vissza a cimoldalra
2017-08-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (59597)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3805)
Milyen zenét hallgatsz most? (24969)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2271)
Haladjunk tovább... (117)
Momus társalgó (6046)
Társművészetek (1193)
Kedvenc előadók (2796)
Kedvenc művek (141)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11083)
A csapos közbeszól (94)

Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2679)
Zenetörténet (160)
A díjakról általában (986)
Giacomo Meyerbeer (639)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (991)
Miklósa Erika (1205)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2249)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (521)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (134)
Franz Schmidt (2857)
Lehár Ferenc (542)
Operett, mint színpadi műfaj (3203)
Bernstein- és Stokowski-szabály (28)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (923)
Élő közvetítések (6554)
Erkel Színház (8090)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (Ardelao, 2017-07-05 18:34:35)

   
134 • Ardelao Előzmény 130 2017-08-19 12:21:04

Tolnai Új Világlexikona:

Zádor Dezső , énekes, szül. 1876. A Zene- akadémián tanult énekelni. Művészi oklevelének elnyerése után kezdette meg Németországban művészi (baritonista) pályáját az elberfeldi operában, onnan Drezdába (szász kir. kamaraénekes), majd Berlinbe szerződött.

Tannhäuser, II. felvonás: "Als du in kühnem Sange" – Énekel: Zádor Dezső

És álljon itt még két írás a Zádor Dezső hazatérését követő időről:

Elfeledett magyar énekesek – Zádor Dezső (Desider Zador), a Tanácsköztársaság operaigazgatója

8 Órai Újság, 1918. 04. 07.:

MŰVÉSZET
Bérleti rendszer avagy udvari színház ? Zádor, az új főrendező

Zádor Dezső szegény, még nem tudja, hogy mi érte, amikor — saját szavai szerint — megvalósult élete álma, beleülvén a M. k. Operaház főrendezői székébe. Napok óta leveleket hoz neki a posta, tele áradozó üdvözletekkel és a derék művész, akinek lelke húsz éves énekesi pályáján szűz maradt minden színházi piszoktól, naiv lelkesedéssel örvend a hirtelen kitörő közszeretetnek.
— Nézze csak, Stoll kollega, mit írnak nekem! — mutogatja kollegájának a Városi Színházban a garmada gratulációt Zádor Dezső.
— Adja csak ide ezt a borítékot, — szól kaján mosollyal Stoll — elmondom, hogy mi van. benne . . . „Mi már régen várjuk önt, kedves művész! Mikor Ön még másutt szerezte babérjait, hányszor mondtuk, 'ez az ember kell ide, csak ez tudna rendet csinálni …” Ezt a levelet X irta … Most menjünk tovább ...
Zádor álmélkodva tekintett a gondolatolvasóra és riadtan kérdezte a titok nyitját.
Tudniillik, kedves Zádor, egyezer híre járt annak, hogy én leszek az Operabál főrendezője, és akkor én kaptam ilyen leveleket. Mihályi Ferenc szintén kapta és aki Ön után jön, szintén kapja ... Fogadja részvétemet. Maga még nem tudja, hogy mi ez. Én már tudom.
Ama számtalan, fantasztikusan összefonódott magánérdek, amely évtizedek óta szívja Operabázunk művészi és anyagi életerejét, eltökélt mohósággal nyújtja ki csápjait az új ember felé, aki mindenesetre tele van jó szándékkal és tehetséggel, tisztában is van a rá váró művészi feladatokkal, de akinek sejtelme sincsen arról, hogy minő harcok várnak rá, ha eszményét meg akarja valósítani. Hogy mik történhetnek az Andrássy út 22-ik száma alatt levő épületben, ahol Mahler és Nikisch alatt egy európai műintézet alapjait vetették meg, annak idején saját magán tapasztalhatta Zádor Dezső. Bayreuth Alberichje előtt, akinél különb magyar énekművészt ma nem ismerünk, hozzá hasonlót is alig, nem nyíltak meg Operaházunk kapui, és hogy ez miképpen történhetett, azt nagy társaság jelenlétében egy pohár pezsgő-többlet hatása alatt a Drechsler-vendéglő egyik szeparéjában kifecsegte egy befolyásos baritonista, aki arról nevezetes, hogy sok sikerrel tudott örökölni.
Bevalljuk, reménytelennek tartjuk Zádor Dezső vállalkozását. Az Operaház, mint műintézet sorsát immáron nem döntheti el az egyes ember munkája, hanem csupán a gyökeres rendszerváltozás. Műkedvelés, ezer magánérdek, pucér inkompatibilitás, hivatalnoki nagyképűség és mindenféle cselszövény annyira összegabalyította a dolgokat, hogy aggódva kell tekintenünk a férfiúra, aki Augias Operaházának küszöbét átlépi.
Rendszerváltozás kellene. Bebizonyult, hogy az állam rossz gazdája az Operaháznak, mert üzemében minden felelősség elmosódik. A közönség is, a komoly művészi munka is jobban járna, az államról nem is beszélvén, mely óriási ősszegeket takarítana meg, ha az Operaházat bérbeadnák. Szeretném látni, hogyan folynának a dolgok egyetlen dalműintézetünkben,
ha gróf Bánffy Miklós nem államköltségen, hanem mint bérlő vezetné Operaházunk ügyeit. Mindenesetre eszményibb állapotot jelentene, ha az Operaházat udvari színház gyanánt venné át a király, minthogy ez a művészet okvetlenül mecénásra szorul. A királlyal, avagy a bérlővel — lévén mind a kettő önálló úr — nem lehetne úgy elbabrálni, mint az állammal. A tárgyilagosság megköveteli annak az elismerését, hogy az Operaház főigazgatójának, gróf Bánffy Miklósnak, sok nehézséggel kell megküzdenie, amik közül, úgy látszik, még a legkisebb bajt okozza neki, hogy bevallottan nem muzsikális ember. Mint a siker technikájának virtuóza, sokszor a műintézet érdekében is számolnia kell az emberek önzésével, de meg vagyok róla győződve, hogy bévül gyakran undorral fordul el a sok szemérmetlenségtől, amely Operaházunk terhére esik. Mindenki akar valamit. Egyáltalán; miért nem cserélik ki, ha már szimbólum kell, ama két szfinxet két fejőstehénnel ?! Mindenféle hangnemek, ügynökök, kiadók, rokonság, újabban énektanárok és tanárnők, értékesíthető és összeférhetetlen befolyások állandó támadás alatt tartják a szerencsétlen műintézetet, sőt az e téren .kifejlődött technikának két új vívmánya is van: az egyik a viszontbiztosítás, ami azt jelenti, hogy ha X.-et éri sérelem, akkor Y. áll érte bosszút, a másik a tengeralattjárók szisztémája, azoké a befolyásos embereké, amelyeknek lövegei a nagyközönségnek láthatatlanul illetékes helyre el tudnak jutni.
Hogy Zádor Dezső mindezzel a sok klikkel meg tud-e békülni, képes lesz-e ellentétes hatalmakat érdekeikben kielégíteni, nem hisszük, de szívből kívánjuk neki. Útjára egy tanácsot adunk neki: az első kísérletnél, amikor illetéktelen befolyásokkal szembe kerül, meneküljön a nyilvánosság elé.
Gergely István.”

Tempora mutantur, nos et mutamur in illis. (?)
133 • Ardelao Előzmény 130 2017-08-18 11:44:17

Magyar Életrajzi Lexikon:

" Pilinszky Zsigmond (Budapest, 1883. május 5.— Budapest, 1957. december 9.): operaénekes (hőstenor). Pályáját mint harangöntő kezdte. 1908-ban lépett színpadra, 1912-ben Palágyi Lajos miskolci társulatához szerződött. 1913-tól a budapesti Operaház, 1928-tól a berlini Városi Operaház tagja. 1930-ban Bayreuthban vendégszerepelt. 1930—1934 között a budapesti Operaházban mint vendég lépett fel. 1944-ben újra a budapesti Operaházban működött, majd nyugatra távozott. 1955 körül visszatért Budapestre, s itt visszavonultan élt. — F. sz. Lohengrin (Wagner); Siegfried (Wagner: Istenek alkonya); Tannhäuser (Wagner); Pinkerton (Puccini: Pillangókisasszony); Sámson (Saint-Säns: Sámson és Delila); Alfréd (Strauss: Denevér); Bánk bán (Erkel)."

Korabeli tudósítás:

8 Órai Újság, 1919. 02. 03., 30. szám:

Színház és mozi

* Operaház. , A régebben itt vendégszerepelt Dippl óta az Opera- házban tegnap szállott ki először karcsú Lohengrin a hattyúvonta csónakból. Pilinszky Zsigmond a Grál-lovag diadalmasan ragyogó líraiságát hozta a színpadra. Hattyújától még kissé elfogódva búcsúzott, de mihamar megtalálta hangját s megtalálta azt a stílust is, amelyet nálunk Lohengrin-stílusnak szoktak hívni és hinni, sőt felül is tudott rajta emelkedni s a nászszobába a rendezés ellenére is vitt magával valamit a Grál miszticizmusából. Nehéz szerepét mindvégig győzte hanggal s a Watkür óta a deklamációiba. is beletanult. A közönség lelkesedéssel ünnepelte……”

Pilinszky Zsigmond (v. Sigismond, ill. Sigismund) énekel:

Lohengrin, Act 3:Lohengrin's Farewell


Sigismund Pilinszky (1884-1960), tenor "Rienzi" Columbia Bayreuth 1930
132 • Ardelao Előzmény 120 2017-08-17 15:35:01

Anday Piroska leénekelte Fletát!

„Nemsokára megint visszajövök Budapestre“ — mondotta a tegnapi siker után a spanyol énekes

Csütörtökön este a Városi Színházban a Carment játszották Anday Piroskával, a bécsi Staatsoper ma már európai hírű alténekesnőjével, aki nemrég tért vissza külföldi körútjáról. Don José: Fleta volt, aki az előadás előtt ezeket mondotta:
— Én voltam a hibás hétfőn, tekintet nélkül arra, hogy indiszponált voltam-e vagy sem. Ma este meg fogom mutatni, hogy mégis tudok énekelni.

Annál könnyebben fogom megtenni, miután úgy érzem, nem fog nehezemre esni...
És az öltözőben kivágott egy olyan magas C-t, amelytől remegtek a falak.
Tegnapra megváltozott a helyzet az impresszáriónál is. könnyebben osztogatta a félárú-jegyeket, mint hétfőn, mert szégyelte volna, ha üres ház előtt énekel Fleta — másodszor is. Amellett nagyon sokan váltottak jegyet a pénztárnál is. úgyhogy mire félnyolc lett, a Városi Színház nézőtere zsúfolásig megtelt.

Szabályos táblás ház volt. Ezúttal Budapest szépasszonyai is eljöttek és az arisztokrácia is nagyszámban felvonult. Izgatottan várták, hogy Fleta mit tud.

Az első hangoknál megkönnyebbülten lélegzett fel a nézőtér.
Fleta ragyogó diszpozícióban volt, gyönyörű szépen énekelt. Tisztán csengtek a magas hangjai és az est perspektívája valóban a sikert jelentette.

De jött Anday Piroska! És ekkor megtörtént a csoda, a legjobban éneklő tenoristák egyikét Anday Piroska — »leénekelte«.
Olyan szépen szárnyalt a hangja, mint ahogy még sohasem.
Határozottan nagyobb sikere volt, mint Fletának, aki szintén minden tapsot megérdemelt.
Egészen a darab harmadik felvonásáig, ahol inkább a játéka érdemelt ünneplést, mint az énekhangja. Mert a tenorista ekkor már, fátyolozottabban énekelt.
Négy óra hosszat tartott a tegnapi Carmen-előadás.

Miguel Fleta az előadás után így nyilatkozott:
— Pénteken délben utazom el Budapestről — Bécsbe. Sejtettem már az előadás elején, hogy visszahódítom a közönséget és azt hiszem sikerült is.
De ezt a közönséget meg is akarom tartani.

Éppen ezért már bejelenthetem, hogy szóbelileg megállapodtam arra vonatkozólag, visszajövök a tavasszal egy vagy két estére. Lehetséges, hogy nem egyedül, hanem Titta Ruffóval együtt.
Aztán lemosta magáról a festéket és elment vacsorázni.

AZ EST, 1931. február 21.
(22. évfolyam, 42. szám)
131 • Ardelao Előzmény 130 2017-08-17 06:48:01

Durigo Ilona, (Budapest, 1881. május 13. – Budapest, 1943. december 25.)

Népszava, 1912. május 7.:

NÉPOPERA
…………………

Ünnepi Wagner-ciklus
május 16—31-ig

a bayreuthi és müncheni ünnepi Wagner - előadások művészeivel. Schuch Ernő, titkos udvari tanácsos, a drezdai opera főzeneigazgatója és Mikorey Ferenc, a dessaui udvari színház vezetése alatt.
…….

Színre kerülnek:

………………..

Május 26-án:

Rajna Kincse
……
Erda Durigo Ilona
……”

J. S. Bach - Matthäus-Passion - W. Mengelberg (1939)

Tenor (Evangelista): Karl Erb
Bajo (Jesús): Willem Ravelli
Soprano: Jo Vincent
Contralto: Ilona Durigo
Tenor (Arias): Louis van Tulder
Bajo (Arias): Hermann Schey
Amsterdam Toonkunstoor y "Zanglust" Jongenskoor
Maestro de Coro: Willem Hespe
Concertgebouw Orchestra Amsterdam
Director: Willem Mengelberg

(Élő felvétel – 1939. április 02.)
130 • Ardelao Előzmény 95 2017-08-16 19:49:26


Felfedező körúton híres magyar művészek után
- egy magyar származású newyorki menedzser könyvében

A héten Budapestre érkezett Norbert Salter newyorki színházi menedzser leánya, Lili
Salter.

Mr. Salter New-Yorkból természetesen magyar. Harminchat esztendővel ezelőtt vett búcsút Budapesttől, miután először a Zeneakadémián egyike volt Popper Dávid legtehetségesebb tanítványainak, később pedig Mahler alatt tagja az Operaház zenekarának. Ma már mind a két kontinensre kiterjedő vállalata van és időnként „The World Musical and Theatrical Guide" címmel 300 oldalas kötetet ad ki a világ leghíresebb művészeiről.

Lili Salter megmutatta a „The World Musical and Theatrical Guide" legújabb kötetét. A következő magyar vonatkozású adatokat jegyeztük ki belőle:

Alpár Gitta, Berlin,
Forrai Olga, Kassel,
Márfi Mária, Berlin,
Németh Mária, Vienna,
Petri Helga, Dresden,
Anday Rosette, Vienna,
Andrássy Anni, Essen,
Basilides Mária, Berlin,
Durigo Ilona, Zürich,
Kiss Johanna, Bonn,
Pilinsky Sigismond, Berlin,
Gábor Arnold, New-York,
Zádor Desider, Berlin,
Dohnányi Ernst, Budapest,
Szendrei Alfréd, Leipzig,
Szenkár Alea, Berlin,
Fenyves Gabriel, New-York,
Horváth Cecile, New-York,
László Alexander, Münhcen,
Nyíregyházi Ervin, New-York,
Pásztory Gizella, München,
Sándor Árpád, Charlottenburg.

Az azután természetes, hogy örömmel vesszük tudomásul Norbert
Salter könyvéből, hogy ennyi magyar hírességet tartanak számon külföldön.”

(Megjelent a Színházi Élet 1929. évi, 49. számában)
129 • Ardelao Előzmény 126 2017-08-16 12:01:08

Nem sok olyan művész van, akiről már életében utcát neveztek el. Büszkék lehetünk Anday Piroskára! A Bécs melletti Pressbaumban, ahol állítólag gyönyörű villája volt (van?), az énekesnő emlékét a Rosette-Anday-Straße őrzi.
1980-ban, Bécs Penzing kerületében, Hütteldorfban is megemlékeztek róla. Nevét ott az „Andayweg” nem hagyja feledésbe merülni. Budapesten nincs Anday Piroska utca…

Rosette Anday díszsírhelye a Bécsi Központi Temetőben (Wiener Zentralfriedhof, Gruppe 32 C, Nummer 48) ,
ahol férjével, Dr. Karl Bündsdorf ügyvéddel közös sírban nyugszik. Felirat: „Nem hal meg az, mit igazán szeretünk.”

Az énekesnő nevét több helyen így tüntetik fel: Rosette Anday-Bündsdorf.
A lexikonokban az énekesnő halálának dátumaként egymástól eltérő időpontok szerepelnek. Síremlékre 1977. szeptember 18-át vésték fel.
Meglepő, hogy Rosette Anday csupán „kamaraénekesnő”-ként szerepel a sírfeliraton, holott operaénekes, hegedűművész és énekoktató is volt. Vajon az őt túlélő férje írathatta fel így a szöveget?
128 • smaragd Előzmény 118 2017-08-16 08:04:35

8 Órai Újság
1931. december 8.

"A Filharmonikusok főpróbája

A Filharmonikusok III. hangversenyének műsorán érdekes művek szerepelnek.
Dohnányi Schumann B-dúr szimfóniáját vezényelte. Mozart "Exultate jubilate" kantátáját Guglielmetti Anna Maria hivatott művészettel adta elő.
Két újdonság is szerepelt a hangversenyen, Schmidt Ferenc: "Változatok egy huszárdal fölött" és Casella: "Italia"című rapszódiája, amelyek magyar illetve olasz népi motívumokat dolgoznak fel.
A Zeneművészeti Főiskola nagytermét megtöltő közönség lelkesen ünnepelte az előadókat."
127 • Ardelao Előzmény 126 2017-08-15 22:54:13
:-)
126 • Heiner Lajos Előzmény 120 2017-08-15 21:03:49
Kedves Ardelao!

Nagy örömmel olvastam az Anday Piroskával kapcsolatos megjegyzéseket.
Vele kapcsolatban van egy szép emlékem.
Amikor, úgy 1975 táján, előadást tartottam Felix Weingartnerről, levélben kerestem meg Andayt, aki Weingartner (második) Beethoven Kilencedik szimfónia felvételén az altszólamot énekelte (off: a nyilvánvaló technikai hiányosságok dacára számomra mindmáig a darab legtökéletesebb felvétele).
Persze fogalmam sem volt, hogyan címezzem a borítékot, így német nyelven megkértem az osztrák postát, juttassa el a levelet a STOP örökös tagjának.
Nem volt nehéz dolguk - a Rosette Anday utcában lakott.
Nagyon kedvesen válaszolt, megemlítve, hogy férj lévén rokoni szálak is fűzték a dirigenshez.
Mostanában kezdtem el lemez- és könyvgyűjteményem, és zenei dokumentumaim külföldre történő kimenekítését. Ez a levél is köztük lesz.
125 • Ardelao Előzmény 124 2017-08-15 14:16:29

Joseph Joachim: Violin Concerto No. 1 in G minor, Op. 3 'in einem Satz'

Joachim plays Brahms - Hungarian Dance No. 2
124 • Ardelao Előzmény 123 2017-08-15 13:51:09

Az alábbi megemlékezés Joachim József hegedűművészről 1931. június 27-én hangzott el a magyar Rádióban:

Joachim

A hegedűművészet, mely több mint háromszáz év óta fénykorát éli, sok nagy nevet mutat fel. Ezek sorából kettő emelkedik ki: egy olasz és egy magyar. Paganini és Joachim. Paganini: minden idők legnagyobb hegedűvirtuóza és Joachim a művészete komolyságától ihletett legnagyobb mester . Csodával határos játéka a sorsnak, hogy a köpcsényi kis zsidófiúból a világ „hegedű-király”-a lett. Ha Olasz-, Francia- vagy Németországban születik, az organikusan fejlődő hegedűművészet várható kivirágzásának tartaná az ember, de hogy itt, Magyarországon, hajtson gyökeret a több évszázados hegedűkultúrákat elhomályosító zseni élete – ez váratlan és csodálatos. Mert Olaszország a 17. és 18. században folyton hegedült, Franciaország és Németország se maradt el nagyon mögötte, míg Magyarország ugyanekkor jórészt csak cigány kezében ismerte a hegedűt. Ebben az időben nálunk hegedűkultúráról nem beszélhetünk, de általános zenekultúráról sem s íme, a hegedű és a zongora legnagyobb két mesterét: Joachim Józsefet és Liszt Ferencet, kiknek tündöklő nevét máig se homályosította el senki, mi adtuk a világnak. Külön véletlen, melynek némi magyarázata a magyar föld televényének rendkívüli erejében kereshető. Mert az emberek is úgy hozzátartoznak a földhöz, mint a fák és növények. Észrevétlenül megváltoznak s a talajhoz, a környezethez idomulnak, - ha idegenből származtak is. Az amerikai szőlővessző jellegzetességeit elveszti s a badacsonyi földben badacsonyi erőt és tüzet szív magába.
Vannak korok, századok, esetleg csak esztendők, mikor az irodalom és művészetek nagyjai egyazon folyó mentén, vagy egyazon hegylánc hátán születtek. Volt idő, mikor ez a virágzás például a Dunántúlról titokzatosan a Tiszántúlra költözik át. A 18. század végén és a 19. század elején a Dunántúl jelentős melegágya volt a zeneművészetnek általában s a magyar zeneművészetnek különösen. Ebben a közeli Bécs gazdag zenei szelleme mindenesetre kereshető, de talán valami más – mondjuk – a magyar föld ereje is, mert bizonyos, hogy Haydn József nem lett volna az a Haydn, aki volt, ha nem él harminc évig Kismartonban és Eszterházán. A magyarok közül Hummel János pozsonyi, Liszt doborjáni, Goldmark keszthelyi születésű. Az Erkel-család a 17. századtól kimutathatólag dunántúli származású és Joachim József a Moson vármegyei Köpcsényben született. Ezek a nagy szellemek szűk ötven év alatt gyűltek egybe Pannónia úri kastélyaiban, pompázó országgyűlésein, szerény falvainak roskatag házaiban s a dunántúli dombok kábító májusának viharálló fái között.

*

Joachim József szülőfaluja, Köpcsény, körülbelül háromezer lelket számláló község Moson vármegyében. Ott áll az egyemeletes ház, melyben a jobbmódú kereskedő és pékmester, Joachim Gyula és felesége, Fanni, lakott és ahol gyermekeik közül József, sorrendben a hetedik, született. A házon emléktábla áll, mellyel 1899-ben, Joachim hatvan éves művészi jubileumán, a mosoni polgári dalkör díszítette országos ünnepség keretében a rendkívüli mester szülőhelyét. A feltűnő zenei tehetséggel megáldott gyermek Joachimot szülei Pestre hozták, hol Ellinger Gusztávnak, majd Szervacsinszkinek, a német színház versenymesterének növendéke lett. Rendkívül gyorsan tanult, úgyhogy hét éves korában, mint csodagyermek, zajos sikert aratott a Nemzeti Kaszinóban rendezett hangversenyen. Pestről szülei Bécsbe vitték tanulmányai folytatása végett. Itt a magyar származású Böhm József kezébe került, aki korának egyik legnagyobb hegedűpedagógusa. Reményi Ede és a híres Ernst is az ő tanítványa volt. Joachim öt évig tanult Böhmnél s mint csaknem teljesen kész művész hagyta el a bécsi konzervatóriumot. Lipcsébe ment, hol a másik nagy hegedűpedagógusnál, Ferdinánd Davidnál, tökéletesítette tudását. Csakhamar belekerült Mendelssohn és Schumann baráti társaságába. A Gewandhaus-koncertek egyikén, 1843-ban, tizenkét éves korában, döntő sikert aratott. A gyermek ifjúnak mind nagyobb híre, sőt tekintélye lett, úgyhogy alig tizenhat éves s már a Gewandhaus-zenekar első hangversenymestere. Mendelssohn elvitte Londonba, hol filharmóniai hangversenyen Beethoven hegedűversenyét játszotta olyan sikerrel, hogy londoni szereplését úgyszólván évente megismételte. A sűrű és bensőséges érintkezés folytán Joachim az angol zenevilágnak egyik vezető tényezője volt haláláig.
Tizennyolc éves korában Weimarban hangversenymesteri állást vállalt. Akkor Liszt Ferenc működött Weimarban s így közeli érintkezésbe jutott vele. Négy évig élt Joachim Liszt oldalán, majd a hannoveri királyi hangversenymesteri állást vállalta el, ahol éveket töltött. Itt vette feleségül Schneweis Amáliát, a kiváló alténekesnőt, aki Schumann dalainak leghíresebb előadója. A hegedűművész és énekesnő, mint férj és feleség, diadalmas hangversenykörutakon járta be Európát, míg 1866-ban végleg Berlinben telepedtek le. Ekkor létesült Berlinben a „Hochschule für Musik”, melynek első igazgatója Joachim volt, ki az intézményt rövid idő alatt világhírre emelte. A berlini zenei főiskola Joachim alatt évtizedekig vezető intézete volt Európának. Úgyszólván minden nagy hegedűművész innen került ki. Így pl. Arbos, Gade, Halir, Kruse, Nachéz, Petri, Such, Burmester, Hubermann s a magyarok közül elsősorban Hubay Jenő, aztán Kemény Rezső, Lentz Rezső, Arányi Frigyes, Arányi Adilla és Vecsey Ferenc, - hogy csak egynéhányat említsünk a díszes sorból. Joachim egyénisége egyetemes hatású volt. Közvetve vagy közvetlenül mindenki tőle tanult. Ő volt a zenevilág elismert legnagyobb professzora. Címek és kitüntetések halmazával árasztották el: a főiskola direktóriumának elnöke, királyi professzor és karnagy, a porosz művészeti akadémia tagja, majd alelnöke, a cambridgei, glasgowi, oxfordi és göttingai egyetem díszdoktora, a porosz Pout le merite-rend lovagja s a bajor Maximilian-rend tulajdonosa volt. Pedagógiai munkássága mérhetetlen becsű. Ezenfelül mind előadóművész s főleg mint kamarazenész páratlan. Sok érdemes vonósnégyes társaságról tud a zenetörténet, de olyan tündöklő fényt egyik sem gyújtott és hagyott maga után, mint a Joachim-kvartett. De Ahna, Kruse, Halir, Wirth és később Hausmann voltak tagjai, kikkel dicsőséges művészi körútjain a legtisztább zeneművészetet szolgálta a mester. Beethoven utolsó nagy vonósnégyeseit a Joachim-kvartett előadásában ismerte meg a világ. A kvartett európai körútjain nálunk is többször hangversenyezett.

*

Különösen a régebbi zenetörténet szereti a híres hegedűpedagógusok működési körzete szerint osztályozni a hegedűművészeket, keresve játékukban és egyéniségükben az elsajátított iskola jellegzetes vonásait. Így római, páduai, piemonti, mannheimi, bécsi, párizsi, prágai és belga iskolát ismerünk. Joachimot a bécsi iskolába osztották be, melynek Dittersdorff Károly volt alapítója s leghíresebb mestere a pesti születésű Böhm József. Joachim tényleg a legtöbbet Böhmtől tanult, de Böhm a francia Rode tanítványa volt s így felvethető a kérdés, hogy Joachim Józsefben csupán a bécsi és a német iskolák jellegzetességei virágoztak-e ki? Bizonyára nem. Böhm magyar származású volt, aki francia szellemi hagyatékon nőtt magyar temperamentummal tanította a szintén magyar Joachimot. Joachim hegedűművészete nem nélkülözte a német rend és alaposság vonásait, de vonója nem állt kizárólag német jellegzetességekből. Joachim a bécsi iskolához mindenesetre közel állott, de olyan nagy, olyan tökéletes és olyan egyetemes mester volt, hogy nevéről a zenetörténet külön Joachim iskolát nevezetne el. Ő ötven évig a hegedűtanítás legelső mestere s olyan tanítványokat adott, mint Hubay Jenő, aki újabb nagyjelentőségű iskolának, a magyar iskolának, világhírű vezére. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hegedűművész képzőjének szellemi útja a zenetörténet folyamán ez: Viottitól tanult Rode, Rodetól Böhm, Böhmtől Joachim és Joachimtól s Vieuxrempstól Hubay Jenő. Hubay olyan kiváló tanítványokkal árasztja el a világot Budapestről, mint annakidején Berlinből Joachim.

*

Szóltunk már Joachimról, mint pedagógusról és kamarművészről. Grandiózus tehetségének még két elemére: az alkotóművészre és hegedűművészre kell rávilágítanunk.
Joachim, mint zeneköltő, a klasszikusokon nevelődött. Minden műve érett és tisztult zene szépségek foglalata. Nem volt nagy komponista. Nem termékeny szerző. Opusszámot csak 14 művének adott, 21 művét nem számozta, 4 átiratát sem. Minden műve közül 3 hegedűversenye emelkedik ki s ezek közül is a Magyar hegedűverseny (op. 11), mellyel hazája szellemének hódolt. Olvassuk el Andreas Mosernek, Joachim berlini asszisztensének sorait, ki a legteljesebb életrajzot írta róla. (Joseph Joachim, Ein Lebensbild. Berlin, 1898. B. Behr’s Verlag, 162 oldal) „A Magyar hegedűverseny érett gyümölcse annak a hatásnak, amit Joachim hazája nemzeti zenéjének köszönhet. Gyermekkorából megmaradtak emlékezetében a magyar cigánymuzsika kábító hangjai s Lajtán túli ismételt látogatásai rokonainál ezt a szeretetet a magyar népdalok, melódiái, harmóniái és ritmusai iránt megerősítették és növelték. Hegedűre írt későbbi kompozícióiban sem tagadható le magyarossága. Mindenünnen melódikus és harmónikus fordulatok kukucskálnak ki, melyek az ismerősnek üdvözleteket suttognak a mester hazájáról.”

*

Kortársának, a nagy magyar zeneesztétikusnak és eleddig a legkiválóbb magyar zeneesztétikusnak, Péterfy Jenőnek, ma is friss szava bizonyára a legközelebb hozza hozzánk Joachim hegedülését.
Péterfy Jenő az „Egyetértés” 1879. évfolyamának január 9-iki és január 12-iki számában ezt írta, mikor Joachim a pesti Vigadóban hangversenyt adott (Péterfy Jenő zenekritikái, kiadta a budapesti V. ker. m. kir. állami Berzsenyi Dániel reálgimnázium 1930-31. évi VIII. osztály „Magyar irodalmi ritkaságok” sorozatban, szerkeszti: Vajthó László):
„- Joachim játékában – írja Péterfy – van valami nyugodt fenség, mely a görög szobrok hatására emlékeztet s bizonyos előkelő méltóság, mely elutasít magától minden könnyebb sikert, minden materiálisabb hatás.
- Joachimot a közönség előtt látni: élvezet. Nem úgy áll ott, mintha nyugodt magatartásra dresszírozta volna magát sok társához hasonlóan, kiről a rerain szól, hogy „klasszikus nyugodtsággal játszik”; éppoly kevésbé rajzol cik-cak vonalat a levegőbe. Nem fitogtatja sem a nyugalmat, sem ellenkezőjét. Szépen hajló vonalakban nemes harmónia ömlik el alakján, külső kifejezése annak, mi szeméből sugárzi s játékában gyönyörködtet.
- Joachimnak már pusztán hegedűje hangjában van valami költői báj. Olyan édes és végtelen! Sima, bársonyos, lágy, egyenletes: mindez nem fejezi ki hangja sajátságát. Amilyen bársonysíma, olyan szívós is; amilyen lágy, éppoly izmos is. A legintenzívebb hegedűhangnak lehetne nevezni, ha ez nem volna pusztán fokozatos megkülönböztetés. Lágy marad a legerősebb fortéban és teljéből a susogó pianóban sem veszít. A fortéban ugyanazon erő ömlik szét, mint amennyi a pianóban egyetlen ponton mintegy rejtve marad. Különben hangja varázsát éppoly kevéssé lehet megmagyarázni, mint Patti vagy Nilsson hangjáét. Itt, mint ott, a hangnak színezete már maga a művészi egyéniség megnyilatkozása. Mesterség által meg nem szerezhető, meg nem tanulható, utánozhatatlan.
- Joachim annyira egyetlen, mert nála a virtuóz egészen a művészbe olvad fel. Ő karakter a hegedűn: a hiú tetszelgés számára nincs egy futama sem; megküzd bár minden nehézséggel, de egyetlen nehézséget sem fitogtat azért, hogy vele a közönséget bámulatba ejtse. Ő nem akar pusztán külső játéka által hatni, hanem a zenei gondolat által, melynek oly páratlanul kifejezést tud adni. Ő igazán Beethovent és Bachot játszik – sohasem magát. Lelke átolvad a teremtő művészébe s Joachim hegedűjéből az imádatnak nagy szelleme beszél.
- Joachim hegedűjén darabjait nemcsak lejátsza, hanem azokat újra teremti, alakítja. A hangok Joachimnál az anyag, mint szobrásznál a márvány, melybe ő az illető mű lelkét önti bele.
- Művészi ihlet ül így hegedűjén s épp e művészi ihlet, az egyéniség e csodálatos varázsa az, mi által Joachim a reprodukáló művészek sorából az eredeti gesztussal bírók közé lép.
- Klasszikussá, szoros értelemben művészivé, a vituózítás salakjától mentessé a hegedűjátékot: Joachim tevé.”

*

Joachimról néhány személyes vonatkozást jegyeztem fel, melyeket Hubay Jenőtől, Dohnányi Ernőtől és Kemény Rezső Zeneművészeti Főiskolai tanártól kaptam élőszóban. Hubay Joachimmal, a tanárával, növendékkorától bensőséges viszonyban volt. Szintúgy Kemény Rezső is. Sokszor játszott velük kamarazenét a mester. Dohnányi Ernőt huszonhárom éves korában már ismerte s mindvégig nagyrabecsülte. Joachim, Goldmark s a fiatal Dohnányi egy nyári szezonon át csaknem mindennap összeült triózni Gmundenben. A berlini „Hochschule für Musik” zongora-tanszékére Dohnányit Jachim hívta meg.
A rendkívüli mesterről minden vonatkozásban elragadtatással beszélt mindenki, aki környezetébe került. Egyértelműen azt mondják,hogy Joachim, mint tanár, igen szigorú volt, tanítványai egyéniségét azonban sohasem fojtotta el. Jobban vigyázott tanítványai zenei szellemére, mint a technikai külsőségekre.
Hubay, Dohnányi és Kemény apostoli vonást látott Joachim működésében. A hegedűművészet apostolának tartották őt.
Szuggesztív ereje lenyűgöző. Kamarazenében mindig mindenki csak őt figyelte, még akkor is, ha pauzája volt.
Mindenütt szívesen játszott, nem kérette magát.
Nagy keresetű, jómódú ember, de pénzért semmit sem tett, mindent csak a művészet parancsára.
Nagy házat tartott Berlinben.
Rendkívüli tekintélynek örvendett. Ha igen magas, szélesvállú alakja valahol megjelent, tiszteletteljes szemek vették körül. Rendszerint hosszúra szabott fekete vagy sötét kabátban járt. Szakállt viselt, mely mint haja, koromfekete volt. Szürke szemének bíztató lágysága enyhítette arcának némi keménységét.
Magyarul nem tudott, de egész élete tele volt magyar vonatkozásokkal. Magyar tanítványait mindig „Landsmann”-oknak nevezte.
Nem érdektelen az a néhány sor, melyet magyar érzületéről a „Hölgyfutár” 1854. évi szeptember 25-iki számában olvastam: „Patikárus Ferkó – írja a lap – tegnapelőtt este a „Komló”-ban ragadá el a szépszámú közönséget s különösen egy jóarcú német embert, ki míg a jeles hegedű szólt, sehogysem tudta helyét találni. Tapsolt, éljenzett, majd felugrék s kezet szorított az ünnepelt zenésszel. Utóbb értesültünk, hogy a lelkesült férfi nem volt más, mint a híres zenevirtuóz: Joachim.”
Joachim emberi nagyságát és művészi rendkívüli tekintélyét semmi se mutatja jobban, mint működésének 60 éves jubileumi koncertje Berlinben. Ilyen zeneünnepet még nem látott a világ. A filharmónikusok megszokott pódiumán a zenekar tagjai mind Joachim tanítványai közül kerültek ki. Olyan számban, hogy a nagy dobogón csak állva játszhattak, ülve nem fértek volna el. Negyven brácsás és összesen vagy száz vonós. Európa legnagyobb művészei. Olyan nevek, kiket esetleges sértődöttség elkerülése végett betűrendben osztattak be a zenekarba. Hubay és Kemény véletlenül egyazon pulthoz került. Mindenik művész magával hozta hegedűjét. Képzelhető, milyen hangszín-orgiában tobzódhatott a terem! Mikor Brahms c-moll szimfóniájának utolsó tétele, az a bizonyos unisónó hegyedűtéma, felhangzott, - azt mondják – a hanghullámok csaknem szétverték a falakat.

*

Joachim nagy kort ért meg. Hetvenhat éves korában, 1907. augusztus 15-én halt meg, Berlinben.”

Forrás:
Papp Viktor:
MUZSIKA
(Gergely R. Könyvereskedés kiadása, 1935)
123 • Ardelao Előzmény 122 2017-08-15 13:00:10

Joachim-emlékünnep Londonban.

Londonból jelentik: Joachim József, a magyarországi származású nagy hegedűművész, születésének századik évfordulója alkalmából az angol zenevilág vezetői nagyszabású ünnepi hangversenyt rendeztek a londoni Queen's Hallban. A hangversenyen Joachim „Vígjáték-nyitányát,” továbbá Mendelssohn és Brahms egy-egy szerzeményét adták elő. Joachim Gabriella, a mester unokája, Joachim „Marfa“ című operájából énekelt.
Joachim unokahúga, Fachiriné Arányi Adila, a híres magyar hegedűművésznő, Joachim „Változatai“-t, Arányi Jelly pedig „Magyar hegedűverseny“-ét játszotta, az utóbbi a mester kedvenc Stradivárius-hegedűjén.
A zenekart Sir Henry Wood, Anglia egyik legtekintélyesebb karnagya vezette. Az angol zenekritika ezúttal s egyhangú tisztelettel adózik a halhatatlan magyar művész nemes klasszikus tradícióinak és bámulattal állapítja meg szerzeményeinek hervadhatatlan szépségét.

