vissza a cimoldalra
2021-01-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11567)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (5853)
musical (199)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (104)
Média, zene, ízlés (117)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4928)
Társművészetek (2210)
Lehár Ferenc (740)
La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (185)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4340)
Kimernya? (3919)
Momus-játék (5985)
A MET felvételei (1351)
TOP 10 - Kedvenc énekesek (293)
Kocsis Zoltán (675)
Kedvenc magyar operaelőadók (1197)
Pantheon (2807)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Mocsári Károly
Tóth Péter, 1999-03-09 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat
Mocsári Károly

Mocsári Károly Monoron nőtt föl. Zenei tehetségére véletlenül figyel fel édesanyja. Visszaénekli a rádióban hallott dallamokat, ügyesen pötyögtet a családi harmóniumon. Míg apja a pedálokkal fújtatja a levegőt, ő teljesen egyedül megtanul zongorázni. Két kézzel. Későbbi tanára döbbenten nézi az elképesztő ujjrendeket. Nem hisz a zongoraversenyekben, de jobb híján ő is elindul jónéhányon. S ha már ott van, a döntőig ritkán áll meg. '82 Barcelona, '83 Athen, '84 Montreal, '85 Texas, London, '86 Tel-Aviv. 1986-ban második a Budapesti Liszt versenyen. Első díjat nem adnak ki. 1986 óta Párizsban él. A tizenegyediken lakik, egy kívül belül, alul-fölül paplanokkal kitömött, gyakorlatilag néma zongorán gyakorol. Így is időről időre felkopognak hozzá. Készített négy lemezt, egyet a Hungarotonnál, hármat Franciaországban.

Café Momus: Miért pont a zongora lett a hangszered?
Mocsári: Miután teljesen magamtól megtanultam zongorázni, anyám megtanított valamennyire kottát olvasni. Azt hiszem a violinkulcsot ismertem, a basszuskulcsot nem. És természetesen az összhangzattant sem tudtam. Úgy mentem zeneiskolába, hogy megláttam a szomszéd kislányt a csellójával, és megkérdeztem tőle hova megy. Azt mondta, hogy a zeneiskolába megy beiratkozni. Fogalmam sem volt róla, hogy az mi, de én is menni akartam. Elvittek és ott persze nagy csodának számítottam. Választhattam, a zongora és a hegedű között, s hogy a zongorát választottam az egész egyszerűen azon múlott, hogy szimpatikusabb volt a zongoratanár, mert nem volt szakálla.
A monori zeneiskola igazgató, meg a hegedű tanár is a Postásban játszott, és valami módon ismerték a Nádort (Nádor György), aki az akkor egy-két éve indult előkészítőn tanított. Elvittek hozzá, meghallgatott. Egy egész évig hordtak hozzá. Felvételiztem az előkészítőre és onnantól már ment minden automatikusan. Egy évet bent laktam Pesten egy Ibusz lakásban. Öten laktunk másfél szobában mi gyerekek, plusz a családok. Nem is ez volt a baj, hanem, hogy olyan horribilis összeg volt az a havi kilencszáz forint, hogy egyszerűn nem bírták fizetni a szüleim. Onnantól kezdve ingáztam.
C. M.: Tizenéves gyerekként naponta vonatoztál Monor és Pest között?
Mocsári: Igen. Volt ott minden, ami kell. Rászoktam a cigire, ultiztam pénzben, tízfilléres alapon.
C. M.: Jó volt ez a Zeneakadémiai előkészítő? Hogyan gondolsz vissza rá?
Mocsári: Nekem ez összefolyik a Főiskolával. Jó, biztos jó volt.
C. M.: Nem lett volna jobb, ha hagynak a szokásos úton? Zeneiskola, utána Konzervatórium, és csak azután a Zeneakadémia?
Mocsári: Nem, mert abban az időben jobbak voltak a szakemberek a főiskolán. Velem a Nádor foglalkozott az előkészítőben is és a Főiskolán is. Hozzá jártam 1973-tól '85-ig. Nála diplomáztam. Tulajdonképpen tőle tanultam meg zongorázni.
