vissza a cimoldalra
2018-11-14
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4094)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61313)
Milyen zenét hallgatsz most? (25002)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

musical (180)
Gioacchino Rossini (1021)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1528)
Franz Schmidt (3221)
Kimernya? (2806)
Élő közvetítések (7502)
Bartók Rádió (752)
Antonin Dvorak (194)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4372)
Momus-játék (5552)
Operett, mint színpadi műfaj (3763)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1154)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (783)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6693)
Opernglas, avagy operai távcső... (20161)
Balett-, és Táncművészet (5571)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - A nap képe (-zéta-, 2008-10-10 07:34:28)

   
2106   Ardelao • előzmény2105 2018-11-12 09:09:22

Egyik kedvencem:

A. Borogyin: Közép-Ázsia pusztáin

2105   Ardelao 2018-11-12 01:02:21

185 éve született Aleszandr Porfirjevics BOROGYIN orosz zeneszerző, a Szentpétervári Katonaorvosi Akadémia tanára. 

 

«Rimszkij-Korszakov emlékezéseiben olvasom: „1887. február 16-án kora reggel, szokatlan órában Sztaszov állított be hozzám. Szinte magánkívül volt. „Tudja-e már" — mondta izgatottan — „Borogyin meghalt!" Előző este szélütés érte. Vendégei körében, jókedvű és élénk beszélgetés közben, hirtelen holtan rogyott össze. Felesége a telet Moszkvában töltötte. „Nem beszélek arról" — folytatja Rimszkij-Korszakov —, „milyen mélyen megrázott engem és mindenkit, aki közel állt hozzá, ez a haláleset. Első gondolatom ez volt: mi lesz befejezetlen operájával, az „Igor herceg"-gel és a többi közzé nem telt, töredékes művével? Sztaszov kíséretében tüstént az elhunyt lakására siettem és magamhoz vettem valamennyi zenei kéziratát."
 

Eddig a feljegyzés. A visszaemlékező, öreg Rimszkij-Korszakov hangján, ezen a tárgyilagos. kissé rideg hangon is érződik: olyan emberről szól, akit mindenki szeretett. Es ez a kör igen széles volt és különös összetételű. Muzsikusok és vegyészek: Liszt Ferenc és azok a diákok, fiúk és lányok, akikkel együtt dolgozott vegyészeti laboratóriumában — akiket tanított és mindenben támogatott. Belga arisztokraták, akik műveit és személyét alig néhány éve ismertté és kedveltté tették Brüsszelben — és a pétervári nép, amely felkapta és továbbvitte az „Igor herceg" dallamait, a duhaj Galickij pajzán dalát és annyi mást.

Muzsikusok és vegyészek. Mert két sínpáron futott az élete: a muzsika és a tudomány vágányain. És mindkettőn egyenlő buzgalommal, becsületességgel, meleg, tevékeny, építő humanizmussal. Pedig már fiatal medikus korában megmondta neki a kiváló Zinyin professzor: „Nem lehet egyszerre két nyúlra vadászni!" — Borogyin élete megcáfolta a tudós professzort: emlékezeteset alkotott a vegytan, a szerves kémia területén — és nagyot alkotott a zenében.

A gyermek, aki mögött hét esztendős koráig itt-ott feltűnik egy koros, mogorva, gőgös grúz herceg, törvénytelen apja alakja, szenvedélyesen figyeli a pétervári téren játszó katonabandát és ismerkedik a fényes, titokzatos hangszerekkel. Kilenc éves korában már polkát komponál „Helén kisasszonynak,” felnőtt „szerelmének.” De odahaza. a dédelgető asszonyi környezetben, a szép meleg lakás szobáit kémlőcsövek, vegyszerek rendetlenítik el és töltik meg laboratóriumi párákkal. Szabályszerű zenei oktatásban alig van része, ezzel szemben első diák az orvosegyetemen és korán tudományos babérokat arat. De a laboratóriumból nem egyszer elcsábítja a kamarazene, a kedves, összeszokott kvartett. Csellójával hét mérföldet is elgyalogol a csatakos téli úton (kocsira nem telik), hogy együtt legyen kamarázó társaival. Van úgy, hogy 24 órán át folyik az efféle zenei „kiruccanás,” — közben az alvásról is megfeledkeznek. 23 éves korában a patológia tanárának asszisztense. A kórházi gyakorlattal hamarosan felhagy, ahol nem egyszer jobbágyok sebeit kell elkötöznie, melyeket az „urak és hajcsáraik” ütlegei vertek rajtuk. Ezután már csak a kutatásnak él. Ennek köszönheti három éves külföldi tanulmányútját, Heidelbergben, a termékeny németországi, itáliai, svájci szünidei bolyongásokkal. És itt ismét beleszól a fiatal tudós életébe a zene — és a szerelem. Megismerkedik a kiváló tehetségű, törékeny egészségű Jekatyerina Protopopovával — és a fiatal leány megismerteti korábbi eszményei, Haydn, Beethoven, Mendelssohn után, Chopinnel és az imádott Schumannal. És ő idézi fel talán Glinkát is, de mindenesetre — az orosz puszta, a távoli sztyeppe ősi népdalait, ezeket a tág lélegzetű, messzire tekintő, szomorú dallamokat. Jekatyerina lesz a felesége, eszményi házasságban társa mindhalálig.

Közben, életútját és muzsikáját meghatározzák az életre-szóló barátságok: találkozás a fiatal zászlóssal, a 17 éves Muszorgszkijjal, ezzel a lányos arcú, raccsoló, kifogástalanul öltözködő és nőket-bűvölően zongorázó tisztecskével, akiből a Borisz Godunov tragikus szerzője válik: a még fiatalabb Rimszkij-Korszakovval, aki majd egyszer az Igor herceget fogja féltő gonddal befejezni, hangszerelni; — és főképp Balakirevvel, a fiatal zsarnokkal, aki „műkedvelő” muzsikus létére, biztos és csalhatatlan tudást szerez a zene egész területén és erős kézzel gyűjti maga köré a kor legmerészebb, legtöbbet ígérő muzsikusait, a „hatalmas kis csapat” őstehetségeit, Muszorgszkijt és Borogyint, Kjuit és Rimszkij-Korszakovot, hogy azután egyetlen ütemük se kerülje el éles és parancsoló kritikáját. És végül — Sztaszov Vladimir, a hatalmas termetű és nagyszívű kritikus, a mozgósító és lelkesítő, az „építő kritikus” mintaképe!

Ilyen körben, ilyen körülmények közt telik-múlik a nyíltszemű, nyíltszavú, nyíltszívű Borogyin, a Katonaorvosi Akadémia tanárának élete. És ilyen környezetben születnek — küzdelmesen — a művek, melyeken át szinte először figyelt fel Európa az orosz nemzeti zene újszerű, nagyszerű alkotásaira.

Öt évig készül az I. szimfónia, melyet Balakirev mutat be első-ízben, 1869-ben. Az ellenpárt kritikusa, az egyébként éles-szellemű Szerov, még kissé fitymálva szól „egy bizonyos Borogyin” szimfóniájáról, mely csak a barátok nem nagyon népes táborának tetszett, — de a lelkes Muszorgszkij „orosz Eroicá”-nak nevezi a művet. Mikor írni kezdi, még alig van tisztában a hangszerelés technikájával, művészetével. Mire, öt év múlva, befejezi, már mester kezét mutatja. Felhangzik már itt a nép erős hangja és felhangzik a keleti, az orientális hang, melyet annyira szeret Borogyin, talán a grúz apa örökségeként

De az igazi mestermű a borogyini szimfónia területén a II. szimfónia, az életerő és életöröm hatalmas zenéje, melyet joggal neveztek „himnusznak az orosz természethez és az orosz mezőt beragyogó naphoz.” Liszt Ferenc, mikor Weimarban fogadja meleg barátsággal Borogyint, így biztatja: „Ne törődjön vele. ha formáinak és modulációinak a merészségét Hasonló emlegetik. Ne hallgasson azokra, akik le akarják téríteni a maga útjáról, ön a helyes úton jár, tanácsokat adtak Mozartnak és Beethovennek is, akik azonban, bölcsen, nem törődtek azokkal. Hiába mondják, hogy - nincs semmi új a nap alatt: - az ön szimfóniája teljesen új — senki sem írt hozzá hasonlót.” Így nyilatkozik minden újnak és jövőbemutatónak lelkes propagálóra, Liszt Ferenc erről a legoroszabb szimfóniáról, melyben Sztaszov Oroszország történelem-előtti, mondai hőskorának, az „óriások” korának visszhangját véli hallani. Mondai „tárgy” (amennyiben szó lehet itt tárgyról), az ősi múlt ködébe vesző gondolat — de a megvalósítás, a megszólalás hangja, az intonáció a realizmusé: a valóság erős, szabad, levegős hangja hatja át a férfias, lenyűgöző művet.

És itt van az 1880-ban írt zenekari „vázlat,” mely „Közép-Ázsia pusztáit” idézi fel. Valóban „felidézi” — a szemmel láthatóság, a vizualitás szinte egyedülálló hatásával: a programzene kis mesterműve. És közben, két évtized folyamán, más művek is születnek, ritka közökben, mindig akkor, mire a lassú érlelődés teltté, ízessé nemesítette a mélyről-fakadt zenei-emberi eszmét. Dalok születnek és balladaszerű énekek, a természet, a mese és a szív életének komoly jelenetei, új hangon, mely mindig természetes, mert egy igaz ember és az orosz népdal az ihletőik. A kamarazene, melyet haláláig szeretettel művel, önálló alkotásokra is buzdítja és ezek ritka és érett gyümölcsök, az új-orosz iskola életművében (két vonósnégyes). Zongoradarabok születnek és sorozatokká rendeződnek. És a zenei humor, a szatíra, a paródia, csúfolódó, ízes-zamatos hangja is mesterre talál Borogyinban.

De mint valami vörös fonal, fut végig a sokféle alkotás közt egy gondolat, egy mű eszméje, melyet Sztaszov, az ösztönző jó barát vetett fel először előtte. Igor herceg ősi, mondai, hősi történetéről van szó. „Úgy tűnt nekem — írja Sztaszov,— hogy ez a téma minden feladatot felölel, melyet Borogyin tehetsége és művészete meg képes oldani. Széles, epikus motívumokat, nemzeti jelleget, a jellemek sokféleségét és szenvedélyes drámaiságot tartalmaz.”

Az Igor herceg gondolata 35-ik életéve körül vert gyökeret Borogyinban. Újra és újra nekigyürkőzik, el-elkészül egy-egy részletével. A barátok meghallgatják és lelkesednek értük. De hol a tudomány, hol valami más mű vonja el a figyelmét, így követi őt, mint Goethét a Faust, mindhalálig a nagy téma — és mikor, azon az emlékezetes farsangi mulatságon, meghitt, kedves lakásán, diákjai és barátai körében, nemzeti viseletben, hirtelen szembetalálkozik a halállal, még mindig nem készült el teljesen.

Mikor a nagy mű egymagában is teljes szervezetű, nagyhatású részletét, a poloveci táncokat, ezt a sodró erejű, százszínű táncsorozatot, barátai elő akarják adatni, úgy kell azt az utolsó órákban, baráti segítséggel, Ljadovval és Rimszkij-Korszakovval együtt partitúrába írni, sebtiben, ceruzával, amit azután a vegyész-szerző Borogyin rögzít valamiféle vegyszerrel, nehogy olvashatatlanná váljék a kézírás. . . .

A nagyszerű hagyaték, a félben-maradt nemzeti opera hézagait-hiányait Rimszkij-Korszakov, a gondos sáfár és a kitűnő ifjú Glazunov pótolják, jegyzetek és emlékezet alapján. De az egész művön, a realista szellemű orosz nemzeti operának a Borisz Godunov után legnagyobb mesterművén, sehol-sem mutatkozik a hosszan-készülés, a toldás-foldás nyoma: mintha az egészet egyetlen hősi lélegzet edzené eggyé, a hazaszeretet. a honvágy nagy nemzeti hőskölteményévé.

És még egy „műről” kell megemlékezni, amely teljes alakban idézi fel Borogyint: a levelek személyes dokumentumairól, melyek emberségükkel, természetes-közvetlen hangjukkal, ízes humorukkal, egészséges-derűs életszemléletükkel tökéletes portrét adnak a vonzó emberről, — különösen pedig azokról a levelekről, melyek témája és hőse — Liszt Ferenc. Borogyin működése-muzsikája már első találkozásuk előtt sem volt ismeretlen Liszt előtt. Ez az ismeretség azonban igazán életteljessé a három személves találkozás napjai alatt izmosodott. Elragadó humorral és szuggesztivitással emlékezik meg Borogyin ezekről az együtt töltött napokról: az első fogadtatás túláradó kedvességéről („Ön egy szép szimfóniát komponált!” — ezek az üdvözlés első, valóban a barátságot „intonáló” szavai!), az új orosz zene iránti érdeklődése páratlan szélességéről és intenzitásáról. A kartársi áldozatkészség megannyi jeléről: ahogyan újra meg újra eljátssza Borogyin rendelkezésre álló műveit — nemcsak az orosz vendég jelenlétében, házigazdai szívességgel, hanem a nagyherceg palotájában és más zenei összejöveteleken is; ahogyan kiadót ajánl neki, személyes támogatásával; ahogyan szinte kierőszakolja új művei négykezes átiratait, hogy újra meg újra megszólaltathassa azokat: az I. és II. szimfóniát, a Közép-Ázsiai vázlatot, az Igor herceg részleteit. A meggyőző igazság erejével hatnak azok a szavak, melyekben — Borogyin szerint — az új orosz zenéről tesz vallomást a mester: „Nekünk kellenek önök, oroszok; nekem szükségem van önökre, nem tudok meglenni önök nélkül — Vous autres Russes! Önöknél eleven, áramló élet van, önöknél a jövő, — itt körülöttem szinte merő enyészet, temető. ...”

Borogyin nagy pályatársa, Muszorgszkij — az orosz bürokrácia béklyói közül — csak vágyódhatott Liszt felé, egy — látszólag — szabad, „európai,” tág látókörű kultúra, uralkodó egyénisége felé, aki, elképzelése szerint, a legkedvezőbb körülmények közt vihet véghez nagy művészi tetteket. Borogyin, a cári Oroszország fél-kultúrájában tilalomfákkal körülvett világában is megtalálta a maga egyensúlyát: zenész volt és tudós, professzor, ki szakmunkája szabad óráiban feloldódhatott a zenében, zenei törekvései gyakori és tartós zökkenőit pedig ellensúlyozhatta tevékeny tudományos életével. Pályája példa arra, hogyan találhat egy művész, merész törekvései elé új meg új akadályokat gördítő körülmények közt, éppen az ilyen kettősségben menekvést. Hozzájárult ehhez szerencsés magánélete, szerencsés, mindvégig derűs vérmérséklete és optimista világszemlélete. Ennek a teljes és kedvező vegyi összetételű emberségnek impozáns emlékműve a borogyini levelezés is, legfőképpen Lisztet felidéző adalékaiban. Ezekből a levelekből két arcél világosodik meg különös élességgel és melegséggel: Liszt Ferencé és a feljegyző Borogyiné. Két arcél, mely sok vonzó és jelentős vonásával fog meg és ragad magával. A Lisztről szóló „Emlékezések” könyv-alakban is megjelentek oroszul; jó volna olvashatni azokat magyarul is: a humanizmus, forró árama árad belőlük, példaadóan és termékenyítően.

Jól esik Borogyinra emlékezni — és jól esik ez emlékezésen keresztül a mi Liszt Ferencünkkel kerülni forró életközeibe. Mindketten oly példái a művészi és emberi nagyságnak, amilyeneket gyakran kell megidézni — tanulságul és felemelő gyönyörűségül.  . . . »

 

László Zsigmond

MUZSIKA, 1959. I. (2. Évfolyam 1. szám)

 

2104   Ardelao 2018-11-07 12:01:03

208 éve született ERKEL FERENC magyar zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.

 „Erkel Ferenc szülőháza Gyulán

„[…] Közismert tény, hogy Erkel Ferenc, a himnusz zeneszerzője, a magyar nemzeti opera megteremtője Gyulán látta meg a napvilágot a németgyulai iskolához tartozó tanítói lakás egyik szobájában. Az épület évtizedek óta, mint Erkel Ferenc Emlékház várja a látogatókat. Az Emlékház Erkel és fiainak munkásságát középpontba helyező állandó kiállításában számos Erkel relikvia, többek között a mester személyes tárgyai, kéziratos kottái, illetve az Erkel családhoz kapcsolódó tárgyak és dokumentumok tekinthetőek meg. A tartalmas, adatokban bővelkedő kiállítás azonban 2010-re már negyedszázados kort ért meg és minden vitathatatlan érdeme ellenére megérett a felújításra. Ennek megfelelően az Erkel Ferenc Emlékházat üzemeltető Corvin János Múzeumnak a bicentenáriumi évben elsődleges célkitűzése az emlékház és a benne helyet kapó állandó kiállítás felújítása és modern, a XXI. század követelményeinek megfelelő látogatóbarát múzeum kialakítása. A továbbiakban a felújítási terv részletes bemutatására vállalkozunk. Mielőtt azonban az Erkel-ház jövőjéről szólnánk, talán nem érdektelen röviden megismerkednünk a ház és a kiállítás történetével is.

Egy kis történelem

A mai Erkel Ferenc Emlékház 1795-ben épült, mint a németvárosi iskola és tanítói lakás. Épületét többször is átalakították, melyek közül érdemes megemlíteni az 1821. évit, amikor is új tantermet kapott. 1829-30 telén az iskola megrongálódott és részben összedőlt, ezt követően a város intézkedett a rendbehozatalról, ami Nuszbek Mihály, a kor neves gyulai építésze vezetésével 1830 végére be is fejeződött. Az épület lényegében ekkor nyerte el mai formáját.

Az Erkel család sorsa Gyulához az 1806-os évben kapcsolódott, amikor id. Erkel József a Wenckheim család hívására a kastély gondnokaként Pozsonyból a városba költözött. Fia ífj. Erkel József, Erkel Ferenc édesapja, 1807-ben kezdte meg tanítói működését a németgyulai iskolában.

 Itt a tanítói lakás falai között látta meg a napvilágot Erkel Ferenc 1810. november 7-én, itt töltötte gyerekkorát egészen gimnáziumi tanulmányai megkezdéséig, majd a vakációkat, és felnőttkorában is gyakran tartózkodott a házban látogatásai alkalmával. A család 1841-ig lakott a mai emlékház épületében, amikor ifj. Erkel József, követve apja példáját, a Wenckheim uradalom szolgálatába állt és a kastélyba költözött.

Az Erkel kiállítás igénye Gyulán először 1951-ben fogalmazódott meg, ugyanis ekkor vette fel a Gyulai Állami Múzeum Erkel Ferenc nevét. Ez a terv azonban jórészt a megfelelő gyűjtemény hiányában meghiúsult. Az első - még időszaki, mindössze három hétig látogatható - Erkel kiállítás létrejöttére 1960-ig, a zeneszerző születésének 150. évfordulójáig kellett várnia a városnak. Az első állandó kiállítás (a múzeum Béke sugárúti épületének Erkel-szobája) pedig csak 1962-ben nyílt meg. Az Erkel-szoba 1966-ig fogadta a látogatókat, s megszűnése után fogalmazódott meg határozottan az Erkel szülőház múzeummá alakításának gondolata, amire 1968-ban, a mester halálának 75. évfordulóján kerülhetett sor. Az akkor mindössze egy szobát magába foglaló emlékkiállítás mintegy két évig volt látogatható. Ezt követően indult el a szülőház önálló múzeumi egységgé alakításának folyamata, melynek eredményeként 1970. október 1-jén immár három teremben, megújult kiállítással fogadhatta a látogatókat Erkel születésének 150. évfordulója alkalmából a múzeum. Ez a kiállítás 1974-ben egy újabb szobával bővült, elfoglalva ezzel az Erkel-ház teljes Apor tér felőli részét. A kiállítás megújításának terve 1984-ben, a zeneszerző születésének 175. évfordulóján fogalmazódott meg, azonban a megvalósításra csak egy éves késéssel került sor, így az új kiállítás, amely az utolsó lakott részek megszüntetésével már a teljes Erkel-házat birtokba vehette, csak 1985-ben nyitotta meg kapuit. Ez a kiállítás az alapja a ma is látogathatónak. Az eltelt huszonöt évben mindössze egy jelentősebb átalakítás történt 1993-ban, amely a konyha és kemencés rész berendezését, valamint a kiállításban az időközben előkerült kéziratos Erkel kották bemutatását foglalta magába. Ezt követően már csak a házon végeztek kisebb felújítási munkálatokat, maga a kiállítás nem változott.

Igazgatási szempontból hozott változást a 2005-ös év az Erkel Ferenc Emlékház életében, amikor is az a város által újonnan létrehozott, valamennyi gyulai kiállítóhelyet magába foglaló új, központi múzeum, a Corvin János Múzeum kötelékébe került, s ezzel megvált a Békésmegyei Múzeumok Igazgatósága keretei között maradó Erkel Ferenc Múzeumtól. Azóta az Erkel Emlékházat a Corvin Múzeum üzemelteti, míg a kiállított anyag a szintén gyulai székhelyű Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményébe tartozik. […]”

 Bódán Zsolt

HONISMERET, 2010. (38. Évfolyam, 6. szám)

ERKEL FERENC EMLÉKHÁZ

2103   Ardelao 2018-11-05 13:53:02

 

A 97 éve született CZIFFRA GYÖRGY emlékére:

 

Szomory Dezső:

CZIFFRA GYURI

(Részlet, a „Zene és Ének hangjainál” című folyóirat cikkből)

[…] Már most nem tudom, kinek van nagyobb szerencséje: Keéri-Szántó Imre* kitűnő barátomnak, az ő tanítványaival, vagy a tanítványoknak az ő mesterükkel? Ahogy ismerem általában az életet s az életben külön a tanítványokat s külön a tanítványokkal a sok vesződést és bajokat, s ahogy mind ehhez ismerem Keéri-Szántót az ő művészlelkével, ügybuzgalmával, generozitásával, jóságával s oda adásával: azt kell mondanom: Blaha Márta, Névay Ilonka, Vásárhelyi Magda kisasszonyoknak, de még Cziffra Gyuri ifiúrnak is, hogy az ő részükön a szerencse! Mert bármilyen tehetségesek és szépek is és muzikálisak, és ami tetszik s bármilyen tüneményes is ez a kis pufók Cziffra Gyuri, mégis csak a kormányos a fontos, a kormányos ezek között s kis bárkák között, amelyek elindulnak az Óceánra! Kéri-Szántó Imre pedagógiai bravúrja fontos, emberismerete, ami egyben zenei ismeret, lélekbúvárlata, ami egyben zenei búvárlat, ösztönök, képességek, lehetőségek felismerése, kiművelése, megtelítése, sőt megtermékenyítése, ez a fontos!

Senki ezt nem tudja úgy, mint Keéri-Szántó. Mert ő nem csak tanár, --- már rég nem szeretném, ha csak tanár volna, --- ő ember, micsoda ritka, finom ember, több mint ritka, finom ember: ő a Chopin lelkének visszhangja, költő! Ő költő a tanárban. Több mint költő, lelkes, megértő, szerető zeneművész ember, azon-felül olyan józan, olyan éles eszű ember, szövevényeken és titkokon átlátó elmeéles ember, hogy pusztán a tiszta eszéből is megélhetne, ha nem jobb szeretne olyan csodákat felnevelni, olyan finom palántákat a virágjuk fakadásába segíteni, mint ez a Cziffra Gyuri ifiúr.

Keéri Szántó a legbecsesebb kertész a legkényesebb virág-zsengék számára. Kaméliák és gardéniák számára. Ahol akad ilyen, ha ugyan akad, rögtön megápolja, – nem is azért, hogy a gomblyukába fűzze. De megápolja sok költséggel, fáradtsággal, áldozattal s saját házi pénztárából. Ez egy tanár? Ez egy Esterházy, – a múlt századokból. Ez egy gavallér. Ez egy orchidea-specialista! […]

 

Színházi Élet, 1934. (7. szám).