Budapesti Hírlap, 1931. július 19.
(51. évfolyam, 162. szám)
122 • Ardelao 2017-08-15 12:27:21

JOACHIM JÓZSEF EMLÉKEZETE
(1831. június 28. Köpcsény (ma Kittsee, Ausztria, megj. A) – 1907. augusztus 15. Berlin)

Joachim József emléktáblája.
Magyaróvárról jelentik: Az itteni férfi daloskor közadakozásból emléktáblával fogja megjelölni Joachim Józsefnek. a külföldre szakadt világhírű hegedűművésznek köpcsényi (ma Kittsee, Ausztria, megj. A.)) szülőházát. Az emléktábla fölavató ünnepsége július 2-án lesz. A rendező-bizottság élén Batthyány László gróf földbirtokos áll. Az ünnepi beszéd elmondására Zichy Géza grófot kérték föl. A fölavatásra Budapestről, Berlinből, Münchenből és Bécsből várnak vendégeket.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1911. április 27.
(31. évfolyam, 99. szám)
121 • smaragd Előzmény 120 2017-08-15 12:22:23

Anday Piroska Kemény Egon-Reviczky Gyula: "Óh, csak még egyszer összejönnénk" (Műdal, 1945) c. kompozícióját 1947-ben a Magyar Rádióban énekelte.

Rosette Anday Franz Schmidt: "Das Buch mit sieben Siegeln" c. oratóriumában is fellépett (1950).

További részletek a "Fórum - Franz Schmidt" valamint a "Fórum - Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969)" bejegyzéseiben olvashatók.

120 • Ardelao Előzmény 119 2017-08-15 10:46:27

Anday Piroska
119 • Ardelao Előzmény 118 2017-08-15 10:40:20

Ha már az előző bejegyzésben szó esett Rosette Andayról, azaz a Budapesten született Anday (eredeti vezetéknevén: Andauer) Piroskáról (1903-1977), álljon itt egy cikk az énekesnő külföldi karrierjének az indulásáról:

Színházi Élet 1921., 35. szám:

Búcsú Pesttől és a Hűvösvölgytől

A bécsi operaénekesek tavaszi vendégjátékuk alatt egy új magyar énekesnőt fedeztek fel. Az énekesnőt Anday Piroskának hívták, és az „Istenek alkonyá”-ban énekelt egy egészen kis szerepet, olyan szenzációsan, hogy Schalk igazgató felvonásközben rohant öltözőjébe leszerződtetni a bécsi udvari Operához. Anday Piroska szerződése szeptember elsején veszi kezdetét, ekkor kell jelentkeznie Wienben.
Egy szenzációs külföldi karrier elindulásánál akart ott lenni a „Színházi Élet", amidőn elutazása előtt megintervjuvolta Anday Piroskát.
A „Hűvösvölgyi Park Szanatórium" kertjében találunk a művésznőre. Bronzvörös hajú, feltűnően csinos hölgy, a szabad fekvőcsarnokban fekszik egy nyugágyon, körülötte Ligeti Lajos, a szanatórium vezérigazgatója, dr. Sámson főorvos és Ligeti Aurél, az ifjabb direktor. Az igazgatói kar éppen azt konstatálja, milyen tökéletesen kigyógyult Anday abból a makacs légcsőhurutból, amellyel a szanatóriumba jött. Amin egy cseppet sem lehet csodálkozni, hisz a „Hűvösvölgyi Park Szanatórium" egyike a legpompásabb klimatikus gyógyhelyeknek.
Az intervjut természetesen — mint minden színésznő — Anday is azzal kezdi, hogy nem nyilatkozik.
— Mit beszéljek én, — mondja szerényen. — nézzen körül, kérem, szabad itt embernek beszélnie, ahol ilyen csudákat mesél a természet?
Körülnézünk. Valóban megragadó a kép, amely elénk tárul. Egy kis Tátra ez a vidék. Égbemeredő, zöldbeborult hegyek emelkednek köröskörül, vadregényes völgyekkel váltakozva, mintha nem is Pesten volnánk, harminc percnyire a fővárostól. És a levegő! Szinte könnyebb lesz tőle az emberI
— Hátha már írni akar valamit. — szól aztán, — írja meg, hogy bármenynyire is örülök a bécsi szerződésemnek, nehéz megválnom Budapesttől — és a Hűvösvölgyi Park Szanatóriumtól. Mert úgy nézzen körül ebben a kis paradicsomban, hogy ez a hely legkedvesebb itthon nekem, itt arattam első sikereimet mint akadémista, itt ért Schalk meghívása, — s minthogy ide is fogok visszajönni valahányszor szabadságot kapok, most már valószínűleg Jeritzával együtt, aki igen megszeretett.
— Különben Bécsben a Carmenben vagy a Mignonban lépek fel először. Ha a gázsim érdekli (és a Színházi Életet egész biztosan érdekli) azt is elárulhatom. Hatéves szerződésem van, első évben kapok 360.000 koronát, az utolsóban mér lépcsőzetes emelkedéssel egy félmilliót.
— Mért nem ad elutazása előtt még Pesten egy hangversenyt? — kérdezzük.
— Adok, — mosolyog Anday Piroska — holnap este lesz a búcsú-koncertem, itt, a szanatóriumban.
Dr. Schwartz is fellép rajta, akit az Operaház most szerződtetett Rózsa helyére. Jöjjön, megmutatom, milyen nagyszerű programmunk van.
Míg felmegyünk a művésznő szobájába, Anday lelkesedéssel mutatja a Park Szanatórium nevezetességeit, a pazarul berendezett és svájci stílusú, háromemeletes szanatórium épületet, amelynek olyan illusztris vendégei voltak valaha, mint Ady Endre, Herczeg Ferenc, Kiss József, s amelyben most a legelőkelőbb társaság lakik.
Aztán a vízgyógyintézetet, az elektromos kezelő intézetet, a tenniszpályát, a tornateret. Gyönyörű a szanatórium, nem hiába folyton szépítik a kommün rombolásai és pusztításai óta.
— Hát még milyen szép lesz jövőre, — áradozik Anday. — Most kezdődik csak az igazi kibővítés. Nemsokára épülni kezd Hegedűs Ármin és Ligeti Aurél tervei alapján az új szanatóriumi épület is. . .
Fenn megnézzük a búcsú-hangverseny műsorát. Nagyszerű a műsor, „Bajazzok", „Mignon", .Sámson és Delila", Bibliás ember", aztán egy csodás Moussorgsky-dal, amit rögtön el is énekel nekünk Anday. A Moussorgsky-dal alatt megértettük Schalkot.
Anday hangjához csak egy nyújtott még megközelítő élvezetet. Az a vacsora, amelyet a szanatórium terraszán költöttünk el. Vacsora után elbúcsúztunk a művésznőtől
— Viszontlátásra — mondta — karácsonykor, a téli sportnál, itt a Hűvösvölgyi Park Szanatóriumban. Ismertetőjel zöld szvetter fehér csíkokkal...
— És a zsebben egy még fényesebb külföldi szerződéssel, — tettük hozzá meggyőződéssel. „

És álljon itt Malina János összefoglaló írása is az énekesnő pályafutásáról:
[url] http://lfze.hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/anday-piroska/10192;jsessionid=0F4F2FE21B2F74C9A0F74A79893C374E
; Anday Piroska [/url]

A művésznő gyönyörű énekhangjáról – szerencsére – számos felvétel hallható a neten. Íme, egy a sok közül:

Rosette Anday "Ach, mein Sohn, Segen dir" – G. Meyerbeer: Der Prophet
118 • smaragd Előzmény 113 2017-08-14 19:13:07

Rádióközvetítés

"RÁDIÓ-WIEN
1939. október 4., vasárnap

11.30 A wieni szimfonikus zenekar hangversenye Anday Rosette operaénekesnő közreműködésével. Hatvan év szimfonikus alkotásai.
I. Mai osztrák zeneszerzők
1. Marx: Idill, 2. Kerngold: A búcsúzás dalai a) Halotti dal b) Nem tudja ő vágyamat megérteni c) Hold, ismét feljössz, Elfogódott búcsú 3) Berg Alban: Három darab a Lírai szvitből 4) Schmidt Ferenc: I. Szimfónia
117 • Ardelao Előzmény 116 2017-08-13 21:42:55

Kevin Bazzana:
PIANIST X
Die Lebensgeschichte eines exzentrischen Genies

(X ZONGORAMŰVÉSZ
Egy excentrikus zseni élettörténete)

(Részlet/5.)

Nyíregyházi Ervin élete igazán eseményteli volt: természetesen nagyszerű történet, éppoly csodálatos, mint amilyen szomorú pikareszk regény egy igazi szupersztár felemelkedéséről és bukásáról és egy társadalom által kitaszított zenész felemelkedéséről és bukásáról. Tanmese is egy nagy tehetség pszichológiai kockázatairól, egy tehetséges gyermek törékenységéről, az idealizmus sorsáról egy materialista világban és a magas árról, amelyet a kívülállónak meg kell fizetnie. De ha e történet egyáltalán fel is kelti a figyelmet, azt sokan egy balsikerről, egy csodagyermek adottságaiban rejlő ígéret beváltásának a meghiúsulásáról szóló beszámolóként fogják olvasni; a művészi kibontakozás érdekében személyes démonok féken tartásának a kudarcáról, a lehetőségek kiaknázására irányuló próbálkozás sikertelenségéről szóló történetként. Az irodalom nemcsak a zene világában van tele csodagyermekekkel, akiket kicsinek tartottak és kihasználtak, akik a magas elvárások miatt úgy érezték, elviselhetetlen nyomás alatt vannak, akik felnőttként függetlenséget kerestek, miközben lázadoztak a tehetségük ellen, és pontosan azt a területet utasították el, amelyhez tehetségük volt. Néhányan úgy hiszik, Nyíregyházi (tudatosan vagy nem tudatosan) kudarcot akart vallani, hogy bosszút álljon anyján és annak értékein, és hogy ő egy olyan fiatalember tipikus esete, akinek mindene megvolt, és mindent sutba dobott – Wilde szavaival: saját zsenijének tékozlója.
Ha azonban a dolgot valamivel elnézőbben szemléljük, és inkább azt ítéljük meg, mit tett, ahelyett, hogy arról mondanánk véleményt, hogy mit kellett volna tennie vagy miben vallott kudarcot, feltárulkozik egy másik perspektíva is. Végtére is Nyíregyházi sohasem küzdött a tehetsége ellen, vagy sohasem utasította el a szakterületét; pszichológiai szempontból egyszerűen nem volt alkalmas a konvencionális művészkarrierre. Vonakodott attól, hogy egyenlőségjelet tegyen a siker és a nyilvános siker közé. Felnőttként nagyon távol állt tőle az, hogy a zenének hátat fordítson, inkább gondosan védte azt a közeget – elmélyedés, privát előadások, zeneszerzés -, ahol zenével kapcsolatos elképzeléseit szabadon tudta dédelgetni és továbbfejleszteni. Ez természetesen csekély vigasz a nyilvánosság számára, amely hosszú, termékeny karriert kívánt volna neki a hangversenyek és a felvételek terén. De még sincs ok arra, hogy azt, amit ő – zongoraművészként is – elért, alábecsüljük. Gyermekként dicséretet kapott Puccinitől és Lehártól, Dohnányitól és Lamondtól, Nikischtől és Monteux-től; egy évtizeddel azután, hogy csillaga állítólag lehanyatlott, Schönberg dicsérte őt; még idős korában is, amikor technikája már a múlté lett, még mindig a zene energikus és eredeti közvetítőjeként dicsérték: Ez a művész valóban nem volt más, csak a kudarc maga?
A látványosan tehetséges, de pszichológiai szempontból büntetés sújtotta művész, aki – úgy tűnik - művészetét vonakodva gyakorolja, szokatlan, de nem ismeretlen típus. Az ilyen művészek – elérhetetlenül magas mércéik és könyörtelen démonaik miatt – idegenkednek a közegükben megnyilvánuló kereskedelmi realitásoktól, félnek a hírnévtől, és végül – valamely ok vagy több ok együttes közrejátszása következtében - kiszállnak a dologból; egyedül dolgoznak, produkciójukat szigorúan korlátozzák, feledésbe merülnek, vagy tönkremennek, és kerülik a karrier kijelölt ösvényét. Frusztráló művészek ők, akiknek különleges tehetsége és eredetisége elválaszthatatlanul kapcsolódik azokhoz a neurózisokhoz, amelyek karrierjüket korlátozzák, sőt, szabotálják. Olyannak kell elfogadnunk őket, mint amilyenek. Csak úgy lehetnének produktívabbak vagy kevésbé neurotikusok, ha művészetüket visszafognák. Ha ezeket a szempontokat vesszük alapul, Nyíregyházi annyiban volt kudarc, amennyiben keveset hagyott hátra önmagából, és mély szakadékot teremtett a tehetsége és az elismertsége között. Mindazonáltal elegendő bizonyíték maradt fenn, amelyek alapján feltételezhető, hogy érdemes lenne munkásságát és elképzeléseit rekonstruálni, és helyet biztosítani számára a nagy zongoraművészek panteonjában, még akkor is, ha személyisége és története nem lenne annyira excentrikus és különös.
Nyíregyházi önmagát természetesen sohasem tekintette vesztesnek. Ha a magánéletéről vagy a karrierjéről esett szó, elismerőleg vállat vont, és kijelentette, hogy azt tette, amit tudott. Valójában már korán rossz lapjai voltak. De ha a művészetéről volt szó, nagy büszkeséggel beszélt arról, hogy bátor, magányos harcot folytat a művészethez nem értők ellen, és a viszályok és veszteségek ellenére kitart elképzelései mellett. Nyíregyházi, aki komponálás közben egy üveg whiskyvel a kezében egy olcsó hotelben üldögélt, olyan zenei ambíciókat váltott valóra, amelyeket ötödik életévétől magában hordozott. »Mindig felfelé törekedni« - így jellemezte Liszt önmagát, és Nyíregyházit is így lehetett volna jellemezni. Őt, persze, belső és külső erők folyamatosan lefelé húzták – vagy, ahogyan ő maga mondta, »más irányba terelték« vagy »kisiklatták«. Mindazonáltal makacsul állította, hogy csupán a »tekintélye« szenved csorbát, az ő »belső értéke« soha. Ő volt Wilde klasszikus hőse, aki a csatornában hever, de a csillagokat nézi. Nyíregyházi képes volt a szegénynegyedben nyomorban és anonimitásban élni, magát ennek ellenére arisztokratának és titánnak tartani, nagy művésznek, nagy szellemnek, nagy embernek. »A legyőzött ember diadalmaskodik!« - hallottuk tőle. De nem állíthatjuk sem azt, hogy ő valóban diadalmaskodott, sem azt, hogy ténylegesen legyőzött volt. És talán még nem értünk e történet végére.”

(Vége az „Utójáték” c. fejezetnek.)
116 • Ardelao Előzmény 114 2017-08-12 23:14:47

Kevin Bazzana:
PIANIST X
Die Lebensgeschichte eines exzentrischen Genies

(X ZONGORAMŰVÉSZ
Egy excentrikus zseni élettörténete)

(Részlet/4.)

A posthumus erőfeszítések egyike azonban gyümölcsöző volt. 1992-ben a Video Arts International New Jerseyben, lemezkiadójánál, a VAI Audio-nál megjelentetett egy CD-t: Nyíregyházi at the Opera (VAI/IPA 1003). Ez tartalmazta az operaparafrázisokat a 1978-ban bejátszott IPA-felvételekből és a Japánban tartott hangversenyek egyikéből. Eredetileg a VAI azt tervezte, hogy további Nyíregyházi-felvételeket jelentet meg a piacon, de a vállalatot vezető Ernie Gilbertnek köszönhetően a CD csak »lassan kelt el, de folyamatosan«. Ezért azt több CD nem követte. Mindenestre a 3. Magyar rapszódia IPA-felvétele bekerült a VAI Audio által 1994-ben kiadott Liszt Antológiába: The 19 Hungarian Rhapsodies Played by 19 Great Pianists címmel, és kivételesen Nyíregyházi egyszer helyet foglalhatott a legjelentősebb zongoraművészek között.
Megszületett az a sokat ígérő terv is, hogy játékfilmet forgatnak Nyíregyházi életéről, amely vitathatatlanul filmre érett történet. 1996-ban a Merchant Ivory Productions a Sonyval együttműködve szerződtette William Hauptman amerikai drámaírót, akinek át kellett dolgoznia Michael Fields rendező forgatókönyvét. Field Tenderloin Rhapsody c. forgatókönyve a tényekre csak szabadon támaszkodott, és a megöregedett Nyíregyházi újrafelfedezéséről San Franciscoban egy olyan hölgy közvetítésével mesélt, aki ugyancsak egy lecsúszott zongoraművész volt. »Pompás forgatókönyv volt, és az egyik jelenetet – magát ’Az újrafelfedezést jelentő hangverseny’-t – majdnem pontosan ugyanúgy vettem át« - emlékezik vissza Hauptman. Elképzelésem az volt, hogy újra megfilmesítem Jean Renoir Boudou – Aus den Wassern gerettet témáját: egy zseni történetét, aki semmibe vette a kritikusok véleményét, és bohémmé vált; olyan művészét, akinek az újrafelfedezése káoszt okozott minden érintett életében; egy művészét, aki a végén újra eltűnik a könnyű feledés homályában.« Hauptman emlékezett arra, hogy őt »a romantikus zongorajáték elhalkuló visszhangjai« Nyíregyházi felvételein teljesen lenyűgözték. De a projektet elfektették, miután Shine – David Helfgott története – 1996 őszén megjelent a mozikban. A producerek kételkedtek abban, hogy lenne piac két olyan film számára, amely múltból újra felbukkant, excentrikus zongoristákról szól.
Doris végül rosszabbodó egészségi állapota kénytelen volt feladni azon terveit, hogy könyvet írjon Nyíregyháziról: A magas vérnyomás okozta hatások alatt szenvedett, fájt a szíve, diabetese, valamint arthritise volt, és továbbra is küzdött a súlyával. A végén Nyíregyházival kapcsolatos anyagát egy faliszekrényben helyezte el. Mint elhunyt férje, most ő érezte úgy, hogy sokan bántak vele rosszul és hagyták cserben, és bizalmatlan volt, ha valaki érdeklődött Nyíregyházi után. 2001 júliusában meghalt. Csalódottsága ellenére végrendeletében mindent, ami kapcsolatos volt Nyíregyházival, a japánokra hagyott; és így történt, hogy Koike Chicagoba repült, hogy elhozza az anyagokat.
Az évek során egyre több embert ragadott magával Nyíregyházi zongorajátéka, de az iránta megnyilvánuló érdeklődés sohasem haladta meg a kultikusat. Révész könyve óta a Desmar-Album borítójának a szövegei tartoznak a róla szóló legjelentősebb írásokhoz. Szerzeményeit az utóbbi időben néhány zongoraművész hangversenyeken előadja – azonban egy sem a legnagyobb interpretárorok közül. Nyíregyháziról időközben létrejött néhány internetes oldal. De az évek során megszületett szórványos tervezetek ellenére a jelen könyv Kanadában (2007 februárjában) történt első kiadásáig nem jött létre jelentősebb publikáció vagy felvételre vonatkozó projekt.
Nyíregyházi századik születésnapjára világossá vált, hogyan is áll a helyzet az ő megbecsülésével kapcsolatban. Az 1903-as évet a zongora szerelmesei sokáig ’annus mirabilis’-ként ünnepelték, mivel ebben az évben született Claudio Arrau, Vladimir Horowitz és Rudolf Serkin; 2003-ban e három zongoraművész születésnapját illőképpen megünnepelték. A negyedik nagy zongoraművészről azonban, aki 1903-ban látta meg a napvilágot, alig ejtettek szót.

(Folyt. köv.)
115 • Ardelao Előzmény 114 2017-08-12 20:33:06
A német idézet első sora helyesen:

"Welch armer Handel ist dies Menschenleben,"
114 • Ardelao Előzmény 105 2017-08-12 20:30:06

Visszatérek még Kevin Bazzanának a 105. és 106. sz. bejegyzésemben említett (és elolvasásra ajánlott) könyvére, amely a következő fejezetcímeket tartalmazza:

„VORSPIEL:
Der seltsame Fall des Ervin Nyíregyházi

I. Ein musikalisches Wunderkind,1903-1920
II. Ein junger Liszt am Klavier, 1920-1928
III. Ein Glücksritter, 1928-1972
IV. Der Pianist, der aus der Kälte kam, 1980-1987
V. Ein bedeutsamer Gegenpol, 1980-1987

NACHSPIEL:
Nyíregyházis Vermächtnis

Anmerkungen zu den Quellen und Danksagung

Register”

Miután a „VORSPIEL” gyorsfordítását közre adtam, a következőkben – talán érdeklődésre tart számot - beteszem a „NACHSPIEL”-ét is, azaz a nyitány után a finálét is.

Kevin Bazzana:
PIANIST X
Die Lebensgeschichte eines exzentrischen Genies

(X ZONGORAMŰVÉSZ
Egy excentrikus zseni élettörténete)

(Részlet/3.)

UTÓJÁTÉK

NYÍREGYHÁZI HATAGYÉKA

Welch armer Handel is die Menschenleben,
auf wie gemeinem Markt verkauft man uns!
Wenn wir geboren werden, weint die Mutter,
doch niemand weint um unsern Tod. Nein, niemand.

(Kosztolányi Dezső fordításában:

„Silány egy üzlet ez az emberélet
S hitvány piarcon adnak minket el.
Sírt az anyánk, mikor világra jöttünk,
S ha meghalunk, nem sír már senki, senki.”)

OSCAR WILDE, Eine florentinische Tragödie

Nyíregyházi szerette ezt az idézetet. És, amikor meghalt, noha nem volt igaz, hogy senki sem siratta, de valójában csak néhány ember, Doris, Neil Levenson és Tetsuji Koike volt az, aki holttestét a halottasházban meglátogatta. Koike nagyvonalúan részt vállalt a temetési költségekben.1987. április 17-én felekezeten kívüli búcsúztatóra került sor a Los Angelestől északra található Glendale-ben, a Virágok Kistemplomában (Little Church of Flowers, Forest Lawn Memorial-Park), ahol őt el is temették. Levenson megrendítő búcsúbeszédet mondott, és beszélt Nyíregyházi integritásáról, bátorságáról és idealizmusáról. Arról is szólt, hogy a gyászolók köre »szívfájdítóan« szűk: Doris, Koike, Nyíregyházi két leánya és egyik veje, Henry Fried nevű unokatestvére, valamint még néhányan mások.
Nyíregyházi vagyonát 2.000 dollárnál alig többre becsülték. (Két évvel később Horowitz vagyonaként 6-8 millió dollárt tüntettek fel.) Doris volt az egyedüli örökös, és meg volt győződve arról, hogy (Nyíregyházi) zenei hagyatékának mind művészi, mind pénzügyi vonatkozásban nagy értéke van, jóllehet, ténylegesen már nem volt különösebb hírneve. (Néhány nagyobb újságban azonban mégiscsak megjelentek nekrológok.) Nehéz pénzügyi helyzete ellenére Doris még mindig reménykedett abban, hogy (Nyíregyházi) munkásságát és történetét közzéteheti, sőt, ennek megtételét kötelességének és rendeltetésének érezte. »Több ezer órás, Ervinnel folytatott beszélgetés van szalagon, amelyet fel fogok használni ahhoz, hogy megírjam az életrajzát«, jelentette ki júniusban ügyvédjének. »A szalagok el vannak zárva, de csak ha megkaptam az örökséget, akkor van elég pénzem ahhoz, hogy elhozzam őket.« Időközben Forest Lawnnak már késedelmi díjat kellett fizetnie.
Volt férje, Charles Churchill, akivel fenntartotta a kapcsolatot, ismét belépett az életébe. »Az évek során újra és újra viszontláttam őt, és nélkülem nem mentek jól a dolgai.« - írta (Doris) Paul Hartmannak. »1988 őszén meglátogatott, és oly kedves volt hozzám, hogy ezért az volt az érzésem, hogy mint kereszténynek, kötelességem ismét férjhez menni hozzá.« 1989-ben ismét megesküdtek, és Doris vele együtt Chicagoba költözött. De házasságuk nehéz volt. Charles biztosította nejét arról, hogy semmi ellenvetése sincs az ellen a terv ellen, hogy (Doris) megírja Nyíregyházi életrajzát, de véleményét hamarosan megváltoztatta. »Gyűlöli Ervint«, írta (Doris) Hartmannak. »Nemcsak azt akarja, hogy ne írjak róla, hanem azt is, hogy semmivel se foglalkozzam, aminek köze van Ervinhez, és így tovább. Házasságomat Ervinnel házasságtörésnek tartja.« A férfi oly paranoiddá és impulzívvá vált, hogy neje félt attól, hogy emberekkel telefonon beszéljen vagy leveleket írjon – különösen Nyíregyháziról. Így saját lakásában fogolynak érezte magát. (Többé már nem dolgozott.) »Férjem extrém módon féltékeny Ervinre, és félek, hogy az életem veszélyben lehet«, írta 1991-ben Marc Goodmannak. »A férjem testileg beteg, deprimált, és sok dolgon felizgatja magát.« A két férfi iránt érzett kötelességtudata miatt szétszakítva érezte magát. De új életét végül már nem tudta elviselni. 1993-ban elvált Charlestól (aki 1999-ben meghalt), és ismét belekezdett a Nyíregyházi hagyatékával kapcsolatos munkába.
Hartman hosszú ideig kutatott még életrajz után. 1992-ben átköltözött az Egyesült Államokba. Eközben gyermekek és fiatalkorúak pszichiátriájára specializálta magát, és főként csodagyerekekkel foglalkozott. Projektje azonban ütközött Dorisnak az elhunyt férjről való megemlékezés iránti, rendíthetetlen odaadásával. Egy postai levelezőlapon, amelyet Nyíregyházinak röviddel annak halála előtt küldött, Hartman mellékesen megkérdezte, hogy még »az élők sorában« van-e, és ezzel olyan mondatot idézett, amelyet ő Nyíregyházi jelenlétében egy kedélyes szócsatájuk alkalmával jelentett ki. Amikor ez a lap (Nyíregyházi) halála után Doris kezébe került, az asszony mély sértettséget érzett, és dühös volt, mivel emlékezett Nyíregyházi állítására, hogy néhány ember csak arra vár, hogy ő meghaljon, hogy hagyatékából hasznot húzhasson. Most már nem bízott többé a »doktor«-ban, ahogyan Hartmant nevezte. Minthogy (Doris) megtagadta az együttműködést, és egyidejűleg orvosi karrierje jól alakult, Hartman abbahagyta a kutatást.
Időközben Koike annak a zenei főiskolának az elnökévé vált, amelyből ekkorra Takasaki Art Center College lett. Nyíregyházi iránt továbbra is elkötelezettnek érezte magát. Az 1990-es évek elején és közepén egy Kínában született, David S. Kung nevű üzletembert alkalmazott, akinek a főiskolát a Nyíregyházival kapcsolatos projektek alakulása tárgyában kellett képviselnie. Kung művészeti és kulturális vállalatokkal foglalkozott, és sok nemzetközi kapcsolata volt. Beutazta Észak-Amerikát és Európát, találkozott Nyíregyházi családjával, barátaival és kollégáival, információkat és dokumentumokat gyűjtött. 1994 februárjában Koike elautózott Sacramentoba, hogy Herny Friednél, Nyíregyházi unokatestvérénél kéziratokat, mikrofilmeket és más anyagokat szerezzen be; Doris nevében mindent ő őrzött meg. Takasakiban az archívum hamarosan más dolgokkal is bővült – többek között októberben, amikor Nyíregyházi emlékhangversenyt rendeztek. A főiskola emellett egy sor, a Takasakiban tanuló hallgatók számára rendezett zenei és művészeti versenyt nevezett el utána. (Az elsőre 1993-ban került sor, a hetedikre és eddig az utolsóra 2001-ben.) 1994 őszén Doris és Koike Nyíregyházi-intézete között megállapodás jött létre. Doris felajánlotta támogatását »az intézet anyagainak a rendezéséhez, katalogizálásához, feldolgozásához és besorolásához«. Ezenkívül megígérte, hogy egy életrajz előkészítéséhez a szalagra felvett interjúkat leírja. Az intézet ígéretet tett arra, hogy rendelkezésére bocsát egy irodahelyiséget és egy számítógépet, és hogy őt más tekintetben is támogatja. Ezenkívül havi 700 dollárt kellett kapnia. De Doris csak csekély léptékben haladt előre ennek a – meg kell adni - aggasztóan széleskörű feladatnak a teljesítésében, úgy, hogy Koike megállapodásukat a következő év júniusában befejezettnek nyilvánította.
E tapasztalatok Dorisban elkeseredést váltottak ki, sérülékenyebbé és még makacsabbá tették Nyíregyházi hagyatékának a kezelése terén, amelyet féltett attól, hogy elveszhet. Miután Koikéval a munkakapcsolat befejeződött, hozzájárult ahhoz, hogy Hollandiában létrehozzák a Nemzetközi Nyíregyházi Ervin Alapítványt (International Ervin Nyiregyhazi Foundation), hogy rendezze férjének posthumus ügyeit. Az Alapítvány székhelye Krommenie-ben volt egy Amszterdamtól északra fekvő városban, és Mattheus Smits hívta életre. Ő zongoraművész és tanár volt, és Doris nevében Kung kereste meg. (Smits hosszú évek óta kapcsolatban állt a berlini Bechstein Zongoramanufaktúrával, és elnöke a Bechstein Piano Educatie Nederland Alapítványnak.) Az alapítvány hivatalosan 1996 márciusában jött létre; Smits lett az elnök és Doris a tiszteletbeli elnök. Kezdetben voltak Koike intézetével közös projektekre vonatkozó tervek – egy életrajz, kiadott szerzemények, CD-k, filmek -, de kiderült, hogy ezek nem voltak finanszírozhatók.

(Folyt. köv.)
113 • smaragd Előzmény 111 2017-08-11 07:31:37

Rádióközvetítés

"RÁDIÓ-WIEN
1920. szeptember 12.

9.05 Adler Oszkár hegedű- és Schmidt Ferenc zongoraművész Mozart C-dúr és B-dúr szonátáját játssza"
112 • Ardelao 2017-08-11 00:03:09

A KÉTNEVŰ ZENESZERZŐ


1860-ban ünnepelte az ország Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulóját. Országszerte készülődtek a nagy magyar nyelvújító megünneplésére.

Ez év tavaszán a legnagyobb magyar zeneműkiadó cég vezetője – Rózsavölgyi Gyula, a zeneszerző Rózsavölgyi Márk fia – nagyalakú levelet kapott Szegedről. Mint afféle zenével foglakozó embert, a levélküldemény kibontásakor az a kéziratos kotta érdekelte legjobban, amely első pillanatra feltűnt szép külalakjával, időszerű címével:

„Kazinczy-emlék – Magyar zeneköltemény.”

No, ez jókor érkezett – mondta a nála levő zenésztársaságnak –, legalább lesz mit zongorázni a Kazinczy-emlékünnepélyeken.

Együtt olvasták el a kísérőlevelet, amelyben a darab szerzője leírja, hogy egy Szeged környéki tanya lakója. Zenével a maga erejéből, szórakozásból foglalkozik. Ezt a művet – ha megfelelőnek tartják – szívesen közreadja. Ha tetszik, még újabbakat is küldhet.

A zenészek hangosan kacagva évődtek az eseten:
̶ Bizonyára afféle vadzseni az illető!
̶ Nem is lehet tanult zenész az, aki tanyán él!
̶ Miért? A zenészeti szakkönyveket elolvashatta a gémeskút tövében is, de hol szerezte meg hozzá a kellő gyakorlatot?
̶ Nézzük meg magát a szerzeményt! Ha dilettáns próbálkozás, kár vele az időt tovább tölteni.

A társaság helyeselte az indítványt. Egyikük leült a zongora mellé. A többiek kíváncsian állták körül. Ahogy hangzatokká váltak a kottafejek, mindinkább meggyőződtek róla, hogy a darab méltó Kazinczy szelleméhez: magyar ízléssel megírt, jól szerkesztett művészi zene.

̶ De hiszen ez pompás magyar muzsika!
̶ Ez az, amit már régen várunk! Ki írta?
Megnézték a feladót: Mosonyi Mihály.
Mosonyi . . . ?

A zenészek közül egy sem akadt, aki valaha is hallotta volna ezt a nevet. Pedig ugyancsak számon-tartottak mindenkit, akit csak zenésznek lehetett mondani szerte a hazában.

̶ Ha ismeretlen, aki a Kazinczy-emléket írta – mondta Rózsavölgyi –, majd megismerik a nevét! Elhatároztam, hogy a művet kinyomtatom.

̶ Azért ne hamarkodjuk el a dolgot! – vetette közbe valaki. – Előbb több szakértővel is bíráltassuk meg.

̶ Feltétlenül mutassuk meg Brand Mihálynak!

Ez utóbbi javaslatban mindnyájan megnyugodtak. Ha Brand Mihály, ez a komoly képességű zeneszerző – aki már annyi kompozícióval bizonyította be elméleti és gyakorlati tudását – jónak találja, akkor bízvást ki lehet hozni a darabot a nyilvánosság elé. Azonnal elindultak a kézirattal Brand Mihály lakása felé. De nem találták otthon. Vidékre utazott. Még jó pár napig hiába kopogtattak az ajtaján, míg végre beszélhettek vele. A Kazinczy-emléket pillanatok alatt átnézte, s csak annyit mondott, hogy a művet jónak találja, szerinte kiadható. Míg Brand Mihály vidéken járt, az ismeretlen Mosonyi kéziratát megmutatták Erkel Ferencnek. Neki is tetszett. Így nem volt többé akadálya annak, hogy a mű nyomtatásba megjelenjék. Az eset ezzel nemhogy véget ért volna, hanem még-csak ezután bonyolódott igazán.

Rövid időn belül Rózsavölgyi közölte a zenésztársasággal, hogy az ismeretlen Mosonyi újabb pompás magyar darabokat küldött neki. Ezek szerzőjüknek még magasabb képzettségét árulják el, mint az első küldemény. Címe: A magyar gyermekvilág, 12 életkép zongorára. Az újszerű, szellemes, magyar stílű darabok fellelkesítették a zenésztársaságot.

̶ Évek óta sürgetjük a magyar műzenét, de nem jutottunk tovább a csárdásnál és a nótánál. Ez az ismeretlen zeneszerző meg egy-csapásra magyar műzenét ír.

̶ Tulajdonképpen ki ez a Mosonyi?

Rózsavölgyi most sem tudott róla többet, mint amit a levelekből olvashatott. Pár nap múlva azonban lelkendezve újságolta:

̶ Képzeljék uraim! Nagy újságot mondok! Nálam járt Mosonyi!
̶ Bemutatkozott személyesen?
̶ Sajnos nem voltam otthon, így csak a névjegyét mutathatom meg.

Id. Ábrányi Kornél zeneíró – ki szintén jelen volt ezen a beszélgetésen – hazamenve legnagyobb meglepetésére ugyancsak Mosonyi névjegyét találta az asztalán. Bosszankodott, hogy miért ment is el hazulról éppen abban az időben, amikor az ismeretlen zeneszerző nála járt. De megnyugtatták, hogy Mosonyi nem volt ott személyesen, csak elküldte névjegyét azzal, hogy délután tiszteletét teszi nála.

Hogy mi történt aznap délután id. Ábrányi Kornél fogadószobájában, hogyan zajlott le a várva várt vendég látogatása, erről ő maga, mint életének egyik legmulatságosabb élményéről így számol be:

̶ Pár órával későbben Brand lépett be hozzám nyugodt egykedvűséggel, mint mindig. Azonnal elbeszéltem neki a történteket.

̶ Nálam is volt – szólt egészen nyugodtan –, de én sem valék hon, amit igazán sajnálok – s erre a nálam hagyott látogatójegyhez hasonlót mutatott fel.

̶ Látta már a Kazinczy-emléket? – mondám. – Ma jelent meg nyomtatásban.

̶ Láttam – szólt Brand. – S ha akarja, el is játszom.

Erre a zongorához ült, s kívülről, elejétől végig eljátszotta azt, mintha napokig tanulmányozta volna.
Nem tudtam elképzelni, hogy Brand mikor tanulhatta azt meg könyv nélkül, s hogy általában miért tanulta volna meg ilyen hamar.

̶ De hogyan tudhatja azt ön már könyv nélkül – kérdezém – midőn alig egy pár példány került még ki a sajtó alól? Talán a kéziratból tanulta be?

̶ Nem én.
̶ De hát honnan tudja?
̶ Hát hogyne nem tudnám – felelé – midőn én csináltam s midőn én vagyok az a Mosonyi Mihály, akitől mindnyájan annyira megijedtek.

S erre jóízűen kezdett nevetni, ahogyan csak neki volt egyik sajátságos szokása.

Nevettünk azután együtt sokáig, s főleg azon, hogy hány ember jött ez elmés és ügyesen szőtt tréfa folytán féltékeny zavarba az új, ismeretlen magyar zeneköltő miatt, s hogy hányan fogják megbánni azt, hogy égig magasztalták az új nevet, holott ha tudták volna, bizonyára csak ócsárolták volna!

Így történt, hogy Brand Mihály már elismert zeneszerző volt, amikor a Kazincy emlékünnepkor fellángoló magyar nemzeti érzés hevében elhatározta, hogy felhagy addigi kozmopolita szellemű zeneszerzői munkásságával.
Ezután csakis magyar szellemű műveket ír. Magyar szívvel-lélekkel és . . . magyar névvel.

Péterffy Ida

„Kis történetek nagy zeneszerzőkről” című könyvéből.
Móra Ferenc Könyvkiadó
1959.
111 • smaragd Előzmény 108 2017-08-10 09:13:16

"Schmidt  Ferenc, zeneszerző, szül.1874. Pozsonyban,  bécsi Conservatorium növendéke, 1892 óta a bécsi operaház tagja, először, mint csellista, azután mint karmester. Operái: Notre Dame (Bécs 1914.,Budapest 1916.); Fredegund.
Zenekari művei 2 szimfónia, a másodikban igen szép variációs magyar témával"

TOLNAI Világlexikon, 1929.