C. M.: Tizenkét évig egy tanár. Nem nyomasztó?
Mocsári: Nekem se egy tanárom volt, mert bár soha nem volt a tanárom - ugyan mindenki azt hiszi -, én már közben is sokat tanultam a Kocsistól.
C. M.: Hozzá be lehetett járni?
Mocsári: Nem kellet hozzá bejárni. Az ember gyakorolt valahol, aztán benyitott, és akkor átvette a hatalmat.
C. M.: Nem nyomasztott sose a személyisége?
Mocsári: Nem. A lányokat nyomasztotta. Azok mindig sírva mentek ki a zongoraóráról.
Rajta kívül is volt még egy tanárom: Jorge Bolet. Amikor lediplomáztam, kimentem egy egyéves ösztöndíjjal Philadelphiába. Amikor megtudta, hogy AIDS-es, abbahagyta a tanítást. Az ösztöndíjam viszont tartott még, így a korábbi ismeretségeimet fölhasználva, engedély nélkül átmentem Franciaországba. Az engedélyt aztán utólag megadták, mert a Liszt versenyen eléggé sikeresen szerepeltem. Így ragadtam 1986-ban Párizsban.
C. M.: A Liszt versenyen második lettél, úgy, hogy nem adtak ki első díjat. Mért nem durrant akkorát a karriered, mint amekkorát illet volna a papírforma szerint?
Mocsári: Én akkor már nem laktam itthon. Hova durrant volna? Rengeteg koncertem volt, de azokat sorra lemondtam. Egyszerűen nem érte meg hazajönni Párizsból az ötezer forintos koncertekért. Ez a mai napig is így van. Tulajdonképpen akkor örülök, hogyha nullszaldós egy magyarországi fellépés. Azért nem mindíg fizetek rá. Van úgy, hogy marad belőle pénzem taxira, hogy a repülőtérre azzal menjek ki. De kb. ennyit ér a magyar gázsi. Én csak azt nem értem, hogyha idejön egy ötödik vonalbeli külföldi, annak miért fizetnek öt meg tízezer márkákat? Én odakint sem az ötödik, meg a tizedik vonalban vagyok, itthon meg semmiképpen sem.
C. M.: Hogyan ítéled meg a kinti ismertségedet?
Mocsári: A zenészek, és a fesztiválszervezők/igazgatók ismernek. Ott voltam a legrangosabb fesztiválokon, megfordultam szinte mindenhol.
C. M.: Akkor mért nem csináltak belőled sztárt? Miért nem volt valaki, aki azt mondja: itt van ez a nyilvánvalóan tehetséges srác, nosza csináljunk belőle egy Pogorelic-et.
Mocsári: Ez mindig pénz kérdése. Hogy kibe érdemes pénzt ölni. Senkinek semmilyen érdeke nem fűződött hozzám. Ez ennyire egyszerű.
C. M.: Nem tudom elképzelni, hogy nem volt olyan lemezcég, menedzsment, aki pénzt tudott volna belőled csinálni.
Mocsári: Biztos lehetett volna, de mindig vannak olyan emberek, akiket muszáj nyomni valami miatt. Például mert a nagybátyja vagy a nagynénje, vagy valamilyen felmenője olyan pozícióban van. Ezek mindig is kölcsönösségi alapon mentek. És a mai napig így mennek. Nézem a fesztiválokat; tulajdonképpen egy maroknyi csoport cserélődik állandóan. Egymás haverját hívják meg. Néha-néha bekerül egy új alak, próbálkoznak vele, aztán ejtik. Így senki sem mondhatja, hogy csak magukat futtatják.
