vissza a cimoldalra
2021-01-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11567)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (5852)
Média, zene, ízlés (117)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4928)
Társművészetek (2210)
Lehár Ferenc (740)
La Voix humaine - avagy az énekhang varázsa (185)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4340)
Kimernya? (3919)
Momus-játék (5985)
A MET felvételei (1351)
TOP 10 - Kedvenc énekesek (293)
Kocsis Zoltán (675)
Kedvenc magyar operaelőadók (1197)
Pantheon (2807)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5045)
Operett, mint színpadi műfaj (4618)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

"Alapvetően nagyon is racionális ember vagyok." (Kocsár Balázs, karmester)
Tóth Péter, 2003-12-04 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Kocsár Balázs, zenész szülők gyermekeként hamar átesett a kötelező zenetanuláson, de nem érezte belső szükségletnek, hogy erre a pályára adja a fejét. Újabb zenei tanulmányait már a gimnázium elvégzése után előbb zeneszerzés, később karvezetés szakon kezdte. Sem az egyik, sem a másik nem elégítette ki teljes mértékben - a Zeneakadémián úgy érezte, túl sok felesleges dologgal foglalkoznak ZENE helyett, s már-már feladta a pályát, amikor némi külső nyomásra beadta jelentkezését a karmester szakra. Pályája ettől kezdve folyamatosan felfelé ível. Hogy ezt az ívet mi itthon miért nem, vagy csak alig-alig láthatjuk? Nos, erről is beszélgetünk a néhány előadás erejéig újra Pesten járt karmesterrel.

Kocsár Balázs    - Mikor vezényeltél utoljára itthon?

   - Két évaddal ezelőtt májusban, éppen a Tannhäusert.

   - Mi az oka, hogy ennyire keveset vezényelsz itthon?

   - Hogy alapvetően mi az oka, azt nehéz lenne egy mondatban elmondani, ahhoz távolabbra kell menni. A dolog talán már a Zeneakadémia alatt kezdődött. Volt ugyanis az MTV verseny itthon '89-ben, ahol én harmadikos főiskolásként elindultam, és ugyanúgy harmadik díjat nyertem - a legjobb magyarként -, mint előttem Győriványi. Érdekes módon ez az eredmény egem bár elindított a pályámon, de főleg itthon nagyon rögös útra vezetett. Úgy tudom, egy akkori zsűritagtól, hogy pontosan annyi pontot kaptam a döntőben, mint a második helyezett, de amikor arról kellett dönteni, hogy végül is ki kapja a második, illetve ki a harmadik díjat, az összes magyar zsűritag ellenem szavazott.
   Gregor József, aki bár nem velem dolgozott, de részt vett a középdöntőben, megkínált '90 tavaszára Szegeden egy Hamupipőke második szereposztás premierrel, ami végül életem első operabemutatója lett. Ahogy végül is én a karmesterség közelébe kerültem - félig meddig akaratom ellenére -, ugyanúgy voltam az opera műfajával is. A gyermekkori élményeim annyira megrázóak voltak, hogy azt mondtam, köszönöm szépen, de nekem ez nem kell. Csak egy káprázatos '85-ös bayreuth-i Parsifal hagyott egy életre szóló pozitív "ha ezt lehet így, akkor érdemes" élményt. Amikor Gregor meghívott, kicsit féltem, hogy mi közöm van/lesz nekem ehhez az egészhez. De amikor beléptem és megéreztem ugyanazt az illatot, amit gyerekkoromban annyira szerettem és ismertem, amikor apám a Madách színházban dolgozott zenei vezetőként, akkor rögtön úgy éreztem, hogy hiszen én már jártam itt. Ismerős lett minden. Nagyon hamar megtaláltam a helyemet, közel kerültem az operához. Békés András rendező is mély benyomást tett rám a professzionalizmusával.

   - Akkor negyedéves akadémista voltál.

   - Igen. Gregor ezek után felajánlott egy hároméves szerződést, amit boldogan elfogadtam. Azt mondhatom, nagyon jól dolgoztunk együtt. Először békében, szeretetben, de amikor őt kifúrták, akkor már engem is kezdtek kiutálni. Ezt megelégeltem. 1991-ben diplomáztam, és a következő évben vezényeltem először az Operaházban Pesten. Sevillai borbély és Traviata volt műsoron. A következő évben Cosí. Ezek után Medveczky Ádám akkori zeneigazgató felajánlott egy karmesteri állást, amit némi hezitálás után már-már elfogadtam, amikor Békés András arra bíztatott, hogy menjek el Debrecenbe zeneigazgatónak.