*Keéri-Szántó Imre (1884-1940), zongoraművész, zeneszerző és zenepedagógus. Cziffra György tanára volt.

(Megj., A.)

2102   Ardelao 2018-11-03 01:05:44

217 éve született Vincenzo Bellini
 

Heine és Bellini.

Heine, a geniális költő gúnyolódásainak és élceinek egy időben kiváló céltáblája volt Bellini, a híres zeneszerző, mind a ketten gyakran voltak vendégei Belgiojoso hercegnőnek, a kinek háza akkoriban gyülhelye volt Páris írói és művészi köreinek. Bellini rendkívül jó, gyermekded kedélyű ifjú volt, kit a nők bálványoztak és a ki abban az időben már tetőpontjára hágott dicsőségének.

Szerencsétlenségére naivul bevallotta, hogy nagyon babonás. Ezt a gyöngéjét Heine kizsákmányolta és rendkívül jóízűen mulatott azon, ha sikerült neki Bellinit tréfáival megrémíteni. Egy ízben együtt billiárdoztak a hercegnő falusi birtokán. «Jól teszi, kedves barátom, — szólt Heine Bellinihez — játsszék, éljen gyorsan, mert ön rendkívüli lángeszénél fogva arra van kárhoztatva, hogy fiatalon, nagyon fiatalon haljon meg, mint Rafael, Mozart, Jézus. ...»

«Ez borzasztó!, ne beszéljen ilyeneket, — kiáltá Bellini — ne beszéljen a halálról. Hercegnő, tiltsa meg neki!»

«Aggodalmam kétségkívül alaptalan, — folytatá a gonosz élcelő, — és fenyegetésem nagyon ártatlan, mert hiszen egyetlen hangot sem ismerek kedves barátunk műveiből. Reméljük, hogy a világ túloz, midőn önt úgy felkapja. Önnek cherubin-arca megnyugtat engem sorsa iránt.»

A fiatal mesternek nem tetszett ez a tréfa és sokáig neheztelt érte Heinére. Jaubert asszony ki akarta őket békíteni és e célból kis társaságot hívott magához ebédre, természetesen Bellinit és Heinét is. Elérkezett az ebéd ideje, Bellini nem jött.

«Kétségkívül fél Heinétől,» szóltak többen nevetve. Megnyílik az ajtó; mindenki felkiált: ez ő! Nem ő volt. Levelet küldött, melyben elmaradását azzal menti, hogy komolyan beteg.

«Ez nyugtalanít engem, — szólt Belgiojoso hercegnő, aki szintén a meghívottak között volt. «Szegény Bellini nagyon beteg lehet, ha nem jön el. Előre örült a mai ebédnek.»

Jaubert asszony szintén kifejezést adott aggodalmának.

— «Meglátszik, hogy önök asszonyok, — szólt Heine. Nyugtalanítja önöket e levél, melyet a beteg sajátkezüleg irt. Megengedik, hogy én is elolvassam? Nos, nézetem szerint, ez a levél nagyon megnyugtató: biztos vonások, illatos papír; a sajnálkozó kifejezései, mintha cukornáddal volnának írva. ...»

«Vajon csakugyan oly nagy zeneszerző volna az, a ki ezt a levelet készítette? Én inkább az ifjú Werther művének tartanám, aki azért marad el, mert Lottéjával akarja tölteni az időt.»

És erre Heine hangosan felkacagott, mert saját ötletei őt mindig nagyon mulattatták.

Négy nappal később Bellini halva volt, a kolera egy neme ragadta el. Midőn Heine e hírt meghallotta, mosolyogva így szólt: «Megjósoltam!»

 

MAGYARORSZÁG, ÉS A NAGYVILÁG, 1882.XII.31. (53. szám)

2101   Edmond Dantes 2018-11-01 21:59:47

Közel járt már a hetvenhez, amikor Victoria de los Angelest hallottam zeneakadémiai dalestjén. Hálás vagyok a jószerencsémnek, mert nagyszerű élmény volt egy élő legenda koncertjén ülni, aki itt is elkápráztatta közönségét.

2100   Ardelao 2018-10-25 20:09:13

180 éve született Georges BIZET francia zeneszerző.

(1838.X.25. – 1875.VI.3.)
 

Márai Sándor:
BIZET

Bizet most múlt százéves.(1938-ban, megj. A.) Egy világ kiáltja: éljen!

Műve, bukása, halála iskolapélda. A fent-említett elemiben tanítani lehetne. Így kellene tanítani: «íme, Bizet esete a bukással. Bizet zseni volt és szakállt viselt, s megírta a «Carmen»-t, mely akkorát bukott, hogy a verebek ijedtükben elrepültek a párizsi opera környékéről, s Bizet belehalt a szégyenbe és reménytelenségbe.

A «Carmen»-t később, sokkal később mégis kiásták a partitúrák temetőjéből, s a felújítás bizonyos sikerrel járt. Negyven éve nem múlik el nap, hogy valahol, egy színpadon, vagy egy emberi ajkon, fel ne lobogjon a «Carmen» egyik dallama.

Ezért mondom: «nemcsak a témát kell túlélni, hanem a sikert és a bukást is. Az egészen nagyok értettek ehhez: Goethe (1749-1832) pislogott, okosan nézett maga elé és túlélt minden kellemetlenséget, a francia forradalmat, Kotzebue* sikereit és saját darabjának bukását. Nem elég zseninek lenni. Türelem is kell hozzá.«

 

SZINHÁZI ÉLET, 1938. 46. szám.

*August von Kotzebue (1761-1819), német író, drámaíró. (Megj. A.)

2099   smaragd • előzmény2098 2018-10-13 09:02:42

Egyetértek...így van, ahogy írtad.

Kemény Egon születésnapi évfordulóján a róla készült fotón az ő igazi, derüs énjét látjuk, amelyet élete során a családja, a hazája, a magyarországi zenei élet, barátai és elsősorban saját maga iránt tanusított erkölcsi szigora, magas mércéje is áthatott. Ez a kép hozzájárul az életmű szerzőjéről kialakítható meglátások bővítéséhez is. 1968-ban jelent meg, egy Kemény Egonról készült német rádióadáshoz a rádióújságjukban.

2098   Ardelao 2018-10-13 01:48:52

Kemény Egon születésnapja alkalmából – ma lenne 113 éves - e kiváló zeneszerzőnkről ritka fotó jelent meg "A nap képében". Kemény Egon nevet!!! Ahogy sorsának alakulását a róla megjelent cikkek alapján végigkísértem, mindig az volt az érzésem, hogy ilyen komoly, (faj)súlyos „könnyűzene-szerzőt” nem sokat hordott még hátán a föld. Pedig zenéje csupa frissesség, csupa fény, és a finom humor is ott lappang, vagy gátak nélkül felszínre tör szerzeményeiben. Hiszen az operett, mely műfajban a legtöbbet alkotott, nem sokáig viseli el a szomorúságot, a közönség happy endet vár. Gyermekeknek írt dalai kedvesek, élettel teliek, mosolyt csalnak az arcokra. És mégis, Kemény Egont az általam eddig látott fotók vagy munkába feledkezve, töprengő vagy túlságosan fegyelmezett arckifejezéssel ábrázolják, mint aki katonás szigorral még egy „pihenj”-t sem enged vezényelni önmagának. De Kemény Egon itt nevet, és fülemben hallom a „Kinyílott a pitypang”-ot. Gondolatban felszállok a Széchenyi-hegytől induló gyermekvasútra, hogy onnan a második megállónál leszállva, a „Csillebérci fák alatt” ellenőrizzem, igaz-e, amit a zeneszerző állít. Persze, lehet, hogy bár nevet, most sem viccel, komolyan beszél. Ebben a gyönyörű, langymeleg őszi időben igaz lehet:

Kinyílott a pitypang.

A Mennyei Páholy kitett magáért. Kemény Egonnak gyönyörű születésnapi megemlékezést rendezett, mindannyiunk örömére!

2097   Búbánat 2018-09-29 12:01:51

A Dankó Rádió „Túl az Óperencián”  adása elején – vélhetően Richard Bonynge karmesternek a mai, 88. születésnapjára időzítve – csendült fel A hollandi menyecske című Kálmán Imre-operettből a nyitány az Ő vezénylete alatt játszó Szlovák Rádió Szimfonikus zenekar tolmácsolásában.

Ez a részlet rajta van a  NAXOS kiadónál 2005-ben megjelent Kalman: Die Csárdásfürstin - CD-n, annak egyik függelékeként (további zenekari számok kerültek még a lemezre: A cigányprímásból, a Farsang tündéréből és az Ördöglovasból.)

 Excerpt,  Kalman: Das Hollandweibchen

  • Slovak Radio Symphony Orchestra
  • Richard Bonynge
  • Recorded: 22-23 September 2003
  • Recording Venue: Slovak Radio Concert Hall, Bratislava

Kalman: Die Csárdásfürstin

  • Yvonne Kenny, Michael Roider, Mojca Erdmann, Karl Michael Ebner, Marko Kathol, Heinz Holecek
  • Slovak Philharmonic Choir and Radio Symphony Orchestra, Richard Bonynge
  • Release Date: 3rd Feb 2005
  • Catalogue No: 8660105-06
  • Label: Naxos
  • Series: Opera Classics
  • Length: 1 hour 53 minutes

Megjegyzem, a Dankó Rádióban szívesen hallgatnám meg A hollandi menyecske magyar nyelven is hozzáférhető dalait, melyeket a Magyar Rádióban vettek fel: László Margit, Korondy György, Koltay Valéria, Kishegyi Árpád énekel, az MRT Énekkarát és szimfonikus zenekarát Vincze Ottó vezényli.

Ennek a stúdiófelvételnek a bemutatója a Kossuth Rádióban volt 1967. szeptember 3-án, 14.22 – 15.00 óra között -  egy másik Kálmán-operettből, a Tatárjárásból is felvett részletekkel együtt.  

2096   Haandel 2018-09-26 18:18:00

Inkább lenne két kék szakállom,
mert a fél bajuszomat bajban látom!

(;-)

2095   Búbánat 2018-09-23 14:39:02

Kónya Sándorral kapcsolatos személyes emlékemet hozom fel ide – Házy Erzsébet kapcsán is -, amikor most ide bemásolom a fórumbejegyzéseim közül az alábbi bekezdéseket:

Házy Erzsébet művészete és pályája 113.

Búbánat - 2006-08-18 14:06:15

„1973. évben, a volt Zichy- palotában (Zuglóban), közönség előtt „élőben” Zeller: A madarász és Millöcker: Dubarry c. művek rövid, keresztmetszetszerű Tv- felvételére került sor. A bedíszletezett, bekamerázott csupa tükör-csillár díszterem közepén, jelmezekben, találkozhattunk Kalmár Magdával, Házy Erzsébettel és Kónya Sándorral, akik play-back technika „segítségével” eljátszották, eldalolták a két operett legszebb részleteit. (Sőt, még a valcer hangjaira, táncra is perdültek egymással!) A zenei anyagot előzőleg a rádió stúdiójában rögzítették szalagra, melyet itt a hangszórókon át hallhattunk. Mulatságos pillanatok akadtak bőven a forgatás alatt, többször is ismételni kellett egy-egy jelenetet; a kellékeseknek hason csúszva a kábelek között úgy kellett tartaniuk a nagyméretű kartonlapokat, melyekre nagybetűkkel felírták a versek szövegét, hogy a két művész, ha netán elfelejtené, mi következik, a kamera optikája számára, feltűnésmentesen odapillanthasson; ebből eredően az "ilyen súgáshoz" nem szokott operaénekeseknek voltak is problémájuk ebből fakadóan... Házy Erzsébet egyébként maga volt a csoda! Tündöklő-ragyogó jelenség! Ilyen közelről még addig sosem láttam. Érdekes volt "testközelből" figyelni, hogyan dolgozik: milyen művészi fegyelemmel, alázattal, szerepére és partnerére koncentrálva "játszik", s közben félszemmel a rendezői és a technikát kezelő munkatársak utasításainak is türelemmel tesz eleget! Nem semmi! Házy Erzsébet vérbeli profi módon, tudomást se véve fáradságról, a közönség jelenlétéről, a fürkésző szemekről, lazán, könnyedén végezte dolgát, eleget tett az elvárásoknak. Átváltozott Madam Dubarryvá, és ő volt "a" Hercegnő A madarászban! Élményt nyújtott!  (Kalmár Magda ugyanebből az operettből "postás Milka" karakterét és "énekhangját" hozta...)

Kónya Sándort először hallottam magyarul énekelni. Furcsa volt a kiejtése: olyan ízes „sarkadi”-as... Őt is nagy szeretettel vette körül mindenki, a sminkestől kezdve a kamerásokig. Látszott rajta, hogy kissé idegenül mozog a kamerák, lámpák, az intimebb beállítások közepette. De amikor megszólalt a zene és elkezdődött az érdemi munka, ami már "élesben" ment, egyszerre átlényegült azzá a figurává, amit ott a szemünk láttára alakított; egy idő után a play-back már semmi gondot nem okozott számára. És a hangja, ami a hangszórókon érkezett, még mindig, annyi sok év után is, csengett, magasan szárnyalt, és ő is sikeresen elvitt bennünket az operett álomvilágába, megteremtve annak illúzióját! És ez nem kevés! Színészileg, az oldott alakítás tekintetében persze Házyval nem vehette fel a versenyt... Így is nagy örömet szereztek duettjei Házyval. És hát Ádám híres belépője a Madarászból, mindenki szemébe könnyeket csalt! 

Azért is emlékszem erre a műsorra szívesen vissza, mert az akkori barátnőmmel én is ott voltam a felvételen! A játéktér közvetlen közelében félkör alakban, több sorban elhelyezett rokokós stílusú bársonyozott székeken foglalt helyet a közönség. Mi ketten az első sor középen ültünk, és a kamera többször is elidőzött rajtunk, miközben a felvétel alatt pásztázta a közönség reakcióját; az elkészült műsor lejátszásakor a TV-ben premier plánban viszontláthattuk magunkat a nagy művészek „árnyékában”!

Kónya Sándorral néhány nappal később újra találkozhattam, igaz, ezúttal az Erkel Színházban, amikor a Lammermoori Lucia Edgar szerepét énekelte (előadás végén autogramot kaptam tőle); az elővételben vásárolt jegy mellé volt az ajándék tiszteletjegy és Meghívó az említett TV-felvételre. 

 

Házy Erzsébet művészete és pályája 1626.

Búbánat2009-11-19 22:44:51

"Nagyapám 20 éves volt...” - Kónya Sándor portréműsora

MTV 1973. július 14., 20.55 - 21.30; ismétlése MTV Kísérleti 2. Csatornáján: 1973. augusztus 21., 21:10 - 21:45 színes adásban!

Helyszín: a zuglói Zichy-kastély díszterme – 1973. február hó. 

Műsorvezető: Kónya Sándor

Műsor:

1. Karl Zeller: A madarász - „"Nagyapám 20 éves volt...” (Muzsikálj, muzsikálj, muzsikálj...” refrénnel) /Kónya Sándor, tánckar. Háttérvetítés: kastélyok/.

Bejön Kónya Sándor, köszönti a nézőket, majd egy zeneszerzőkről szóló anekdotát mesél el.

2. Zeller: A madarász – „Vigyázz, vigyázz te, szép leány...” /Kónya Sándor, Kalmár Magda/.

3. Zeller: A madarász – „Viszem a postazsákot én...” /Kalmár
Magda, tánckar/. 

4. Zeller: A madarász – Rózsadal. Ádám és a hercegnő kettőse: „Tudod-e ott, Tirolban, lent...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/.

Kónya Sándor Karl Millöcker zeneszerzőről, Dubarry című operettjéről beszél. 

5. Millöcker: Dubarry – „Átéltem már néhány szerelmet...„ /Házy Erzsébet, tánckar/. 

6. Millöcker: Dubarry – „A május ránk talált...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/. 

7. Millöcker: Dubarry – „Mily szép az élet...” /Kónya Sándor/. 

Tapsoló közönség, a művészek meghajolnak.


Szerkesztő: Bánki László

Koreográfus: Geszler György

Operatőr: Szabados Tamás
Jelmeztervező: Tóth Barna

Rendező: Szitányi András

Ebben a TV- műsorban az énekelt operettslágereket - élő produkcióban - play-back technikával vették fel. Előzőleg a rádióban készült egy keresztmetszet a két operettből, amit a rádió sokszor leadott, a Hungaroton kazettán, LP-n és CD-n is megjelentette – ezekről korábban már szóltam (1165, 625, 626, 409, 387, legutóbb, összefoglalóan, az 1446, 1447 sorszámoknál). Házy Erzsébet, Kalmár Magda és Kónya Sándor erre a zenei alapra ráénekelt („tátogtak”), miközben játszottak egymással, és táncoltak a díszletek között, jelmezben. Ott voltam a helyszínen, emlékszem, hogy egy-egy jelenetet többször is felvettek, hogy a szájmozgás összhangban legyen a hangszórón át jött énekhangokkal. A közönségnek mindez új volt, és hogy testközelből figyelhette, nézhette a kitűnő művészeket, abban az időben ez nem volt mindennapos! Óriási sikerük volt, s ez „visszajött” a TV képernyőjén is; lelkesen tapsoló közönséget sokszor mutatja a kamera. Ha most nézném vissza a felvételt, bizonyára, alig ismernék magamra… De ott vagyok az első sorban, a kamera engem is felvett…

2094   Klára 2018-09-23 13:48:48

Kónya Sándorról a mai generáció tagjai nagy valószínűséggel sosem hallottak, az idősebbek közül is csak kevesen. Látókörünk, látókörük szélesítése céljából íme a BR Klassic honlapján a Bayreuther Festspiele 2018. évi prgramja alkalmából megjelent ismertető szöveges része. A cím: "Minden idők 5 legjobb Lohengrinje"     Azért ez nem semmi!

Wagner - die Opernredaktion empfiehlt Die fünf besten Lohengrine aller Zeiten

22.07.2018 von Volkmar Fischer

Die Bayreuther Festspiele 2018 starten am 25. Juli mit einem neuen "Lohengrin" - mit Piotr Beczala in der Titelrolle. BR-KLASSIK-Opernexperte Volkmar Fischer stellt fünf Tenöre vor, denen der Lohengrin perfekt auf Leib und Stimme geschneidert zu sein scheint.

Franz Völker

Da Richard Wagner sich einen jugendlich strahlenden Stimmklang für Lohengrin wünschte, war Franz Völker in Bayreuth und woanders ein nahezu idealer Interpret (am eindrucksvollsten dokumentiert 1941 unter Robert Heger an der Staatsoper Berlin). Völker wurde den lyrischen wie den dramatischen Momenten der Partie gleichermaßen gerecht, war zu gefühlvoller Tongebung ohne sentimentale Drücker fähig, zu silbrigem Höhenglanz ohne martialisch dräuendes vokales Muskelspiel.

Sándor Kónya

Sandor Konya (etwa 1958 in der einzigen Bayreuther Lohengrin-Regie Wieland Wagners) war ein Belcantist mit ausgefeilter Legato-Vortragskunst, weitgesponnenen Atembögen. Italienisch geschult, bot der Ungar einen südeuropäisch gefärbten Blick auf den Schwanenritter: Melodische Linie und Text gingen ineinander auf. In der 1965 entstandenen Bostoner Studioproduktion unter Erich Leinsdorf ist sogar der von Wagner gestrichene zweite Teil der Gralserzählung zu hören, die sich der Komponist ursprünglich doppelt so lang dachte.

Jess Thomas

Dass sich eine heroisch auftrumpfende Tenorstimme mit intelligenter Textgestaltung verbinden kann, sieht man am Beispiel des Amerikaners Jess Thomas. Auch wenn sein US-Akzent nicht zu überhören war, begeisterte er in Bayreuth 1962 unter Wolfgang Sawallisch und kurz darauf in der bis heute faszinierendsten Studioaufnahme der Diskografie aus Wien mit Elisabeth Grümmer, Christa Ludwig, Dietrich Fischer-Dieskau, Gottlob Frick und Rudolf Kempe am Dirigentenpult.

Peter Hofmann

Die Einzelheiten des Librettos kamen auch bei dem spartenübergreifend orientierten Tenor Peter Hofmann voll zur Geltung, obwohl die Attraktivität seines Lohengrin primär durch ein maskulines Stimmtimbre begründet war. Sein Gesang war das Resultat eines Kraftakts: nicht ohne Anstrengung, aber mit intensiven Gestaltungsmomenten (etwa 1979 in der Bayreuther Lohengrin-Regie von Götz Friedrich). Dazu kam die optische Ausstrahlung des Sängers, der ein Charakterprofil plus Blondschopf zu bieten hatte und schnell zum Frauenschwarm wurde.

Jonas Kaufmann

Wenn dem Interpreten der Lohengrin-Partie daran liegen muss, dass man ihm sein ritterlich starkes Ego genauso abnimmt wie seine Trauer über das Scheitern des Gralsritters am Ende, darf auch der heutige Publikumsliebling Jonas Kaufmann zu den überragenden Rolleninterpreten gerechnet werden. Der für ihn typische baritonal gefärbte Vortrag, sein Wechsel zwischen metallisch attackierendem "forte" und gaumig weichem "piano" ist gerade der ambivalenten Lohengrin-Gestalt angemessen (etwa 2010 in der letzten Bayreuther Lohengrin-Produktion von Hans Neuenfels). 

2093   Búbánat • előzmény2092 2018-09-18 17:56:31

Simándyról az Új Emberben 2002-ben megjelent emlékező cikkből csak pár bekezdést anno beírtam a tenoristánknak létrehozott topicomba (a 7. sorszám alatt), úgyhogy most érdemesnek tartom ezt az egész írást oda feltenni (átmásolni).

Különben most hat órától a Dankó Rádió is megemlékezik a nagy tenorunkról  (Puccini: Bohémélet - Rodolfó és Marcell kettőse, III. felv (km. Melis György); Farkas Ferenc: Csínom Palkó - részletek (Simándy mellett Házy Erzsébet és Szabó Ernő énekel a felcsendülő rádiófelvételről).  A délelőtti adás ismétlése most 18 órától hallgatható meg újra..

2092   Ardelao 2018-09-18 11:00:20

A MAI NAP KÉPÉHEZ

"A kereszténység és a magyarság tetterejével. ...

Simándy Józsefről

 Emlékezés a 102 évvel ezelőtt született nagy énekesünkre

Tehetség, hit és szorgalom - e három tényező bizonyára meghatározó, ha a XX. századi magyar operakultúra csillagának, Simándy Józsefnek a pályafutását értékeljük. Kivételes művészi rangja, tekintélye még évekkel elhunyta után is ott lebeg a legendás Ybl-palota fölött, egy nagy tehetségű művészember élményt nyújtó alakításait, páratlan sikereit idézve.

Simándy az Operaház énekkarából emelkedett ki, és ötvenöt éve, 1947-ben indult meg káprázatosán emelkedő szóló énekesi pályáján. Dicséretére legyen mondva: élete során sohasem tagadta hajdani kórista voltát, hanem büszkén vállalta, mint kiinduló állomást; több alkalommal is becsülő szavakkal emlékezett meg egykori kollégáiról.

1945-ben, amikor az elfogult kulturális politika „jóvoltából" nem igazolták, Vaszy Viktor karnagy, színi direktor meghívására a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának vezető tenoristája lett. Innen, a Tisza-parti városból tért vissza a fővárosba, hogy rövid időn belül meghódítsa az igényes, operát kedvelő közönséget.

Simándy szinte valamennyi jelentős tenorszerepet elénekelte hosszú és töretlenül ívelő pályája során. Hangszíne, hangmagasságának tudatos kiművelése, frazírozó készsége, muzikalitása, színpadi játékereje mellett még ideális külső adottságokkal is rendelkezett. Ez így együtt egy világraszóló karrier kialakítására is elegendő feltétel. De Simándy, nagynevű karnagy mesteréhez és barátjához, Ferencsik Jánoshoz hasonlóan „túlságosan magyar volt ahhoz, hogy máshol is meglelje helyét" a világban. Itthon maradt, s hazájában lett az örök Bánk, a patriotizmus szimbólumának letéteményese. (És még vég nélkül sorolhatnám parádés alakításait.)