C. M.: Hasonló a helyzet a zenei versenyekkel is?
Mocsári: A verseny komolytalan dolog. A versenyek zsűrije általában másod-, harmadvonalbeli, leszerepelt zenész - tisztelet a kivételnek. Ha nagy néha bekerül egy-egy kivételes ember is, az csak azért történhet, mert nincs jobb dolga, vagy olyan irgalmatlan sok pénzt fizetnek neki. De tudnék mondani harminc nevet, akik ma élet halál urainak számítanak a harminckét év alatti zongoristák szemében. A japánok dollár ezreket fizetnek egy húszperces meghallgatásért és azt remélik, hogy attól jutnak majd tovább. És mit érnek ezek a versenyek? A Radu Lupu nem azért lett világhírű, mert megnyerte a Leeds-i versenyt.
C. M.: Az a nagy kérdés, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel?
Mocsári: Semmi. Futtatják őket egy-két évig, majd eldobják. Ez is egyfajta biznisz. Magukat nonprofit koncertrendezőségnek hívják, s különböző állami és alapítványi pénzekből tartják fönn magukat. Ebből élnek. De a nagyok közül senki nem attól lett világhírű, hogy valamilyen versenyt megnyert.
C. M.: Te is elindultál sok versenyen.
Mocsári: Persze, rengetegen voltam.
C. M.: Ezek a versenyek hoznak valami pénzt is a konyhára?
Mocsári: Valamennyit hoztak persze, de manapság sokkal jobban fizetnek.
C. M.: Te a Cziffra alapítvány ösztöndíjasa is voltál. Itthon legendákat meséltek, hogy ez milyen fantasztikus nagy dolog.
Mocsári: Tudod mit, én akkor Cziffra Györgyre való tekintettel meghagyom az embereket ebben a hitben. A Cziffra igen kiváló zongorista volt. Nagy tisztelője voltam és vagyok is, nem akarom az alapítványt bántani.
C. M.: Vannak-e a világban olyan zongoristák akikre fölnézel, akiket tisztelsz?
Mocsári: Az az igazság, hogy nem nagyon ismerem őket. A Kocsissal vagyok közvetlen viszonyban. Ha nem is állandó munkakapcsolatban, de kisebb-nagyobb rendszerességgel dolgozom vele. Másokat nem nagyon ismerek. A régieket hallgatom inkább. Minek vegyek meg egy Pollini lemezt, amikor pontosan tudom, hogy milyen? Azért nem adok ki 145 frankot. Az már jobban érdekel, hogyan játszott a Rachmaninov, vagy a Ravel. Számomra ez az igazi érdekesség. Inkább az élő koncertek érdekelnének, de 800 frank egy jegy. Amikor meg Pesten vannak, akkor meg én nem vagyok itt.
C. M.: Mindig is sokat kamaráztál.
Mocsári: Igen, de főleg kvintettet szeretek játszani. Játszottam a Kellerékkel, a Takács-kvartettel. Mostanában sokat játszottam az Auer-kvartettel. Próbáltam nekik ott kint nyitogatni a kapukat. És azt hiszem ez valamennyire sikerült is.
C. M.: Mennyire ismered a magyar fiatalokat?
Mocsári: Akiket nyomnak, azokról hallok. De inkább csak a hírüket ismerem, legfeljebb valamelyik műholdas adón látom őket nagyon rossz hangminőségben. Ott legfeljebb csak azt lehet megítélni, ha nagyon gyenge valaki, de hogy igazán jó-e, azt nem.
C. M.: És lemezen? Megítélhetők-e az előadók a lemezek alapján?
Mocsári: A saját mércémmel megtudom ítélni, de ez nem biztos, hogy egyezik a nagyközönség ítéletével. Franciaországban az ötvenes években volt egy érdekes rádióműsor, amit aztán bizonyos körök betiltottak. Minden nap leadtak öt zenei részletet öt különböző előadóval, akik nevét nem árulták el. A közönség telefonon szavazhatott. És bizony nagy nevű előadók utolsó helyre kerültek, míg ismeretlen senkik az elsőre. Amikor kezdett már nagyon kellemetlenné válni, akkor leállították a műsort. Lehet, hogy ezt kéne most is csinálni. Sokat gondolkodtam azon, hogy a CD-ket úgy kellene árusítani, hogy ne az előadót vegyék, és ne is a kiadót, hanem a zeneművet. És döntse el az üzletben a vevő, hogy a különböző felvételekből melyiket viszi haza. Bár szerintem az internet előretörésével a nagy lemezcégek hamarosan meg fognak szűnni. Előbb-utóbb, ha meg akarsz hallgatni egy felvételt, a computert összekötöd a hifi berendezéssel, kiválasztod a művet, az előadót és fizetsz valami minimális összeget. Ez így fog menni.