A fentivel együtt 4 részből álló sorozatot küldött nekem egyik kedves barátom, amelyben Franz Schmidt neve Schmidt Ferencként szerepel.
Ezúton is köszönöm figyelmességét és gyűjtéseink támogatását.

Fredegund: Fredigundis, Oper (1916-1921)

Franz Schmidt 2. szimfóniáját  - benne az "igen szép variációs magyar témával", lsd.fent, mindmáig előadják, ez biztosanmaradandó...lsd. Falk Géza könyve, 1936, alább.
110 • smaragd Előzmény 109 2017-08-09 14:00:39

Sokoldalú, de névjegyzéke sajnos nem teljes...talán nem is lehet ezt elvárni.
(Majd még találkozunk vele, ha lesz rá egy kis időm, egyébként új beszerzés, szerencsém volt, azonnal megkaptam.)
109 • Ardelao Előzmény 108 2017-08-08 21:39:59

Nagyon jó lexikon lehet!
108 • smaragd Előzmény 80 2017-08-08 17:55:54

RÁDIÓHALLGATÓK LEXIKONA

AZ IRODALOM,  ZENE,  SZÍNHÁZ,  FILM, RÁDIÓ, RÁDIÓTECHNIKA, GRAMOFON ÉS SPORT ENCIKLOPÉDIÁJA

SZERKESZTETTÉK
TISZAY ANDOR ÉS FALK GÉZA
I-II. KÖTET

A lexikont 1944. január 1-én zártuk le.

VAJDA-WICHMAN KIADÁS, BUDAPEST


"Franz Schmidt" szócikk nincs a kötetekben.

Ellenben:

"Schmidt Ferenc, külföldön élő magyar zeneszerző, 1874-.
A bécsi zeneakadémia tanára. Írt két operát: "Notre Dame" és "Fredigundis", három szimfóniát, zongora- és orgonaműveket, zongorakvintettet, vonósnégyest, stb."

Eltekintve a szöveg  hiányosságaitól, nagyon érdekes, hogy 1944-ben Franz Schmidt magyar zeneszerzőként került be a lexikonba.


107 • Ardelao 2017-08-08 11:25:06

„Zádor Jenő (Bátaszék, 1894. máj. 11.— Los Angeles, 1977. ápr. 5.):

zeneszerző; zenetörténész. A bécsi Konzervatóriumban R. F. J. Heubergernél (1911), Lipcsében Max Regeméi zeneszerzést tanult (1913). Zenetudományi tanulmányait Lipcsében folytatta. Münsterben szerezte meg zenetudományi diplomáját Wesen und Form der symphonischen Dichtung von Liszt bis Richárd Strauss c. disszertációjával (1921); ebben az évben Bécsben a Neues Wiener Konservatorium zeneszerzés tanárává nevezték ki.

Kamaraművei közül az 1933-ban írt Zongoraötöse a legismertebb. Dalokat, zongoraműveket is komponált. 1939-ben az USA-ba emigrált. 1940-től Hollywoodban tanított és főként filmzenéket írt.

Diana (1923), A holtak szigete (1928), Azra (1936) c. operáit Bp.-en mutatták be. Stílusára M. Reger és R. Strauss hatott. — F. m. Rembrandt (opera, bem. Gera, 1930); Colombus Kristóf (opera, bem. Bécs, 1939); Csipkerózsika ébredése (opera, bem. Saarbrücken, 1931); A revizor (opera Gogol nyomán, 1935; átdolgozta 1952); A szűz és a faun (egyfelvonásos, bem. Los Angeles, 1964); A mágikus szék (egyfelvonásos, bem. BatonRouge, 1966); A vörös malom (1965 — 67, bem. New York, 1968); A gépember (balett, 1933, bem. Braunschweig, 1934). Szimfonikus művei: Bánk bán (1918); Romantikus szimfónia (1922); Sinfonica Tecnica (1932, bem. Bp., 1935); Rondó zenekarra (bem. Bp., 1933); Táncszimfónia (1936); Gyermekszimfónia (1941); Pastorale és tarantella (bem. Chicago, 1942); Elégia és tánc (bem. Philadelphia, 1954); Henry Bold figyelemre méltó kalandjai (narrátorral zenekarra, 1963); Rapszódia cimbalomra és zenekarra (1969); Zenekari tanulmányok (1970).”

(Magyar életrajzi lexikon)

Rádiófónia – 53. rész
(A Zádor Jenőről szóló rész a 23. perc 07. másodperctől hallható)

Zádor Jenő emléknap és vetélkedő, Bátaszék
106 • Ardelao Előzmény 105 2017-08-08 09:07:22

Kevin Bazzana:
PIANIST X
Die Lebensgeschichte eines exzentrischen Genies

(X ZONGORAMŰVÉSZ
Egy excentrikus zseni élettörténete)

(Részlet/2.)

Mr. X kiléte bizonyára nem volt túlságosan nagy titok – legalább is a zongoramuzsika barátai között nem -, mivel Nyíregyházi több, mint húsz éven át Los Angelesben alkalmanként újra és újra fellépett, és a város többi zongoraművészétől alapvetően különbözött. Jól ismerték magas, szikár alakját és azt a képességét, hogy a zongorán igazi vihart idéz elő. Sok hallgató biztosan felismerte a művészt, akit Isabel Morse Jones zenekritikus a Los Angeles Times -ban „vékony, középmagas, szokatlanul hosszú acélujjakkal rendelkező férfi”-ként jellemzett. Jones feltette magának a kérdést, hogy Mr. X nem Nyíregyházi-e – és nem ő volt az egyetlen. Frederick Marvin, akkoriban ifjú zongoraművész és tanár, még ma is emlékszik a hangversenyre, amelynél már az első hangok után felkiáltott: »Ez Nyíregyházi!« (Meséli, hogy Nyíregyházi már az előadás első felében oly erőteljesen játszott, hogy egy-két húr elszakadt, és a szünetben új zongorát kellett hozatni neki.) Egy másik zongoraművész, Raymond Lewenthal, aki figyelemmel kísérte Nyíregyházi karrierjét az 1940-es évek elején, 1978-ban egy esszében úgy emlékezett, hogy »amikor a zongorista maszkjában a színpadra lépett, műsorának első akkordját lejátszotta, és a zongorát egy csapásra térdre kényszerítette, a közönség minden tagja »Nyíregyházi«-t kiáltott.

Mindenestre viharos tetszést aratott, senki sem kérte vissza a pénzét, és Parnest egyenesen elárasztották a maszkos zogoraművészre vonatkozó ajánlatokkal - […]
Jóllehet, a helyi kritikusok el voltak ragadtatva, nem minden recenzió volt pozitív: Jones »lélektelen techniká«-ról írt, és R. Vernon Steel a Pacific Coast Musician -ben a »nevetséges« rendezvényt egy boksz-mérkőzéshez hasonlította. »Sohasem láttunk még egy olyan embert, aki ilyen keményen ütötte volna a zongorát, és senkit sem hallottunk még, aki ilyen kellemetlen hangokat teremtett volna.« Ennek ellenére Parnes bízott abban, hogy itt nagyszerű, új karrier rajzolódott ki. De a neurotikus és bizonytalan zongoraművész, akit mind a siker, mind a kudarc egyaránt félelemmel töltött el, a koncert után a távolságot kereste, és megtalálhatatlan maradt. Parnes az egész nyomornegyedet átfésülte, hogy nyomára bukkanjon. Végül megpróbált egy másik zongoraművészt találni, akinek fel kellett vennie a maszkot, és Nyíregyházi feladatait kellett teljesítenie; de az ajánlatot minden megkérdezett elutasította. Nyíregyházit soha többé nem látta viszont.

A későbbi években Nyíregyházi a Mr. X koncertről sajnálattal beszélt, de magatartásáért nem kért bocsánatot. »Nem kellett volna ezt tennem, de ennek ellenére megtettem.« - mondta egy későbbi életrajzírónak nem egészen egy évvel a halála előtt. Akkoriban – mint oly gyakran - rossz anyagi helyzetben volt. (1977-ben írt egyik levelében így panaszkodott: »Ezért a szerencsétlen eseményért csak 75 dollárt kaptam.« Papírjai között található egy feljegyzés, amely valószínűleg évekkel a hangverseny után íródott: »Mr. X nem gúnyolandó. Ebben az esetben a „szánandó” lenne a megfelelő szó.« Ez az anekdota éppoly megmosolyogtató, mint amilyen szomorú, és ezen kívül jellemző Nyíregyházira – csupán egyike egy rendkívül figyelemre méltó történet sajátságosabb oldalainak.

Parnes nem az első és nem is az utolsó személy volt, akit Nyíregyházi – fenomenális tehetségénél, kútba esett karrierjénél és sajnálatos magánéleténél, passzivitásánál, törékenységénél és gyámoltalanságánál fogva – arra indított […], hogy a megmentőt játssza. De minden megmentési kísérlet kudarcra volt ítélve. Nyíregyházi személyisége és művészete egyszerűen összeegyeztethetetlen volt a zenei biznisszel. Ezért mindig számolni kellett azzal, hogy elmenekül, és a karrierjének újraélesztésére irányuló összes lépést szabotálja, mert szabadságánál semmit sem értékelt jobban. Akár a többiek, Parnes is kénytelen volt megállapítani, hogy egy büszke, saját útját járó emberre akaszkodott, aki nem akarta kiaknázni a kereskedelmi lehetőségeit, ha ily módon veszélyezteti annak művészi ideáljait avagy feloldaná számos démonjának a bilincseit …[…] Az igazság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy Nyíregyházi története nem csupán egy önsorsrontó temperamentumé; életében egyszerűen nagyon sok pechje is volt. […]”


A könyv – amelyből idéztem – rendkívül érdekes. Hivatásos fordítók figyelmébe ajánlom.
105 • Ardelao Előzmény 102 2017-08-07 22:05:49

Kevin Bazzana:
PIANIST X
Die Lebensgeschichte eines exzentrischen Genies

(X ZONGORAMŰVÉSZ
Egy excentrikus zseni élettörténete)

(Az eredeti kiadás az alábbi címen jelent meg:
„Lost Genius. The Story of a Forgotten Musical Maverick”.
Kiadó: McClelland & Stewart Ltd., Toronto)

(Részlet/1.)

ELŐJÁTÉK

NYÍREGYHÁZ ERVIN KÜLÖNÖS ESETE

Egy vasárnap délután, nem sokkal a második világháború vége után, Irwin Parnes impresszárió Los Angelesben látogatást tett egy nyílt rendezvényen, néhány magyar barátjának a házában. »A beszélgetések ellenére hallhattam, hogyan zongorázik valaki.« - emlékezett vissza. »Furcsa volt, hogy az ott összegyűlt sok ember közül csak néhányan hallgatták. Közeledtem a zongorához, és percről percre egyre izgatottabb lettem. A zongorista Liszttől a ’Der heilige Franziskus über die Wogen schreitend’-et játszotta. Sohasem hallottam még sem előtte, sem utána ilyen jól játszani ezt a darabot. A zongorista remek volt. Véleményem szerint Horowitz, Hofmann vagy Schnabel még fénykorában sem volt képes olyan belső szenvedéllyel vagy kérlelhetetlen technikával játszani, mint ez az ismeretlen szalonművész. Amikor a műnek vége lett, egyetlenként ’bravó’ -t kiáltottam, és teljes elragadtatással mutatkoztam be annak a személynek, akit nagyszerű művésznek tartottam: Nyíregyházi Ervinnek.«

A zongorista a negyvenes évei elején járt, és úgy tűnt, nyomorúságos helyzetben van. Parnes egyszerre érzett szánalmat és csodálatot. Rögtön felismerte, hogy itt olyan ügyről van szó, amely mellett elkötelezheti magát. »Én újra életre kelteném őt, beszéltetnék róla. Rávenném a világot arra, hogy hallgassa meg őt, és ismerje el mesterségbeli tudását. Egy éven belül csillagászati honoráriumokat kaphatna. Gyorsan felírtam a címemet egy papírszalvétára, és a kezébe nyomtam. ’Önnek nem szabad a zsenijét ilyen dolgokra pazarolnia…’ […] ’Jöjjön el holnap hozzám, hogy megtervezhessük az Ön következő koncertjét.’ « Nyíregyházi azonban nem jelent meg. Később Parnes megtudta, hogy egy ócska szállóban lakik a Main Streeten – az, aki el akarta érni őt, kénytelen volt üzenetet hagyni a közelben található bárban, és az a hír járta róla, hogy »meglehetősen bolond«.

Parnes elkezdte gyűjteni a történeteket Nyíregyházi bámulatos muzikalitásáról és excentrikusságáról. Így például lemondott egy nagy koncertet, mert őt a bármixer azon a délutánon egy pár percig megvárakoztatta; sértődötten úgy döntött, hogy ő nem tud egy ilyen városban játszani. Egy vacsorapartin fogkefével a zsebében jelent meg, és állítólag csak akkor távozott, amikor kidobták. Hétszer volt házas, és a feleségeit a színpad mögött álló rajongókból választotta ki. Egyszer eltűnt a kulisszák mögött, amikor a közönség soraiban megpillantotta ex-feleségeinek egyikét. E történetek mindegyike kitaláció, de Nyíregyháziról az igazság sem volt kevésbé különös: Tényleg ilyen temperamentumos és szeszélyes volt, és élete végéig tízszer nősült meg.

Néhány hónappal később, 1946 elején, amikor Parnes már feladta szándékát, hogy megtalálja Nyíregyházit, az hirtelen az ajtaja előtt állt. Parnes csodálkozott, hogy mennyire másként viselkedik a többi művészhez viszonyítva, akiknek örökösen az járt a fejében, miként adhatják el magukat a piacon. Több, mint húsz éven át nem törekedett igazi karrierre, hanem (ahogyan Parnes hallotta) kifejlesztette magában a közönségtől való félelmet. Csak akkor adott hangversenyeket, ha őt arra az éhség kényszerítette. ’Bárcsak lenne arra lehetőség, hogy az ember úgy mutassa meg művészetét a közönségek, hogy önmagát ne kelljen megmutatnia.’ –elmélkedett Nyíregyházi. Ekkor Parnes szokatlan ötlettel állt elő: Nyíregyházit Mr. X-ként kellene meghirdetni és koncertet adni, amelynél az – hogy kilétét elrejtse - egy fekete selyemből készült hóhérmaszkot viselne. A művész beleegyezett.

Március 5-én új ügyfelének Parnes a következőket írta: »Már az egész városban a ’Mr. X’-koncertről beszélnek, és a hírharsonát igazán még csak meg sem érintettem. Mivel közeledik a koncert dátuma, biztosan csábítás lesz az Ön számára, hogy arra meghívja a barátait. De mégis engedje meg, hogy ismételten hangsúlyozzam, mennyire fontos , hogy ez az egész ügy köztünk maradjon .« Parnes, akit Los Angelesben a kultúrtörténet egyik szakértője »vegyes hírnévvel bíró«, »excentrikusan dilettáns vállalkozóként” jellemez, gyakorlott (és majdnem arcátlan) publicistának bizonyult. »Az újságok az ötletet készségesen fogadták.« - írta visszaemlékezéseiben. »Minden nap közzétettem egy utalást, amelyet kinyomtattak. Mr. X volt szólista a Bostoni Szimfonikus Zenekarnál, a Bécsi Szimfonikus Zenekarnál és a Londoni Szimfonikus Zenekarnál. Felvételei milliószámra keltek el. Nyolc alkalommal lépett fel a Los Angeles-i Szimfonikus Zenekarral. A New York Times kritikájában Liszt legjelentősebb tolmácsolójaként ünnepelték.« (Csak a Bostoni Zenekar stimmelt.) Parnes tudta, hogy az ismeretlen referenciái bizonyára kételkedést keltenek, mégis »három kontinens szenzációjá«-nak nevezte őt, és a koncert hirdetményét minden lámpaoszlopra felragasztotta. A tizenkilencedik és a huszadik század zenéjével igényes programot hirdetett meg. Reklámját a következő mondattal egészítette ki: »Garantáltan nagy művészet: elégedetlenség esetén a pénz visszajár.« A belépőjegyek gyorsan fogytak, és a találgatások Mr. X kilétéről sokasodtak: elmegyógyintézetből szökött, egy ellenséges nemzethez tartozó személy, színész, aki „play-back”-kel lép fel…?

A hangversenyre május 13-án, a Wilshire Ebell Theaterben, rendőrség jelenlétében került sor, mivel Parnes azt állította, hogy egy névtelen telefonáló azzal fenyegetőzött, hogy az épületet a levegőbe repíti. Nyíregyházi olyan programot kínált, amely – ahogyan az egyik újság írta - »lényegesen túltett a házi koszton«: Schumann Karneválját, Beethoven szonátáját (op. 101), Lisztnek a »Der heilige Franziskus über die Wogen schreitend«, a Vigasztalás (3) és a Mefisztó keringő (3) című művét, Schönberg zongoradarabját (op. 11/Nr. 2), Debussy »Holdfény«-ét, Sosztakovics Gesz-dúr prelúdiumát, valamint Rachmaninov »Polichinelle«-jét. A megjelölt időben a nézők a teltházas teremben látták, amint felgyullad egy kék fény, amely a billentyűkre irányul az egyébként sötét színpadon, ahol maszkjával Nyíregyházi már a zongoránál ül. »Csodálatosan játszott.« - írta Parnes. »Úgy tűnt, mintha e sötét, névtelen maszk véget vetett volna a saját szelleme ellen folytatott, élethosszig tartó küzdelemnek. Szabad emberként ülhetett le a zongorához, könnyen és mesterien játszhatott, és csak közvetlenül az adott pillanat érzését fejezhette ki.«
A színpad mögött Parnes biztos volt a győzelmében.

A koncert vége felé, amikor Nyíregyházi két darab között rövid időre elhagyta a színpadot, hogy arcát letörölje, egy szemfüles riporter felismerte, és a nevén szólította. »Mr. X úgy sietett vissza a színpadra, mint egy szűk ketrecbe terelt állat.« - írta Parnes. »Úgy tűnt, mintha kétségbeesésében formálisan átugraná a klaviatúrát. Hevesen a billentyűkre csapott, mintha az engedelmességet megtagadni akaró gépezetből olyan eszményi, megvalósíthatatlan hangzást kívánna kicsikarni, amelyet ő legbelül hallott. Abban a hangban merő düh lakozott. A közönség e végzetes belső küzdelem atmoszférájától nyugtalanná vált, és kínosan feszengett az üléseken. A zongorista féktelen, ragyogó és rettenetes volt. »A Baldwin Zongoracég helyi képviselője meg akarta szakítani a hangversenyt, mivel féltette hangszerét, de Parnes »megnyugtatóan paskolta meg a karját. Mit számított egy zongora tönkretétele egy zseni újjászületéséhez képest?«

(Folyt. köv.)
104 • Ardelao Előzmény 101 2017-08-07 10:18:38

A 101. bejegyzés 3. bekezdésében Nyíregyházi tanárának a neve tévesen szerepel. Helyesen Thomán István, akiről már a "Lisztről emelkedetten" topik 783. és 785. sz. bejegyzésben bővebben írtam.
103 • Ardelao Előzmény 102 2017-08-07 09:32:19

Nyiregyhazi the Thunderer (movie)
102 • Ardelao Előzmény 101 2017-08-07 09:30:47

8 Órai Ujság, 1930-11-19.

Hangverseny. Nyíregyházi Ervint nagy érdeklődéssel vártuk vissza. Híres, ünnepelt csodagyerek volt, — és a Vigadó tenne az első viszontlátásra is megtelt. Az ifjú Nyíregyháziban ott él még a gyerek Nyíregyházi: riadt tekintete megmaradt, de szelíd csöndességéből halálos szomorúság, szótlan komolyságából tragikus komorság sarjadt. Scriabin sötét mélységekből feltörő titkos erőibe kapaszkodva dübörgi végig a billentyűzeten világfájdalmát. Itt nagyszerű volt. De máshol is mindenütt a sötétséget keresi, akár Bachot, akár Lisztet, Brahmsot úgy játszik. Érdekes művész lett Nyíregyháziból, de jobban örülnénk neki, ha mosolyogni is tudna.”

Erwin Nyiregyhazi plays some Scriabin.

[url] https://www.youtube.com/watch?v=NKKlgN3-xDc;
Nyiregyhazi the Thunderer (movie) [/url]

101 • Ardelao Előzmény 100 2017-08-07 09:06:07

A 100. bejegyzésben szereplő cikk az Amerikai Magyar Népszava 1978.03.03-i számában jelent meg. Ehhez kapcsolódik még az ugyanezen lap 1978.05.12-i számában megjelent írás is:

NYÍREGYHÁZI ERVIN

írta: HALÁSZ PÉTER

Az amerikai zenei világ ismét Nyíregyházi Ervin nevétől hangos. Ez a szó azonban, hogy „ismét” — ezúttal fél-évszázados szakadék fölött ível át. Amikor 1920-ban először lépett föl New Yorkban, a zeneértők elbűvölten hallgatták s voltak olyanok, akik babonás áhítattal Liszt Ferenc reinkarnációját vélték fölfedezni benne.

Három esztendős volt, amikor megállapították róla, hogy abszolút hallása van. Hat éves korában lépett először a közönség elé. „Josef Hoffmann óta a legelkápráztatóbb csodagyerek”, írták róla akkor a zenekritikusok. Esztendőkön át sikert sikerre halmozott és valósággal felkavarta a zenei világot. Akik nem szerették, azok is elismerték, hogy „egyedülálló.” Nincs még egy zongorista, akinek érintésére a hangszernek ily zengése, ilyen rezonanciája volna!” Azután hosszú-hosszú időre eltűnt. S amilyen váratlan (és indokolatlan) volt eltűnése, ugyanolyan váratlanul tért vissza most, hetvenöt esztendős korában Nyíregyházi Ervin Amerika zenei életébe. Zenekritikusok és esztéták ismét hasábos cikkeket írnak róla. Ezeknek az írásoknak alapján rajzolta meg Halász Péter e hasonlíthatatlanul érdekes egyéniségű magyar származású zongoraművésznek a profilját.

Nyíregyházi Ervin édesapja operaénekes volt, a budapesti Operaház művésze, hat-esztendős korában a kisfiú lejátszotta a zongorán mindazokat az operákat, amelyekben apja föllépett. Budapesten Thomas István és Székely Arnold voltak a mesterei, „formális tanulmányait” 1914-ben fejezte be Dohnányi Ermnő keze alatt Berlinben. Játéktechnika tekintetében már nem sokat adhattak neki, technikai készsége akkorra kiforrott. „Ihletet kaptam tőlük, inspirációt” — mondotta egyszer Nyíregyházi — „Dohnányi csodálatos művész volt, teli eszmével, fantáziával. Lamond megmutatta nekem hogyan játszott Liszt bizonyos dolgokat. Ő mondotta, hogy a tempó, amivel Liszt b-moll Szonátáját játszom, közelebb áll Lisztéhez, mint bárki másé.” Az Egyesült Államokban egyik hangversenyét adta a másik után. A Liszt A-dúr előadása Pierre Monteux-vel és a bosztoni Szimfonikusokkal: legendás hírű és emlékezetű. A hangversenyek közönségét lázba hozta nemcsak játékával, megjelenésével is — oly tökéletes volt összhangja e kettőnek, a belső tűznek és a romantikus külsőnek. Nyíregyházi magas, karcsú, légies. A keze olyan, amilyennek érzelmes regényekben ábrázolják a világhírű zongoraművész kezét: keskeny, finomívű tenyér, karcsú ujjak. Holott a valóságban a zongoraművészek tenyere széles és ujjaik lapátalakúak. A hüvelykujja azonban (írja róla Schonger a New York Times-ban) óriási és arasza könnyedén éri át a tizedhangközt, C-től E-ig. Tanulmányokat írtak róla, kutatták zseniálitása titkát, ő volt az „ördöngős művész”, aki még abban is különbözött pályatársaitól, hogy gyakorolnia sem kellett. Zongoraművészek általában naponta öt-hat-hét órát töltenek hangszerük mellett. „Napi három óránál többet soha életemben nem gyakoroltam” vallotta meg Nyíregyházi „elég volt hallanom egy darabot s már tudtam. Kéztartással, más ilyesmivel, sohse törődtem sokat. Minden magától jött. Tizenöt esztendős koromban Rachmaninoff helyett léptem fel a Christianumban egy Csajkovszkij-hangversenyen. Amikor lejátszottam az első Deszakkordokat, én magam is meglepődtem és a karmester majdnem leszédült a pódiumról. Szenzáció volt!”

Mi történt ezzel az emberrel, ezzel a kivételes tehetségű művésszel, mi okozta, hogy a sikerek csúcspontjáról egyszerre zuhant a mélybe, a feledésbe? Azzal kezdődött, hogy 1924-ben összeveszett Robert Johnstone-nal, a menedzserével. Fölfedezte, hogy egyik behirdetett hangversenyén osztozik a műsorban egy szóló-énekessel és egy hegedűművésszel. Nyíregyházi erről hallani sem akart. Ez a reputációja végét jelentené, gondolta. A hangversenyen nem lépett fel és beperelte Johnstone-t szerződés-szegésért. A bíróság azonban Nyíregyházi ellen döntött. Attól kezdve a menedzserek, a zenei impresszáriók nem akartak tudni róla. „Bajkeverő!” sütötték rá a bélyeget. A magánéletével is túlságosan sokat foglalkoztak a lapok. Egyik házassága követte a másikat, (összesen kilenc.) De ez még nem lett volna hanyatlásának oka. A per elvesztése után új impresszárió után kellett néznie. Akiknél jelentkezett, próbajátékra szólították fel. Nyíregyházinak fejébe szökött a vér. „Én, aki Nikisch-el és Monteux-vel hangversenyeztem, együgyű öregasszonyok előtt bizonyítsam magam? Soha!”
Ésígy történt, hogy Nyíregyházi egyszerre csak eltűnt. És ahogyan az lenni szokott: elfelejtették. Senki sem kérdezett utána. Senki sem törődött. Ellobbant, kiégett, kész! S mély csönd, ötven esztendeig.

Los Angelesben, majd San Franciscóban lakott, népszállóban. Kereset nélkül, fillér nélkül. Kottapapíron komponált, de amit írt, nem adta oda senkinek. Akkor már harminc esztendeje nem volt zongorája. Harminc éve nem érintették ujjai a zongora billentyűit. Csodával határos, hogy 1973-ban néhány barátjának sikerült rábeszélnie: adjon hangversenyt egy San Franciscó-i templomban. Leült a zongorához. A partitúrára pillantást sem vetett. A művet ötven esztendővel azelőtt játszotta utoljára. És megkezdődött a hangverseny... Egy rajongója hangszalagra vette. A hangszalag Gregor Benkő-nek (neve után: magyar származású), a Nemzetközi Zongora Archívum igazgatójának a birtokába került. Benkő lázba jött. A szalagról lemezt készített és bemutatta a Ford Alapítvány zenei korifeusainak. A Ford Alapítvány azonnal döntött: két esztendei járadékot biztosított Nyíregyházinak és stúdiót bérelt számára San Franciscóban, szabad kezet adva neki: azt játssza lemezre, amit kíván, amihez kedve van. A Columbia hanglemezvállalat egy hónap múlva három Nyíregyházi- lemezt hoz forgalomba.
A hetvenöt-esztendős Nyíregyházi Ervin az idei tavaszon visszatér a félévszázados feledésből. Schönberg szerint Rubinsteinen kívül senki máshoz nem hasonlítható. De az igazság az, írja a kiváló esztéta, hogy nem is hasonlítható senkihez. Egyedülálló. Húsz esztendővel látszik koránál fiatalabbnak. Magas, karcsú, lobogó hajú, légies. S máris áhítattal teljes csodálat övezi ismét, ugyanúgy, mint egykoron.”
100 • Ardelao 2017-08-07 09:01:24


MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN

Egy nagy zongorista újra felfedezése

Egy nagy zenei tehetség, aki fél évszázaddal ezelőtt királyok előtt szerepelt és foglalkoztatta a bírálókat, Kaliforniában újból előkerült. A most 75 éves Nyíregyházi Ervin egy kis szállodában lakik San Franciscóban és kerüli a nyilvánosságot.

Nyíregyházi Ervin története sok tekintetben elbűvölőbb, ha nem furcsább, mint puszta elképzelés. 1903-ban született muzsikus családban. Már akkor énekelt, mielőtt beszélni tudott, és két éves korában már egy játékzongorán megkülönböztette a hangokat.

Négyéves korában zongoraleckéket kezdett venni és zenedarabok írásához fogott. 1924-ben egy kiadványban Nyíregyházit a fiatal Mozarthoz hasonlították. A nagyközönség előtt legelőször hatéves korában szerepelt, amikor Haydn, Grieg és Chopin darabjai mellett a magáéiból is előadott néhányat.

Nyíregyházi a berlini filharmonikusokkal játszott 1915-ben, tizenöt éves korában pedig Norvégia királyi párjának adott elő. Két évvel később a Carnegie Hallban keltett szenzációt. Abban az időben az egyik zenekritikus „17 éves Padarewskinek... az időszak szenzációjának” nevezte őt. Egy másik meg azt mondta, hogy „van valami mesterkéletlenül gigantikus Nyíregyháziban.”
Később személyes problémái keletkeztek, és nem volt képes kézben tartani rendkívüli életpályáját és nemzetközi hírnevét. Ezért kiesett a nagyközönség kegyeiből és eltűnt a láthatárról. Nyomorúságba került. Európa és az Egyesült Államok között ingázott és sikertelen házasságok sora keserítette.

Néhány évvel ezelőtt a Ford-alapítvány fedezte fel a nyugati partvidéken, amint ingyenes előadást tartott az egyik San Franciscó-i egyházban. Ezután tárgyalások kezdődtek el, amelyek végül sikerre vezettek. A Ford-alapítványt 1965-ben létesítették, hogy nagy zenei hagyományokat megőrizzenek és kiváló művészek szereplését megörökítsék, nehogy elvesszenek a történelemnek.

Benkó Gregor, a Nemzetközi Zongora-levéltár elnöke mondotta, hogy „semmi nem hasonlítható ezekhez a felvételekhez a zene történetében. Éppen olyan dolog történik, mint amikor Maria Callas előtűnt a semmiből 1949-ben és előadásának erőteljessége által forradalmosította az opera világát... Nyíregyházi ugyanezt teszi a zongorával.”

Az első hangfelvételi alkalommal, amikor a zongoraművészt szinte rá kellett venni, hogy játsszon, akkor minden kotta nélkül játszott olyan darabokat, amiket 55—65 évvel ezelőtt tanult meg Liszttől, Griegtől, Schumanntól és Debussy tői. Most folynak a tárgyalások hanglemez vállalatokkal, hogy Nyíregyházi zongorajátékát széles körben elterjesszék.

A művész mintegy 700 zongoradarabot szerzett évek folyamán... Ezeket mikrofilmekre vette fel és senkinek nem engedi megtekinteni. Nyíregyházi szerény életstílusa most sem változott meg. Egy ismeretlen olcsó szállodában él, ahol olvas, ír, zenét szerez és sakkozni tanul.”
99 • Ardelao Előzmény 98 2017-08-07 08:55:39

Popper Dávid kadenciái.

Popper Dávid, az évekkel ezelőtt elhuny világhírű gordonkaművész, hangversenyein mindig a maga készítette kadenciákat játszotta a népszerű gordonka- versenyekben. Ezek a virtuóz beékelések nem jelentek meg nyomtatásban, Popper csak kiváló tanítványainak engedte meg, hogy az ő kadenciáit játsszák és így szálltak kézről-kézre a kéziratban maradt hatásos, bravúros futamok és díszítések. A nagy művész halála után nem tűnt fel többé új Popper-tanítvány és félő volt, hogy a nagyszerű kadenciák elkallódnak. Vikár György, Popper egyik kiváló tanítványa ezért most nyomtatásban, teszi minden gordonkásnak hozzáférhetővé nagy mesterének Haydn. Saint Saëns, Volkmann, Schumann, gordonka versenyéhez készített kadenciáit, melyek most jelentek meg a bécsi Universal Edition kiadásában.

AZ EST, 1925. március 24.
(68. szám)
98 • Ardelao Előzmény 95 2017-08-07 08:31:55

David Popper Cello Concerto No.2 in E minor Op.2, Jiří Hošek
97 • Ardelao Előzmény 94 2017-08-07 08:07:13

RÁDIÓFÓNIA -- 56. rész

Megemlékezés
Szabados Béláról
(A Rádiófónia felvételén a 35. perc 34. másodpercétől hallható.)
96 • Ardelao Előzmény 95 2017-08-07 00:07:57


Nem magyarnak született. Idegenből került hozzánk. És mi mégis megbecsülő büszkeséggel idézzük szellemét, mert csaknem három évtizedig nekünk élt és nálunk élt s attól a pillanattól, hogy Zeneakadémiánk gordonka tanszékét elfoglalta, a legnagyobb szeretettel támogatott minden olyan törekvést, mely a magyar zeneművészet szolgálatában állott. Igaz barátja volt nemzetünknek, szerette zenénket s teljes odaadással segítette a magyar zeneművészet harcosainak törekvéseit. Szívében magyarrá lett s a magyar zenekultúra mindig meg fogja becsülni ezt az érzékeny, szeretetreméltó, jóságos nemes szívet.
A Volkmannok, Dopplerek és Koesslerek fajtájából való volt (Papp Viktor).

95 • Ardelao 2017-08-07 00:04:42

104 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

POPPER DÁVID

a világhírű cseh-származású gordonkaművész

„Halálával nagy űrt hagyott hátra. Mindenki mástól annyira különböző muzsikus lélek volt, hogy ma is társtalanul él képzeletünkben.” (Papp Viktor)

94 • Ardelao 2017-08-06 14:07:54

FANNI

Lírai dalmű négy felvonásban.
Szövegét írta: Mohácsi Jenő.
Zenéjét szerzette: Szabados Béla.
Bemutatta az Operaház 1927. február 16-án.

A magyar operairodalom az utolsó tíz évben jelentős művekkel gazdagodott. Ez a figyelemreméltó lendület Dohnányi Ernő Vajda tornyával kezdődött. Hubay Jenő Karenina Annájával folytatódott, aztán jött a legszebb magyar vígopera, Poldini Ede: Farsangi lakodalma, követte Kodály Zoltán Háry János-a és most Szabados Béla Fanni-ja. Ilyen dús termése Erkel Ferenc óta nem volt a magyar
dal mű, irodalomnak. Hátha még jobban bántak volna régebben a magyar szerzőkkel az Operaházban! Poldini műve öt évig hevert előadatlanul, s a Fanni talán tízig. A színház forr, mint az élet. Ennyi idő után ma, a rohanó ízlésváltozások korában, minden munka átértékelődhetik.

Operaházunk 1912-ben operaszöveg pályázatot hirdetett, melyen a Farsangi lakodalom librettója nyerte az első díjat. A második helyen dicsérettel kitüntetett szöveg: a Fanni írója: Mohácsi Jenő. A bírálóbizottságban Szabados Béla is részt vett, ott ismerte meg a szövegkönyvet s mindjárt elkérte megzenésítésre. Operája 1918 nyarán készült el, tehát kilenc évig várt a bemutató napjára.

Szabados Béla, zenevilágunk nagy-vezér karának régi illusztris tagja. Negyvenévi ernyedetlen munkásság dicséri szorgalmát es teszi tiszteltté babérkoszorús nevét. A magyar muzsika finom szavú költője. Csupa melegség, lágyság és érzelem. Az abszolút zenei szépnek fanatikus híve. Tolláról sohasem cseppent le művészetellenes folt. Művészete Erkelben és Lisztben gyökerezik s a régi értelemben vett zenei formaművészet egyenes ösvényein halad. Költészete: muskátlira szállott harmat és magyar gyümölcs hamva.

Az opera szövegkönyve Kármán József: »Fanni hagyományai«-ból készült. De a szövegíró csak a főalakot és a kor hangulatát vette a wertheri szellemű regényből, melyhez maga költött történetet.
A szövegkönyvet a vezér-könyvvel együtt lapozzuk át.

I. felvonás:

Az alig huszonnégy ütemes előjáték (A-dúr) a főbb szereplők jellegzetes motívumaiból áll. Fanni, az ábrándos lelkű leány, szülei falusi kúriáján virágok, könyvek és kották között él. Nemes fiatalemberek járnak a kedvébe. A függöny szétcsapódásakor Fodor és Kelemen, két fiatal gavallér beszélgetve ül a Markovits kúria kerti asztala mellett, majd Baranyai jurátus lép a kertbe – rövid ariozóban (E-dúr) rajongva szól a francia forradalom nyomán várható embermegváltó reformokról. A nemes felbuzdulás szavait a házból kilépő ábrándos lelkű Fanni is végighallgatja s a forró szavak mélyen beférkőznek a leány szívébe. Baranyai és Fanni rövid találkozása után Fanni egyedül marad mostohaanyjával, aki tudtára adja az ábrándos leánynak, hogy atyja szeretné, ha kezét a melegszívű falusi ifjúnak, Kelemennek, nyújtaná.

Fanni egyedül marad. Elmereng (Asz-dúr). Sejtelmei vannak, hogy élete fordulóhoz ért. Közben megcsendül lelkében Baranyai rajongó szózata (A-dúr). Visszaesve előbbi ábrándozásába (Oh, be jó itt, csendes vasárnap délután), elhalóan fejeződik be az ária, melynek utójátéka a távoli kocsizörgést festő zenébe csap át.

Báró Torday Teréz, Fanni barátnője, érkezik nevelőnője kíséretében. Rendkívül élénk, szeleburdi fiatal leány, merő ellentéte Fanninak. Elmondja, hogy Budára megy szüleivel; viharzó élénkséggel festve a budai téli tartózkodás örömeit, mulatságait. (H-dúr és Esz-dúr, allegro molto vivace).