E szívet dobogtató remekműben Simándy a közönséget évtizedeken át felülmúlhatatlan élménnyel ajándékozta meg. A „Hazám, hazám" kezdetű, II. felvonásbeli áriában egy lángoszlop hevületével forrósította át a szunnyadó magyar lelkeket. A kommunizmus sivár, elnyomó korszakában mindez több volt, mint kivételes produkció, az élő és eltiporhatatlan hazaszeretet nemes példájául szolgált.

Személyes életem nem avuló élménye, hogy több alkalommal is beszélgethettem Simándy Józseffel. Az Operaházban, közös templomi szereplések során és Balatongyörökön, a szépséges magyar tenger partján s a szőlőtőkék varázslatos közelségében - változatos témák erdejében kalandozva.

Ez a személyes kapcsolat még csak megerősítette bennem, hogy ez az elismert operaénekes (szándékosan nem írtam sztárt, mert a fogalmat mára lejáratták, és maga Simándy tiltakozna ellene a leghevesebben) magyarság-tudatával, mély keresztény hitével, családszeretetével, etikai és morális emelkedettségével harmonikusan élte meg a Gondviselés által kiszabott emberi életet.

Néhány mondata ma is visszhangzik bennem. „Hitemet vállaltam és sohasem tagadtam meg, hogy katolikus vagyok. És nem is féltem, mert Isten velem volt." 

Máskor saját termésű becehegyi borának jóleső kóstolgatása közben a fiatalokról ejtett néhány szót. „Tőlük mindenekelőtt emberséget várok: a magyarság és a kereszténység mozdító tetterejét."

Bánk bán elmondja című önéletrajzi könyvéből (amelyet legjobb kritikusával, Dalos Lászlóval állított össze) világosan kiderül, hogy ez a kivételes életmű a testvérmúzsák közelsége, átjárhatósága révén hamisítatlan, tiszta lírává nemesül.

Szeghalmi Elemér"

(ÚJ EMBER, 2002. december 29. (58. Évfolyam, 51-52. szám)

Szeghalmi Elemér (Budapest, 1929. május 7.), József Attila-díjas (1996) magyar irodalomtörténész, újságíró, kritikus, szerkesztő.

Hogy volt? Simándy József emlékére

2091   Ardelao • előzmény2090 2018-09-15 00:20:57

A főoldalon, "A nap képé"-ben szereplő fotó (Hubay Jenő tanítványaival) az utolsó művészképző osztályról készült a Fő utcai zeneteremben 1936-37 telén. A fényképen láthatók (balról jobbra): Bruckbauer Ferenc, Bardócz Margit, Fejér Sándor, Hubay Jenő, Fenyves Lóránd, Zathureczky Ede, Lengyel Gabriella, Virovai Róbert.

A zongoránál Farnadi Edith, hegedül Wanda Luzzato.

Forrás: Halmy Ferenc, Zipernovszky Mária: „Hubay Jenő”

Zeneműkiadó Budapest, 1976.

(Megj., A.)

2090   Ardelao 2018-09-15 00:05:04

Pontosan 160 évvel ezelőtt született HUBAY JENŐ, a kiváló magyar hegedűművész, zeneszerző és pedagógus, az MTA tiszteletbeli tagja.

Rá emlékezve idézem az alábbi verset:

HUBAY JENŐNEK.

Zengő magyar álmok művésze, üdv neked;
Beh szép a te rózsás, babéros ünneped.
Míg körül a világ csupa vész, gyász, átok
S fölöttünk is balsors száz hollója károg,
Beh jó így ocsúdni vigaszos reményre,
Hallgatni mit jelent ünneped zenéje

És érezni, hogy ez a te dicsőséged
Száz kudarcunkon túl győztes magyar élet.
Mert szent magyar álmok, gyönyörök, keservek
Lelkedből világgá oly hódítva zengtek,
Hogy mindig, mindenütt csak magyar művész te,
Lettél egész világ ünnepelt művésze.

Győztes hősként állsz itt, s míg ünneplünk téged,
Valójában te adsz nekünk dicsőséget
S adsz hitet, hogy e zord, ránk dühödt világon
Győzhet még majd minden szép, nagy magyar álom.
Mint győzött a tied, ... Erre int ünneped, ...
Zengő magyar álmok művésze, üdv neked!

Telekes Béla. (1873-1960), költő, műfordító.

(VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1912/3.)

2089   IVA 2018-09-09 00:02:22

Isten éltesse Kincses Veronikát boldogságban, sokáig!

2088   Búbánat 2018-09-08 10:24:08

Ma egy „kerek” születésnapot ünnepel Kincses Veronika, szeretettel gratulálok a Művésznőnek!  

Találtam egy régi újságcikket, mely a szoprán operaénekesnő portréját rajzolja fel, most ide bemásolom:

  • Magyarország, 1989. július 7-12.  (27. szám)

Kincses Veronika - Portré

„Haragosok nélkül?”

A mai magyar, mindjobban gyérülő s olykor célt tévesztő zenekritikai írások szerzői egy-egy operaházi felújítás során szívesen hivatkoznak a háború utáni évek énekes nagyságaira — Osváth Júlia, Svéd Sándor, Székely Mihály, Gyurkovics Mária, Orosz Júlia legendás generációjára, ezzel valamelyest aláértékelve az azóta művésszé érett, immár harmadik operaénekes nemzedék kvalitásait.

Igaz, énekművészeink között kevesen vannak, akiknek fokozatosan kibontakozó tehetsége révén pályája olyan egyenletesen és megbízhatóan emelkedett volna, mint Kincses Veronikáé, akinek azonban ezt az elismerést ugyancsak nem volt könnyű megszereznie az évek során. Kincses Veronika még főiskolás korában, 1971- ben, megnyerte Karlovy Varyban a Dvořák-énekversenyt, öt évvel később pedig a pozsonyi UNESCO- verseny első díját hozta haza.
1980-ban kapta meg a Kossuth- díjat egyesek szerint túl korán.

„Szerencsére mindig voltak haragosaim is” — vallja a ma már itthon is, külföldön is nagyra becsült szoprán énekesnő. Rendkívüli tehetségét természetesen nemigen vonták kétségbe, de 1973 óta fennálló operaházi tagsága alatt olyan évei is voltak, amikor az igen kis számú fellépési lehetőség miatt rangján aluli „haknizást” kellett vállalnia — gyakran neves művészkollégákkal együtt —, csakhogy rendszeresen énekelhessen. Miközben munkaadója nem engedte, hogy a neki szóló külföldi meghívást elfogadja. Sőt, egy másik kolléganőjét küldték el helyette ...

Mindamellett Sipos Jenő, a neves énekpedagógus egykori növendékének nevéhez az elmúlt másfél évtized alatt jó néhány emlékezetes alakítás fűződött. Többek között Zerlina, Susanna, Fiordiligi, Mimi, Manon, Norma, Angelica nővér, Michaela, az Ernani Elvirája, A nürnbergi mesterdalnokok Évája jelmezében szerette meg a hazai és a külföldi közönség. (Luciano Pavarotti emlékezetes budapesti fellépésekor is Kincses Veronika énekelte Mimi szerepét a Bohéméletben a világhírű tenorista partnereként.)

1983 óta ismert, visszatérő vendége a világ néhány nagy operaházának. Leggyakrabban az Egyesült Államokban és Kanadában lépett fel; Montrealban, Buenos Airesben, Venezuelában, San Franciscóban, Bostonban, Dallasban, Chicagóban. Három montreali vendégszereplésén, amelyeket a televíziós közvetítés révén egész Kanada láthatott, a Pillangókisasszonyban, az Angelica nővérben és a Bohéméletben énekelte a női főszerepet. Jól ismerik Bonnban, Frankfurtban, Hamburgban, Amszterdamban, Brüsszelben, Londonban is.

Itthon egyike azoknak a művészeknek, akik gyakran énekelnek kortárs magyar szerzők műveiben. „Énekszerűen megírt, igényes darab előadására mindig szívesen vállalkozom — mondja Kincses Veronika —, amilyen egyebek között Petrovics Lüszisztratéja vagy Balassa Kassák-rekviemje. Hozzátenném azonban, hogy nem könnyű kiválasztanom a nekem megfelelő kortárs művet, hiszen én énekesnő és nem effektuselőadó vagyok.”

Kincses Veronika 1974-ben — ösztöndíjjal — a római Santa Cecília Akadémián Giovanna Pederzininél tanult egy évig, a harmincas évek híres mezzoszoprán énekesnőjénél, akinek az olaszos dallamformálás titkának elsajátítását köszönheti. A római tanulmányútnak bizonyosan abban is része van, hogy Kincses Veronika napjainkban Magyarországon a lírai olasz női szerepek, főként Puccini alakjainak egyik leghitelesebb megformálója. És talán nem független ettől az sem, hogy a századforduló ugyancsak olasz komponistájának A láng című operájában is hiteles alakítást nyújtott.

Ezt állítja többek között mai énektanára, művészetének állandó és megbízható irányítója, Orosz Júlia is.

„Orosz Júlia, aki hosszú pályán szerzett gazdag tapasztalataival eddig is sokat segített már nekem, maga is énekelt a Respighi-opera 1937-es magyarországi bemutatóján, csakúgy, mint Ligeti Dezső, aki ma Dallasban él és egykor neves, Amerika-szerte ismert énekművész volt. Orosz Júlia, aki nem osztogatja könnyen dicséreteit, nagyon elégedett volt alakításommal. Amit ő és utóbb Ligeti Dezső mondott nekem erről a műről, abból arra következtetek, hogy a mostani felújításról nyilatkozó némelyik kritikus ugyancsak félreértette a darab lényegét, s talán olyasféle boszorkányos rémdrámát várt tőle, ami teljességében idegen ettől a zenétől. A produkciót egyébként, csaknem azonos szereposztásban, Mikó András rendezésében, 1987-ben már előadtuk a Buenos Aires-i Teatro Colonban, a világ egyik leghíresebb               operaházában, ahol egy ideig Toscanini volt a vezető karmester. A mi előadásunkat akkor az év produkciójának minősítették.”

A következő operaházi évadban újabb szereppel bővül repertoárja: Leonórát énekli A végzet hatalma, és Erzsébetet a Tannhäuser felújításában... „A lírai alkatú Wagner-hősnők csaknem ugyanolyan közel állnak hozzám, mint az olaszok; és Wagner zenéje csakúgy, mint például Richard Straussé...”

Kincses Veronika egyike a legmegbízhatóbb operaházi művészeknek: alakításait a legmagasabb színvonal jellemzi, ritkán indiszponált, szerepformálása — az említett sokféleség ellenére is — mindig hiteles, meggyőző.

Úgy sejthető, hogy mindez nem csupán technikailag jól megalapozott énektudásának és biztos stílusismeretének köszönhető. Láthatóan kiegyensúlyozott, harmonikus ember is.

Énektechnikai problémáim valóban nincsenek, hiszen olyan biztos alapokat kaptam tanáraimtól, amelyekkel csak jól kell gazdálkodni. Orosz Júlia pedig, aki szinte a lányává fogadott, rendszeresen kontrollálja a hangomat, amelyre egyébként megtanultam vigyázni. Ma már nem szükséges mindent vállalnom, amire felkérnek, s azt hiszem, a hangomnak legmegfelelőbb optimális számú fellépést sikerült magamnak meghatároznom. Ezek között természetesen koncertek is szép számmal vannak. Egyébként úgy érzem, valóban kiegyensúlyozott az életem, aminek a munka mellett alapja a nyugodt — joggal mondhatom: boldog családi háttér. Férjem maga is zeneművész, az Operaház tagja, tehetséges, szép gyerekem van, s végre elkészült éveken át épült házunk a város zöld övezetében — mit kívánjak még?

SZOMORY GYÖRGY

Kincses Veronika és Ilosfalvy Róbert
 

2087   IVA • előzmény2086 2018-09-04 06:21:29

Köszönet!

2086   -zéta- • előzmény2085 2018-09-03 22:58:35

Ajjaj ...:-(

2085   IVA • előzmény2083 2018-09-03 22:44:52

Nem jártam erre az utóbbi napokban. Most látom, hogy a Mandarin alakítójának neve sem stimmel. A képen nem Fülöp Viktor, hanem Havas Ferenc látható.

2084   IVA • előzmény2081 2018-09-03 22:40:12

Nem téved.

2083   -zéta- • előzmény2082 2018-09-01 22:30:03

Köszönjük a javítást!

2082   tiramisu 2018-09-01 21:20:32

Igen, a fotón Szumrák Vera látható és nem Orosz Adél !

2081   telramund 2018-09-01 18:12:18

Szerintem a képen nem Orosz Adél van,mert tudtommal(lehet tévedek)a Lány szerepét nem táncolta.)

2080   Búbánat • előzmény2079 2018-08-24 10:22:27

Kacsóh daljátéka kizárólag "igazi" énekművészek előadásában hat rám.

2079   Edmond Dantes 2018-08-24 08:40:10

Négy részlet a Nemzeti Színház 2009-es előadásából itt.

János vitéz: Stohl András - Mátyássy Bence (utóbbi Kacsóh Pongrác dédunokája)

Iluska:          Söptei Andrea - Tompos Kátya

2078   IVA 2018-08-24 01:55:08

Gyerekkorom Iluskái: Gencsy Sári és Vámos Ágnes. Szerettem őket. A későbbi, nemszeretem rendezésű János vitézekben Csengery Adrienne volt a kedvencem a szerepben.
Amikor Orosz Júlia felvételével találkoztam a Youtube-on (gyerekkoromban ő már nem játszotta Iluskát), egészen elbűvölt ez az előadói minőség:
https://www.youtube.com/watch?v=2Fp0jf3bVVA

2077   IVA 2018-08-12 04:12:27

Házy Erzsébet fotója Újszegeden készült, a „tupírkonty” és a csónak kivágás korában. (1960-as évek)

2076   Búbánat 2018-08-07 11:16:38

"ÚJ SZEREPLŐK  A SIMONE BOCCANEGRÁBAN"

KERTÉSZ IVÁN operakritikájából

  • Muzsika, 1971. május (5. szám)

[…] Most Oláh Gusztáv kitűnő régi rendezésébe álltak be az új szereplők.

A legkiválóbb alakítást kétségkívül Marton Eva nyújtotta Amelia Grimaldi szerepében. Szép színű lírai szopránja salaktalan tisztasággal cseng minden fekvésben, a frázisokat hajlékonyan, muzikálisan formálja meg, kiművelt énektechnikája révén biztos ura hangjának. Ha ezen az úton fejlődik tovább, ha arra törekszik, hogy még színesebben, még kifejezőbben énekeljen, bizonyára fényes jövő áll előtte.

Radnay György Simone Boccanegraként újból meggyőzött ismert erényeiről: zeneileg hibátlanul, őszinte átéléssel jelenítette meg a rokonszenves Verdi-hőst. A közép és mély fekvésben szépen, tömören szól a hangja, a magas piano-állásokat is jól oldja meg. Ahogy azonban a felső regiszterben forte kell énekelnie, hangvétele görcsössé, szorítottá válik. Sajnos éppen ezek a részek a legfeltűnőbbek, ezért a hiba rányomja bélyegét egész produkciójára.”

2075   Búbánat • előzmény2074 2018-07-27 12:06:30
  • Magyar Nemzet, 1969. március 11.

"Pénteken temetik Sárdy Jánost"

A vasárnap este utcára került hétfői lapokból értesült a fővárosi olvasó, az egész ország pedig a televízió vasárnap kora esti híradójából a szomorú hírről, hogy Sárdy János meghalt.
Ez a legnagyobb nyilvánosságnak bejelentett gyászhír egy milliókat érdeklő, nemzetközi sportesemény közvetítése és egy klasszikus tragédia tévé-előadása közé ékelődött. Alapjában véve profán környezetbe került az események sajátos közönye folytán a híradás egy művészember elvesztéséről — valahogy mégis így érezte stílusosnak a megrendült néző és hallgató a hírt: a legnagyobb nyilvánosság, az egész ország egyszerre, egycsapásra csakis így értesülhetett egy legnagyobb népszerűségben élt ember haláláról.

De stílusos volt a szomorú, a végleges és megmásíthatatlan hír elhelyezkedése egy napi esemény és egy örökérvényű alkotás közé azért is, mert a környezet mintegy összefoglalta és jelképbe zárta Sárdy egész művészi pályáját. Fellépéseinek, színpadi megjelenéseinek volt olyan tömegvonzása, mint a legközkedveltebb sportoknak, művészetében pedig volt valami nemes, csiszolt és emelkedett, a műfaj, a könnyed éneklés, az ifjúi operaszerepek és a legnépszerűbb operettszerepek — nem kell félni kimondani a szót — bizonyos klasszicitása. Rossini-operákban, de a wagneri Mesterdalnokok Dávidjában is, eszményibb szereplőt nehezen lehetett volna találni Sárdy Jánosnál akár a férfias megjelenést, akár az alakformálás lendületét kereste a közönség a szereplőben. Operettek figuráiban pedig egyenesen ellenállhatatlan volt. Tudott agyafúrtan humoros és természetesen rusztikus lenni a Mágnás Miskában például, tudott hiteles mesebeli hőssé, faluvégi porból vett és csillagporrá lett, líraian népi alakká válni a János vitézben például. De fizikailag hajlékonyan, művészileg rugalmasan tudott olyan elegánsan is hetyke lenni, mint egy vérbeli királyi legényke, mint egy London utcáin és kocsmáiban s ugyanakkor a legelőkelőbb angol college-ben nevelkedett Bob herceg. Volt ő Danilo a Víg özvegyben és volt Errol Flynnre emlékeztető kalandos lovag a Kard és szerelemben — száz árnyalatú s mindig őszinte színei voltak mindenegyes, felsorolhatatlan számú szerepében, a pódiumokon előadott népdalaiban és magyarnótázásaiban is.

Minden szerepével mégis úgy tudott azonosulni, hogy „a” Sárdy maradt, fiatalok, öregek szívét átmelegítő kedvenc, évtizedeken át az ideális, ifjú hős és hódító énekes- amorózó, nagy kedvű mulatozó. „A” Sárdy, akinek a neve, ha megjelent a plakáton, nem fél siker volt, hanem egész estét betöltő vonzóerő.

Hatvankét éves volt azoknak a hatvan éven felülieknek a fajtájából, akiknek játékos kedvén, ifjúságán nem fognak még az évtizedek sem,  akinek népszerűsége mitsem veszít a ragyogásából: a Chevalier-k, a Chaplinek fajtájából, parasztbarokk, magyar-barokk stílusra faragva.

A Magyar Népköztársaság Érdemes Művészeként, a Fővárosi Operettszínház tagjaként halt meg. Március 14-i, péntek déli, 1 órai temetéséről a Farkasréti temetőben színháza gondoskodott, emlékének hosszú megőrzéséről pedig az a hűséges közönség, amely Sárdy Jánost a szeretetébe zárta.

/-a-/

2074   Ardelao 2018-07-27 11:10:26

SÁRDY JÁNOS (1907.07.27.-1969.03.09.) opera- és operetténekes, színpadi és filmszínész ma lenne 111 éves.

Nem kerek évforduló és nem is elegáns, hogy születésének napján egy nekrológból idézek, amelyben Abody Béla emlékezik meg róla. Ám Abody mondatainál találóbban nem lehetne jellemezni azt, amit e népszerű művész képviselt, a „sárdyságot“.

„Egy időben bálvány volt, a népszerűség hullámhegyének legcsúcsán; e népszerűség hőfoka, izgatottsága, látványossága akkora volt, hogy össze sem hasonlítható a mai sztárokéval, holott ők sem panaszkodhatnak. S hogy más divat jött, és elmúlt a tűzijáték, nem tűnt el, mint annyi csillag az előadóművészet egéről, hanem jelképpé mélyült, mint Blaháné. Klasszikussá érett. A magyar népmese harmadik gyermekévé, aki tiszta szívvel küzd a sárkány ellen, nem mérlegelve, hanem vállalva a veszélyt, nem töprengve, hanem egyetlen lehetséges útját járva, tisztessége, küldetése logikája szerint. Ezt a figurát — önmagát — építette fel élete végéig, ez volt a hatalma. Stílust teremtett, amelynek kiterjedését a maga legbelsőbb mondanivalójának terjedelme szabta meg.“

(MUZSIKA, 1969-05-00/5. SZÁM)

Nem ő volt a legjobb énekes. Természetes, szép hangja hamar megkopott. Nem is ő volt a legjobb színész. Nála jobb képűek is akadtak bőven. Ám, ha Sárdy megjelent a színpadon vagy a filmvásznon, mintha kisütött volna a nap, melegség járta át az ember szívét. Ragyogó, nevető tekintete, előreálló, nem szabályozott fölső fogsora, nyílt, őszinte mosolya, a göndör fekete hajból egy-egy rakoncátlanul homlokába hulló tincs és mindvégig megőrzött ízes, dél-dunántúli akcentusa végtelenül kedvessé, szerethetővé tette. Nem hinném, hogy képes lett volna hitelesen eljátszani  a gonoszt. Ezekkel az adottságokkal, ezzel a belülről áradó fénnyel ez lehetetlen volt. Még ma is, ha feledni szeretném a napi gondokat, világunk sötétedését, beteszek egy-egy filmet, ahol őt láthatom és hallhatom, és egy időre megnyugszom. Isten éltesse Sárdy János emlékét!

Adj, Uram, Isten - dal az Álomkeringő című filmből

2073   Edmond Dantes • előzmény2071 2018-07-26 13:02:31

Pernye András? Nagyon régen elment, fiatal voltam, nem emlékszem az objektívitás-faktorára.

2072   Klára • előzmény2071 2018-07-26 08:43:54

Minden operakritika - ahogy minden kritika, vagy bírálat, akár művészi teljesítményről van szó, akár más egyébről - mindig szubjektív, mert a kritikát ember fogalmazza meg.

Az már más kérdés, hogy emellett, vagy ennek ellenére, mennyire tud tárgyilagos lenni! Erre valóban kiváló példa Kroó György tanár úr, aki valóban az érintett művet, művészi teljesítményt bírálta, és soha nem lehetett tudni, milyen az egyéni viszonyulása az adott előadóhoz.

Ami nem jellemző másokra, és sajnos egyre inkább kimegy a divatból. Mit lehet várni egy „kritikától”, amely így kezdődik: Én ugyan nem szeretem X.Y. énekest, karmestert, stb., de……. és itt jön valami véleményféle! Vagy messziről látszik, a politikai viszonyulás!

2071   -zéta- • előzmény2070 2018-07-25 15:04:13

Kroó György mindig objektív tudott maradni, de nincs még egy nevem...

2070   Edmond Dantes 2018-07-25 13:54:49

Lehet-e egy (opera)kritika objektív? Hiszen ahány ember, annyiféle ízlés, ahány kritikus...dettó. Azt gondolnám, az ideális kritika és kritikus az, ami/aki külső = a produkcióval össze nem függő befolyástól-ráhatástól mentes, röviden: értékek és nem érdekek mentén tud maradni

2069   -zéta- • előzmény2068 2018-07-25 13:46:28

Igen, pontosan erre akartam utalni...:-)

Mint olyan, aki legalább háromszor élőben láttam az előadást (+ videón), Abody véleményét osztom...

2068   telramund • előzmény2067 2018-07-25 13:09:27

...vagy arra jó példa,hogy mennyire subjectiv......:):)

2067   -zéta- • előzmény2066 2018-07-24 11:44:07

Remek példa arra, hogy az operakritika mennyire összetett műfaj...;-)

2066   Búbánat 2018-07-24 10:29:20

"A nap képe" (Momus - Galéria)

Offenbach: Kékszakáll – Erkel Színház.

Bemutató: 1981.  november 8.

