vissza a cimoldalra
2017-12-12
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Társművészetek (1220)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3859)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60213)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Erkel Színház (8566)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (419)
Élő közvetítések (6743)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1141)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (570)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (935)
Bartók Béla szellemisége (253)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1202)
Franz Schmidt (2974)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2449)
Jonas Kaufmann (2149)
Berlioz újratemetése (133)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6440)
Kimernya? (2610)
Operett, mint színpadi műfaj (3406)
Tokody Ilona (307)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Kelemen Zoltán naplója     [ kapcsolódó fórum ]
• 2017-11-24 - Japán turné - Lucia Gruberovával  

Akik ismernek, tudják, hogy alapvetően nem szeretek utazni, eléggé otthonülő típus vagyok, nagyobb utakra pedig meglehetősen ritkán szánom rá magam. Ezért is különösen nagy dolog volt számomra, hogy az Operaház szervezésében pár éven belül már másodszor jutottam ki Japánba. Először négy éve, 2013-ban a Traviata-turnén vettem részt, akkor kb. három hétig voltunk kint és 16 előadást énekeltem, most pedig négy nap híján egy hónapot töltöttem Japánban (okt. 21-nov. 17-ig), és ezalatt 8 előadásom volt, viszont most két különböző darabban is felléphettem. Az egyik szerep ráadásul teljesen új volt számomra: Doktor Falke ifj. Johann Strauss A denevér című operettjében. Örültem ennek a felkérésnek is, hiszen maga a darab az egyik kedvencem, az operettirodalom kimagaslóan legnagyobb remekművének tartom, énekszólamai abszolút operai igényűek, aligha véletlen, hogy gyakran tűzik műsorukra az operaházak, nálunk pedig szinte állandó szilveszteri darabnak számít. Falke szólama nem túl terjedelmes, igazából egy duett és egy finálé, a szerep viszont dramaturgiailag nagyon is fontos, hiszen az a bizonyos "denevér", akiről a darab címében szó van, valójában Falke doktor, tehát ő a tulajdonképpeni 'címszereplő', a cselekmény mozgatója, ő terveli ki az egész komédiát, hogy bosszút álljon Eisensteinen, aki csúnyán megtréfálta őt az álarcosbál után. Számos felvételem van a műből CD-n és DVD-n is, sok jelentős énekessel hallottam már a szerepet, énekelte Melis György, Bende Zsolt és Gáti István is, a külföldiek közül pedig Bernd Weikl, Walter Berry vagy Wolfgang Brendel.

Az előadást Szinetár Miklós tanár úr rendezte, aki júniusban és októberben be is jött néhány rendpróbára és ellátta az új beállókat instrukciókkal. Nagyon örültem, mikor megdicsért és azt mondta, hogy jól áll nekem a szerep és tetszik neki, ahogy éneklem. A darabban természetesen prózát is kell mondani, ami egy operaénekesnek ritkán adatik meg. Nekem a Carmen és a Windsori víg nők után ez a harmadik alkalom, hogy prózai dialógusos darabban lépek fel. Mivel japán közönségnek játszottunk, a prózát magyarul mondtuk és természetesen japánul feliratozták, az énekes részek pedig németül hangzottak el. A közönség remekül vette a poénokat, sokszor nagyokat nevettek, csak nem mindig akkor, amikor azok éppen elhangzottak, hiszen a felirat nem minden esetben volt teljesen pontosan ugyanaz, ráadásul a magyarban szereplő szójátékokat, nyelvi humort nem igazán lehet más nyelvre átültetni, de biztosan humoros lehetett a fordítás is. A részeges börtönőrt, Frosch-t játszó Szirtes Gábor már sokadszor turnézik Japánban ezzel a szereppel, és mindig megörvendezteti a közönséget azzal, hogy a szövegébe eredeti japán mondatokat is belecsempészett, ezek mindig hangos derültséget fakasztottak.

A Denevérből összesen 11 előadás volt, ebből a mi szereposztásunk ötöt énekelt. Ebben a gárdában a főbb szereplők: Miksch Adrienn és Wittinger Gertrúd (Rosalinda), Szappanos Tibor (Eisenstein), Szakács Ildikó és Miklósa Erika (Adél), Horváth István (Alfréd), Meláth Andrea (Orlovszky), Bakó Antal (Frank), Kocsár Balázs vezényelt. Az öt előadás helyszínei: Nerima, Niigata, Maebashi, Yokosuka, Kanazawa. A turné jelentős részében Tokió külvárosában, a tamai Keio Plaza Hotelben laktunk és onnan vittek minket vonattal vagy busszal a színházakba, majd előadás után vissza. Olyan is volt, hogy az előadás után a helyszínen egy másik szállodában aludtunk és csak másnap mentünk vissza Tamába. Bár a két szereposztás művészei egymást coverolták, nem kellett mindenkinek minden helyszínre elutaznia, csak azoknak, akik aznap énekeltek. Szerencsére senki nem mondott le egy előadást sem, minden rendben lezajlott.

A turné műsorán szereplő másik darab Donizetti Lammermoori Lucia című operája volt, a bel canto-irodalom egyik igazi gyöngyszeme, és talán leggyakrabban játszott repertoárdarabja. Ebben Lord Ashton szerepét, azaz Enricót alakítom, amely már régi szerepem, először 2000-ben énekeltem Szegeden, akkor Bazsinka Zsuzsa és Kertesi Ingrid volt a címszereplő. Aztán a 2006-os felújításon szintén énekeltem egy sorozatot belőle, ekkor Trubin Beáta volt Lucia. A szerepet kimondottan szeretem, úgy érzem, szinte a hangomra van írva, igazi bel canto-énekelnivaló, de mivel valójában eléggé negatív figura, az indulatokat is meg lehet benne mutatni. A szerep a kotta szerint nem túl magas, sőt a Verdi-baritonszerepekhez képest kimondottan kényelmes lágéban van, de sok más olasz operához hasonlóan itt is vannak ún. hagyomány által szentesített csúcshangok, amelyek a legtöbb lemezfelvételen is elhangzanak, ezeket én is mindig ki szoktam énekelni az áriában és a Luciával való kettősben. Sajnos a 3. felvonás nyitóképét, vagyis a tenor-bariton duettet a hazai előadásokban kihúzzák, így ezúttal sem hangzott el, remélem, egyszer majd alkalmam lesz elénekelni.

Az Operaház Lammermoori Lucia-produkciója új rendezés, tavalyi premier volt, melyet Szabó Máté állított színre. Sajnos akkor nem írtak ki Enrico szerepére, ezért is örültem különösen ennek a turné-felkérésnek. A díszlet sorsa elég érdekesen alakult, ugyanis nem készült el időben, így a budapesti premier egy másik, az eredetileg tervezettre szinte nem is hasonlító, ideiglenes díszletben zajlott le, de már akkor tudni lehetett, hogy a japán turnén nem ez lesz, hanem addigra el fog készülni az eredetileg tervezett díszlet. El is készült és június végén az Operaházban egy alkalommal próbáltunk is benne, majd hajóra rakták és elutaztatták Japánba. Igen ám, csakhogy ott meg kiderült, hogy a díszlet középső részét, egy görgőkre szerelt elemet valamiért nem lehet kint összeszerelni és felállítani, így ennek a helye üresen maradt, díszlet csak a színpad két oldalán volt. Ezt a végleges verziót azonban már csak közvetlenül az előadás előtt láthattunk, kint már több színpadi próba nem volt.

A Luciából hét előadás volt Japánban, szintén két szereposztás ment ki, viszont akik csak ebben énekeltek, azok jóval később utaztak ki, mivel a turné első felében csak A denevér ment. Két kiváló hazai énekesnő is jött velünk a címszerepre: Rost Andrea és Miklósa Erika, a legjobban várt attrakció azonban alighanem Edita Gruberová fellépése volt három alkalommal Luciaként. Némi átszervezés után végülis a mi szereposztásunké lett a megtiszteltetés, hogy együtt léphettünk fel vele három nagyvárosban: november 9-én Tokióban a Bunka Kaikan-ban, 12-én az Osaka Festival Hall-ban, 16-án pedig Nagoyában. Edgardo szerepét Balczó Péter, Raimondót Kovács István, Arturót Megyesi Zoltán, Alisát Várhelyi Éva, Normannót pedig Ujvári Gergely énekelte. A Bunka Kaikan Tokió legpatinásabb, reprezentatív színházterme, számos világhírű művész fellépett már itt, a befogadóképessége 2300 fő, az akusztika szenzációs, valóban élmény itt énekelni. Az Osakai Festival Hall még nagyobb, 2500 férőhelyes, de az akusztikája ennek is pazar, az utolsó helyszínünk, a nagoyai a Bunka Kaikannal egyező méretű, viszont széltében sokkal nagyobbnak tűnik a nézőtere. Az első kettőre emlékeztem is négy évvel ezelőttről, sőt az osakairól az is megmaradt bennem, hogy az üvegfalú öltözőből milyen szép kilátás nyílt a városra, ezt most le is fotóztam. De térjünk vissza az előadáshoz!

Gruberová valóságos élő legenda, a bel canto-szopránszerepek világhírű, avatott tolmácsolója, szinte hihetetlen, hogy Lucia szerepét immáron negyven éve énekli, a pályán pedig egy év híján 5 évtizedet töltött el! 1968-ban debütált Rosinaként, a mostani Luciában vele együtt fellépő partnerei ekkor még meg sem születtek! Én még javában általános iskolába jártam, amikor elkészült az első stúdiófelvétele a darabból 1983-ban, Nicola Rescigno vezényletével, Alfredo Krausszal és Renato Brusonnal a férfi főszerepekben, aztán 1991-ben felvette még egyszer Neil Shicoff és Alexandru Agache partnereként (én még ekkor sem voltam a pályán, csak '93-ban kezdtem, kórusban). És Gruberová még mindig aktív, méghozzá úgy, hogy közben nem váltott át mélyebb, súlyosabb fachba, hanem továbbra is a nagy koloratúr-főszerepeket énekli - ebben alighanem egyedülálló az operatörténetben.

És hogy milyen is volt Gruberová Luciája? Nos, erről bárki meggyőződhet, mivel egy rajongója felvette az osakai előadásból Lucia összes jelenetét, és egy másfél órás videóba összevágva felrakta a YouTube-ra, eddig közel háromezren látták. A felvételből is megállapítható, hogy a hang meglepően fiatalosan cseng még ma is, pianói lélegzetelállítóak, frazeálása kulturált, stílusos és szinte a fénykorát idézi. Az összes, kottában nem szereplő csúcshangot is kiénekli, ezeknél érezhető leginkább, hogy már nem 'in floribus', de az összteljesítmény mindenképpen lenyűgöző és csodálatot érdemel.

Az első előadásunk előtt mindössze egyetlen, rövid, másfél órás zongorás rendpróbára volt lehetőség -a karmesterrel, Peter Valentoviccsal is odakint találkoztunk-, majd közvetlen előadás előtt egy fél órás akusztikai próba a színpadon, már zenekarral, aztán következett az előadás.
A japán közönség, amelyik A denevért is nagyon jól fogadta és lelkesen tapsolt a számok után és az előadás végén, itt már valósággal tombolt. Minden áriát megtapsoltak, de Gruberová számai után hatalmas ováció volt, az őrülési jelenet fuvolakíséretes kadenciáját külön is megbravózták, alig lehetett folytatni utána az előadást, a legvégén pedig ismét őrjöngő bravózás, a tapsrendnél álló ováció, a kijáratnál pedig autogramkérő tömeg várta. Velünk, a többi szereplővel is aláíratták a külön erre a turnéra nyomtatott, sok színes fotót tartalmazó japán nyelvű műsorfüzetet és többen le is fotózkodtak velünk. Szóval minden szempontból rendkívüli élmény volt ez a három Lucia-előadás Edita Gruberová partnereként.

• 2017-02-19 - Egy darab, két rendezés - Don Pasquale Szegeden és az Erkelben  

Gaetano Donizetti Don Pasquale című vígoperája a műfaj egyik legragyogóbb ékköve, és a Sevillai borbély illetve a Szerelmi bájital mellett alighanem a legtöbbet játszott olasz vígopera. Zenei stílusában a Szerelmi bájitalhoz áll közelebb, hiszen mindkettőt Donizetti írta, a sztori váza azonban nagyon emlékeztet Rossini Sevillai borbélyára, azzal a különbséggel, hogy Don Pasquale nem a saját gyámleányát akarja elvenni és hogy a fiatalok segítője itt nem borbély, hanem doktor. Persze nem plágiumról van itt szó, hanem az olasz commedia dell'arte alaptípusai elevenednek meg, így aztán nem véletlen a hasonlóság. Bár Rossini zenéjét is nagyon szeretem, azonban az ő énekszólamai számomra már túl koloratúrásak, Donizetti stílusa viszont kifejezetten fekszik a hangomra, mindig szívesen énekelem az operáit. A Szerelmi bájitalban Dulcamarát énekeltem, a Lammermoori Luciában Lord Ashton voltam, a Don Pasqualéban pedig Malatesta doktort immár négy különféle rendezésben volt alkalmam megformálni. A darab nagy slágerét, a híres Hadaró-kettőst számtalanszor énekeltem különböző operagálákon, többnyire olaszul, de volt, hogy magyarul megismételtük. A szerep kimondottan kényelmes lágéban van, öröm énekelni.

Az első szegedi produkció, amelyben részt vehettem 15 évvel ezelőtt, nem nagyszínházi előadás volt, hanem amolyan "beavató színház", tehát gyerekeknek készült, Ernesto szerepe minimálisra volt benne redukálva, a reciatívókat pedig prózai összekötőszöveg helyettesítette. De zenekar és díszlet-jelmez azért persze volt, a főszereplő hármas pedig megegyezett a mostani szegedi premierével: Don Pasqualét Cseh Antal, Norinát pedig Kónya Krisztina énekelte, mindketten akkor kezdték a pályát. Aztán a rákövetkező évben a gyerekelőadás rendezője, Toronykőy Attila a nagyszínházban is színpadra állította a darabot teljesen új díszletekkel és jelmezekkel, a címszereplő Gregor József és Altorjay Tamás volt, ekkor már a teljes opera elhangzott, persze a hagyományos húzásokkal, magyar nyelven. Ha jól emlékszem, nem volt belőle túl sok előadás, de mi élveztük és a közönség is szerette.

Tizenhárom év szünet következett, ezalatt semmilyen Donizetti-szerepet nem énekeltem, majd a tavalyi évadban az Erkel Színházban is beállhattam Malatesta doktor szerepébe. Ezt az előadást Káel Csaba rendezte, és a megelőző évadban a Gördülő Opera tájelőadásain számos alkalommal játszották, de én csak az Erkelben álltam be. A címszereplő Szvétek László volt, akivel koncerten már énekeltem a Hadaró-duettet, de eddig még sosem játszottam vele egy színpadon. Norinát Szemere Zita énekelte, akivel Szegeden már többször énekeltem együtt. A szerepre a mostani évadra is kiírtak, részben azonos szereposztással, de új karmesterekkel és Ernestóval. Igen ám, csakhogy közben Szegeden is ismét műsorra tűzték a Don Pasqualét új rendezésben, a két Pasquale-produkció próbaidőszaka pedig részben egybeesett. Szegeden még december közepén elkezdtük a próbákat, a premier február 3-án volt, a budapesti produkció felújítópróbái jan. 24-én kezdődtek, az első előadás pedig február 12-én volt. Ebben számomra az jelentette a nehézséget, hogy felváltva kellett két teljesen különböző rendezést próbálnom, még szerencse, hogy mindkét produkció magyar nyelvű és a húzások is többnyire egyformák, néhány mondatnyi recitativót leszámítva. Mivel tavaly már énekeltem előadást az Erkelben, az a rendezés elég hamar "visszajött", azaz sok mindenre emlékeztem belőle, a szegedit pedig kereken 5 hétig próbáltuk, tehát az is jól "beült".

A szegedi produkciót Sándor János rendezte, akivel most dolgoztam először, de rögtön megtaláltuk a közös hangot, a próbák kellemes légkörben zajlottak. A produkció teljesen hagyományos, Gyarmathy Ágnes gyönyörű jelmezeivel, a partnerekkel pedig mondhatni, összeszokott gárdát alkotunk. A két címszereplő Cseh Antal és Altorjay Tamás, mindkettőjükkel énekeltem már a darabot, Norinát Kónya Krisztina és Kovács Éva énekli, velük is sokszor dolgoztam már együtt, a két Ernesto pedig Horváth István - aki hozzám hasonlóan a pesti produkcióban is benne van - illetve Hanczár György. Gyüdi Sándor és Kardos Gábor vezényelt. A szegedi premier és a további néhány előadás nagy sikerrel lezajlott, úgy tudom, március végére terveznek még párat belőle.
Aztán következett az Erkel színházi produkció. Két új karmestert is kaptunk a tavalyihoz képest: Szennai Kálmánt, akivel (a margitszigeti Traviata- ill. Sába királynője-próbákat leszámítva) most dolgoztam először, illetve Erdélyi Dánielt, akinek ez az operaházi debütálása. A címszerepben Szvétek László és Szüle Tamás, Norinaként Szemere Zita és Sáfár Orsolya, Ernestóként pedig Szappanos Tibor és Horváth István látható-hallható. Az Erkelben mindig öröm énekelni, élvezem az akusztikát, a nagyobb tér is inspirálóan hat, a partnerek kiválóak, szóval nagyon jól érzem magam ebben a produkcióban is. Káel Csaba rendezése kicsit "elemeli" a darabot, a díszlet René Magritte belga szürrealista festő világára emlékeztet, de nagyon sok ötlet, geg, kikacsintós poén van a rendezésben, a közönség pedig remekül veszi a lapot és sokszor hangosan nevet. Szóval nagy élvezet számomra mindkét produkcióban részt venni, és örülök, hogy végre ismét énekelhetem ezt a vígoperai szerepemet, annyi hősbariton- és intrikus figura után valóságos felüdülés komédiázni benne.
Közben pedig már megkezdődtek a Pikk Dáma próbai, amelyben első orosz nyelvű szerepemet, Tomszkij grófot éneklem.

• 2016-10-11 - Évadkezdés: Traviata az Operában, Bánk bán Szegeden  

Elindult a 2016/17-es kőszínházi évad. Az Operaházban az évadnyitó premier Verdi Traviatája volt, melynek a nyári margitszigeti előbemutatójáról legutóbb már részletesen beszámoltam, így arra most nem térnék ki bővebben. A szereposztás részben megegyezik a júniusival: a premieren és további három előadáson Miklósa Erika, Balczó Péter és Alexandru Agache éneklik a főbb szerepeket, a nyilvános főpróbán és további négy előadáson pedig Pasztircsák Polina alakítja Violettát, aki 3 éve a japán turnén állt be a címszerepbe. Alfréd ebben a gárdában is Balczó Péter, Germont szerepét pedig jómagam alakítom. A produkció két új karmestere Pinchas Steinberg és Madaras Gergely.

Megvolt az évadnyitó premier a Szegedi Nemzeti Színházban is. a választás Erkel Bánk bánjára esett, méghozzá nem a Nádasdy Kálmán-Rékai Nándor-Oláh Gusztáv-féle átdolgozást, hanem az eredeti ősváltozatot vettük elő, szinte teljesen az Egressy-szöveggel. A darab több mint egy évtizede nem ment Szegeden, előtte pedig csak az átdolgozott változatot játszották. A régi rendezésben én még Biberachot énekeltem, most viszont Tiborcot kaptam meg, amely számomra új szerep volt. Igaz, nem teljesen új, hiszen a duettet koncerten már énekeltem, és voltaképpen a szerep legnagyobb részét ez a Bánkkal közös kettős teszi ki, ezen kívül mindössze néhány mondat van még a Tiszaparti jelenetben és a fináléban. Nem nagy szerep tehát, de hálás, és kifejezetten szeretem énekelni, kényelmes bariton-lágéban íródott, de azért a magasságot is meg lehet mutatni benne.