   - Miért választottad a vidéki színházat a pesti helyett?

   - Azáltal, hogy érettebb fejjel döntöttem a karmesterség mellett, nem akartam mindenáron azonnal előre jutni, sokkal inkább szerettem volna minél alaposabban megtanulni ezt a szakmát. Erre Debrecen sokkal alkalmasabb volt, mint a pesti nagyüzem. Borzasztó nagy szerencsém volt, hogy pont akkor volt igazgatóváltás Debrecenben. Úgy érzem, Lengyel Györggyel sikerült felélesztenünk a vegetáló vidéki operát. A hat évad alatt 17 bemutatót, évente két-három felújítást tartottunk. Volt olyan évad, amikor hét különböző darab volt műsoron. Így, pár év távlatából úgy érzem, nagyon szép hét évet töltöttünk el együtt 1993 januárjától '99 novemberéig.

   - A november nem egy tipikus évadzáró dátum.

   - Valóban. Akkor kicsit ugorjunk vissza. Folytak az országban a gazdasági megszorító intézkedések, amelyek a debreceni opera működését is veszélyeztették. Mindezt tetézték a Filharmonikusok és a Színház közötti harcok a státuszokért. Ebben a helyzetben a város kultúráért felelős polgármester-helyettese kijelentette, hogy nincs szükség arra a magas színvonalra, amit én nyújtani szeretnék. Ezzel a pillanattal megszűnt a debreceni operáért "mindent-feláldozni-képes" lelkesedésem. Így amikor felajánlották a frankfurti opera első karmesteri állását, nem sokat haboztam. Először egy Bohémélet-felújításra hívtak meg. De már a főpróba után felajánlották az állandó szerződést. Igazából csak azt nem értettem, hogy miként találtak meg engem?

   - Tényleg, miként?

   - Áttételesen a '95-ös Római versenygyőzelemnek köszönhetően.

   - Erről nem sokat lehetett tudni itthon...

   - Talán egy-két néhány soros hír megjelent. Lenyelni teljesen nem tudták. De ez nem gond. Egy zenei verseny nem olyan horderejű dolog, mint egy sportesemény, vagy Amerika felfedezése. Hogy ki a jobb zongorista, ki a jobb hegedűs, pláne karmester, azt eldönteni... És egyáltalán mitől jobb, miben jobb? Legfeljebb más. Ez a jó az egészben. Ezért születhetnek naponta százával a hegedűsök, zongoristák. Mert más és más minden produkció. És mindegyik meggyőző lehet.

   - Ha ennyire negatív a véleményed a versenyekről, akkor miért indultál el mégis?

   - A Ferencsik versenyen azért indultam el, mert nem voltam benne biztos, hogy nekem karmesternek kell lennem. Lukács tanár úrról csak a legjobbakat mondhatom, de azt gondolom, hogy erről a mesterségről csak nagyon keveset lehet megtanítani. Megint csak azt mondhatom, hogy engem nem valami őrült lobogás vezetett a karmesterséghez. Én alapvetően nagyon is racionális ember vagyok, aki szereti tudni, hogy miként működnek a dolgok. Nagyon sokat tanultam, de nehezen tudtam rátalálni, hogy miben is áll a karmesterség. Lila ködök, azok voltak. Láttam, hogy szépen dirigál valaki, aztán megállítja a zenekart, és azt mondja: na még egyszer. De miért? Nekem ez megfoghatatlan volt. Én nem szeretek blöffölni. Akkor szeretek felvállalni valamit, ha értem és tudom, hogy tudok kezdeni vele valamit.

   - Mi az, ami végül ennyi kétkedés ellenére a pálya felé orientált?