Kritikákból:

Magyar Nemzet – Kertész Iván: „AZ ELSŐ BEMUTATÓ november 8-án több kiváló alakítással örvendeztette meg a közönséget. Mindenekelőtt Melis György Popolani alkimistáját kell kiemelni. Ilyen elsőrangú komédiás nincs még egy a társulatban, motorja az előadásnak, és minden hangjával és gesztusával új meg új derültséget fakaszt."

"Begányi Ferenc éneklése ezúttal jobban tetszett, mint a játéka, Oscar grófot kissé egysikúan formálta meg.”

Új Tükör – Abody Béla: „Vastapsot érdemel Melis György idevaló humora, s az a tökéletesre sikeredett törekvése, hogy páratlan hangszépségét egy pillanatra sem adja fel a „jellemzés” kedvéért.”

Begányi Ferenc mostanában mindig jó…”

MUZSIKA – Várnai Péter: „Melis György és Gáti István a két Popolani. Alakításuk meglehetős egysíkúsága,  azt hiszem, a rendezés hibája: csak idegesek, csak  "szórakozott tudósok", gesztusviláguk is folytonos ismétlésekből áll."

 "Oscar grófot Begányi Ferenc és Bende Zsolt formálja meg: az előbbi alakítása ugyancsak egysíkú, az utóbbiban legalább megvan az arisztokratikus könnyedség..."

 

 

2065   Edmond Dantes • előzmény2064 2018-07-11 13:48:37

Mai játékban zongoristákról is kérdez szerkesztőnk, Kimernya? zene is Gershwines, hátha.. ;-)

2064   miketyson • előzmény2063 2018-07-11 12:25:44

Ha  még valahogy Gershwint is sikerült volna rácsempészni...

2063   Edmond Dantes 2018-07-11 09:31:27

A nap képe láttán muszáj felidéznem, hogy anno nem színpadon és nem teljes terjedelmében, hanem arról az NDK-Eterna lemezprodukcióról ismertem meg részleteket ("Querschnitt") a Forzából, amiben a képen látható két nagyszerű művész is közreműködött. Megkockáztatom: azon a felvételen szinte senki nem az "igazi" szerepkörébe tartozó szólamot énekelte, Prey és Gedda mellett Grace Bumbry, Helga Dernesch, Siegfried Vogel és Gottlob Frick sem, ráadásul német nyelvű a felvétel, mégis ők szerettették meg velem ezt a Verdi-darabot. A képválasztás a szerkesztő(k) bravúrja: látom, mindkét nagy énekes születésnapja ma van, köszönet érte!

2062   Ardelao 2018-06-26 11:07:00

 

CLAUDIO ABBADO

(1933. június 26. – 2014. január 20.)

 

E m l é k é r e :


Nem mindennapi zenei élményben volt részük azoknak, akik ott lehettek az Európai Ifjúsági Zenekar bratislavai hangversenyén, melyet korunk egyik élenjáró karmestere Claudio Abbado vezényelt. A műsoron egyetlen mű: Gustav Mahler utolsó befejezett alkotása, a IX. szimfónia szerepelt. Napjaink Mahler-reneszánsza ellenére ez a hangulatilag rendkívül összetett és formabontó szimfónia aránylag ritkán hangzik el a koncerteken. A mű alapgondolata a sötét halálsejtelem, búcsúzás a világtól, melyet közben nyers humor és keserű irónia vált fel.
 

A Mahler-mű nehéz feladat elé állítja a zenekarokat s ezért szinte hihetetlen az a technikai tökéletesség, az a hangszín- és kifejezésbeli árnyaló-készség, amit a 14—23 éves fiatalokból álló, nagy-létszámú zenekar bemutatott. Nem kétséges: abban hogy a muzsikusok a szakmai tudás ilyen fokáig jutottak el és közben nem vesztették el a játék spontán örömét — nagy része van Claudio Abbado rendkívüli egyéniségének. Abbado mindenekelőtt a hangzáskép áttetsző tisztaságára, az egyes hangulati elemek érzékletességére törekedett. Sokáig tartó élményt jelent a közönség számára például a záró-rész csöndes átszellemültsége, mely a zenekar és Abbado tolmácsolásában megrázóbban hatott bármiféle érzelmi kitörésnél.

A 140 tagú Európai Ifjúsági Zenekar 1976 óta szerepel és Abbado kezdettől a művészeti vezetője. A tagság természetesen cserélődik s az újakat évente pályázat alapján választják ki az európai országok tehetséges muzsikusaiból, konzervatóriumi vagy zenei főiskolai hallgatókból. A mostani zenekarban öt csehszlovákiai fiatal is játszik. Nem hirtelen összeboronált együttesről van tehát szó — az egyes zenei produkciókat hosszú és szigorú próbák előzik meg. Abbado ugyanis nagyon igényes, ám a dicsérettel sem fukarkodik. Szinte csodálatos, hogy sokoldalú elfoglaltsága mellett — a milánói La Scala művészeti vezetője, a Londoni Szimfonikusok vezető karmestere volt, állandó vendég karmestere a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak és most szeptembertől átveszi Lorin Maazel örökét: a Bécsi Állami Opera művészeti vezetője lesz — időt tudott szakítani a fiatal zenészekkel való intenzív foglalkozásra.
 

Az eredmény: az Európai Ifjúsági Zenekar játéka, a hangversenyeken aratott óriási közönségsiker — teljes mértékben igazolja Claudio Abbado szándékának helyességét, azt, hogy a szakmai fejlődés mellett egy ilyen összetételű zenekar a nemzetek közötti megértést is szolgálja.  
 

Delmár Gábor

A HÉT, 1986.VIII.29.

2061   Edmond Dantes 2018-06-02 18:05:23

A nap képéhez, kicsit off: ugyanabban az évben, 1936-ban a fesztiválon t.k. előadták Wolf: Der Corregidor (A kormányzó) c. operáját is, amit nemrég -némi vitát generálva itt- az Erkel Színházban játszottak. Bruno Walter vezényelt. 

2060   Búbánat 2018-05-30 20:16:09

Ma lenne 66 éves Kocsis Zoltán

 Írta  Papageno  - 2018. május 30.

2059   Ardelao 2018-05-30 12:41:46

KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE, aki ma lenne 66 éves: de szomorú, lassan két éve már, hogy nincs közöttünk!

(1952. május 30. – 2016. november 5.)

*

Fazekas Gergely tudósítása egy 2005-ös Kocsis-Ránki hangversenyről (részlet):

… „Kocsis Zoltán társaságában Ránki Dezső lépett a színpadra. Liszt: A-dúr zongoraversenye Ránki régi kedvence, s talán a szólista és a mű közötti intim viszonynak volt köszönhető az előadás hallatlan intenzitása. Ránki a tőle megszokott magabiztossággal és poézissel játszott, ám amikor arra volt szükség, hihetetlen erővel ragadta meg a zongorát. Kiegyenlített hangzásélményt nyújtott a zongora és a zenekar együttese, Kocsis érzékenyen kísérte Ránkit - a két nagyszerű művész sikerrel mentette meg az estét. …”

MUZSIKA, 2005.

2058   Búbánat 2018-05-28 14:26:52

Svéd Sándor, Kossuth-díjas énekes, ma 112 éve született.

 

Svéd Sándor - Figaro belépője - Rossini: A sevillai borbély (video)

Svéd Sándor: Ereszkedik le a felhő (videó)

2057   Ardelao 2018-05-28 13:38:57

 

„A ZENE” 1928. április 1-én megjelent (IX. Évfolyam) 12. számában ez olvasható:

Svéd Sándor, a Zeneművészeti Főiskola operai tanszakát végző Szabados tanítvány hősbaritonjának átható erejű, nemes zengésű orgánuma a legfinomabb árnyalatokra is képes. Technikai készültsége, átfontolt és átérzett előadása minden ízében művészi. Tizenhat szereppel indul a nehéz énekesi pályára, amely bizonyára nagy sikerekkel fogja jutalmazni ritka tehetségét. (Budapest, 1928.IV.1.)

Svéd Sándor: Stradivári dal

Kálmán Imre - Harsányi Zsolt: Cigányprímás c. operettjéből

2056   Búbánat 2018-05-25 13:15:26

Beszélgetés Hidas Frigyes zeneszerzővel (1990. 01. 11.)

Főnix – Sarok

Emlékszoba és kiállítóhely

Bieliczkyné Buzás Éva: „Hiányzik a bíztató kézszorítás….”

(Budapest, 1928. május 25. – Budapest, 2007. március 7.)

 

2055   Búbánat 2018-04-30 23:16:13

A mai születésnap-évfordulóra

Lehár Ferenc

Bad Ischlben, a Traun folyó partjánál

Lehár Ferenc 1870. április 30-án Komáromban született, s bár élete nagy részét Ausztriában élte le, mindig magyar állampolgár maradt. 1880-tól Budapesten, a Nemzeti Zenedében tanult, majd a prágai konzervatóriumba is járt, ekkoriban igen szerény körülmények között élt. Hangmester lett, majd apja zenekarába szegődött szólóhegedűsnek, 1890-től katonakarmesterként végigjárta a monarchia városait.

1902-ben Bécsben telepedett le, itteni hírnevét egy keringő alapozta meg. A fiatal Lehár Paulina Metternich hercegnő farsangi báljára, amelyen a hölgyek arannyal és ezüsttel átszőtt ruhákat viseltek, komponálta meg a mulatság résztvevőit elbűvölő Arany és ezüst című keringőjét. Még abban az évben bemutatták első operettjét, a Bécsi asszonyokat, s a siker lehetővé tette, hogy otthagyja a hadsereget.

A drótostótot már sorozatban százszor játszotta a pesti Magyar Színház, majd 1905-ben színre került legnépszerűbb alkotása, A víg özvegy. A premier kis híján kudarcba fulladt, mert a bemutatóra alig költöttek, alig próbáltak, a közönség pedig nem értékelte a hagyományos bécsi stílustól elütő művet. A Víg özvegy mégis világsikert aratott, New Yorkban 416 alkalommal játszották.

Lehár összesen 31 operettet írt, a legtöbbnek Bécsben volt a premierje, de valamennyit rövid időn belül Budapesten is műsorra tűzték. Világsikert aratott a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem és A mosoly országa című darabja, gyakran játsszák A három grácia, A cárevics, a Paganini, a Friderika és a Giuditta című műveit is.

Az operett a monarchiában és utódállamaiban a könnyű szórakoztatás alapműfaja lett, jelesei között számos magyart találhatunk (Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Ábrahám Pál). Lehár munkáit friss színpadi ötletek jellemezik, fantáziájával, technikai igényességével, humorával megújította a hagyományossá vált bécsi operett stílusát. Ostobácska történetek és egysíkú figurák helyett élő embereket állított a színpadra, s dallamos, fülbemászó melódiái ellenére olyan követelményeket támasztott a zenekarral és az énekesekkel szemben, amilyenekhez azok korábban nem szoktak hozzá.

1926 és 1938 között Berlinben, majd ismét Ausztriában, Bad Ischlben lakott. 1945 után Zürichbe költözött, s csak halála előtt tért vissza Ausztriába. Átélte mindkét világháborút, a huszadik század fordulatos történelmét, de hírnevével, befolyásával soha nem akart sem élni, sem visszaélni. Nem kérte Horthy közbenjárását, amikor az 1921-es királypuccsba belekeveredett legitimista katonatiszt testvérének le kellett szerelnie, s akkor sem keresett hatósági védelmet, amikor az Anschluss után a Gestapo el akarta hurcolni "hibás" születésű feleségét. Az asszonyt végül a szomszédok rejtették el és így menekült meg.

Lehár Ferenc 1948. október 24-én halt meg Bad Ischlben, egykori villája ma múzeum és a helyi színház is a nevét viseli.

https://mult-kor.hu/cikk.php?id=28728

2054   IVA 2018-04-30 06:06:59

A Tánc világnapja alkalmából kapott képnek különösen örültem, mert alig található a neten jó minőségű színes felvétel a múlt század operaházi művészeiről. A balett-táncosokról annál is kevesebb.
Remélem, az Operaház egyszer közkinccsé teszi azokat a fényképeket, amelyeken fösvény módján ürcsörög.
http://www.momus.hu/gallery.php?act=daylist&ldate=2018-04-29

Ha már Orosz és Róna, mostanában találkoztam ezzel a gyöngyszemmel, régi stúdiófelvétellel:
https://www.youtube.com/watch?v=I6SKy5KLSwc

2053   Ardelao 2018-04-25 06:45:02

Képtalálat a következőre: „Astrid Varnay”

Astrid Varnay

Stockholm, 1918.04.25.-München, 2006.09.04.

„IZOLDA

Astrid Varnay személyében valóban világsztárt üdvözölhettünk a budapesti operaszínpadon, olyan nagyságrendű énekművészt, amilyen csak ritkán fordul meg nálunk, olyat, akinek nevét minden igazi operabarát ismeri, akár odaírják mellé a plakátra, hogy ennek és ennek az operaháznak a tagja, akár nem. Nem nagyon korán érkezett Budapestre, különösen, ha tekintetbe vesszük magyar származását, de nem is túlságosan későn. Még művészete teljében láthattuk Astrid Varnayt, ha üdén fiatalos „jungdramatisch" hangját, melyet régebbi lemezfelvételeiről ismerünk, már nem is hallhattuk.

Vendégszereplésének első estjén nagy szerepében, az Izoldában mutatkozott be a budapesti közönségnek. Magávalragadóan szuggesztív alakítását rendkívül tudatosan építette fel. Játékában, énekében emlékezetesen szép megfogalmazást kapott mind az I. felvonás első felének visszafojtott szenvedélye, mind a későbbiek folyamán megnyilvánuló, gáttalanul áradó szerelem. Nagy vivőerejű, sötét színű drámai szopránja a nehéz szólam mély és magas fekvéseiben egyaránt fölényes biztonsággal mozgott. Astrid Varnay bizonyságát adta annak is, hogy — minden ellenkező híreszteléssel szemben — a Wagner-éneklés nem azonos a permanens fortisszimóval; az I. felvonásbeli elbeszélésben és a szerelmi halál-jelenetben gyönyörű pianókat hallottunk tőle. A legjobb művészi teljesítményt az I. és III. felvonásban nyújtotta, itt általában saját erejére támaszkodhatott. A II. felvonásbeli nagy duettben már nem függetleníthette magát partnerétől. Szép hangú Trisztánunk zeneileg bizony nem volt egyenrangú társ, ez pedig hatott Varnay produkciójára is.

Mint a háború utáni Bayreuthi Ünnepi Játékoknak tizenhat év óta állandó szereplője, mint a legnagyobb Wagner-karmesterek és énekesek partnere, természetes, hogy Astrid Varnaynak nemcsak az autentikus zenei stílus vált vérévé, hanem a Wagner-unokák által meghonosított korszerű játékmód is. Nincs egy felesleges mozdulata, így játékában a legkisebb gesztusnak is megvan a maga zenei-drámai jelentősége. Összegezve: Astrid Varnay vendégszereplése minden szempontból élményt jelentett. A Trisztán-előadás közönsége joggal ünnepelhette a kiváló énekesnőt, és személyében a tehetség, a szakmai tudás és a művészi alázat megvalósult egységét.

Kertész Iván”

(MUZSIKA, 1967/7. SZÁM)

Wagner - Tristan und Isolde - Isolde's Narrative and Curse - Astrid Varnay (1954)

2052   Ardelao 2018-04-16 00:43:07

WEINER LEÓ (1885. április 16. – 1960. szeptember 13.)

133 évvel ezelőtt, ezen a napon született WEINER LEÓ magyar zeneszerző, aki nemzedékileg közvetlen pályatársa volt Bartóknak és Kodálynak, s hogy munkássága meghatározó jelentőségű volt századelőnk zenei aranykorában. Részese és gazdagítója volt annak a hirtelen kibontakozó zenei megújhodásnak, amelynek lendülete túllépte a nemzeti mércét.

Weiner alkotói pályája üstökösként tűnt fel a 20. század első évtizedében, s bár az idő múltával ez a kimagasló tündöklés alább hagyott, munkássága a korabeli magyar zeneművészetet jelentős szellemi-művészi értékkel gazdagította.

*

Berlász Melinda:

«WEINER LEÓ ÉS TANÍTVÁNYAI»

Előszó: (részlet)

… […] ― Az „Emlékek Weiner Leóról” című emlékezésgyűjtemény Weiner születésének centenáriumán látott napvilágot, 1985 tavaszán. A kötet negyvenhárom memoárban idézte fel Weiner alkotói és tanári portréját kollégáinak és két nemzedéket felölelő tanítványainak emlékezete alapján. A memoár műfaj kötetlensége Weiner életművének tudományos feldolgozásában primer forrásnak bizonyult: tanári tevékenységének, személyiségének és módszertanának szempontjából egyedülálló, lényegi alapvetést eredményezett a kortársi és a tanítványi nézetek összehasonlító, egymást kiegészítő közlései nyomán. A közel félszáz szerzői hozzájárulásból kirajzolódó összkép alapján ma már tudományos válasz adható Weiner nemzetközi hírnevet szerzett zenepedagógiai munkásságának szellemi-művészi kérdéseire: pedagógiai elveire, a szerző-hű előadás követelményeinek bevezetésére, előadóművészi módszertanának lényegi vonásaira. Kötetünk szinte rendhagyó példát szolgáltat a szóbeli történetírás műfaját meghaladó, analitikus tényfeltárás eredményességére: különösképpen a pedagógiai módszertani elvek terén, de a tanári portré kidolgozásán túlmutató tényanyag vonatkozásában is, főként a zeneszerzői életműnek és a kor zeneéletének összefüggésében.

― Minden várakozást felülmúló, gyakran elemző szempontú értékelésekben a weineri zenepedagógia belső törvényszerűségére derült fény. Láthatóvá vált, mi volt ennek a nemzetközi viszonylatban is kimagasló jelentőségű előadóművész-tanárnak a programja és módszere, amely a 20. századi magyar hangszeres előadó-művészet kimagasló egyéniségeinek (hangszeres szólóművészeknek, kamaraegyütteseknek és karmestereknek) közös vonásaiban keltett figyelmet és elismerést szerte a világon.

― Weiner tanári szemléletének genezisét és titkát a tanítványok elemző vizsgálata tárta fel komplex értelmezésben: a zeneszerzői és pedagógiai szemlélet egységében. …[…]

*

DÁNOS LILI (1912-2010), az egykori kanizsai csodagyermek, így emlékezett vissza Mesterére, Weiner Leóra.

― «A Varró Margit-féle társaságban ismerkedtem meg Weinerrel, ahová én már gyermekkorom óta tartoztam, mint Gréte néni csodagyerek tanítványa. Akkoriban több tehetséges növendék tanult nála, hogy csak néhányat említsek közülük, Károlyi Gyuszit, Rév Lilit, Kinsky Róbertet és Kerekes Jánost. A felnőtt társasághoz tartoztak elsősorban a muzsikusok, mint Varró Margit, Weiner Leó, Kentner Lajos és Kabos Ilonka, továbbá Máthé Klári, más területről emlékszem Ferenczi Sándorra, a pszichológusra, de sokan mások is összejártak itt, és egy szellemi kört alakítottak. Én akkor még fiatal lány voltam, de már ekkor is többször előfordult, hogy meghallgatott bennünket Leó bácsi, és elmondta a véleményét.

― A későbbiekben, amikor tanárképzős lettem, a főiskolán kamarazene órákra jártam hozzá, a megfigyeléseim és megérzéseim nyilván hasonlóak a többi növendékével.

― A zongoristáknak csodálatosan tudott megmutatni dolgokat. Olyan keze volt, hogy kevés zongoraművésznek van olyan finom, puha billentése, mint neki volt. Hihetetlenül laza csuklója volt, egészen egyedülálló módon tette rá kezét egy akkordra, amely úgy szólt – ha akarta – mint egy orgona. Előfordult, hogy egy ilyen akkordfogást hússzor is elismételtetett a növendékekkel, hogy úgy szóljon, ahogy kell. A növendékek úgy tanultak nála, hogy a megmutatott megszólaltatást valamiképpen megpróbálták megközelítően leutánozni. Komoly hangsúlyt fordított a billentési technikára, de hasonlóképpen a zenei kifejezés valamennyi részletére, a dinamikára, a frazeálásra. Egy staccato kidolgozására, ha kellett, órákat szánt.

― Zongoratechnikai szempontból Leó lényegében az tanította, amit a Varró Margit-féle iskolában tanultam. Ebből eredhetett, hogy a kamarazene órákon többször is felszólított, hogy: „Lili mutasd meg!” Ebből gondolom, hogy meg volt elégedve velem.

― A háború után sor került arra, hogy a Concertinóját előadjam. Ez 1948/49-ben lehetett, amikor ifjúsági hangversenysorozatban a Budapesti Hangversenyzenekarral előadhattam e művet. Természetesen Leó megkívánta, hogy vele többször is átvegyem a szólamomat, és akkor rengeteget foglalkozott velem. Nála a lakáson játszottuk a művet és egy másik barátunk – ugyancsak a Varró-féle baráti körből – Aczél Erzsi játszotta a zongorán a zenekar szólamát. A Concertino nagyon szép, érzékeny, utóromantikus mű, tele finomságokkal, kényes részletekkel, aminek megszólaltatásánál Leó méltán igényes volt.

― Ekkoriban készültem a Bartók-versenyre is, s miután a döntőbe kerültem, kértem Leót, hogy vegye át velem a Chopin: e-moll zongoraversenyt. Ekkor hasonlóképpen két zongorával gyakoroltunk, és ebben a stílusban teljesen egyedülálló intenzitással és elmélyültséggel dolgozott velem.

― Más alkalommal is – amikor tíz éven át az Operaház korrepetitora voltam – részese voltam tanításának. Ekkoriban mutatták be Weiner Csongor és Tünde balettjét. Blum Tamás karmesterrel és Weinerrel sokat dolgoztunk együtt, emlékszem, hogy részletesen megbeszéltük a tempókat, és az elképzeléseit beírta a zongoraszólamba. Amikor már a színpadon folytak a próbák, mindig jelen volt. A bemutatóval nagyon elégedett volt, az előadás utáni bankettre is eljött, és nagyon jól érezte magát. Ilyenkor teljesen felszabadultan beszélgetett, vidám volt és jókat evett.

― Többször játszottam zongoraműveit koncerten és a rádióban is, a Magyar parasztdalok sorozatokat, a Passacagliát és más darabjait. Emlékszem, hogy amikor Bartók op.14-es Szvitjét játszottam a rádióban, nagyon elégedett volt, gratulált.

Talán nem volt még rajta kívül zeneszerző, aki ilyen intenzitással élt volna a tanításnak. Univerzális zenei tehetség volt, aki nemcsak egy területen nevelt muzsikusokat, hanem a zenélés minden területén. Ebben is egyedülálló volt.»

*

2051   Ardelao 2018-04-14 15:25:43

MARIE VAN ZANDT (1858-1919)

Amerikai születésű szoprán énekesnő, aki sikereit Párizsban aratta. Híres szerepei voltak: Mignon, Lakmé, Amina, Zerlina, Cendrillon (Massenet). 

Egy orosz gróffal kötött házassága után visszavonult a színpadtól. Cannesban hunyt el.

Budapesten is vendégszerepelt.

*

«Marie Van Zandt kisasszony, a párisi híres énekesnő jön, s csinos arcképe napok óta látható már a kirakatokban.

Nem, mint egy nagyherceg menyasszonya jön, (ezekről a nagyhercegekről sokat írogat összevissza büntetlenül a külföldi sajtó), hanem jön, mint olyan énekesnő, kitől méltán várunk sikereket.

«Lakmé»-ban, melynek címszerepét Delibes az ő számára írta, lép föl először a jövő hét első felében. Aztán valószínűleg a «Mignon»-t és a «Dinorah»-t fogja még énekelni.» 

FŐVÁROSI LAPOK, 1887. december 7. (336. szám)            

2050   joska141 2018-04-12 10:33:34

Ezen a honlapon, néhány nappal ezelőtt egy más oldalon, Gulyás Dénes nyilatkozott a képen pont együtt látható 2 énekesről....Legalábbis sajátságos szempontból....Hm...Persze a szavak elsődlegesen a nyilatkozót minősítik....