A szegedi előadást Galgóczy Judit rendezte, a karmester Pál Tamás és Kardos Gábor, Bánkot László Boldizsár és Turpinszky Gippert Béla énekli, Gertrudisként Kálnay Zsófia és Laczák Boglárka hallható, Melinda szerepében pedig két fiatal debütáns szoprán, Baracskai Judit és Ferenczy Orsolya mutatkozott be. Mindkettőjüknek az első színpadi szerepe Melinda, de operavizsgán illetve énekversenyen hallottam már őket és most is nagyon szépen helytálltak az ebben a változatban ugyancsak nem könnyű szólamban.
A két darab próbái párhuzamosan zajlottak, így amikor épp nem a Traviatát próbáltam, akkor mentem Szegedre Tiborcot próbálni. A Traviata premierje jóval előbb volt és szerencsére nem ütközött a Bánk bán főpróba-hetével, sem pedig az előadásokkal, viszont a Bánk bán két szereposztásának okt. 7. és 8.-i premierje közt, 8.-án délelőtt Traviata-előadást énekeltem az Operában, aztán előadás után rögtön utaztam vissza Szegedre a Bánk bán másodpremierre, hiszen egyedül vagyok Tiborc szerepére, nincs váltótársam. Meglehetősen zsúfolt volt tehát ez a hétvége.

Bár két teljes CD-felvétel is létezik az eredeti Bánk bánból (az egyiken Molnár András, a másikon Bándi János a címszereplő), a nagyközönség számára azonban alighanem még ma is az 1939-es, Nádasdy-féle átdolgozott változat jelenti a Bánk bánt, amelyet hosszú időn át Simándy József neve fémjelzett, és sokan ma is leginkább hozzá kapcsolják, jóllehet a mű első teljes felvétele a korszak másik nagy hőstenorja, Joviczky József címszereplésével készült el 1956-ban. Két filmváltozat is létezik a Nádasdy-verzióból: az 1974-es tévéváltozat, természetesen Simándyval a főszerepben, a Ferencsik János vezényletével készült 1969-es lemezfelvétel alapján, illetve a 2002-es mozifilm, Kiss B. Attila, Rost Andrea és Marton Éva főszereplésével, Pál Tamás vezényletével, ennek a zenei anyaga is megjelent CD-n, és mindkét film DVD-n is. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy 1939-ben Nádasdyék készítettek egy olyan változatot Palló Imre számára, amelyben Bánk szólamát baritonra írták át, Tiborc pedig basszus lett. Az átírás ez esetben nemcsak transzponálást jelentett, hanem a szólam zenei szövetébe is beavatkozott. Ezt a változatot 1953-ban végleg elvetették, azóta Bánk szólamát mindig tenorista énekli, Tiborcot pedig bariton.)

A Nádasdy-verzió hetven éves egyeduralma után először a Debreceni Csokonai Színház vette elő 2009-ben az "ősváltozatot", de az Operaház is játszotta pár évig, abban Petur bán szerepébe én is beállhattam, majd visszatértünk az átdolgozott verzióhoz, melyben továbbra is éneklem Petur bán szerepét. Akik látták valamelyik előadást, vagy ismerik az ősváltozat egyik CD-felvételét, azok számára aligha meglepő, hogy a két verzió elég jelentős mértékben eltér egymástól zeneileg és szövegben egyaránt. Nádasdyék sok helyen tömörítettek, transzponáltak, bizonyos számokat erősen meghúztak, egyet-kettőt el is hagytak, így az átdolgozás könnyebben énekelhető és jóval rövidebb lett, s nem utolsó sorban jobban hasonlít Katona József eredeti drámájára. Némileg módosult a jelenetek sorrendje is, a legjelentősebb változtatás pedig az volt, hogy az első felvonásbeli Bánk-Biberach kettősből Bánk-Petur kettős lett, persze teljesen más szöveggel, a jelenet pedig jóval korábbra került át. A Melinda-Ottó duett gyors záró szakaszába eredetileg Biberach is beleénekel, így az voltaképpen tercett, az átdolgozásban viszont csak ketten énekelnek. A Tiszaparti jelenet négy(!) részes Melinda-áriájából egyet teljesen elhagytak - ez a rész a mostani szegedi előadásban is húzva van, így az nagyjából megegyezik az 1969-es lemezen Ágay Karola által énekelt koloratúrás változattal, ami még így is sokkal bővebb, mint az általában játszott egyszerűsített, "dekolorált" forma. További jelentős különbség, hogy Endre király eredetileg már a második felvonásban színre lép, a királyné holtteste fölött elénekli az áriáját, melyben Petur bán is énekel egy mellékszólamot, majd a felvonást a király strettája zárja, amely a Nádasdy-verzióból teljesen hiányzik, az ária lassú része pedig átkerült a 3. felvonás fináléjába (de már Petur szólama nélkül, aki így csak az első felvonásban szerepel, igaz, ott sokkal jelentősebb feladata van). Az első felvonás finálé-együttese is gyors strettóval zárul az eredeti változatban, a másodikban pedig egy kórus-ima is felcsendül (ebből a kórus elhagyásával Nádasdy-féle változatban zenekari közjáték lett a 3. felvonás két képe közt.) Ezek tehát a leglényegesebb zenei különbségek. A másik fő eltérés szövegbeli. Egressy Béni librettójának nyelvezetét ma már erősen archaikusnak érezzük, a prozódiáját pedig reménytelenül elavultnak. Nádasdy modernebb hangzású, ugyanakkor költőibb, romantikusabb szöveget illesztett a régi helyébe, a prozódiája pedig sokkal jobban igazodik a zenei hangsúlyokhoz. A mostani szegedi előadásban is sok helyen ki lett igazítva a szöveg prozódiája, néhány, ma már nem használt szó helyére is modernebb változat került, de lényegét tekintve mégis megmaradt az eredeti Egressy-féle szöveg.

Jómagam nem szeretnék egyértelműen lándzsát törni egyik változat mellett sem. Sokáig természetesen az én számomra is az átdolgozott változat volt "A Bánk bán", és ha Petur bán szerepének birtokosaként nézem, akkor kétségtelenül azt szeretem jobban, hiszen abban egy duettel többet énekelhetek. Tiborc szerepe felől nézve viszont nem olyan nagy a különbség, a két változat még szövegében is alig tér el egymástól, tehát voltaképpen mindegy. Viszont ha azt nézem, hogy a szerző mit írt meg, akkor Erkel Bánk bánja mégiscsak az eredeti változat, az átdolgozás pedig minden erénye mellett is "csak" átdolgozás. Mindenképpen érdemes tehát megismerni az eredeti ősverziót, mert sok olyan zenei szépség tárul fel benne, ami az átdolgozásban nem hallható, és nem utolsósorban a szerző ezt írta meg, EZ az "igazi" Bánk bán, Erkel Ferenc eredeti operája. Remélem, a szegedi közönség szeretni fogja ezt a változatot is.

• 2016-06-27 - Traviata-premier a Margitszigeten  

Miután a Sly május 29-i előadásával véget ért számomra az idei kőszínházi évad, a rákövetkező héten már el is kezdődtek a margitszigeti Traviata rendelkező próbái. A tavalyi Sába királynője Salamonja után most az öreg Germont szerepére kaptam felkérést, aminek nagyon örültem, hiszen egy Verdi-operáról van szó, márpedig a Verdi-szerepek a kedvenceim és Germont szólamát is nagyon megszerettem. Jó 16 évvel ezelőtt énekeltem először Szegeden, Bor József teljesen hagyományos rendezésében. Azóta sokszor volt alkalmam énekelni a szerepet, ez már az ötödik Traviata-produkció, amelyben részt veszek. (Germont szerepén kívül Douphol bárót is alakítottam már az operában, legutóbb 2013-ban, az Operaház japán turnéján.) Mivel Germont áriája nagyon népszerű, ezt külön is sokszor énekeltem operagálákon, koncerteken. De csak az ária lassú részét, a strettát ugyanis a legtöbb esetben húzzák, olyannyira, hogy tudomásom szerint a 2010-es szegedi előadásban hangzott el először Magyarországon teljes terjedelmében. A mostani margitszigeti előadásban is elhangzik a stretta, bár egy versszakkal, ismétlés nélkül, de még így is igazi kuriózumnak számít, sokan talán most hallják először és meglepődnek, hogy ez is benne van a Traviatában! Bizony benne van, ezt is Verdi írta, a teljes stúdiófelvételeken általában rajta is van, de az az általános vélekedés róla, hogy invenciótlan és dramaturgiailag is felesleges. Tényleg nem ez Verdi leghatásosabb bariton-strettája, de mivel ez is része az operának, a darab pedig nem hosszú, a magam részéről indokolatlannak tartom a húzását.

Ami az öreg Germont szerepét illeti, sokszor - tévesen - ellenszenves, majdhogynem intrikus alaknak ábrázolják, jómagam legalább három olyan előadást láttam DVD-n, élvonalbeli énekesekkel, ahol Germont abszolút negatív, arrogáns figuraként jelenik meg. Ez a félreértelmezés számomra teljesen érthetetlen, hiszen Germontnak a maga szemszögéből igaza van, ő nem ármánykodik a fia ellen, és Violettának sem akar rosszat, csupán képviseli a maga érthető és jogos álláspontját. Aztán amikor látja, hogy milyen bajt okozott, őszinte megbánást mutat, persze ekkor már késő. De semmiképpen sem gonosz, sőt, Verdi egyenesen a legszebb, legszívhezszólóbb dallamaival ajándékozza meg, mindvégig áradóan lírai hangvétellel énekel. Szerencsére a mostani előadásban arra törekedtünk, hogy az öreg Germont egyáltalán ne legyen ellenszenves karakter.

A margitszigeti előadást Anger Ferenc, az Operaház művészeti igazgatója rendezte, akivel ez már a negyedik közös munkánk, de Budapesten még csak az első. A látványtervező Zöldy Z. Gergely, a karmester pedig Héja Domonkos volt. Ez a produkció egyébként nem elsősorban szabadtérre készült, hiszen ősztől bekerül az Operaházba és felváltja Békés András több évtizedet megélt rendezését. A próbák két hétig a Jókai utcai próbateremben folytak, aztán már többnyire a szigeten, az eredeti díszletben próbáltunk. Szinte mindenki együtt volt már a kezdetektől, csak az olasz sztárvendég, az Alfrédot éneklő Giuseppe Filianoti hiányzott, őt az első három hétben Balczó Péter helyettesítette, aki évek óta énekli már a szerepet, és ősszel az operaházi előadásokon is ő lesz az egyik Alfredo. Szegeden is, sőt a japán turnén is énekeltünk már együtt a Traviatában. Violettát Miklósa Erika formálta meg, aki most debütált a Traviata főszerepében, vele eddig még nem dolgoztam, nagyon kollegiális partnert ismertem meg benne, jó volt vele együtt énekelni, kimondottan élveztem a próbákat.

A mostani Traviata-rendezés nem teljesen hagyományos, de nem is annyira modern, mint a Juronics Tamás által rendezett legutóbbi szegedi produkció, valahol középen helyezkedik el. Bár a Traviata nem kifejezetten szabadtérre való darab, sok benne az intim kamarajelenet és nem ad lehetőséget olyan monumentális, látványos tömegjelenetekre, mint a par excellence "szabadtéri operák", az Aida, Nabucco, Turandot vagy a Carmen, viszont rendkívüli népszerűsége mégis indokolja, hogy nyári fesztiválprodukcióként is elő lehessen adni.
Az új rendezés tartalmaz néhány meghökkentő ötletet, számomra a legnagyobb meglepetés az volt, hogy színre hozza Alfredo húgát is, akiről szó van ugyan a darabban, de nem szokás megjeleníteni még néma szereplőként sem. A Flóra-bál balettjelenetében színre lép Hófehérke is az üvegkoporsóban, de törpék nélkül, a herceg pedig matadorként öldösi a bikákat, amelyekről a kórus énekel. De nem szeretnék minden "poént" lelőni, meg kell nézni az előadást ősszel az Operaházban.

A két margitszigeti előadás június 24-én és 26-án csaknem teljesen telt házzal, hatalmas sikerrel lezajlott, remélem, a kőszínházban is folytatódik majd ez a sikersorozat.

• 2016-05-27 - Sly-bemutató az Erkel Színházban  

Ermanno Wolf-Ferrari (1876-1948) német-olasz zeneszerzőnek tudomásom szerint eddig három operáját játszották Magyarországon, az akkor még Magyar Királyi Operaházban: 1911-ben a Susanna titka című egyfelvonásos vígoperát, 1928-ban a Négy házsártos c. zenés komédiát, majd 1931-ben a Sly, avagy legenda az újra felébresztett alvóról című lírikus drámát. Mindhármat magyar nyelven játszották. Viszont ha jól tudom, azóta egyetlen dalműve sem hangzott el hazánkban, és mi tagadás, én még felvételről sem ismertem egyik operáját sem, noha tizenhármat írt, a többségük vígopera.

A Magyar Állami Operaház ebben az évadban William Shakespeare halálának 400. évfordulójára emlékezve számos operát tűzött műsorra, melyek a nagy angol drámaíró művein alapulnak, és most, az évad végén egy Shakespeare-fesztivál keretében sorra el is hangzanak két-két előadásban. Így a Falstaff, az Otello, a Macbeth, a Rómeó és Júlia, a Hamlet, a Vihar, a Lear és a Windsori víg nők mellett a Sly is bekerült a programba. Hogyhogy, hiszen Shakespeare nem írt ilyen című drámát!? Valóban nem, viszont a Makrancos hölgy című vígjátékának (általában elhagyott) prológusában tesznek említést egy Ravasz Kristóf (Christopher Sly) nevű kocsmai költőről, aki részegen elaludt, majd felébresztették és elhitették vele, hogy gróf, gonosz tréfát űzve vele. Ebből az alapötletből írt operalibrettót Giovacchino Forzano, akit leginkább két Puccini-egyfelvonásos, az Angelica nővér és a Gianni Schicchi szövegírójaként ismerünk. A szövegkönyvet Forzano először természetesen Puccininek ajánlotta fel, aki nem szándékozott azt megzenésíteni, ezután Alberto Franchettihez ment vele, aki elfogadta, de négy évig halogatta a dolgot, míg végül aztán Wolf-Ferrarinál kötött ki a librettó, és megszületett a Sly című háromfelvonásos opera. Az ősbemutató a Milánói Scalában zajlott le 1927 decemberében, a címszerepet a kor emblematikus tenoristája, Aureliano Pertile énekelte. Az opera, ha nem is vált gyakran játszott repertoárdarabbá, azért nem is merült teljesen feledésbe, a '80-as évektől kezdve játszották többek közt Hannoverben, Zürichben, Washingtonban, Barcelonában sőt még a new yorki Metropolitan Operában is, a címszerepben olyan neves tenoristákkal, mint José Carreras illetve Plácido Domingo. A 2000-es barcelonai előadás hangfelvétele José Carreras, Sherrill Milnes és Isabelle Kabatu főszereplésével CD-n is megjelent, a YouTube-on is meghallgatható.

Milyen is a Sly zenéje? Nos, szerintem egy kicsit eklektikus. A kor uralkodó olasz zenei stílusa a verizmus volt, ennek jegyében fogant a darab, a Turandot ősbemutatója után egy évvel keletkezett, tehát a Puccini-féle áradó, olaszos dallamosság is felfedezhető benne, de szinte csak nyomokban; sokszor elindul egy-egy dallamvonal, de töredék marad, nem bomlik ki teljesen, néhány vissza-visszatérő dallam viszont nagyon jellegzetes, könnyen megjegyezhető. Zárt számot elég keveset találunk a műben, leginkább Sly bemutatkozó, medvés áriája, Dollyval énekelt II. felvonásbeli duettje vagy a harmadik felvonásbeli nagy monológja nevezhető annak. Reminiszcenciaszerűen számos apró "utalást" fedezhetünk fel benne, egy helyen egyenesen a reneszánsz madrigálokat idézi, másutt ragtime-os lüktetést kap a zene, engem helyenként emlékeztet a néhány éve Szegeden játszott Adriana Lecouvreur-re illetve Francesca da Riminire is, hiszen ezek sem sokkal korábban íródtak. Néhol kissé érdes, disszonáns, tipikusan huszadik századi jellegű hangzatok is helyet kaptak ugyan benne, de soha egy percig sem nevezhető kellemetlennek vagy fülbántónak, sőt minél többszöri hallja az ember, annál több rejtett szépséget fedezhet fel benne, és főleg a hangszerelése kifejezetten színes, változatos. Én már a betanulási szakasz során megkedveltem, és nagy örömmel vettem részt a produkcióban.

A mostani, olasz nyelvű Sly-bemutató az Operaház és a Szegedi Nemzeti Színház közös produkciójaként kerül színre. A május 27-i premier színhelye az Erkel Színház, ahol még további három alkalommal adjuk elő: május 29-én, majd pedig 2017 január 13-án és 15-én, illetve Szegeden is lesz belőle néhány előadás a következő évadban. A címszereplő László Boldizsár, aki nagy elánnal vetette magát a szerepbe, láthatóan élvezte a költővel való azonosulást, és nem mellesleg kifejezetten passzol a hangjára a szólam. Dolly szerepét Kónya Krisztina, a szegedi színház vezető szopránja énekli; szerintem remekül áll neki a figura és jól összeszokott párost alkotnak László Boldizsárral, hiszen számos darabban léptek már fel együtt. Az én szerepem a darabban Westmoreland grófja, aki voltaképpen a cselekmény fő mozgatója, hiszen az egész tréfa ötlete az ő fejéből pattan ki az első felvonás végén, amikor is látva az ájultan heverő Sly-t, a kastélyába viteti. A második felvonásban aztán a palotában főlakájnak beöltözve látjuk viszont a Grófot, aki különféle maskarákba öltözött udvaroncaival együtt álságosan komédiázva hitegeti a hüledező költőt, apránként beadva neki, hogy ő valójában a kastély ura, "Sly őkegyelmessége", akinek ezüstbányái vannak, és egy hű felesége, aki tíz éve mindennap imádkozva várta, hogy felébredjen végre. Amikor Sly mindezt elhiszi, akkor jön csak az igazi ébredés: a Gróf a rendőrfőnök hangját utánozva közli, hogy azonnal a börtönbe kell vinnie Sly-t. Ettől Sly visszatér a valóság talajára, majd a Gróf inasaival a pincébe dobatja, ahol egy törött borosüveggel felvágja ereit, és a későn érkező Dolly már csak a haldoklónak nyújthat némi sovány vigaszt, hogy egyedül ő nem komédiázott, részéről őszinte volt az érzés.

A darabot a fiatal prózai rendező, Göttinger Pál rendezte, akinek nem ez az első operarendezése, kolozsvári Haramiák-rendezését játszották már az Erkel Színházban is, Szegeden azonban ezzel a produkcióval debütál majd. Jómagam kifejezetten élveztem a próbafolyamatot, végig nagyon kellemes volt a légkör. A meglehetősen nagy létszámú előadói apparátust sikerült kellőképpen "csúcsra járatni", hiszen gyakorlatilag a teljes szegedi operatársulat: szólisták, kórus, tánckar és a zenekar teljes létszámmal részt vesz a produkcióban, számos kis szerepet pedig az énekkar tagjai énekelnek. Gyüdi Sándor, a színház főigazgatója vezényli az előadásokat.
Horgas Péter díszletével és Bujdosó Nóra jelmezeivel a darab keletkezésének korába, tehát a múlt század húszas éveibe helyezett, látványos és ötletgazdag előadás született, amely remélem, sikerre számíthat a budapesti és a szegedi operakedvelő közönség körében egyaránt.

