2003. október 25.
Zeneakadémia
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Igor Roma - zongora
Vez: Kocsis Zoltán

Első pillantásra meglehetősen eklektikus és nem is nagyon fantáziadús műsorral lépett a közönség elé a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Egy ismeretlen angol zeneszerző műve után két Liszt "zongoraverseny", a Haláltánc és a Magyar Fantázia következett. A második részben pedig Dvorák Újvilágja hangzott fel.

Nincs könnyű helyzetben az a külföldi zongorista, aki "magyar" művekkel lép dobogóra. Legyünk őszinték; hihetetlenül elfogultak vagyunk. Él bennünk valami - nehezen megmagyarázható - felsőbbrendűségi tudat, hogy ezeket a népzenéhez, népies műdalhoz kötődő zongoraműveket csak mi, "büszke magyarok" vagyunk képesek a maguk teljességében megszólaltatni. És persze a produkciók többnyire igazolják is kételyeinket.

A svájci születésű, Olaszországban élő Igor Roma nem tartozik ebbe a kategóriába.
Keze alatt a Haláltánc olyan tökéletesen szólalt meg, amilyet már régen nem hallhattunk. Markáns billentéssel, de sohasem erőszakosan játszik. Előadásában a futamok minden hangja megszólal, a nagy hangközugrások pregnánsan és tisztán hangzanak. Igor Romának pontos elképzelése van a darabról, annak formai felépítéséről. Ennek érzékeltetésében nem is nagyon akadályozta meg Kocsis Zoltán, bár egy-egy tempóváltásnál nem mindig sikerült a zenekart és szólistát azonos sebességre kapcsolni.

A Magyar fantázia - hogy finoman fogalmazzak - nem tartozik a nagy kedvenceim közé. Igaz, eddig többnyire nyúlós csöpögős magyarkodó álromantikus megközelítésben volt szerencsém hozzá. Most is féltem, hogy a kitűnő Haláltánc után milyen megdöbbentő élményben lesz részem, de csalódnom kellett. Szerencsére.

Nem nagyon tudom, mit is csinált másként Roma, mint megszoktuk, de tény, hogy egészen élvezhető (verseny)mű született a keze alatt. Közbevethetné valaki, hogy a Daru-nótát nem egészen úgy tagolta, ahogy azt egy szöveget értő tenné, de talán pont ettől a távolságtartó rálátástól, ettől az eredetitől elvonatkoztatott "tiszán zenei" gondolkodástól lett előadása sallangmentes. Hogy pontosan hogyan is hangozhatott ez a darab 150 évvel ezelőtti bemutatóján, azt ma már nehéz lenne kideríteni, és talán nem is fontos, de tegnap este több centit nőtt a szememben.
Kocsis Zoltán rezzenéstelen arccal, kicsit kardozó mozdulatokkal irányította a kíséretet. A zenekari hangzás azonban - érthetetlen módon - messze elmaradt az elvárhatótól. Pontatlan belépések, csúnya fafúvós állások, értelmetlenül forszírozott mélyrezek tették próbára a közönség fülét.