2049   Búbánat 2018-04-12 10:29:23

Montserrat Caballé ma 85 éves

Bartók Rádió mai műsorán szerepel:


12:36 – 13.39

Montserrat Caballé Giuseppe Verdi-áriákat énekelhttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

1. Az álarcosbál - Amélia áriája II. felv., (km.: Római Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Bruno Bartoletti - Római Rádió, 
1969. október 14.),

 2. Ernani - Elvira áriája III. felv. (km.: Milánói Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Gianandrea Gavazzeni - Milánói Rádió, 
1969. március 25.),

3. A trubadúr - a) Leonóra áriája IV. felv., b) Miserere (km.: Giuliana Matteini, Valiano Natali, Richard Tucker - ének, Milánói Teatro Comunale Ének- és Zenekara, vez.: Thomas Schippers - Firenzei Teatro Comunale, 
1968. december 11.),

4. Luisa Miller - a) Luisa áriája I. felv., b) Luisa áriája II. felv. (km.: Ezio Flagello - ének, New York-i Metropolitan Opera Zenekara, vez.: Thomas Schippers - New York-i Metropolitan Opera, 
1968. február 17.),

5. A kalóz - Gulnara áriája II. felv. (km.: Firenzei Teatro Comunale Zenekara, vez.: Franco Capuana - Firenzei Maggio Musicale, 
1967. június 15.)

2048   Ardelao 2018-04-09 12:54:24

 

112 éve született DORÁTI ANTAL világhírű magyar karmester (1906.IV.9. – 1988.XI.11.) emlékére:

 

„MAGYAR AMERIKA

DORÁTI ANTAL ÜNNEPLÉSE

WASHINGTON, D. C.
 

— Az Amerikai- Magyar Kultúr Központ a washingtoni Shoreham szálloda nagytermében, díszvacsora keretében ünnepelte Doráti Antalt, a Washingtoni Szimfonikus zenekar főigazgatóját, 70. születésnapja alkalmából. 

Dr. Hám Tibor, a Kultúr-Központ elnöke meleg szavakkal üdvözölte a Maestrot és kiemelte beszédében azt az óriási fejlődést, amelyet a zenekar Doráti mester 7 éves vezetése alatt elért. Doráti 1977 végén megválik a washingtoni zenekar főigazgatói tisztétől, és mint a Londoni Szimfonikusok főzeneigazgatója, első vendég-karmesterként tér majd vissza az elkövetkező három évben az amerikai fővárosba. George London, a washingtoni Opera Társaság igazgatója méltatta még Doráti mester érdemeit, majd Dr. Hám Tibor elnök átnyújtotta az Amerikai-Magyar Kultúr Központ okiratát, amely megalapította a ”Doráti Antalról elnevezett ösztöndíjat.” A díjat, a mester választása alapján, minden évben, egy fiatal, tehetséges, kezdő zeneszerzőnek, karmesternek vagy kiváló zenésznek ítélik oda.

A több-száz főnyi ünneplő közönség, valamint a mester nagy meglepetésére az ünnepi beszédek elhangzása után — a Washingtoni Szimfonikus Zenekar koncertmestere és négy másik vezető tagja előadta Doráti: Oboa-quintettjét, amelyet 18 éves korában, a Liszt Ferenc Zeneakadémia végzett növendékeként 1924-ben szerzett.

Az ünnepség Doráti Antal köszöntő szavaival ért végett.”

 

AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1976. december 3. (86. Évfolyam, 49. szám)
 

2047   telramund 2018-04-09 10:51:17

Corelli szerette fényképeztetni magát az Aréna boltíveinél.Ez biztos ott készült  1958-ban.

Corelli Pollionét sokfelé énekelte Olaszországban.A Scalaban úgy tudom csak a Callassal lemezre felvett produkcióban énekelte,felvétel erejéig 1960-ban (Callas Teatro alla Scala sorozata ismert sokak számára)

2046   Edmond Dantes • előzmény2045 2018-04-08 21:03:32

Ez így igaz: ezen a linken a 17.sz. "al"-linkre ="As Pollione in "Norma" at the Verona Arena (1958)" kattintva az a kép nyílik ki, ami a Momus címoldalán látható...feltéve, hogy a Scalában nem ugyanazt a jelmezt viselte mint az Arenában. Annak nem néztem utána, játszották-e a Scalában 1960-ban a Normát és hogy Corelli énekelte-e ott, akkor Pollionét,milyen gúnyában.

2045   telramund 2018-04-08 15:32:29

A nap képe a TENOR Franco Corelli Pollione szerepében de nem a Scalában ,hanem  Veronában az Arénában 1958-ban.

2044   Edmond Dantes 2018-03-31 09:28:08

A mai nap képe valószínűleg Carl Orff A Hold (Der Mond) című operájának premierje előtt készült. A felvételen a zeneszerzőn kívül az 1939. február 5-ei müncheni ősbemutató karmestere, kórusbetanítója és rendezője látható.

2043   Ardelao 2018-03-28 14:35:19

 

147 éve született WILLEM MENGELBERG, a kiváló holland karmester.

(1871.III.28. – 1951.III.21.)
 

Alkalmunk volt ennek az elsőrangú karmesternek próbáit végighallgatni és a zenekarral együtt éreztük az ilyen legmagasabb színvonalú összmunka felvillanyozó önbizalmat adó hatását, rendkívüli nevelőerejét. Nincs az a hangszer, amelynek kezelésére vonatkozóan ne lennének hasznos útmutatásai, komoly mondanivalói és derék Filharmonikusaink lelkes örömmel, felfrissült munkakedvvel követik Mengelberget.

Mondhatnék, első meglátásra ébredt szerelemmel viseltetnek iránta, szünet után, próba után megtapsolják, hegedűik hátát, pulpitusaikat verdesik. Gyönyörűség egy ilyen próba, mert minden egyes zenész lépten-nyomon a maga teljesítményén és az összjátékon érzi, hogy nem fáradozik hiába, mert a pillanatról pillanatra tisztuló, szépülő hangkép minden igyekezetei bőségesen megjutalmaz. . . . Willem Mengelberg 1871-ben született Utrechtben, Hollandiában. 1895 óta karmestere az amszterdami Concertgebouw-zenekarnak, amelyet 40 év felépítő munkája alatt a világ egyik legkultúráltabb zenekari együttesévé fejlesztett ki.

Ez a türelmét sohasem veszítő, fáradhatatlanul dolgozó, zömök kis ember a kivételes-fokú idegesség hírében áll. «Ettől idegessé kellene lennem, ha egyáltalán még idegesebbé válhatnék», jegyezte meg egyik alkalommal ő maga is. Munkaközben efféléből alig vehető észre valami nála, mert vendégünk a németalföldiek jellegzetesen széles és kedélyesen nyugodt taglejtéseivel magyaráz s látszólag megingathatatlan lelki-nyugalommal tér vissza ötször-tízszer ugyanarra az ütemre vagy ütemrészecskére.

Igen ám, de van sok-sok karmester, aki ugyancsak rendületlenül tér vissza ötször-tízszer ugyanarra az ütemre vagy ütemrészecskére anélkül, hogy pontosan megjelölhetné a baj igazi okát. Érzi, hallja, hogy valami nincsen rendjén, csak nem tudja biztosan, hogy mi. Willem Mengelberg füle csalhatatlan. Helyreigazításaival, útmutatásaival mindig fején találta a szeget. Innen van, hogy zenészei sem lázadoznak számtalanszor ismétlődő «lekopogása» ellen. Ok maguk is érzik az összmunka eredményes voltát, hallják saját játékuk egyre kibontakozó, fokozódó pompáját, szépségét és lépten-nyomon ellenőrizhetik észrevételeinek indokoltságát.

Willem Mengelberg sokat beszél, de semmit sem mond hiába. Jóízű szólásai emlékezetünkbe vésődnek. Csajkovszkij V. szimfóniájának zárótételét például kozákcsapatok rohamaihoz hasonlítja; most — egy tetőponton — egyszerre csak «Kozakissimó!»-t vezényel, harsányan!
Minderre azért terjeszkedünk ki ilyen részletesen, hogy egyben rávilágítsunk Willem Mengelberg egyéniségére. Ez a karmester nem erőszakolja rá kényúri akaratát a tehetetlenné idomított és bénultan engedelmeskedő zenekari zenészre; ő belátásra bírja embereit, mert évtizedek tapasztalataiból tudja, hogy önkéntes hozzájárulásuk megkétszerezi képességeiket. De így kívánja ezt egész emberi természete, mokány népiessége. (Apja kis asztalosmester volt.)

Toscanini a győztes hadvezér, aki leigázza, vasmarokban tartja tulajdon seregét, mert lelki-távolságuk örvényeit eleve áthidalhatatlanoknak tekinti. Bruno Walter a főpapi mágus, aki delejes energiával megbűvöli zenészeit és önkívületükben csodákat műveltet velük. Willem Mengelberg «első az egyenlők között», nem nevel sem a közkatonák vak engedelmességére, sem a hívők rajongó alázatára. Ő nem épít felsőbbrendű energiákra, hanem a földön marad és a zenekar józan fölfogásához, muzikális érzékéhez fordul. Minden részletet pontosan és aprólékosan szeret leszögezni, mert nem bízik a röpke hangulatok erejében és semmit sem hagy könnyelmű : «No majd az előadáson!» … fölkiáltásával az adott pillanat ihletére.
Mindkét lábával a rögön áll. Pozitivista. így érthető meg föltétien betűtisztelete, amellyel a vezérkönyvek kottaszövegéhez ragaszkodik. S ebből magyarázható az a szembeötlő szokása is, hogy egyéni fölfogásának, elképzelésének hitelességét lehetőleg a szerzők — különféle bonyolult és titkos hagyományok útján reászármaztatott — «eredeti» szándékaival támasztja alá, mintegy fémjelzett jóváhagyásul ilyenformán támadhatatlannak vélt saját értelmezése részére.

Ámde Beethoven VI. szimfóniáját valóban úgy vezényli Willem Mengelberg, mintha közvetlenül a bonni mestertől kapta volna utasításait. (Napjainkban a német-alföldiekkel közel rokon flamandok amúgy is teljesen maguknak követelik Beethovent.)

Csajkovszkij V. szimfóniája közben viszont már szinte kétségessé váltak az efféle «közvetlen utasítások», mert a mű talán még szebben szólt, sőt kétségtelenül nemesebben és magasabbra szárnyalt, mint szerzője tulajdon elgondolásában tehetné. Döntő bizonyíték ez — a szerzőkre hivatkozó Willem Mengelberg ragyogó karmesteri tehetsége mellett, amely már a műsor elején Johann Christian Bach b-dúr szimfóniájában is megmutatkozott.

Filharmóniai zenekarunk nagy estje volt az a hétfői hangverseny. Operai szolgálatot végző együttes mindenféle kényelmi hibákat vesz föl, részint időhiányból, részint fáradtságból. Ilyen alkalmak azonban fölrázzák, ünnepien friss becsvággyal töltik el és föltárják a benne rejlő gazdag fejlődési lehetőségeket.
 

JEMNITZ SÁNDOR

A ZENE, 1934.XII.1.

2042   Búbánat 2018-03-25 14:43:30

10 bölcs Debussy-gondolat az évforduló

Csabai Máté á Fidelio - 2018.03.25. 10:01

100 éve hunyt el Claude Debussy, a francia zene egyik legnagyobb mestere, akinek festői, impresszionista hangja semmit sem veszített fényéből. Az évforduló alkalmából korabeli interjúkból válogattunk.

Magyarul is olvashatók Debussy összegyűjtött írásai és beszélgetései. A kötetet a Rózsavölgyi és Társa adta ki 2017-ben a neves Debussy-játékosnak és - hangszerelőnek, Kocsis Zoltánnak ajánlva.

"Debussy egyike azon kivételeknek, akik zeneszerzőként a szavak mesterei is voltak. 1901-től haláláig rendszeresen közölt hangversenykritikákat, amelyeknek hangja vállaltan volt szubjektív, szellemes és vitriolos.
A kötet második felében Debussy interjúi olvashatók. Ezekből az írásokból választottunk tíz tanulságot, meghökkentő vagy bölcs részletet, amelyek éppúgy megvilágítják a zene lényegét, mint Debussy forradalmi személyiségét és művészetét."

2041   Ardelao 2018-03-10 22:37:34

 

Budai Színkör másodhegedűse komponálta a „Sába királynőjé”-t

Keszthelyen, a Kossuth Lajos utcának nevezett Fő-utcában, a 22. számú házban született 1830. május 18-án Goldmark Károly.

Születési adatai a keszthelyi anyakönyv 4. lapjának 10. rovatában fordulnak elő. Az adatok szerint Kischel nevet kapott a zeneszerző, ami rövidítése a Jekuthiel bibliai névnek. A Kischel név fölé irt Kari név, későbbi elütő tintával irt írás. Goldmarkék lakása a kaputól balra, az emeleten volt. 21-en voltak testvérek.

A soproni színházban működött, mint másodhegedűs Goldmark Károly az 1848 —49-i szabadságharc után. Fivérét, dr. Goldmark Józsefet, aki fiatal orvos volt és részt-vett a szabadságharcban, Latour hadügyminiszter meggyilkolásában való részvétellel gyanúsították és halálra ítélték. Elfogatási parancsot adtak ki ellene. A csendőrség megtudta, hogy „valamilyen" Goldmark hegedül a soproni színházban is. Elindult az őrjárat. ... Este volt előadás.

Goldmark Károly egyik jó-barátja megsejtette a veszélyt, lélekszakadva rohant a színházba, félrelökte a jegyszedőket, bejutott a nézőtérre és felkiáltott:

Goldmark lauf, di sandarn szan da!
... (Szaladj Goldmark, itt vannak a csendőrök!)

Goldmark, a másodhegedűs, előadásközben hóna alá kapta hegedűjét és úgy futott el a szomszéd faluba, szüleihez, akik most már Sopron közelében laktak.
A csendőrök elől menekült Budára, ahol hosszas szaladgálás után sikerült bejutnia a Horváth-kerti színházba — másodhegedűsnek. Ott békén hagyták.

Ferenczy Frigyesnek, az Operaház rendezőjének, nagybátyja volt Goldmark Károly.

A zeneszerző így mesélte el a «Sába királynője» történetét az akkor még fiatal színi-növendéknek:
- Szomorú anyagi viszonyok között éltem Bécsben. Igaz, hogy a «Sába királynője» már készen volt (800 forint állami segélyt kapott, hogy befejezhesse, de a pénze rég elfogyott). Szó sem lehetett arról, hogy előadják. A bécsi Operának nyújtottam be. Hét évig feküdt a poros könyvtárban.

Zongoraórákat adtam és 25 forint havi gázsival kínlódtam a Carl Theaterben.
A
«Sába királynője» benyújtása után 6 évvel, volt egy kedves tanítványom.
Gomperz-Bettelheimné, a bankár felesége, aki énekesnő volt. A gyönyörű asszony, amikor Liszt Ferenc egyszer meglátogatta, ezt mondta a nagymesternek:
— Kedves Liszt Ferenc! Van itt nekem egy zongoratanárom, igen derék ember. Szegény már 6 évvel ezelőtt benyújtotta operáját és még mindig nem akarják előadni. Tehetséges
fiú, segítsen rajta.

— Lehet, hogy az ön szemében, asszonyom, tehetséges — jegyezte meg Liszt — egyébként talán közönséges skribler.

— Hetek múlva Gomperz-Bettelheimné sürgősen felrendel. Hozzam magammal a Sába királynőjét. El is vittem a bevonulási induló zongorakottáját.

— Ott volt Liszt Ferenc. Sápadt lettem, dobogott a szívem és Istenhez fohászkodtam. A mester rám nézett, szótlanul elvette a kottát, rátette a zongorára. Aztán odaállt és csak úgy egy ujjal játszogatta. . . . Egyszerre ideges lett, széket húzott maga alá, belemelegedett és játszani kezdte az indulót. Amikor vége volt, mosolygott és megrázta a kezemet.

— Jól van, Goldmark úr, ha a többi is ilyen, nyert ügye van!

— Beszélt Andrássy Gyula gróffal és Hohenlohe intendánssal, aki felhozatta munkámat a raktárból.

Hans Richter (későbbi nagy karmester) játszotta le zongorán. Az utolsó taktusok után Hohenlohe herceg energikusan rászólt az igazgatóra:
— Ezl az operát két hónap alatt tessék betaníttatni!

Úgy is történt. A főpróbán azonban olyan rosszul ment minden, hogy Goldmark elájult. Mária Wilt énekelte Szulamit szerepét és megkönyörült a zeneszerzőn. Beteget jelentett és az előadást el kellett halasztani. Hónapokkal később tomboló sikerrel hozták színre, a következő évben pedig a budapesti Operaház is előadja.

Goldmark Károly agglegény volt. Évek hosszú során szeretett egy asszonyt, aki házat örökölt és elköltözött a zeneszerzőtől.
Annál nagyobb volt a csodálkozása, amikor egy napon gmundeni villájába beállít egy hölgy, aki bemutat egy 14 éves leányt.

— Ki ez a kislány?
— Goldmark Hermina, az ön leánya.

A gyermek úgy hasonlított hozzá, hogy az öregedő Goldmark könnyes szemmel ölelte magához.

Később adoptálta. Báró Eötvös József közoktatásügyi miniszter közbenjárása után hivatalosan is a leánya lett a kis Hermina, aki később Hagenbarth bécsi szobrászművész felesége lett.

 

KRISTÓF KÁROLY

SZÍNHÁZI ÉLET, 1929. szeptember 15-21.

 

2040   IVA • előzmény2039 2018-03-10 03:36:05

Köszönöm. Remélem, legközelebb időben rájövök.

2039   Momo • előzmény2038 2018-03-10 02:47:34

Kimaradt a linkből a zárójel a végéről. Azért mondja, hogy olyan szócikk nincs.

2038   IVA • előzmény2036 2018-03-10 02:36:38

Ez nagyon furcsa!
A "még nincs ilyen szócikk" közlés alatt rá lehet kattintani erre az opcióra:
Keress „Gáti István (operaénekes” szövegre más szócikkekben.
A következő stációnál erre:
Gáti István (operaénekes)
Aztán előjön a keresett oldal.

Köszönöm a jelzést, kedves Joska141, de csak ezt a most kitapasztalt módszert tudom ajánlani.

2037   IVA 2018-03-10 02:22:54

Felháborítónak tartom a K. K. Hofoper pénztári nyitvatartási rendjét! Kizárólag hivatali időben lehet előváltani jegyet, az interneten pedig egyáltalán nem!
Az is érdekes, hogy elég volt fél 7-kor kezdeniük a Sába királynőjét, holott nem járt a metró, nálunk pedig a 4-es metró mentén 18 órakor kellett kezdeni, és még a balettbetétet is alaposan meghúzták.

2036   joska141 • előzmény2035 2018-03-10 02:12:11

Tisztelt "IVA"!

Restellem a dolgot, de én nem találok a Wikipédián Gáti István cikket. Ha kattintok az Ön által megadott hivatkozásra, egy szöveg olvasható, hogy "még nincs ilyen szócikk"...

Rosszul vagy rossz helyen keresem?

2035   IVA • előzmény2034 2018-03-10 01:59:27

Kováts Kolos és Miller Lajos is főszerepelt az Ernaniban, de A nap képén én másik két főszereplőt, Kincses Veronikát és B. Nagy Jánost láttam:
http://www.momus.hu/gallery.php?act=daylist&ldate=2018-03-09

Takács Mária az Ernani premierje után bő két héttel, a második szereposztásban énekelte Elvirát.
A Wikipédián szócikke van Gáti István operaénekesnek, amelyből sejthető, miért „tűnt el” Takács Mária is:
https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1ti_Istv%C3%A1n_(opera%C3%A9nekes)
A Café Momusön egy Zéta készítette interjú olvasható Gátival 2012-ből, ott is megemlítikTakács Máriát.
http://www.momus.hu/article.php?artid=6342

2034   oldalsonka 2018-03-09 23:29:42

Köszönketően a képen látható két fészereplőnek, Kováts Kolosnak és Miller Lajosnak, valamintr Lamberto Gardellinek, fantasztikus előadás volt. Ott voltam a főpróba egy részén rádióban hallgattam a premiert és utána láttam még legalább egyszer az előadást is. Évekkel később Takács Mária énekelte többek között a női főszerepet. Róla nagyon rég nincs semmilyen hír. Kár, szép hangú csinos nő volt. Remélem él még.

2033   IVA 2018-03-06 01:57:48

Biztosan zsörtölődtek a Café Momus fórumán 1866-ban is, amiért családi szereposztásban hozták ki a Traviatát.
Kíváncsi voltam legalább a címszereplő keresztnevére:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Markovits_Ilka

2032   Ardelao 2018-03-05 11:47:57

 

Szergej PROKOFJEV emlékére, aki 65 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el.

(1891.IV.23. – 1953.III.5.)

 

PROKOFJEV: «Önéletrajz»

Prokofjevet egész életében foglalkoztatta egy hatalmas önéletrajzi freskó megalkotása. Gyermekkori naplóvezetése már írói hajlamokról árulkodik, s ez a későbbiekben már-már egy minduntalanul megújuló önéletrajz-írási szenvedéllyé fokozódik. Az úgynevezett rövid életrajz, amely a 30-as évek közepéig öleli föl munkásságát, befejezetlen maradt.

Sajnos hasonló sorsra jutott a kötetünket alkotó átfogóbb, nagyobb formátumú „ÖNÉLETRAJZ” is. Az 1937-ben megkezdett munkában többszöri próbálkozás után sem sikerült számottevően előbbrejutnia, és így ez a kísérlete is torzó maradt.

De az írás ebben a formában is páratlanul értékes dokumentum. Dokumentuma először is Prokofjev emberi és művészi kvalitásainak: kivételes rendszerező és szervező hajlamának, sokoldalú érdeklődésének, korán megnyilvánuló művészi tudatosságának, munkaszeretetének, éleselméjűségének és kritikai hajlamának, de dokumentuma fenegyerekes csínytevéseinek, játékszenvedélyének, fiatalos gőgjének és humorának is, amiről a kötet lapjain megelevenedő történetek és a történetek szereplői tanúskodnak.

Az „ÖNÉLETRAJZ” végül, de nem utolsósorban az oroszországi századforduló hiteles dokumentuma: a vidéki nemesi kúriák és a pétervári zeneélet hatalmas pannója, melyen nyomokban már a változás előjelei is megmutatkoznak.

Kétarcú könyv: sokszínű tartalma és írásmódja, kedves mulatságos illusztrációs anyaga elsősorban a zenekedvelőnek, mindenekelőtt az ifjúságnak szól, de jegyzetei és zenetörténeti hitelessége révén a muzsikusoknak is értékes forrásmunka.

 

Zeneműkiadó

1981.  

2031   Edmond Dantes 2018-02-01 10:48:32

2017-ig Hamburg elsőszámú koncertterme a Laeiszhalle volt.

 

2030   Búbánat 2018-02-01 10:37:52

Ilosfalvy Róbert - Lamberto Gardelli - Házy Erzsébet

Puccini: Manon Lescaut - Magyar Állami Operaház - 1963

/Café Momus - Galéria/

2029   Momo • előzmény2027 2018-01-19 01:27:41

Nem tudom pontosan, hogy mi van benne: iroda, vagy lakóház. A mellette lévő egyik épület koncertterem. Az eredeti épületet még a háború során, 1943-ban elég súlyos sérülések érték, aztán valamikor az 50-es évek elején lebontották.

2028   Momo 2018-01-19 01:17:13

A berlini Konzerthaus



1919 és 1945 között a Porosz Állami Színház (Preußisches Staatstheater), melyet leginkább Klaus Mann és Szabó István Mephistójából ismerhetünk. Ennek volt az intendánsa Gustaf Gründgens (alias Hendrik Höfgen).

Az épületről szóló szócikk a Wikipédián.

2027   Klára • előzmény2025 2018-01-14 08:46:13

Bocsánat, én sem ismerem Hamburgot. De! adódik egy kérdés: a mostani modern förmedvény irodaház, vagy most is Volksoper? És ha netán az utóbbi, ez miből derül ki? Valamikor az Operaház, színház épülete, stb "A Múzsák Hajléka" volt, és iparkodtak ehhez méltó külsővel felépíteni. Ma ?!