• 2016-04-26 - Jubileumi est a Korzó Zeneházban  
Mivel 1996-ban szerződtem a Szegedi Nemzeti Színházhoz, amelynek azóta is a tagja vagyok, immár 20 teljes évadot töltöttem el Szegeden. Ez adta az apropóját, hogy a Szegedi Közéleti Kávéház egyik rendezvényeként sor kerüljön első önálló áriaestemre április 25-én.

A koncert lebonyolítása azonban nem volt problémamentes. Először a vendégnek felkért Kónya Krisztina mondta le a szereplést betegség miatt, aztán a koncert délelőttjén Pál Tamás karnagy úr hívott fel, hogy ő is beteg lett, így a zenei kíséretet Zalánki Rita, a színház korrepetitora vállalta el helyette. vendégnek pedig a színház másik kitűnő szopránját, Vajda Júliát kértem fel, és hálistennek ő is igent mondott, bár nagyon sok előadást énekel a héten. Ezúton is hálás köszönetem mindkettőjüknek! Amellett, hogy kiválóak a hivatásukban, remek kollégák is egyben. Az utóbbi 7 évben a szegedi szerepeimet Zalánki Ritával tanultam be, és koncerten is sokszor kísért már. Kifejezetten szeretek vele dolgozni, kitűnően blattol, ügyesen végszavaz, rendkívül türelmes és segítőkész. Vajda Juli pedig az egyik legjobb partner, akivel valaha színpadon állhattam. A 20 év alatt számos darabban léptünk fel együtt a Manon Lescaut-tól a Rigolettón és Falstaffon át a Figaro házasságáig. A prózai daraboktól a musicalen és operetten át a szubrett-, lírai-, sőt drámai szoprán szerepekig elképesztően széles palettán mozog ma is, és 35 évnyi pályával a háta mögött is megőrizte hangjának fiatalos csengését. Lelkesedése, színház iránti elkötelezettsége mindmáig töretlen, ezzel is példát mutatva a feltörekvő új nemzedéknek.

A koncert helyszíne sem az lett végül, ahová eredetileg meg volt hirdetve, a zeneművészeti kar kisterme alighanem túl szűkös lett volna, ezért szinte az utolsó pillanatban átvittük az estet a Korzó Zeneházba amely az Operabarátok egyesületi programjainak és a Szegedi Szimfonikus Zenekar próbáinak a helyszíne is egyben.
Ennyi viszontagság és cserebere után a koncert végülis különösebb baj nélkül lezajlott.

A műsort igyekeztem minél színesebben összeállítani, nemcsak a korábban Szegeden énekelt szerepeimből, hanem olyan áriákból is, amelyeket még soha sehol, vagy épp Szegeden nem énekeltem.
A sort Mozart Figarójának IV. felvonásbeli áriája nyitotta meg, amelyet most énekeltem először közönség előtt, bár Figaro szerepét régen megtanultam, ám végül sohasem énekeltem el. Almaviva Grófot viszont igen, sőt ez lett a legkedvesebb Mozart-szerepem, a második szám éppen ezért a Gróf és Susanna duettje volt ugyanebből a dalműből.
Pályám során eddig hat különböző Erkel-szerepet énekeltem, (ha minden jól megy, Tiborc lesz a következő). A harmadik szám a kedvenc Erkel-áriám, Gara nádor szólója volt a Hunyadi Lászlóból, ezt színpadon már énekeltem Budapesten, de Szegeden most először.
Pályám korábbi szakaszában basszus-szerepeket is énekeltem, s bár ma már egyáltalán nem vállalok ilyeneket, ezúttal beválogattam a műsorba Fülöp király áriáját a Don Carlosból, melyet a Duna Palotában egy operagálán már volt alkalmam zenekari kísérettel is elénekelni.
Egyik kedvenc vígoperai szerepem Malatesta doktor a Don Pasqualéból. Februárban álltam be az Erkel Színházi előadásba, de a szerepet korábban Szegeden már két rendezésben is énekeltem. Most a Norina-Malatesta duettet adtuk elő Vajda Júliával. (Talán ennek a számnak volt a legnagyobb sikere, mely után Vajda Juli amúgy szubrettesen csipkelődve meg is jegyezte: több vígoperát kellene énekelnem.)
Bár Wagner az általam legtöbbet hallgatott zeneszerző, soha nem énekeltem még tőle egyetlen szerepet sem, áriát is mindössze kettőt: Wotan búcsúját a Walkürből és Wolfram dalát az Esthajnalcsillaghoz a Tannhäuserből. Ez utóbbit most is elénekeltem. Talán egyszer a szerep is megtalál majd...
Ezután már a legsajátabb szerepköröm következett: az olasz drámai bariton-figurák. Itt a bőség zavara volt, hogy mit is válasszak ki, végülis elsőként az egyik ritkán játszott korai Verdi-opus, az Attila Ezio-áriáját és strettáját énekeltem el - ez a szerep is hiányzik még a repertoáromból. A koncert hivatalos zárószáma Gérard monológja volt az André Chénierből (a nem Verdi által írt baritonszerepek közül ez a kedvencem), majd a legvégén, mintegy ráadásképpen a másik nagy kedvencem: Verdi Macbethjének IV. felvonásbeli áriája hangzott el, a nagy angol drámaíró, William Shakespeare halálának 400. évfordulójára is emlékezve.

A zeneszámok közé némi beszélgetés is ékelődött, a kérdező Márok Tamás újságíró, a Szeged Tv riportere volt. Frappáns kérdésekkel lendítette tovább a beszélgetés fonalát, így az áriák közti szünetekben a pályám minden fontosabb állomása szóba került. Sokszor készített már velem interjút korábban is, s mivel régóta ismer, pontosan tudja, mit kell kérdezni, hogy valamilyen érdekes sztorival válaszoljak rá, és nem utolsósorban rajongásig szereti az operát.

Az est a közönség reakcióiból ítélve hangulatosra sikeredett. Azt hiszem, méltóképp megünnepeltük 20 éves szegedi tagságomat - és most ismét "dolgos hétköznapok" következnek, hiszen már folynak Ermanno Wolf-Ferrari Sly című operájának rendelkező próbái, amelynek május 27-i Erkel színházi premierjén Westmoreland gróf szerepét éneklem majd.

• 2016-04-09 - Trubadúr-premier Szegeden  
TrubadúrA trubadúr Verdi egyik legnépszerűbb operája, az ún. "középső triász" (Rigoletto, A trubadúr, Traviata) középső darabja. Verdi drámai- és dallamteremtő művészete teljes pompájában mutatkozik meg, és különösen nagy szerepe van a feszes, pregnáns ritmikának, még Luna gróf és Ferrando szólamában is előszeretettel alkalmaz Verdi tizenhatodos figurációkat, díszítéseket, ezzel mintegy visszanyúlik az eredeti bel canto-stílushoz. A négy főszereplő közül három énekel kétrészes áriát, melynek gyors, cabaletta- vagy stretta-részének második strófáját az énekesek eredetileg saját díszítéseikkel látták el, megcsillogtatva virtuozitásukat. Ez az idők során kikopott az előadási gyakorlatból, és a strettákat ma már többnyire csak egy versszakkal játsszák, illetve ha kettővel, akkor is szimplán, variációk nélkül, ahogy a kottában van. Egy kivétel azért van: Manrico híres Strettája, a "Di quella pira", amelynek a második szakaszában a tenoristák Carlo Baucardé hagyományát követve beleapplikálnak két magas cét, nemcsak élőben, hanem a stúdiófelvételeken is. Ez mára olyannyira a hagyomány részévé vált, hogy ha a tenoristának nincs biztos magas céje, akkor inkább letranszponálják az áriát H- vagy B-dúrba, de a két ominózus magas hangnak mindenképpen ott kell lennie. Nagyon vaskalapos karmester kell hozzá, hogy ezt ne engedje meg az énekesnek, hiszen maga Verdi sem tiltakozott ellene, a közönség egy része pedig a magas hangokért megy be, azokra kíváncsi elsősorban. José Carreras erről elmélkedve azt írja a könyvében, hogy szerinte kétféle plakátot kellene nyomtatni a Trubadúrhoz: "A Stretta ma magas cével" illetve "A Stretta ma magas c nélkül, ahogy Verdi megírta". A mostani szegedi előadásban visszatérünk a hagyományhoz, és mind a négy cabaletta két strófával hangzik el, a második pedig ugyancsak meg van variálva, ki lett díszítve különféle futamokkal, trillákkal, plusz bravúrhangokkal, ahogy korábban még egyetlen felvételen sem hallhattuk. Az előadás másik különlegessége, hogy a párizsi változathoz írt balettzene egy része is elhangzik a táborképben. Ezt tudomásom szerint Magyarországon még sosem adták elő.

A Trubadúr nekem is nagy kedvenceim közé tartozik közel harminc éve. Legelőször a rádióban hallottam, amikor épp az volt a hét zeneműve, azaz két különböző előadásban is leadták egy héten belül. Az egyik Herbert von Karajan 1978-as felvétele volt (Bonisolli, Price, Cappuccilli, Obrazcova), a másik pedig a sokkal régebbi Björling-Milanov-Warren-féle felvétel. Mindkettőt felvettem kazettára és rojtosra hallgattam. A tévében a Veronai Aréna 1985-ös előadásában láttam először az operát, Franco Bonisolli, Rosalind Plowright, Giorgio Zancanaro és Fiorenza Cossotto főszereplésével, később pedig a 78-as, Karajan által rendezett és vezényelt bécsi előadásban Plácido Domingo, Piero Cappuccilli, Raina Kabaivanska és ugyancsak Cossotto főszereplésével, utóbbit már videóra is fel tudtam venni. Mivel ezek kiváló előadások, a mű az egyik kedvencem lett, és az évek során később még sok felvételét sikerült beszereznem. Kedvenc Luna grófjaim Piero Cappuccilli és természetesen Renato Bruson, de Robert Merrillt és Zancanarót is szívesen hallgatom.

Énekesi pályám során többször is találkoztam már a művel. A Debreceni Csokonai Színház énekkarának tagjaként 1995-ben énekeltem először A trubadúrban, amely magyar nyelvű előadás volt, és a szegedi operafesztiválon is bemutattunk, ez a vendégjáték volt egyébként az első fellépésem Szegeden. Az első szólófellépésem a Szegedi Nemzeti Színházban az 1996-os Dégáz-gála volt, ezen két részletet is énekeltem A trubadúrból: Luna gróf áriáját illetve a Leonóra-Luna kettőst Misura Zsuzsával, Pál Tamás vezényletével, aki a mostani előadásunknak is a betanítója és karmestere. Aztán jóval később, már a színház tagjaként, úgy 2002 tájékán egy operagálán a második finálét (és szintén a Luna-áriát) énekeltem, mígnem a 2006/07-es évadban (már ennek is tíz éve!) végre elénekelhettem a teljes szerepet olasz nyelven, Harangi Mária rendezésében, a karmester akkor Molnár László és Gyüdi Sándor volt.

Azóta eltelt 9 év, és immáron elérkeztünk a mostani, 2016-os felújításhoz. A rendező ezúttal Toronykőy Attila volt, aki nagy örömömre az első próbán közölte, hogy megtartjuk eredeti korában a darabot, azaz a lovagkorban fog játszódni. Ennek ellenére sok minden egy kicsit másképp van ábrázolva, mint egy "szokványos" előadásban. A neves esztéta, Fodor Géza írja Melis György Luna grófját méltatva, hogy Melis bebizonyította, hogy Verdi bariton-hősei (Luna, Macbeth, Jago, Nabucco, Renato, Végzet-Carlos) nem azok a "kiállhatatlanul közönséges gazfickók", amilyennek bizony néha még a legnagyobb olasz hősbaritonok is ábrázolják őket, hanem érző, emberi lények, akik mást is tudnak, mint ádázul acsarkodni és bosszúért lihegni. Ez esetben konkrétan Luna gróf énekli a darab egyetlen igazi szerelmes áriáját, és sokkal inkább Leonórával van elfoglalva, mint a darab tenor hőse, Manrico, aki "önző módon" többnyire saját magáról énekel, és két duettje is van az anyjával, Leonórával azonban fura módon nem énekel szerelmi kettőst. Árnyalt megformálás volt tehát a cél, ami nem nélkülözi a szélsőséges indulatokat sem, azonban a lírai ellágyulások sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak, és például Azucenával sem egy vallató tiszt hangján szól Luna, hanem normális emberi hangnemben. A szólam nagy része echte hősbariton hangot igényel, az ária lassú része viszont nemcsak hogy lírai, de rendkívül magas fekvésű is, könnyen fel lehet benne szorulni. Amikor azonban túljutott rajta az ember, a szerep többi része már "adja magát", és kifejezetten kellemes énekelni.

Az április 8-án lezajlott szegedi Trubadúr-premier szereposztása számomra nagy meglepetést tartogatott, ugyanis László Boldizsár egy kassai vendégszereplése alkalmával megismerte a kassai opera tenoristáját, Tóbisz Tituszt, akit meginvitált Szegedre, és sikerült is megnyerni Manrico szerepére. Napjainkban talán a legritkább hangfaj a hőstenor, mármint nem a felsrófolt lírai tenor, hanem az igazi, sötét, súlyos, szinte már baritonális színezetű "tenore di forza". Nos, Tóbisz Titusz éppen ennek a különlegesen ritka hangfajnak az egyik képviselője, én pedig kifejezetten kedvelem az ilyen típusú hangokat, jóllehet élőben még nem sokat volt alkalmam hallani közülük. Titusz ráadásul alkatilag is olyan robusztus, mint a hangja, ezért Manricója valóságos természeti jelenség. Emellett olaszosan frazeál és remek a szövegkiejtése is, ami számomra külön pozitívum. Leonórát Nadia Cerchez énekelte, akivel tavaly a Macbethben és a Toscában már énekeltünk együtt, és most is nagyon élveztük a közös munkát. Virtuózan pergette a koloratúrákat, emellett megvan benne a kellő drámai erő is, és figurálisan is illúziókeltő. Azucena szerepét Wiedemann Bernadett vállalta, akivel az Operaház színpadán már sokszor énekeltünk együtt, Szegeden azonban most először. (Viszont ott voltam már a legelső Azucenájánál is, hiszen azt még Debrecenben, frissen végzett akadémistaként énekelte!) Hatalmas volumenű drámai mezzoszopránjával, átütő szerepformálásával a premier legnagyobb sikerét aratta. De mindenki szép tapsokat kapott, Pál Tamás karnagy úr sistergően drámai előadást vezényelt, a kórus és zenekar is tudása legjavát nyújtotta, a közönség pedig valószínűleg örült, hogy hagyományos tálalásban vittük színre a darabot, remélem, a további előadások is hasonló sikerrel zajlanak majd le.


Trubadúr

• 2016-02-11 - A 60. operaszerep: Valentin  
Ami azt illeti, ez az évadom is elég mozgalmasan alakul. Októberben az Erkel Színházban lezajlott a Sába királynője-premier, amely a nyáron bemutatott margitszigeti produkció kőszínházi továbbjátszása volt - ezt a tévé és rádió is rögzítette, sőt a rádió januárban le is adta. Aztán novemberben Szegeden volt egy Gregor József-emlékkoncert, amelyen három számot énekeltem: a Bajazzók-Prológot, a Szerelmi bájitalból Adina és Dulcamara kettősét Kertesi Ingriddel, illetve ráadásszámként a Don Pasquale Hadaró-duettjét - de "kvartettben", azaz egy Pasquale-három Malatesta-arányban. Közben új szerepeimet is tanultam. A december próbákkal telt, két darabot is próbáltam párhuzamosan az Erkelben: a Turandot Pingjét, amelyet immár harmadik éve énekelek, illetve a Don Pasquale Malatestáját, amit Szegeden már kétféle rendezésben is énekeltem, Pesten azonban még nem. A januári Turandot-sorozat nagy sikerrel le is zajlott (különösen emlékezetes volt benne a bolgár vendégművész, Kamen Chanev Kalafja), a Don Pasquale viszont elég érdekesen alakult. Mivel az eredetileg kiírt baritonista visszaadta Ford szerepét a Falstaffban, engem kértek fel, hogy álljak be a helyére, ami elvileg evidensnek tűnik, hiszen tavaly is én énekeltem Fordot mind a hat Operaházi előadáson. Igen ám, csakhogy két Falstaff előadás pontosan ugyanakkor volt, mint az első két Don Pasquale, és mivel nem lehet az ember egyszerre két helyen, kivettek a darabból, és csináltam a Fordokat. Miután lement mind a négy Falstaff-előadás, felhívtak, hogy a Malatesta szerepét éneklő Káldi Kiss András megbetegedett és így a legutolsó, február 7-i Pasqualéba mégiscsak be kéne állnom. Természetesen örömmel vállaltam, hiszen végülis bepróbáltam a darabot, és szeretem is ezt a szerepet, nagyon sajnáltam volna, ha végül kimaradok belőle. A partnerek kiválóak voltak: Szvétek László a címszerepben önfeledten komédiázott, Szemere Zita és Tarjányi Tamás volt a szerelmespár, Káli Gábor vezényelt. A vasárnap délelőtti matiné-előadás nagy sikerrel lezajlott, de ismét csak nem volt megállás, hiszen egy új szerep várt rám, sorrendben immár a hatvanadik - ha a koncertszerű előadásokat is beleszámítom.

Korábban már említettem, hogy a francia repertoárral elég kevés kapcsolatom volt - nemcsak énekesként, hanem zenehallgatóként is meglehetősen kevés. Bár a Carmen vagy a Hoffmann meséi mindig is nagy kedvencem volt, más francia operák valahogy nem férkőztek igazán közel hozzám. Gounod Faustja kétségtelenül a legnépszerűbb dalművek közé tartozik, több áriája slágerszám lett, remek a balettzenéje is, az operaházak pedig gyakran műsorra tűzik, bár talán a Carmen népszerűségét nem éri el. Van is belőle néhány felvételem CD-n, de DVD-n sokáig egyáltalán nem volt meg, csak nemrég szereztem be a MET új felvételét Jonas Kaufmann és René Pape főszereplésével. Két áriát már énekeltem belőle korábban operagálákon: Valentin imáját és Mefisztó rondóját, Valentin szerepe azonban mindeddig elkerült. Érdekes módon Mefisztót már két, ritkábban játszott operában is megformálhattam (Boito: Mefistofele, Berlioz: Faust elkárhozása), és mindkettőt nagyon kedveltem, de pont a leggyakrabban játszott Faust-opera valahogy kimaradt eddig a repertoáromból. Most, a 60. szerephez érve azonban Valentin szerepe mégiscsak megtalált.

Maga a szerep igazából nem hosszú: két ária, egy kis tercett és néhány mondatnyi recitativo, de egyáltalán nem nevezhető könnyű énekelnivalónak, sőt! Már rögtön az elején, az Imában van három magas G, amelyeket ráadásul lírai vonalvezetésű kantilénában kell kiénekelni. A tercett is eléggé magas fekvésben íródott, kétszer az is felmegy G-ig, az F-eket meg szinte számolni sem érdemes benne. A szerep érdekessége, hogy az eleinte abszolút pozitív figurának tűnő Valentin a végén durván eltaszítja húgát, majd haldokolva megátkozza. Szóval végeredményben eléggé ambivalens figura. Valentint általában fiatal, világosabb hangú lírai baritonok szokták énekelni, de vannak persze kivételek: jó pár évvel ezelőtt hallottam egy MET-es rádióközvetítést Dmitrij Hvorosztovszkijjal, de úgy tudom, énekelte Svéd Sándor is, az egyik meglévő CD-felvételemen pedig Alexandru Agache a Valentin, akivel nemrég a Falstaffban egy színpadon állhattam.