   - Az első nagy élmény Abbado volt, akit a Mahler Ifjúsági Zenekar próbáin láthattam. A zenekar már egy hete próbált, amikor megérkezett Abbado. Néhány egyszerű mondattal eligazította a zenészeket, és utána olyan hihetetlen szuggesztivitással dirigált, hogy az a malac banda - hiába ültek benne a környék legjobb főiskolásai, mégiscsak az volt - egyik pillanatról a másikra zenekarrá változott. Ez az ember szeretettel, jó szóval, érthetően elmondta, mit kellene csinálni, és utána meg is mutatta. Nekem borzasztóan tetszett, hogy így is lehet dolgozni. Mert Abbado nem Mahler életéből vagy valami megfoghatatlan ideológiából, hanem a zenéből indult ki. És számomra is ez a lényeg. Tehát azt mondtam, próbáljuk meg. A versennyel az is célom volt, hogy kiderüljön, képes vagyok-e elsajátítani azt a hatalmas anyagot. Addig megtanultunk egy-egy szimfóniatételt, beszéltünk róla, és időnként megkaptuk a Postás zenekart két szolgálatuk között egy-egy délutánra. Gondolhatod, mennyire szerettek minket, és hogy mennyire lehetett velük dolgozni ebben az állapotban. Igazából pozitív élmény nem volt. Elindultam tehát a versenyen, és egyszerre azon kaptam magam, hogy én, aki addig legfeljebb egy év végi vizsgán vezényeltem, illetve egyszer a szombathelyiekkel "végigturnéztam" Vas megye kisebb művelődési házait, ott állok az ÁHZ, vagy a Rádiózenekar előtt és dirigálom őket. Én, aki eddig legfeljebb a nézőtér hatodik sorából figyeltem a koncertjeiket.

   - Ez a harmadik hely meggyőzött arról, hogy csinálnod kell?

   - Részben. Az kiderült, hogy ki tudok állni egy zenekar elé.

   - Az ember megnyer egy harmadik díjat a hétvégén, majd a következő héten beül az órára ugyanúgy, mintha mi sem történt volna? Leül a zongora mellé, és játssza valamelyik Haydn szimfónia fafúvós szólamait?

   - Pontosan. Biztosan lehetett volna másként is, de én nem csináltam belőle problémát. Nem mondom, hogy embertelen mennyiségben jöttek volna a felkérések, de azért kaptam néhány lehetőséget.

   - Több versenyen nem indultál?

   - Dehogynem. És nagyon gyorsan meg kellett tanulnom, hogy a versenyek nem a versenyzőkről - isten ne adja a zenéről - szólnak. Hanem arról, hogy a zsűriben ülő professzorodnak mekkora presztízsnyereség, ha te nyersz. Ha nem vagy senkinek a rokona, boldog őse, esélyed sincs. Tokióban a középdöntőből estem ki, de Olaszországban például páros lábbal rúgtak ki a verseny elején egy olyan műsorral, amit előző este még Pesten dirigáltam koncerten. Itt be is akartam fejezni a versenyzést.

   - Viszont szép lassan elkönyveltek vidéki karmesternek.

   - Pontosan. Jó az, ha ott van Szegeden, vagy Debrecenben, addig sem zavar sok vizet Pesten - valami ilyesmi volt a hangulat. Ezt szörnyű volt megélni. Főleg, hogy minden nagyobb zenekarral dolgoztam, ráadásul úgy, hogy mind a közönség, mind a zenekar részéről pozitív visszajelzések jöttek.

   - Létezik-e szakmai féltékenység a zenekart vezető karmesterek és a "szabadúszó" karmesterek között?

   - Biztos ilyen is van. A nagyobb baj, hogy az állandó karmesterek a világ minden részén arra használják a pozíciójukat, hogy a saját jövőjüket építgessék. Ha egy vidéki zenekar karmesterének az évi tíz koncertből 5 jut, akkor a maradékot olyan valakiknek adja, akikből közvetlen haszna lehet. Vagyis meghívja a hasonszőrű vidéki, vagy jobb esetben külföldi kollégát, aki majd visszahívja őt. Én ilyet nem tudok felajánlani, tehát nem vagyok érdekes.

   - Ezek után miért indultál el a Római versenyen?

   - Failoni Donatella, aki kezdettől hitt a tehetségemben, adta a kezembe a prospektust, amit elolvastam, és azt mondtam, hogy ezt mindenképpen meg kell próbálni. Hogy miért? Mert úgy kezdődött a kiírás, hogy megadták a zsűritagok nevét, valamint közölték, hogy csak olyanok indulhatnak, akik az elmúlt öt évben nem tanultak, nem dolgoztak az említett urakkal. Már tetszett. Az első fordulóban egy-egy tízperces Puccini operarészletet kellett negyven percen át próbálni. Ez nem kis feladat, ha hozzáteszem, hogy a zenekar már az első alkalommal is úgy játszotta el a művet, hogy ahhoz nagyon nehéz volt értelmesen hozzászólni. Az egész verseny arról szólt, hogy kiderüljön, képes-e a karmester dolgozni a zenekarral, kórussal, énekesekkel. Nekem sikerült.

   - Mennyire bíztál magadban?