2026   IVA • előzmény2025 2018-01-14 04:59:44

Köszönöm. Kerestem én is, de nem találtam; egyáltalán nem ismerem Hamburgot.
Szomorú. Nemcsak azért, mert ez nem népopera, és nem is olyan szép, mint az volt, hanem azért is, mert semmilyen élményt sem nyújt.

2025   Momo 2018-01-13 17:59:46

A hamburgi Volksoper:



Ma ez van a helyén.

2024   Ardelao • előzmény2023 2018-01-12 19:13:30

 

Egy német operaszerző élményei Magyarországon

Írta: Sebestyén Ede

 

A fiatal Amadé Tádé gróf, a zseniális költő és muzsikus-család sarjadéka, az 1815. esztendő nyarát Karlsbadban töltötte. Az ifjú arisztokrata jó hírű zongoraművész volt, már gyermekkorában feltűnt tehetségével, több ízben játszott Bécsben udvari ünnepségeken, mint fiatalember pedig Hummel Jánossal, a virtuózzal versenyt improvizált igen nagy sikerrel.

Születésének kiváltsága a titkos tanácsosi és kamarási méltóságot, zenei tehetsége pedig az udvari zenegróf pozícióját szerezte néki. Szóval: már ifjú korban megbecsült és elismert tagja volt a legelőkelőbb társaságnak és eredményes művelője a zenének.

Karlsbadban megjelent egy napon egy egészen fiatal, huszonegy-esztendős német muzsikus. Szegény volt, félénk és félszeg modorú. Nem gyógyulást keresett az előkelő fürdőhelyen, hanem pénzt szeretett volna keresni. Az volt a szándéka, hogy hangversenyt rendez, mint zongoraművész.

Amadé gróf meghallotta az ifjú művész hírét és megismerkedett vele. Kicsit muzsikáltak, kicsit elbeszélgettek s a félénk szászországi muzsikus annyira megtetszett a bárónak, hogy pártfogásába vette. Beszélt róla, látogatókat szerzett a hangversenyére és buzgóságával sikerült elérnie, hogy a közönség az utolsó helyig megtöltötte a hangversenytermet. A produkció szokatlanul nagy művészi és még szokatlanabb anyagi eredménnyel végződött.
A fiatal muzsikus Marschner Henrik volt, a később sokat ünnepelt s még ma is jól ismert operaszerző, a Hans Heiling, a Vámpír, a Templomos és zsidónő és több más nagysikerű opera, komponistája.

Amikor Amadé visszatért Karlsbadból Bécsbe, magával hozta Marschnert. Az volt a szándéka, hogy a tehetséges ifjú sorsát kezébe veszi és biztosítja neki a gondtalan munka lehetőségét.
A grófnak Pozsonyban hatalmas palotája volt s az esztendő nagyobb részét ott szokta eltölteni. Az volt az ambíciója, hogy a magyar koronázó városban élénk zenei kultúrát teremtsen s ebben három jelentékeny segítő társa volt: Hummel János, a pozsonyi születésű zeneszerző, aki Kismartonban élt s az Esterházy herceg-család zenekarának karmestere volt, azután Klein Henrik zenetanár és Batka János, a koronázó székesegyház orgonistája. Ezek mind a hárman ismerték Beethovent és Klein Henrik Amadé grófot is bemutatta neki.
Karlsbadból való hazaérkezése után a gróf és Klein Henrik megígérték Marschnernek, hogy elvezetik Beethovenhez, amint engedelmet kapnak erre a mestertől. Az ifjú ugyanis nagyon szeretett volna bemutatkozni neki, hogy megmutassa a kompozícióit s útmutatást és bátorítást kérjen tőle.

Az engedelemre nem kellett sokáig várni. A mester rövidesen közölte Amadéval, hogy szívesen fogadja Marschnert.

A fiatalember nagy kottacsomaggal a hóna alatt és nagy izgalommal a szívében megjelent Beethoven lakásán. Reszkető kézzel adta át a hangjegyeket és várta a mester ítéletét.
Beethoven forgatja a lapokat, arca tetszést árul el, de nem szól egy szót sem. Amikor végignézett mindent, csak ennyit mondott:
— Hm!

Azután kezet nyújtott a csalódástól lesújtott ifjúnak és ezzel bocsátotta el:
— Nincs sok időm, ne jöjjön gyakran, de mindig hozzon valamit!

Marschner megsemmisülten támolygott ki a házból. Egyenest a szállására ment és dühösen csomagolni kezdett. Azonnal el akart utazni.
Ekkor lépett be hozzá Amadé gróf és Klein Henrik. Faggatták, hogy miért keseredett el annyira, de a szegény fiú alig tudott megszólalni, mikor végre elmondta, mi történt, nagy nehezen megnyugtatták és rábírták, hogy maradjon.

A következő esztendő tavaszán magával vitte a gróf a fiatal komponistát magyarországi birtokára, vadászatra. Nagy társaság gyűlt össze a kastélyban, legnagyobbrészt arisztokraták. Köztük volt Zichy Nepomuk János gróf is. A gróf már ismerte hírből Marschnert és most, hogy személyesen is megismerte, nagyon megtetszett neki, nemcsak a tehetségéért, hanem egyenes jelleméért is. Meghívta házi zenetanítónak és Marschner, örömmel fogadta a hívást.

Eleinte Nagylángon töltötte az időt és élvezte a gróf családjának közvetlen szeretetreméltó bánásmódját, azután a családdal együtt Pozsonyba ment. Nagyon jól élt, boldog volt, de működési köre nem elégítette ki. Több akart lenni, mint házitanító.

Nem telt bele nagy idő, megjött az alkalom zenei pozíciójának megjavítására. Grassalkovich herceg meghívta karmesterének s most már állandóan Pozsonyban lehetett.
A hercegi palotában igen élénk társas-élet volt, ami alkalmat adott a fiatal zeneszerzőnek és karmesternek, hogy tehetségét megmutassa a világnak.

Marschner nagyon sokat foglalkozott a kissé elhanyagolt zenekarral, de azért sok időt fordított komponálásra is. Első műve, amelyet Pozsonyban irt, tréfás rondó zongorára. Zichy Nepomuk János grófnak dedikálta, aki változatlanul megtartotta barátságában.

Huszonkét-esztendős korában kijelentette Marschner jóakaróinak, hogy megnősül. Kissé korainak tartották a családalapítást, Klein Henrik pedig a tehetségének fejlődését féltette a házasélettől, de nem lehetett szándékától eltéríteni és 1817-ben, október végén feleségül vette tanítványát, Cerva Dániel késmárki kereskedő leányát (Emiliát). Most már nagyon boldog volt, de a boldogság fél-esztendeig sem tartott. A fiatalasszony megbetegedett és 1818 tavaszán meghalt.

Ez a csapás nagyon lesújtotta a szerencsétlen-fiatalembert. Lemondott állásáról és Zichy gróf meghívására Nagylángba vonult vissza, felejteni és dolgozni.
Ebben az esztendőben avatták föl Székesfehérváron az új színház épületét. Zichy gróf, mint a város és a színház bőkezű pártfogója, elhatározta, hogy a megnyitást nagy ünnepséggé avatja. Megbízta Marschnert, komponáljon ünnepi nyitányt. A pompásan sikerült alkalmi darabbal, amely teljesen át volt szőve magyar motívumokkal, óriási lelkesedést keltett a fiatal szerző az október 18-án tartott ünnepségen.

 

Marschnert voltaképpen csak ekkor kezdték igazán megismerni és becsülni. Hornbostel dr. szövegíró opera-libreltót küldött neki, amely annyira inspirálta, hogy nyomban hozzáfogott a megzenésítéséhez. Mivel már előzőén is foglalkozott opera-komponálás tervével, sőt sok vázlata is volt már, Hornbostel könyvét egészen rövid idő alatt megzenésítette és 1818-ban, november 26-án már be is mutatták a Pozsonyi Színházban.

Címe ez volt:
«Saidar und Sulima,» vagy „A szerelem és nagylelkűség.”

Az opera:— rövid szóval — megbukott. A rossz szöveg miatt. A szövegíró azonban kárpótolta a zeneszerzőt. Még a «Saidar» bemutatója előtt átadott neki még egy szövegkönyvet: IV. Henrik és Daubigné. Ennek a zenéje 1818-ban, a balsikerű premier idején készült el. Marschner Drezdába küldte Webernek, a Bűvös Vadász komponistájának, aki akkor az udvari színház igazgatója volt.
 

A döntésre nem kellett sokáig várnia. Weber hamarosan felelt: az opera nagyon tetszik neki és elfogadja.

Ez már komoly siker volt és nagyon sarkalta Marschnert a további munkára. Szonátákat, rondókat, triókat, fantáziákat komponált és a népszerű Kotzebue szövegére egyfelvonásos operát ír: «Kyffhäuser hegye.» Erről a művéről Riemann zenei lexikona azt mondja, hogy sohasem került színre, Fétis pedig (Biographie universelle des Musiciens) azt állítja, hogy sikerrel adták elő Ausztria több színpadán.

Közben várta Marschner, hogy Direzdában előadják operáját. Amikor elunta a várakozást, 1819 augusztusában, Drezdába utazott Weberhez. Megnyugtató választ kapott, mire boldogan visszatért Pozsonyba és folytatna a várakozást.

A sok munka és az idegesség sok energiáját fogyasztották el, amellett, mint özvegyember, nem élhetett rendszeres, higiénikus életet. Az 1820. év januárjában tehát ismét megnősült. Jäggi Eugénia Franciskát vette feleségül, egy bécsi lakáj leányát, aki színésznő-aspiráns volt.

Ebben az esztendőben még egy öröm érte: a drezdai bemutató előadás. Ezt pedig érdekes álom előzte meg.

Július tizedikén azt álmodta Marschner, hogy Drezdában van, a színházban, operájának bemulató előadásán. Látja a nézőteret, a sok embert és várja a nyitányt. Végre megkezdik. A közönség áhítatosan hallgat, a végén hosszas, dörgő taps. A függönyt széthúzzák. Az álmodó szerző hallja az énekeseket, a zenekart, a nyíltszíni tapsokat. A tetszés állandóan fokozódik s a szerző a nagy izgalomtól elájul.

Erre fölébred, íróasztalához rohan, pontosan leírja az egész álmot, az időt is, percnyire.
Tíz nappal később levelet kap Webertől. A kartárs és igazgató értesíti operájának nagy sikeréről és megírja a részleteket is. Tökéletesen úgy, ahogyan Marschner megálmodta.
A drezdai siker eldöntötte Marschner további sorsát. Weber meghívta a drezdai színházhoz helyetteséül és huszonöt-esztendős ifjú boldogan követte a hívást. De nem rögtön. Magyarországból nem szívesen vált meg, csakis a várható nagy jövőért. Csaknem egy esztendőt töltött még Pozsonyban és még egy operát komponált, a «Lucretia»-t, mielőtt Magyarországot elhagyta.

Marschner operái közül néhány ma is szerepel a német operaszínpadok műsorán. A budapesti Opera csupán egy művét adta elő, «A templomos és zsidónőt» amelynek 1890-ben volt a bemutató előadása. Mindössze hatszor játszották.

 

AZ ÚJSÁG, 1927. május 22. (3. Évfolyam, 116. szám)

https://www.youtube.com/watch?v=g4AnvRjxz8o

Marschner - Overture: Der Templer und die Jüdin, Op. 60 (1829)

2023   Búbánat 2018-01-12 17:44:42

Az Erkel Színházban ma este: MARSCHNER: A vámpír - koncertszerű előadásban.

2022   Ardelao 2018-01-12 17:42:10

Marschner, Heinrich, német zeneszerző, született 1795. augusztus 16. Zittauban, meghalt 1861. december 14. Hannoverben.

Lipcsében tanult jogot és zenét. 1817-ben zenetanár lett Pozsonyban. 1822-ben a drezdai udvari opera zenei igazgatónak szerződtette, 1827. Lipcsében, 1831. Hannoverben volt színházi karmester.

Nevezetesebb operái: Der Kyffhäuserberg (első műve, 1817), Saidar (1817), Heinrich VI. und Aubiené (1820), Der Vampyr (1828), Der Templer und die Jüdin (1829), Hans Heiling (legnevezetesebb műve, 1833), Adolf von Nassau (1843), Austin (1851), Hjarne (posthumus, 1862).

Írt kamarazene- és karműveket is. 1877-ben szobrot kapott Hannoverben. Életrajzát megírták: M. J. Wittmann és G. Münzer (1901).

RÉVAI NAGY-LEXIKONA, 1915 

*

PESTI NAPLÓ, 1895. augusztus 18.

Marschner jubileuma.

HEINRICH MARSCHNER születésének százéves fordulóját tegnap ünnepelte meg a bécsi opera és a legtöbb németországi színpad. Bennünket, magyarokat, különösén az a hisztériai tény érdekelhet, hogy Marschner pályafutásának magyar befolyás adott hatalmas lökést a század elején.

A fiatal Marschner, 1815-ben mint zongora-virtuóz Karlsbadban hangversenyzett és itt ismerkedett meg gróf Amadé Tádéval, a dúsgazdag magyar mágnással, aki korának egyik legműveltebb és legáldozatkészebb mecénása volt. Gróf Amadé pártfogásába vette a kiváló tehetségű fiatal zenészt és arra buzdította, hogy menjen Bécsbe. Marschner 1816-ban csakugyan meg is jelent az akkori zenei mozgalmak leghíresebb központjában és Beethovennel benső barátságot kötött. Egy évvel később Amadé gróf protekciója révén zenetanító és karmester lett Pozsonyban a gróf Zichy-családnál. Pozsonyban Marschner három évig maradt és itt írta meg első operáját «Saidar und Zulima» (vagy „Szerelem és nagylelkűség”) címen. A német szerző első operáját magyar földön, a Pozsonyi Színházban adták először 1818. november 24-én. Marschner 1819-ben a pozsonyi színésztársulat. egyik elsőrangú művésznőjét vette feleségül, akivel később állandóan Drezdában telepedett le. A bécsi opera tegnapi jubiláns előadásán Hans Heiling, Marschner legértékesebb operája került színre, a címszerepben Reichmannal, aki a szerelmes démont még most is nagy sikerrel énekli és alakítja. A zenekart Richter vezette, - akit az ouvertür után viharosan tapsolt a bécsi közönség. Mellesleg megjegyezzük, hogy a Hans Heilinget hat évvel ezelőtt, Mahler igazgatása idején, a budapesti Opera is színre akarta hozni. A szöveg magyar fordítása elkészült, a szerepeket kiosztották és a rendezőség is elkészítette már a szcenáriumot, de éppen akkor a sajtóban erős kifogások emelkedtek a német operák túlságos kultiválása ellen és Mahler á támadásoktól visszariadva, levette a műsorról Marschner dalművét, az előkészületre szintén kitűzött Tristan és Izoldával együtt.

Budapest, (225. szám)

Hans Heiling / Heinrich Marschner

2021   joska141 2018-01-09 01:14:46

A mai nap képéhez:

Ez tulajdonképpen - a képaláírással ellentétesen - nem a "nézőtere", hanem csak a páholysor egy része.

2020   Ardelao • előzmény2019 2018-01-02 06:00:31

Mily Balakirev - Tamara, symphonic poem (1867-82)

2019   Ardelao 2018-01-02 00:51:42

 

181 évvel ezelőtt született BALAKIREV (1837. január 2. – 1910. május 29.), orosz zeneszerző, zongorista és karmester, az orosz ÖTÖK megalapítója.

Muszorgszkij és Borodin műveivel, működésével kapcsolatban többször említettük az Ötök vezetőjének, Balakirevnek nevét.
 

Egy nép zenéjének fejlődésében nem csak azok játszanak fontos szerepet, akik kiemelkedően nagy komponisták, hanem azok is, akik zenéjüknél nagyobbak, mint vezető, irányító szellemek, gyűjtők, szervezők. A mai orosz zenében is folytatódik az a hagyomány, amit vázlatnak Balakirev szerepe kezdeményezett.

Mili Balakirev, mint zeneszerző ma már kevésbé ismert, mint döntő szerepe az új orosz muzsika kialakítása terén. Ö volt a múlt században az a szervező erő, aki nélkül talán nem alakult volna meg az Ötök csoportja s következésképp a világ talán ma szegényebb lenne néhány nagy alkotással. Balakirev munkássága döntő volt a népdalból született operák, zenedrámák történetében.

Tudatosan fordult az orosz nép dalkincs gyümölcsöztetése felé a műzenében. Az „orosz Kodály“-nak is nevezhetnők. Népdalgyűjtő volt, tudományos rendszerező, vezető koponya. Az első. aki szakszerűen érezte meg az orosz népdal jövőjét a színpadi, drámai muzsikában.

A nagy gondolat ösztönös elindítója, Balakirev előtt, Mikhail Glinka volt a múlt század első felének nagy komponistája hazájának első zseniális zeneszerzője, minden később zenei törekvés ősforrása. A nép először Glinkában szólal meg.
Glinka döntő rátalálása után Mili Balakirev volt az, aki a század második felében tudatosan megszervezi Glinka művészetének örököseit; a
«Ötök társaságát.»

A cárok orosz földjén kultúrát csak a városokban, a szalonokban folyt s a zene, mint külföldről behozott fényűző cikk szerepelt az uralkodó osztályok szórakoztatásán. Még a tizenkilencedik század elején is a zenekarokat javarészt olaszok, franciák vezették. Külföldi művészek törekedtek elfoglalni a jólfizetett udvari zenei pozíciókat. Olasz muzsikosok, énekesek játszották az importált operákat. A szalonokban a cigány-zene járta, pengetős hangszereken.

Divatban volt az italianizmusokkal átitatott ál-orosz, románc-stílus, amely nem sokkal lehetett különb annál, mint amikor még Catterino Cavos, a pétervári olasz udvari karmester használt fel kuriózumképpen orosz népi motívumot, de kiigazította a 17 századi olasz zene-szerzéstan szabályai szerint. Az orosz népdal természetéből, ősi alkatelemeiből folyik, hogy az ilyen kiigazítás egyben ki is forgatta a dalt eredeti mivoltából.

Az igazi orosz népdal messze a városoktól, fölfedezetlenül őrizte az ős-múltba nyúló hagyományait.
 

Milyen volt ez a népdal?

Természetesen sokrétű. De szerkezete, formái ősi típusokat mutálták. Egyik fajtája szemlélődő, elgondolkozó volt a másik elbeszélő, s a harmadik, a táncdal, a tetteket hordta magában

Vezérhang nélkül épült, szabálytalan ritmusban. Felbukkant motívumaiban az északi skald, s a bizánci egyházi kórusok nyoma, a keleti tatár-élet néhány tánceleme, de minden egyéb hatás lepergett róla, nem változtat a meg, nem hagyott rajta nyomot. Mindig teljesen eltért a nyugati dúr és moll rendszertől. Különleges többszólamúsága volt. A fő-dallammal párhuzamosan, mély úgynevezett támasztó-szólamok zengtek benne, olykor a fődallamhoz csatlakoztak, vagy körüljátszogatták. Végül a dal egyetlen hangban, vagy oktávban csendüli ki. Az orosz népdal jellegzetességei egyedülállóak a muzsikában.

Kiapadhatatlan bő forrást jelentett ez a műzene számára s Glinka áttörése nyomán Balakirev vezette be ebbe a birodalomba zenei társait.

Mili Alexejevics Balakirev, a mai Gorkij-ban, a hajdani Nizsnij-Novgorodban született 1837-ben. Eleinte természettudományokkal foglalkozott, de hamar feltűnést kellett kitűnő zongorajátékával. Autodidakta módon nevelte magát a zenében. Hamarosan olyan technikai, elméleti tudást és tekintélyt szerzett, hogy a korabeli zeneszerzők őt tekintették vezetőjüknek.
Élet programja, az orosz népdal bevezetése a műzenébe, nem talált megértésre egyes társadalmi körökben. Voltak, akik hevesen ellenezték Glinka zenei irányának folytatását.

Ugyanazok, akik megrettentek a „Föld és Szabadság” nevű titkos szervezettől, amelyhez Csernisevszkij is tartozott. Az 1860-as évek elején felhullámzó népi megmozdulás a cári terrorba fulladt. Ez volt az-az idő, amikor Csernisevszkijt Pétervárott nyílt téren pellengére állították, oszlophoz bilincselték és mellére táblát akasztottak, „államfelforgató” felírással.

Ez az idő nem volt alkalmas arra, hogy a népről a vidéki szegényparasztokról beszéljen valaki, még ha dalban, zenében is. És mégis, éppen ez időtájt alakult meg az «Ötök csoportja.» A reakció ellenére Balakirev tovább folytatta buzdító, szervező munkásságát és így kovácsolta össze hatalmas kis társaságát, amely végül olyan felmérhetetlen eredményre jutott. 1866-ban megjelent nagy munkája, az orosz népdalgyűjtemény. Remekművek elindítója lett s egyik legfontosabb eseménye az orosz folklor kutatásnak.

Balakirev volt az első az ötök közül, aki balett-színpadon nagy sikert éri el. «Tamara» című szimfonikus költeményére Djaghilev balett-társasága táncjátékot komponált s a Tamarát egész Európával megismertette.
Balakirev mutatta be, mint karmester, először Rimszkij-Korszakov első művét, ő alapította meg az orosz zenei szabadiskolát s ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő hangversenyeit haláláig vezényelte.

Minden munkásságánál fontosabbnak bizonyult azonban az «Ötök társaságának» összehozása. Az ötöknél egyetértőbb, összefogóbb zenei társaság, művészeti szövetség sem előttük, sem utánuk, nem volt a zenetörténetben. Testvériesen, családiasan együttdolgozó csoport volt ez, amely a nagy-család, az orosz nép szavát, dalát szólaltatta meg a műzenében.

Pán öthangú sípja volt az öt zeneszerző, öt összekapcsolt, de mégis önálló hang s ahogy Pán sípján a természet dallama zengett fel úgy hangzott belőlük az orosz természet, úgy szólaltatta meg hangjaikat a hatalmas orosz tájakon annakidején elfeledetten szenvedő szegénynép sóhaja.

I. V. E.

KIS ÚJSÁG, 1949.december 25. (3. Évfolyam, 300. szám)

2018   Ardelao 2017-12-22 00:49:27

143 évvel ezelőtt, ezen a napon (XII.22.) született a pozsonyi születésű magyar SCHMIDT Ferenc, a későbbi Franz Schmidt, osztrákká lett zeneszerző.

(1874.XII.22 – 1939.II.11.)

 

Schmidt Ferenc (Franz Schmidt), zeneszerző, született: 1874. december 22-én Pozsonyban, a bécsi Conservatorium növendéke.

1892 óta a Bécsi Operaház tagja, először, mint csellista, azután, mint karmester.

Operái: Notre Dame (Bécs, 1914., Budapest, 1916.); Fredigundis.

Zenekari művei: 2 szimfónia, a másodikban igen szép variációs magyar témával.

TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKON adatai, 1929. 

*

Schmidt Ferenc, magyar zeneszerző, született: 1874. december 22-én, Pozsonyban.

Bécsben képezte ki magát zongora- és gordonkaművésszé; az udvari opera zenekarának tagja, majd a bécsi zeneakadémia tanára s 1910 óta igazgatója. Szimfóniáit a Filharmonikusok adták elő.

A Hugo Victor regényéből Wilk Lipóttal (németül, 1903-ban) írt «Notre-Dame» című operáját Bécs mutatta be, 1914. május 12-én; Berlinben 1918. április 11-én került színre. A Magyar Királyi Opera pedig 1916. december 14-én (a címszerepben Szende Ferenc és Venczell Béla váltakoztak; Esmeralda: Szókelyhidyné Marschalkó Rózsi.)

«Fredigundis» című operáját a berlini állami operaház hozta színre 1922-ben. 

MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 1931.

Shöpflin Aladár (szerk.) 