Az Operaház mostani Faust-produkciója tavalyi premier, lengyel vendégrendező jegyzi, külföldi a díszlet és jelmeztervező is, valamint a karmester, sőt a mostani szereposztás egyik Faustja és mindkét Mefisztója is, tehát igazi nemzetközi produkció, eléggé modern látványvilággal, de nem polgárpukkasztó módon. A felújítópróbákat Niklai Judit irányította, a karmester pedig Marco Comin, mindkettejükkel most dolgoztam először. Kellemes légkörben folytak a próbák, elég sokszor voltunk a nagyszínpadon, de majdnem ugyanannyit próbateremben is. Aztán volt két jelmezes próba, majd 10-én a nyilvános főpróba a Mindenki operája-sorozatban. A címszerepet az első 4 előadáson Nutthaporn Thammathi énekli, akivel a Sábában már dolgoztunk együtt, Margitot Rost Andrea, vele a szegedi Pillangókisasszonyban találkoztam már, mindkettejükkel nagy öröm ismét közösen fellépni, Mefisztót pedig Jevgenyij Sztavinszkij, fiatal orosz basszista, őt eddig nem ismertem.

Mivel február 25-én még egy komplett új szereposztás beáll majd a Faustba, de velük is én leszek Valentin, a próbák még nem értek véget. így lesz még alkalom korrigálni bizonyos dolgokat. A Faust hét alkalommal megy ebben az évadban, aki tavaly nem látta, és kíváncsi rá, most pótolhatja.

• 2016-01-13 - Renato Bruson 80 éves  
Ma ünnepli 80. születésnapját nagy példaképem, az utolsó igazi nagy olasz baritonista, Renato Bruson.

Amint azt a neves esztéta és operakritikus, Fodor Géza találóan megfogalmazta DVD-kritikáiban, a video-korszak egyik nagy adománya, hogy Bruson művészete számos nagy szerepében meg lett örökítve nemcsak hang- hanem képfelvételen is. Persze már a '70-es évek elejétől elég jól nyomon követhető a pályája, mivel kalózfelvételeken számos ritkán játszott Donizetti-opera megjelent már vele CD-n, a Kegyencnőtől a Catarina Cornarón és Linda di Chamounix-n át a Gemma di Vergy-ig, és megállapítható, hogy Bruson hangja és technikája már 30-as éveiben is teljesen kiforrott és érett volt, és a legkorábbi felvételeken is ugyanazt a szinte csak rá jellemző, méltóságteljes, arisztokratikus stílust, azt a hasonlíthatatlanul bársonyos, gömbölyű, felhangdús középregisztert hallhatjuk, mint a fénykorában készült stúdiólemezeken. Ő még abban a korszakban kezdte a pályát, amikor Olaszországban egymás mellett működött Taddei és Gobbi, Bastianini és Panerai, Protti és Sereni, a fiatal Cappuccilli, meg még vagy két-három tucat kiváló baritonista, akikből nem lettek ugyan hanglemezsztárok, de ugyanúgy tudták a stílust és énekelték a főszerepeket a kisebb-nagyobb operaházakban. Viszont a befutott énekesek többnyire az alaprepertoárt, azaz régi, jól bejáratott szerepeiket énekelték, azokkal hívták őket mindenhová, új, ritkán játszott darabokat nem szívesen vállaltak. A fiatal Bruson eleinte kissé nehezen rúgott mellettük labdába, viszont akkor volt a nagy Donizetti-reneszánsz, vagyis számos elfeledett ritkaságot ástak elő az archívumok, kottatárak mélyéről, és számos fesztiválon kezdték el játszani Donizetti bel canto-darabjait. Ezekből énekelt Renato Bruson majdnem két tucatnyit - egy riport szerint 22 Donizetti-szerep sorakozott a repertoárján, és még hetven évesen is újat tanult.

Bruson 1961-ben, 25 évesen debütált Spoletóban, Luna gróf szerepében, majd ugyanezzel a szereppel mutatkozott be a MET-ben is, ahol aztán viszonylag keveset énekelt, annál többet szerepelt viszont a londoni Covent Gardenben, a Bécsi Staatsoperben vagy a Milánói Scalában. Budapesten már egész fiatalon is fellépett, méghozzá a Rigoletto címszerepében, jóval később Germont-t, Jagót és Scarpiát, a miskolci operafesztiválon Don Giovannit és Tell Vilmost énekelt koncertszerűen, a MűPá-ban pedig Luna grófot félszcenírozott előadásban. A 2004-es operaházi Jagóját élőben hallottam, 68 éves volt ekkor és még mindig intakt hangon énekelt, ha már nem is volt olyan felhangdús, mint a fénykorában készült felvételein, de látszott, hogy igazi klasszis, aki eljött hozzánk vendégségbe, autoritása, formátuma pedig a régi.

Jómagam gimnazistaként, a rádióból hallottam először Bruson hangját, a Macbeth vagy a Végzet hatalma Sinopoli-féle stúdiófelvételéről, a televízióban pedig a Veronai Arénából közvetített Nabucco címszerepében láthattam először. Akkoriban még Sherrill Milnes volt a kedvencem, akinek elsősorban kiváló magas regisztere nyűgözött le. Nem sok kellett, hogy "átpártoljak" Brusonhoz, olyannyira, hogy ekkortól kezdve szinte mániákusan kezdtem a felvételeit gyűjteni. Az első teljes operafelvételem Brusonnal Claudio Abbado Álarcosbálja volt feketelemezen, de amit csak lehetett, beszereztem CD-n és DVD-n is. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy azokat az operákat, amelyek vele megvannak, más baritonnal már nem is nagyon hallgatom - persze ez nem mindenre igaz, de talán ebből is érzékelhető, hogy mennyire őt tartom az olasz baritonéneklés etalonjának, igyekeztem is néhány szakmai fogást ellesni tőle, bár személyesen sosem találkoztam vele...

A teljes operákon kívül van több dallemeze is: Tosti-dalok, válogatások, sőt barokk-áriák is, ezeket is gyönyörűen és stílusosan énekli, de a legsajátabb területe mégis a bel canto, azaz Donizetti és főleg a korai Verdi. De nagyon szeretem például a Falstaffját is, vele láttam legelőször a darabot a tévében, és Simon Boccanegra szólamát is kevesen éneklik olyan szívbemarkolóan, mint ő. Igazi kuriózum az a Don Pasquale-stúdiófelvétel, amelyen az idős Bruson a címszerepet énekli, természetesen nagyon kifejezően és remekül, viszont a szólam buffo-jellege folytán igazi vokális erényei ebben a szerepben nem igazán tudnak érvényesülni. Scarpiát és Jagót is kifogástalanul énekli, csak kissé már túlságosan is behízelgő hangszínnel; hiába, nem az intrikus hangadás volt igazán jellemző rá. Legjobb felvételei szerintem a Luisa Miller, Nabucco, Szicíliai vecsernye, Falstaff, Ernani, Giovanna D'Arco, A két Foscari, Simon Boccanegra, Macbeth, Traviata, Álarcosbál, Don Carlos. No meg persze a Donizettik, amelyeket már korábban említettem.

Furcsa dolog az ízlés, hiszen még egyazon embernek is sokat változhat az ízlése fiatal korától kezdve idősebb koráig, más-más embereknek pedig egészen eltérő lehet. Vannak akik Leonard Warrenre esküsznek, egyesek Ettore Bastianinit tartják a legjobbnak, megint mások Tito Gobbi hangi színészetéért rajonganak, és a maga szempontjából alighanem mindenkinek "igaza van", jómagam pedig egyebek közt szívesen hallgatom Taddeit, Merrillt, Manuguerrát vagy Cappuccillit, de az a fajta kifinomult, igazi, olaszos bel canto-vokalitás, amelyet Renato Bruson képviselt, számomra felülmúlhatatlan, és szinte senki másra nem jellemző, vagy legalábbis nem ilyen mértékben.
Úgy tudom, 75 évesen még Rigolettót énekelt, de ma már visszavonult az aktív színpadi szerepléstől.

További jó egészséget kívánok neki, tanti auguri e buon compleanno, Maestro!

• 2015-11-25 - Operafelvételek - avagy a múlékony pillanat megörökítése  
Az előadóművészet - szemben a képzőművészettel és az irodalommal - a pillanatban élő, múlékony művészet. Na persze van kivétel, például a film, de a színház és a zene, tehát az operaelőadás is akkor és ott létezik, amikor éppen előadják és elhangzik. Hogy valami mégis megőrződhessen a színházi előadásokból, koncertekből az utókor számára, arra bizonyos fokú megoldást kínál a videó- és a hangrögzítés. Az operalemez-kiadás fénykora nagyjából az 1950-es évektől a 90-es évek közepéig tartott, azóta már ennek a korszaknak a leáldozásáról beszélhetünk, viszont közben felfejlődött helyette a videó- majd DVD, amely már képpel együtt rögzíti az operaelőadásokat.

Persze nem volt ez mindig így, a videorögzítés elterjedése előtt az operaelőadásokról többnyire csak hangzó anyag maradt fenn, vagy még az sem, és ezeknek az ún. kalózfelvételeknek is sokszor elég gyenge a minősége, zajos vagy tompa a hangzása, és néha bizony elég nehéz visszakövetkeztetni, hogy hogyan is szólhatott a maga idejében. Komplett énekesi életművek merültek így feledésbe, komoly karriert befutott művészek felvételeit csak hosszas kutatómunkával, magánarchívumokból lehet összevadászgatni.

A Szegedi Nemzeti Színház ebből a szempontból különösen szerencsés helyzetben van, mivel az elmúlt 11 évben néhány évig a makói, majd 2008-tól a szegedi Városi Televízió minden saját színházi produkció egy-egy előadását teljes terjedelmében archiválta, több kameraállásból, sztereó hanggal, jó képminőségben, televíziós sugárzásra is alkalmas módon. Persze korábban is felvették már videóra az előadásokat, de azok csupán VHS-kamerával készült felvételek voltak, képileg és hangban egyaránt kezdetleges minőségben, sokszor zoomolás nélkül, végig nagy-totálban mutatva a színpadot. Ezek az újabb tévés felvételek viszont már remekül visszaadják az előadás hangulatát, sőt a közeli kameraállásoknak köszönhetően a szereplők arcjátéka még jobban is érvényesül, mint ahogyan a helyszínen a közönség láthatta mondjuk a tizedik sorból vagy a karzatról, a színpad bemikrofonozása pedig a valóságosnál optimálisabb hangzásarányokat tesz lehetővé.

Ezekből a felvételekből utólag sokat lehet tanulni, az énekesnek egyfajta külső kontrollként szolgálnak, hiszen másképp senki sem láthatja magát kívülről, a felvételeket visszanézve viszont korrigálhatók az esetleges hibák, a darabok későbbi felújításakor pedig könnyen visszaidézhetők a mozgások, tehát mindenképpen hasznos ezeknek a felvételeknek a megőrzése illetve megtekintése. Mivel én egyébként is gyűjtöm DVD-n és CD-n az operafelvételeket, a gyűjteményem tekintélyes részét képezik a szegedi operaelőadások felvételei. Egy-egy régebbi felvételemet - például az 1997-es, első Rigolettóm hangfelvételét visszahallgatva megállapítható, hogy ma már egészen másképp éneklem a szerepet, mint annak idején, kezdő énekesként. De az 1995-ös debreceni Parasztbecsület-beugrásomról is maradt fenn viszonylag jó minőségű videofelvétel, sőt az operaházi Szerelmi bájital-beli debütálásomról, illetve a '97-es szegedi Manon Lescaut-ról valamint a Mefistofeléről is. Ezekre a 18-20 évvel ezelőtti előadásokra ma már nosztalgiával gondolok vissza, és nagy öröm, hogy a felvételek - immár DVD-re átdigitalizáva - bármikor újranézhetőek.

Jómagam a legtöbb operaprodukcióban benne voltam az elmúlt időszakban Szegeden, így szerencsére elég sok alakításomat sikerült profi tévéfelvételen megörökíteni (persze nem mindet, hiszen az operákat általában kettős szereposztásban mutatjuk be, és nem mindig ugyanazzal a gárdával kerülnek rögzítésre). Ha jól számolom, eddig tizenhat operát vettek fel velem: a 2004-es Végzet hatalma volt az első, aztán következett a Carmen, a Windsori víg nők, az Otello, az Adriana Lecouvreur, a Figaro házassága, az Álarcosbál, a Traviata, a Francesca da Rimini, az André Chénier, a Rigoletto, a Pomádé király új ruhája, a Simon Boccanegra, a Hoffmann meséi, a Tosca, és a számomra talán legemlékezetesebb, a Macbeth - utóbbit HD-kamerákkal vették fel, valamennyi korábbi felvételt felülmúló kép- és hangminőségben - nem mellesleg, amennyire tudom, a mi felvételünk az 1847-es ősváltozat első teljes profi tévéfelvétele! (Nem tudom, mi lesz a felvétel sorsa, szerintem megérné kiadni kereskedelmi forgalomban, de ha valami jobb tévéadó leadná, az sem lenne rossz.) De nemcsak az operákat, hanem a prózai- és operett-előadásokat is felvették, néhány hónapja pedig útjára indult a Szeged Tévében a Tv-színház sorozat, amelynek keretében havi rendszerességgel le is adnak egy-egy ilyen archivált produkciót. Az előadások az adás ideje alatt a vtvszeged.hu weboldalon online is megtekinthetőek.
A soron következő adás november 28-án, szombaton este Verdi Álarcosbál című operájának 2010-es felvétele lesz.

Annak is örülök, hogy az október 31-i Erkel színházi Sába királynője-előadást felvette a tévé és a rádió, és a Duna Tévében valószínűleg le is fogják adni, sőt ha jól tudom, valamilyen formában CD is készül belőle. És nagyon várom már a tavaly novemberi koncertszerű Dózsa György CD-megjelenését, amely a darab első hivatalos lemezfelvétele lesz.
Pillanatnak elő művészet a miénk, de azért jó érzés, ha néha rögzítésre kerül belőle valami, hátha az utókort érdekelni fogja, hogyan is játszottak operát az új évezred első évtizedeiben...

• 2015-10-01 - Gondolatok a Zene világnapján - egy kerek jubileum kapcsán  
Október 1. - a Zene világnapja. Számomra azonban nem csak emiatt különleges a mai nap. Ugyanis éppen ma 20 éve, 1995. október elsején debütáltam a Magyar Állami Operaházban Donizetti Szerelmi bájitalának Dulcamara szerepében. Bár ez már az ötödik szerepem volt, az előző négyet azonban még a Debreceni Csokonai Színház énekkarának tagjaként énekeltem (ebből hármat beugrással), tehát végülis ekkortól datálom azt, hogy igazából szólista lettem, vagyis napra pontosan ma 20 éve vagyok operaénekes. Ez a kerek jubileum indokolja ezt a kis számvetést, hogy összefoglaljam, hogyan is alakult a pályám az elmúlt két évtized alatt. Nem szeretnék sem dicsekedni, sem panaszkodni, pusztán a tényekre szorítkozom.

Az biztos, hogy ha újra kellene kezdenem, most is szinte pontról pontra ugyanígy csinálnám, persze a mai eszemmel egy-két döntést másképp hoznék, de végülis nagyjából jó volt így, ahogy volt.
A két év kórustagság és a közben elénekelt négy szerep (Varázsfuvola - II.Őrtálló, Don Pasquale - Jegyző, Bánk bán - Biberach, Parasztbecsület - Alfio) tapasztalatszerzésnek, ugródeszkának mindenesetre jó volt, úgyhogy 1995 júniusában el mertem indulni a Szerelmi bájital főszerepeire kiírt II.Nemzetközi Énekversenyen Belcore szerepével. Mivel a lírai bariton a leggyakoribb hangfaj, Belcoréból mondhatni, erősen túlkínálat volt, Dulcamara szerepével viszont alig páran indultak, és ők sem igazán feleltek meg, így - mivel szabadon választott áriaként Leporello Regiszteráriáját vittem, a Dame Joan Sutherland által vezetett zsűri megkért, hogy álljak át verseny közben Dulcamarára. Könnyen igent mondtam, hiszen az áriát már tudtam, két duettet kellett még hozzá megtanulnom, így a középdöntőbe már azzal a szereppel mentem tovább. A döntőn keresztmetszetet adtunk elő a darabból, versenytársam ekkor már nem volt, egyedül versenyeztem Dulcamaraként, így meg is nyertem, a második díjat pedig nem adták ki. A verseny díja az volt, hogy négy előadást énekelhettem az Operaházban, illetve a következő év tavaszán hatot Veronában (a többi szereplő kettőzve volt, tehát nekik csak a fele jutott). Mondanom se kell, kezdőként óriási élmény volt felmenni az Operaház színpadára és rögtön egy főszerepben debütálni! Tavasszal pedig Veronában a Teatro Filarmonicóban 3 hét - életre szóló élmény volt! Nagyon jól éreztem magam, boldog voltam, hogy elindult a pályám, operaénekes lettem - igen ám, csakhogy én pontosan tudtam, hogy nem vagyok buffo basszus, tehát nem Dulcamara az igazi fachom, hanem a bariton figurák, azok közül is inkább a drámaibbak felé húzott a szívem, ahhoz viszont még fiatal voltam, hogy rögtön ilyeneket énekeljek sorozatban. Mivel az Operaház nem kínált szerződést, viszont Gregor József hallott a versenyen, beajánlott Pál Tamásnak, aki lehívott Szegedre, így '96 őszétől a Szegedi Nemzeti Színház tagja lettem, azonban az első évadban még nem a saját fachomat énekeltem, hanem a Titkos házasság Geronimóját és a Mefistofele címszerepét. A harmadik szerepem viszont már bariton volt: Lescaut őrmester Puccini Manonjában (bár eredetileg Géronte-ra voltam kiírva). A következő évadban újabb mélyvíz következett: megkaptam a Rigoletto címszerepét. Megbirkóztam ugyan vele, de azért tényleg nagyon korai volt minden szempontból.

Talán nem is baj, hogy nem ilyen iramban folytatódott utána a pályám, akkor viszont úgy éreztem, hogy két évig félre lettem állítva. Közben vezetőségváltás is volt a színházban, s az új vezetés valahogy nem gondolkodott bennem, és nem kaptam meg azokat a szerepeket, amelyek egy fiatal énekesnek a fejlődést biztosíthatják. Így például nem lehettem Figaro sem a Figaro házasságában, sem a Sevillai borbélyban (csak Bartolo illetve Fiorello), de Belcorét sem kaptam meg, sőt a Bánk bánban sem lehettem sem Petur, sem II. Endre, 'csak' Biberach, amit már debrecenben kórustagként is elénekeltem. Szóval nem volt kellemes ez a két esztendő, de valahogy eltelt, 2000-ben pedig végre ismét jelentős feladatot kaptam: Lord Ashtont a Lammermoori Luciában. Nagyon megörültem neki, pont a hangomra való, remek szerep, és korban is megfelelő volt. Mindent beleadtam, ráadásul én voltam kiírva az első szereposztásban, tehát én énekelhettem a premiert. Nagy siker volt, és főleg: végre a saját fachomat énekelhettem! Ezután már beindult a dolog, jöttek sorban a főszerepek: a Bohémélet Marcelje, a Don Pasquale Doktor Malatestája és persze a Verdi-szerepek: Germont, Ford, Posa márki, Luna gróf, az Álarcosbál Renatója és a nagy kedvencek: a Végzet hatalma Carlosa, az Otello Jagója, Simon Boccanegra és Macbeth. Közben persze ritkán játszott darabokat is elővettünk, így lehettem többek között Mefisztó a Faust elkárhozásában, Gianciotto a Francesca da Riminiben, Gérard az André Chénierben vagy Michonnet az Adriana Lecouvreur-ben. A népszerű operák közül a Figaro házassága Grófját is nagyon szerettem, a Tosca Scarpiáját és a Hoffmann meséi négyes bariton főszerepét szintén, és még hosszan sorolhatnám, de nem akarom mind az 59 szerepet felsorolni.
Végülis elmondhatom, hogy az alaprepertoárból már szinte mindent elénekeltem, amit szerettem volna, sorra megvalósultak a szerepálmaim. Igazából csak Wagner maradt ki, de valahogy még ezt sem bánom. Ha zenét hallgatok, ő az abszolút kedvencem, hatalmas gyűjteményem van Wagner-operafelvételekből, és ha kiosztanák rám, szívesen elénekelném mondjuk Wolframot vagy a Rajna kincse Wotanját, de szerintem az olasz bariton-fach fekszik igazán a hangomnak, úgyhogy nem is nagyon vágyom másra.