C. M.: Hol jobb élni, itt vagy Franciaországban?
Mocsári: Rossz a kérdés.
C. M.: Hol kevésbé rossz?
Mocsári: Én nagyon szeretnék itthon élni, de nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Még szegénynek is jobb kint lenni. Ezt nem csak én mondom.
C. M.: Milyen a francia zenei élet?
Mocsári: Nem nagyon vagyok benne.
C. M.: De csak megveszed a zenei szaklapokat, koncert kalendáriumokat?
Mocsári: Már nem. Nem veszem meg a Diapason-t, a Le Monde de la Musique-ot. Nem érdekel, hogy kiből, hogyan kreálnak sztárt. Tudom, hogy működik Szem és fültanúja voltam már egypár ilyennek. Ha adsz nekem 300 ezer frankot, bárkiből sztárt csinálok egy évre. Ő aztán egy év alatta behozza az árát és utána ejtem. Hozok egy másikat. Vagy, ha szerencséd van, az illető tovább tud menni. De az nagyon ritka.
C. M.: Lehet-e létezni ügynökség nélkül?
Mocsári: Azt hiszem, hogy nem. Most már kezdem belátni. Nem lehet.
C. M.: Mi újság az itthoni ügynöki rendszerrel?
Mocsári: Miért, van Magyarországon egyáltalán komoly ügynök? Hát kit vesznek komolyan? Ne hülyéskedjél már! Egy olyan helyen, ahol nem tudsz éjjel föladni egy faxot a Filharmóniának, mert áramtalanítják az irodát éjszakára? Na most ezt magyarázd meg valakinek New Yorkban. Vagy próbáld meg a Rádiót fölhívni. Próbáld meg elérni a Bartók adó vezetőjét. Ha eléred két napon belül, meghívlak egy sörre.
C. M.: A koncerteden ott volt.
Mocsári: Persze. Lejött a végére.
C. M.: Két koncert között, főleg, ha azok időben messze esnek egymástól, mi hajtja az embert? Mi az az erő, ami ráveszi, hogy leüljön gyakorolni?
Mocsári: Most ugyan nem vagyok olyan helyzetben, de voltam. Az viszi rá az embert, hogy olyan az anyag, amit meg kell tanulni. Annyira előre kell gondolkozni. Hónapokra.
C. M.: Hány zongoraverseny van a repertoárodban?
Mocsári: Holnapra? A Liszteket biztos összetudom szedni, nemrég játszottam őket. A Ravelt is. A Beethovenekhez kell egy hét, a Rachmaninovhoz meg legalább egy hónap.
C. M.: Gyorsan tanulsz?
Mocsári: Úgy vettem észre.
C. M.: Gyorsan is felejtesz?
Mocsári: Attól függ, hogy mit? A Funnéraillest például nem szoktam gyakorolni. Azt gyerekkoromban megtanultam és minden, amit gyerekkoromban tanultam meg, az nagyon nagy erővel van bennem. Nem tudom, hogy miért.
C. M.: Lemez tervek?
Mocsári: Most áprilisban kellet volna felvennem a Vándoréveket, de komolytalan a lemezcég. Évente nevet változtat, hogy ne kelljen kifizetniük a művészeket. Az utolsó - Bartók - lemezemből háromezer darabot nyomtak ki, kapni nem lehet, és küldtek egy csekket öt frankról. Különben is, mit vegyek föl?
C. M.: Egyáltalán, van még értelme lemezeket készíteni?
Mocsári: A koncertfelvételeknek szerintem van értelmük.