Ráveszi Fanni szüleit, hogy barátnőjét engedjék vele Budára, majd egy kis falatozásra mindenki a házba vonul, Fanni kivételével, aki az egymásra tornyosuló érzések súlya alatt elmerengve marad vissza. A Baranyaival való találkozás motívuma újra felcsendül; gondolataiba merülve találja Fannit a házból kisiető Kelemen, ki riadtan kérdi a rajongva szeretett leánytól, hogy igazán elmegy-e? Kelemen ajkáról szerelmes panasz száll Fannihoz (B-moll).
A leány meghatva hallgatja Kelement, majd megígéri, hogy visszatérése után, s ha időközben máshoz nem vonzza a szíve, kezét neki nyújtja (B-dúr). Kelemen örömmel veszi a vigasztalást. A kettős utolsó hangjait Cetti gróf motívuma váltja fel. Az olasz gróf, miután Kelemen Fanni kérésére a házba megy, elmondja, hogy Baranyait keresi. Szinte vallatóra fogja Fannit, tud-e valamit Baranyairól. Cetti eleinte kér, majd fenyeget, de észreveszi, hogy durvasággal nem érhet célt és hirtelen hízelgő, csábító hangokba csap át. A zenét a jelenetben állandóan Cetti jellegzetes és könnyen hajlítható motívuma dominálja, szaggatottan ritmizálva, majd fenyegető harsogással (E-moll),végül a sokszorosan megosztott szordinós vonósok zsongásával, hízelgő színnel (A-dúr). Fannit kínos helyzetéből Baranyai menti ki. Cetti eltávozik. Baranyai örömmel értesül Fanni Budára készülődéséről; ő maga is oda igyekszik. Rövid duett (F-dúr), mely bensőséges, egyszerű hangjaival a kezdődő szerelem érzéseit festi. Fanni besiet a házba, hogy úti ruhát öltsön. Teréz eleven szeleverdi évődéseivel, általános búcsúzkodás közben, a falusi gyerekek kórusával (tápió vidéki régi gyerekdal) végződik a felvonás.


II. felvonás.

Búcsú a budai várbástyán (A-dúr, allegro).
A szín tele van néppel, vásárosok, lacikonyha, mézeskalácsos, mutatványos bódék stb. A két jurátus, Baranyai és Fodor feltűnik a sokaságban (E-dúr, Asz-dúr), majd a budai előkelő társaság is megjelenik. Teréz és Fanni kíséretükkel, a francia kisasszonnyal és két divatos piperkőccel. Cetti gróf' is előkerül (a Cetti motívum itt gunyorosan, negédesen kíséri a gróf fölényes kiszólásait). A két jurátus csatlakozik a társasághoz (Esz-dúr). Cetti elárulja, hogy tudomására jutott a Martinovics összeesküvés leleplezése, majd gúnyolva a «keleti modort», elbúcsúzik a társaságtól.

Baranyai aggódva inti Fannit, óvakodjék a kígyónyelvű tallián, hízelgő szavaitól. A bimbódzó érzések tovább szövődnek (Asz-dúr). A színre esthomály borul, lámpák gyulladnak ki. Egyszerre rác busók törnek be a búcsú színhelyére.
A nagy kavarodásban Fanni elszakad a többiektől, az egyik busó magával akarja ragadni, de Baranyai éber szeme észreveszi a veszélyt s kardot rántva barátjával szétveri a garázda rácokat. Fanni félig aléltan támaszkodik megmentőjére. A polgárőrök rendet csinálnak. Rövid együttes után (Asz-dúr), az újra egymásra talált társaság hazasiet. Baranyai túláradó érzéssel tekint a távozó kedves leány után.


III. felvonás.
Házi-bál Torday báróéknál.

Az üvegfallal elkülönített táncteremben minétet lejtenek (A-dúr), Fanni és Teréz nem táncol, Baranyait és Fodort várják, akik hivatalosak a mulatságra, közben negédesen kikosarazzák a táncért esdő két gavallért. Teréz és Fanni párbeszéde után Fanni egyedül marad. A zene az ifjú lélek háborgását festi. Gonosz sejtelmek gyötrik a szerelmes leányt, veszélyt sejt, mely a szeretett ifjút fenyegeti. Baranyai késedelmezése növeli Fanni nyugtalanságát. A gordonkák és oboa-szólók által kísért áriában (E-moll), panaszolja el Fanni szíve zaklatottságát. majd visszaemlékezve Baranyaival való utolsó találkozására, boldogan érzi újra át a pillanat édességét. A visszatérő e-moll rész alatt a színpadi zenekar is megszólal (gavott), s mialatt Fanni befejezi áriáját, a tánczene tovább folyik. Baranyai végre megérkezik, elmondja, mi tartotta vissza. A két szív forró szerelemben talál egymásra (E-dúr, Asz-dúr).
Fanni meghatva borul Baranyai keblére. A táncnak közben vége lett, a társaság kitódul a teremből. Inasok székeket hordanak be, hangjegytartókat, spinétet. A vendégek mulattatására, akkori szokás szerint, vonósnégyest adnak elő (F-dúr, andantino), majd általános felkérésre, Fanni énekel spinét kíséret mellett. A dal, melyet énekel, Batsányi János ismert szép versének «Szedjük életünk virágit» megzenésítése, az akkor divatozó Verseghy—Lavotta —Bihari stílusában (Desz-dúr). Fanni éneke után a bál tovább folyik. Kezdődik a «langausz», jelenti a táncrendező, mindenki a táncterembe vonul. A színpadi zenekar rázendít a már szinte feledésbe ment táncra, mialatt az alsó zenekar a színen visszamaradó Baranyai és Fanni kettősét kíséri. Eleinte csak a gyengéd udvarlást festi ez a zene; a langausz befejezése után a duett drámaibb hangokba csap. Baranyai bevallja Fanninak szerelmét, de azt is. hogy rajongó lelke részesévé lett a Martinovics-féle összeesküvésnek s szöknie kell (Asz-dúr, Esz-dúr). Fanni elragadtatva veti magát Baranyai karjaiba és kész vele menni, kész megosztani vele a száműzetés keserű kenyerét. Már-már indulnának, mikor Cetti belép, leleplezi magát, mert a bécsi titkos policia kémje s Baranyai szállásán talált írások alapján foglyul ejti a jurátust. Fanni kétségbeesve összerogy.


IV. felvonás.

Az első felvonás díszlete tavasszal. Kelemen magában szomorkodik (c-moll, angolkürt szólóval). Fanni halálos betegen érkezett haza Budáról, összetört szívvel. Markovitsné arra kéri Kelement, hogy a nagybeteget segítsen kihozni a kertbe. Közben a szín üresen marad, az udvarbeli gyermekek hívására az utcáról bejönnek a falusi gyerekek. Hidacskát játszanak (A-dúr).
A vigasságnak Fanni megjelenése vet véget — a gyerekek, kiket Fanni mindig anyáskodva becézett, szeretettel veszik körül a karszékbe elhelyezett nagybeteget, majd lassan elsompolyognak.

Fannit gyilkos láz gyötri, hol apátiába merül, hol kitörésekre készteti a halálos hevület. Közben a zene reminiszcenciákat hoz az első felvonásból, többek közt Fanni és Kelemen duettjéből (B-dúr). Megjön Teréz, hogy búcsút vegyen Fannitól, mert szüleivel Bécsbe készül. Fanni keserűen inti barátnőjét, hogy siessen, mert különben ő megy el előbb, . . . közben megénekli a szép, az utolsó tavaszt; majd a gitárját kéri. Teréz kísérete mellett elénekli III. felvonásbeli gyönyörű dalát, majd elszunnyad. Markovits leverten közli Kelemennel a «Magyar Kurir» legújabb hírét — Baranyai a börtönben meghalt. Fanni szerelmese nevének hallatára felriad. Eltitkolják előtte a rossz hírt, s azzal áltatják, hogy Baranyai kiszabadul. Erejének utolsó fellobbanásával örül Fanni a hírnek, majd visszahanyatlik, s a «Csendes vasárnap délután», megosztott hegedűkön halkan játszott hangjai mellett kileheli meggyötört lelkét.

*

A szöveg Szabados Béla lelkületéhez simuló tárgykört ölel fel. Más kérdés, hogy operaszövegnek érdekes-e. A lélektanilag hajszálfinoman indokolt szöveg az operastílust rendszerint akadályozza. Csak jelezni és megeleveníteni kell a cselekményt. A Fanni librettistája épít, sző, indokol és analizál, ami operaszínpadon nem erény. Vastag vonásokat, kiélezett fordulatokat kíván a mai opera.

Szabados partitúrájában elsősorban a hangulatok zenei alá festésére törekedett, Lírai erejével a finom hangulatokat szerencsésen meg is fogta, A nagyképűsködő drámaiságot — igen helyesen — kerülte, hiszen lírai dalművet írt, melynek szereplői nem történelmi hősök, nem germán félistenek, hanem egyszerű emberek. De az egyszerű embereknek is van szívük, mely jobban fáj és sajog, mint a világrengető hősöké. Ezek az elgondolások vezethették a szerzőt abban, hogy egyszerű eszközökkel fejezze ki a szemünk előtt lepergő szomorú történetet, kerülje a túlságos dinamikai fokozásokat s szubtilisan, de bensőségesen fesse hősei vergődő szívének érzéseit.

A hangszerelés letompított. Kerüli a túlzásokat. Gyakran szerepeltet egyes hangszercsoportokat, sőt egyes hangszereket - külön, ami természetes folyománya a szubtilitásra törekvésnek. Szépen megoldott zenei probléma volt a harmadik felvonás, ahol a táncok alatt a színpadi zenekarral egyidejűleg az alsó zenekar egészen más karakterű, az előtérben továbbszövődő cselekményt festő zenét szólaltat meg.
A Fanni partitúrája pasztellszínekben úszik. Finom és könnyed. Recitatívója kevesebb is lehetne, de zárt számai emelkedettek. A Batsányi János szövegére készült, spinéttel és vonósnégyessel kísért, magyaros dal — megvesztegetően szép.

Szabados Béla (1867-1936), időrendben is első, de ma is egyedülálló képviselője annak a magyar zeneköltészetnek, mely nehezen törhető melódikánkat franciás könnyedséggel tudja hajlítgatni. Stílusának különleges erénye, hogy a melódiát zseniális elmosásokkal, sokatmondó ötletes záradékokkal, utójátékokkal zárja le. Massanet, Delibes vagy Saint-Saëns sem hallgattatja el megkapóbban elhaló frázisait.
A Bolond, Mária, Szép Ilonka és Hiszekegy-ünk koszorús költője büszkén iktathatja művei sorába a Fanni-t.

*

Az Operaház Szemere Árpád rendezésével kitűnő előadásban hozta színre a művet. A címszerepet Sándor Erzsi gyönyörűen énekelte.

A bemutató óta öt teltház közönsége tapsolt a szerzőknek.



Írta: Papp Viktor

BUDAPESTI SZEMLE,

1927. 206.kötet

93 • smaragd Előzmény 41 2017-08-05 14:27:54

DUNA WORD
2017.augusztus 7., hétfő - 11.25

Fekete hajnal
Magyar romantikus film (1942, ff)
Fsz.: Nagy István, Goll Bea, Lukács Margit. R.: Kalmár László
(81')

RTV RÉSZLETES

92 • Ardelao Előzmény 91 2017-08-04 20:46:25

Réthy Eszter - Szép Granadában
91 • Ardelao 2017-08-03 00:25:20

Ezt az újságcikket a „Délibáb” újság 1942. április 11-i, 15. számában találtam:

Beszélgetés Réthy Eszterrel, aki elvállalta egy magyar film főszerepét

„Felkerestük Réthy Esztert, a magyarok bécsi lírai szoprán csengésű »dalos pacsirtáját«, aki éppen a Délibábot olvasta, amikor beléptünk a szállodai apartmanjába. Elsőnek Imre Vince dr. a bécsi klinika kiváló
gége specialistája, Réthy Eszter ura fogad bennünket, aki a művésznőnek leghűségesebb kísérője, legnagyobb rajongója, de egyúttal, legszigorúbb kritikusa is.

̶ Milyen az élet ma Bécsben? – tesszük fel első kérdésünket.

»Ugyanolyan, mint régen . . . A különbség csak az, hogy az emberek kicsit korlátozták igényeiket és alkalmazkodtak a háborús viszonyok követelményeihez. Egyébként ép-úgy járnak szórakozni, mintha a nagy világégés zaja még el sem kezdődött volna az eljövendő béke árnyékában. A színházak, mozik színültig tele vannak. A jegyeket már két hétre előre elkapkodják. A közelmúltban mutatták be Muráti Lilinek a berlini Ufánál készült filmjét, melynek kirobbanó sikere volt.«

̶ Milyen a zenei és társasági élet?

»Most zajlott le a Staatsoperben a régi bécsi nagy operabemutatókra emlékeztető díszes „théátre paré”, melynek keretében bemutatásra került Carl Orff: „Carmina Burana” című operája. A premieren jelen volt Bécs valamennyi zenei és társadalmi előkelősége. Többek közt ott volt Richard Strauss, Furtwängler és még sokan mások. Egyébként, mint hallom, Orffnak ezt a művét itthon is be akarják mutatni.«

̶ Milyennek tartja művésznő a magyar operaházi együttest?

»Jónak. Míg a külföldi, így a bécsi operánál is inkább világhírnevekkel találkozunk, addig a magyar Operaház az új fiatal generációból termeli ki a „holnap” nagy neveit. S én ezt nagyon helyeslem is, mert a műben élő Múzsa csak úgy lehet örökéletű, ha van, aki a művel foglalkozzék, éltesse azt és tovább viszi. S hogy ez a folyamat teljes és állandó legyen, azért van szükség a fiatalokra, az utánpótlásra. A tökéletes énekkultúra elnyeréséhez bizony sok tanulás szükséges. Teljes átérzéssel, szívvel és lélekkel kell meg tanulni énekelni. Nekünk magunknak az „élet dalos fülemüléivé” kell válnunk, mert ne feledjük el soha, hogy csak akkor boldog és szép az élet, ha a melódia örök varázsa hevíti.«

̶ Hol vendégszerepelt eddig a legtöbbet?

»Legtöbbet Drezdában, aztán Berlinben és Münchenben léptem fel. Most innen Breslauba (ma Wroclaw, Lengyelo. megj. A.) utazom, majd pedig Hollandiába megyek.«

̶ Úgy hallottuk, filmszerepet is vállalt?

»Igen. Simor Erzsi mellett egy új magyar film énekes főszerepét fogom játszani. A szerepemet nagy elfoglaltságom miatt, utazás közben tanulom.«(Ez film nem valósult meg. Megj. A.)

̶ Ha itthon van, szokott színházba menni?

»Hogyne, . . Mindennap megyek az urammal, mikor nem játszom. Minap például a „Tűzvész”-t néztük meg.«

̶ Ha látta a darabot, árulja el nekünk, kedves művésznő, hisz-e ön a halálos szerelemben?

»Hiszek! Kell, hogy legyen, mert létezését nemcsak a művészet, opera, dal és melódia bizonyította be, hanem maga a rideg valóság: az élet is számtalan példával szolgált már ennek bizonyítékaképpen.
Boldogságom aranykoronája, kisfiam, Bálintka, aki a jövő hónapban lesz nyolchónapos. Bécsi születésű, de magyar állampolgár. A „Pázmáneum Hungaricum”-ban volt a keresztelője. Hóman Bálint miniszter úr vállalta, akit Karczagh Jenő dr. képviselt. Ő a mi féltve őrzött legdrágább kincsünk.«

Gy. Á. (?)

Réthy Eszter (1912-2004)
90 • Ardelao Előzmény 89 2017-08-01 09:38:15

Néhány érdekes adat még Bräuer Ferencről


Bräuer Ferenc korának jeles személyisége volt. Kapcsolatban állt az akkori kulturális élet nagy alakjaival, így Liszttel és Erkellel is. Szerepe volt nemzeti himnuszunk zenéjének kiválasztásában: Vörösmarty Mihály mellett tagja volt a Kölcsey Hymnus című költeményének megzenésítésére 1844-ben kiírt pályázat bírálóbizottságának. Az 1840-ben megnyílt Pest-Budai Hangászegyesületi Zenede (a későbbi Nemzeti Zenede, a mai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola) aligazgatói tisztségét haláláig viselte. Európai kapcsolatai (Bécsben Mozart tanítványának, Johann Nepomuk Hummelnek volt a növendéke; együttműködött a Pozsonyi Egyházi Zeneegylettel) művelt, széles látókörű zenésznek mutatják. . . . . . . .

Bräuer 1839-ben kapta meg a Pest egyházzenei központjának számító belvárosi Nagyboldogasszony főplébánia-templom karnagyi állását, amit haláláig ellátott. Zeneszerzőként új művekkel gazdagította a templom ének- és zenekarának repertoárját. Több évtizedes karnagyi tevékenysége alatt a templomi zene fellendítésére jelentős anyagi áldozatokat is hozott. Működése nyomán Pest főtemplomában változatos, igényes és magas színvonalú egyházzene bontakozott ki. Előadásaival egy, a korabeli európai zenei ízlést követő repertoárt honosított meg a templom nagymiséin, mellyel Pest lakosságának zenei művelődését, ízlésének fejlődését is előmozdította. Kortársainak is lehetőséget adott arra, hogy jó előadásban szólalhassanak meg műveik ‒ ezáltal, ösztönözve a magyar egyházzenei termés mennyiségi és színvonalbeli fejlődését. . . . . . .

Bräuer Ferenc B-dúr miséjét kifejezetten a templom együttese számára, liturgikus használatra írta. Keletkezésének időpontja ismeretlen, azonban korabeli előadásáról több adat is van, ugyanis a templom kottatárában fennmaradtak a mise eredeti kéziratos szólamkottái, melyeken néhány XIX. századi előadás dátuma olvasható (például:1865 Húsvétvasárnap). E mű egy jó képességű, biztos technikájú, az európai zenei köznyelvet hibátlanul beszélő klasszicista zeneszerzőről vall. Amíg Bräuer egyházi műveiben a bécsi klasszikus tradíciót követte, világi műveiben a magyar műzene megteremtésén fáradozott. Kompozíciói közül az 1830-as években több nyomtatásban is megjelent bécsi, illetve pesti kiadóknál. A B-dúr mise közkinccsé tétele érdekében modern kottagrafikájú partitúra és szólamanyag készül a fennmaradt autográf kéziratos partitúra és a kéziratos szólamkották alapján.
Az ő tanítványa volt Stephen Heller zongoraművész.

Bräuer Ferenc, a belváros plébánia-templomának érdemdús karnagya, vasárnap estefelé — hosszas szenvedés után — meghalt, 73 éves korában. Neki sok érdeme van az egyházi zene körül. Regens-chori 43 éven át volt. Mint zongoratanárt is igen kedvelték. Ma délután fél 3-kor temetik a mérleg-utcai 3. sz. háztól, a Nemzeti Színház és több zeneegylet tagjainak közreműködésével.


Fővárosi Lapok, 1865. július 28.
1871. április 18.

*

* Karácsonyi egyházi zene. Ma, nagykarácsony napján, délelőtt 10 órakor, a belvárosi plébániatemplomban Hummel b-dúr miséjét adják elő, gradualéval Seylertől és offertoriummal néhai Bräuer Ferenc, ez egyháznak volt zenekar-igazgatójától. Szerdán, Szent István vértanú ünnepén pedig Bräuer Ferenc d-moll miséjét adják elő, gradualéval Derliktől és offertoriummal Engeszer Mátyástól. . . . . . .

Fővárosi Lapok,
1883. december 25.
89 • Ardelao 2017-07-31 23:19:48

BRÄUER FERENC


„Ki volt Bräuer Ferenc?

Elég érdekes életű muzsikus. Morvaországban született 1799-ben, s Pesten 1871-ben halt meg. Bécsben Cserny Józsefnél , Beethoven híres növendékénél tanult zongorázni, de a hegedűt is jól kezelhette, mert tízéves korában farsang idején, kontrás volt Bihari János bandájában; tizenhat éves korában, Kállay Miklós szabolcsi alispán zenekarát vezette Nagykállóban; húszéves korában Pestre került, ahol zenetanításból élt, majd a belvárosi templom »regens-chori«-ja karnagya lett.

Ebben az állásában jelentős egyházzenei működést fejtett ki, mint szerző is. 1845-1871-ig a »Pest-budai Hangászegyleti Zenede« (mai Nemzeti Zenede) aligazgatója volt.

Szerzeményeinek nagy része egyházi mű. Írt még karműveket, zongoradarabokat és két zenekari nyitányt.

A Jubileumi nyitánya keletkezésének ideje, a vezérkönyvön található feljegyzés szerint: 1865.
Nem tudjuk, hogy milyen alkalomra készült. Hatásos verbunkos muzsika. Palotással indul, melyre csárdásszerű friss következik, majd, lassújában (Larghetto), a Rákóczi nóta szólal meg.
A nyitány tematikája a formalisták modorában készült.”


Papp Viktor
„Zenekönyv” Rádióhallgatók számára
Zenekari esték II.
1940.

Egyház-zenei művei megtalálhatók az OSZK-ban. (A.)
88 • Ardelao Előzmény 87 2017-07-30 11:20:31

Vajon Rajter Lajos tovább adta a híres homlokcsókot valakinek?

Ludovit Rajter: Molto vivace from Suite symphonique


Ludovit Rajter (1906 - 2000)

Suite symphonique (1933)
III. Molto vivace

Janáček Philharmonic Orchestra, http://www.jfo.cz
David Porcelijn - conductor

recording: 09/2009, Ostrava

Complete recording of Suite symphonique available from CPO http://www.jpc.de/jpcng/cpo/detail/-/...

Score & orchestra material: please write to raramusica@gmail.com

Photo: Rajter Archiv
87 • Ardelao Előzmény 57 2017-07-30 00:54:22

111 évvel ezelőtt, ezen a napon született Rajter Lajos (Ludovit Rajter) a kiváló magyar karmester, zeneszerző és pedagógus.
(1906. július 20. – 2000. július 6.)


A bécsi Franz Schmidt és Joseph Marx, valamint Dohnányi Ernő egykori tanítványa, Clemens Kraus tanársegédje, a Magyar Rádió első karnagya, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára és a Budai Zeneakadémia Zenei Igazgatója. A pozsonyi Szlovák Rádió Szimfonikus Zenekarának két ízben vezető karnagya (1945–1949, 1968–1977). A Szlovák Filharmónia alapító első karnagya (1949–1976), pozsonyi Zene- és Drámaművészeti Főiskola karvezető tanszakának pedagógusa (1949–1976). Együttműködött az összes szlovák, számos kiváló cseh és európai zenekarral.

Gazdag, a barokktól a kortárs zenéig terjedő repertoárjából kiemelkedett t. k. a bécsi klasszicizmus és a romantika zenéjének kiváló tolmácsolása, Franz Schmidt és a szlovák zeneszerzők népszerűsítése, amit nagyszámú rádió- és lemezfelvétele dokumentál.

Rajter Lajos és Pozsony

A Magyar Intézet első emeletén majd ötvenen gyűltek össze (2014. április 24-én kora este), hogy meghallgassák Rajter Adrián magával ragadó előadását, aki édesapjáról, a Pozsonyi karmesterről, Rajter Lajosról beszélt. Az előadó valódi csemegékkel szolgált hallgatóságának exkluzív érdekességek formájában hírneves édesapja élettörténetéből, aki számára a karmesteri pálya már gyermekkorában kijelöltetett.

Nyolc éves volt, amikor a Pozsonyi Színház előtt, homlokon csókolta a híres egykarú Zichy Géza, aki a csókot Liszt Ferenctől, az pedig magától Ludwig van Beethoventől hozta.

És annak ellenére, hogy a hihetetlenül tehetséges művész iránt nagy volt a külföldi érdeklődés is, sosem dolgozott huzamosabb ideig 200 kilométernél nagyobb távolságra Pozsonytól. Ugyanis Pozsony jelentett számára mindent.

(Forrás: http://www.pozsonyikifli.sk/hu/Friss-kifli/Seta-a-regi-Pozsonyban-/Rajter-Lajos-es-Pozsony.html)

Publikálva 2014. 04. 24.
86 • Ardelao Előzmény 85 2017-07-29 09:17:10

És még utoljára Böhm Gusztávról :)

Szerdahelyi Kálmán (színész, Miskolc, 1829. febr. 16. – Nagybánya, 1872. nov. 14.) jó humora új vonásokkal gazdagította a színjátszást és a társalgási drámák alakjait…

Mikor a társulat utazott, Böhm Gusztáv karnagy úti ruha gyanánt tarka hálóköntöst, sárga cipőt, vörös bugyogót és török sipkát viselt. Egy mezővárosban, ahol megálltak, az emberek körülvették a karnagyot és unszolták: – Lássuk már a medvét! Szerdahelyi Kálmán ugyanis titokban elhitette velük, hogy Böhm csepűt rág és medvét táncoltat. (Alkalmasint ez az ismeretes szállóige eredete.)

Forrás: Magyar Polgár, 1874. március
85 • Ardelao Előzmény 83 2017-07-29 08:08:59
Korabeli tudósítások:

Budapesti Közlöny, 1869.07.29.

„Bérlet. 88. szám
NEMZETI SZÍNHÁZ.
Pest, csütörtökön, julius 29-én, 1869.
E R N A N I.
Opera 4 felvonásban. Zenéjét szerzetté Verdi. Fordította Egressy Béni. Karmester: Erkel Gyula.
Rendező: Böhm Gusztáv .

Személyek:
Ernani, bandita-főnök Hajós Zs.
Don Carlos, spanyol király Láng Fülöp.
Don Ruy, Gomez de Silva,
spanyol grand Odry Lehel.
Elvira, unokahuga és jegyese Kotsis Irma.
Giovanna, Elvira dajkája Humann Alex.
Don Ricardo, a király lovásza Korbay.
Jago, Silva lovásza Bognár.
Hegyi lakosok. Banditák. Silva szolgái. Elvira hölgyei. Don Carlos lovagjai. Spanyol és német nemesek és hölgyek. Királyi apródok. Német katonák. —

Történethely: az első felvonásban Arragonia erdős bérczei és Silva palotája; a másodikban ugyanazon palota; a harmadikban Aachen; a negyedikben Saragossa.

Kezdete 7 órakor, vége 10-kor. Szilágyi, Tóth József, betegek.”

Budapesti Közlöny, 1869. július 31.

„Bérlet. 90. szám.
NEMZETI SZÍNHÁZ.
Pest, szombaton, julius 31-én 1869.
HUNYADI LÁSZLÓ.
Eredeti nagy opera 4 szakaszban. Irta Egressy Benjamin. Zenéjét szerzetté Erkel Ferencz. A 3-ik felvonásban előfordulandó „Komoly magyar táncz“-ot előadják: Tolnai Mari, Vasicsek Leopoldina, Kürti H., Weisz Anna, Peleki K. és Róka J. Főzeneigazgató: Erkel Ferencz.
Rendező: Böhm Gusztáv .

Első szakasz: „CZILLEI HALÁLA“, személyei:
V. László, magyar király Hajós.
Czillei Ulrik Kőszeghy.
Hunyadi László, Ellinger.
Hunyadi Mátyás, testvérek Helvey Ilka.
Főurak. Király kísérete. Zsoldosok. Nép. Történik : Nándoron, 1456.

Második szakasz : „KIRÁLYI ESKÜ“, személyei:
V. László, magyar király Hajós.
Gara, nádor Bodorfi.
Mária, leánya Human 0.
Erzsébet, Hunyadi János özvegye Kotsis Irma.
László, Ellinger.
Mátyás, fiai Helvey Ilka.
Nemesek. Hölgyek. Történik: Temesvárott.

Harmadik szakasz : „ÁRMÁNY“, személyei:
V. László, magyar király Hajós.
Gara, nádor Bodorfi.
Mária, leánya Human 0.
Hunyadi László Ellinger.
Hunyadi Mátyás Helvey Ilka.
Násznép. Katonák. Történethely: Buda.

Negyedik szakasz : „VÉRPAD“, személyei:
Gara, nádor Bodorfi.
Mária, leánya Human 0.
Erzsébet, Hunyadi János özvegye Kotsis Irma.
Hunyadi László, fia Ellinger.
Nép. Örök. Bakó. Történethely : Buda.

Kezdete 7 órakor, vége 10-kor. Lendvai, Szilágyi, Tóth József, betegek.”
84 • Ardelao Előzmény 83 2017-07-28 23:20:58

Ruzitska György-emlékhangverseny


Rendkívüli zenei egyéniségnek állított emléket a Kolozsvár Társaság által megszervezett hangverseny. Ruzitska György, a XIX-ik századi Erdély egyik legnagyobb hatású zeneszerzője és pedagógusa Bécsből került Kolozsvárra. Itt élt és alkotott sok évtizeden keresztül, 1869-ben bekövetkezett haláláig. Sírja a Házsongárdi temetőben található, Brassai Sámuel mauzóleuma közelében.
83 • Ardelao 2017-07-28 17:10:32

ELFELEDETT MAGYAR ZENEMŰVEK.
(Papp Viktor írásai)

„A magyar zenetörténet íratlan lapjaiból szedtünk össze néhányat annak, aki egyszer megírja a magyar zenetörténet összefoglaló könyvét. A magyar zenetörténet minden szempontot kielégítő könyvét azért sem írhatták még meg. mert jórészt hozzáférhetetlen zenei kéziratok tömege riasztotta vissza a munkától a merészkedőt. Magyarországon sok a zenei kézirat. A magyar zeneirodalom nagyobbik fele: kézirat! Céltudatos felkutatásuk nélkül történetírói hiánytalan munkát végezni nem lehet. Magánosnak ez aligha áll módjában. Segítségül jött a rádió. Egy év óta valóságos feltáró munkát végez e részben, mert a mellett, hogy saját műsorigényeit igyekszik kielégíteni, a közérdek szolgálatában felhívással fordult a magyar közönséghez, hogy az esetlegesen birtokukban levő régi magyar zeneanyagot küldjék be megfelelő felhasználásra, vagy megtekintésre. Ki tudja, mi minden kerülhet így elő íróasztalfiókokból, jegyzék nélküli vidéki könyvtárakból, jobban mondva raktárakból, kastélyok padlásáról, régi közintézmények épületeinek pincéjéből, zugaiból? A rádió kezdeményének már eredményei is vannak, amelyeket zenetudományi szempontból mérlegelni kell.”


*

RUZITSKA GYÖRGY
(1786. II.10. – 1869. XII.2.)

„Ruzitska György a magyar zenetörténeti Ruzitskák közül az, aki nagy szerepet játszott Kolozsvár zenei életében. Ő a megalapítója a kolozsvári »Musikai Conservatórium« –nak , melynek sokáig igazgatója volt. Pedagógiai működését nagy elismeréssel kell kiemelni. Zeneszerzői munkássága is jelentős. Írt operát, sokféle kamarazenét, zenekari fantáziákat, ének, - zongora, - és hegedűiskolát, összhangzattant. 1848-ban megzenésítette a »Talpra magyart« énekkarra és zenekarra.

1786-ban, Bécsben született s 1869-ben, Kolozsvárott halt meg. (Születési dátumát a kezünkbe került halotti levél alapján, legújabban állapítottuk meg.)

Ruzitska apja a bécsi udvari zenekar kiváló angol-kürtöse volt. Fia zenét Bécsben tanult. Huszonkét éves korában került házitanítóként Erdélybe, báró Bánffy János Nagy-falusi kastélyába. Az akkor ifjú Erkel Ferenccel Kolozsvárott szoros barátságot tartott fenn.

»Zrínyi nyitánya« régies formájú, patetikus szerzemény. Dallamaiból és azok feldolgozásából némi magyaros törekvés kimutatható.
A mű valószínűleg egy »Zrínyi« drámához készült 1820 körül.


*


BÖHM GUSZTÁV


»1863-ban a Nemzeti Színházban „A debreceni” bíró címmel három-felvonásos magyar vígoperát mutattak be. melynek zeneszerzője Böhm Gusztáv. A lexikon szerint 1823-ban Pesten született s 1878-ban Újpesten halt meg.

Ki volt ez a Böhm Gusztáv? Magyar zeneszerző, hegedűművész, karmester és a Nemzeti Színház operai rendezője, még pedig olyan híres rendezője, hogy a milánói Scala Wagner Rienzi című operájának első rendezésére, vagyis beállítására őt hívta meg és Triesztben az első Lohengrint szintén ő rendezte. Tizenhárom éves korában már a pesti német színház hegedűse, később a bécsi konzervatóriumban Böhm József hegedű-tanítványa, aztán a Nemzeti Színház zenekarának hegedűse. Amikor ettől az állásától megvált, tizenkét tagú kórusával a magyar dal népszerűsítése érdekében Bécsben, Velencében, Grácban, Prágában, Lipcsében, Drezdában, Párizsban hangversenykörúton járt. A szabadságharc után Aradon és Győrött karmesteri állást vállalt s végül a Nemzeti Színház operai rendezője lett. Ilyen sokoldalú volt.
Három operát és egy színpadi kísérőzenét írt, melyek felkutatása eddig nem járt eredménnyel. Egyedül: A debreceni bíró zeneanyaga van meg az Operaház könyvtárában.

A vígopera szövegkönyvét Jókai után Szigligeti írta. Tárgya Debrecenben a török világ idején történő elég mulatságos Jókai-mese. Bartalus István, a magyar zenetudomány régi tekintélye, Arany János Koszorújának 1863. november 29-i számában így kezdi: A debreceni bíróról írt kritikáját: »Látván jó öreg Debrecen város polgárait a színpadon énekelve játszani s kivált Dúl András és Mócsik Mátyás (a darab szereplői) uraimékat taktus szerint perlekedni: mosolyognom kellett s e sorok írása alatt is zeng fülemben az ismeretes nóta;

Debrecenben kidobolták,
Hogy a dongót ne dalolják:
Csak azért is dongó,
Ej, haj, huj diri-dongó!

Mert, — mint mondják — hajdanában a debreceniek botránkoztak meg leginkább az opera természet ellenességén, s íme, most nekik kell — ha a szükség úgy hozza — énekelve meg is halni«.

Bartalus ugyanebben a kritikájában így ítélkezik: »Böhm Gusztáv, mint zeneköltő nem formálhat igényt a koszorúra, de nem is oly gyenge, hogy tolla elvesztésére lehetne ítélni . . .«

Bartalus túlságosan szigorú volt. Böhm tehetséges tolla ma, hetvenöt év után, visszaszerezte érdemeit, s ha vígoperája egészében nem is tartozik a magyar zene legnagyobb értékei közé, — részleteiben ragyogó munka (például a nyitánya, a harmadik felvonás elő-zenéje, vagy a török indulója), melyek felelevenítésükkor feltűntek. Ez a háromnegyed évszázaddal ezelőtt készült verbunkos stílusú zene olyan üde, mintha tegnap írták volna. És mennyi kedély van ütemeiben!
Böhm Gusztáv nevét két nemzedék elfeledte, a harmadik: megbecsüli?«

(Talán! A.)



Papp Viktor írása
Budapesti Szemle 251. számú kötet
731-733 szám
1938.
82 • Ardelao Előzmény 81 2017-07-28 13:37:06

Teljes mértékben osztom véleményedet. Éppen ezért örömmel veszek minden olyan bejegyzést, amely segít mérsékelni zenetörténeti tájékozatlanságunkat, tudatlanságunkat, vagy éppen a szándékos feledékenység ellen hat.
81 • smaragd Előzmény 80 2017-07-28 11:25:21

Nem kedvelem az "elfeledett szerző" megjelölést, ugyanis az időszakosan jelentkező  zenetörténeti tájékozatlanság vagy tudatlanság soha nem általános, esetleg még szándékos is lehet, valamint hullámzó, mert egyszercsak "ismét felfedezik",  bekerül a zenei köztudatba sok olyan szerző, akinek életműve szinte aranytartalékként várta ki a jobb időket.

A tegnapi Dohnányi évfordulóhoz kapcsolom a fórum és a cikk címében is megjelenő "elfeledett" zeneszerzőt:

Franz Schmidt (Pozsony/Pressburg/Bratislava, 1874 - Perchtoldsdorf bei Wien, 1939)
80 • smaragd Előzmény 78 2017-07-27 04:52:26

Franz Schmidt zenéjéről német és angol nyelvű könyvek jelentek meg, ezek közül számos árnyaltabban, hozzáértéssel elemzi műveit, szerzői a magyar zenét viszont kevésbé ismerik...
Schmidt Ferenc esetében szerencsés lenne tanulmányt találni, hogy megtudjuk, melyik Schmidt nevű zeneszerzőt említette Falk Géza.
79 • Ardelao 2017-07-27 00:39:08

140 éve született DOHNÁNYI ERNŐ.

Emlékezés a zeneszerzőre, a karmesterre, a világhírű zongoraművészre és zenepedagógusra.

Ebből az alkalomból idézem VÁMOSI NAGY ISTVÁN írását.

(Megjelent: „ALFÖLD” című, irodalmi és művelődési folyóirat 1972. évi, 3. számában.)

„Vázsonyi Bálint zongoraművész, a mester egyik utolsó magyar növendéke, akit Floridában még közvetlenül a halála előtt tanított, a dokumentumok ezreit tanulmányozta át, hogy Dohnányi Ernő c. könyvében (Zeneműkiadó, 1971) olyan nagyszabású monográfiát állítson össze, amelyben a mester életének ismertetése és sokirányú működésének elemzése mellett szinte az egész magyar zenei élet is megelevenedik, a századfordulótól a második világháború végéig.

Dohnányi 1877. július 27-én született Pozsonyban, s 1960. február 9-én halt meg New Yorkban. 1886-ban már Mozart g-moll négyesének zongoraszólamát tolmácsolja Pozsonyban, s 1960-ban, néhány nappal halála előtt még lemezre játszik New Yorkban. Több mint 70 éven át hangversenyezett Európában, Amerikában. A róla szóló kritikák, méltatások, ismertetések kisebb könyvtárat tehetnek ki, de tudományos igénnyel fellépő tanulmány aligha keletkezett.
A könyv szerzője nehéz és bonyolult feladatra vállalkozott. Nem támaszkodhatott forrásmunkákra. Ezért növeli érdemét, hogy Dohnányit, századunk egyik legnagyobb zongoristáját, kimagasló zeneszerzőjét, tekintélyes karmesterét, Bartók és Kodály barátját, művészetük első propagátorát, a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának tagját, saját kutatásai alapján emeli fel az őt megillető rangjára, tudományos munka keretében.

