2003. november 29.
Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Ránki Dezső - zongora
Vez.: Carlo Rizzi
SCHUMANN: g-moll ("Zwickau") szimfónia
a-moll zongoraverseny, Op. 54.
IV. (d-moll) szimfónia, Op. 120.

Boldogult úrfi korom óta nem hallgattam hangversenyt az orgonaülésről. Pedig - előfeltételezésemmel szemben - nem csupán hátránya van ennek a speciális, a zenekar háta mögött elhelyezett üléssornak. Egyfajta bennfentességet kölcsönöz ugyanis a koncertlátogatók e szűk csoportjának. Kezdve attól, hogy már a székek megközelítése is a muzsikusfolyosón, a normális életüket élő, beszélgető művészek között történik, egészen addig, hogy kifelé menet, ha eléggé siet az ember, becsatlakozhat a csellókat és bőgőket cipelő - eddigre már rendszerint kimerült, izzadt - zenészek közé.

A kettő között pedig ott van maga a hangverseny. Az ember szinte a zenekar részévé válik. Együtt él velük. Követheti a kottát, izgulhat, hogy a fagottos vagy a klarinétos nádcseréje kellő idő alatt megtörténjen, hogy a rezeseknek legyen elég szünetük kifolyatni hangszereikből a "vizet", s mindezek betetőzéseképpen mindvégig szemből láthatja a karmestert, melyre egyéb esetben legfeljebb egy karmesterverseny tévés közvetítése esetén lenne lehetősége.

Az olasz - főleg operakarmesterként jegyzett - Carlo Rizzit érdemes volt figyelni. Ahogy takarékos mozdulatokkal, inkább a mimikára, mintsem a teátrális mozdulatokra bízva a zenei megvalósítás irányítását, ahogy előkészített egy-egy tempóváltást, s ahogy végig összpontosítva, de szimpatikus szerénységgel vezette le a hangversenyt.

Az akusztikai élményeim már nehezebben definiálhatók. Schumann fiatalkori, kéttételes szimfóniája alatt ugyanis megpróbáltam megszokni, hogy mindent ellenkező oldalról és ellentétes dinamikával hallok, mint megszoktam. Mintha egy jobb-bal cserés, sztereó Sokol rádiót hallgattam volna. S mivel a zenekar ülésrendje néhány száz év alatt úgy alakult ki, hogy a hangszerekből kiáramló hang a nézőtér felé haladjon először, s ott álljon össze "symphonia"-vá (vagyis jól együtt hangzó zenei anyaggá), az orgonaülésekről nehéz lenne megítélni egy-egy előadás zenei finomságait.

Azt láttam, hogy Ránki Dezső kicsit visszafogottan indított, de aztán az első tétel kadenciájától kezdve igazán magára talált, hogy hihetetlenül figyel a vele együtt játszó zenekari szólistákra, hogy szemlátomást a kisujjában van az egész partitúra. Ezt láttam. Mint ahogy láttam a IV. szimfónia lassú tételében is az oboa-cselló uniszónó játékot, vagy Selmeczi János hegedűszólóját. Láttam - de nem nagyon hallottam. Pedig, biztosan érdemes lett volna.