C. M.: Zeneszerzők közül kivel találkoznál szívesen?
Mocsári: Liszttel, Rachmaninovval, Ravellel.
C. M.: Mit kérdeznél Liszttől?
Mocsári: Azt nagyon át kellene gondolnom. Biztos megkérdezném tőle, hogy ezt vagy azt, mégis hogy gondolta? Melyik a helyes hang? Van egy csomó kétely. A Rachmaninov pedig hemzseg az ilyenektől.
C. M.: Mért nem írsz zenét?
Mocsári: Nem értek hozzá.
C. M.: Mért nem dirigálsz?
Mocsári: Ahhoz meg pláne nem értek, pedig lenne hozzá kedvem. Csak látom, hogy még egy Kocsisnak is min kell átmennie mire elfogadják.
C. M.: Pedig egyre több zongorista dirigál.
Mocsári: Igen. De nem tudom ennek az okát. Egyszer a Vásáry azt mondta, hogy jobban szeret dirigálni, mert kisebb a kockázat. A franc tudja. Ha nekem a Mahler elsőt le kéne dirigálnom fejből, vagy lejátszani a Rachmaninov harmadikat kívülről, én az utóbbit választanám. Lehet, hogy menne a Mahler is. Megtanulja az ember, aztán ott hadonászik, mert az igazság az, hogy ha koncert közben hátulról hirtelen lefognád a karmestert, a zenekar ugyanúgy játszana tovább. Nem állna le a zene. Képzeld el, mi történne, ha engem lefognának a zongoránál.
C. M.: Milyen a viszonyod a karmesterekkel?
Mocsári: Ritkán van velük dolgom. Összeszorítom a fogam és lekísérem a zenekart. Már amikor az kell. Sokat tudnak segíteni is, de ez a ritkább. Inkább gátolnak. Az egy mesterséges dolog, amikor zongoraversenyt játszol, főleg amikor valami fontosabb együttjáték van Persze vannak olyan kivételek, mint a Zoli, akivel azt csinálok, amit csak akarok.
C. M.: Fárasztóbb, mint egy szólóest?
Mocsári: A fenét. Húsz perc. Viszont jobban fizet. Mármint külföldön. Magyarországon anyagilag teljesen mindegy, hogy versenyművet játszol, vagy szólóestet adsz. Ezt persze nem is lehet anyaginak nevezni. Ez semmi. És az egy hazugság, hogy erre nincs pénz, mert mindenre van, csak minket becsapnak. Illetve akit tudnak azt becsapják, akit nem tudnak, azt nem. Nekem senki ne mondja, hogy csak ötvenezret lehet kifizetni egy szólistának, miközben például a bankigazgatók húszmilliós autókkal járnak. Nagy káosz van ebben az országban.
C. M.: Milyennek látod Magyarországot kintről?
Mocsári: Egyre sötétebbnek látom. Leginkább Kolumbiához kezd hasonlítani. Itt minden arra megy ki, hogy téged palira vegyenek. A kereskedők nem ismerik a tisztességes öt-tízszázalékos haszon fogalmát. El van butítva az ország. Az Andrássy utat kiárulják, külföldi cégek telekáron veszik meg őket, a rendőrök velem szórakoznak, de nem mernek bemenni a Szondi utcába, mert hülyék lesznek lelövetni magukat ennyi pénzért. De ez a kisebbik probléma. Folyamatosan lefelé megy ez az ország. És amin itthon elájulsz, hogy micsoda bőség, az Párizsban a minimum. Az élet minősége más. Behozhatatlan az előnyük. Ilyen mentalitással meg soha nem fogjuk utolérni őket.
C. M.: Milyen egy külföldi zenész helyzete Franciaországban?
Mocsári: Annak, hogy külföldi vagyok, egyelőre csak a hátrányát éreztem. Az csak Magyarországon fordulhat elő, hogy arra vagyunk büszkék, ha egy külföldit jobban megfizetünk, mint egy hazait. Ez se Amerikában, se sehol nyugat-Európában nem fordulhat elő. Abban egyedülállóak vagyunk, hogy a saját fajtánkat tapossuk a sárba. Elég szomorúan látom a világot.