Mindhárman a Zeneakadémia hallgatói, s Koessler Jánosnál tanulnak zeneszerzést; Dohnányi és Bartók a zongora-tanszakon Thomán István növendéke; közösen szerepelnek az akkori hangversenyéletben, a Tanácsköztársaság idején ők alkotják a zenei direktóriumot. Dohnányi az igazgató, Kodály az aligazgató. Ezt a történelmi pillanatot ábrázolja a mai Zeneművészeti Főiskola első emeletén kifüggesztett „Főiskolánk a Tanácsköztársaság idejében" c. dokumentumgyűjtemény. Középen Dohnányi képét látjuk, jobbra tőle Bartókét, balra Kodályét. Ekkor létesült az a „triumvirátus", amely két évtizeden át a muzsika minden területén - alkotás, interpretálás, pedagógia - felbecsülhetetlen értékkel gazdagította a magyar zenei életet.
A Tanácsköztársaság leverése után Kodályt egy időre felfüggesztették, Dohnányit pedig különböző huzavonák után menesztették és Hubay Jenő vette át a Zeneakadémia igazgatását.

1920 őszén vagyunk. A világ Beethoven születésének 150. évfordulóját ünnepli. A „menesztett" Dohnányi a Zeneakadémia falain belül, pedagógusként semmit sem tehet a Beethoven- kultuszért, ezért más utat választ, s egyes kiváltságos növendékek helyett az egész országot tanítja Beethoven szeretetére. Tíz hangverseny keretében - Pesten és a vidéki városokban - eljátssza Beethoven összes zongorakompozícióját, a rövid lélegzetű variációk kivételével. A közbeeső napokon mind az öt zongorahangversenyt és a teljes zongorás kamara-termést előadja.
Ilyen teljesítményre a magyar zene történetében még egyetlen előadóművész sem vállalkozott. Sem Dohnányi előtt, sem Dohnányi után.

Az 1920-ban történt események még szorosabbra fonták a három mester barátságának és együttműködésének kötelékeit, amit az 1923. november 19-i, történelmi nevezetességű hangverseny is dokumentál. A Pest és Buda egyesítésének 50. évfordulóján rendezett ünnepségek keretében Dohnányi mutatja be Bartók Táncszvit-jét és Kodály Psalmus Hungaricus-át.
A triumvirátus működése 1934-től kezdve még hatékonyabbá vált, mert Hubay Jenő nyugalomba vonulása után ismét Dohnányit nevezték ki a Zeneművészeti Főiskola igazgatójává. Messzire vezetne, ha felsorolnánk, hogy Dohnányi a két világháború között — egyéb magyar szerzők művei mellett - hány Bartók- és Kodály-kompozíciót ismertetett és kedveltetett meg a közönséggel. Tíz évvel a Táncszvit és a Psalmus Hungaricus bemutatója után, 1933-ban, a Budapesti Filharmonikusok 80 éves jubileumán az ő vezénylete alatt hangzik fel először Kodály Galántai táncok c. zenekari kompozíciója, 1937-ben Bartók Cantata profanájának magyarországi bemutatóját dirigálja.

Vázsonyi sok értékes és hiteles megállapítását hadd támasszam alá néhány személyes élménnyel. Az 1940-es években három nyarat tölthettem el Dohnányi társaságában Balatonföldváron. (Az opera születése a dráma szelleméből c. első, 1943-ban megjelent könyvemhez ő írt előszót.) Számos együttlétünk során alaposan meggyőződhettem műveltségéről, humoráról és legendás hírű transzponálási készségéről, amit Vázsonyi többször kiemel. Én lapozhattam neki, amikor egy alkalommal a lehangolt zongora miatt Beethoven A-dúr, Kreutzer-szonátáját B-dúrban játszotta, hogy partnere, Zathureczky Ede tisztán behangolhasson. Beszélgetéseink alkalmával többször firtattam Bartókról és Kodályról alkotott esztétikai véleményét. A válasz így hangzott: „Bartók a 20. század legnagyobb instrumentális zeneszerzője, Kodály pedig a reneszánsz óta a legkiemelkedőbb kóruskomponista."

1940 után felborul a triumvirátus. Magyarországra rátör a fasizmus, Bartók önkéntes emigrációba vonul; 1944-ben Dohnányi is elhagyja Magyarországot, s a három mester soha többé nem találkozik.
Vázsonyi - könyvének második részében - Dohnányi külföldi vándorlásait írja le. Munkájának ez a fejezete hol drámai (amikor pl. a politikai vádak pergőtüzében álló 70 éves mester harcát ecseteli), hol fájdalmas és megrázó, amikor a dokumentumok sorával igazolja, hogyan szálltak síkra volt tanítványai, barátai, a világ különböző tájain, származásra, vallásra való tekintet nélkül, egykori mesterük „becsületéért".

1949 őszén Dohnányi letelepszik Floridában s elfoglalja állását a State Universityn. Ámbár a komponálással itt sem hagy fel, elsősorban mégis pedagógiai munkássága és zongoraművészete kerül előtérbe. 75 és 82 éves kora között — miután politikai rehabilitációja megtörtént - csaknem olyan aktívan hangversenyezik, mint évtizedekkel előbb. Florida annyira megbecsülte, hogy kormányzója július 27-ét, a mester születésnapját, Dohnányi Ernő- nappá nyilvánította.

Dohnányi egyik utolsó, 1959 márciusában, 82 éves korában adott szólóestjéről így számol be Vázsonyi: „Kicsit olyan volt ez a hangverseny, mint régen, otthon. A dobogót is zsúfoltságig töltötték meg az emberek, a művész alig talált utat a hangszerhez. S amikor megjelent, szűnni nem akaró ünneplés fogadta... A karcsú öregember, mint már oly sok ezerszer, leült a zongorához, . . . semmi látható nem történt a teremben. Valami azért történt. Az, amit Tóth Aladár harminc évvel korábban úgy fogalmazott meg: » Sauernél a lélek zongorává változik. Dohnányinál a zongora lélekké «..."

Először csodagyerek volt, aztán csodafelnőtt és végül „csodaaggastyán".


**


Dohnányi Ernő



CZIFFRA- DOHNANYI 'CAPRICCIO' ETUDE DE CONCERT IN F MINOR OP.28 ' LIVE'

78 • Ardelao Előzmény 77 2017-07-26 21:55:12


Feltett kérdéseid komoly szakértői elemzést igényelnének. Talán lesz valaki, aki ezekre – esetleg egy szakdolgozat keretében - megfelelő választ ad.

Úgy vélem, Schmidt zenéje leginkább Gyenge Enikő írásának egy részletével jellemezhető:

Franz Schmidt …. „Aránylag későn kezdett el komolyabban komponálni. Számos meghatározó zenei benyomás érte, Pozsonyban magát Lisztet hallhatta zongorázni, kortársai közül elsősorban tanára, Bruckner, illetve Mahler és Reger gyakoroltak rá mély benyomást. Noha tanulmányai során komoly zeneelméleti tudást szerzett, műveiben szinte tüntetőén keveset hasznosított mindebből. Mesélik, egy ízben tanítványainak egyik saját kompozícióján keresztül éppen azt igyekezett bebizonyítani, hogy az igazi komponáláskor mennyire nem alkalmazhatók az összhangzattani ismeretek. Érettkori kompozícióit érzékeny hangulatában magyaros-szlovákos dallamformálás, ám „osztrák” ritmikai feszesség, gazdag és eredeti harmóniavilág jellemzi. Dallaminvenciójának nem-szokványos forrásai közé tartozik az osztrák barokk hangszeres muzsika és - bár távolabbról - Schönberg, Hindemith és Debussy zenéje is.
Elsősorban zenekari muzsikájával szerzett magának hírnevet: négy szimfóniát, két szóló-zongorás művet és egy orgonakíséretes fúvószenekari művet írt. Műveiben sajátosan kombinálja a bécsi klasszikus hagyományt és a későromantikus manírokat a brahmsi variációs technikával és a liszti egytételes formával. Variációs készségét nagyszerűen mutatják a késői huszárdal-variációk, melyek a híres Reger-ciklusokat követően a korszak legkitűnőbb zenéi közé sorolhatók. Kamarazenéje - vonósnégyesek, zongorás- és vonóskvintettek, két klarinétötös - ábrándos, szemlélődő, idilli romantikus zene. Regerhez hasonlóan jelentős műveket írt az ekkor már nem túl „modernnek” számító orgonára.
Operái - Notre Dame, Fredigundis - egészükben nem túl jelentős verista zenék, ezzel szemben késői oratóriuma, a Jelenések könyve nyomán 1937-ben írott Das Buch mit sieben Siegeln (A hétpecsétes könyv) méltó arra, hogy a zeneszerző posztumusz tekintélyét megalapozza. Az oratórium választékosan eklektikus zenei nyelve drámai szerepükhöz méltó ellentétekben alkalmaz hatalmas fugaépítményeket, bensőségesen magányos dalolást és izgatóan újszerű harmóniát, könyörtelenül viharzó tuttit és a végtelenül egyszerű egyszólamú gregorián korálist. A Bach-passiók mintájára az Evangelista (maga János) egy hőstenor hangján beszéli el látomásait.”

Egyetértek azzal, hogy Franz Schmidt zenéjére elsősorban az eklektikusság jellemző, amely azonban nem a különböző stílusok másolásában, hanem azok sajátos, csak rá jellemző ötvözésében nyilvánul meg. Éppen ezért többször vetődött fel bennem a kérdés, vajon miért is nevezik őt későromantikusnak. Úgy gondolom, művei a magyar zene szempontjából nem eredményeztek kifejezett fejlődést, de maradjon e kérdés nyitott és megválaszolandó a „vérprofik” számára.
77 • smaragd Előzmény 76 2017-07-26 18:33:19


Egy biztos, "felfedeztem még egy Schmidttet!" :-)
Elnézést kérek a derűs fordulatért...

"A magyar zene fejlődése", "Maradandó művek szerzői..." a 70 sz. bejegyzésben itt jelenik meg Schmidt neve, a névjegyzékben is, csak ennyi, Schmidt, tehát egyértelmű volt még akkor, hogy melyikük.

Azóta mindketten mondhatni, hogy feledésbe merültek, nevük és életművük, annak ellenére, hogy a Franz Schmidt Gesellschaft 65 éven át gyűjtötte, gondozta és bemutatta az életművet, és nagy eredményeket értek el.
A "Forum-Franz Schmidt" topicunkban alapos tájékoztatást kap az olvasó.

Abban biztos vagyok, hogy Franz Schmidt Falk Géza idejében igencsak ismert volt a magyarországi művelt zenei körökben, a bécsi Akadémiai igazgatójaként a Wiener Philharmoniker és a Wiener Symphoniker koncertjei valamint más bécsi zenei fellegvárak útján illetve a rádiózás elterjedésével és lemezfelvételek, tanítványai révén.

Vajon hozzá járult-e Franz Schmidt  a magyar zene fejlődéséhez, tovább vitt-e, megújított-e magyar zenei elemeket? Vizsgálta-e már a magyar zenetörténet ezt a kérdést részletesen a nagy későromantikus, osztrák zeneszerző teljes életművében...?

Lehet, hogy igen és talán pont Falk Géza könyvei fognak minket elvezetni oda.

Franz Schmidt nem szerepel A Magyar Muzsika Könyvében, Schmidt Ferenc benne van.
Talán sikerül ezen a fórumon nyomára jutni, a magyar zene fejlődését elősegítő műveit megtalálni, ha voltak ilyenek.

Örültem az idézett bekezdésnek (lsd. 70 sz.), a benne felsorolt zeneszerzőknek, akiknek egy részéről ezen a fórumon már szó esett, vannak néhányan még köztük, akikről talán majd később olvashatunk.


76 • Ardelao Előzmény 74 2017-07-26 14:03:37

További előzmény: 70., 71., 72., 75.

Kérdésedet félreértettem. Utánanéztem Falk Géza „Mindentudó zenei zsebkönyv”-ében az általad idézett résznek. Az idézet előtti mondatok alapján már nem olyan valószínű, hogy a felsorolásban a könyv szerzője az 1874-ben született Schmidt Ferencről tesz említést. A születési dátumok még csak-csak elírhatók, de az alább idézett, felvezető szöveg alapján inkább egy ma már feltehetően nem ismert Schmidt Ferencről lehet szó:

„…..
Bartók és Kodály, mint a magyar népzene felkutatói és értékesítői, iskolát alapítottak és a modern fiatalság sokat tanul tőlük. Feltétlen tehetségük, ha néha túlságosan józan is, de mindig eredeti és végre magyar zenét teremtő erő.

Maradandó értékű művek szerzői még: Mosonyi, Major, J. Gyula, Bloch ……., Schmidt, …….”

Tehát, ha magyar zenét teremtő erőkről van szó, ez a jelző nem illik az 1874-es születésű Schmidt Ferencre, még akkor sem, ha zenéjében időnként magyar motívumok bukkannak fel.
75 • Ardelao Előzmény 74 2017-07-26 12:37:08
Valószínűleg, hogy igen!
74 • smaragd Előzmény 73 2017-07-26 12:25:23

Természetesen a két személy nem azonos, még a nevük sem teljesen...Franz ill. Ferenc.

Engem az foglalkoztat, hogy Falk Géza 1936-ban magyar zeneszerzőként említi Schmidttet, azaz itthon még közismert volt, belekerült  az idézett felsorolásba.
73 • Ardelao Előzmény 72 2017-07-26 10:36:21
"nagy részvétet keltett"
72 • Ardelao Előzmény 71 2017-07-26 10:33:31

Schmidt Ferencet (1874-1939) egykori tanára, Leschetizky, tanítványának a neve alapján „jóindulatúan” eltanácsolta volna a művészi pályáról, mondván, hogy egy ilyen névvel ne akarjon művésszé válni. Szegény Schmidt Ferenc gondolkodott ugyan a névváltoztatáson, de édesanyja vezetéknevének (Ravasz) a felvétele sem hozta volna őt kedvezőbb helyzetbe. Így azután megmaradt eredeti nevénél, amely viszont magában hordozza az igen gyakori névrokonság lehetőségét. A Ferenc v. a Franz név sem különleges.

Az általad említett Schmidt Ferenc (sz. 1882-ben) személye biztosan nem azonos a Café Momusban szereplő Franz Schmidttel, akiről már oly sokat írtunk. Annál is inkább, mert a „mi Schmidtünk” művei között szonatinák és magyar dalok – legalább is műveinek elérhető jegyzékei alapján – nem szerepelnek.
Ennek ellenére egy kicsit kutatgattam, hol szerepel a „főkántor” Schmidt Ferenc neve, és a következő, rövid hírt találtam:

„KIS UJSÁG, 1937. DECEMBER 29.

Meghalt az apa, mialatt kántor fia énekelt. Bajáról jelentik: Nagy részvétet kellett Schmidt János 81 éves magánzónak, a bajai ferencrendi templom főkántora, Schmidt Ferenc apjának halála. Az idős magánzó a templomban a nagymisén fia énekét hallgatta. Egyszerre csak fejéhez kapott és összeesett. Mire orvosi segítség érkezett, már nem volt benne élet.”
71 • smaragd Előzmény 70 2017-07-26 08:32:22

A Dr. Molnár Imre szerkesztésében megjelent A MAGYAR MUZSIKA KÖNYVE, 1936  névjegyzékében szerepel Schmidt Ferenc (1882-) rk. főkántor, karnagy, misék, szonatinák, koncertdarabok, magyar dalok zeneszerzője, talán mégis róla van szó az említett felsorolásban?
70 • smaragd 2017-07-26 08:14:49

Falk Géza  "A magyar zene fejlődése" című fejezetben Franz Schmidt (1874-1939), Pozsonyban született,  osztrák zeneszerzőt még a magyarok között tüntette fel:


"Maradandó művek szerzői még: Mosonyi Major J. Gyula, Bloch, Koessler, Herzfeld, Popper, Bachó, Radó, König, Demény, Tarnay, Székács, Joachim, Ábrányi, Schmidt, Poldini, Szabados, Székely I., Lavotta, Gajáry, Harmat, Járay, Szendy, Chován, Aggházy, Farkas Ö., Kern, Hűvös, Fricsay, Figedy-Fichtner, Hermann L., Buchner, Dienzl, Pikéthy, Rékai, Szegheő, Szikla, Perényi, Noseda, Gessler, Antalffy-Zsíros."


Falk Géza: Mindentudó zenei zsebkönyv
Budapest, Rózsavölgyi és Társa Kiadása, 1936
69 • Ardelao Előzmény 38 2017-07-24 19:48:43

Budapesti Hírlap, 1937. ÁPRILIS 4.

(Fogadás a brüsszeli magyar követségen Virovai Róbert tiszteletére.)

Brüsszelből jelentik: Április 1-én fejeződött be az Isay nemzetközi hegedűverseny, melyet Erzsébet királyné legfőbb védnöksége alatt tartottak meg. Ezen a versenyen 22 állam képviselője, összesen 71-en vettek részt, akik közül tizenketten jutottak be a döntőbe. A kilencedik díjat a magyar Virovai Róbert nyerte meg, akinek temperamentumos művészi játéka nagy lelkesedést keltett. A fiatal magyar művész tiszteletére április 1-én délután a magyar követségen fogadás volt, amelyen a zsűri tagjai, a konzervatórium igazgatója, a zenei élet kiválóságai, ezek között Szigeti József, a híres magyar hegedűművész és Gertler, a róla nevezett kvartett vezetője és számos előkelő vendég jelent meg. Ugyancsak megjelent a diplomáciai karnak több tagja is. Erzsébet özvegy királyné a versenyen részt vett művészeket a zsűri tagjaival és az illető országok diplomáciai képviselőivel április 2-án a laekeni királyi kastélyban kihallgatáson fogadta.”
68 • Ardelao Előzmény 67 2017-07-24 02:19:50

Az imént betett íráshoz hozzá kell még fűznöm, hogy Sebeők Sári neve mellett, a róla megjelent kiadványokban kétféle születési dátumot olvashatunk. A családi dokumentumok alapján az énekesnő valójában 1882. május 9-én született. Az itt közölt írás lábjegyzete ez utóbbi adatot erősíti meg.

Galbavyné Frigyesfalvi Éva: Sebeők Sára operaénekesnő életútja

(Széphalom 2 – Kazinczy Ferenc Társaság évkönyve)

"Vidám gyerekek nevetésétől hangos nyáron az Úttörők útja. A Szárhegyre vezető út ez, amely a Rózsa-kerttől hirtelen meredeken emelkedik, majd feltűnik sudár fenyők között a Kovács-villa díszes homlokzata. Ma már az egész hegyoldalt gombamódra szaporodó tarka hétvégi házak, itt- ott mulatóhelyek tarkítják. A hegytetőn épült a SZOT Gyermeküdülő. Mindezt az újhelyi emberek s a környéken lakók is jól ismerik. Kevesek által ismert a Kovács-villával átelleni oldalon egy romantikus, régi épület. Kert felőli csúcsos homlokzatán a felirat: IN PARVA DOMO MAGNA QUIES (Kis házban nagy nyugalom.) Dr. Sebeők Antal, honvéd főtörzsorvos, a zempléni orvos- és gyógyszerész-egyesület elnöke építette. Ö maga 1911. óta itt nyugszik az ún. Antal-lak kertjében eltemetve. Ez volt végakarata. Ebben a hangulatos, kedves erdei lakban, melyet mindenfelől az újhelyi hegyek festői panorámája vesz körül, itt született 1882. április 11-én hazánk egyik legnagyobb énekesnője: Sebeők Sára művésznő, a Magyar Állami Operaház örökös tagja.

Nyolcan voltak testvérek: Béla, Katinka, Sára, Endre, Szidónia, Márta, Rózsi és Ilona. Valamennyiük iskolázott, művelt ember lett, néhányan közülük kiemelkedő tehetséggel megáldva. Kicsiny kortól kezdve édesanyjuk, született Hübel Szidónia, aki maga is iskolázott, művészetkedvelő asszony volt, nagy gondossággal taníttatta és tanította gyermekeit, nemcsak hazai, hanem külföldi iskolákban is. Minden gyermek zongorázott. Rózsi még festeni is tanult Velencében. Valamennyiüknek biztos füle és tehetsége volt a zenéhez, de kiemelkedett közülük magasfokú tudásával Sári.
A családban a zenei örökség még régebbi keletű. A gyermekek nagynénje volt az Európa-hírű énekesnő, Pálmay Ilka, akinek fényképén ez az ajánlás olvasható: "Az én kedves Sárikámnak: Ilka nénéd."

Sebeők Sára 18 éves korában az Operaiskola növendéke lett. Régi újságok olvasása közben az alábbi sorokra bukkantam a "Zemplén" újság 1900. április 8-i számában:
"A sátoraijaújhelyi műkedvelők a Városi Színházban előadást tartottak. A szereplők temperamentuma, tehetsége és szorgalma éppoly méltánylást érdemel, mint bátorságuk, amellyel a jótékony célok érdekében feladatukra vállalkoztak.
Egyszer Zeusz elhatározta, hogy színe elé idézi a legszebben éneklő madarakat és hangversenyt rendezett magának. A kis énekesek ott ültek az Isten trón-zsámolyánál és sorban énekeltek szívük sugalma szerint.
Mikor a kis pacsirta bevégezte énekét, így szólt hozzá Zeusz:
- Te, ki a magasban csengő, hangoddal mindig dicsőségemet hirdeted, miért énekelsz most olyan szomorúan?
- Szerelmes vagyok.
- De a szerelem hangja a boldogságé!
- Igen uram, de én abba vagyok szerelmes, ki engem nem szeret, ebbe az aranyos fülemülébe.
- Nem csodálom, az az éneklők királynéja - felelte az Isten. Mikor Sebeők Sárika énekét hallottam, eszembe jutott a szegény fülemüle dicsősége, mert ha a színház jelenlévősége mindmegannyi pacsirta lett volna, annak az éneknek szívet-lelket nemesítő hatása alól meg nem menekült volna."

A fiatal lány igen komoly technikai feladatra vállalkozott, Wagner-dalokat énekelt. Igen szépek voltak átmenetei a szopránból az altba, amire az ő hangja főképpen alkalmas és hatásos. Melegen énekelte a Pacsirta-dalt és a népdalokat, melyeket sokszor meg kellett ismételnie. A sátoraljaújhelyi Nőegylet képviselői a hangverseny végén élő virágból álló, gyönyörű kosarat nyújtottak föl neki, melynek rózsaszín selyemszalagjára ez volt írva: "SÁRIKÁNAK SZÜLŐVÁROSA."

Itt kezdődött a fényes karrier s egyben a gyönyörűségekkel, de ugyanakkor gyötrelmes, fáradságos munkával teli művészi pálya. Az operaiskolában jól haladt az énekművészet elsajátítása terén, szüleinek és tanárainak örömére, büszkeségére. Közben mindinkább megismeri a közönség.

Budapest után Bécsben folytatta tanulmányait. Ebben az időben itt Gustav Mahler irányítása alatt működött az operaház. A híres Mahler-együttes az akkori idők legjelesebb német művészeit foglalta magába, az előadások színvonala világhírű lett. A dicsőséges bécsi évtized 1897 és 1907 közé esett. Ebbe a kiváló művészegyüttesbe került a fiatal lány, és rövidesen elnyerte tudásával művésztársai és a nagyhírű karmester elismerését. Szerződtették a bécsi operához. Ez az időszak rendkívül fontos állomást jelentett művésszé érésének folyamatában.

1907-ben szülei Bártfára utaznak a fürdőidényre. Itt látogatja meg őket, s egyben meglepi jöttével Bártfa-fürdő közönségét is. Tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen fellép. A "Zemplén" újság 1907. július 21-i számában olvashatjuk :
"A Royal nagyterme a szó legszorosabb értelmében zsúfolásig megtelt a legdisztingváltabb közönséggel. A jelenlévő vendégeknek csak kis része fért el a nézőtéren, bár pótszékeket állítottak be. Sokan kintről hallgatták a hangversenyt. Itt adta elő: Erkel: Hunyadi László c. operájából a híres La Grange-áriát, majd énekelt Verdi: Ernani c. fülbemászó dallamosságú művéből részleteket. Mivel a hangulat egyre magasabbra hágott, megkoronázta a műsort az annyira kedvelt magyar népdalokkal, melyekkel mindig osztatlan sikere volt. Magas szoprán hangja rendkívül tiszta, trillái nem erőltetettek, a legnagyobb könnyedséggel siklik át a legnehezebb részeken. Sajnos, hogy ezt az istenadta szép tehetséget ezután csak a külföld fogja élvezni, mert biztos forrásból tudjuk, hogy a frankfurti operához két évre szerződött."

Ezt a szerződést örömmel elfogadta, mert jól tudta, hogy énektechnikai fejlődésében és játékstílusának alakításában szép eredményeket hozhat az ilyen nagysikerű színházaknál való vendégszereplés. 1908-ban meghívást kap Magyarországra, vendégfellépésre. Itt nálunk, az Operaházban ekkor tűzték műsorra Bellini Normáját. Fényes énektudása győzi Bellini minden nehézségét, azonnal szerződtették a budapesti operához. Tehát itthon maradt.

Csillogó énekhangja, amely mind a felső, mind a középfekvésben tisztán csengett, fokozatosan elnyeri egyéni karakterét. Leginkább a drámai szerepekben arat nagy sikert, ez illik legjobban hangjához, de művészi alakításához, személyiségéhez is. Mai napig Wagner-szerepeit tartják legsikeresebbeknek, bár ezek mellett változatlan szépséggel énekelte a Hunyadi Lászlóból Erzsébetet, Sulamitot, a Parasztbecsületból Santuzzát stb.

1912. októberében írja a Pesti Hírlap:
"A Tristán és Isolda szombati előadásán Sebeók Sári szép és nagy művészi feladattal küzdött meg, tegyük mindjárt hozzá: jelentékeny sikerrel.
Először énekelte Isolda szerepét, a legsúlyosabb drámai feladatok egyikét. Még a tavalyi évad alatt osztották ki neki a szólamot, meg is tanulta azt, de szóhoz még nem juthatott. Pedig vétkes mulasztást követett el a vezetőség, hogy Sebeők Sárit nem nevelte Wagner heroinéinak alakítására. Hiszen a művésznő egyénisége, terjedelmes és erőteljes drámai szopránja rákívánkozik az Isoldák és Brünhildék szerepeire."

Egy időben, amikor Sári külföldön vendégszerepeit, hiányolta is a magyar közönség, különösen a Wagner-szerepekben. Egy darabjában sem ment Wagner annyira túl az emberi mértéken, mint ebben az operában. Itt nem a mítosz, a legenda rajzol elénk ködös, élettelen félisteneket, hanem igazán embereket látunk, ősi emberi érzéseket egy hatalmas költő képzeletében, alkotóerejében emberfölöttivé nagyítva. Tristan és Isolda alakját illúzióval elénk állítani nagy dolog, a legnagyobb színészi és éneklési feladatok egyike. Éppen e miatt méltányolta annyira operaházunk közönsége Sebeők Sári alakításának értékét. Ő ezt az új Isolda-típust mutatta be, ezt énekelte. Ragyogó meleg, igazán drámai csengésű orgánumát sokféle szerepben, nagy sikerrel állította a darab szolgálatába, igazította a darab szolgálatába, igazította a szerep karakteréhez, de ebben a Wagner-operában egyszerre minden erejét és kvalitását kibontotta, s az ábrázolt alakkal együtt megnövekedve állott a közönség elé. Még azoknak is meglepetést keltett, akik ismerve karakterét, várták tőle ezt az Isoldát.
Játékában nyugodt, széles plasztika uralkodott, az extázisban pedig kellő átszellemültség. Énekére jellemző volt egy meleg, melodikus vonalvezetés a dallamon végig.

A nagy operaházi szerepek mellett más, kisebb hangversenyszerű bemutatókon is énekelt. Részt vett például egy jogászbálon, ahol a báli tudósítás szerint "az est fénypontja volt." A Hunyadi Lászlóból a La Grange-áriát adta elő, s kolosszális hanganyagával hatalmas sikert aratott a fiatalokból álló közönség körében. A Pesti Hírlap 1912. októberi számából idézünk:
"Az Operaházban ma este a Parasztbecsület, és a Bajazzók került színre. Turiddu szerepét ma énekelte először Környey Béla (az operaház akkori, híres hőstenorja) nem a legjobb diszpozícióban. A Siciliána közben kissé fátyolos volt a hangja, de az est végére ez a fátyol egészen lefoszlott róla. Santuzzát Sebeők Sári személyesítette, megragadó drámai erővel. Van pátosz, lendület ebben az énekesnőben. Alakítása ellen ezek a kifogások emelhetők: a szövegmondása nem elég értelmes, nem elég természetes, mozdulatain pedig néha érzik a csináltság. Arcjátéka viszont méltó egy nagy drámai színésznőhöz."

Nem volt tehát mindig rózsás az élete, az elmarasztaló kritikát is el kellett fogadni és okulni kellett belőle. Nem törték le azonban a kisebb sikertelenségek, sőt inkább új munkára serkentették.

1913. augusztus 19-én nagy napra virradt Sátoraljaújhely zeneszerető közönsége. Ezen a napon volt a Városi Dalegylet első, bemutatkozó hangversenye. Az ünnepi műsor alkalmával Sári - mint városunk szülötte - szintén énekelt a színházban.
Műsorán szerepelt: Verdi: La forza del destino-ária, valamint Tarnay: A réteken járok dalolva c. dala. Gyermekkorától meleg érzések fűzték a szülővároshoz, a szűkebb hazához. Szívesen, lelkesen szerepelt az újhelyi közönség előtt. Itt már bekapcsolódott műsorába húga, Márta is, aki akkor a bécsi zeneakadémia növendéke volt. Az ő neve is szerepel a kiadott műsorfüzeten. Sebeők Márta műsorán Verdi: Apród-áriája szerepelt az Álarcosbál c. operából. A Magyar muzsika könyve c. lexikonban az ő neve is szerepel a Sárié mellett.
Az 1975-ben kiadott Várnai-féle Operalexikonban sajnos, már nem található meg. A Sebeők családtól rám maradt hagyatékok között azonban szép számmal akad újságcikk, színlap, szereposztás, hangverseny-meghívó, egykorú plakát, amelyeken Sebeők Márta operaénekesnő önálló műsorszámai szerepelnek.
A nagy művésznő, Sára minden időben gondolt testvéreire és Mártának is nagy segítséget nyújtott, ahol csak tehette.
Bár az ő életében is sok-sok nehézség, bánat akadt.

Az egyik ilyen megrázó esemény 1911-ben édesapja halála volt, akihez nagy szeretet és tisztelet fűzte. Ettől kezdve még inkább igyekezett segítséget nyújtani egyedül maradt édesanyjának és testvéreinek. Amikor rázúdult Európára a világháború, a művészek élete is sokkal nehezebb lett. A család ma élő tagjai emlegetik, hogy Sári azért nem ment férjhez soha, bár sokan megkérték a kezét, hogy anyagilag támogathassa testvéreit. Volt rá eset, hogy adósságaikat is kifizette. Arról is tudunk, hogy barátairól sem feledkezett meg a bajban, de teljesen idegen emberek is megemlegették jó szívéért.

A Pesti Hírlap egyik 1914. szeptemberi számában ez áll:
"Híre jár annak, hogy a Magyar Királyi Operaház vezetősége a tagokkal kötött szerződések 15. pontja alapján néhány operaházi tag szerződését felbontotta. A mostani háborús világban fokozott értéke van a pénznek, sebesültekre, kórházakra, hadikiadásokra kell fordítani. Ilyenkor igazán bűn, ha az olasz Parvisnak 56000 koronát fizetünk nyolc havi működésért. Arról is értesültünk továbbá, hogy elsőrangú magyar tagok fizetését is redukálta a vezetőség. így például Sándor Erzsiét évi 8000 koronára, Sebeők Sáriét 6000 koronára.
Ezt az intézkedést is helyénvalónak találjuk, mert csak ideiglenes jellegű és a háborús idő alatt minimumra korlátozott művészi működésért csak létminimumot juttat a művészeknek. Kenyeret ad, de kalácsot, vagy csemegét nem. A megtakarításból viszont adhat kenyeret másoknak is, akik különben éheznének."

A szegény művésznő pedig maga is alig tudott már megélni szűkre szabott honoráriumából, noha eddig sem pazarolta fizetését, mert állandóan küldött haza szeretteinek a magáéból. Most tehát, mint igazi művész, sok más társával együtt, valóban Thália papjainak oltárán áldozott: ingyen. Mert ha gyérebben is, de a háború alatt is játszottak a színházak és az Operaház is.

1915-ben tűzték műsorra: Puccini Tosca c. operáját.
A népszerű dalműben stílusos, egységes alakítást nyújtott. Társa: Cavardossi szerepében most is Környey Béla volt, kinek nagyszerű, férfias tenorja nem kisebb értéket képviselt. Szintén ez év októberében Wagner: Tannhäuser c. művét mutatták be, melyet a sokak által nagyrabecsült Kerner István karnagy vezényelt teljes intenzitással. A kortársa szerint felejthetetlen előadás volt, a színház minden művésze, közöttük Sári is kitűnően énekelt és játszott.

Bár időben későbbre esik, de itt említem meg, mint Wagner-szerepet, a Walkür bemutatóját. A korabeli kritika méltatással szól az előadáson nyújtott magasszínvonalú teljesítményéről, mely szárnyaló, friss hangjában, töretlen és biztos énnekkultúrájában nyilvánult meg. Brünhilde megszemélyesítése egyik legjobb alakításának számított.
Meg kell emlékeznünk még Goldmark: Sába királynője c. művében elért sikeréről, ahol különösen említést érdemel a királynő nehéz, koloratúr áriájának tiszta megszólaltatása.

Gyakran megesett, hogy beugrásos szerepei voltak.
Egyik este a Hunyadi László Erzsébetjében Záborszkynénak kellett volna debütálnia. Betegsége miatt azonban őt kérték fel. Ezúttal is, mint már annyiszor, siker koronázta. Voltak olyan kitűnő alakítások, melyek soha nem mentek feledésbe, s még művészi pályája alkonyán is szerepeltek repertoárján. Ilyen volt Poldini: Farsangi lakodalom c. víg- operája .
Fennmaradt emlékei között egy újságkivágáson olvastam:
"Dalszínházunk műsorán alig néhány darab szerepel, egy-két opera végzi körforgását. A kerék talán meg is akadna, ha a háború után felülkerült közönségrétegek nem adnának új lendítőerőt. Az azonban bizonyos, hogy a zenedrámák statisztikáján a halálozási arányszám lényegesen meghaladja a születését. Ünnepélyes alkalom tehát minden operabemutató, és kétszeresen ünnepnap magyar szerzők művének indulása. Ha nem a mi gazdag muzsikánkban balsors üldözte eddig a nagyobb formájú színpadi műveket, s míg prózával elárasztjuk a külföldet, a magyar opera itthon is csak virágházi növény."
".... A szombat esti bemutató, Poldini-Vajda: Farsangi lakodalom c. művének szenzációs diadala jelentős állomás. Szövegkönyve kitűnő, a librettó pályadíjat nyert. A partitúra Poldini Edének, a Svájcban élő kiváló magyar zeneszerzőnek remekbe készült munkája, a legjavából való színpadi zene."

A művet 1924. február 16-án mutatták be, melyben első perctől igen nagy sikere volt Sárinak mint a nemzetes asszony megszemélyesítőjének. Poldini részt vett a próbákon is, és mindvégig figyelemmel kísérte játékát, mert Sárinak fő érdeme volt abban, hogy a darab 1935. januárjában megérte a századik előadást is. 1933-ban Poldini ezt írta a művésznőnek:
"Drága Nagyasszonyom!
Hát mégis megy megint egyszer a Farsangi lakodalom? Nekem már úgy rémlett, hogy végleg letűnt a műsorról. Hanem azért a századik előadástól, édes Nagyasszonyom, még messze vagyunk. Sőt, mintha évről-évre mindinkább távolodna ... no, mindegy! Nekem a Farsangi lakodalom már úgyis csak emlék. Persze, kellemes. És hálám nem múlhat el soha mindazok iránt, akik hozzájárulták e művem sikeréhez. S hogy azok között Sebeők Sári vezetett kezdettől fogva, tudja mindenki. Legjobban természetesen, én magam.
Őszinte, meleg szeretettel köszönti igaz, tisztelő híve:
Poldini Ede"

Dalszínházunkban olyan műveket is játszottak az ő idejében, mint Richard Strauss: Rózsalovag c. műve. Elismeréssel szól a kritika Sebeők Sári alakításáról, aki a tábornoknét játszotta és énekelte. Játéka stílszerű és elegáns volt. Általában személyiségéhez jól illettek a "nagyasszony"-szerepek.

Opera-szerepei között gyakran fellépett hangversenyeken. Itt legkedveltebb áriáit énekelte, azok között is olyanokat, amelyek közel álltak az emberek szívéhez. Ilyen volt a már többször említett La Grange-ária vagy például a Tosca imája és még sok más, ma is közkedvelt operarészlet. Az igazi művészek - és ő az volt - mindig "tiszta forrásból" merítik alkotóerejüket. A Sebeők-csládban hagyomány a népdalok szeretete. Fellépésein, ráadásként mindig énekelt ezekből néhányat s osztatlan siker koronázta.

A világháború után a Magyar Királyi Operaház működése átmenetileg hanyatlásnak indult. Egy ideig műkedvelő főurak és más zenebarátok foglalkoztak újjászervezésével.
Kern direktor, aki ebben az időben vezényelte az előadásokat, gyenge kézzel tartotta a gyeplőt, s néhány kiváló művész külföldön keresett menedéket egzisztenciája megvédése érdekében. Környei Béla és Rózsa Lajos, a két legkiválóbb férfi-énekesünk, Bécsbe szerződött. Sebeők Sári és Haselbeck Olga is komolyan foglalkoztak a távozás gondolatával. Sári azonban mégis maradt. Továbbra is minden erejével, tudása legjavát nyújtotta a magyar közönségnek. Végigénekelte szinte az egész operairodalmat, főképp azokat, amelyek ezidőben futnak az operaházak műsorán. Kiváló szereposztással játszották a Tannhäusert. Erzsébetként Medek Anna jeleskedett, ezen kívül Venczell Béla, Szemere Árpád és Székelyhidy Ferenc alakításában gyönyörködhetett a közönség. Sári Vénusz szerepét kapta. Az együttest Kerner karmester fogta össze. Kisebb siker volt Meyerbeer: Hugenották c. művének előadása. A kissé cikornyás, hatásvadászó dalműben feltűnő hibák és igazi művészet elemei keveredtek. A színikritika szerint Halász Gitta és Nasta Mihály hangjának nem volt könnyed magassága, Sáriról viszont elismerően nyilatkozik.
"Erősfényű, színes hangja csak úgy hullámoztatta a nézőtér levegőjét." A férfiak közül Venczell Béla előadása volt kiemelkedő .