A nemzetközi karrier, amint azt már korábban is leírtam, sosem lebegett a szemem előtt, bár sokan unszoltak, soha egyetlen lépést sem tettem annak érdekében, hogy kikerüljek külföldre, jól éreztem magam itthon. Arra viszont nagyonis vágytam, hogy az Operaházban rendszeresen énekelhessek, akár tagként, akár vendégként. Több meghallgatáson is voltam, mígnem aztán 2012-ben nagy örömömre kiírtak Jago szerepére. Négy előadást énekelhettem és azóta rendszeresen fellépek az Operaház és az Erkel Színház színpadán.
A mérleg tehát mindenképpen pozitív, elégedett vagyok az elmúlt húsz évvel (na jó, kettőt kivéve), és lehet-e nagyobb ajándék annál, mint hogy az ember azt csinálhatja, amit a legjobban szeret és még fizetnek is érte?



A fotón a 20 évvel ezelőtti operaházi Szerelmi bájital stábja, balról jobbra: Marcello Grigorov rendező, Nica Magnani jelmeztervező, Kelemen Zoltán (Dulcamara), Nicolai Doroshkin (Nemorino 1.), Oberfrank Géza karmester, Kertesi Ingrid (Adina), Kyros Patsalides (Belcore 2.), Enrique Medrano (Nemorino 2.), Marco di Felice (Belcore 1.) A kép 1995. október elsején készült, a Szerelmi bájital-premier utáni banketten.

• 2015-08-15 - A Puritánok Zamárdiban  
Amikor a koncertet szervező Csákovics Lajos tavaly júniusban felkért, még Verdi A kalóz című operájáról volt szó, félszcenírozott szabadtéri előadásként. Fél évvel később, mikor már kezdett körvonalazódni a dolog, már Bellini Puritánok című műve szerepelt a tervben, ez viszont magyar nyelvű, zongorakíséretes formában, bő másfél órás keresztmetszetként. Elvállaltam, mivel Bellinitől még nem énekeltem egyáltalán semmit, és egyébként is a Puritánok a kedvencem tőle. Mivel a Normában és az Alvajáróban egyáltalán nincs bariton szerep, így nálam eleve szóba sem jöhetnének, a Puritánok viszont jó ötletnek tűnt. A koncert dátumának az augusztus 14.-ét jelöltük meg, kezdődhetett a felkészülés.

Na persze egy Bellini-művet csakis akkor érdemes elővenni, ha minden fontosabb szerepet jól ki lehet osztani, különös tekintettel a szoprán és tenor főszerepre, amelyek a Puritánok esetében fokozottan nehezek. Esetünkben ez adott volt, hiszen Elvira szólamát Kolonits Klára vállalta, aki - mint azt Bel Canto reloaded című ária CD-je is bizonyítja, ideális megszólaltatója a nagy bel canto-hősnőknek, a tenor főszerep, Lord Arthur Talbot pedig pont Horváth Istvánnak való, rajta kívül ma alig lehet elképzelni mást a hazai mezőnyből. A szólam rendkívül magas, sorjáznak a cék, dék, sőt egy helyen még egy magas c fölötti F-et is beírt a kottába Bellini. Ez a részlet ugyan nem szerepelt a koncerten, de így is maradtak bőven magas hangok a szólamban. A bariton szerep, Sir Richard Forth ugyancsak nem könnyű, sőt technikailag az egyik legnehezebb, amit valaha énekeltem: mindjárt a darab elején egy nagyon nehéz kétrészes baritonáriát kell elénekelni, a lassú rész szinte már barokkosan túldíszített, koloratúrás. A basszus főszerepet, Sir George Waltont Bretz Gábor, Henriette királyné mezzoszoprán szerepét pedig Farkasréti Mária vállalta. Tóth Sámuel Csaba, az Operaház korrepetitora kísért zongorán, Csákovics Lajos pedig nemcsak az est házigazdája és konferansziéja volt, de ő is fordította le magyarra a darabot. Mivel Csákovics Lajos Zamárdi születésű, a koncertnek a Zamárdi közösségi ház adott helyet, amely teljesen megtelt az érdeklődőkkel, ez kb. 140 nézőt jelentett. A közönség egyre lelkesebben tapsolt az est folyamán, sőt az is szóba került, hogy ha már megtanultuk ezt a nehéz darabot, akár máshol is előadhatnánk, ha van rá igény, de ez még a jövő zenéje...

Vincenzo Bellini nem tartozik a leggyakrabban játszott operaszerzők közé, nálunk pedig különösen ritkán kerülnek bemutatásra a művei, ha jól tudom, az elmúlt 100 évben a Normán, illetve két koncertszerű Puritánok-előadáson kívül nem ment tőle más, úgyhogy különleges eseménynek számít, hogy az egyik legszebb operája, ha csak keresztmetszet formájában is, de újra felhangozhatott Magyarországon.

• 2015-07-04 - Sába királynője-premier a Margitszigeten  
Bár a kőszínházi évad számomra május 23-án a HD-kamerákkal rögzített szegedi Macbeth-előadással véget ért, a munka nem állt meg, hiszen két újabb szerepre kezdtem meg a felkészülést: Goldmark Károly Sába királynője című operájában Salamon király szerepére kaptam felkérést a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, illetve augusztusban lesz Zamárdiban egy Puritánok-koncert, amelyen Sir Riccardo Forth szerepét fogom énekelni. Egyszóval a nyár ezúttal munkával telik - persze nagy örömmel csinálom mindkettőt.

Lassan húsz éve élek Szegeden, de valahogy a sors úgy hozta, hogy ez idő alatt egyik szegedi szabadtéri operaprodukcióba sem kerültem be. Ez azért is különösen fájdalmas számomra, mivel a két intézmény, a Színház és a Szabadtéri Játékok évekig közös vezetéssel működött, sőt olyan is volt, hogy egy kőszínházi produkció költözött ki a Dóm-térre. Szabadtéri koncerteken viszont már többször is felléptem, két éve pl. Kecskeméten a főtéren volt egy koncertszerű Háry János, tavaly pedig a balatonfüredi operagála egyik közreműködője voltam, az első igazi nagy szabadtéri színházi produkció azonban mostanáig váratott magára. Természetesen nagyon megörültem a felkérésnek, ráadásul a Sába királynőjét nem csak erre a két előadásra tanultuk be, hiszen októberben a produkciót az Erkel Színházban tovább játsszuk majd.

Goldmark operáját régóta ismerem, annak idején még audiokazettán vettem meg az 1980-ban készült Hungaroton-felvételt, sőt Salamon áriáját Sankt Pöltenben egyszer már volt alkalmam elénekelni a MÁV-filharmonikus zenekarral egy Goldmark-esten 1996-ban. Arra az alkalomra megtanultam a Sába-Salamon duettet is, azonban a partnernő betegsége miatt végül nem kerülhetett rá sor. A Sába rendelkező próbái a Jókai utcai Dózsa-teremben kezdődtek, majd az Erkel Színház nagyszínpadán folytatódtak, azután 3 napig próbáltunk a Hungexpo K4-es pavilonjában is, végül az utolsó két hétben már a helyszínen, az igazi díszletben folytak a próbák. A darabot Káel Csaba rendezte, akivel most dolgoztam először, jóllehet az operaházi Bánk bán rendezésében már két éve éneklem Petur bánt, abba azonban nem az ő irányításával álltam be. Külön örültem annak, hogy hagyományos, kifejezetten dekoratív látványigényű produkció készült, hiszen sajnos manapság ez már egyre ritkább.

A próbák jó hangulatban folytak Héja Domonkos zenei irányításával, akivel ez már az ötödik közös produkcióm. Kiváló szereposztás jött össze a darabhoz: a címszerepet Gál Erika énekli, Szulamitot Sümegi Eszter, a főpapot Fried Péter, a darab talán legnehezebb szerepét, Asszádot pedig a thai születésű, Németországban működő tenorista, Nutthaporn Thammathi vállalta, aki tavasszal Freiburgban már nagy sikerrel bemutatkozott ebben a szerepben. Salamon király a második német nyelvű szerepem (az első a Rózsalovag Faninalja volt, tavaly júniusban). A szólamot kifejezetten kellemes énekelni, kényelmes bariton-lágéban van írva, semmilyen extrém nehézség nincs benne, a másik három főszerep annál inkább próbára teszi az énekeseket: a tenor főszerep egészen rendkívüli nehézségű feladat, de Szulamité is nehéz, a királynő pedig amolyan "zwischenfach", vagyis szoprán fekvésű mezzo-szerep, nem véletlen, hogy annak idején drámai szopránok (is) énekelték. Salamon szólama túlnyomórészt inkább deklamáló jellegű, bár van egy szép duettje Asszáddal az első, egy pedig a Királynővel a harmadik felvonásban, viszont király lévén formátumosnak kell lennie minden megszólalásnak, egyszerre kell a hatalmat és a bölcsességet is képviselni.

A Sába királynője egy időben elég népszerű dalműnek számított, Bécstől a Metropolitanig szinte minden fontosabb operaházba eljutott, még Dél-Amerikában is játszották. Ha jól tudom, a Milánói Scalában maga Arturo Toscanini mutatta be a darabot. Asszád méltán híres, "Magische Töne" kezdetű románcát pedig számos neves tenoristával rögzítették (Caruso, Slezák, Gedda). Aztán valahogy feledésbe merült, nálunk úgy tudom, a hatvanas évek végén volt utoljára műsoron, tehát épp itt volt már az ideje egy felújításnak, főleg, hogy idén kettős Goldmark-évforduló van: a szerző 185 éve született és 100 éve hunyt el.

Az opera bővelkedik szép, dallamos részletekben, néhol Wagner korai műveit idézi, minden főbb szereplőnek van önálló áriája, monumentális kórustablók, balettzenék is színesítik, egyszóval igazi nagyopera, amely kifejezetten igényli a nagyszabású színrevitelt. Németh Anikó pompázatos jelmezeket, Szendrényi Éva dekoratív, jól működő díszletet tervezett, egyszóval úgy tűnik, minden együtt van egy jó produkcióhoz. A premier hálistennek nagy sikerrel lezajlott, remélem, a közönség a továbbiakban is szeretni fogja az előadást.

• 2015-04-26 - A Hoffmann meséi Szegeden és az Erkelben  
A francia repertoárral eddig viszonylag kevés kapcsolatom volt. Az első francia szerepem kb. 10 évvel ezelőtt a csempészfőnök Le Dancaire volt a Carmenben - az énekelt részek franciául, a prózai dialógusok pedig magyarul mentek, akárcsak a most futó Erkel Színházi produkcióban. Aztán Méphistopheles következett Berlioz Faust elkárhozása című drámai legendájának színpadi adaptációjában (tudomásom szerint Magyarországon ez volt az első alkalom, hogy nem koncertformában ment a darab.) A harmadik, és egyben legújabb francia operaszerepem pedig Offenbach Hoffmann meséi című fantasztikus operájának négyes bariton főszerepe: Lindorf tanácsos, Coppélius, Dr. Miracle és Dapertutto. Ezt az előadást magyar nyelven mutattuk be Juronics Tamás rendezésében Szegeden épp egy éve, idén pedig újra elővettük, nem kis részben azzal a céllal, hogy ezt adjuk elő április 25-én a Primavera fesztiválon az Erkel Színházban, ami már csak azért is fontos esemény, mivel a darab jó 20 éve nem szerepel a budapesti Opera repertoárján és jövőre sem fog. Vidéken sem játssza jelenleg más színház, tehát a mi előadásunk több szempontból is igazi kuriózumnak számít.

A Hoffmann meséi a Carmen mellett talán a legnépszerűbb francia opera, tele van könnyen megjegyezhető, dallamos slágerszámokkal. Sajnos a szerző, bár élete fő művének szánta, nem tudta befejezni, így tehát a darabnak nincs véglegesnek tekinthető formája, hanem minden előadásnak mintegy létre kell hoznia a saját Hoffmann meséi-változatát. Sokáig volt ugyan egy hivatalosnak tekintett, "standard" változat, ez azonban mára érvényét vesztette, ugyanis a 70-es és 80-as években számos eddig ismeretlen zenei részlet kézirata került elő, melyeket az újabb előadások már igyekeznek beépíteni a darabba. Miklósnak például több olyan áriája is van, amely a legtöbb felvételen nem hallható, a mi előadásunkban azonban elhangzik. Talán kevesen tudják, hogy van a műben két ún. "apokrif-szám" is, amely nem Offenbach saját kezétől származik - illetve csak részben. Mindkettő a velencei képben található: az egyik a felvonás végén hallható nagy együttes, amely negyedszázaddal a szerző halála után, 1905-ben került csak bele a darabba, a másik pedig Dapertutto méltán híres Gyémántáriája, amelynek dallama Offenbachtól származik ugyan, de eredetileg nem énekszólam volt, hanem az Utazás a Holdba című operett nyitányában csendül fel kürtszólóként. Ez a gyönyörű ária 1904 óta része az operának, és szerintem remekül illik bele. Dapertuttónak eredetileg is volt saját áriája, azt azonban később - más szöveggel - Coppélius kapta meg az Olympia-képben (neki viszont saját szólószáma nem volt, hanem egy tercettet énekelt Hoffmann-nal és Miklóssal, amely egyes felvételeken hallható, de általában kihúzzák, és az ária megy helyette, így történt nálunk is). Az apokrif számok viszont annyira népszerűek lettek, hogy ma már mindenki a darab szerves részének tekinti őket és aligha van olyan előadás, amely elhagyná bármelyiket - szerintem is hiányoznának, ha nem volnának, s talán maga Offenbach sem tiltakozna túlságosan ellenük...

A darab szoprán főszerepeit általában három külön énekesnőre szokták kiosztani, mivel Olympia szólama koloratúr, Antónia lírai, Giulietta pedig drámaibb jellegű hangot igényel (sőt, utóbbit akár mezzoszoprán is énekelheti), de kivételes adottságú énekesnők olykor vállalkoznak rá, hogy mindhármat elénekeljék. A négy inas-szerepet többnyire ugyanaz a comprimario tenorista játssza, a négyes intrikus főszerepet viszont olykor fel szokták darabolni, és négy különböző énekesre osztják ki. Így például a londoni Covent Garden 1981-es videofelvételén Lindorfot Robert Lloyd, Coppéliust Geraint Evans, Dr. Miracle-t Nicola Ghiuselev, Dapertuttót pedig Siegmund Nimsgern énekli - azaz kettőt basszista, kettőt pedig bariton. Ezzel azt hangsúlyozzák, hogy a négy alak valóban négy különböző személy, más-más maszkkal, jelmezzel, egymástól markánsan elütő hangi karakterrel. Azonban a kottában az szerepel, hogy a négy intrikust ugyanannak az énekesnek kell énekelnie, és szerencsére a mi előadásunkban is így van. Nagyon sajnáltam volna, ha csak az egyiket kaptam volna meg, hiszen külön-külön egyik sem túl sok, a négy együttvéve tesz ki egy igazi főszerepet. Bár végig ugyanabban a jelmezben voltam, de azért megpróbáltam kísérletezni a hangszínekkel, gesztusvilággal, azaz kicsit elkülöníteni a négy karaktert. A prológusban Lindorf tanácsost komor, méltóságteljes figurának gondoltam, fensőbbséges hanghordozással, a baba szemeit készítő Coppéliust ezzel szemben határozottan buffósra vettem, egészen odáig, hogy visszatér a csődbe ment bankból és bosszút esküszik. Az Antóniát szuggeráló Miracle doktor a négy közül a legmisztikusabb, legdémonikusabb, szinte már Mefisztó-szerű karakter, ennek megfelelően sötétebb színt és hanghordozást próbáltam hozzá kikeverni, a velencei képben színre lépő Dapertutto pedig valahol Lindorf és Miracle közt helyezkedik el, de nem annyira komor, inkább kedélyesen fölényes.

Juronics Tamással az elmúlt években sokat dolgoztam együtt, a Kékszakállút kivéve valamennyi operarendezésében főszereplő voltam. Első közös munkánk a már említett Berlioz-féle Faust volt 2009-ben, aztán a Traviata, majd a Francesca da Rimini és a Rigoletto következett, tehát a Hoffmann meséi néhány év leforgása alatt már az ötödik. Érzésem szerint nagyon jól tudunk együttműködni, kimondottan jól érzem magam a rendezéseiben és remélem, ez a jövőben is folytatódni fog. Ez a Hoffmann-rendezése hagyományosnak tekinthető, bár lemond a látványos díszletekről (ami manapság már egyáltalán nem ritkaság, még a MET-ből is láttam Anyegint hasonló jellegű díszlettel!), de a jelmezek szépek, sok jó ötlet van benne, és azt hiszem, a többiek nevében is mondhatom, hogy nagyon élvezzük az előadásokat. Annak is örülök, hogy magyarul játsszuk, hiszen manapság már többnyire eredeti nyelven mutatjuk be az operákat, ezúttal azonban kevésbé lett volna szerencsés franciául játszani.

Szerintem nagyon jó szereposztást sikerült összetoborozni a Hoffmannhoz. A címszerepet a tavalyi premieren László Boldizsár alakította, a mostani felújításon pedig Nyári Zoltán. Mindketten remek partnerek voltak, őszinte hévvel vetették magukat a szerepbe. A három női főszereplő is kiváló: Szemere Zitának kiugróan nagy sikere volt Olympia áriájának bravúros tolmácsolásával és humoros játékával, Kónya Krisztina telitalálat Antónia szerepére, igazi lirico-spinto szoprán, Vajda Júlia pedig Giuliettaként 30 évnyi szólistapályával a háta mögött is biztos pontja a produkciónak. Ebben a kibővített változatban jóval nagyobb szerepe van Miklósnak (aki egyben a Múzsa is). Ezt a kettős szerepet Kálnay Zsófia énekli, kiválóan. A karmesteri pulpituson ezúttal is a színház első karmestere, Pál Tamás karnagy úr állt, biztos kézzel összetartva a sok szereplőt, zenekart és kórust.

Örülök, hogy a szegedi sorozat után immár a budapesti publikum is megtekinthette ezt az előadást, amely nagyon szép sikert aratott az Erkelben.
Jövőre újra jövünk, egy másik operával!

• 2015-03-21 - Tosca-premier Szegeden  
Amint azt már a januári blogbejegyzésemben említettem, a kedvenc Puccini-szerepem Scarpia báró a Toscában. 2004 és 2009 közt jó néhány előadást volt alkalmam énekelni Angyal Mária ekkor már több mint húsz éves, klasszikus rendezésében. A közönség nagyon szerette azt az előadást, igazi hagyományos operajátszás volt, minden úgy volt benne, ahogyan azt Puccini a partitúrában részletes utasítások formájában leírta. Én is szerettem énekelni; a szólam kifejezetten fekszik a hangomra, kényelmes bariton-lágéban van, nem feszített, de azért meg lehet benne mutatni a magasságot is, és lehet játszani a hangszínekkel, dinamikával. A szerep pedig vehemensen drámai, ugyanakkor nagystílűen elegáns, igazi álomszerep egy drámai bariton számára.