*

… […] A pozsonyi származású Schmidt Ferenc képzett és tehetséges zeneszerző. A bécsi konzervatóriumon tanult. A Hofoper gordonkaművésze lett. Felnőtt korában, néhány év alatt, zongoraművésszé művelte ki magát, számos zenekari koncerten szerepelt, mint pianista, sikerrel, végül búcsút mondott a Hofoper zenekarának, pedagógus lett. Több ízben került kombinációba neve a budapesti zeneakadémiával kapcsolatosan. Kompozícióira — szimfóniái nyomán — Schalk karnagy lett figyelmessé, ő adatta elő két év előtt Bécsben a «Notre Dame» című operát is, amelyet Schmidt huszonnégy éves korában, tizenöt év előtt írt. […] …

 

Részlet a „Magyar Figyelő” 1917/1. számából.

2017   Momo 2017-12-19 08:56:04

Reiner Frigyes mellszobrának avatása Chicagóban

"2016. június 14-én a Chicago Symphony Orchestra Association által szervezett megemlékezésen, a Chicago Symphony Orchestra alapításának 125. évfordulója alkalmából, a zenekar székhelyéül szolgáló Orchestra Hallban Riccardo Muti, a zenekar jelenlegi karmestere ünnepélyes keretek között leleplezte Reiner Frigyes (Fritz Reiner) magyar származású karmester mellszobrát."

(kormany.hu)

2016   Búbánat 2017-12-18 09:39:05

 

Az ősbemutató díszlete

Az ősbemutató díszlete

Ma 125 éve mutatták be a szentpétervári Marinszkij színházban Csajkovszkij Diótörő-balettjét.

Bartók Rádió - 19.00 - 19.30

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

(ism. szombat, 9.30)

Az ősbemutató díszlete

Az ősbemutató díszlete

2015   Ardelao • előzmény2013 2017-12-17 23:12:41

 

Cimarosa szobra Aversában

Cimarosa szobra a zeneszerző szülőhelyén, Aversában

 

2014   Ardelao • előzmény2012 2017-12-17 22:37:54

 

Architectural details of Opera National de Paris: Cimarosa Facade sculpture. Grand Opera Garnier Palace is famous neo-baroque building in Paris, France - UNESCO World Heritage Site.

 

2013   Ardelao • előzmény2012 2017-12-17 22:14:47

 

Domenico Cimarosa végre, öt negyedszázaddal halála (1801) után, szobrot kapott Nápoly melletti szülőhelyén, a magyar történelemben is szereplő Aversá-ban. A szobor alkotója, Jerace,* már Beethoven,- Donizetti- és Martucci-szobraival is nagy művésznek mutatkozott.

 

A ZENE, 1929. július 1. (X. Évfolyam, 16. szám)

 

*Francesco Jerace (1853-1937), olasz szobrász. (Megj., A.)

2012   Ardelao 2017-12-17 16:42:40

 

Pál Tamásé az érdem, hogy a Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményében kutatva felfedezte az Esterházy-hagyatékban Domenico Cimarosa «A párizsi festő» című operáját.

A két-felvonásos, öt énekest foglalkoztató operából kitűnően sikerült, sokfelé elismeréssel méltatott hanglemez készült Szűcs Márta, Vámossy Éva, Gregor József, Gerdesits Ferenc és Rozsos István közreműködésével. A lemez színpadon is megelevenedett a Monte Carlo-i tavaszi fesztiválon, ahol minden évben bemutatják az operairodalom egy-egy régen nem játszott vagy elfelejtett alkotását. Így került «A párizsi festő» is Monte Carlóba — a hanglemez eredeti szereposztásában.

A bemutatót a publikum általános rokonszenvvel fogadta, a szaksajtó viszont a lemezfelvételt ítélte színvonalasabbnak, jelentéktelennek minősítve a rendezést, a színpadi megoldást.

Végül is Pál Tamás kutatómunkája, színvonalas zenei vezetése elismerést aratott.

A hazai közönség az opera néhány előadását most a Hilton Dominikánus udvarának tutti-frutti programjában láthatta-hallhatta. (—rt.)
 

Képeken látható: az előadás közönsége  ̴ Gerdesits Ferenc, Szűcs Márta, Rozsos István és Gregor József  ̴ Gregor József  ̴ Szűcs Márta és Gerdesits Ferenc  ̴ Vámossy Éva és Gregor József (jobbra) Fotó: Mönich László

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988.VIII.6. (32. Évfolyam, 32. szám)

2011   Ardelao 2017-12-17 15:50:05

A genovai opera-együttes vendégjátékáról.

Írta: Fábián Imre
 

Domenico Cimarosa olyan népszerű volt a XVIII. században, mint ma egy sikeres musical-szerző. Operáit Nápolytól Pétervárig játszották, igazi kasszadarabok voltak, minden operavállalkozó örömére.

 

Nálunk nem kisebb ember, mint Joseph Haydn egyengette útját az Esterházy-udvarnál: karmesterkedése idején kereken 12 Cimarosa-darabot mutatott be Eszterházán. Az élet és a közönség kegyeltje volt tehát ez a nagyszerű olasz muzsikus, akinek pályája mégis tragikus alkonyba hanyatlott: forradalmár hírébe keveredvén, halálra ítélték, s csak főúri pártfogói menthették meg a bitótól. Ettől kezdve a derűs, életszeretettől áthatott ember szinte maga kívánta már a sírt, pedig ez a tragikus meghasonlás csak a következő évszázadban lett jellegzetes, romantikus művész-sors.

Cimarosa népszerűsége könnyen érthető. Virtuóz ügyességgel beszélt a kor zenei nyelvén, de mindig ízléssel, kulturáltan, s boszorkányos színpadi érzékkel fogalmazta meg ezeket a közhelyeket. Így jellegzetes képviselője lehetett egy virágzó zenei aranykornak, s az ember csak némi irigykedéssel veheti tudomásul: volt idő, amikor ez volt a szórakoztató, kommersz darabok átlagos színvonala. A mai hallgatónak legelőször Mozart jut az eszébe. Íme, milyen készen állt, mennyire a levegőben volt mindaz, amit ma Mozart-stílusnak nevezünk. Csak épp a zseni, az örökkévalóság lehelete hiányzott belőle. Ezért, már csak Mozart miatt is érdemes Cimarosát hallgatni. Ennyire világosan érzékelhetővé ritkán válik a halhatatlanság, mint a vele való összehasonlításban. A keretek, a műfaj adottságai készek, a közhelyek is, melyek Mozart színpadára kerülnek. De lenyűgöző szellemi gyönyörűség tetten érni a lángelmét: mivé lesz a kezében a víg-operák elengedhetetlen átöltözési, álarcos komédiája a Figaro házasságának kerti képében, s mivé az opera buffák komikus szellemjárása a Don Juan komtur jelenetében.
 

«II Convito,» azaz a Vendégség című operáját 1781-ben komponálta Cimarosa. A kor opera buffa típusának tökéletesen kialakított, egyértelmű sablonjai alapján. Megtaláljuk benne a hoppon maradt udvarlót, a ravasz szolgát, a szokásos álöltözetes csereberét. s még a Rossininál halhatatlanná vált katonatisztet, a capitanót is. Ugyanígy a század kialakult zenei köznyelvén jellemzi Cimarosa a maga színpadi alakjait is. Minden kész receptek alapján készült ebben a darabban, de a szakács kitűnő, nem csoda, hogy a közönségnek ez a problémamentes, remek szórakozás jobban kellett, mint Mozart lenyűgöző, fárasztó nagysága. A kortársak nehezen is bocsáthatták meg Mozartnak, hogy így megnehezítette a szórakozásukat.

 

Az utókor ma már mindkettőjüknek igazságot szolgáltathat. Ha jó ideig el is felejtkezett Cimarosáról Mozart árnyékában, elég távlatunk van ahhoz, hogy ma már mindkettőt értékelni tudjuk, világosan látva a köztük levő roppant különbséget. De Cimarosa is értette a dolgát; ma is friss és üde minden taktusa, üdítő, kellemes szórakozás minden darabja.

 

Genovai vendégeinknek már azért is hálásak lehetünk, hogy egy nálunk teljesen ismeretlen Cimarosa-darabot fedeztettek fel velünk, valóban a felfedezés örömével. Akik vendégeinktől a behízelgő szépségű olasz hangok varázsát a sokat emlegetett «voce» igézetét várták, azok már az első felvonás után csalódottan távozhattak. Az egy Giovanna Vinci kivételével igazán kimagasló énekes nincs is az együttesben. A hangok többsége fakó, kopott, inkább egykori, jobb időkre emlékeztet. Hangfenomén meg aztán egyáltalán nincs közöttük. Á vendégség előadása mégis nagyszerű színházi este élményével ajándékozott meg bennünket. Mert bebizonyosodott: az opera elsősorban színház, ahol az igazi siker sok összetevőn múlik, s nem csupán egyes, kimagasló alakítások, hangok értékén. Ez az este az együttes játék, az ensemble-kultúra diadala volt a szép hangok felett. Meggyőzően kiderült, hogy szerényebb hangbeli adottságokkal, de pompás játék-kultúrával és kidolgozott együttes munkával jobb színházat lehet csinálni, mint értékesebb egyéni kvalitásokkal, de szervezetlen együttessel.

 

Cimarosa egy korszak, egy műfaj színházi sablonjait komponálta meg. S ezeknek a sablonoknak, kész és minduntalan visszatérő alaphelyzeteknek, típusoknak, közhelyeknek ugyanígy megvoltak a kialakult színpadi kifejezői is a szereplők éneklésében, gesztusaiban, sztereotip megnyilatkozásaiban. S ebben a tekintetben a genovai vendég együttes teljesítménye példamutató volt. Ritkán látni ilyen kidolgozott, minden vonatkozásban átgondolt színpadi játékot, melynek mértani arányai, harmonikus mozgásképletei, színpadi koreográfiája egy kicsit a Comédie Française játék-stílusára emlékeztettek. A zenei közhelyeknek természetszerűen a színpadi mozgásban, énekes-manírokban is megvoltak a maguk sablonjai. Olasz vendégeinket látva és hallva mindvégig azt éreztük: így játszhatták Cimarosa idejében is. S amit a szürke, alapjában igénytelen hangok tolmácsolásában láttunk és hallottunk, minden ízében egy több évszázados operai, színpadi kultúra ma is eleven örökségére, s jelenlétére engedett következtetni. Az egyes énekesekért nem, de az egész együttesért nagyon is lehet irigyelni a genovaiakat.
 

A színpadnak ez a hagyományt közvetítő, de mégis eleven hatóereje Michele Casato pompás rendezői munkájának eredménye. A hoppon maradt, házasulni készülő gazdag úr, Massimo szerepében, mint énekes is bemutatkozott, kissé kopott hanggal, de rendkívüli intelligenciával mintázva meg a figurát. A pálmát ezúttal mégis nem az énekesnek, hanem a bravúros rendezőnek adnám. — Tito Varisco színpadképe Canalettóra emlékeztető, artisztikus finomságával, ízlésével tűnt ki.           

 

— A szereplőgárdából Giovanna Vincit, Alfonsina, az özvegy alakítóját kell elsősorban említenünk, az ő hangbeli adottságai kimagaslottak az együttesből. Checco szolga szerepében a fakó, kopott hangú Lorenzo Rossit hallottuk, Poli gróf Enzo Raimondo volt. A női együttesben Luciana Serra (Eleonora), Anna Letizia de Luca (Lisetta), a férfiak sorában még Gavino Ardis (Lampo lovag), Giuseppe Murmura (A kapitány), Ambrogio Canepa (katona), s Carlo Ermirio (jegyző) nevével lesz teljes a színlap. Külön-külön nem sok mondanivaló van róluk: együtt voltak kitűnőek.
 

Az együttes karmestere, Fernando C. Mainardi rokonszenves, remek muzsikus, aki jól kézben tartotta az előadást, s meg tudta adni ennek az estének a színeit, ízeit. Mert amit az együttes játék-kultúrájáról megállapíthattunk, az nem csak az alakításra, mozgásra, gesztusokra vonatkozott, hanem természetesen az operai, zenei tradícióra, s énekesi-előadói kultúrára is. Hiszen a színpadi tradíció ez esetben zenei stílust, s előadói hagyományt jelent elsősorban.

 

A MÁV Szimfonikusok együttese, mint operazenekar, ez alkalommal jelesre vizsgázott. Hajlékonyan, remek stílusérzékkel, s érezhető jó kedvvel követte karmestere elképzeléseit. Az első felvonásbeli Checco-ária kürtszólójáért pedig kedvem lett volna, jó olasz szokás szerint, egy lelkes bravót kiáltani.

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966. augusztus 5. (10. Évfolyam, 31.szám)

2010   Búbánat 2017-12-16 09:31:15

Kodály Zoltán életútja, összefoglaló diákoknak és érdeklődőknek

„A magyar zenét nem mi találtuk ki. Megvan az már ezer éve. Mi csak ápolni, őrizni akarjuk a régi kincset, és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani.”

Kodály Zoltán

Büszkék vagyunk azokra a magyarokra, akik hazánk jóhírét viszik messze a világban. Kecskemét Kodály városa, így mi, kecskemétiek méltán lehetünk büszkék a világhírű zeneszerzőre, akinek munkáit és az általa kidolgozott zenetanítási módszert szerte a világban ismerik és oktatják.

Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja, Kodály Frigyes vasúti tisztviselő volt, aki családjával a helyi vasútállomás épületében lakott, így ebben a házban látta meg a világot a zeneszerző. Édesanyja, Jaloveczky Paulina Zoltánon kívül két gyermeknek adott életet: Emília 1880-ban, Pál 1886-ban született.

Abban a korban, ha egy férfi a vasút alkalmazásában állt, az azzal járt, hogy szerte az országban bárhová elhelyezhették, így Kodály Frigyesnek is családjával együtt többször kellett költöznie. A családfőt 1883-ban állomásfőnökké léptették elő, így Szobra költöztek, majd 1885-ben Galánta következett, ahol Kodályék 1892-ig éltek.

Az Észak-Magyarországon, a mai Szlovákia területén található Galánta, vasúti csomópont és járási székhely volt, s több szempontból fontos helyszíne Kodály Zoltán életének. Az igazi otthon ez, a gyermekkori idill színhelye, ahová szorosan kötődött. Itt járt elemi iskolába, itt ismerkedett a természettel, itt hallott először népdalt, részt vett a falu különböző szertartásain: keresztelőn, falusi lakodalomban, temetésen. Ezek az események mind befolyásolták Kodály művészetét, a népzene és a népi kultúra iránti elkötelezettségét. Galántán a falusi gyerekek maguk készítették játékaikat, Kodály Zoltán legszívesebben rögtönzött dallamokat énekelgetett és a saját maga által készített gitárszerű hangszer húrjait pengette, amit az édesanyjától kölcsönvett szűrőkanálból állított össze.

A galántai zenei emlékek későbbi művekben is visszaköszönnek. 1933-ban jelent meg a Galántai táncok című zenekari mű, melyet Kodály a 18-19. századi fordulóján oly népszerű cigánymuzsikusok dallamainak felhasználásával komponált. A Bicinia Hungarica kétszólamú énekes füzeteit hajdani galántai mezítlábas pajtásainak ajánlotta.

A nyugodt, békés falusi élet megszakadt, amikor a családnak újra költöznie kellett. Nagyszombat gazdag múltú iskolaváros, kulturális és érseki központ, ahol három nemzetiség élt egymás mellett, a magyar, a német és a tót. Az édesapát az itteni állomás vezetésével bízták meg, Kodály Zoltán pedig a nagyszombati érseki gimnázium tanulója lett az elkövetkező nyolc évben.  

Kodály a város széléről járt be a kollégiumba, útja réteken keresztül vezetett. A szabadban, a természetben, friss levegőn tett gyalogos túrák, a mozgás mindvégig fontos része lett a zeneszerző életének, amely később kiegészült a hegyek iránt érzett szüntelen rajongással.

Kodály a gimnáziumi éveit mindvégig kitűnő eredménnyel végezte. Már ekkor is jellemző volt rá a végtelen tudásszomj, a humán beállítottság, az ógörög, német és latin nyelvek valamint a történelem szeretete, irodalomból pedig pályadíjat is nyert.

Mindezek mellett végig jelen van, és egyre csak erősödik benne a zene iránti elkötelezettsége.

S hogy ez így alakulhatott, ahhoz nagymértékben hozzájárult az, hogy zeneértő, zeneszerető családban nőtt fel. Az édesapa hegedült, édesanyja zongorázott és énekelt. Kodály tanártól tanult hegedülni, de zongorán, brácsán, csellón önszorgalomból tanult meg játszani. A muzsikus család szívesen töltötte idejét kamarazenéléssel. Ezekhez az alkalmakhoz a bécsi kottakölcsönzőből hozattak maguknak kottákat.

Kodály gyerekkorában és persze később is szívesen töltötte idejét azzal, hogy magában dúdolt, ehhez járult még hozzá különleges képessége, rendkívüli memóriája; bármilyen dallamot hallott, azt megjegyezte. Minden érdekelte, ami zenével kapcsolatos.

Az ifjú Kodály játszott az iskolai zenekarban, énekelt a templomi karban, de már ekkor kiderült, hogy a komponálás közelebb állt hozzá, mint a hangszeres zenélés. Kodály első zeneszerzői szárnypróbálgatásai a gimnáziumi éveire tehetők. A nagyszombati érseki főgimnáziumban Toldy Béla, az iskolai zenekar vezetője felfigyelt az ifjú tehetségre, és támogatta őt, hogy minél jobban kibontakozhasson. A gimnáziumi évek alatt születtek meg Kodály első kompozíciói: zongoradarabok, miserészletek, a D-moll nyitány, az Ave Mariaszóló énekhangra, orgonára, és a férfikarra íródott Stabat Mater. 1899-ben a farsangi hangversenyen Kodály Zoltán két barátjával előadta három tételes vonós hangszerre írt művét, az Esz-dúr triót.

Az 1896-os év nagyon fontos dátum a zeneszerző életében. Ekkor Kodály, szülei kíséretében Budapestre látogatott a millenniumi kiállításra. Az egyik kiállítóházban egy fali táblára figyelt fel, amelyen Fehér László balladája szerepelt Vikár Béla gyűjtésében. Kodály itt találkozott először az etnográfus nevével. Vikár felismerte a magyar népi dallamok rögzítésének fontosságát, ő volt az, aki - Európában is példamutató módon - először alkalmazott fonográfot gyűjtései során. Az etnográfus azonban csak a dalok szövegét írta le és publikálta, de kottapapírra nem vetette azokat. Később Vikár Béla útmutatása nyomán indultak el gyűjtőútjaikra Bartók, Kodály és Lajtha László.

Kodály páratlan céltudatossággal és szorgalommal képezte magát, nagy zeneszerző elődök voltak példaképei, akik maguk is egyetemet végzett emberek voltak. 1900-ban a nagyszombati diák jeles érettségi vizsgát tett, azonban a pályaválasztás igen nagy dilemma elé állította őt. Szülei a biztosabb megélhetés érdekében, tanárai pedig a tudásának megfelelően Kodály tudományegyetemi tanulmányait támogatták, ezzel szemben a tehetséges ifjú már ekkor tudta, hogy zeneszerző szeretne lenni. Végül, hogy ne kelljen döntenie, szeptembertől a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–német szakán, valamint a Zeneakadémia zeneszerzés szakán párhuzamosan kezdte meg tanulmányait. Ez utóbbi intézménybe való felvételijén Kodály saját kompozícióval jelentkezett, ahol Hans Koessler, a zeneszerzés tanszék vezetője rögtön a második évfolyamra javasolta a tehetséges jelöltet. Kodály Zoltán azonban nem élt a lehetőséggel, az alapoktól akart indulni és az első évfolyammal kezdte zeneakadémiai tanulmányait.

A páratlan szorgalom és igyekezet meghozta gyümölcsét, ugyanis Kodály felvételt nyert a nagyhírű Eötvös Collegiumba is, ahová kizárólag kitűnő tanulók jelentkezhettek: az intézmény főként szerényebb körülményű vagy középosztálybeli tehetséges diákokat fogadott falai közé. Kodálynak azért is jött jól a kollégiumi státusz, mivel nem akarta terhelni szüleit taníttatásának költségeivel.

A kollégium az egyetemi tanulmányok mellett külön képzést biztosított hallgatói részére. Neves tanárok irányítása alatt bővíthették, mélyíthették tudásukat, nyelvet tanulhattak, a legmagasabb tudományos ismeretek birtokosaivá válhattak az Eötvös- kollégisták.

Az egyetemen tanárai - Beöthy Zsolt, Gyulai Pál irodalomtörténészek, valamint a Kodálynál nem sokkal idősebb Gombocz Zoltán, nyelvtudós - nagy hatással voltak rá, éppúgy, mint a Zeneakadémián a bajor származású Hans Koessler is, aki a zeneszerzés tanszéken Kodály Zoltánon kívül több nagy magyar zeneszerző, köztük Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kálmán Imre, Weiner Leó mestere is volt. Koessler komponistaként Brahms-t tekintette példaképének, s bár Kodály egynéhány dologban nem osztotta mestere nézeteit, de közülük a legfontosabbat, a kórusmuzsikát saját munkájába is átörökítette.  Koessler nagy hangsúlyt fektetett a karénekre, a kórusművekre, később az a capella éneklést kötelező tárgyként vette fel a Zeneakadémia tanrendjébe.

A pesti évek nagy fordulatot hoztak Kodály életébe. Az ifjú egyetemista nagyon sokat tanult, elmélyülten foglalkozott a zenével, estéit az Operában és hangversenyeken töltötte. Kodály a kollégium könyvtárában is sokat időzött, a régi magyar irodalom tanulmányozása közben bukkant rá a Psalmus Hungaricus szövegére.

Kodály 1904-ben zeneszerzőként diplomázott az akadémián, majd önkéntes ismétlőként szeptemberben újra beiratkozott az intézménybe. A Tudományegyetemen pedig 1905-ben kapta kézhez második diplomáját: Kodály magyar-német szakos tanárként végzett.

A zeneszerző és későbbi jó barátja, a nála egy évvel idősebb Bartók Béla egy időben jártak a Zeneakadémiára, de ott nem találkoztak. Mindketten visszahúzódó természetűek voltak, keveset jártak társaságba, idejük nagy részében csak a zenével foglalkoztak. Megismerkedésükben nagy szerepet játszott Gruber Henrikné Sándor Emma, akinek szalonjában a századforduló körüli főváros zenei életének kitűnőségei gyakran megfordultak. Ebben az időben Kodály megélhetése érdekében tanítványokat vállalt, köztük Gruber Henriknét, a hajdani Debussy-tanítványt oktatta zongorázni.

Emma maga is zenében jártas, kifinomult ízlésű, roppant műveltségű asszony volt, jó humorral megáldva, több nyelven beszélt, maga is zenélt és zeneszerzést is tanult. Kettejük kapcsolata lassan, fokozatosan szerelemmé alakult, s Emma mindvégig támogatta Kodályt, szellemi társként, nagy bölcsességgel állt a zeneszerző mellett. 1910-ben kötöttek házasságot, mely Emma haláláig, negyvennyolc évig tartott.