Az eddigiekből is kitűnik Sári néhány alapvető jellemvonása. Mint emberre és mint kiváló művészre, jellemző volt szívóssága és töretlen akarata. Ezen a pályán minden időben csak azok maradtak meg, akiknek állhatatossága leküzdötte a legnehezebb akadályokat is. Ezek a tulajdonságok jellemzőek voltak az egész Sebeők-családra. Ugyanakkor a humor, a víg kedély is sajátjuk volt.

Az első sátoraljaújhelyi hadi-estélyen a Sebeők-lányok bebizonyították tehetségüket és ötletességüket. Szidonka, Márta, Rózsi és Ilus két közismert Tarnay-dalt adott elő quartettben. Ugyanezen a hangversenyen Márta a Solveig-dalt és Rubinstein: Der Traum c. dalát énekelte. Mondanom sem kell, milyen frenetikus sikere volt ennek az estélynek. Otthon is ilyenek voltak.
Márta, aki szintén, mint operaiskolai növendék kezdte pályafutását - bár róla érdemben eddig még nem emlékezett meg a zenetörténet -, párhuzamosan haladt az operaszínpadon nagytehetségű nővérével, Sárival. Mint hivatásos művész, később is sokat énekelt. Lírai szoprán volt. Abban a szerencsében részesültem, hogy két évvel ezelőtt még személyesen találkozhattam vele, életének utolsó évében, amikor testvérével, Szidónia nénivel itt nyaraltak az ősi Antal-lakban. Mindketten magas kort értek meg. Rózsi néni, aki a harmadik volt a quartettben, már ekkor nem élt. Ő volt férjem anyai nagyanyja. Korábban írtam, hogy festészetet tanult, de elvégezte a tanítóképzőt és mint aktív nevelő, több éven át működött. Csak kuriózumként jegyzem meg, hogy ő is, mint a többi Sebeők-lány, emellett nagyon házias volt. A család ma élő tagjai gyakran megemlegetik válogatott, finom ételeiről, melyekkel késő öregségéig jól tartotta a családot. A leszármazottak tovább örökítették a zene szeretetét. Az Antal-lak kertjében, a vadregényes fák, bokrok között, nyári szalonnasütések tüze mellett, időről-időre felcsendülnek a Sebeők Sári által énekelt népdalok, magyarnóták, mert ez a család még nem felejtett el énekelni.

Sebeők Sárát hűséges és odaadó művészi tevékenységéért 1923-ban a Magyar Operaház örökös tagjává fogadta. Mégis, ahogy visszatekintünk életútjára, úgy tűnik, nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy az utókor számára ismerősebbé váljon hazánk nagy művésznőjének élete és munkássága. Példa erre egy másik újságtöredék, amely sajnos, évszám nélkül maradt fenn. A cikkben a riporter kérdéseket intéz régi operaházi tagokhoz, akik ekkor már nem énekelnek. Életükről kérdezgeti Sándor Erzsit, Medek Annát, Haselbeck Olgát és Sebeők Sárit, aki azért még néha játszik a Farsangi lakodalomban és a Háry Jánosban. A cikk magáért beszél, jól szemléltetve az utókor hálátlanságát a "nagyokkal" szemben, hiszen a fiatalság hajlamos rá, hogy elfeledje az idősebbeket, akik kikövezték előtte az élet göröngyös útját.
"Akiket sikeresen elfelejtettek:
...Harminckét éve énekelek az Operában - mondja Sári -, de sajnos nem voltam 23 évig rendes tag, s így a negyedszázados évforduló ünneplő aranygyűrűt, amit mindenki megkap s aminek úgy örültem, és amire olyan büszke voltam, nem kaptam meg.
- A rádió mikrofonja előtt mikor szerepelt önállóan?
- Soha. A Farsangi lakodalom sikerén felbuzdulva, magyar nótákat akartak velem énekeltetni Cigány-kísérettel, ha előzőleg próbát énekelek.
- Szilágyi Erzsébet nagy énektudást igénylő La Grange áriáját, amelyet éveken keresztül olyan bravúrosan énekelt, vájjon felvették-e viaszlemezre?
- Nem! Senkinek nem jutott eszébe.
Úgy hallottuk, hogy a rádió igazgatósága új sorozatot indít: Akiket sikeresen elfelejtettek címmel. Talán ebben a sorozatban megszólaltathatnák ezt a négy nagy művésznőt."

Hát ennyi..., azután lassan lehanyatlott a rivaldafény napja. Új csillagok jöttek, s a régi nagyokat lassan elfeledték. Aki ezen sorokat kézbe veszi, nézze el az esetleges hiányosságokat, de a hozzám került hagyaték birtokában emléket akartam állítani városunk szülöttének, családunk nagytehetségű tagjának. Ha csak néhány gondolat erejéig is újat nyújtottam az olvasónak az operaénekesnőről, akkor ez a dolgozat már elérte célját.

Sebeők Sári, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, 1952. július 24-én halt meg Budapesten. A Kerepesi temetőben alussza örök álmát. Emlékét felidézi városunkban álló szülőháza, a kedves, romantikus Antal-lak, az Úttörők útján.”
67 • Ardelao Előzmény 32 2017-07-24 02:00:04

65 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a nagy magyar operaénekesnő,
SEBEŐK SÁRI (1896.IV.11. – 1952.VII.24.) .

Rá emlékezve, ezúttal Papp Viktor írását idézem az „Arcképek az Operaházból” című könyvéből.
(Stadium Sajtóvállalat Rt. Kiadása
Budapest, 1924.)

„A színházban mindenki szereti, még a riválisai is. Kellemes, viccelődő, kedélyes, magyar, úri modorával magához melegíti pályatársait, akik jóságos szívében megértő barátságra találnak. Finom humorával büntetni is tud, de megbocsátanak neki, mert fölényes lényéből csak úgy sugárzik, hogy mindenkin segíteni szeretne. A legjobb kolléga és a szó valódi értelmében vett: derék, szeretetreméltó ember. Igazi, nemes úrilány. Híres jó gazdaasszony. Olyan szakácsnő, hogy akik a főztjét ették: pályatévesztettnek tartják (ezt ő maga mondta így!). Jóságos testvér és rokon, még a nála idősebbekkel is folyton törődik, mintha anyjuk volna.

Megjelenése Wisthler (1834-1903, amerikai festő, megj. A.) ecsetjére való. Nagyszerű képeket lehetne róla festeni „Az énekesnő” címen. Inkább magas, hatalmas alak. Aranyszőke. Magyaros vonású szép arcából vonzó báj, dióbarna szemeiből rendkívüli értelem és kedves huncutság sugárzik. Olyan jelenség, akin mindenki rajtafelejti a szemét.

1886. április 11-én, Sátoraljaújhelyen, előkelő, régi, nemesi családból született. Édesatyja: lasztóci Sebeők Antal ezredes-orvos volt. Szeretetreméltó, mindig vidám, humoros, viccelődő, közkedvelt alakja hét vármegye úri társaságának. Kitűnő tenorhangját az újhelyi dalárdában sokszor megtapsolták. Leánya már elismert énekesnő volt, amikor egyik vidéki város vendéglőjében hangverseny után cigánnyal reggelig nótázott az öreg úr, úgyhogy senki sem tudott aludni a mulatás zajától.

- Ugyan, apuka, hogy tehetett ilyet, nem félti az egészségét? - mondta másnap szemrehányóan a leánya.
- Hát csak meg akartam mutatni, hogy gyönyörű hangodat kitől örökölted ’ - válaszolta büszkélkedőn az atyja.

Édesanyja németországi, szász származású, leánykori neve Hübel Szidónia. Kellemes szopránhangja volt. Férjével együtt többször műkedvelősködött s mikor Blaháné Sátoraljaújhelyen a „Tündérlak Magyarhonban” című darabban vendégszerepelt, férj és feleség egy színlapra került a Nagyasszonnyal.

Sebeőkéknek tizenhat gyermekük volt, közöttük Sári sorrendben a harmadik. A családi vonatkozások kiegészítéséhez tartozik, hogy Pálmay Ilka, a világhírű operettprimadonnánk és Petrás Sári anyai ágon másod-unokatestvére.

Sebeők Sárika ének, dal, nóta közt nőtt fel. Mikor Szatmárt laktak, tizenhárom-éves korában, az ezred tisztikara társas összejöveteleket tartott. Legelőször egy ilyen koncerten lépett a közönség elé a kis leány és olyan sikerrel, hogy attól kezdve barátai folyton unszolták atyját, képeztesse ki a kis Sárit énekesnővé.

A Zeneakadémián Káldy előtt próbát énekelt a leányka, de a mester nem vette
fel az intézetbe, mert az énektanulásra nagyon gyermek volt még.
Mikor pár év után másodszor jelentkezett felvételre, Mihalovich volt az igazgató, s Maleczkyné és Erkel Gyula tanították az éneket. Két évig járt a Zeneakadémiára, majd továbbtanulásra szülei Bécsbe adták. A konzervatóriumban Papir Paumgartner Róza, a híres altista nő és Gänzbacher volt tanárja s tehetsége és szorgalma révén az intézet ingyenes növendéke lett, sőt Jenő és Rainer főhercegek jelentős stipendiumát is élvezte. Másodéves korában a nagy Mahler előtt énekelt próbát, aki hatévre szerződtette a bécsi udvari Operához, amelynek 1904-től két évig volt tagja.
Normát, Constancát (Szöktetés a szerályból), az Éj királynőjét (Varázsfuvola), Eleonorát (Trubadur), Sulamithot (Sába királynője), Valentint, Valois Margitot (Hugenották) és Gildát (Rigoletto) énekelte a bécsieknek s a fiatal művésznő a nagy hagyományú színháznak egyik jelentős tagjává vált. Amint látjuk, koloratúr szerepeket énekelt s csak később, nálunk fejlődött ki drámai énekesnővé. Bécsi kollégái »zweite Wilt«-nek (Marie Wilt, osztrák operaénekesnő, 1833-1891, megj. A.) becézték. Mahler Gusztáv vezénylése alatt aratta sikereit, de volt karmestere az akkor még kezdő Bruno Walter, Mahler kedvenc tanítványa is. A közismerten rosszmodorú Mahlerrel egyszer összekülönbözött s otthagyva nagyszerű szerződését, 1907-ben a frankfurti Operaházhoz szegődött, ahol egy évig működött. 1908 tavaszán Operaházunkban a Trubadurban és Normában vendégszerepelt, mire ugyanezen év őszétől Mészáros igazgató leszerződtette. Mint szerződött tag először a Bánk bán Melinda szerepében lépett föl. Ettől kezdve dalszínházunk egyik legjelentősebb oszlopa s művészetének minden dicsőségével a magyar zenekultúrát szolgálja. Kiváló művészi érdemei elismeréséül 1923. május 1-én az Operaház örökös tagjává nevezték ki.

Az említetteken kívül kiválóbb szerepei: Szilágyi Erzsébet (Hunyadi László), a királynő (Sába királynője), Amália (Álarcosbál), Brünnhilda (Walkür), Rézia (Oberon),
a hercegné (Rózsalovag), Vénus (Tannhäuser), Ortrud (Lohengrin), Ariadne (Ariadne Naxos szigetén), Violanta, Santuzza (Parasztbecsület), Bertha (Próféta), Chrisothemis (Elektra), Tosca, Fidelio és Isolda (Tristan és Izolda).

Ezekből három alakítása válik ki: Isolda, Brünnhilda (Walkür) és a hercegné (Rózsalovag). Olyan szerepek, melyekkel bárhol első volna. Környey Béla Bánk–ját és Sebeők Sári Isoldá-ját mutogatva hordozhatnák végig a világon.

Sebeők Sári művészete nagyszerű hanganyagán nyugszik. A terjedelme óriási. Bécsi szereplésének idején három teljes oktávot fogott át s a kis g-től kezdve most is két és fél oktávra terjed, ami ritkaság. Erő, fény és melegség: torkának aranyos bélése. Valami kellemes, búgó színe van a magasságban is. Hús, vér ideg és szív él benne. Terjed, növekszik, mint napkeltekor a fény és olyan melegen olvad el, min a magyar Alföld nyári alkonyata. Énektudásában lehetnek hiányok, a szövegmondása nem elsőrendű, színészi képességei sem jelentősek, de ha a németek „zweite Wilt”-nek tartották, mi bátran megadjuk neki a magyar Wilt nevet, mert – jó kedvében – akármilyen erős ének – és zenekarból kiszökken – hangjának ereje.”
66 • Ardelao 2017-07-23 08:45:50

És még egy apróság:

A selmecbányai Rössl Borbála, azaz „A Leányvári Boszorkány” legendáját feldolgozó gróf Zichy Géza és a neves illusztrátor, Zichy Mihály valódi művészi alkotással örvendeztette meg korát 1881-ben. 130 évvel az első megjelenés után most ismét elérhető a Műértő Olvasók számára ez a ritka alkotás. Vannak könyvek, melyeket jó érzés kézbe venni, mert így érezzük igazán súlyukat – fizikai és érzelmi értelemben egyaránt. Megint mások olyan borítóval készülnek, melyet egyszerűen jól esik végig simítani. És készülnek olyanok, melyekben az illusztrációk külön-külön egy-egy műalkotással érnek fel. A Leányvári Boszorkány mindhárom tulajdonságot hordozza.

Antikváriumban kapható a könyv! (3.570,-Ft.)

65 • Ardelao Előzmény 64 2017-07-23 08:33:32

Gróf Zichy Géza
(A kiváló zongoraművész, zeneszerző, író, drámaíró és színműíró emlékére).

Gróf Zichy Géza otthon


A legkedvesebb otthona gróf Zichy Gézának a Tetétleni ősi kastély, melyhez fiúi kegyelettel vonzódik nemesen érző szíve. Mikor édesatyja, Lipót gróf, a hajdani vitéz honvédhuszár ezredes örökre lehunyta szemeit és fiai felosztották egymás közt a hagyatékot, sorshúzással döntötték el, ki melyik birtokot kapja. A három fivér három papírszeletre írta a birtokok nevét, Géza gróf Seregélyest húzta ki. E percben tekintete anyjára esett, látta, hogy szemeiben könnyek ragyognak, miközben legidősebb fiát, Sándor grófot öleli át. A poéta lelkű Zichy Géza gróf megértett mindent. Seregélyes volt anyjának özvegyi lakhelye és ő legidősebb fiával óhajtana együtt lakni. Gyorsan kicserélte fivérével a papírszeletet: így lett Zichy Géza gróf birtoka Tetétlen. Azóta Tetétlen gróf Zichy Géza pihenőhelye. Ide vonul vissza nyáron és ezt a kedves helyet keresi fel, amikor régi szenvedélyének, a vadászat nemes sportjának akar hódolni. A munka, a kötelesség azonban gyakran szólítja a fővárosba a grófot, aki itt tölti a telet is. Mint a Nemzeti Zenede elnökének sok a hivatalos teendője és Budapesten nyílik alkalma jótékony mozgalmakban való részvételre. Régebben Koronaherceg-utcai palotában volt a lakása, négy évvel ezelőtt azonban kiköltözött az időközben megvásárolt Pálma utcai villába. A csendes, előkelően halk környezetben álló kertes kis kastély ideális lakás, egy álmodozni szerető, alkotni kívánó poétaléleknek. Köröskörül a Városliget lombos fái susognak, kocsi nem zörög az utcán, a villamosok csilingelését csak elmosódva hozza ide a szellő. A villa berendezése puritán egyszerűségű és mégis végtelenül előkelő, finom, stílusos. Csak fejedelmek, igazán nagy
urak tudják környezetüket olyan egységes harmóniájú egyszerűségre hangolni, mint amilyenek Zichy Géza gróf Pálma-utcai villájának termei. A kertre nyíló tágas dolgozószobát széles, széttolható ajtókkal még bővíthető nyílás köti össze a nagyablakos szalonnal, úgy hogy a két helyiség jóformán egyetlen nagy terem. A szalon a maga egészében tökéletes múzeumi látványosság. Az ablak előtt áll mindig fényben fürödve Zichy Géza gróf melegen zengő hangszere, a zongora. Mikor a Színházi Élet megbízásából tiszteletünket tettük az excellenciás úrnál, hogy elkérjük a jubileumi számra a fényképeket és egy autógrammot a Színházi Élet olvasói részére, a hallban zongoraszó ütötte meg a fülünket. Hatalmas akkordok, szédületes futamok hömpölyögtek felénk.

Bizonyára valaki játszik a gróf előtt — gondoltuk. Vagy talán négykezest játszanak? — Vendégei vannak a kegyelmes úrnak? — kérdeztük a komornyiktól.

— Nem kérem, ő maga zongorázik. Csak tessék. Zichy Géza gróf ismert vendégszerető szívélyességgel kelt fel a zongora mellől, melyben még zsongtak a lágy akkordok utórezgései. A szeme csillogott, mosolygós meleg nézésű kék szemeiben a művészi lelkesedés ihlete tündökölt. Kérésünkre szabadkozott. Nem, ő nem akar semmi ünneplést, ilyen komoly időkben nincs helye a jubilálásnak, az Opera előadja a Rákóczi-trilógiát, ez boldoggá teszi, de egyébként nem akar nyilvánosság előtt szerepelni. Hosszas rábeszélésre, kérésre mégis csak nyílnak a fiókok.
Előkerülnek a régi képek. A hollófürtű karcsú pálcás úr történeti érdekességű fotográfiája, egy kép a zongora mellett, egy másik vadászat közben a legnagyobb szarvas aganccsal lábai előtt. Egy lóháton ábrázoló képét gyorsan vissza akarja tenni. — Ez nem kell, — mondja — csak a fél-kezem részére csináltattam, hogy lássák, hogy bátoríthassam őket, lehet fél-kézzel is megülni a lovat.

Újabb kérésre ezt is megkapjuk a Színházi Élet részére. A szoba keleti falát egész hosszában hatalmas, majdnem tetőig érő üvegszekrény foglalja el. Telis-tele van koszorúszalaggal. A fényképek kiválogatása után megkapjuk a kért autógrammot is, aztán a legszeretetreméltóbb házigazda engedelmével megszemléljük a múzeumát. Zichy Géza gróf, ragyogó pályafutását legszebben hirdeti ez a szekrény, melynek a Nemzeti Múzeumban volna helye egy külön Zichy-szobában. Egy nagyszerű félszázados művészi pályafutás minden emlékét őrzi ez a szekrény. Szeszélyes rendben függnek a koszorú-szalagok, száz és száz, az egyik elfödi a másikat. Európa minden országának színeit megtaláljuk, a piros-fehér-zöld szalagok között ott van a kék-fehér bajor, a vörös, fehér, fekete porosz, a kék, fehér, piros francia, a sárga-kék svéd, látunk fehér szalagon kék keresztet: az orosz tengerészeti jelvényt és sok-sok vöröskeresztes szalagot. A szekrény alján értékes, történeti jelentőségű relikviák sorakoznak. Díszes keretekben fényképek ajánlásokkal. III. Sándor cár, Mária Feodorovna, a mostani anyacárné, aztán egy másik képen együtt az egész cári család, gyermekekkel, köztük, mint kis fiú a mostani cár is. Izabella főhercegnő több képe meleg-hangú ajánlásokkal. Ott van Frigyes főhercegé is, míg Mária Terézia főhercegnő markáns aláírása külön magára vonja a figyelmet. Kis fiú, szelíd nézésű, alatta négy vonalba, elemi iskolai Írással az ajánlás: Albrecht főherceg, Frigyes főherceg fia, aki most zászlósként harcol az olasz fronton. A képek között díszes dirigensi pálcák, városok, egyesületek ajándékai. Van köztük egy, csupa arany, drágakő, hatalmas, vastag, valóságos buzogány. — Egy ökröt is agyon lehetne vele ütni — mondja nevetve a gróf — csak éppen dirigálni nem lehet vele. Fekete ovális keretben, üveg alatt fehér hajfürt: Liszt Ferenc fürtje. Nagyszerű tajtékpipa: Arany János utolsó pipája. Egy babérág —Rákóczi ravataláról. Kis üvegfedelű ládikában egy durva vászoning és két kapca — Petőfi holmija. Mellette Gyulay Pál tanúsítványa az eredetiségről. Tőle kapta emlékül Zichy gróf.

A muzeális szemlélődést látogató szakította félbe. A komornyik egyszerű katonát vezetett be a szalonba, egy félkarú hőst Odajött a félkarúak nagylelkű patrónusához tanulni, vigasztalódni. És amint álltak, a költő, zeneszerző gróf Zichy Géza, mögötte az ötvenéves nagy művészi múltját őrző üvegszekrény és mellette a félkarú szakaszvezető, elérzékenyülten éreztük meg, hogy ez a momentum a legbeszédesebben jellemzi Zichy Géza gróf egész életét, működését.

A Színházi Élet fényképésze gyorsan megörökítette a jelenetet, ami amúgy is mindig frissen élt volna lelkünkben és a kiválasztott képek mellé teljes kiegészítésül nyújthatjuk most át ezt a legújabbat, mint amely legméltóbb ünnepi felvétel gróf Zichy Géza jubileumáról.


A riport írója ismeretlen.
Megjelent: a Színházi Élet (V. évfolyam, 20. szám)
1916.V.14- 21.
64 • Ardelao Előzmény 63 2017-07-23 05:01:51

Ld.! még a 37. sz. bejegyzést

Idézet a „Magyarország vármegyéi és városai” c. kiadványból (1905) :

„Gróf Zichy Géza aranykulcsos kamarás, … a Nemzeti Zenede elnöke, zongoraművész, költő és zeneíró 1849-ben, Sztárán született. A gimnáziumot és a jogot Pozsonyban végezte s a zenében Mayrberger, majd Volkmann Róbert és Liszt voltak mesterei. Tizennégy éves korában egy vadászaton elvesztette jobb kezét, de ez nem gátolta abban, hogy elsőrangú zongoravirtuozzá ne emelkedjék. Jótékonyczélú hangversenyeivel beutazta egész Európát s fél millió koronát meghaladó összeget zongorázott össze különféle szegényalap javára. Mint zeneíró a zongorairodalomban egészen új („balkezes") irányt teremtett. Zenealkotásainak száma nagy; kitűnő átiratain kívül eredeti dalai, férfi- és vegyes karai, instrumentális szerzeményei csaknem minden fajból, föl egészen az operáig: (Dolores; A zene; Egy vár története; Szerenád; Liszt-induló; Alár (opera, 1896); Roland mester (op., 1899), Gemma, mely műveit a külföld csaknem minden nagyobb színházában előadták, miután Budapesten nagy sikert arattak. Énekes műveihez a zeneköltő maga irta a szöveget. Ám önálló költeményekkel is nem egyszer próbálkozott; egy kötet munkáját már 1877-ben bocsátott közre a Petőfi-társaság; utóbb pedig kiadta a „Boldogság útja", „A leányvári boszorkány", „Az álom regénye" czímű nagyobb elbeszélő munkáit, melyeket 1892-ben ismét lirai versei és 1898-ban a „Tíz parancsolat" czímű vígjátéka követett. A Kisfaludy- és a Petőfi-társaság körében, melyek tagjokká választották, értékes felolvasásokat és esztetikai tanulmányokat produkált s végül 1891-től mint a m. kir. Opera és a Nemzeti Színház intendánsa szerzett érdemeket. A Nemzeti színházban került szinre két drámai műve: A „phrenolog" és „A szerelem harcza".”


„Gróf Zichy Géza emlékezete.
Irta s a Magyar Tudományos Akadémia 1924 december 15-én tartott összes ülésén felolvasta Kozma Andor t. tag.”

(Részlet)

„ … A troubadourok, a Minnesängerek, a lovagi vándordalnokok romantikus idejének szépsége akkor kapta meg képzeletemet, mikor boldog, dalos, szerelmes ifjúi éveimben először tünt fel előttem gróf Zichy Géza előkelő, vonzó alakja. Akkor lopta először fülemen át szivembe az ő egyik zenés dalkölteményét, — nem ő maga, hanem egy bájos fiatal leány. Régen volt az. Oly régen, hogy az a fiatal leány ma már az én unokáimnak fehérhajú nagyanyja, ami talán ama Zichy Géza költötte és szerzette zenés dal nélkül nem volna, — noha maga az az édesbús dal úgy kezdődött, hogy „ne lássalak" s úgy végződött, hogy „örökre nem".
Régen zengett nekem először az a dal, közel negyven esztendeje, egy nagyon kedves, német romantikával patinázott magyar történelmi városban. Ma már sirva ejtjük ki annak a kedves városnak nevét, mert nem a mienk többé régi szép koronázó Pozsonyunk. De akkor még vidáman lüktetett ott a magyar élet, megszépítve, kifinomítva a nagy múltú város ősi német műveltségétől és hagyományos művészetkedvelésétől.
Gróf Zichy Géza otthonos volt abban a városban. Mindenki ismerte ott, legalább látásból, a férfikora virágjában mosolygó, daliás félkezü grófot.
S mindenki ismerte ott — jobban, mint bárhol másutt — az ő dalos, zenés költői géniuszát is. Köztisztelet és közkedveltség környezte megnyerő személyét és teli volt a város az ő dalaival. Ha ott időzve, gyors, könnyű, hosszú lépéseivel végig sétált a szép ódon házak virágos ablakai alatt, sokszor megüthette fülét egy-egy zongoraakkord s egy-egy daltöredék, melyet ő költött. A dalszöveg némely ablakból németül, s némely ablakból magyarul csengett ki, de mind a két nyelven édesen, meghitten simúlt össze a zenével, mert annak ikertestvéréül igazi dalnokszivből egyszerre született. Magában talán ezeknek a daloknak sem a verse, sem a zenéje nem volna tökéletes, de a vers és zene együtt zengvén, csodálatosan hat ábrándos varázsuk. Nem csupán az a különös szépségük, hogy amit a vers mond, azt fejezi ki, azt illusztrálja a zene is, hanem, hogy a vers és a zene együtt mond és fejez ki valamit, amit külön-külön egyik sem értetne és éreztetne meg oly megkapóan, mint a szavak és a zöngék bájoló közös harmóniája.
Ezekben a zenés dalokban a „Minnesang" ébredt új életre hétszázados elhangzása után, de nem valamely új Walter von der Vogelweide,hanem egy magyar gróf lantján.
Ma is szeretettel őrzöm még azt a „Künstlerfahrt" címmel Berlinben, a Simrock-cég kiadásában, 1886 elején német és magyar dalszöveggel megjelent hangjegy-füzetet, melyből egykor egy dal elhatározóan csendült bele életsorsomba. Csoda-e, hogy az a grófi zenés dalköltő, akit még akkor csak látásból ismertem, örökre mint előkelő romantikus „Minnesänger" rajzolódott be ifjúi képzeletembe? …”

Géza Zichy : Idill (Idyll)

Geza Zichy - Erlkönig (für linkshändiges Klavier)
63 • Ardelao 2017-07-23 00:23:03

168 évvel ezelőtt, ezen a napon született gróf Zichy Géza (1849. július 23.)



Életem.

A mikoron én születtem
Piros hajnal hasadott,
Piros hajnal, véres hajnal
Koponyákon ragyogott.
Harc tüzében, puskaaggyal
Ringattak el engemet,
S akkor volt tán legszebb álmom,
Ha az ágyú énekelt.
Véres földön, sírok fölött,
Puskaporos szekeren,
Trombita és ágyúszó közt
Növekedett életem.
E nagy láng egy kis parázsa
Itt e szívben is ragyog:
Fényes kornak törpe tükre,
Árnyékképe — én vagyok!

Gróf Zichy Géza.
62 • Heiner Lajos Előzmény 61 2017-07-22 11:32:07
Kedves Ardelao, kedves Búbánat!

Nagyon köszönöm!
61 • Búbánat Előzmény 59 2017-07-22 09:13:20
Számomra Rubányi Vilmos neve hallatán egyből Lehár A mosoly országa rádiófelvétele jut az eszembe:

Liza – Osváth Júlia
Mi - Házy Erzsébet
Szu-Csong herceg – Udvardy Tibor
Feri – Melis György

Km.: az MR szimfonikus zenekara és a Földényi-kórus
Vezényel: Rubányi Vilmos

Rádiós bemutató: 1957. március 14., Kossuth adó 19:10
60 • Ardelao Előzmény 59 2017-07-22 01:50:58

No, és hogy a „hangzó örökség”-ből is kapjunk egy kis ízelítőt:

Verdi: A végzet hatalma
Előadja: a Magyar Állami Operaház Zenekara, Svéd Sándor és Ilosfalvi Róbert.
Vezényel: Rubányi Vilmos.
59 • Ardelao Előzmény 58 2017-07-22 01:50:00

Kedves Lajos, kérésed parancs! :)
Kapásból a következőket tartanám fontosnak ide beilleszteni:

Rubányi Vilmos

A Magyar Életrajzi Lexikonban az alábbi ismertetőt találjuk róla:

Rubányi (ifj. Roubal) Vilmos (Budapest, 1905. április 30. — Debrecen. 1972. december 14.): karmester, érdemes művész (1964). Roubal Vilmos karmester fia. A Nemzeti Zenedében orgonálni, zongorázni és hegedülni tanult, a Zeneakadémián zeneelmélet és zeneszerzés szakon végzett. A Városi Színház zenekarának tagja (1919 — 22) és korrepetitora (1922—24). Az Operaház repertoár karmestere (1924—44). 1934-től rendszeresen dirigált. Sergio Failoni mellett korrepetitor. 1945 után Győrben szervezett zenekart. 1948—49-ben a debreceni Csokonai Színház zeneigazgatójaként életre hívta a színház operaegyüttesét. 1949 — 54-ben a helyi MÁV Filharmonikus Zenekart vezényelte. 1954-től 1957-ig a Szegedi Nemzeti Színház, 1957-től 1958-ig a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója volt. 1958-tól ismét Debrecenben működött, 1961-ig a színház karmestere, nyugdíjazásáig zeneigazgatója volt (1961—71).
Különösen közel állottak hozzá az olasz operák. Zenekari műveket, dalokat komponált. Hazai és külföldi koncerttermekben is sikerrel szerepelt. —

Irodalom:
Pongrácz Zoltán: Rubányi Vilmos 40 éves művészi jubileuma (Szocialista Művészetért, 1965. 7. sz.);
Kertész Gyula: Búcsú Rubányi Vilomostól (Muzsika, 1973. 2. sz.)

Ablonczy László: Színi lelkem székesfővárosa: Debrecen - Lengyel György tizenhat éve – három felvonásban

(Részlet)

„ ………………A Vámos Blum (s 1955/56-ban Kurtág is) nagy korszak után újabb következett. Hiszen Rubányi Vilmos zeneigazgatóként 1961-től újra Debrecenben dolgozott. S a MÁV szimfonikusok vezetőjeként is meghatározta a város zenei életét. A 63-ban érkezett Kertész Gyulával szellemi-művész egyetértésben hatalmas erővel emlékezetes előadások sorát teremtették. Amit pedig az operatagozat januári, pármai vendégjátékán (Figaró házassága) produkált Rubányi, az a világ operajátszásában is példátlan: a német együttes Tannhäuser-előadását azonnal, pulóverben, nadrágban a nézőtérről érkezve beugrással vezényelte. Az olasz vendéglátók ámulatára megmentette az estét úgy, hogy a honoráriumot is elutasította. Belegondolsz Laci, micsoda adomány volt, hogy Rubányi Vilmossal, Kertész Gyulával és a vissza-visszatérő Vámos Lászlóval építhettem a Csokonai Színház zenei lélekköveit is. Elfeledted, hogy Nádasdy és az Opera várt? Szükségtelen volt, hogy operát rendezzek, mert Kertész és Rubányi oly kiválóan dolgozott, persze kedvem lett volna. De a főrendezőnek nem az a dolga, hogy ráerőltesse magát a repertoárra, hanem hogy alakítsa, segítse az előadások sikerét. Együtt formáltuk a műsort, hogy Mozart, Verdi Puccini, Bizet, Csajkovszkij, Gounod, Erkel operái mellett, olykor modern darabok vitáit is vállalva, Britten, Kurt Weill műveivel magas igényű előadások kerüljenek a debreceni közönség elé. Olykor visszhangzott a próba, leállt a zenekar, csattant a pálca: Vili bácsi ordított, ha elfogyott az érve vagy a türelme, de indulatát, sértéseit senki sem viselte tartósan. Mert Varga Magda, Marsay Magda, Balogh Éva, Tréfás Gyuri, Gazsó János, Virágos Mihály, Korondy György, Tessényi János, Tóth József, Szellő Lajos, aki pártitkárként hiába hívogatott körébe, jól tudták: zenei vezetőjük a maximálisat követeli. ……………….”

Részlet a Kodály Filharmonikusok Debrecen honlapjáról:

„……A debreceni operatársulatot megalapító Rubányi Vilmos ösztönzésére 1948-ban mutatkozott be a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar, mint operai együttes.
1951-ben Rubányi Vilmost szerződtették karmesternek és 29 év működés után, 1952 januárjától a zenekart a MÁV önálló intézménnyé nyilvánította. Ettől kezdve az Országos Filharmónia által az országban szervezett koncerteken túl, a zenekar folyamatosan közreműködött a Csokonai Színház operaelőadásain is.
1954-ben Rubányi távozott Debrecenből. A zenekar létszámát gazdasági okokra hivatkozva 78-ról 55-re csökkentették, a zenekar szinte csak kíséreteket látott el, koncertjei érdektelenségbe fulladtak. A megcsonkított együttes tagjai hősies küzdelmet folytattak a létszám- kotta-és hangszerhiánnyal, továbbra is szolgálva a város zenei igényeit.
A zenekar élére visszatérő Rubányi irányítása alatt 1959-71-ig az együttes az ország zenei életének meghatározó tényezőjévé vált. …..”

Javaslom az elfeledett Rubányi Vilmost

(Részlet)

„……

Három nagy eredményt ért el Debrecenben. Az önálló hivatásos zenekart már említettem. A színházban megteremtette az operaelőadások repertoár rendszerét, az évi három bemutató és a felújítások mellett műsoron tartott több operát is. Ezáltal szerepe volt abban, hogy Debrecenben kialakult egy stabil, állandó operalátogató közönség, és abban, hogy a színház operai részlege szinte mindvégig (1971) a prózai részleg fölé nőtt művészi teljesítményben.
Emellett fiatal tehetségek sorát nevelte fel igényességével, szakmai követelményrendszerével. Pl. olyan tenoristákat, mint Lothár Miklós, Szellő Lajos, Korondy György és mások. Vezényelhetett külföldön is. Kitüntetés? Eljutott az Érdemes Művész címig, holott minden hazai zenei illetékes tudta, hogy a legnagyobb vezénylő karmesterek közé tartozik. ……”
58 • Heiner Lajos Előzmény 57 2017-07-21 22:10:38
Hihetetlen jó ez a fórum, köszönet, Ardelao!
Lehetne majd Rubányi Vilmos is - különös tekintettel esetleges hangzó örökségére?

Köszönöm!
57 • Ardelao 2017-07-21 21:20:34

Említtessék meg Rajter Lajos neve is ebben a topikban, hiszen róla, aki „1934-től a Magyar Rádió karnagya, majd első karnagya (1935–1945), ugyanakkor a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára és a Budai Zeneakadémia zenei igazgatója volt, ugyancsak ritkán esik szó. 1906. július 30-án született a Pozsonytól 20 km-re fekvő Bazinban, és 2000. július 06-án halt meg, Pozsonyban.

Rá emlékezve idézek egy vele készült, rövid riportot 1938-ból, és beillesztek egy részletet „első színpadi művéből”.

Ujság, 1938.09.04., 199. szám

„Pozsonyi majális"

Balett-újdonság az Operában

„Pozsonyi majális címmel kerül bemutatásra az Operaház idei balett-újdonsága. Zenéjét Rajter Lajos szerezte, a librettót Fóthy János írta.
A nagytehetségű, fiatal komponista, aki jelenleg a rádió karnagya, a következőket mondja munkatársunknak:

— Első színpadi művem a Pozsonyi majális, melyet Márkus László igazgató megbízásából készítettem azzal a meghatározott feladattal, hogy mintegy háromnegyedórás időtartammal, főleg a palotás, verbunkos táncok ütemeiben tartott balett legyen. Legnagyobb részben saját zeném van benne, de felhasználtam Bihari, Lavotta és Bengraf muzsikáját is. A szín Pozsony környéke, úgy hogy a háttérben a pozsonyi vár is látszik. Egyetlen színen történik az inszurekciós (inszurrekció: /fegyveres/ felkelés. A magyar rendiség korában a nemesség hadba vonulása, a nemesi felkelés. Megj.: A.) időkben a darab cselekménye. A partitúra már teljesen kész és úgy tudom, hogy a Pozsonyi majálisnak még decemberben meglesz a premierje.

Elmondja még Rajter Lajos, hogy szeptember közepén háromhetes művészi körútra indul és Varsóban, Talinban, Helsinkiben és Königsbergben fog vezényelni. Programmját elsősorban magyar szerzők műveiből állította össze.”

Ludovit Rajter: Pozsonyi majális – Finale
56 • Ardelao Előzmény 54 2017-07-20 01:03:46

Az alábbi történet is Ember Nándorhoz kapcsolódik, aki egy előkelő spanyol hölgyet vett nőül. Dénes Zsófia elbeszélése történetesen e spanyol hölgyről szól.

Dénes Zsófia: Ami a százból kimaradt

(Részlet)

„Pakfon és arany

Párizs, 1928. május 28.

