négy
része - az első és a hatodik, mint kihagyhatatlan kezdő és záró
darabok, és a páros számú középsők.
Vashegyi az említett üstdobokon játszó zenésznek is beintve egy
olyan előadás megkezdéséhez adott jelet, amelyet leginkább
középutasnak nevezhetünk. Az előadás, ahogy a szöveg is jelzi -
"Jauchzet, frohlocket!" (Örvendezz, ujjongj!) nyitókórus -, szinte
extatikus örömmel kell, hogy induljon és ez így is történt. Fényes
trombitahangzás, keményen pergő üstdob, erőteljes kórus vezet át a
való világból a születés misztériumának zenés megjelenítésébe.
Később viszont - a partitúra visszafogottabb részeinél - kitűnt, hogy egy
nagyzenekar vonósaiból kiválogatott kiszenekar (5+4+3+2+1) még nem
kamarazenekar, a tömörebb megszólaláshoz szokott zenészek
valahogy nem igazán voltak elemükben a körülöttük megszokott több
tucatnyi társ nélkül. Létszámukhoz képest soknak tűnt a szintén
harmadnyi létszámúra csökkentett kórus, amely viszont érthetetlen
módon egyensúlyproblémákkal küzdött a basszus és a tenor oldalon,
amit kicsit több, vagy acélosabb hangú tagok bevételével könnyedén
orvosolni lehetett volna.
Az Evangelista szerepét ezen az estén Timothy Bentch
énekelte - régi zenei koncertek gyakori részt vevője ő. Még nem
hallottam, ezért azt vártam, hogy noha amerikai és operaházi tag, afféle
angolos kultúrával énekli majd Bachot. Nem egészen ez történt. Tenorja
könnyű, a magasabb régiókban szinte nőiesen elvékonyul - ha a
Karácsonyi oratórium nem is dráma, az Evangelista szerepe ennél
fajsúlyosabb megszólalást kíván. Az áriákban kifejezetten erőltetetten
énekelte azokat a bizonyos magas hangokat, nagy erénye a valóban
énekesi virtuozitást kívánó hangfolyondárok makulátlan kiéneklése volt.
El tudom képzelni, hogy kisebb igényű, vagy karakterszerepekben azért
stílusosan tud megszólalni.
Az első áriát az alt kapta, Németh Judit, az utóbbi idők
oratórikus műveinek állandó szereplője itt is kitűnően helyt állt. Hangja
pont megfelelt a viszonylag erőteljesebb hangzású kamarazenekarnak,
éneklési stílusa is egy ilyen, nem minden részletében autentikus
megoldáshoz illő. Többi áriájában is sikerült az átlag fölé emelnie a
színvonalat.
Végig baj volt viszont a duplanádas fúvósokkal. A kezdő áriában
pont az ilyen középutas megoldások felemássága világlott ki az oboa
szólamában: a barokk játékstílus bizonyos elemei betaníthatók egy nem
erre képzett zenésznek, de az a bizonyos lélegző, beszédszerűen tagolt
szólammegoldás nem néhány próba kérdése. De most az oboa és
mélyebb rokonai - mindig nyersen - inkább nagyzenekari szólamként
hangzottak, mintsem kamara áriák finom kíséreteként.
Nem gondoltam volna viszont, hogy a "Grosser Herr und Starker
König" basszus ária szinkópás indítása egy, az NFZ tagjaiból álló
zenekarnak és Vashegyinek ilyen gondot okozhat. Eltelt néhány ütem,
mire a vonósok megértették szólótrombitást, aki egyébként az előadás
egyik legstabilabb oszlopa volt. Végig virtuózan muzsikált, különösen
hatodik kantáta trombitaversenyt idéző tételeiben remekelt, a végén
megérdemelten gyűjthette be a plusz tapsokat másik két társával
együtt.
Mire Kovács Istvánnak be kellett lépnie, már összeszedett
zenekarra támaszkodhatott. Az énekes gárda egyik erőssége volt ő. Bár
nem nagy, nehéz basszusával tűnt ki, kulturáltan énekelt, nem próbálta
illetéktelen eszközökkel felturbózni produkcióját. Valódi régi zenei
előadások kitűnő résztvevője lehet, halkabb barokk zenekar
mellett.
A szoprán, Korondi Anna, igazi nagy feladatát a szünet után
a negyedik kantáta első áriájában kapta, amelyben Echóként a kórus
egyik szoprán szólistája válaszolgatott neki. Az ő énekesi kultúráját
megfelelőnek éreztem volna egy későbbi szerző oratóriumában vagy
miséjében, itt kissé idejét múltnak hatott ez a fajta hangvétel.
Mindenestre elég muzikális volt ahhoz, hogy a gyönyörű részlet
megindítóan szólaljon meg elővezetésében.
Bach tehát győzött: kisebb nagyobb hiányosságokkal és
döccenőkkel, de úgy hangzott el zenéje, hogy nem lehetett kétség, ő az
első. Nála nem elég jól tudni a szólamot, itt tökéletes társnak illik lenni,
majdnem anyanyelvi fokon - régi zenei műveltségtől függetlenül -, és ha
ez nem történik meg, az eredmény kétséges lehet. Az alapok adottak,
csak egy kis elkötelezettség, és máris nagy-nagy élmény adható a
közönségnek, mert Bach ezt is tudja: egy bizonyos szint fölött előadót
és hallgatót egyaránt bevezetni a saját, Istentől kapott világába, mert itt
nem a kiállás a lényeg, hanem a közös részvétel a Születés, vagyis a lét
csodájában. |