A Lírikus szimfónia előadása korrekt, méltán ajánlható mindazoknak, akik most akarják gyűjteményüket kiegészíteni e Zemlinsky-opusszal; Berg Lírikus szvitjének interpretációja viszont elmarad a várakozástól.

Kodály Zoltán zenekari műveit, valamint a Háry Jánost és a Psalmus Hungaricust hallgathatjuk a 60-as 70-es évek fordulóján készült felvételeken. A Londoni Szimfonikusok és a Philharmonia Hungarica igazán élményszerűen muzsikálnak Kertész István, illetve Doráti Antal keze alatt. A művek pontos látleletei Kodály ellentmondásoktól sem mentes életművének.

E felvételek hallgatásakor úgy tűnik, hogy az előadóknak vannak ismereteik Bartók zenéjéről, de nincs elég alapos kapcsolatuk a szerzővel. A felszínes stiláris elemek megléte pedig korántsem elégséges egy igaz Bartók-előadás létrejöttéhez.

A lemezgyűjtők széles klubjának "régi motorosai" fanyalognak néhanap ezen előadások ismeretében, mondván, Liszt majd minden szimfonikus költeményéből akad Haitinkénál jobb felvétel is. Ez igaz lehet egyfelől, de vajon a mai, összkiadásoktól hemzsegő világban van-e jobb összkiadás e londoninál?

Nem csak azért válik megkerülhetetlenné a Bartók-sorozat ezen darabja, mert a ritkábban lemezre vett zenekari művek hallhatóak rajta. A tisztánlátás mértékletessége és józansága teszi értékessé, keveredve az előadói komolyság és rátermettség szilárd erényeivel.

Az ír zenekar nagyon szépen játszik a - feltehetően koncerten rögzített - felvételen: a hangszerszólók különösen megejtően szólnak, az utolsó dal dús hangú fuvolaszólói és Ruxandra Donose éneklése csodálatos.

Ha jól játszanak egy nem kimagasló művet, ha van gondolat a hangok mögött, egész más hatást vált ki a darab, szinte elhisszük, hogy jó. Ez a többlet hiányzik Georg Tintner vezényléséből.

Rattle nem a tökéletes hangzás titkát kutatja, és nem is akar mindenáron újat mondani; a művek iránti odaadása és alázata mindennél előrébb való. Mintha a bölcsek kövének, vagy legalábbis kavicsának birtokosa lenne.

A zenekar nem az a kimondott sztárcsapat, mint ahogy a dirigens Michael Halász sem tekinthető feltétlenül korunk vezető pálcamesterének. De biztos színvonal mindkettő, hamarosan látni, azaz hallani fogjuk.

Rota „nem-filmzenei” alkotásai nem igazán kerültek közel a kánonhoz, jóllehet ezek a művek sokszor feltűnően klasszikus ívűek, általában hagyományos eszközökkel élnek, s már-már konzervatívan tradíciótisztelők.