Amikor megtudtam, hogy a Szegedi Nemzeti Színház új rendezésben mutatja be a Toscát, már sejtettem, hogy valószínűleg nagyon más lesz, mint a korábbi, hiszen ellenkező esetben elég lett volna azt felújítani. Aztán mikor a díszletterveket megláttam, a sejtésem beigazolódott: az új Tosca is Rómában játszódik ugyan, de egy elképzelt, jövőbeli, 2065-ös Rómában, a díszlet pedig egy felhőkarcoló, amelynek az első felvonásban a pincéjét, a másodikban egy lakosztályát, a harmadikban pedig a tetejét látjuk a színpadon, háttérben a Szent Péter-bazilikával, melyet ekkorra már felhőkarcolók vesznek körül. Tosca figurája megmaradt énekesnőnek, Scarpia pedig rendőrfőnöknek, Cavaradossi viszont graffiti-művész lett, aki nem éppen a nagytemplom freskóján dolgozik. Az első felvonásban a Te Deum, a másodikban Cavaradossi vallatása, a harmadikban pedig a kivégzés nem a hagyományos módon történik, ezeket leszámítva azonban a Tosca "szokásos" eseményei zajlanak a színen. Modern rendezés tehát, de nem a rossz értelemben vett rendezői színház, amikor színpadon látottak köszönőviszonyban sincsenek a szerző eredeti szándékaival.

Az előadást Anger Ferenc, az Operaház művészeti igazgatója rendezte. Vele már az Otellóban és a Figaro házasságában is dolgoztam együtt, most is élveztem a közös munkát, és igyekeztem az új instrukciókat beépíteni a szerepformálásba. Például itt Scarpia eleganciájára, gondolkodó lényére helyeződött a hangsúly, hogy aztán annál élesebb legyen a váltás, amikor kitör belőle a dúvad.

Nem emlékszem olyan operapremierre Szegeden, ahol két főszerepben is külföldi vendégművészeket hallott volna a közönség, most pedig ez történt: a címszerepet a moldáviai Nadia Cerchez énekelte, aki tavaly októberben nagy sikert aratott a Macbethben, Cavaradossit pedig a hazánkban most debütáló román tenorista, Sorin Lupu alakította. Mindketten benne lesznek a májusi Macbeth-előadásokban is. A karmester Pál Tamás volt, akivel régebben is énekeltem már Scarpiát, neki is volt néhány új instrukciója számomra, főleg tempóbeli dolgok, amelyeket vele egyetértésben sikerült is megvalósítani.

A próbaidőszak nagy részében ingáznom kellett Szeged és Budapest között, mivel ekkor álltam be Gara nádor szerepébe az Erkel Színházban illetve tovább énekeltem Petur bánt az Operaház Bánk bán-előadásain, két előadás közt pedig rohantam vissza Szegedre Toscát próbálni. A premiert egy héttel el is kellett csúsztatni, március 13-ról 20-ára, mert a budapesti elfoglaltságaim miatt a főpróbahéten rá sem értem volna, így viszont teljes egészében ott tudtam lenni. Igen ám, csakhogy a főpróbahét elejére sajnos lebetegedtem: hétfő délelőtt a zenekaros ülőpróbán egyszerűen nem szólalt meg a hangom. Az esti zongorás színpadi próbára helyrejött valamennyire, aminek nagyon megörültem, másnapra viszont megint rosszabbodott, szinte még a markírozás is nehezemre esett, többnyire oktávozva énekeltem, fél- vagy negyed hangerővel. Akik ismernek, tudják, hogy még a rendelkező próbákon sem szoktam markírozni, nemhogy a főpróbahéten, ezúttal azonban kénytelen voltam, mert nem tehettem mást, egy ilyen drámai szerepet viszont egész más úgy próbálni - főleg zenekarral! -, hogy az embernek arra kell figyelnie közben, hogy meg ne erőltesse a hangját. Közben persze szedtem a szokásos szereimet, és miután szerdán kivételesen a váltótársam próbált, egész nap pihenhettem, a csütörtök esti főpróbára pedig már sikerült annyira rendbejönnöm, hogy teljes hanggal végig tudtam énekelni a szerepet, de ezúttal valóban örültem, hogy "csak" másfél felvonásnyit kell a színen lennem és hogy a Toscát játszuk, nem pedig a Rigolettót... A pénteki premierre szinte teljesen helyrejöttem, és a bemutató gond nélkül, nagy sikerrel lezajlott, a közönség jól fogadta az újszerű rendezést, számomra pedig duplán emlékezetes marad ez a Tosca-kaland.

• 2015-03-01 - Bánk bán az Operában, Hunyadi László az Erkelben  
A sors úgy hozta, hogy ebben az évadban három Erkel-operában is szerepet kaptam Budapesten, az első a Dózsa György Zápolya vajdája volt novemberben, koncertszerűen, most február végén és márciusban pedig két további Erkel-műben léphetek fel: az Operaházban a Bánk bán Peturját, az Erkel Színházban pedig a Hunyadi László Gara nádorát alakítom. Érdekes módom mindkét operában felléptem már korábban, de másik szerepet énekeltem: a Bánkban Biberach voltam Debrecenben és Szegeden még a pályám elején, a Hunyadiban pedig Cilley, ugyancsak Szegeden, 1999-ben. Egy kezdő énekesnek persze ezek is jó feladatok, de ezek tulajdonképpen basszbariton szerepek, a magasságot nem igazán lehet bennük megmutatni, nem túl mutatós az énekelnivalójuk, és sajnos önálló áriája egyiknek sincs, így nagyon vártam már az alkalmat, hogy az "igazi" baritonszerepeket is elénekelhessem ezekben az operákban. Petur bán szerepébe már tavaly márciusban beállhattam, de mivel akkor az ősváltozatot játszottuk, nem volt alkalmam elénekelni a Bánk-Petur kettőst, hiszen azt a címszereplő eredetileg Biberach-hal énekli. Idén viszont visszatértünk a Nádasdy-féle átdolgozáshoz, bár nekem voltaképpen semmi bajom az eredeti verzióval, de Peturként azt kell mondjam, hogy örülök ennek a döntésnek, hiszen így már a "teljes" szerepet birtokba vehettem. Ráadásul olyan kiváló partnerekkel állhatok az első felvonásban egy színpadon, mint Lukács Gyöngyi, Kiss B Attila, vagy Kertesi Ingrid, a karmester pedig Medveczky Ádám.

A Hunyadi Lászlóban Gara nádor intrikus szerepe sem hosszú, hiszen csak az opera második felében lép színre, viszont nagyon mutatós áriája van, amit sajnos az átdolgozáskor megrövidítettek, de azért maradt benne énekelnivaló, nagy F-től egyvonalas f-ig terjedő kadenciával. Szerintem remekül fekszik a hangomra, nagyon jól érzem benne magam. Az áriát és a börtön-tercettet nyáron Balatonfüreden egy szabadtéri operagálán már elénekeltem, a teljes szerepet viszont most először. Sorrendben ez az 58. szerepem, a koncertszerű operaelőadásokat is beleszámítva. A Hunyadi szereposztása is remek, a főszerepekben Kolonits Klára, Kriszta Kinga és Fekete Attila, az egyetlen új beálló én voltam, illetve Kocsár Balázs karmester is először vezényelte a művet az Erkel Színházban. Február 28-án, szombat este álltam be a szerepbe, telt ház volt, és nagy siker, az Erkelben pedig mindig öröm énekelni.
Mindkét darabból lement már az első előadás, a Bánkból további négy, a Hunyadiból pedig még három lesz március folyamán. Közben pedig már folynak Szegeden a Tosca-próbák, amelyben Scarpiát éneklem...

• 2015-02-13 - Verdi minden mennyiségben!  
Amikor nyáron egy interjúban megkérdezték tőlem, hogy melyik zeneszerzőt szeretem legjobban hallgatni, rövid gondolkodás után azt feleltem, hogy Wagnert, Verdit és Rossinit. A következő kérdés az volt, hogy kinek a műveit énekelem legszívesebben, erre már egyértelműen rávágtam, hogy elsősorban Verdit, bár az olasz repertoárt általában nagyon szeretem. Német zenét eddig viszonylag keveset énekeltem, Wagnertől szinte semmit, csak egy-egy koncerten a Wotan-búcsút illetve a Dalt az esthajnalcsillaghoz, de teljes szerepet eddig még nem. Ha választhatnék, a Rajna kincse Wotanját énekelném el legszívesebben, vagy a Siegfried Vándorát, ezeknek még a zongorakivonatát is megvettem évekkel ezelőtt. Ismerőseim szerint nekem való lenne a Ringben Alberich szerepe is, de azt szoktam erre mondani, hogy az olasz repertoár annyira fekszik a hangomnak, hogy nem igazán vágyom rá, hogy Wagnert énekeljek. Hallgatni viszont nagyon szeretem, nem kevesebb, mint 10 teljes Ring-felvételem van DVD-n és CD-n, és a többi Wagner-műből is 6-8 különböző. Rossini műveit is nagyon szeretem, az első teljes operafelvétel, amit 16 évesen megvettem, a Gardelli-féle magyar nyelvű Sevillai borbély volt, Melis Györggyel, Réti Józseffel, Székely Mihállyal, amelyet rongyosra hallgattam, de a Hamupipőke, a Tell Vilmos, a Reimsi utazás és a Semiramis is a kedvenceim közé tartozik. Viszont a hangom súlyosabb, mint ami a Rossini-szólamokhoz ideális lenne. A Sevillai borbély Figaro-belépőjét operagálákon énekeltem párszor, majd jópár éve egy ifjúsági matiné-sorozatban elvállaltam Dandini szerepét a Hamupipőkében, de tudtam, hogy nem a hangomra való, a koloratúrákkal meg kellett küzdenem. A Tell Vilmos címszerepét viszont nagyon szívesen elénekelném, az egészen más, mint a szokásos Rossini-stílus, nem kell benne koloratúrázni, igazi hősbariton szerep.

Az a szerző, akinek a műveit egyformán szeretem hallgatni és énekelni, Giuseppe Verdi, az olasz opera legnagyobb alakja. Az operafelvételeket bakelitlemezen kezdtem el gyűjteni, a Verdi-művek közül a Hungaroton Simon Boccanegra-felvétele és a Tito Gobbis Rigoletto voltak az első fecskék a gyűjteményemben. A '80-as évek második felében jártunk, CD ekkor még nem volt, de a rádióból akár heti 2-3 operát is fel tudtam venni magnóra, volt amit több szereposztásban is. Aztán jött a video-korszak, és a különböző műholdas tévécsatornákról pár év alatt elég jelentős operavideó-kollekcióra tettem szert. Mára már persze hatalmasra duzzadt a CD- és DVD-gyűjteményem, melynek kb. egynegyedét a Verdi-felvételek teszik ki. Első számú kedvencem, sőt mondhatni példaképem Renato Bruson, így amit csak tudtam, vele is megszereztem, persze nemcsak a Verdi-operákat, de azokban kifejezetten etalonnak tartom és bármikor szívesen hallgatom. De több felvételem van Taddeivel, Cappuccillivel, Manuguerrával, Merrillel, Milnesszel, és Zancanaróval is.

Verdi fiatalkori operái közül a Nabucco, a Macbeth és az Ernani a kedvenceim, a későbbiek közül pedig szinte mindegyik - vagy mondjuk úgy, hogy mindig az, amelyiket éppen hallgatom, illetve éneklem. Verdi bariton főszerepei nagyon változatosak, a vígoperai figuráktól és fiatal lovagoktól a középkorú intrikusokon át az idősödő apaszerepekig és uralkodókig nagyon sokféle karakter megtalálható köztük. Mindegyiknek van legalább egy áriája, nagyon szép és hálás duettek színesítik, és a figurák jelleme is széles skálán mozog.

Az első Verdi-szerepem a Rigoletto volt 1997-ben, 27 évesen, rögtön bele a sűrűjébe! Igaz, hogy 5 főszerepen már túl voltam, de így is nagyon nagy mélyvíz volt, hiszen ez az egyik legösszetettebb és legnehezebb baritonszerep, amit többnyire csúcson lévő énekesek szoktak énekelni, én pedig mindössze 4 évet töltöttem el a pályán (ebből kettőt kórusban), tehát minden szempontból fiatal voltam hozzá, először el sem akartam vállalni. Ráadásul az első két előadás egymás utáni napokon volt, megfejelve egy főpróbával - tehát rögtön háromszor egymás után kellett elénekelnem a címszerepet! Végülis szerencsére végig bírtam énekelni, de azóta is a legnehezebb Verdi-baritonszerepnek tartom, ugyanakkor persze nagyon hálás feladat, és mindenképpen az olasz bariton-repertoár egyik csúcsa. A szólam elég magas fekvésű, felváltva kell benne líraian, drámaian, sőt karakterisztikusan énekelni, ráadásul az énekeshagyomány beleapplikált a szólamba jó néhány magas Gét, Asz-t, sőt az utolsó "La maledizione"-frázisban még egy bebét is, ami az egyvonalas a-val enharmonikus (a Trubadúr tenor főszerepének, Manricónak ez a Verdi által írt legmagasabb hangja - na persze, hagyományosan azt is "kidekorálták" az énekesek békkel, cékkel.) Rigolettót legutóbb 2013-ban énekeltem Szegeden, illetve az Erkel Színházba is elvittük a Primavera-fesztiválra.

A Rigoletto után a Traviata Germont-ja és a Falstaff Fordja következett (mindhármat majd' másfél évtizednyi különbséggel két rendezésben is énekeltem, Fordról már külön is írtam a blogban).
Aztán jött Posa márki a Don Carlosban magyarul, Gregor József rendezésében, majd az egyik nagy kedvencem, a Végzet hatalma Don Carlosa következett. Eredetileg úgy volt, hogy a Végzet koncertszerű előadás lesz, és csak kétszer adjuk elő, aztán minimális költséggel végülis szcenírozott produkció lett, de a kórus oratorikusan, kottából énekelt, és statiszták mozogták le a tennivalójukat. A közönség szerette az előadást, három évadon át játszottuk, sőt még a Nemzeti Színházba is elvittük a vidéki színházak találkozójára, ott is nagy siker volt. Don Carlos di Vargas szólama szinte a hangomra van írva - legalábbis én így éreztem. Rendkívül élveztem a próbákat is, és minden előadás ünnep volt számomra. Az addigi összes szerepem közül ez volt a kedvencem - persze akkor még nem tudtam, hogy még ennél is jobbak következnek ezután!...
A Trubadúr Luna grófja sem került el, de bevallom, kicsit tartottam tőle, mivel a szerep első fele nagyon magas fekvésű, főleg a tercett és az ária lassú része, nagyon jó formában kell lenni hozzá. A Leonórával közös, IV. felvonásbeli duettet viszont sokszor énekeltem koncerteken is.

Az Otello Jagója az egyik nagy szerepálmom volt, először 2008 tavaszán formálhattam meg, Anger Ferenc rendezésében, a címszerepben olyan neves partnerrel, mint José Cura. Talán nem túlzás leírni, hogy addigi pályám legnagyobb sikerét arattam vele, persze a világhírű partner is nagyon inspirált, nagy intenzitással vetette magát a szerepbe, muszáj volt felvennem vele a tempót. Mivel a próbaidőszak végére egyedül maradtam a szerepre, volt, hogy zsinórban négy előadást kellett énekelnem váltott Otellókkal és Desdemonákkal, az első hat előadás pedig 8 nap alatt ment le, úgyhogy minden szempontból emlékezetes sorozat volt. Aztán négy évvel később, 2012 őszén kiírtak rá az Operaházban is. Ezt a Vámos László által rendezett produkciót korábban három alkalommal is megnéztem, legelőször még 1995-ben, Lamberto Gardelli vezényletével, majd 10 évvel később a kedvenc baritonom, Renato Bruson Jagója miatt mentem el újra, harmadszor pedig Vladimir Galuzin, Rost Andrea és Lado Ataneli főszereplésével láttam. Nagy élmény volt ilyen előzmények után felmenni az Operaház színpadára Jago jelmezében és négy előadást énekelni belőle. A címszereplő ezúttal is Bándi János volt, aki a Gardellis és a Brusonos előadáson is alakította a mórt - ő is remek partner volt.

Az Álarcosbál Renatóját 5 évvel ezelőtt modern rendezésben énekeltem - mi tagadás, jobban szeretem a hagyományosabb produkciókat, de magát a szólamot nagyon szerettem énekelni. Két áriája közül a harmadik felvonásbelit kedvelem jobban, érdekes módon Verdi ezt az áriát teljesen újraírta, mai formája nem is hasonlít az eredeti változatra.
A fiatalkori Verdi-operák közül a Luisa Miller öreg Millerjét sajnos csak koncertszerűen volt alkalmam elénekelni, mivel ez meglehetősen ritkán játszott darab, pedig igazán megérdemelné, hogy repertoáron tartsák. Miller csak a két szélső felvonásban szerepel, viszont rögtön az elején egy nagyon nehéz áriát kell énekelnie, de nagyon szép és hálás énekelnivaló.
A Nabucco címszerepével való találkozásom igen érdekes volt: jó tíz éve a Szegedi Szabadtéri Játékok Nabucco-főpróbáját mentem megnézni, olasz címszereplővel és Abigéllel. Igen ám, de mivel a nyilvános főpróba és a két előadás egymás utáni napokon volt, a két olasz vendégnek esze ágában sem volt strapálni magát, így meg sem jelentek. Az első felvonás tehát címszereplő nélkül zajlott le, tele nézőtér előtt. Ezután elindultam haza, mondván, erre én így tovább nem vagyok kíváncsi. A kijárattól hívtak vissza, megkérdezték, hogy tudom-e kottából a szerepet, aztán kaptam egy kottát, rám raktak egy mikroportot és a második felvonástól már én voltam a címszereplő - igaz, csak takarásból, látszani nem látszottam. Szóval végülis "kipipálhattam" a Nabuccót, mivel közönség előtt zenekarral elénekeltem, de azért egy színpadi előadást is nagyon szeretnék még belőle...

Ha csak egyetlen Verdi-szerepet mondhatnék kedvencnek, hosszas vívódás után a Simon Boccanegra címszerepét mondanám. Persze mindegyik Verdi-szerepemet szeretem, de Boccanegra valahogy különösen a szívemhez nőtt. Először is a bariton szerepek többnyire intrikus, negatív, de legalábbis ambivalens figurák, Boccanegra ezzel szemben végig pozitív, ugyanakkor sokrétű szerep, a darab elején kalóz, majd államférfi, gyötrődő apa. És másfél felvonással azután, hogy megmérgezték, valósággal megdicsőülve hal meg szerettei körében. A szegedi előadás az átdolgozott változat milánói ősbemutatóján alapult, vagyis azok a díszletek és jelmezek lettek rekonstruálva, és nagyjából a színpadi mozgások is hasonlóak voltak, mint Verdi idejében. Ezt a produkciót is előadtuk az Erkelben a Primaverán, ott is nagy sikerünk volt vele, bár ami a színrevitelt illeti, a kritikai fogadtatás eléggé vegyes volt, de én minden előadást nagyon élveztem.
A másik nagy kedvencem és megvalósult szerepálmom a Macbeth címszerepe volt, amint arról az első blogbejegyzésemben részletesen be is számoltam.
A Verdi-szerepek többségét Pál Tamás karnagy úrral tanultam be, és sok előadást az ő vezényletével énekeltem, az ő zenei tapasztalata és útmutatása sokat tett hozzá a szerepek megformálásához.

Végülis nem panaszkodom, 18 év alatt 12 Verdi-opera bariton főszerepét énekelhettem el, némelyiket már kétféle rendezésben is, egy kivétellel mindegyiket eredeti nyelven. Remélem, a sor tovább fog még folytatódni, hiszen bőven vannak még ritkaságok, amiket nem énekeltem, és persze a régebbi szerepeimet is szívesen énekelném újra, más rendezésben is, hiszen Verdiből sosem elég!