…………………………

Spanyolországban a két l betűt j-nek ejtik, így Mellert Mejernek hívják ott.
Raquel „Mejer”, ahogy nevéhez illik: fekete hajú, sápadt arcú szépség. Csöpp rúzst sem ken arcára, csak párnás, érzéki szája piros.
Párizsban ő a legfiatalabb sztárokhoz tartozik; lehet – talán – harminckét éves.
Híre ma is nagy, pedig Spanyolországban eléggé lejárta magát. Halotti csend fogadja, amikor kilép a színpadra. Nincs elég tehetsége, fantáziája. Neki már nem élmény, amit a színpadon művel. Hol van ez a sztár a mi Medgyasszaynktól vagy a nagy francia Yvette Guilberttől! Igaz, hogy bájos; de nem több és nem is kevesebb.
Nem igazi spanyol nő, hanem elgiccsesedett spanyol.
Madridban, bizony, most már nem tetszett. Egyik dalát egyenesen kifütyülték. Ez az incidens bennünket, magyarokat különösen érdekel.
Megbukott sanzonjának ez volt a címe: Hungría – Magyarország. A színpadon sárga lovaglócsizmában jelenik meg, mint tamburás spanyol-román cigánylány. Szörnyű giccset énekel valamiféle csordásról; annyira hamis, hazug az egész, de azért mégis akad Madridban egy spanyol nő, aki komolyan vette, Maria Luisa Telles-Giron hercegnő, a legősibb kasztíliai családok sarja, aki a magyar Ember Nándor, a kitűnő zongoraművész felesége. Ez a kedves, halk szavú, törékeny fiatalasszony, aki többször járt Magyarországon, kikelt magából és szenvedélyesen belekiáltott az előadásba: Ez hazugság! Magyarország nem ilyen. Minden spanyol a nézőtéren rögtön megértette, milyen olcsó, bazári hamisításról van szó, és füttykoncerttel, zajos lábdobogással hozzászegődött a páholyból tiltakozóhoz. A függönyt le kellett engedni, és ezzel a Hungríá -val Meller többé nem léphetett föl a színházban. Éppen Madridban voltam azon az estén, és átéltem ezt a botrányt.

……….”
55 • Ardelao Előzmény 54 2017-07-19 22:21:02

Úgy tűnik, Ember Nándor füttyművésznek sem volt utolsó. Az alábbi két videón a zeneművészet e ritka műfajában jeleskedik. :)

Ember Nandor-Strangers in the night-Piano y silbada
Gran pianista que interpreta el éxito de Frank Sinatra al piano y además silbándolo.

Ember Nandor Mas
54 • Ardelao Előzmény 41 2017-07-19 22:20:30

Goll Beáról írt bejegyzésemben szó esett Ember Nándor dr.-ról, aki annak idején próbafelvételt készített az ifjú művésznőről, amelynek nyomán kezdetét vette annak karrierje.

Ki volt Ember Nándor?

A Magyar Életrajzi Lexikon mindössze ennyit ír róla:
„Ember Nándor (Bp., 1896 – ? , 1946): zongoraművész. Laub István tanítványa. Hosszabb időn át Madridban élt, ahol a spanyol zenei élet számottevő reprezentánsa volt. 1935-től 1944-ig a bp.-i Zeneművészeti Főisk. tanára. – M. spanyolos zongorakompozíciók.”

Magyar nyelven még a következőket olvashatjuk róla:

1941. OKTÓBER – A HÍRADÓ FILMSZÍNHÁZ KÜLÖNKIADÁSA
„Ember Nándor, az európai hírű magyar zongoraművész madridi hangversenyén nagy sikert aratott Dohnányi: „Capriccio”-jával.”

Moziújság 1944/15. szám
„Tartalomjegyzék:
………………..
Ember Nándor, a világhírű zongoraművész alakítja a "Boldoggá teszlek" című új Mester-film egyik epizódszerepét”

Ember Nándorról („Fernando Ember Nandor”) találtam egy spanyol nyelvű írást is (ld. itt ). Ebben – többek között - látható a zongoraművész fiatalkori fotója és Madridban található sírja, amelyet egy bronz dombormű díszít. Ember Nándort ábrázolja zongorajáték közben. A dombormű jobb alsó sarkában szerepel a művész pontos születési és halálozási dátuma is, amelyet a Magyar Életrajzi Lexikon pontatlanul tüntet fel. Helyesen tehát: 1897.01.29. – 1948.11.30.
53 • Ardelao 2017-07-19 16:16:26

Bogáthy Mihály – Orosháza, 1926. aug. 28.– New York, 2013. augusztus 8.

„Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára tisztelettel hívja és várja az érdeklődőket Verrasztó Gábor Bogáthy Mihály – Befejezetlen életrajz című kötetének bemutatójára 2017. június 29-én csütörtökön 17:30 órára az 516-os Tanácsterembe .
A szerzővel beszélget, és a kötetet ajánlja Dr. Sirató Ildikó színháztörténész, a nemzeti könyvtár színháztörténeti gyűjteményének vezetője.

A Verrasztó Gábor által lezárt és dokumentumokkal kiegészített „befejezetlen életrajzban” igazi kalandregényt olvashatunk Bogáthy Mihályról (akinek összes valódi és álneve lelepleződik a kötet lapjain). Bogáthy emlékei úgy hömpölyögnek a véletlenek sodrában, mintha fiktív történetről volna szó, pedig dehogyis! Szereplőink hétköznapi emberek, a középpontban egy színész áll, akinek fordulatos sorsa a legköznapibb 20. századi magyar biográfia lehetne. A valaha jóképű és tehetséges fiatalember magától értetődőként ír a történelem és a színháztörténet, a kultúraváltás, a sztárközeg meghatározta életéről, az olvasó pedig hol azonosul a hozzá hasonló hőssel, hol pedig bámulja a sztárt, aki természetes hangon szól magyar és amerikai színi és filmvilág béli élményeiről.

Ma már alig valaki emlékezhet Bogáthy 1956 előtti hazai alakításaira, s kevés élő tanúja van tengeren túli sikereinek is. De szinte az olvasók jó ismerőseként térhet vissza immár szülővárosába, Orosházára s hazájába a mindvégig magyar színész, aki rábízta életének emlékeit az érzékeny dokumentarista helytörténet-író Verrasztó Gáborra, földijére. Bogáthy Mihály emlékezéseit ő szerkesztette egybe családtörténeti kutatásainak eredményeivel, s egészítette ki szerepkatalógussal, sajtóbibliográfiával, hogy a színész utókora megismerhesse az embert, s hogy emigráns szórványkultúránk múlt századi mozaikdarabkái tükrében magunkat is jobban megérthessük.

Sirató Ildikó”

Verrasztó Gábor: Bogáthy Mihály – Befejezetlen életrajz

„ELŐSZÓ (részlet)

Bogáthy Mihály magyar színész volt. Még utolsó levelében is kért, hangsúlyozzam ki, ő magyar színész , ötvenhét éve él New Yorkban, itthon valószínűleg már elfelejtették.

Bogáthy azok közé tartozott, akik valóra tudták váltani gyermekkori álmaikat. Szülőhelyén, Orosházán lépett először színpadra, 1946-an pedig, alig húszévesen a Medgyaszay Színházban Dayka Margit, Ajtay Andor, Latabár Kálmán, Mezei Mária, Bilicsy Tivadat és a többi sztárszínész partnereként játszott.

Az államosítást követő kultúrpolitika sokakkal együtt a Faluszínházhoz „kergette”, de Antal Gábor, korának „rettegett kritikusa” elismerte tehetségét. Bogáthy Mihály 1956 novemberében csatlakozott a kilátástalan jövőjű, emigráns színészekhez.
Amerikában neki sikerült, ami Jávor Pálnak nem: három év múlva a Broadway előkelő színházaiban játszott angol nyelven, filmszerepet kapott a United Artistnál.

Amikor Szörényi Évával elkezdett Kanadában turnézni, azt írták róla, hogy „Bogáthy Mihály izzó, lobogó lelkesedése színben, játékban, megjelenésben egyaránt kiváló. Ritka szép férfi példány; szimpatikus, szerény, aki most kezd üstökössé válni a színészet égboltján.”

De tudását máshol is kamatoztatta: saját filmvállalatot alapított, az addig ismeretlen Robert De Niro neki köszönheti első főszerepét, rendezett, koncerteket szervezett. Rávette Karády Katalint, lépjen újra közönség elé New Yorkban.

Bogáthy a manhattani művészvilág „kikerülhetetlen” figurája lett. A hatszobás lakásában tartott partikon mindenki megfordult legalább egyszer, aki számított. Rajongtak érte a nők, mégsem nősült meg soha. A legjobban édesanyját szerette.

Bár gyorsan romló látása egy időre visszavonulásra kényszerítette, nyugdíjas koráig (főállásban könyvelőként dolgozott) nagyoperettek főszerepét játszotta. Csendben hagyta ott a színpadot. Lett volna ideje memoárt írni, de nem tartotta fontosnak. Csak halála előtt nem sokkal határozott úgy, elkezdi összegyűjteni az emlékeit: ………………………..”
52 • Ardelao 2017-07-18 15:11:51

ZÁVODSZKY ZOLTÁN SZÜLETÉSNAPJÁRA
1892. július 18. – 1976. október 8.

A mai napon Závodszky Zoltánra emlékezünk, a kiváló Wagner énekesre, aki 125 évvel ezelőtt, ezen a napon – 1892. július 18-án – született Bátorkeszin (ma község Szlovákiában, megj. A.).

Operai működése a hazai Wagner-kultusz szüntelen és fáradhatatlan szolgálatában telt el, és ha színes, sokrétű egyéniségére gondolunk, elsősorban ma is úgy jelenik meg előttünk, mint az eszményi Wagner-hős.

Pedig, nem énekesnek, szobrásznak készült. Azután, előbb orgonát és zeneszerzést tanult. Egyik alkalommal, mesterei azt tanácsolták neki, hogy próbálkozzék meg az énekléssel is. 1920-ban, az Operaházba szerződtette Kerner István (az Operaház akkori karmestere, később főzenei igazgatója). Csak ennyit mondott: „álljon be a kórusba néma tagnak, hogy szokja a színpadot.”

Aztán eljött a nagy pillanat (mesélte később Závodszky), megkaptam az első komolyat. Csaknem teljes két ütem volt. Mint hírnök, azt énekeltem a Trubadurban, hogy „ím, itt egy levél.”
Jó ideig kis szerepekben lépett fel. „Hírnök specialista voltam” – mondotta egyszer derűsen, pályája kanyargóira emlékezve.
Egy Meyerbeer dalműben, az »Észak csillagában« lépett fel először. Közben, céltudatosan készült a Wagner szerepekre, s egészen otthonos volt már a halhatatlan német mester világában.
Azután elkövetkezett számára a nagy pillanat, magára ölthette a »Walkürben« Siegmund kosztümjét. Majd, sorra következett a hazai repertoáron szereplő valamennyi Wagner tenor-szerep. Závodszky mindegyiket megtanulta, és magyarul énekelte, elsőként az Operaházban.

Ideális Wagner-hős volt, erre predesztinálta külső habitusa, megjelenése és tartása (190 cm. magas volt), szerep-formálásának, játékának, énekének atmoszféra-teremtő ereje. Wagner hősei egész embert kívánnak, s Závodszky soha, semmiféle fáradtságot nem sajnált, hogy elmerüljön a nagy komponista költészetében, kibogozza szövevényeit. Bizonyára része volt mind-ebben mestereinek is, mindenekelőtt, Anthes Györgynek, aki korának egyik legnagyobb Wagner énekese volt, és Kerner Istvánnak, a jeles magyar karmesternek.

Závodszky az éneklést nem hangmutatványnak tekintette, hanem emberi érzelmek, szenvedélyek, örömök, bánatok, gondolatok tolmácsolásának. Elsőrendű figyelmet fordított a szövegkiejtésre, éneke nemcsak a szívig és a fülekig hatolt, hanem az értelemig is.

De Závodszky Zoltán munkásságának, ez csak az egyik fele volt. Mert ő dalénekes is, pedagógus is és műfordító is volt egy-személyben. Mindez jól megfért egy olyan harmonikus, sok szépséggel beteljesülő életben, mint az övé volt. Amelyet vajmi kevés hivatalos dekórum (megtiszteltetés, méltóság) kísért, de annál több szeretet és megbecsülés a zeneértő közönség köréből. A műsorán szerepelt Schubert és Schumann dalokat magyarul énekelte, valamennyit a saját, kitűnő fordításában (több mint 600 dal).
A daléneklés valamennyi kívánalma együtt volt Závodszkynál. Illúziót keltő megjelenés, mesterien kiművelt hangmatéria, érett muzikalitás, rokonszenves, póztalan egyszerűség.
Közben a Magyar Zeneművészeti Főiskola, majd a bécsi Hochschule für Musik, és a Konzervatórium tanára is volt.

Utoljára, 1961-ben (69 éves korában) a Trisztánt énekelte az Operaházban, fiatalos fénnyel, az érett mester művészi elmélyülésével.
Dalesteket még a 70-es évek elején is adott, nagy sikerrel. Egyik dal-estjén Pándi Mariann így írt róla:
„A muzsikálás tiszta öröme, a költészetbe vetett hit sugárzik egész lényéből és ezzel az örömmel, ezzel a hittel árasztja el hallgatóit is, mihelyt énekelni kezd. Elsősorban a dal zenei szépségeire hívja fel figyelmünket. A zeneszerző hivatott propagátora ő és csak másodsorban a költőé, aki a verseket írta.”

Budapesten, 1976. október 8-án hunyt el.

(A megemlékezést régi újságcikkekből [Színházi Élet; Film, Színház, Muzsika; Magyar Nemzet; Muzsika] állítottam össze).



Érdemes a róla készült portréfilmet megnézni!

Závodszky Zoltán portréfilm
51 • Ardelao Előzmény 46 2017-07-17 15:58:50

~ „A magyar zeneművészet nagyjai közül Mosonyi Mihály méltatlan bánásmódban részesült. Értékes operáját, az Álmost, csak a legújabb időkben adták elő. Oratóriumát néhány évvel ezelőtt hallottuk (1931. augusztus 23.) a Rádióban s Ünnepi zene című nyitányát 77 év után mutatta be a Rádió. A három zenemű a magyar művészet kiváló alkotásai közé tartoznak.


~ Mi lehet az oka, hogy ezek az értékek csaknem elkallódtak? Teljes bizonyossággal nem tudjuk, mert az ilyesmit igazolni nehezen lehet, de a jelekből levonható következtetéseket a szóbeszéddel megtámogatva, csaknem bizonyos, hogy a művészeti féltékenység nyomában támadt intrika, ami nem ismeretlen a magyar zenetörténet szereplői közt. Mosonyi nagy tudására és rendkívüli tehetségére az uralkodó Erkel-dinasztia nem egy tagja féltékenykedett. A békés és fölényes Mosonyi saját művei érvényesüléséért sohasem harcolt – így történt, hogy az Álmos operát 73 évig nem adták elő, az oratóriumot 71 évig s a nyitányt 77 év alatt csak kétszer.

~ Az Álmost 1934 decemberében mutatta be az Operaház, de – sajnos – alig néhányszor játszotta. Ennek oka az, hogy a szövegkönyv Szigligeti elhibázott munkája, mert Álmos és Árpád alakja nem úgy él a nemzeti köztudatban, mind Szigligeti soraiban. A művészi vezérkönyv megérdemelné, hogy új szövegkönyvvel életben maradjon.

~ Az opera zenéjét a bemutatókor megfelelően méltatták, de egyik részletét, a második-felvonásbeli, úgynevezett ,Áldozati indulót, külön ki kell emelnünk, mert nemcsak a magyar indulók egyik legszebbje, de az induló-irodalom egyik legértékesebb alkotása. Dallamainak kifejező, hősi, magyar ereje, hangszerelése, az egész mű felépítése: értékre az »Aida« bevonulási indulójának magaslatát közelíti.

~ Nagy értéke a magyar zeneirodalomnak Mosonyi: Ünnepi zene című alkotása, melyet 1861. január 6-án játszottak először a filharmonikusok s 1938.június 18-án a Rádióban a Filharmonikus Zenekar.

~ Műfaja szerint: nyitány, a »Szózat« zenéjének mesteri feldolgozása. Zongorára, négy kézre, megjelent a Rózsavölgyinél, a kotta címoldalán a szerző által írt következő ismertető sorokkal: »Ezen Ünnepi Zenét oly szándékkal írtam, hogy mint keret, az oly népszerűvé lett, Szózatot magába foglalja. E mellé még két jellemet vettem fel: a Bús magyart és a Víg magyart. Az elsőt úgy alkottam össze képzeletemben, hogy mint búsongó férfi erejének öntudatával bírjon, a másodikat pedig, hogy a jókedv határain túl ne lépjen. E két jellem fonódik össze a Szózattal. A Szózatot először gyöngéd színekkel jellemezem, de másodízben teljes erővel ismétlődik, mintha fenyegetve kiáltaná: ,Ne bántsd a magyart!,«

~ A Himnusz és Szózat dallamaiból felépített művészi alkotások, melyek élén Erkel Ferenc, valamint Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya áll, Mosonyi Mihály jogaiba visszahelyezett Ünnepi zenéjében magukhoz nem méltatlan társra találtak.”



Papp Viktor
Zenekönyv – Rádióhallgatók számára
Zenekari esték II.
1940.


Ünnepi Zene

Festival Music for piano 4 hands by Mihaly Mosonyi

Mosonyi Mihály felvételeivel ma sem vagyunk elkényeztetve!
Sajnos!

50 • Ardelao 2017-07-16 00:40:28

Goll Bea és Zsedényi Károly nagysikerű balett estje


Régóta nem volt példa olyan kirobbanó sikerre, mint amilyennel a Goll Bea – Zsedényi Károly balett-estje zárult.
A közönség, amely egyébként zsúfolásig megtöltötte az Arany Bika dísztermét, valósággal extázisba ünnepelte a két művészt, akik ezzel Debrecenben ritkán látott csemegével méltán bűvölték el a megjelenteket.

A tánc a legősibb művészet, vele született az emberrel és kultusza volt már akkor, amikor a többi művészetek még csak szerény öntudatlan próbálkozások voltak. Emellett a tánc a legösztönösebb művészet, mindenkiben benne rejlik és magas fokon majdnem a legkifejezőbb. Rögtön érthetővé válik így, az a határtalan lelkesedés, mellyel a debreceni közönség a Zenekedvelők Körének ezt a legújabb bérleten kívüli estjét fogadta.

A műsor a lehető legnagyobb gonddal volt összeválogatva. Goll Bea Schumann Karneval-jával nyitotta meg az estet, tánca csodálatos élmény volt. Legelragadóbb Liszt Szerelmi álmok című művében volt. Valóban álomszerűen szép és álomszerűen táncolt. Óriási sikere volt Manuel De Falla Tűztáncának, melyet forró, lüktető temperamentummal adott elő. Zsedényi Károly táncművészete teljében ragyogott Beethoven előadásában. A halottról való irtózás, a visszatérés és a lepel ráterítése hátborzongató élményt nyújtott. Mozart Les petits riens balett részletét táncolta ezután. A műsor fénypontja Saint Saëns Haláltánca volt, Liszt átiratában, melyet a két művész együttesen adott elő. Szűnni nem akaró tapsorkánnal hálálta meg a közönség a felejthetetlen élményt.

Szünet után Goll Bea Sibelius Valse tristjét és Debussy La puerta del vino –ját adta elő óriási sikerrel, különösen az utóbbiban volt csodálatos. Zsedényi Manuel De Falla Spanyol táncát, Debussy Egy faun délutánját és Poldini Magyar táncát adta elő. A fátyollal szerelmeskedő Faunja volt felejthetetlen alkotás, míg Poldini Magyar táncát a közönség megismételtette.

Zempléni Kornél (1922-2013, megj. A.) zongorajátéka minden tekintetben méltó volt a táncművészekhez. Kiforrott művészete, a darab átélés és tökéletes előadása méltán aratott nagy sikert.


(-sym)(?)

Az írás megjelent a Debreceni Újság – Hajdúföld című lapban. 1941. január 3.
49 • Ardelao 2017-07-16 00:38:00

SÁROSI FERENC

Sárosi Ferencet kevesen ismerhetik. Visszavonult, zárkózott ember volt akkor is, mikor két operája kiemelte őt kortársai közül. Korán elkedvetlenedett a művészeti cselszövények miatt. Harminckét éves korában letette a tollat s 1913-ban, 58 éves korában bekövetkezett haláláig alig írt valamit, s amit írt is, kézirat maradt meg a Nemzeti Színház könyvtárában. Kitűnő muzsikus volt, s jeles zeneszerző. Két operájának, az »Atalá«-nak és az »Abencerage«-nak ragyogó oldalai vannak, de egészében egyik sem üti meg a mai operákkal szemben felállított mértéket. Az Atalát tizenöt-szőr játszották, az Abencerage-t csak hatszor, de mind-kettőt komoly sikerrel. És mégis letűnt a műsorról a Keglevich gróf intendássága alatt lábra-kapott sztár rendszer miatt. Ez volt Sárosi elkedvetlenedésének fő oka. Az Atalát a Nemzeti Színházban mutatták be 1881-ben, átvitték aztán a közben megnyílt Operaházba; Az Abencerage-t már ott is mutatták be.

Sárosi, családi nevén Schauer Ferenc, 1855-ben született Brünnben (ma Brno). Atyja katona-karmester volt, majd hosszú időn át a Nemzeti Színház zenekarának tagja. Sárosi Pesten a kegyesrendi gimnáziumot végezte, hol a mindennapi misén orgonázgatott. Kinél tanult zenét? Nem tudjuk, csak azt, hogy zongorán és orgonán kívül kitűnően játszott fuvolán, hegedűn, gordonkán, brácsán, vadászkürtön, hárfán és nagyszerűen kezelte az ütőhangszereket. Így került 17 éves korában a Nemzeti Színház operai zenekarába dobosnak. Közben megszerezte az érettségi bizonyítványt, majd elvégezte a teológiai fakultást. Nem maradt a papi pályán, visszament a zenekarba. Idővel a magánénekesek korrepetitora lett. Mikor az Operaház megnyílt, ő a Nemzeti Színháznál maradt karmesternek.

Sárosi Atala című operáját 25 éves korában írta Budapesten, egy Hunyadi-utcai kertes ház lugasában, Váradi Antal szövegére. Chateaubriand nyugat-indiai elbeszélése nyomán. Érzékeny történet. Nemes, dallamos muzsika, melynek vezérkönyvében bizonyos wagneri hatásokat lehet felismerni.
A nyitány (a szerző szerint); romantikus hangulatú, lassú, fájdalom sír benne. Nemes dallamai közt hasztalan keresnénk magyaros vonást. Az egész nem más, mint az opera elé szánt hangulatkép.


Papp Viktor írása.
Megjelent a „Zenekönyv” Rádióhallgatók számára.
Zenekari esték II.
Stádium Sajtóvállalat Rt. Kiadása
1940.
48 • Ardelao Előzmény 47 2017-07-14 18:03:38
:-)
47 • tiramisu Előzmény 46 2017-07-14 17:55:06
Köszönjük. :-)
46 • Ardelao 2017-07-14 15:51:33

EGY ELFELEDETT MAGYAR ZENESZERZŐ

— Akiről szó lesz és Mosonyi Mihály néven ismerünk, vagy csak hallottunk róla, valójában nem is volt magyar. 1815-ben született Michael G. Brand néven a Moson megyei Boldogasszony községben, iparos családban. Apja és nagyapja szegény szűcsként élt a mai Frauenkirchenben (most Ausztria területére eső község neve). A nyolc született gyermekből Mihály a harmadik volt. A németajkú és kultúrájú határ menti községben az ifjú Brand nem tanult meg magyarul, csak sokkal később a hatvanas években, idősebb korában sajátította el nyelvünket annyira-amennyire, tökéletesen sohasem.

— Bónis Ferenc írja remek kis életrajzi könyvében, hogy a kor. melyben Mosonyi született, a magyar romantikus zenéjének aranykorát idézi elénk, melyben az önálló magyar zeneművészet létrejötte társadalmi igénnyé vált, — a kort, melyben ez a társadalmi igény kísérletek egész sorában, olykor remekművekben öltött testet.

— A XIX. század magyar zeneszerzője sokkalta nehezebb helyzetben küzd művész elveinek győzelméért, mint a szerencsésebb nyugat-európai kortársa. A magyar muzsikusnak, hogy művészi gondolatait kifejezhesse, először zenei nyelvet kell teremtenie, melyen megszólalhat, zenei intézményeket, melyek lehetővé teszik műve megszólaltatását és végül — de nem utolsósorban — közönséget — mely mindezt igényli, a magáévá teszi és fenntartja. És mivel ezt többoldalú támadás pergőtüzében teszi: az építés munkájára csak a fél karja jut.

A korábbi évek kísérletei felett még ott lebeg Mosonyi kimondatlan-kínzó kérdése: vajon sikerül-e végül önálló magyar műzenei stílust teremtenie? De a beköszöntő hatvanas évtizeddel – úgy tűnik – a zeneszerző aggályai végképp eloszlottak. Immár nemcsak a célt látja, hanem a hozzá vezető utat is.

1860-ban Mosonyi már „magyar zenészeti tekintély!” Személyével, munkásságával mind többet foglalkoznak az újságok – ő maga pedig egyre nagyobb feladatokkal küzd meg. Alkotókészségét új meg új műfajokban próbálja ki, s önmaga meg új magyar muzsika számára friss csapásokat tör. Hamarosan egyforma jártassággal komponál magyar kantátát és szimfonikus fantáziát, koncert-etűdöt és zongorára szánt zenekölteményt, műdalt és népdal átiratot. Esztétikus-kritikusi pályája is akkortájt kezdődik. Az év meghozza magyar műveinek az első nagy közönségsikert, az első nagy kritikát. De ekkor kezdődik csalódásainak, kudarcainak sorozata is.

— Hősi kor ez mindenképpen, úttörői közül — Liszt és Erkel mellett — méltán magaslik ki Mosonyi művészi és emberi alakja. Küzdött és vívódott — küzdött és meglátta az igaz utat —küzdött és elfeledték. Tragikus életművében kudarc és fél siker igazi sikerrel, való vívmánnyal váltakozott.




(Bonis Ferenc: Mosonyi Mihály című könyvéből válogattam)
(Bp.1960)
45 • Ardelao 2017-07-13 23:22:35

MIHALOVICH ÖDÖN (1842-1929)

A nyugati zenekultúra és főleg Wagner művészetének legkimagaslóbb magyarországi hirdetője, terjesztője és fejlesztője Mihalovich Ödön volt.

„Idegen – különösen wagneri – művészetből fakadó és táplálkozó zeneszerzői munkássága egy lépéssel sem vitte volna előbbre a magyar zenekultúra fejlődésének ügyét, ha mint ember, művész és nagyműveltségű szabadelvű harcos, oly fáradhatatlan és céltudatos tevékenységgel azt nem szolgálja. A Zeneművészeti Főiskola világhírét neki köszönhetjük.

Mihalovich 1842. szeptember 13-án Feričance (Szlavónia) községben született. Zenei tanulmányait Mosonyinál, Hauptmannál és Corneliusnál végzi. Művészetére döntő hatást gyakorol Wagnerrel és Liszttel kötött barátsága. Wagner költészete teljesen rabul ejti, és azon túl hű kísérője, propagálója és magyarországi zászlóvivője lesz a német mesternek.

Fiatalkori műveit a nyugati zenekultúra nyelvezetén írja, amit a pesti kritika erősen kifogásol. Mihalovich jó magyar, tisztán látja a magyar zene hiányosságait és a jövőben elérendő célokig vezető rögös utat, de Wagner iránti rajongásától szabadulni képtelen. Így kulturális téren kívánja a haza ügyét szolgálni és mind többet foglalkozik a magyar zene jövőjével.

A müncheni „Mesterdalnokok” előadása után önmaga veti fel a kérdést: miképp lehetne nálunk is a német zenekultúrával egyenértékű magyar szimfonikus, opera- és zenekari stílust teremteni? Ennek legeredményesebb módját a wagneri eszmék és művészet itthoni terjesztésében és az ennek nyomán sarjadó önálló magyar stílusban látja.

Külföldi tanulmányútjairól gazdag szellemi értékekkel tér haza, és előbb a
„Wagner Egylet” elnökévé, majd a „Színi-tanoda” igazgatójává választják meg. Műveinek kisebb-nagyobb sikere növeli hírnevét, de a magyar közönség – bármennyire is elismerte Mihalovich tehetségét, törekvéseit és a magyar kultúra ügyében tett szolgálatait, mégis – magyar stílusú művet várt hazája fiától.

Mihalovich belső küzdelmeit csak közvetlen barátai ismerték. A magyar zenekultúráért harcolni kész zeneköltő minden erőfeszítése hiábavaló volt: a német zeneóriás végkép hatalmába kerítette, és a varázstól szabadulni nem tudván, messze elkerülte a magyar-zene fejlődő világát.

De amikor 1887-ben elfoglalja a magyar Zeneakadémia igazgatói székét, rövid időn belül százszorosan bepótolja mulasztásait. A művelt Nyugaton szerzett tapasztalatai alapján egy világhírű intézménynek veti meg erős alapját. Minden tiszta művészetet elfogulatlanul pártolt. Akiben értéket, nevelőerőt, tehetséget vagy hitelt érdemlő zsenialitást fedezett fel, azt a főiskola tanárának megnyerni igyekezett. Minden „izmustól,” előítélettől és maradiságtól mentes ítélőképességgel válogatta ki a különböző irányt, műveltséget, és stílust képviselő művésztanárokat (Dohnányi, Bartók, Kodály, Siklós, Weiner, Molnár Géza, Bloch, Herzfeld, stb.). Kiszélesítette a főiskola tantervét, valamennyi vonós, fúvós hangszer, zongora, orgona, zeneszerzés és elméleti tanszak tanulási útját szigorúan megjelölte. A művészképző osztály felállításával a művészi képesség korhoz és előiskolázottsághoz nem kötött, szabad érvényesülését biztosította. Ösztöndíjakat, állami-támogatásokat eszközölt ki, és a növendékek megértő vezetője volt. A magyar muzsika ügyét lelkesen szolgálta. Bevezette a magyar zenetörténet, cimbalom és tárogató tanulását. A főiskola tanárainak és végző növendékeinek művészi útját messze-menőleg támogatta, műveiket előadásra ajánlotta, az Operaház és a Filharmóniai Társulat vezetőségét magyar művek előadására ösztönözte. Tehát, jó magyarsággal és elfogulatlan önzetlenséggel szolgálta a magyar muzsika jelenét és jövőjét. Jól megalapozott igazgatói helyét 1919-ben előbb – rövid időre – Dohnányinak, aztán Hubaynak adta át.

Művei közül, a „Toldi szerelmé”-vel remélte magyarságát a leghívebben kifejezni. Wagner Tristanja és Siegfriedje lebegett előtte, és így a magyar Toldi legendás cselekedeteit, szerelmét, idegen példa után mintázta meg zeneileg. Wagneri muzsika került Arany János versei alá (főképp a Tristan és a Walkürök jellegzetes késleltetései, modulációi és tematikus képei). Az Operaház vezetősége évekig gondolkodott az önállótlan, minden magyarságtól mentes opera előadásán. Az 1893-ban bemutatott mű gyenge sikert arat. Mihalovich kétszer is átdolgozza operáját, újra átéli a magyar verssorok szépségét, zengését, de minden belső küzdelem hiábavaló. Nem érzi át a magyar nyelv és muzsika korszerű elhivatottságát.

Zeneszerzői küzdelmei dacára töretlen erővel harcol a főiskola fejlődéséért és világhírnevéért. A háborús esztendők viszontagságai között is kemény kitartással állja a vezetés harcait, és csak a vérontás befejezése utáni – remélt – jobb viszonyok beálltakor vonul vissza a főiskola igazgatói állásából.

Még megzenésíti a „Hiszekegyet”, az újjászületni akaró Magyarország új imáját, és aztán végkép leteszi a tollat. Lassú, alattomos betegség gyötri, amely 1929. április 22-én végez fáradt szívével. A 87 éves Mester csendes halálát csak a főiskola és egynéhány – még élő – barátja gyászolta. Hiszen legtöbb barátját rég eltemette.

Mihalovich nyugati műveltsége és művészete tárgyilagossággal párosult. Jól tudta, hogy a wagneri művészettől elszakadni nem tudó stílusával csak közvetve szolgálhatja a magyar zenekultúrát. Mivel felemás műveket írni nem akart, hát műveltségével, széles látókörű tudásával, higgadt bölcsességével és gondolkodásával, nevelő és szervező erejével, valamint mély hazaszeretetéből fakadó, fáradhatatlan munkaképességével áldozott a Művészet oltárán. Egynéhány magyaros zenéjű műve pedig azt igazolja, hogy a lélekben és gondolkodásban oly erős magyarságú Mihalovich súlyos és emésztő belső harcot vívott zenéjének magyarabbá tétele érdekében. A szándék tiszteletet érdemel, mert oly ember lelkéből fakadt, aki egész életét a magyar zenekultúra ügyének szentelte.

Emlékét hirdető márványszobrát már régen a főiskola díszes előcsarnokában kellett volna felállítani.”


[i] Idézet Falk Géza: „A Magyar Muzsika Mesterei” című könyvéből.
Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937. [/i]
(Vajon, azóta felállították Mihalovich márványszobrát a főiskola díszes előcsarnokában?)



Áthoztam a Zenetörténet című topicból, mert személye szintén ide kívánkozik!
44 • Ardelao 2017-07-13 00:00:33

Goldmark Károly

1830.május 18-án született Keszthelyen és 1915.január 2-án hunyt el Bécsben.


Várnai Péter: »Goldmark Károly élete képekben« című kis-könyvében írja, hogy „Goldmark életét szinte dátumszerűen lehet két részre osztani. Küzdelmekkel, nélkülözéssel, nyomorral, de szívós és kitartó tanulással, önképzéssel telt el a zeneköltő életének első negyvenöt éve. 1875. március 10-én zajlott le a „Sába királynője” bécsi bemutatója, - ettől kezdve megszűnt úgyszólván minden gond, minden nélkülözés és akadály Goldmark pályáján: az öregedő mester a dicsőség egyre magasabb fokára hágva él tisztelői, ünneplő közönsége körében, a hátralévő negyven év elismerést elismerésre halmoz. Amíg a keszthelyi kántor fia a bécsi Operaház tapsviharáig eljut: életútja a regényíró tollára kívánkozik. A továbbiakban nincs már semmi regényesség, annál több azonban a zenetörténet, a kor zenéjének vizsgálata szempontjából érdekes mű.”. . . . . . . . . . .

Innen már Falk Géza: „A Magyar Muzsika Mesterei” című könyvéből folytatom Goldmark Károly történetét.

„Goldmark művészete nem vállalt részt a magyar zene fejlődésében. Közel évszázados életében és félévszázados zeneszerzői tevékenységében a Nyugat értékeit ápolta és fejlesztette tovább. Goldmark azért kerül a magyar zeneszerzők fényes márványlapjára, mert érzésben, gondolkodásban és hazaszeretetben hű magyar volt. . . . . . . .

Goldmark emberi értékei: józanság, türelem, békeszeretet, engedelmesség, szívós kitartás a sorssal szemben, hiányainak tárgyilagos pótlása, sokoldalú önnevelése és hálás emberszeretete.
Művészetének alappillérei: Wagner, Verdi és részben Mendelssohn, Meyerbeer. Az általános nyugati zenestílus és a »nagyopera« már-már egyénietlen hangját a keleti melódiakinccsel, az érzéki és erősen színes héber zenével és kialakult önálló stílusának érzékeny, lágy, néha meg vastagon dekoráló hangszín-értékeivel bővítette ki. Főműveiben ezek a zenei elemek uralkodnak, ezekből formálja ívelő melódiáit, színes és hangzatos harmóniáit, egyéni jellegű zenekari hatásait. Művészetének magyar, vagy magyaros elemei, teljes gondolatvilágának oly kis töredékét teszik, hogy azokat külön kimutatni alig lehet.

Annál gyökeresebb és öregkorában állandóan erősödő a magyarság iránt érzett szeretete és ragaszkodása. Ezt nemcsak levelei, látogatásai, kijelentései, hűségnyilatkozatai és muzsikájának itt-ott megcsillanó magyaros színezete igazolják, hanem a magyar irodalom iránt való érdeklődése, magyar opera-librettó utáni vágyakozása és ez irányú erőfeszítései is.

Százszorosan igazolt magyar-érzése, szülőföldje és általában a magyarság iránti őszinte és beigazolt vágyakozása arra jogosít fel bennünket, hogy Goldmark művészetére büszkék legyünk.
Goldmarkot hittel és meggyőződéssel a magunkénak valljuk.”


Források: Várnai Péter: „Goldmark Károly élete képekben”
Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1957.

Falk Géza: „A magyar muzsika mesterei”
Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937.


(Áthoztam a Zenetörténet című topikból! Bár Goldmark Károly személye nem ismeretlen, önálló fóruma nem lévén, úgy gondoltam, hogy a róla szóló írásokat alkalom adtán ide betehetjük.)
43 • Ardelao Előzmény 42 2017-07-12 10:27:13
"hangversenyén"
42 • Ardelao Előzmény 41 2017-07-12 10:26:53

Ember Nándor és Goll Bea előadóestje:

Az alább idézett cikk 3. mondata helyesen:

„Ezek az erények ragyogtak pénteki hangverversenyén is, amelynek külön érdekessége volt, hogy egyes számokat azoknak előadásával egyidejűleg Goll Bea fiatal táncművésznő is megtáncolt a zongora mellett.“
41 • Ardelao 2017-07-12 00:26:47

Magyar kislányból lesz az új Greta Garbo – mondják Rómában!

A neve Goll Beatrix


Érthető, hogy a sztárok boltjában – a „SZTÁR” boltjában – sztárok és rajongók mellett, sok érdekes látogató fordul meg. Bejár ide többek között egy nádszál-karcsú, fehérbőrű, hamvasszőke kislány, a sztárképek között válogatni. Ezt a leányt nehéz leírni. Az arca, mint egy márványmadonnáé, a haja olyan szőke, amilyet csak az élet tud festeni, az egész megjelenése olyan, mint egy kis tündérkéé vagy vízi-sellőé.