   - Igazából vágytam egy kis római kikapcsolódásra. Egy kistáskával mentem ki, és a repülőjegyemet is úgy vettem meg, hogy az első forduló után jövök haza. Aztán még kétszer kellett átcsekkoltatni. Volt olyan kotta, amit kénytelen voltam ott Rómában megvenni, mert annyira nem számítottam a továbbjutásra. Amikor megnyertem a versenyt, alig akarták elhinni, hogy sem szmoking, sem frakk nincs nálam. Reggel hazarepültem, felmarkoltam a tiszta ruhákat, és délután visszamentem Rómába.

   - Kint könnyebb vezényelni?

   - Ha külföldön kiállsz egy profi zenekar elé, akkor amíg te vagy a maestro, addig lehozzák neked a csillagokat is az égről. Itthon megkérdezik, hogy miért? Az a különbség többek között, hogy ott megvan mindennek a felelőse. Itthon nincs.

   - Ott tartottunk, hogy Róma.

   - Három évadot dolgoztam velük. Ezalatt több intendánssal és zeneigazgatóval is szerencsém volt találkozni. Ott ugyanis a politika hihetetlen mértékben beleszól a színház életébe. Akár félévente is lecserélik a teljes vezetőséget. Éppen ezt elégeltem meg. Ráadásul nem tudtam, hogy elsőként egy jó menedzsert kellett volna kerítenem. Ennek híján senki sem vette kezébe az ügyeimet, senkinek sem volt igazán fontos, hogy én ott dirigáljak. Azzal együtt olaszországi karrierem azóta nagyon szépen beindult, sok lehetőséget adott. A későbbi frankfurti meghívásom is innen datálódik. Kiderült, hogy sok ember figyelte a működésemet, és amikor úgy érezték, hogy most eljött az ő pillanatuk, megkerestek. Itt is három szezont töltöttem el.

   - Mekkora az operarepertoárod, illetve -múltad?

   - 39 opera több mint négyszáz előadása.

   - Milyen a viszonyod az itthoni operaház vezetőségével?

   - Remélem, most már felhőtlen.

   - ...?

   - Győriványi már az első évadjában jelezte, hogy szeretne a következő évben is foglalkoztatni. Többek között kért, hogy keressek darabot az Erwartung mellé. Ezt csak azért mondom, mert ha valaki morog Zemlinsky Törpéje miatt, akkor rám legyen mérges. Szerintem fantasztikus darab, és ez a vonulat nagyon hiányzik a magyar repertoárból. Ha tehetünk egy kis kitérőt, akkor elmondom, hogy szerintem Zsótér rendezése nagyon jó, de igazából csak azoknak, akik jól ismerik a darabot. Mindent ki lehet forgatni, a feje tetejére lehet állítani, de csak akkor fog működni, ha van viszonyítási alap. Németországban hatalmas siker lett volna. Ott ugyanis jól ismerik a művet.
   Visszatérve az alapproblémára: Győriványi betervezett jó néhány olyan előadást, amely ütközött egyéb, már szerződéssel lekötött elfoglaltságommal. Abban maradtunk, hogy korrigálja a dátumokat. A dolog húzódott, és végül én aláírt szerződés nélkül utaztam el. Közben itthon vezetőségcsere történt. Augusztusban, mikor újra itthon voltam, szerettem volna valamit kivenni a kottatárból. Meglepődve olvastam a nevemet a következő évre kiírt szereposztásban. Bementem Fülöp Attila művészeti titkárhoz, hogy megkérdezzem a kiírásról. Azt a választ adta, hogy nemsokára megkapom majd a felkérőmet. Most gépelik. Vagyis kitűztek olyan előadásokra, melyekre elfelejtettek felkérni, és amelyekre én nem is mondhattam igent. A jóhiszeműségüket nem kétlem, és nagyon megtiszteltek azzal, hogy rám gondoltak. Az ügy onnan kezdve kellemetlen, hogy amikor én ezeket az előadásokat egyéb lekötött elfoglaltságaim miatt nem tudtam elvállalni, ezt a színházi pletyka már úgy kommunikálta, hogy a Győriványi haverja most sorra lemondja a kitűzött előadásait. Pedig lemondani csak azt lehet, amit az ember elvállalt.

   - Mikor jössz legközelebb az Operába?

   - Remélem, hamarosan eldől. Rajtam nem fog múlni.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
elhunyt:
1994 • Róna Viktor, balettművész (sz.1936)
2005 • Victoria de los Ángeles, énekes (sz. 1923)