• 2015-01-10 - Lescaut-tól Scarpiáig, avagy Puccini baritonszerepei  
Az Erkel Színházban jelenleg is futó Turandot-produkció a '90-es években sokáig ment Szegeden, ez volt anno Kovalik Balázs első színházi rendezése, én akkor a Mandarint énekeltem benne, most viszont a bariton főszerepet, Ping kancellárt alakítom. Tavaly januárban álltam be a szerepbe, és három előadást énekeltem, idén pedig ötöt kaptam a nyolcból, és jövőre is kitűztek rá. Nem mondhatnám, hogy nagyon hálás lenne a szerep, bár tény, hogy van benne mit énekelni, és színpadilag is mozgalmas, de önálló áriája nincs, és a szólam jelentős része együttes, azaz a három miniszter egyszerre, vagy egymás szavába vágva énekel. Mégis nagy kedvvel csinálom az előadásokat, mert a szólam nagyon jól fekszik a hangomra, és magát a darabot is szeretem.

Puccini nem kényeztette el annyi szép és hálás főszereppel a baritonistákat, mint mondjuk Verdi - de akkor mit szóljanak a mezzók vagy a basszusok? Az egész Puccini-életműben nincs az ő hangjukra írott igazi, nagy főszerep, sőt kis túlzással leginkább csak a szopránoknak és a tenoroknak terem babér, de azért baritonra is szükség van majd' minden operában, így én is elég sok Puccini-műben énekeltem már kisebb-nagyobb szerepeket.

Az első a Pillangókisasszony Bonzója volt még kezdőként Debrecenben, 1995-ben, aztán Lescaut őrmester következett a Manon Lescaut-ban - ez volt az első nagyszínházi premierem Szegeden, 1997 januárjában. Lescaut az első három felvonásban szerepel, van önálló ariosója, és a figura színészileg is kihívás volt, ekkor játszottam először részeget színpadon. Ráadásul felváltva játszottuk olaszul és magyarul, ami plusz nehézséget jelentett. Jól éreztem magam a szerepben, bár még igencsak kezdő voltam, ez volt a negyedik főszerepem, de rutinszerzésnek, tapasztalatnak mindenképp nagyon hasznos volt, hiszen abban az évben még a Mefistofele és a Rigoletto címszerepe várt rám.

A Pillangókisasszonyban három szerep is megtalált: a Bonzón kívül Yamadori herceget és Sharpless konzult is énekeltem. Sharpless-szel úgy voltam, hogy ránézésre az egyik leghálátlanabb bariton főszerepnek tűnt: bár mindhárom felvonásban viszonylag sokat van a színen, de színészileg igazából nem túl jelentős feladat, az énekelnivalója pedig sokszor csak egy-két mondatos megszólalásokra korlátozódik, áriája nincs, hosszabb szólója is csak egyszer van, a harmadik felvonásban. De a próbafolyamatot ennek ellenére nagyon élveztem, a rendező végig elégedett volt velem és a kollégák is mondogatták, hogy jól áll nekem a szerep, a premier után pedig olyan jó kritikákat kaptam, hogy meglepődtem, hogy egy Sharpless-szel ilyen sikert lehet aratni. Ez felvillanyozott, és a további előadásokat még nagyobb kedvvel csináltam. Külön öröm volt számomra tavaly májusban az a két előadás, amikor Rost Andrea partnere lehettem.
A Bohémélet Marcellóját két rendezésben is énekeltem, először 2002-ben magyarul, Ács János rendezésében, majd 7 évvel később olaszul, ekkor Pál Tamás volt a rendező. Bár maga a darab sokáig nagy kedvencem volt, Marcello figurája valahogy nem fogott meg igazán, nem éreztem a magaménak, pedig a szerep elvileg hálásabb, jelentősebb, mint Sharpless vagy Lescaut, azokat mégis jobban kedveltem.

A Triptichonban csak a Gianni Schicchi Marco-ját énekeltem, na az aztán tényleg hálátlan szerep: 55 percnyi intenzív színpadi jelenlét, és hozzá mindösszesen két mondatnyi szóló megszólalás, a többi együttes. Ráadásul nem is voltam lekettőzve, tehát kétszer annyit kellett próbálnom, mint a többieknek, akiknek volt váltótársuk. Az előadást Kovalik Balázs rendezte, és túlzás nélkül mondhatom, életem egyik legmegerőltetőbb próbaidőszaka volt: végig egy hatalmas ágy körül kellett rohangálni, állat-maszkokban, szakadt rólunk a víz.
A Gianni Schicchi címszerepét is szívesen elénekelném, de még inkább a Köpeny Marceljét, vagy ahogy az eredetiben hívják: Michelét. Ismerőseim szerint nekem való lenne Jack Rance szerepe is a Nyugat lányában, de ezt az operát elég ritkán játszák. Talán egyszer majd sor kerül ezekre is...

A leghálásabb Puccini-baritonszerepnek egyértelműen a Tosca Scarpiáját tartom, amelyet először 2004-ben énekelhettem el beugrással, méghozzá úgy, hogy a szerepet tudtam, de egyetlen próbám sem volt, az előadás vasárnap délután 3-kor kezdődött, nekem pedig előtte mindössze 3 órával, délben szóltak, hogy be kéne ugrani. Arra volt csak idő, hogy gyorsan keressenek rám egy jelmezt, és a II. felvonást szobában összeénekeltük a Toscát alakító Szilfai Mártával. Lejárópróbáról már szó sem lehetett, hiszen az első felvonás díszlete benn állt a színpadon. Ez a beugrás nem volt veszélytelen, mivel Scarpia szerepe valóban jelentős mind hangilag, mind színészileg. Igaz, hogy 'csak' másfél felvonásnyi, de zeneileg kényes, rendkívül expresszív, formátumos énekelnivaló, a hangszerelés elég sűrű, és egy pillanatra sem lehet benne lazítani, a 2. felvonásban végig színpadon kell lenni és uralni a darabot, a partnerrel pedig nagyon intenzív összjátékot igényel. Szerencsére teljesen hagyományos rendezés volt, és korábban láttam is már egy előadást, úgyhogy nem tévedtem el a színpadon, így a beugrás hálistennek elég jól sikerült. Az egyik kollégám eljött megnézni az előadást, és utána megkérdezte, hogy korábban énekeltem-e már máshol a szerepet, merthogy egyáltalán nem tűnt beugrásnak a dolog, amire büszke voltam. Azóta már jó párszor magamra ölthettem Scarpia báró jelmezét, és olyan Toscák voltak a partnereim, mint Temesi Mária, Boross Csilla, Sümegi Eszter és Rálik Szilvia. A következő bemutatóm is épp a Tosca lesz idén márciusban, Anger Ferenc rendezésében, akivel korábban már az Otellóban és a Figaro házasságában is volt alkalmam együtt dolgozni. Nagy várakozással nézek elébe, és örülök, hogy ezúttal nem beugrásként, hanem egy próbafolyamat eredményeképpen formálhatom meg Scarpiát, új instrukciókkal gazdagodva.

• 2014-12-04 - Parasztbecsület - Bajazzók Szombathelyen és Dózsa-koncert az Erkelben  
Lassan 20 éve lesz már, hogy Debrecenben, még kórustagként beugrottam Mascagni Parasztbecsület című operájának premierjén Alfio szerepébe egy próbával (majd a Bajazzókban már az énekkart énekeltem, hiszen arra szólt a szerződésem). Santuzzát nem más énekelte, mint a tanárnőm, Mohos Nagy Éva. Majd rá egy évre, 1996-ban az Erkel Színházban is bemutatkozhattam a szerepben két előadáson, két teljesen különböző gárdával, Santuzza szerepében Misura Zsuzsa és Szilfai Márta, Turiddut pedig Csák József és Andrej Lancov énekelte, Medveczky Ádám vezényelt. Számomra nagyon emlékezetes előadások voltak ezek, és külön öröm volt az Erkel Színház hatalmas, kiváló akusztikájú nézőtere előtt énekelni. Azóta valahogy elkerült ez a mű, a Bajazzók Tonióját pedig még sohasem énekeltem, persze a Prológot koncerteken nagyon sokszor, hiszen ez az egyik kedvenc baritonáriám, sőt hangfaji megkötés nélkül is az egyik legszebb operaáriának merném nevezni. Összefoglalja a verismo lényegét, széles kifejezési skálán mozog, ugyanakkor gyönyörű dallamokat lehet benne énekelni.

Alfio és Tonio szerepét már régóta szerettem volna egy estén elénekelni, szerintem úgy az igazi. Két teljesen különböző figura: a megcsalt férj és a torz lelkű komédiás, de hasonló zenei világ. Mivel két rövid operáról van szó, egyik szerep sem hosszú, igazából a kettő tesz ki egy valamirevaló főszerepet. Alfio szerepe lényegében egy ária és egy duett, Tonio viszont sokkal összetettebb és hálásabb feladat; az ismerőseim közül többen is mondogatták, hogy milyen jó szerepem lesz majd Tonio, ha egyszer megkapom. Idén ősszel már majdnem sor került rá, mivel az Operaháztól felkérést kaptam mindkét szerepre, de a szegedi Macbeth-tel való ütközés miatt sajnos nem tudtam elvállalni. Már javában ment az évad, amikor felhívott Mányik Albert, akivel tavaly novemberben Szombathelyen a Végzet hatalmát csináltuk, hogy lenne-e kedvem Alfiót és Toniót énekelni Szombathelyen november 22-én. Természetesen örömmel igent mondtam, mivel ez az időpont és a megelőző pár nap pont üres volt.

Viszont előtte még egy új szerep várt rám: az Erkel Színházban november 17-én került sor Erkel Dózsa György című operájának koncertszerű előadására, amelyben Zápolya, az erdélyi vajda szerepét énekeltem. Ezt is nagyon élveztem, bár nem túl nagy terjedelmű a szerep, de fajsúlyos, mivel intrikusként Dózsa fő ellenlábasának tekinthető, csak sajnos a harmadik felvonás után teljesen kikerül a cselekményből, ami dramaturgiai hiba. A szólam szerintem pont a hangomra való, és van egy elég hatásos áriája is. Az pedig a hab a tortán, hogy az előadásról hangfelvétel is készült, amelyet CD-n fognak megjelentetni - ha jól tudom, ez lesz a darab első hivatalos lemezfelvétele. Kocsár Balázs vezényelt, aki annak idején Debrecenbe leszerződtetett és az említett Alfio-beugrásomat is vezényelte; ebben a szezonban még egy másik Erkel-operában, a Hunyadi Lászlóban is együtt fogunk dolgozni, amikor Gara nádor szerepébe állok majd be. A partnerek is kiválóak voltak, szinte mindenkivel énekeltem már: Fodor Beával és Wiedemann Bernadettel most a Falstaffban, Miksch Adriennel és Boncsér Gergellyel Szegeden többször is, Fekete Attilával pedig a Rózsalovagban, bár ott nem volt közös jelenetünk, viszont a Hunyadiban vele is találkozni fogok tavasszal.

Szóval 17-én lement a koncert, majd másnap volt még egy Bajazzók-rendpróba Pesten az Opera háziszínpadán, aztán 19-én reggel utaztunk Szombathelyre. Három napot próbáltunk, és szombaton volt az előadás. Mivel tavaly már énekeltem ott a Végzetben, tudtam, hogy mire számíthatok: a Bartók-teremnek remek az akusztikája, igaz, a két verista mű hangszerelése helyenként jóval sűrűbb, mint egy Verdi-operáé, és ha a színpadon van a zenekar, bizony mások a hangzásarányok, mint amikor az árokból szól. Szombathelyen van ugyan színház, de nincsen operatársulat, koncertélet viszont van, így a közönség operaigényét a Bartók-teremben elégítik ki, egy évadban négy estés operabérletet kínálva a zenekari koncertek mellé. Ezek tehát "félszcenírozott" előadások, ami azt jelenti, hogy az énekesek kotta nélkül énekelnek, de díszlet nincs, a jelmezeket is inkább csak jelezzük, de kellékek és mozgás azért van, és mindig csak az adott jelenetben szereplők tartózkodnak a színpadon, a kórus pedig a nézőtér két oldalán, elöl áll. A zenekar tehát a színpadon, és előtte egy másfél-két méter széles sávban folyik a játék. Ez, mivel a közönség nagyon közel van a színpadhoz, és nincs köztünk egy több méter széles zenekari árok, nagyon erős és hatásos tud lenni, mivel a legkisebb rezdülés is jól látszik. Alfióként a nézőtér felől érkeztem, paroláztam a férfikar tagjaival, majd elénekeltem a belépőmet, a Bajazzókban pedig a komédiára összesereglő nézők közé lemenve szórólapokat osztogattam. Mivel Turiddu halála a színfalak mögött történik, nem kellett késpárbajt vívni, a Bajazzókban viszont Nedda és Silvio megölése nagyon drámai lehetett a közelebb ülők számára, bár ebben a darabban a komédia részben az első két sort az énekkar foglalta el, és valódi közönségként vettek részt a komédiában.

Az előadást Petró János, a szombathelyi zenekar alapító karnagya vezényelte, aki viszonylag ritkán dirigál operát, ezt a két művet pedig elmondása szerint még a hetvenes években, Simándy Józseffel vezényelte utoljára. A partnerekkel mondhatni, összeszokott gárdát alkottunk, hiszen a Turiddu és Canio szerepét több rendezésben éneklő László Boldizsárral Szegeden nagyon sokat énekeltünk együtt, és Miksch Adriennel is több előadásban voltunk már partnerek. Adrienn Santuzzát már énekelte korábban, viszont Neddát most először, akárcsak én Toniót. Geiger Lajos viszont Miskolcon már volt Tonio, most pedig Silvio szerepében debütált, amely sokkal inkább neki való. Érdekesség, hogy a tavalyi Végzet hatalma Alvarója, Balczó Péter most Beppe kis szerepében tért vissza, ami nem mérhető ugyan Alvaróhoz, de természetesen remekül megoldotta. Mivel elég kevés próbával hoztuk össze a produkciót, a karmester pedig a hátunk mögött volt, tehát nem, vagy alig láthattuk a beintéseket, a dolog mindenkitől fokozott koncentrációt igényelt, de az előadás végül baj nélkül lezajlott, mindenki remek formában volt, és jól fogadta a közönség, a Parasztbecsület után szolid, a Bajazzók végén viszont szűnni nem akaró taps volt.

• 2014-10-18 - Fordként a Falstaffban, Alexandru Agachéval  
Első blogbejegyzésemben már említettem, hogy a Macbeth főpróbahéten a Falstaff Fordját próbáltam délelőttönként az Operaházban, egészen pontosan annak Jókai-utcai Dózsa-termében. Nem volt egy mindennapi élmény ez sem, de ne szaladjunk annyira előre!

Ford szerepét már volt alkalmam énekelni két alkalommal, 2001-ben a Szegedi Nemzeti Színházban, amikor is a darab továbbjátszásakor úgy álltam be, hogy mindössze 10 napom volt megtanulni a szólamot magyarul, majd volt két nap színpadi próba, és rögtön utána, két nap különbséggel a két előadás. Tehát onnantól számítva, hogy először kinyitottam a kottát és elkezdtem tanulni a szerepet, két hét múlva már túl voltam az előadásokon is. Ezt nevezik rohamtempónak, ami egy ilyen, zeneileg kényes szerep esetében fokozottan nehéz volt, hiszen sok az együttes a darabban, és nem éppen egyszerűek, zenei együttespróbám pedig egyáltalán nem volt, hanem rögtön a díszletben, mozgással együtt kellett mindent abszolválni, plusz a szerep maga eléggé játékigényes is, túl azon, hogy zeneileg pontosan el kell tudni énekelni. Azonban én ezt kihívásnak fogtam fel, és jó iskola volt. Rigoletto és a Traviata Germont-ja után ez volt a harmadik Verdi-főszerepem és nagyon élveztem, bár tény, hogy meglehetősen fiatal voltam hozzá 31 évesen. Falstaffot Gregor József énekelte, akinek a Híres buffóáriák című lemezével való találkozásom döntően befolyásolta, hogy az operaénekesi pályát választottam. Ezenfelül Gregor József ott volt nézőként az Operaházban annak a nemzetközi Szerelmi bájital-énekversenynek a döntőjén, amelyre én Belcore szerepével jelentkeztem, majd a zsűri kérésére két nap alatt "átálltam" Dulcamarára és végül egyedüli magyar döntősként azzal nyertem meg a versenyt. Ezt hallva Gregor beajánlott Szegedre Pál Tamásnak, aki lehívott meghallgatásra, és rögtön le is szerződtettek. Ennek bizony lassan már 20 éve, hiszen a verseny 1995-ben volt.

Szóval vissza Fordhoz! Az Operaházi Falstaff viszonylag új produkció, tavaly ősszel volt a premierje, a Duna-tévé élőben közvetítette, és fel is vettem videóra, így volt némi fogalmam a rendezésről, amely, hogy is mondjam, nem éppen énekesbarát, sőt! Persze egészen más dolog valamit otthon a fotelből, tévéképernyőn nézni és megint más élőben csinálni a színpadon! A darabban szereplő kollégáim már jó előre figyelmeztettek, hogy készüljek fel, mert sokat kell rohangálni az előadásban! Ezt én félig vettem csak komolyan, hiszen egyrészt a tévében nem nagyon látszott, hogy a háttérben kik és mennyit rohangálnak, mivel az éppen éneklő szereplőket mutatták közeliben, másrészt meg ki hallott már olyat, hogy az ember rohangál és közben meg énekelnie kell?! Aztán amikor elkezdődtek a próbák, kiderült, hogy tényleg erről van szó. Arnaud Bernard rendezővel nem találkoztunk, a felújítópróbákat Gábor Sylvie játékmester vezette. Még mielőtt a nagyszínpadra mentünk volna, teljes két hetet próbáltunk a próbaszínpadon, és bizony már az elején komolyan leizzadtunk, pedig az első jelenetben nem is kell rögtön énekelni, hanem van egy rövid némajáték, amit legalább két órán keresztül kellett próbálni, pedig a darabban ez talán fél perc, de hogy flottul menjen, sokszor kellett ismételni. És mindezt úgy, hogy délelőtt a Falstaffot, esténként pedig Szegeden a Macbeth címszerepét próbáltam, hiszen ott éppen elkezdődött a főpróbahét! Túlzás nélkül állíthatom, hogy immár 21 éve tartó pályafutásom legmozgalmasabb, legtúlfeszítettebb egy hete következett, még a premier előtt sem volt lazítás: csütörtök délelőtt még Ford-próbám volt Pesten, este nyilvános főpróba Szegeden, a pénteki Macbeth-premier után pedig azonnal mentem vissza Pestre, hiszen másnap reggel megint próba volt, vasárnap pedig újra Macbeth.

"Ami nem öl meg, az erősít" - tartja a mondás, és szerencsére sikerült a feszített tempót tartanom a többiekkel, úgyhogy mire a harmadik héten átmentünk az Operába a nagyszínpadon próbálni, már szinte rutinszerűen mentek a mozgások. Igen ám, de ott meg sokkal nagyobb a tér, mint a próbaszínpadon, és voltak bizonyos mozgások, amelyeket csak ott tudtunk először kipróbálni a faltól falig teljesen nyitott színpadon, ami akusztikailag nem a legszerencsésebb, hiszen a legtöbb jelenetben nem is nagyon van díszlet, ami "kidobná" a hangot a nézőtérre. Mindehhez az utolsó két napon jött még hozzá a jelmez és a világítás, illetve a legutolsó napon a zenekar. Most, hogy már túl vagyunk a nyilvános főpróbán és az első előadáson, visszatekintve már nem is tűnik "olyan" nehéznek a dolog, főleg a szegedi debütálásomhoz képest, de azért nagyon észnél kellett lenni...