C. M.: Léteznek-e zenei maffiák?
Mocsári: Persze. Akiket én ismerek: magyar maffia, orosz maffia, zsidó maffia. Ez a három alap. Gondolom.
C. M.: A magyar maffia működésével hol találkoztál?
Mocsári: Láttam az André Böröczöt dolgozni. Ő egy univerzális maffiózó volt. Sokat segített a magyarokon, de az oroszokon és a zsidókon is. Az én életem legutolsó tíz évének a kulcsszereplője volt. Most, hogy meghalt, elég nagy űrt hagyott maga után.
C. M.: Sok magyar él Párizsban?
Mocsári: Nagyon sok. Tulajdonképpen mindenkivel tartom a kapcsolatot, akit ismerek. Tavaly a március 15-i ünnepélyt a Salle Gaveau-ban tartottuk, és olyan sokan jöttek el, hogy egyszerűen el kellet küldeni egy részüket. Jó kapcsolatom van a Magyar Intézettel is. Végig élveztem már néhány igazgatóváltást. Lassan jobban otthon érzem magam az Intézetben, mint ők. Évente többször föllépek. Ilyenkor, ha tudok, meghívok otthoni zenészeket és velük is játszom. Így tettem az Auer-kvartettel, most pedig, ha sikerül négy repülőjegyet összeszednem, a Budapest Szaxofon Kvartettel.
C. M.: Mostanában mintha nem nagyon játszanál a Rádiózenekarral. Miért?
Mocsári: Vásáry Tamás kinevezéséig rendszeresen megfordultam náluk, így akadályként csak őt látom. Annak ellenére, hogy két éve együtt játszottunk a saarbrückeni fesztiválon, de arról sem ő tehetett. Össze voltunk osztva. Nem tudom miért, de ő nem hív. Lehet, hogy nem vagyok szimpatikus. Hív egyáltalán más zongoristát?
A Fesztiválzenekarba se hívnak. Nem hiszem, hogy azért, mert jóban vagyok a Kocsissal. Az tény, hogy amikor a Zoli egy kullancscsípés miatt lemondta az amerikai Liszt Esz-dúrt, ő is és a Körner (Körner Tamás, a Fesztiválzenekar igazgatója. a szerk.) is engem ajánlott. De az Ivánnak külföldi kellet. Azt látom, hogy idehozzák a középszert. Ritka, amikor igazán első osztályú zenésszel lépnének fel. Ha megnézed, a Fesztiválzenekar nem lép fel magyarokkal.
C. M.: Ha lapozgatom a Tavaszi Fesztivál műsorát, azt látom, hogy alig-alig lépnek fel magyar sztárok. Viszont tele van ismeretlen külföldivel. Szerinted mi az oka ennek?
Mocsári: Mert a rendezőség egyszerűen sznob és fogalma sincs, hogy ezek a magyar zenészek mit érnek odakint. Pedig rengetegen lennének. Különben sem értem, hogy mért kell ezt az egyoldalú szerelmet fenntartani az oroszokkal. Kíváncsi vagyok, hogy az elmúlt tíz évben hány jelentős magyar sztár lépett fel moszkvai vagy leningrádi komoly koncerttermekben hasonló gázsiért.
C. M.: Mik azok a darabok, amiket a legszívesebben megtanulnál a közeljövőben, ha lenne rá időd?
Mocsári: És közben valaki fizetné a lakbéremet, és nem kéne kulimunkát végezni? Például végre rendesen megtanulnám a Brahms d-mollt. Mostanában nagyon érdekel Schumann és Brahms. Lehet, hogy megtanulnám a C-dúr fantáziát, az Op. 1. Brahms C-dúr szonátát. Szóval lenne kedvem így dolgozgatni. De az élet nem ilyen egyszerű.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
elhunyt:
1994 • Róna Viktor, balettművész (sz.1936)
2005 • Victoria de los Ángeles, énekes (sz. 1923)