2003. december 15.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Korondi Anna, Németh Judit, Timothy Bentch, Kovács István (ének)
Vez.: Vashegyi György

BACH: Karácsonyi oratórium (1., 2., 4., 6. kantáta)

A Zeneakadémia színpadán a modern, fényes üstdobok sarokba állítva, előttük kopott tizennyolcadik századi elődeik jelzik: a Bach művet most olyan karmester vezényli, aki tisztában van a régi zenélési praxis kívánalmaival. Noha ezúttal mai zenekar, a Nemzeti Filharmonikusok, és a Nemzeti Énekkar előtt fog állni, a kevesebb szék is arra utal, hogy figyelembe veszi azt is, amit mint tanult régi zenész tud egy Bach oratórium előadásáról. Mert Vashegyi György mégiscsak mint a romantika előtti zenék karmestere vált ismertté, autentikus hangszereken játszó zenekarok, együttesek élén.

A Karácsonyi oratórium hat kantátából áll, amelyek annak idején december 25-én, 26-án, 27-én, valamint az újév első napján, első vasárnapján és Vízkeresztkor hangzottak el. Tematikailag egybefüggő, a Megváltó megszületését dicsőítő műsorozat, de dramaturgiailag nem olyan egységes, mint egy passió. Így hangozhatott el most csak négy része - az első és a hatodik, mint kihagyhatatlan kezdő és záró darabok, és a páros számú középsők.

Vashegyi az említett üstdobokon játszó zenésznek is beintve egy olyan előadás megkezdéséhez adott jelet, amelyet leginkább középutasnak nevezhetünk. Az előadás, ahogy a szöveg is jelzi - "Jauchzet, frohlocket!" (Örvendezz, ujjongj!) nyitókórus -, szinte extatikus örömmel kell, hogy induljon és ez így is történt. Fényes trombitahangzás, keményen pergő üstdob, erőteljes kórus vezet át a való világból a születés misztériumának zenés megjelenítésébe. Később viszont - a partitúra visszafogottabb részeinél - kitűnt, hogy egy nagyzenekar vonósaiból kiválogatott kiszenekar (5+4+3+2+1) még nem kamarazenekar, a tömörebb megszólaláshoz szokott zenészek valahogy nem igazán voltak elemükben a körülöttük megszokott több tucatnyi társ nélkül. Létszámukhoz képest soknak tűnt a szintén harmadnyi létszámúra csökkentett kórus, amely viszont érthetetlen módon egyensúlyproblémákkal küzdött a basszus és a tenor oldalon, amit kicsit több, vagy acélosabb hangú tagok bevételével könnyedén orvosolni lehetett volna.

Az Evangelista szerepét ezen az estén Timothy Bentch énekelte - régi zenei koncertek gyakori részt vevője ő. Még nem hallottam, ezért azt vártam, hogy noha amerikai és operaházi tag, afféle angolos kultúrával énekli majd Bachot. Nem egészen ez történt. Tenorja könnyű, a magasabb régiókban szinte nőiesen elvékonyul - ha a Karácsonyi oratórium nem is dráma, az Evangelista szerepe ennél fajsúlyosabb megszólalást kíván. Az áriákban kifejezetten erőltetetten énekelte azokat a bizonyos magas hangokat, nagy erénye a valóban énekesi virtuozitást kívánó hangfolyondárok makulátlan kiéneklése volt. El tudom képzelni, hogy kisebb igényű, vagy karakterszerepekben azért stílusosan tud megszólalni.

Az első áriát az alt kapta, Németh Judit, az utóbbi idők oratórikus műveinek állandó szereplője itt is kitűnően helyt állt. Hangja pont megfelelt a viszonylag erőteljesebb hangzású kamarazenekarnak, éneklési stílusa is egy ilyen, nem minden részletében autentikus megoldáshoz illő. Többi áriájában is sikerült az átlag fölé emelnie a színvonalat.

Végig baj volt viszont a duplanádas fúvósokkal. A kezdő áriában pont az ilyen középutas megoldások felemássága világlott ki az oboa szólamában: a barokk játékstílus bizonyos elemei betaníthatók egy nem erre képzett zenésznek, de az a bizonyos lélegző, beszédszerűen tagolt szólammegoldás nem néhány próba kérdése. De most az oboa és mélyebb rokonai - mindig nyersen - inkább nagyzenekari szólamként hangzottak, mintsem kamara áriák finom kíséreteként.

Nem gondoltam volna viszont, hogy a "Grosser Herr und Starker König" basszus ária szinkópás indítása egy, az NFZ tagjaiból álló zenekarnak és Vashegyinek ilyen gondot okozhat. Eltelt néhány ütem, mire a vonósok megértették szólótrombitást, aki egyébként az előadás egyik legstabilabb oszlopa volt. Végig virtuózan muzsikált, különösen hatodik kantáta trombitaversenyt idéző tételeiben remekelt, a végén megérdemelten gyűjthette be a plusz tapsokat másik két társával együtt.
Mire Kovács Istvánnak be kellett lépnie, már összeszedett zenekarra támaszkodhatott. Az énekes gárda egyik erőssége volt ő. Bár nem nagy, nehéz basszusával tűnt ki, kulturáltan énekelt, nem próbálta illetéktelen eszközökkel felturbózni produkcióját. Valódi régi zenei előadások kitűnő résztvevője lehet, halkabb barokk zenekar mellett.

A szoprán, Korondi Anna, igazi nagy feladatát a szünet után a negyedik kantáta első áriájában kapta, amelyben Echóként a kórus egyik szoprán szólistája válaszolgatott neki. Az ő énekesi kultúráját megfelelőnek éreztem volna egy későbbi szerző oratóriumában vagy miséjében, itt kissé idejét múltnak hatott ez a fajta hangvétel. Mindenestre elég muzikális volt ahhoz, hogy a gyönyörű részlet megindítóan szólaljon meg elővezetésében.

Bach tehát győzött: kisebb nagyobb hiányosságokkal és döccenőkkel, de úgy hangzott el zenéje, hogy nem lehetett kétség, ő az első. Nála nem elég jól tudni a szólamot, itt tökéletes társnak illik lenni, majdnem anyanyelvi fokon - régi zenei műveltségtől függetlenül -, és ha ez nem történik meg, az eredmény kétséges lehet. Az alapok adottak, csak egy kis elkötelezettség, és máris nagy-nagy élmény adható a közönségnek, mert Bach ezt is tudja: egy bizonyos szint fölött előadót és hallgatót egyaránt bevezetni a saját, Istentől kapott világába, mert itt nem a kiállás a lényeg, hanem a közös részvétel a Születés, vagyis a lét csodájában.