Persze sokat számít az is, hogy milyenek a partnerek, és e téren igazán nem lehetett okom panaszra, hiszen kiváló szereposztással állhattam be az előadásba. Majdnem mindenkit ismertem már régebbről, Héja Domonkos karmesterrel az Otellóban, Traviatában és a Turandotban dolgoztam együtt, Kóbor Tamással, Gábor Gézával és Balczó Péterrel sokat énekeltem Szegeden, Gál Erikával Japánban a Traviata-turnén, illetve a Rózsalovagban énekeltünk együtt, Fodor Beát és Wiedemann Bernadettet is ismertem, viszont Dékán Jenővel és a lányomat alakító, szintén új beálló Sáfár Orsolyával most találkoztam először. És hát ne feledkezzünk meg a címszereplőről, aki egy igazi világsztár: Alexandru Agache. Nagyon örültem, hogy vele énekelhetek, felvételekről természetesen már régóta ismertem: DVD-n láttam a Covent Garden-beli Simon Boccanegrában és Aidában, illetve rádióban egy MET-ből közvetített Álarcosbálban is hallottam Renatóként. Személyesen idén márciusban, az operaházi Bánk bánban találkoztam vele először, de mivel ő Tiborcot énekelte, én pedig Petur bánt, nem volt közös jelenetünk. Kevés olyan opera van, amelyben két bariton főszerep is van, a Bánk bán mellett ilyen a Falstaff is, és itt ráadásul még közös duettünk is van. Alexandru Agache nagyon kollegiális partner, kimondottan élveztem a vele való közös próbákat. Már a hangmatériája is lenyűgöző: hatalmas volumenű, minden regiszterében kiegyenlített, nagyon szép színű, igazi, sötét, kormos baritonnal rendelkezik, amelyet azonban tetszés szerint tud árnyalni a szerep követelményeinek megfelelően, Falstaffként pedig megcsillanthatta egyéniségének eddig kevésbé ismert, komikus oldalát is. Partnerként is kiváló volt, jól működött az összjáték, igyekeztem felvenni vele a tempót és nagyon jólesett, amikor az egyik próba végén az áriám után megdicsért. Egyébként hozzám hasonlóan ő is az a típusú énekes, aki a rendelkező próbákon sem markíroz, hanem mindig szinte teljes hanggal énekel, mintha már előadás volna, és ez persze inspirálja a partnert is. Egyszóval rendkívüli élmény volt a vele való próba, illetve a már lement két előadás, és nagy várakozással tekintek a többi elé is.




• 2014-10-17 - Válasz  
Nem gondoltam, hogy Zeljko Lucic MET-beli Macbethjével kapcsolatos blogbejegyzésem ekkora felzúdulást fog kelteni, de ha már így történt, úgy gondolom, reagálnék rá.

Mindenekelőtt: akik közelebbről ismernek, azok pontosan tudják, hogy a nemzetközi karrier gondolata világéletemben távol állt tőlem. Nem azért lettem operaénekes, hogy egyik kontinensről a másikra utazgatva, szállodákban éljek, és egy ügynökség írja elő, hogy melyik nap hol, és milyen szerepet énekeljek. Ezt az életmódot még rövid ideig sem lennék képes csinálni, annál sokkal helyhez kötöttebb típus vagyok és kifejezetten utálok utazni. Viszont amit kitűztem magam elé tizenévesen, azt mára sikerült elérnem: főszerepeket énekelek az ország két legrangosabb operajátszó helyén: a Magyar Állami Operaházban illetve 18 éve a Szegedi Nemzeti Színházban. Bár énekeltem külföldön is (25 évesen Veronában, Dulcamarát), és sokan és sokszor mondták már, hogy ki kellene mennem, én mégis itthon maradtam, a Metropolitan operának pedig még a leghalványabb gondolata is távol állt tőlem, és az unszolások ellenére soha egyetlen lépest sem tettem annak érdekében, hogy bármilyen ügynökséggel kapcsolatba lépjek. Megelégedtem azokkal a feladatokkal, amelyeket itthon kaptam, és boldog voltam, hogy szép lassan mindazokat a szerepeket elénekelhettem, amelyekre vágytam - most pedig, a Macbeth ősváltozatával a legnagyobb szerepálmom is teljesült. Immár 21 éve abból élek, ami igazából a hobbim, a közönség estéről estére tapsol nekem, és két ízben is megkaptam egyszerre mindhárom díjat, amit Szegeden operista megkaphat (Vaszy-díj, Évad énekese-díj, Dömötör-díj). Nincs tehát okom irigyelni Lucicot, hiszen ugyanazt a fachot éneklem, amit ő, jól érzem magam szakmailag, szeret a közönség, és nem a kicsinyesség, pláne nem az irigység indított rá, hogy leírjam a véleményemet a MET Macbethjéről, de a kommentárok alapján úgy tűnik, mintha ez hiba lett volna. Viszont a kommentek egyikét-másikát ezzel együtt is nagyon igazságtalannak és túlzónak érzem.

Először is: szó sem volt Lucic "nyilvános szapulásáról", sőt: elismertem, hogy ma a világ egyik vezető Verdi-baritonja, megjegyeztem, hogy szép hangú, olaszosan énekel, azt is leírtam, hogy Luna grófként tetszett a legjobban, pusztán néhány kisebb fenntartást fogalmaztam meg a Macbethjével kapcsolatban, de még ezt is azzal indokoltam, hogy valószínűleg nem volt csúcsformában aznap. Egyébként az összes általam ismert magyar nyelvű kritika nagyon hasonlóan ítélte meg a teljesítményét, ám mindegyik nálam sokkal keményebben fogalmazott, ami megerősített abban, hogy értékelésem helytálló volt.

Az is igen durva csúsztatás, hogy saját magamat fényeztem volna vele szemben. Nagyon kíváncsi lennék, hogy ezt miből szűrhették le, hiszen az én Macbethemről egyetlen egy árva pozitív megjegyzést SEM írtam még utalás szintjén sem(!), mindösszesen annyit rögzítettem, hogy a szegedi előadások hálistennek jól sikerültek, és vannak már pozitív visszajelzések, de idézni nem idéztem belőlük. Teljességgel érthetetlen számomra, hogy egyesek ebből arra következtettek, hogy a saját Macbeth-alakításomat a Lucicé fölébe helyezném, vagy akár csak párba akarnám vele állítani, ennek még a puszta gondolata is igen távol állt tőlem, megjegyzést vagy utalást pedig végképp nem tettem ezzel kapcsolatban. Lucicot jó énekesnek tartom, megérdemelten van ott, ahol, és még egyszer hangsúlyozom: egy percig sem törnék a babérjaira, nagyon jól elvagyok itthon, és még így is messze többet vagyok kénytelen utazni, mint valaha is gondoltam volna, Amerikába pedig sohasem vágytam, még turistaként sem.

Amikor ezeket a sorokat írom épp a Falstaff felújítására készülünk. Egy másik világjáró bariton, Alexandru Agache mellett éneklem Ford szerepét. Nagyon érdekes élmény, lehet, hogy legközelebb erről írok majd.

• 2014-10-14 - A Macbeth Szegeden - és a MET-ben  
A hangfaj természetesen nem elhatározás, hanem hangi adottság kérdése. Mégis, ha választhattam volna, akkor is ugyanezt választottam volna: mindig is Verdi-bariton szerettem volna lenni. Bár a pályám során elénekeltem néhány könnyedebb buffo-szerepet is (Dulcamara, Malatesta, Masetto, Dandini, Garda Roberto), igazán jól mégiscsak a nagy olasz, és ezen belül is főleg a Verdi-operák drámai baritonszerepeiben érzem magam. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy immár több mint 10 Verdi-hőst formálhattam meg Rigolettótól Jagóig, Fordtól Boccanegráig, Luna gróftól A végzet hatalma Don Carlosáig. Most már elárulhatom: a legnagyobb szerepálmom azonban a Macbeth címszerepe volt.

Verdi 1847-ben komponálta a Macbethet, amelyet nagy sikerrel játszottak, ő maga pedig az apósának, Antonio Barezzinek ajánlotta a művet ezekkel a szavakkal: "Kedvesebb nekem minden más operámnál." Tehát Verdi maga is sokra tartotta az ősváltozatot. Igen ám, de 18 évvel később a párizsi előadáshoz plusz balettet kértek tőle, Verdi azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem revideálta a partitúrát és az opera több mint egyharmadát átdolgozta, komplett áriákat cserélt ki illetve hagyott el. A változtatások a címszerepet érintik legnagyobb részben, Verdi sok helyen teljesen átírta Macbeth szólamát de a Lady is kapott egy új áriát a II.felvonásbeli "Trionfai" helyett. Meg kell mondjam, nekem többnyire az eredeti változat tetszik jobban. Az valahogy dallamosabb, közelebb áll az igazi bel canto stílushoz, a későbbi sokkal modernebb hangzású, Verdi stílusának fejlődését tükrözi (a csatafúga tényleg sokkal jobb, mint a régi verzió csatazenéje).

Tény ami tény: az átdolgozott Macbeth sosem vált igazán népszerű repertoárdarabbá, bár az operaházak időről időre előveszik néha. Lemezfelvételeken szinte kizárólag az 1865-ös, átdolgozott verzió hallható, mindössze egyetlen kivételről tudok. Sokáig én is csak a későbbi változatot ismertem, plusz az eredeti verzióból Macbeth halálát, amit néha vissza szoktak rakni bele, bár Verdi kihúzta, így a kottában sem szerepel. Amikor végre sikerült megszereznem CD-n az ősváltozatot, rögtön azt mondtam magamban: ez az, ezt a verziót szeretném elénekelni! Ebben ugyanis Macbeth szerepe sokkal jelentősebb, mint az átdolgozottban. Mindenekelőtt van két plusz áriája: a már említett haláljelenet, illetve a harmadik felvonást záró bariton-stretta, amelyet Verdi - számomra érthetetlen módon - kihagyott az átdolgozott változatból, és a helyére egy duettet illesztett a Ladyvel, amit viszont dramaturgiailag semmi nem indokol. (Ez nekem már akkor sem tetszett igazán, amikor még csak azt a változatot ismertem.) Így, a strettával szerintem sokkal hatásosabb a felvonás vége, nem is szólva arról, hogy a darab címszereplője végülis Macbeth, nem pedig a Lady, akinek mindkét változatban négy(!) áriája van (a Cavatina, a 2. felvonásban a Trionfai ill. La luce langue, a Brindisi és az Alvajáró jelenet). A régi változat mellett tehát három dolog is szólt: Macbeth szerepe jóval hangsúlyosabb benne, sokkal dallamosabb, és zeneileg egységesebb a stílusa. Ráadásul 1865 óta nem játszották Magyarországon, tehát még kuriózumértéke is van, hiszen az operakedvelők többsége nem is ismerheti, és sosem hallhatta élőben.

Amikor júniusban megtudtam, hogy Szegeden az eredetileg tervezett Carmen helyett végülis az ős-Macbethet vesszük elő, madarat lehetett volna velem fogatni! Nálam jobban senki nem örült ennek a döntésnek, azonnal neki is ültem a szerepnek, és Pál Tamás karnagy úrral már nyáron is sokat dolgoztunk rajta. Mire augusztus 26-án elkezdődtek a színpadi próbák, már kialakult a fejemben egy elképzelés, mit hogyan szeretnék énekelni, milyen kifejezéssel, milyen dinamikákkal, stb. Mivel meglehetősen konzervatív ízlésű énekes vagyok, örültem volna, ha hagyományos előadásban visszük színre a darabot, de nem így lett. Galgóczy Judit rendezése mai, modern korba helyezte az operát, teljesen lehántotta a "nagyoperás" gesztusokat, és helyenként bizony egészen másféle kifejezésbeli árnyalatokat kért, mint amilyenek a szereptanuláskor előzetesen bennem kialakultak. Át kellett állnom erre, ami nem ment egyik pillanatról a másikra, de mivel több mint 5 hétig csak egy szereposztásban próbáltunk, volt időm megszokni az új instrukciókat.

Na persze egyáltalán nem mindegy, hogy ki énekli a Ladyt! Szerencsére sikerült egy kiváló fiatal szopránt találni a szerepre. A moldáviai Nadia Cerchez hangja pontosan megfelel a szólam követelményeinek: sötét ragyogású, drámai matéria, de megvan benne a mozgékonyság is, ami a koloratúrákhoz elengedhetetlen. Soprano drammatico d'agilitá - ahogy az olasz mondja. Emellett Nadia figurálisan és színészileg is teljesen meggyőző, szóval szerintem szereposztási telitalálat. Nagyon jól ment a közös munka, rengeteget próbáltunk. Az utolsó hét megterhelését még az is súlyosbította, hogy ingáznom kellett Szeged és Budapest közt, hiszen az Operaházban közben elkezdődtek a Falstaff próbái, ahol Ford szerepét fogom énekelni. A főpróbahéten hajnalban keltem, utaztam Pestre, majd a próba után vissza Szegedre, ahol jelmezes, zenekaros Macbeth főpróba volt minden este. Még a premier előtti napon is, ráadásul akkor már közönség is ült bent! Nem mondom, hogy könnyű volt, de végülis két ilyen Verdi-szerepbe beállni akkora öröm, hogy szívesen csináltam. Az előadások hálistennek jól sikerültek, és eddig a visszajelzések is pozitívak.

A sors fura fintora, hogy amikor lement az első négy előadás, akkor kezdődött épp a Belvárosi moziban a MET HD-közvetítéseinek sorozata, épp a Macbethtel. Persze ott az átdolgozott változat megy. Korábban láttam már ezt a rendezést, hiszen DVD-n is megjelent, de most szinte teljesen új szereposztásban mutatták be, csak a címszereplő maradt ugyanaz: Zeljko Lucic napjaink egyik vezető Verdi-baritonjának számít, bár élőben nem hallottam, de felvételről láttam vele Luna grófot, Rigolettót és két különböző előadásban Germont-t is. Lunaként tetszett a legjobban. Most viszont egész más volt Macbethként úgy hallani, hogy már én is énekeltem a címszerepet, ráadásul másik változatban. Lucic hangja szép színű, van benne olaszosság is, de érzésem szerint valamivel líraibb, mint ami a Macbeth címszerepéhez ideális lenne. Talán nem volt ezen az estén csúcsformában, akadt néhány bizonytalan magas hangja, illetve a tartott hangoknál furcsán elkezdte ingatni a fejét, mintha a nyakizmait akarná meglazítani. A csúcshangoknál pedig kicsit grimaszolt, ami a mozivásznon premier plánban felnagyítva eléggé feltűnő volt. Érzésem szerint dinamikailag is lehetett volna árnyaltabb, persze nem tudom, milyen akusztika lehet a MET óriási nézőterén, mennyire lehet mezza voce énekelni. Lucic már 7 éve énekli ott ezt a szerepet, tehát rutinos öreg rókának számít. A legkevésbé a "Pieta rispetto"-ária tetszett, a 4. felvonásban. Azt túlságosan líraira, önsajnálóra vette, kicsit mintha a figura tartása is elveszett volna. Lehet így is persze, csak az én felfogásomtól ez távol áll. Meg hát azért mégiscsak ez a címszereplő nagyáriája, ha valamit, akkor ezt "oda kell rakni", Lucic mintha eddigre kicsit kifogyott volna a szuflából.

A Ladyt napjaink legnagyobb szoprán-sztárja, Anna Netrebko énekelte, aki csak nemrég vette fel repertoárjába ezt a hanggyilkosnak számító szólamot, korábban elsősorban lírai- és koloratúr hősnőket formált meg, és pár éve tért át a súlyosabb Verdi- és Puccini-szerepekre. A fachváltás teljesen indokolt volt: a matéria abszolút megvan a szólamhoz, kiegyenlített, a magasságban sem éles, szép, sötét színnel szól, jól beosztja az erejét, egyszóval vokális értelemben remek. Figurálisan is jó, csak meglepő volt annyi pozitív lány- ill. hősnőfigura után egy ilyen negatív szerepben látni. De abszolút meggyőzően teljesít, a közönség pedig őrjöngve bravózik neki minden egyes áriája után. Ilyenkor mondják, hogy "ellopta a show-t" a címszereplőtől. René Pape főleg a német repertoárban otthonos basszista, sok Wagner-szerepben hallottam, de láttam vele már Boriszt és Mefisztót is, szintén a MET mozis közvetítésein, Banquóként is tetszett. A Macduffot éneklő máltai tenor, Joseph Calleja viszont nem ugyanez a kategória. Tremolós, nem igazán Verdi-hang az övé, a figura is kissé erőtlen, halvány. Hoffmannként szerintem sokkal jobb volt. A MET rendezése is modern, bár teljesen más mint a szegedi, erre nem térnék most ki, vannak benne érdekes megoldások, de volt, ami nem tetszett. A karmester tempóit pedig sok helyen túl lassúnak éreztem, bár ez egyéni ízlés kérdése.

Most, hogy megint meghallgattam az átdolgozott változatot, még jobban örülök, hogy mi Szegeden az eredetit játsszuk, de egyszer azért szívesen elénekelném a másik verziót.
Akár Netrebkóval is.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:30 : Budapest
MÁV Szimfonikus Zenekar Próbaterme

"Búgócsiga 3."
Zenés foglalkozás, zenehallgatás babákkal érkező családok számára

18:00 : Budapest
Erkel Színház

HUMPERDINCK: Jancsi és Juliska

18:00 : Budapest
MÁV Szimfonikus Zenekar Próbaterme

"Szeretethang 3."
Koncert várandós kismamák, és az őket kísérők részére

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Hargitai Géza tanítványai

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Fülei Balázs tanítványai

19:00 : Budapest
RS9 Színház

Paizs Miklós (játék), Kertész Ágnes (hegedû), Szabó Anna (brácsa), Kertész Endre (gordonka)
Don Giovanni "ujjbábopera"

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Meláth Andrea (ének), Horn András (klarinét), Farkas Katalin (hegedű), Ittzés Gergely, Fülep Márk, Drahos Béla (fuvola) és növendékei, Nagy Izabella, Kovács Eszter, Ruskó Rózsa, Tóth Ágnes (fuvola)
"Gábor József emlékhangverseny"
Bach, Mozart, Roussel, Hue, Jolivet, Bartók, Orbán György művei

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Andrew Tyson (zongora)
SCHUBERT: A-dúr szonáta, D. 664
CHOPIN: cisz-moll mazurka, op. 50
CHOPIN: Desz-dúr mazurka, op. 30
CHOPIN: C-dúr mazurka, op. 33
CHOPIN: Asz-dúr ballada
ALBÉNIZ: Ibéria-szvit
LISZT: Spanyol rapszódia

20:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Bajári Levente és partnere
Vox Humana Kórus (karigazgató: Sándor Bence) Óbudai Danubia Zenekar Vezényel: Hámori Máté
"Klasszikus karácsony 2017"
Békebeli advent
GLINKA: Ruszlán és Ludmilla – nyitány
CSAJKOVSZKIJ: Diótörő-szvit, op. 71a
HÄNDEL: Messiás, HWV 56 – nyitókórus
SAINT-SAËNS: 3. (c-moll) szimfónia, op. 78 („Orgona”) – II. tétel
ELGAR: Vonósszerenád, Op.20
MOZART: Ave verum corpus, K. 618
Nosztalgia karácsony – egyveleg:
Pásztorok, pásztorok; A kis Jézus megszületett; Karácsonynak éjszakáján; Hull a pelyhes, Kis karácsony
09:30 : Szombathely
Bartók Terem

"Karácsonyi ünnepvárás"
ismétlés: 10:45

18:00 : Szentendre
Városháza díszterme

A Vujcsics Tihamér Zeneiskola népzene tanszaka
"Adventi népzenei koncert"

21:00 : Pécs
Kodály Központ

Pannon Filharmonikusok
Bősze Ádám − házigazda
Vezényel: Vajda Gergely
"Angol nyelvű beavató koncert"
Dohnányi Ernő: Szimfonikus percek, op.36
Richard Strauss: Till Eulenspiegel vidám csínyjei
A mai nap
született:
1896 • Ádám Jenő, zeneszerző, kóruskarnagy, zenepedagógus († 1982)
1947 • Pászthy Júlia, énekes
elhunyt:
1956 • Geyer Stefi, hegedűs (sz. 1881)
1963 • Rösler Endre, énekes (sz. 1904)