Természetesen rögtön megjósoltuk, hogy filmsztár lesz belőle.
A jóslatunk máris teljesedik.

*

Megírták a lapok, hogy Rómában új magyar sztárt fedeztek fel: Goll Beatrix-t.

Goll Beatrix a mi kis sellő vendégünk.
Rakétaszerűen induló karrierjének egyszerű története van. Ember Nándor dr. a világhírű zongoraművész, próbafelvételt készített róla a Margitszigeten.

„Erre az alkalomra” – meséli most nekünk a felfedezője – „Közmunkatanács külön megengedte, hogy a kutakat és forrásokat megindítsuk, mert Beatrix a tónál, a vízesésnél táncolta Debussy »Egy faun délutánja« című művét, Gounod tavaszi dalát és Liszt 12-ik rapszódiáját.

A próbafelvétel nagyszerűen sikerült. Levitték Rómába, Madridba és elküldték Amerikába.”

Most mindhárom helyről egyszerre jött meg az elragadtatott válasz: Goll Beatrixet az egész világ szerződtetni akarja.

„Először Rómába megy le egy filmre, azután vagy Madridban, vagy Párizsban fog forgatni, majd kimegy Amerikába.”

Az olaszok egyszerűen rajongó leveleket írnak róla. Az egyikben az áll, hogy „Goll Beatrix lesz az új Greta Garbo, csak szebb nála. . .”

Nemsokára az ő képei között fognak válogatni a rajongók a SZTÁR boltjában. . . .


Megjelent:
„SZTÁR” – Film, színház és divatmagazin – Képes havilap
1940. 7. számában


*


Ember Nándor és Goll Bea előadóestje

Ember Nándor a Zeneművészeti Főiskola professzora, a legkiválóbb hazai ismerője a romantikus és az újabb spanyol muzsikának. Elsőrendű ritmusfantázia, sok meleg szín, ragyogás, pompázó fény jellemzi játékát. Ezek az erényei ragyogtak pénteki hangversenyén is, amelynek külön érdekessége volt, hogy egyes azoknak előadásával egyidejűleg Goll Bea fiatal táncművésznő is megtáncolt a zongora mellett. Elvileg az ilyen együttest nem helyeseljük, mert egy művészi élménynek fizikailag csak egy központja lehet, tehát vagy a zongora, vagy a tánc, azonban ettől az esztétikai kifogásunktól eltekintve, meg kell állapítanunk, hogy Goll Bea, ez az alig tizennégy esztendős fiatal leány határozott és kiemelkedő tehetség. Elbájoló és varázsos jelenség, akiben már most van egyéniség, és akire feltétlenül hivatás vár, vagy a táncszínpadon, vagy a filmen. Tánctudása még nem teljes, de olyan színpadi jelenség, akire már most fel kell figyelni, mert tehetség árad minden mozdulatából.

(t.d.)
Megjelent:
Esti Újság
1940. november 30.

Megjegyzés:
Ember Nándor (1897-1948), zongoraművész, Zeneművészeti Főiskola tanára

Goll Bea (1927-2014), színésznő. Gyermekkorában már színpadra került, külföldön is szerepelt. Rendkívül tehetséges táncosnő volt. 1948-ban elhagyta az országot. Svájcban élt. Minden külső és belső adottsága megvolt, kiforrni azonban nem tudta magát.
40 • Ardelao 2017-07-10 17:58:35

Az alábbi érdekes cikket találtam még Virovay Róbertről.


Virovay koncert a vonaton
Vári Pál írása

„Furcsa és nem mindennapi jelenet tanúi voltak az elmúlt héten a bécsi gyors utasai. Útközben egy lobogó hajú, sápadt fiú lépett be a harmadik osztályközös szakaszába. Szokatlan alakú poggyászt szorongatott a karja alatt: egy hegedűtokot. A fiatalember felkattantotta a tokot és egy finomművű mester-hegedűt emelt ki a bársonytakaró alól. Szerényen a szakasz közepére indult, leeresztette hegedűjét és megszólalt:

Engedelmet kérek a háborgatásért, nevem Virovay Róbert és tegnapelőtt a bécsi zenefőiskolán megnyertem a nemzetközi hegedűs Grand Prix-t.

A harmadosztály utasai csodálkozva meredtek a fiatalemberre. Egy idősebb úr lapozgatni kezdett az újságban és helyesléssel bólintott. Úgy látszik rendben találta a fiatal művész nacionáléját.

A kis Virovay Robi, megboldogult Hubay Jenő kedvenc tanítványa, szépen az álla alá helyezte a hegedűt és a robogó gyorsvonaton belekezdett mestere világhírű kompozíciójába, a Csárdajelenetbe.

A mozgó koncert publikuma ájtatosan fülelt. Egy fejkendős molett nénike félbeszakította a falatozást, a bicska és a szalonna mozdulatlanul állt meg a levegőbe emelt kezében. Az előbbi bizalmatlan úr mereven leszorította az újságot, hogy a papír ne zizzenjen.

Virovay menetrenden kívüli attrakcióját hálásan megtapsolta a hallgatóság. Egy piros-képű, csizmás bácsi jókedvűen nótát rendelt.

[i] Játssza el most a fiatalúr a Csak egy kislányt, . .
[/i]

Erre már a többiek is felbátorodtak. Egyre-másra rendelték a kedvenc nótájukat. Egy kis szőke lány fáradhatatlanul hajtogatta:

A szomorú vasárnapot, . . . A szomorú vasárnapot, . . .

Virovay azonban sajnálkozva kijelentette, hogy a népszerű dal egyelőre nem szerepel a repertoárján s így helyette legfeljebb Brahmsot vagy Paganinit játszhat.

A joviális csizmás úr megbékélten tudomásul vette.

Nem baj az, csak mulatós nóta legyen!

Kelenföldig tartott a koncert. Akkor aztán Virovay kézen fogott egy kis kartonruhás, copfbafont hajú csöppséget, kezébe adta a kalapját és sorra odajárult a publikum minden egyes tagja elé a belépődíj utólagos inkasszójára.
Hullott a tíz és húszfilléres a kislány kalapjába, sőt a csizmás úr egy fényes pengőt kotort ki az erszényéből.

Virovay megköszönte a nagyérdemű közönség szíves támogatását és kilépett a szakasz ajtaján. Kopottruhás sovány fiatalember állt a folyósón. Ócska hegedűt szorongatott a kezében és riadtan tekingetett a mellette álló kalauzra. Amikor meglátta a harmadosztályú fülkéből kilépő Virovayt, felcsillant a szeme.

Virovay Robi odalépett a kopottruhás fiatalemberhez és a kalapból a tenyerébe szórta a honoráriumát.

Tizenkilenc pengő hatvan fillér. Tessék kolléga úr!

A kopottruhás hálásan szorongatta Virovay kezét.

Köszönöm . . . kolléga úr . . .

Virovay Robi még megígérte a »kollégájának,« hogy Pesten a váróterem közönsége előtt megismétli a műsort. Az is jövedelmez majd néhány pengőt.

Meg akartuk tudni a szokatlan vasúti koncert előzményét, de Virovay Robiból egy szót sem lehet kihúzni s még a sovány fiatalembernek is megtiltotta, hogy nyilatkozzék. Így a kalauztól tudtuk meg a rendkívüli hangverseny okát.

A kopottruhás fiatalember valamikor komoly muzsikusnak készült és most évek óta abból tartja el magát, hogy fellopódzik a vonatokra és összehegedül magának néhány fillért. Szegény, állandó összetűzésbe kerül a kalauzokkal, nincs jegye, s a szabályzat szerint le kell szállítani a vonatról. A bécsi diadalmas versenyről hazautazó Virovay Robi jelen volt a szegény vasúti trubadúr lefülelésénél. Megsajnálta szerencsétlen »kollégáját« és kárpótolni akarta, azért rendezte a szokatlan koncertet."


Megjelent:
A Színházi Élet (Színház, film, irodalom és művészeti szaklap) XXVII. évfolyam, 28. számában,
Budapest, 1937. július 4-10-ig.
39 • Ardelao Előzmény 38 2017-07-10 04:11:32

A Chicago Sunday Tribune-ben megjelent két, korabeli tudósítás:

ROBERT VIROVAI TAKES A TURN AS GRAND VIOLINIST – Chicago Sunday Tribune, 1938. 12. 30.

ROBERT VIROVAI TO BE SOLOIST WITH SYMPHONY – Chicago Sunday Tribune, 1940. 02. 11.


Az alábbi, netes oldal Virovai Róbertről szól, és a hegedűművészről fotót is tartalmaz:

Prone to Violins – Robert Virovai

Az e lapon szereplő hozzászólásokból idézek:

violinhunter, 2011. szeptember 25.
Virovai …. azt hittem, halott. Manrico Padovani … hegedűművésznek hála, Virovait megtalták Svájcban, élve és jó állapotban. Virovai már nem játszik többé, és nem akarja, hogy zavarják.”

Danielle Traber Steinauer, 2014. január 3.
14 éves koromtól 30 éves koromog vettem leckéket Virovai Róberttől Svájcban, a Schaffhauseni Konzervatóriumban. Kiváló tanár. Még él? Utoljára akkor hallottam róla, amikor 75 éves volt. …… Most Ausztráliában élek, miután 13 évet éltem Dél-Afrikában, és egy kis szimfonikus zenekart vezetek Perthben. …”

2016. január 17.
.….Robert Virovai az édesapám volt, és 2015. december 3-án halt meg, 94 éves korában, Schaffhausen közelében. Zoltan Virovai”
38 • Ardelao 2017-07-10 00:37:11

HUBAY JENŐ LEGFIATALABB TANÍTVÁNYA: VIROVAY RÓBERT


1937.III.12-én meghalt Hubay Jenő, a világhírű hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus és karmester. Hegedű-tanszéket vezetett a Zeneakadémián, és olyan világhírű hegedűművészek kerültek ki a keze alól, mint Gertler Endre, Geyer Stefi, Szigeti József, Vecsey Ferenc, Zathureczky Ede és még sokan mások. De nem ezekről akarok írni. Volt a tanítványai között egy "csodagyerek," az ekkor 16-éves Virovay Róbert. Ő az, aki hosszú évtizedek óta kíváncsiságom tárgya. Mi lett vele, él-e még (1921-ben született), hová tűnhetett, miért nincs róla dokumentum? És így tovább...

Mindig érdeklődtem felőle, de azok, akiket megkérdeztem, sohasem hallották a nevét. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ilyen nevű magyar hegedűművész nem létezett. Volt olyan, aki egyszerűen ugratásnak vette érdeklődésemet. Pedig létezett, több bizonyítékom is van róla.

A Színházi Élet 1937.17. számának 40.-41. oldalán, egy bizonyos képes interjú olvasható, amely Virovay Róberttel készült, annak otthonában. A kétoldalas cikkben szereplő egyik képen Virovay Róbert hegedül, a másik fotón az ifjú hegedűművész a mamájával és a család cicájával látható. Van még egy dedikált fényképmásolat Hubay Jenőtől: "Kedves Robinak emlékül, 1936.V.29. Hubay Jenő". Ez a kép a zeneakadémiai Beethoven hegedűverseny koncertjén készült. Hubay Jenő vezényelt, Virovay Róbert játszott (ekkor 15-éves volt).

A riport:

"Budán, kis eldugott utcában, a törvényház háta mögött, lakik a csodagyerek, aki ma már inkább csoda, mint gyerek. Még rövidnadrágban jár ugyan, de a III. emeleti lakás ajtaján az ő neve és az ő foglalkozása büszkélkedik: Virovay Róbert, hegedűművész. A 16 éves lakásfenntartó és családfő nyit ajtót, barátságos, - felnőtt - mosollyal üdvözöl és bevezet a szobába, ahol az édesanyja nagybuzgón rendezgeti a brüsszeli kritikákat és meghívókat. Körülnézek: a tükör mellett, az ágy fölött, az asztalon, a szekrényen, mindenhonnan Hubay Jenő dedikált fényképe mosolyog derűsen, mintha kinevetne, amiért elhisszük, hogy meghalt. Pedig a komódon a hatalmas és mozdulatlan sírkőről készült fénykép is erről beszél. És erről beszél ma az egész zenei világ, miközben aggódó szeretettel gondol a Mester kedvenc növendékére, Virovayra: mi lesz ezután vele, ki tanítja majd, ki gondoskodik róla?

Virovay őszintén, szomorúan mondja:

— Eddig felelőtlenül, gond nélkül éltem. Gyakoroltam és tanultam, más problémám nem volt. Egész életemet, minden tennivalómat és gondolatomat Hubay kegyelmes úr irányította. Anyagi gondjaink nem voltak, bőkezűen ellátott mindennel bennünket. Jó barátai is segítettek.

Mikor beszélt vele utoljára?

— Két nappal a halála előtt, március 10-én (1937), a születésnapomon. Boldogan közölte velem: 'Robi, elrendeztem, hogy elmehess a brüsszeli versenyre'. Ennél szebb születésnapi ajándékot még sohasem kaptam. Örömöm hamar véget ért. Mesterem két nap múlva meghalt és én nyolc napig nem nyúltam a hegedűmhöz.

Hogyan utazott el aztán mégis Brüsszelbe?

— Zathureczky tanár úr nagyon rábeszélt és így elutaztam édesanyámmal együtt. Szomorú út volt, folyton sírtunk.

Maga volt a legfiatalabb a versenyzők között?

— Goldstein (Boris) nevű orosz hegedűs, aki a negyedik díjat nyerte, velem egykorú. A többiek mind idősebbek. Az első díjat Oistrakh (David), a moszkvai akadémia tanára kapta, ő ''már'' 29 éves és hatéves kisfia van, aki szintén hegedül már.

Kipirult arccal mesél.

— A verseny után a magyar követ, gróf Worasitzky Olivér estélyt rendezett és itt ismerkedtem meg személyesen a zsűritagokkal, akikkel a verseny alatt egy szót sem válthattam. Gertler Endrét sem ismertem azelőtt, ő volt a legfiatalabb zsűritag. Nagyon-nagyon kedves volt hozzám. Szigeti József Angliát képviselte a zsűriben. Tőlem tudta meg Hubay halálát.

— Erzsébet anyakirálynő is jelen volt a versenyeken. Isaye halála óta Gertler tanítja hegedülni a felséges asszonyt. Egy függöny mögül, elbújva hallgatta végig a versenyt. Elutazásunk előtt fogadott bennünket, nagyon megdicsért és megkérdezte tőlem, hogy mit játszottam a Brahms előtt. "Liszt-Hubay Magyar Rapszódiáját" - feleltem. "Ez tetszett nekem minden közül a legjobban" - mondta erre a királynő.

A mama itt közbeszól:

— Énhozzám is szólt, azt kérdezte tőlem, hogy úgy-e én nagyon boldog vagyok most? Nem mondhattam meg, hogy bizony nagyon bánt, hogy a fiam csak a kilencedik díjat nyerte.

Virovay közben az ágy alá bújt és kismacskájával játszik, onnét kiáltja:

— Ugyan mama, leszek én még első is, addig úgy sem nyugszom. Júniusban (1937) Bécsben versenyzem és 1940-ben Rómában, a Paganini-versenyen veszek részt.

Újra illedelmesen a mama mellé ül és folytatja a mesélést:

— Brüsszelből egyenesen Pécsre utaztunk, ahol koncerten játszottam. Egész úton gyakoroltam a vonaton és nagy sikerem is volt. Kitűnő zenekar kísért és Várhalmi Oszkár dirigált, igazán nagyszerűen! De hogy most ezután mi lesz, azt még nem tudom. A zsűritagok közül Brüsszelben, sokan meghívtak magukhoz, szívesen tanítanának, de nekem egyetlen vágyam, hogy itt maradhassak, és Hubay szellemében tanulhassak tovább Zathureczky tanár úrtól.

Talán akadnak jóemberek, akik továbbra is törődnek velem. De lehet Hubayt számomra pótolni?"

Eddig a riport.


A többit, már magam nyomoztam ki:

Mára már szinte teljes feledésbe merült Virovay ragyogó hegedűművészi karrierje. Örök rejtély, hogy miért? Pedig mestere, Hubay Jenő, így nyilatkozott róla: "Olyan szépen játszik, hogy még engem is ámulatba ejt". Azt is kijelentette, hogy Virovay a legjobb tanítványa.


Virovay 1921.március 10-én született (Duravár, Jugoszlávia), Hegedűtanulmányait 6 éves korában kezdte, első tanára az édesanyja volt. Majd a kisfiú 8 éves korától a belgrádi Zeneakadémián Stojanovich Péternél (szerb hegedűművész, tanár és zeneszerző) négy esztendőn át tanult. Ezután került Budapestre, a Zeneakadémiára, Hubay Jenő tanítványai közé. Virovay ekkor, 1934-ben, 13 éves volt. Mint már tudjuk, mestere 1937-ben meghalt, és ez bizonyára nagy törést okozott életének további alakulására nézve.

Virovay 1938-ban Amerikába távozott, és New Yorkban élt egy darabig. A New Yorki Filharmonikusokkal debütált egy általa bérelt Stradivari-hegedűvel. 1938. november 3-án a Carnegie Hallban Vieutemps IV.(d-moll) hegedűversenyét játszotta, és az összes kritikus egyetértett abban, hogy játéka szenzációs volt. Előadása a "gyorsaság, a pontosság és a széphangzás" - írták. Később, 1938.december 17-én szólóestet adott, ismét a Carnegie Hallban.

A Magyar Távirati Iroda jelenti:

-o- Té/Mo/lo New-York, június 27. /Magyar Távirati Iroda./
Virovay Róbert, a fiatal magyar hegedűművész a New Yorki Stádiumban kilencezer ember előtt óriási sikert aratott. Programján Brahms és Goldmark művei szerepeltek.
1939.

Virovay Róbert elfoglalta helyét a "Nagyok között". - hirdette egész oldalon a New Yorki Hangversenyiroda. "Új csillag a hegedű egén" - írta 1940-ben a Boston Globe. Az újonnan feltűnt hegedűst így reklámozták Amerikában. Yehudi Menuhinnal egyenlőnek tartották.
Még 2-3 évig az Egyesült Államokban turnézott, azután eltűnt a szem elől. Állítólag Európában töltötte idejének nagy részét.

Érdekesség, hogy 1945-ben megjelent Budapesten. (Ezt is sikerült kinyomoznom).
1945-ben megjelent egy "Fényszóró" című folyóirat (Színház, film, zene stb. tartalommal). E kiadvány I. évfolyamának 17. számában Reményi Gyenes István (író, költő és műfordító) a "Zenei hét" című rovatban arról ír, hogy a fiatal művész, Virovay - Hubay utolsó kedvenc tanítványa -, évek óta itthon tartózkodik (?), s most, elsőnek Paganini hegedűversenyének (vajon melyik?) I. tételével állt ki a magyar közönség elé. „Ez a műsorválasztás már bizonyos fokig jellemzi művészetének irányát is, amelynek tengelyében a virtuozitás áll, a technikai tudás magasiskolájának csillogtatása. Megengedhette magának azt a "fényűzést", hogy a szokottnál lassúbb tempót vegyen, s így kihozhatta a mű rejtett technikai nehézségeit is. Nyugodt fölénnyel, valamint dallammintázásának behízelgő hangjaival azonban csak elkápráztatta a közönséget, szívünkhöz nem került közel. Csodálat tárgya volt, akárcsak a "Montblanc csúcsán a jég." Kíváncsian várjuk következő jelentkezését. Addig is azonban örömmel állapítjuk meg: új hang jelent meg a hangversenydobogón, mely feltétlenül nyeresége lesz zeneéletünknek. (1945.XI.14.)”

/Eddig a cikk, s mint tudjuk, az utolsó sorok nem valósultak meg sohasem. Hogy miért nem, örök rejtély marad!/

Virovay Róbert ezt követően végleg eltűnt a hangversenytermekből. Akik látták, és emlékeztek még rá, azt hitték, már régen meghalt. Néhány évvel ezelőtt egy Manrico Padovani nevű olasz származású svájci hegedűművész (1973-ban született Zürichben) kiderítette, hogy Virovay Svájcban telepedett le, ott játszott, és tanított egykor, és „a mai napig ott él”. „Már 91-éves, régen nem játszik, és nem akarja, hogy zavarják a nyugalmát.”

Úgy tudom, hogy Virovayval sohasem készült lemezfelvétel (nagy kár), valójában néhány rádiófelvétel maradt csak utána, még 1953-ból.

Virovay négy nyelven beszél(t?): németül, magyarul, horvátul és szlovénul.

A fenti adatok még 2012-ből származnak. Azóta nem tudok felőle semmit.
Virovay Róbert karrierje tehát így alakult. Kár, hogy a magyar művészvilág sohasem érdeklődött iránta, így szép lassan elfelejtették a létezését.


Áthoztam a Zenetörténet című topicból!
Tervem, hogy tovább „nyomozok” utána, hátha újabb adatokat találok vele kapcsolatban.
37 • Ardelao 2017-07-09 12:51:01

Zichy Géza gróf halálának 10. évfordulóján, 1934. január 14-én, a Rádióban Papp Viktor a következőképpen emlékezett meg a félkarú művészről

(Papp Viktor: „Muzsika” c. könyve, 1935. évi kiadás, a szöveget eredeti helyesírással idézem):



ZICHY GÉZA GRÓF



„Délidőben, a zemplénvármegyei Sztára községben történt 1949-ben. A magyar szabadságharc szomorú végéhez közeledett. A Sztáray grófok kastélyában várták az orosz csapatok előörseit. Gróf Zichy Lipót, honvédalezredes, dicsőséges és véres csaták hőse, a harctéren, a felesége, gróf Sztáray Mária, gyermekágyban, kiszolgáltatva a nagy idők borzalmainak. Egy nyolc napos csecsemő pólyában mellette. Az oroszok közeledésének félelmetes hírére a grófné sietve ágyához hozatta értéktárgyait és takarója alá rejtette. A sok drága holmi közt volt vagy húsz darab óra is mindenféle ütőszerkezettel. A nagyasszony szeretettel gyüjtötte a művészies órákat.
Remegve várta a fiatal anya az elkövetkezőket. Egyszerre óriás termetű lándzsás kozák lépett a hálószobába. Fegyverét a szoba szögletébe állította és vigyorogva közeledett az ágyhoz. Érdeklődve hajolt a gyermek fölé. E percben a kozák előtt valami teljesen váratlan és érthetetlen dolog történt: déli tizenkét óra lévén, a takaró alatt megszólaltak az összes ütőórák és fantasztikus hangokon elütötték a delet. A templom tornyában is megcsendült a harangszó, mire a muszka kissé megtántorodott, lassan letérdelt, keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Aztán tiszteletteljesen odalépett az ágyhoz, jelekkel értésére adta az anyának, hogy a csecsemőt meg akarja áldani. Felemelte a pólyás gyermeket, imákat és áldásokat mormogott, aztán szépen visszatette az ágyba és 32 kopeket helyezett a pólyájára.
A 32 kopek ma is megvan a Zichyek múzeumában. Aki annakidején kapta, gróf Zichy Géza, a jótékonyság ezüstjében és aranyában szétosztotta ezt a jelképes pénzt mindazok között, kik azóta a művészet országának lakói. Szívével és művészetével fizetett. És mindig csak adott, mert a leggazdagabb lelkek közül való volt.
A 32 kopektől a seregélyesi családi kriptáig Zichy Gézának gyönyörű, csaknem magasztos az életútja. Olyan csillogó és értékes pálya, melyről órákhosszat lehetne beszélni. De most csak a kimagaslóbb jellegzetességeket érintjük, hiszen minden tettét hű feljegyzések őrzik s szuggesztív erejű alakja ma, halála után annyi esztendővel is – csaknem a jelenvalóság érzetével hat.

*

Zongoraművész, zeneszerző és költő volt. A Széchenyi Istvánok, Wesselényi Miklósok és Eötvös Józsefek fajtájából való magyar. Olyan magasrendű kultúrtörténeti jelenség, kinek érdemeit nem felejti el nemzete.
Nemcsak rendkivüli művész, hanem rendkivüli ember is. Emberi értékeit a művészet reflexe növelte. De ha nem lett volna a világ egyik legnagyobb zongoraművésze, ha nem lett volna a magyar zeneművészet egyik legjelesebb komponistája, ha nem lett volna a Tudományos Akadémia, a Petőfi- és Kisfaludy-Társaság tagja, - csak egyszerűen Zichy Géza, - akkor is maradandó példaként lebegne előttünk minden emberi kiválósága.
Tizennégyéves korában elveszti jobbkarját. Vadászaton véletlenül puskagolyó roncsolta szét, le kellett vágni. És így, egy kézzel lett a világ elismert zongoraművésze, kitűnő céllövő, szenvedélyes vadász és kiváló lovas. Legyőzte a természetet. Egy kézzel és egy karral!
Hatvanöt évet élt. Élete az emberi akaraterő egyik legnagyszerűbb példázata, mely Carlyle „Hősök” című könyvébe kívánkozik. Mikor inasa kigúnyolva őt bénaságáért, morogva öltöztette fel, kikergette a szobából: „Bezártam az ajtót és felöltöztem egyedül. az ajtókilincs, a bútorok, lábaim, fogaim, mind segítségül szolgáltak. Ma már almát hámozok, magam vágom le a körmeimet, egyedül öltözködöm, lovagolok, négyesfogatot hajtok, söréttel jó vadász vagyok, sőt kissé zongorázni is megtanultam. Az ember egy kézzel is lehet független, csak tudni kell, hogyan. Ha a Mindenható hosszú életet ad nekem, szándékomban van megírni a félkezű ember könyvét.” Ilyeneket olvashatunk „A félkezű ember könyvé” -ben (1915). Mikor a háború első évében sebültek töltötték meg a kórházakat s a rokkant hősökön üres kabátújjakat lobgtatott a szél, - Zichy Géza gróf közreadta évekkel előbb beígért, hasznos és érdekes könyvét. De nem maradt az írott betűnél, hanem kórházakban, üdülőtelepeken, műhelyekben felkereste a félkezű katonákat, vígasztalta, tanította őket, megmutatta nekik, hogy az ember félkézzel is boldogúlhat. A kórházakban mindenütt meghagyta, hogy ha valakinek a karját le kell vágni s a szerencsétlen elkeseredésében vígasztalhatatlan, - bármilyen időben, éjjel is üzenjenek érte, azonnal felkeresi a beteget, hogy saját példájával enyhítse a kétségbeesést. Az áldott lelkű gróf a háború alatt állandóan a fővárosi, a vidéki és külföldi kórházakat járta, előadásokat tartott a sebesülteknek, zongorázott nekik, megható módon vígasztalta a félkarúakat. Rengeteg tapsot hallott Zichy Géza gróf zenei szereplései ragyogó során, de legértékesebbnek azoknak a félkarúaknak az elismerését tartotta, akik nem tudnak tapsolni. És legbüszkébb volt minden címe közt arra, hogy a katonák a „félkezűek professzorá” -nak nevezték őt. Bensőséges hit nélkül nincs emberi nagyság. Vallásosságára tündöklő szépségű példa, hogy mikor a golyó karját szétroncsolta s patakzott belőle a vér, eszméletének első villanásakor önkénytelenül keresztet vetett, amint szószerint írja: „keresztet vetettem balkezemmel, először életemben.”

*

„Nagy ember az, aki valamennyi képességében megnagyobbodott” – mondja Emerson. Ezzel az igazsággal tudjuk megérteni azt a rendkivüli, csaknem természetfeletti csodát, hogy Zichy Géza egy kézzel: a zongoraművészek kiválóságainak sorában tündöklött. Balkezének képessége annyira megnagyobbodott, hogy magyarázatokkal alig lehet megközelíteni érzékeltetését. Sokan élnek, akik élvezték előadását, hiszen a háború alatt még nyilvánosan játszott, legutóljára jótékonycélra (mint annyi ezerszer) – az Operaházban.

Zichy szuggesztív erejű ember volt. Megjelenése hódító. Látványosság volt a zongora mellett. Játéka hiánytalan, egységes, kerekded és bensőséges. Nem hittünk a szemünknek, hogy mindezt csak öt ujj műveli, pedig láttuk, hogy meleg kantilénákat, daloló legátókat és pergő futamokat, melyeket rendszerint a jobbkéz végez, egyetlen ujjal, jórészt balkezének nagyujjával kelti életre. Ritmusérzéke elsőrendű, dinamikája színes, frazírozása plasztikus volt. Sajátszerű pedálhasználatáról tanúlmányt kellene írni, aminthogy balkézre szerzett „Etude” -jeit nem kisebb ember, mint Liszt Ferenc bocsátotta útra, érezve, hogy azok újítói érdemét ki kell emelnie.
A rendkivül gazdag zongorairodalom minden művét – természetesen – nem játszhatta egyetlen kezével, de amit előadott, azt stílusosan interpretálta. Bach, Beethoven, Liszt, Mozart és Chopin költészetét szerette leginkább. És a magyarokét. Magyarabbúl zongorázott, mint akárki! Emlékezhetnek sokan arra a Rákóczi-indulóra, melyet az Operaházban tartott (1916. október 27-én) utolsó koncertjén megelevenített. Berlioz zenekara zengett a zongorában s Bihari János tüzes lelke szálldosott a levegőben.

*

Gróf Zichy Géza zeneszerzői helye a magyar zenetörténetben jóval magasabban áll, mint a köztudatban, mely sokszor igazságtalan s a magyar zenetudomány, mely még alig született meg, nem helyezte őt arra a polcra, mely érdemei szerint megilleti. Zichy művészete a verbunkos szellemű műzene útján jár. Romantikus, nemzeti jellegű ez, mely legközelebb áll a nyugati zenei formákhoz.
A zeneszerzés magyar pedagógiájának története két mester neve köré fonódik. Az egyik: Volkmann Róbert, a másik Koessler János. Egyik sem volt született magyar, de tudását és munkásságát mindkettő a magyar szellem szolgálatába állította. az utolsó öt-hat évtized minden jelentős magyar zeneköltője az ő iskolájukból került ki, úgyhogy az újabbkori magyarországi zenepedagógia történetét ilyen címmel lehetne megírni: „Volkmann Róbert és köre” és „Koessler János és köre”.
Zichy Géza grófnak Volkmann volt a tanára. Előzőleg Mayrberger Károly pozsonyi tanítóképezdei zenetanár és székesegyházi karnagynál tanúlt zenét s mikor a 21 éves ifjú Pestre került, be tudott férkőzni Volkmann szeretetébe. A zenei klasszicizmus kiváló tanára nemcsak tanítványáúl, de barátságába fogadta a lélekben is gazdag arisztokratát. Aztán következett halhatatlan mesterünk, Liszt Ferenc irányító kezének pedagógiai korszaka és benső barátsága, mely megszakítás nélküli nemes együvétartozás volt.
Ilyen oszlopokon állott az a zenei tehetség, mely Zichy Géza lelkéből az Alár, Nemo, II. Rákóczi Ferenc és Rodostó című operát váltotta ki.
Első szerzeményei zongoradarabok, majd sok balkézre írt átirat következett s igen értékes, egy kézre szerzett zongoraetüd . Nagyobbszabású zongoraversenyt is írt (Esz-dur), mely egyedülvaló ezen a téren. Karművei közül nem egy elevenen él a magyar dalosok műsorán.
Zichy Géza gróf zeneköltői magaslatát mégis operái jelölik. A millenium évében (1986. április 11) állt elő első operájával, a magyar tárgyú Alár- ral, mely az akkor már jóhírű komponista nevének újabb fényt adott. Karlsruhéban és Berlinben is bemutatták. Ez volt időrendben a második magyar opera, mely külföldre is elkerült.
Az Alár bemutatója után három évre (1899. január 10.) a Roland mester című 3 felvonásos opera hozott Zichy számára újabb babért, mely dalmű itthon 19-szer került színre s a prágai és braunschweigi színpadon is szép sikert ért el.
Zichy harmadik színpadi műve a Gemma című 3 felvonásos drámai táncköltemény, melynek címszerepét a bemutatón (1904. febr. 20-án) az Operaházban Márkus emilia adta, emlékezetes sikerrel. A Gemmá- t Prágában is játszották s átdolgozva, mint balett, Bécsben, 1916-ban, nyolcszor került színre.
Zichy Géza gróf a magyar dalmű megteremtésén céltudatosan munkálkodott. Zenekoltői működésének ez a legnagyobb érdeme.
A Roland mester- en és a Gemmá- n kívül minden művét ennek a magasztos feladatnak a szolgálatába állította. Multakon borongó magyar szívéből és minden tudásával olyan alkotásokat akart adni nemzetének, melyekkel felemelje, előbbre vigye és elismertesse a külföld előtt is a magyar zeneművészetet. Ezért írta három hatalmas operára tagozódó Rákóczi-trilógiá- ját.
A trilógia második része az előjátékból és 3 felvonásból álló Némó című opera, mely 1905-ben (március 30-án került bemutatásra Operaházunkban s 27 előadást ért meg. Boroszlóban (1906 december 4-én) is sikert aratott és Rákóczi hamvainak hazaszállításakor (1906 október 29) Kassán díszítette a nagy fejedelem emlékezetének országos ünnepségét. (Azért kezdjük a sort a Nemo- val, mert időrendben ez készült el előbb s ez került színre a trilógiából.)

A Nemó opera rejtélyes magyar ifjúja csak látszólagos főszerep. Valójában itt is Rákóczi a hős s Nemó szomorú végzetével és lángoló rajongásával csak rávilágít a fejedelem varázsos egyéniségére és nagyszerű küldetésére. A Nemó- ban mind a szöveg, mind a zene megkapóan hatalmas emléket állított Zrinyi Ilonának, annak a rendkivüli asszonynak, ki a magyar szabadság védelmében olyan férjet inspirált, mint Thököly Imre és olyan fiút, mint Rákóczi Ferenc.
A trilógia első operájának címe: II. Rákóczi Ferenc . Három felvonásos, ízig-vérig magyar szellemű dalmű. Bemutatója 1909-ben (január 30) volt Budapesten. (Kilenc előadást ért meg.) Pozsonyban is játszották. A II. Rákóczi Ferenc opera a minden küzdésre elszánt ifjút és férfiút, a harcos energiáktól duzzadó hőst mutatja be.
A trilógia befejező része a Rodostó című 3 felvonásos opera, mely 1912-ben (március 20) került bemutatásra. Hat előadást ért meg. Boroszlóban is játszották. A bujdosó, a száműzött, a minden mártírumra kész Rákóczi nemes alakja és bűvölő szelleme jár-kel itt, a zeneköltő lelki ösvényein. az a hős, aki szentséges átszellemüléssel örökre nemzete emlékezetébe olvad. A lemenő nap melankóliája uralkodik a Rodostó- ban, melynek nagyszerű fináléjában a zeneköltő Rákóczi igéző alakján át kiengesztelő fényben és ragyogó magasságban látja nemzetét.
Zichy Géza rajongó faj- és hazaszeretetének zengő ódája a Rákóczi-trilógia , mely a háború második esztendejében (1916 május 16 II. Rákóczi Ferenc; május 18 Nemo és május 20 Rodostó ) a történet sorrendjében egységesen is színre került Operaházunkban. Akkor már kezdte érezni országunk a háború fájdalmait. Zichy operáinak felemelő magyar szépsége, zenei gyógyító írja jóleső enyhületet adott a gyötrődő lelkeknek.
Zichy Géza gróf színpadi műveinek értéke nem egységes, még egyes operáinak keretein belűl sem. Ragyogó, emelkedett oldalak naívabb sorokkal váltakoznak, de hat dalműve egészében a rajongó muzsikus lélek magyar akaratát tükrözi s mindenesetre fejlődöttebb példáját mutatja annak a magyar szellemű művészi zenélésnek, mint amilyen – néhány kivételtől eltekintve – a magyar operairodalom útján átlagosan termett. Dalművei könyvtárainkban pihennek s értékben mégis emelkednek is, mert minden tudomány s így a zenetudomány is: állandóan újraértékel és igaz magyar szellemű műveit nem hagyja elveszni.
Zichy Géza gróf vázlatos képe hiányos volna, ha két vonást kihagynánk belőle. Az egyik: az író, költő; a másik: a zenetársadalmi vezér .
Irodalmi széplélek volt. Jelentős író és nem jelentéktelen költő. Írt regényt, elbeszélést, költői beszélyt, drámát, útirajzot s nem utolsó érdemeként említjük összes színpadi művének szövegkönyvét és kisebb arányú költeményeit. Gyakorlott, lendületes, tiszta tolla sok elismerést és tiszteletet érdemel.
Mindezek mellett több mint fél évszázadon át alig volt a magyar zenei életnek olyan eseménye, melynek megindításában, kiépítésében és eredményeiben ne tevékenykedett volna. Buzdított, serkentett és irányított. Nézeteinek, szavának rendkivüli becsülete volt. Három évig (1891-1894) a m. kir. Operaház intendánsa s 43 évig a Nemzeti Zenede elnöke. Ez az immár csaknem száz éves magyar zeneiskola fennállásából fél évszázadot az ó áldozatkészségének és ernyedetlen munkálkodásának köszönhet. Százezreket muzsikált össze s annak minden fillérjét jótékonycélra adta és ezenfelül százezreket áldozott a sajátjából a magyar zeneművészet oltárán.”



Áthoztam a Zenetörténet című topicból, mert mindenképpen megérdemli, hogy a neve itt szerepeljen!
36 • Momo Előzmény 35 2017-07-08 14:48:56
Háborús sérülés nem érte, így ami változott, az az egymás után következő igazgatók elképzeléseit tükrözi.
35 • Momo Előzmény 34 2017-07-08 14:44:21
Igen. Tükör, csillár. Tán a szekrény, és az asztal is. Pontos leltárt sajnos nem tudok adni (az apróbb dolgokról végképp)... :-)
  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
20:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

"Virtuózok: Öröm-ünnep"
gálakoncert
20:00 : Siófok
Kálmán Imre Szabadtéri Színpad

"Miklósa Erika másképp"
A mai nap
született:
1937 • Bogár István, zeneszerző, karmester († 2006)
1974 • Maxim Vengerov, hegedűs
elhunyt:
1611 • Tomás Luis de Victoria, zeneszerző (sz. 1548)
2016 • Daniela Dessi, operaénekesnő (sz. 1957)