Egy jó koncert, vagy film hetekre feltöltheti az embert. Így reméltem ezt akkor is, amikor Massenet Thais című operáját készültem gyanútlanul meghallgatni DVD-n. Igen ám, de mi történt? Hetekbe került, mire úgy éreztem, hogy már összefogott szavaim is vannak arra, amit hallottam. Fogtam magam, megpróbáltam gyorsan leírni néhány mondatot. Csapdába estem!

Herbert Wernicke rendező a produkciót egyetlen szálra fűzi fel: mindenki az, aki. Az előadás, melynek ritka igényes zenei megvalósítása Christian Thielemann nevéhez fűződik, számos nagy alakítással büszkélkedhet. Elsőként Renée Fleming Tábornagynéját kell megemlítenünk - még mindig.

Adva egy kevésbé sikerült opusz, ráadásul a főszerepek kiosztása is elég pechesre sikeredett, de a balul sikerült estéért leginkább a rendező, Marta Domingo a felelős. Ám ettől még nem igazak Sosztakovics és Britten Puccinire tett rosszindulatú megjegyzései.

Az 1983-ban, Glyndebourne-ban rögzített előadás remek lehetőséget nyújt Felicity Lott ezer arcának megmutatására. Ráadásul John Cox költséges rendezése alkalmat ad legalább nyolc öltözék és vagy öt frizura egymás utáni bemutatására. Akarhat ennél többet egy előadó?

Joyce DiDonato több mint tisztes Hamupipőkét állít a színpadra, kiegyenlített énekesi teljesítménnyel és hiteles színészi játékkal, Juan Diego Flórez színpadi megjelenése irritálóan hibátlan, hangja megindítóan szép, Joan Font pedig kifejező, hatásosan egyedi légkört és látványt teremt az operához.

Messze vagyunk az archaikus felfogástól. Natúrtrombitáknak hírük-hamvuk sincs, a vonósok óriási legatókat húznak, a kórus méteres vibrátóval érzékenykedik, egy fémes, telt hangú aranyfuvola viszi a prímet a fafúvók között. A Bernstein által olyan könnyedén megteremetett zenekari egység mégis hitelessé teszi az előadást.

A szülők dobozos sört vedelnek, az erdő elhagyatott szeméttelep, a két tündér átlátszó PVC-ruhás figura, a gonosz Boszorkány pedig rózsaszín ruhás pénztárosnő-imitátor a városi szupermarketből, aki kéjesen nyalogatja Juliska ketrecét, majd melltartóra vetkőzve, majdnem teljesen kopaszon lejt seprűtáncot az édességes dobozok halmán.

A címszerepet Paul Plishka énekli, a férfiak mind a helyükön vannak, a hölgykoszorú óriási nevekből áll: még a Metben sem mindennapos a Freni–Horne–Graham–Bonney felállás egy Falstaff-produkcióban. Az opera DVD-felvételeinek örvendetesen hosszú és egyre bővülő listája egy újabb színvonalas kiadvánnyal gyarapodott.

Az operadirigáláshoz öt év önkéntes száműzetés után visszatérő agg hollandus, Bernard Haitink értő és érző irányításával a zenekari textus páratlan szépségében bontakozik ki, és az ügyhöz sikerült megnyerni a jelenkor, de az is lehet, hogy minden idők legnagyobb Gurnemanzát, Matti Salminent is. A zenei megvalósítás rendben van, a meglehetős minimalizmusban fogant rendezés (Hans Hollmann munkája) azonban nem sok örömteli momentummal szolgál.

Rómeó és Júlia szerepeiben Rolando Villazón, napjaink első számú spinto tenorja, és egy kevéssé ismert név, Nino Machaidze hallható. Előbbitől mindent megkapunk, amit várunk, utóbbitól talán nem is vártunk sokat. A legszebb perceket azonban mégsem Villazónnak, hanem a fiatal, de üdítően tehetséges kanadai dirigensnek, Yannick Nézet-Séguinnek köszönhetjük.