Kodály 1905-ben fejezte be első önkéntes ismétlő évét a Zeneakadémián, nagy tervek foglalkoztatták már ekkor. Zeneszerzőként azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a magyar zene alapjait a legjobban megismerhesse, elsajátítsa, ezért fordult a népzene, a magyar népdal felé. A magyar népzene történetét szerette volna megírni, de az addig nyomtatásban megjelent népdalgyűjtemények nem voltak alkalmasak a munkájához. Kodály szomorúan tapasztalta, hogy a gyerekkori emlékékeiből ismert és szeretett eredeti dalok mennyire különböznek a lejegyzett daloktól, a feldolgozók mintha meghamisították volna, a saját, német zenén nevelkedett ízlésüknek megfelelően alakították, igazították volna át e kincseket; így pont azokon a népi sajátosságokon változtattak, amitől igazán magyar volt a népdal. Ekkor fogalmazódott meg Kodályban, hogy saját maga fog gyűjteni, a nép közé menni, hogy a magyar népdalt a falun élőktől, vagyis első forrásból hallhassa. Ez a vállalkozás járatlan útnak bizonyult, amit saját magának kellett kitaposnia, végigjárnia, kutatnia. Kodály a nyár folyamán hazautazott szüleihez Nagyszombatra, majd pedig Galánta felé vette az irányt, ahol a környező falvakat gyalogszerrel végigjárva kezdte meg népdalgyűjtő tevékenységét. Különös boldogság volt ez az ifjú Kodály számára, újra közel érezhette magát a természethez, a gyökereihez, gyermekkora idilli napjaihoz. Az első gyűjtőút mintegy százötven lejegyzett dalt eredményezett, melyből tizenhármat az Etnographia című néprajzi folyóiratban Mátyusföldi gyűjtés címmel tett közzé Kodály. Ez a publikáció volt a népdalgyűjtő Kodály tudományos tevékenységének legelső megnyilvánulása. A nép körében eltöltött hónap alatt született meg Kodály fejében a későbbi nagyobb szabású kompozíció, a Nyári este című zenekari mű gondolata, valamint a doktori disszertációjához is saját tapasztalataira támaszkodva kezdhetett hozzá, melyetA magyar népdal strófaszerkezete címmel nyújtott be. A doktori cím megszerzésével Kodály Zoltán családjának nagy boldogságot okozott, a disszertációt pedig kedvezően fogadták a bíráló professzorok.

Kodály népdalgyűjtéséhez hamarosan csatlakozott jó barátja Bartók Béla is, akivel felosztották a bejárni kívánt területeket és legtöbbször külön utakon járva, Magyarország peremvidékein kicsi, hegyek közé zárt falvakba is eljutottak. Nagyon sokat tanultak gyűjtőútjaik során, nem egyszer soha nem hallott, ismeretlen kincsekre bukkantak.

A gyűjtés sehol sem indult könnyen, mert a falusi emberek az idegeneket nehezen fogadták el, nem volt egyszerű a bizalmukba férkőzni. Kodályéknak legtöbbször a falu tanítójától kellett támogatást kérniük, ők voltak azok az egyes területeken, akik értették munkájuk lényegét, s segítettek őket abban, hogy a falusiak megnyíljanak a gyűjtők előtt.

A népdalgyűjtés során Kodályék minden dalt hallás után írásban lejegyeztek, majd ezek előválogatáson estek át, hogy melyek azok, amelyeket érdemes volt fonográffal is rögzíteniük.

Az első közös munka eredménye a Magyar népdalok című kiadvány, mely habár nagyszabású, rendkívüli munka, de sem a közönség, sem pedig a szakmai hozzáértők nem értékelték.

Kodály Zoltán doktorrá avatása után, 1906 végén csekély összegű ösztöndíjjal először Berlinbe utazhatott, majd 1907 tavaszán Párizs következett. Berlinben zenei stúdiumokat folytatott, de a hely még sem gyakorolt rá olyan nagy hatást, mint Európa művészeti fővárosa, Párizs. Itt olyan világ tárult fel előtte, ami jelentősen befolyásolta Kodály zenei világát. Claude Debussy impresszionista hangvételű muzsikája annyira friss, újszerű volt számára, hogy egyből beleszeretett, s csodálattal tanulmányozta a francia zeneszerző műveit, három hónap elteltével pedig Debussy-kottákkal és élményekkel gazdagon tért haza Budapestre.

1907 őszétől az a megtiszteltetés érte az ifjú zeneszerzőt, hogy régi mesterét, Hans Koesslert váltva a Zeneakadémia zeneelmélet-tanárává nevezték ki. Innen számítva indult Kodály hat évtizeden keresztül tartó szenvedélyes zenepedagógusi pályája. A zeneszerző kezdeményezésére vezették be az intézményben a magyar népzene oktatását és a szolfézs-tanítást. Kodály évközben az akadémián tanított, nyaranta pedig újabb gyűjtőutakra indult, s mindezek mellett komponált is, így tehát párhuzamosan pedagógusként, zenetudósként és zeneszerzőként is tevékenykedett.

Kodály első szerzői estjén, 1910 tavaszán az I. vonósnégyes, a Kilenc zongoradarab és a Szonáta gordonkára és zongorára hangzott el. A művek fogadtatása nem volt pozitív, habár voltak olyan kritikusok, akik méltatták az újszerű muzsikát, mégis több lapban elmarasztaló sorok jelentek meg az estével kapcsolatban. Jellemző volt a korabeli zenekritikusokra, hogy a modern hangzású műveket nem igazán értették, értékelték és nem a helyükön kezelték.

Ezen az estén zongorán közreműködött Bartók Béla is, valamint itt mutatkozott be a zeneakadémiai növendékekből alakult kvartett, a később világszerte híres Waldbauer-Kerpely vonósnégyes.

1911-ben Kodály és néhány zeneszerzőtársa, látván a kortárs magyar zene nyomorúságos helyzetét, elmaradottságát Európához képest, megalapította az Új Magyar Zene-Egyesületet. Az ország kiváló muzsikusai álltak az egyesület mögé azzal a céllal, hogy a modern magyar zenei törekvéseket terjesszék, hangversenyeket szervezzenek. Pénzügyi támogatás és érdeklődés hiányában azonban kénytelenek voltak feloszlatni a társaságot.

Kodályt és műveit vegyes érzésekkel fogadták, de legalább már beszéltek róla, felfigyeltek rá, kezdett előtérbe kerülni a tehetséges magyar zeneszerző. Kodály nem elégedett meg eddig elért eredményeivel, hanem újabb gyűjtőútra indult, hogy minél jobban megismerhesse és feltárhassa a magyarság népzenéjét. A tudós zeneszerző Felvidék és Erdély falvait járta: feleségével, Emmával ketten vagy Bartókkal kiegészülve gyűjtötték tovább a dalokat. A zeneszerző Kodály sem tétlenkedett: Berzsenyi Dániel verseinek feldolgozásán munkálódott, majd Csokonai, és Kölcsey versei nyomán megszületett dalgyűjteménye, a Megkésett melódiák.

1914 tavaszán Kodály régóta dédelgetett álmát valósította meg azzal, hogy bukovinai csángó falvakban gyűjthetett. Itt talált rá a magyar népzene legősibb rétegére, a szinte érintetlen formában fennmaradt dalokban. Erdélyi útja után kitört az első világháború, amely a továbbiakban igencsak nehezítette Kodály népdalgyűjtő munkáját.

1915-ben Amerika is kezdett felfigyelni a magyar zeneszerzőre, mert egy osztrák származású hegedűművész híres kvartettje nagy sikerrel mutatta be Kodály első vonósnégyesét.

Kodály és Bartók a háború ideje alatt sem tétlenkedtek, ugyanis katonakórházak és laktanyák látogatására kértek és kaptak engedélyt, hogy katonanótákat, dalokat gyűjthessenek.

A háború évei is munkával teltek, ekkor készült el a Szólószonáta gordonkára, majd a II. vonósnégyes 1916-ban.

Az ezt követő évben több jelentős publikáció is megjelent Kodály Zoltán tollából. Márciustól a Zenei Szemle négy részletben közölte az Ötfokú hangsor a magyar népzenében című tanulmányt. Ebben az alapvető fontosságú, jelentős zenetörténeti összefoglalóban mondta ki Kodály, hogy a régi magyar dallamvilág legjellemzőbb tulajdonsága a félhangnélküli ötfokúság, amely minden nép zenéjének kezdete, s ami Magyarországon is tovább él és virágzik. Kodály a Nyugat és a Pesti Napló című folyóiratok zenekritikusaként is bemutatkozott ebben az évben: Debussy-ről, Bartókról, fiatal tehetségek hangversenyeiről és természetesen a népzene jelentőségéről is írt ezekben a lapokban. 1917-ben Móricz Zsigmond Pacsirtaszó című darabjához kísérőzenét komponált.

A háború után lassan eszmélt az ország, Kodály műveinek elfogadásával is ugyanez volt a helyzet. Több zeneszerző is felismerte, hogy nemcsak az országnak, de a magyar zenei életnek is újjá kell születnie. A szervező munkát a zenei direktórium élén Reinitz Béla, zeneszerző, zenekritikus irányította, aki ebben Kodály, Bartók és Dohnányi Ernő segítségét kérte. Az 1919-es évben az újjászervezett Zeneakadémia élére - mely innentől az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola nevet viselte - Dohnányi Ernő került, aligazgatónak pedig Kodály Zoltánt nevezték ki, így új szellemben, friss erőkkel vehette kezdetét a munka, több fiatalt segítettek abban, hogy hangversenyeken bemutatkozhassanak.

A Tanácsköztársaság bukása aztán felülírt mindent, a konzervatív zenei erők elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak az újhangú zeneszerzés tehetséges képviselőivel. Bartók és Dohnányi ekkor már külföldön is elismert zeneszerzők voltak, így Kodály Zoltán lett a célpont. Fegyelmi eljárást indítottak ellene, el akarták őt távolítani a magyar zenei életből. Habár többen, köztük Bartók is, Kodály Zoltán mellé álltak, mégis el kellett hagynia aligazgatói székét és tanári kinevezését is két évre érvénytelenítették. Mivel a főiskolán nem taníthatott a mester, így hát otthonában fogadta ez idő alatt tanítványait. A száműzés és kirekesztettség évei alatt született a Szerenád két hegedűre és brácsára című kamaradarab.

1921-ben a bécsi Universal Edition Kodály műveinek megjelentetésére szerződést kínált neki, amelyet a zeneszerző örömmel fogadott. Ebben az évben kihallgatást kért és visszahelyezték Kodályt tanári állásába, népdalgyűjtő munkájához pedig pénzügyi segítséget kapott.

A meg nem értettségen és mellőzöttségen az áttörést a Psalmus Hungaricus hozta meg Kodály számára. Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulója alkalmából 1923-ban, alig két hónap alatt született meg a tenorszólóra, vegyeskarra és zenekarra írt kantáta, melynek alcíme: „Könyörgés hamis atyafiak ellen. Vigasztalódás Istenben”. Kodály Kecskeméti Végh Mihály, tizenötödik századi költő 55. zsoltárát dolgozta fel, melyből magára ismerhetett minden elnyomott, megnyomorított nép. A Psalmus Hungaricus végre meghozta a várva várt áttörést, hatalmas közönségsikert aratott az országban és később világszerte is. Karmesterré is ez a mű avatta Kodályt, ugyanis 1927-ben felkérték a zsoltár dirigálására Hollandiában, ezért vezényelni tanult. A Psalmus Hungaricus és a zenekar élén álló karmester elvarázsolta a nagyközönséget, majd ebben az évben még több helyütt, köztük Amerikában is, nagy sikerrel adták elő a művet.

Kodály következő sikeres műve, amely a népzene felé irányította a figyelmet, az 1926-ban született Háry János című daljáték volt. Garay János Obsitos című műve alapján készült darabban a napóleoni háborúk idején játszódó történetben Háry János, a mű paraszti főszereplője ősz fejjel eleveníti fel kalandos történeteit. A bemutató előadáson a budapesti Opera előkelő közönsége először hallhatott népzenét Kodály jóvoltából.

Ez az év jelentős fordulatot hozott Kodály művészetének elismerésében, ugyanis tekintélye Európa-szerte egyre növekedett, s ha nem szólt volna közbe az első világháború, akkor talán a siker is hamarabb bekövetkezhetett volna. Külföldön ekkor mutatták be először a Psalmust, melynek hatására a legnagyobb élő zeneszerzők közé sorolták őt. Olaszországban Toscanini vezényelte Kodály műveit, Bartók pedig Amerikában zongoradarabjait adta elő nagy sikerrel.

Itthon is újabb szerző esteken bizonyíthatott Kodály, így a sikereken és azon felbuzdulva, hogy végre elismerik és értékelik munkáját, inkább a komponálásnak élt;  a Székely fonó vázlatai is ekkor kerültek papírra. Az Erdélyben gyűjtött népi dallamokból pedig 1927-ben készült el és hangzott el először a Marosszéki táncok.

Erre az időre tehető az, hogy Kodály figyelme a gyerekek zenei oktatására terelődött. Úgy gondolta, hogy a gyerekeket megfelelő neveléssel kell a minőségi zene felé irányítani. Kodály szerint az iskolákban az ének- illetve a zeneoktatás nem megfelelő színvonalon zajlott. A gyerekek zenei nevelését nem lehet elég korán kezdeni, vallotta. Sőt, a gyerekek első zenetanára az édesanyjuk, így a gyerekek zenei nevelését az édesanyák zenei nevelésével kell kezdeni, ez által válhatnak a következő generáció tagjai zeneértő, zenekedvelő felnőttekké, olyanokká, akik fogékonyak a komolyzenére, hangversenyekre járnak, aktívan zenélnek vagy kórusban énekelnek. Kodály nézetei szerint a zene hatással van a gyerekek tanulmányi eredményére, és arra is, hogy majdan harmonikusabb emberré váljanak. Azok a gyerekek állnak legközelebb az igazi, értékes művészethez, akik falun, a régi, hagyományos zenével találkozhatnak. Ők a tiszta, hamísítatlan zenében élnek, nem úgy, mint városi társaik, akik csak az értéktelen, silány muzsikával találkozhatnak. Kodály a zenei igénytelenség uralma ellen emelte fel a szavát, szerinte nagyon fontos, hogy az értékes és igényes zenét mindenki a sajátjának tekintse.

Kodály szerint a zenetanulás első lépése az éneklés: minden ember a torkában hordja a legékesebben szóló hangszert, az énekhangját, ezen kell először megtanulnunk „játszani”, majd ezután jöhet a hangszeres zenélés. Kodály hozzálátott hát nagyszabású pedagógiai programjának kidolgozásához, ekkor születtek az első kórusművek gyerekhangra, amelyek szinte elvarázsolták a hallgatóságot. Kodály kórusművészetének kettős forrása a magyar népdal és a reneszánsz énekkari hagyománya, tehát a magyar zenei anyag és az európai technika ötvözete. Azt azonban nem lehetett megjósolni, hogy a gyerekhangra íródott kórusművek ilyen hatással lesznek az iskolákra is. Egymás után alakultak a diákkórusok és megszületett az Éneklő Ifjúság mozgalom is, majd Kodály nagyszabású férfi- és vegyes karainak hatására a felnőttek kórusmozgalma is átalakult, a Mátrai képek, a Molnár Anna népballada vagy éppen a Jézus és a kufárok is mind ennek az időnek a remekművei.

Kodály Zoltán 1882-ben született, s habár ötvenedik születésnapját csak 1932 decemberében töltötte, az ország már az év elején megkezdte a zeneszerző ünneplését. Ez év tavaszán került bemutatásra a Székely fonó című daljáték, melyben a zeneszerző huszonhárom népdalt és balladát dolgozott fel, a magyar népzene legszebb gyöngyszemeiből válogatva.

Kodály, mint hajdani nagyszombati diák nemcsak a katolikus egyház számára komponált, de kórusokat alkotott a protestánsoknak és zsidó dallamokat is feldolgozott. 1936-ban készült el Kodály a Budavári Te Deum című művével, amit Budapest székesfővárosának megrendelésére komponált a zeneszerző, Buda török uralom alól való felszabadulásának 250. évfordulójára. A szerző ezen műve is világszerte több helyen elhangzott, sok helyütt maga Kodály vezényelte.

A következő évben, iskolai használatra adta közre a Bicinia Hungarica sorozatának első füzetét. A négykötetes ciklus 180 apró kórustételt tartalmaz, melyben a zeneszerző főként magyar népdalokat, valamint az Ural hegység táján élő, a magyarsággal rokon népek dalait dolgozta fel két szólamra.

1938-ban a már virágzó Éneklő Ifjúság mozgalom hangversenyén, Nagykőrösön Kodály Zoltán egy ezertagú énekkar élén vezényelte Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című kánonját. A Páva variációk amsterdami bemutatója újra Kodályra terelte a zenei világ figyelmét, melynek megírásával a zeneszerző a jobbra tolódó, németbarát politika ellen tiltakozott.

1940-ben Bartók és felesége Amerikába költöztek. Ekkor Kodály felmentését kérte tanári munkája alól, hogy folytathassa a Bartókkal közösen megkezdett népdalgyűjtemény rendszerezését, sajtó alá rendezését. A Bartók Béla és Kodály Zoltán által alapított sorozat, a Magyar Népzene Tára első kötete, a Gyermekjátékok csak 1951-ben jelenhetett meg. Bartók már nem érhette meg az 1913-ban közösen meghirdetett terv megvalósulását, mert 1945-ben New Yorkban meghalt. Kodály életében további öt kötet készült el a monumentális sorozatból, majd a zeneszerző halála után, 1997-ig további öt kötet látott napvilágot.

1942-ben, hatvanadik születésnapján a zeneszerző végleg nyugállományba vonult, miközben az egész ország újra őt ünnepelte a „Kodály-év” alkalmából. Galánta városa díszpolgárrá nevezte ki e jeles évforduló kapcsán a zeneszerzőt, akit a kolozsvári egyetem is díszdoktorrá avatott ekkor. A következő évben Kodály Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia és a Nyelvművelő Bizottság tagja lett, valamint a Zenepedagógia Egyesület díszelnökévé választották. Amikor 1944-ben a zsidó származású, de hívő katolikus Emmának menekülnie kellett hűvösvölgyi otthonukból, Kodály vele bujkált egy apácazárdában, majd az Operaház zsúfolt pincéjében várták a pusztító háború végét.

A világháború után újabb kinevezések következtek: a Zeneművészek Szabad Szervezete, a Magyar Művészeti Tanács, valamint a Zeneművészeti Főiskola Igazgatói Tanácsának elnökévé választották Kodályt.

A háború végeztével Kodálynak újra lehetősége nyílt, hogy hosszabb külföldi koncertkörútra indulhasson. A mindenütt szíves látott zeneszerző ekkor ellátogatott Angliába, Svájcba, majd hajóval Amerikába utazott, ahol több hónapi tartózkodás alatt hangversenyek, koncertek sorozata következett. Ezután London, Párizs, Moszkva, Leningrád, Stockholm, Malmö, Prága, Bécs, Brüsszel, Róma koncerttermeiben saját műveit vezényelte, s mindenütt hatalmas sikert aratva ünnepelt zeneszerzőként tisztelgett neki a világ.

A folyamatosan alkotó, világjáró művész és zenetudósnak a magyar állam 1947-ben újabb elismeréseket adományozott: ebben az évben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, középkeresztjét, majd nagykeresztjét vehette át, s még ugyanebben az évben szülővárosa, Kecskemét is díszpolgárává avatta. Az ünnepelt zeneszerző az elsők közt 1948. március 15-én Kossuth-díjat vehetett át.

1950-ban, hosszú kihagyás után Kodály újabb népdalgyűjtő útra indult, Mohács és környéke volt a kiválasztott terület.

Ez év októberében Kecskeméten megnyitotta kapuit az ország első ének-zenei általános iskolája, melynek tantervében mindennapos énekóra szerepelt. Kodály szerint a legfontosabb a zene rendszeres gyakorlása, azt vallotta, hogy a zene jóvoltából a gyerekek más tantárgyakból is jobban teljesítenek. Kodály zenepedagógiai elveinek hatására a zenei általános iskolák és gimnáziumok száma is növekedett.

1952-ben az ország a hetven éves Kodály Zoltánt ünnepelte, aki ebben az évben átvehette második Kossuth-díját, majd 1957-ben hetvenöt éves korában már harmadjára lehetett az övé ez a kitüntetés.

Az ezt követő évben súlyos csapás érte Kodály Zoltánt. Felesége, Emma, aki egész életében támasza, múzsája, lelki társa volt, súlyosan megbetegedett, majd november 22-én elhunyt.

Emma asszony halála hónapokig munkaképtelenné tette a zeneszerzőt, majd végül erőt vett magán és befejezte utolsó zenekari művét, Szimfóniáját, amit hitvallásnak, összegző műnek szánt.

Az élete utolsó éveiben is aktívan alkotó és dolgozó művész életét Péczely Sarolta, régi jó barátainak lánya aranyozta be. A 19 éves lányt, a Zeneművészeti Főiskola énektanár szakának hallgatóját 1959 decemberében vette feleségül az idős művész. Sarolta fiatalsága, derűje, jókedve örömet és vigasztalást hozott Kodály életébe, akivel boldogan, s persze sok munkával teltek napjai. Kodály még így idős korában is sok külföldi felkérésnek tett eleget, így 1960-ban Oxfordba utazott feleségével, ahol az ottani egyetem díszdoktorává avatták. A Kodály házaspár otthonában a kor sok híres embere megfordult, így például Benjamin Britten vagy Yehudi Menuhin is.

1962 ismét „Kodály-Év”, ugyanis a zeneszerző ekkor ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból országszerte több ünnepséget és koncertet szerveztek, de a legkedvesebb ajándékot mégis az egykori diákjaitól kapta Kodály, ugyanis ekkor készült el huszonöt művész közös kompozíciója, a Köszöntő, mely az egykori tanítványoknak Kodály-témára írt igen különböző stílusú variációit tartalmazza, ezzel tisztelegve koruk legnagyobb zeneszerzője előtt.

Kodály Zoltán élete utolsó percéig dolgozott, 1967. március 6-án reggel szívrohamban hunyt el. Temetése nemzeti gyásznappá vált, ravatalánál több tízezren tették tiszteletüket, fejet hajtva a nagy zeneszerző, zenetudós és zenepedagógus előtt.

Kodály Zoltán halála után felesége Kodály Zoltánné Péczely Sarolta kezeli a hagyatékot.

1975-ben alakult meg a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Társaság, amely a különböző országokban működő, a névadó zenepedagógiai útmutatásait közvetítő és terjesztő Kodály Zoltán Társaságokat koordinálja. Szintén ebben az évben kezdte meg működését Kecskeméten az egykori ferences rendi kolostor falai között a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet. Az intézmény által szervezett tanfolyamokon Kodály szellemében magyar és külföldi hallgatókat képeznek, valamint KodályZoltán szellemi hagyatékának őrzése is az intézet feladatai közé tartozik.

A Magyar Kodály Társaság 1978-ban alakult meg, amely a teljes életmű terjesztését és megismertetését szolgálja, tiszteletbeli elnöke a mai napig Kodály Zoltánné Péczely Sarolta, akinek nevéhez fűződik továbbá a Kodály Zoltán Emlékmúzeum és Archívum megalapítása. Kodály 1924 októberétől haláláig, 1967 márciusáig lakott a ma is nevét viselő Köröndön. Az itt található lakásban a házaspár egykori otthona nyitva áll a látogatók előtt, az archívum pedig Kodály-dokumentumokat, kéziratokat, nyomtatványokat, képeket, hangfelvételek, mozgóképeket gyűjt és őriz.

A halhatatlan magyarok sorában ott tudhatjuk Kodály Zoltánt is, akinek páratlan életműve nagy hatással volt a hazai és külföldi zeneirodalomra. Kodály életkedve, tenni akarása, munkabírása, energiája sokunk számára példaértékű lehet, mellyel a zene szolgálatában élete utolsó percéig tevékenykedett.

/http://www.bacstudastar.hu/

2009   Ardelao 2017-12-16 00:34:18

135 évvel ezelőtt, ezen a napon született KODÁLY ZOLTÁN DR.

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  

(1882. december 16. Kecskemét)

 

MÓSER ZOLTÁN:

«ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT,  . . . » 

KODÁLY ZOLTÁN ÉLETÉRŐL, - A HAGYOMÁNYRÓL, A MÚLTRÓL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL

I. 

„Kodály Zoltán gyerekkori emlékei”

Ha regényt írnék Kodályról, akkor az egy vasútállomással kezdődne. S az a vasútállomás arról vallana nekünk, hogy mi mindent látott Galántán 1885. november 20-a és 1892. május 10-e között. Mit látott és mit hallott, mert ugye a falaknak néha szemük és fülük van.

De én most nem regényt írok, és a falak helyett valaki mást kértünk vallomásra: természetesen Kodály Zoltánt, aki itt lakott, s itt töltötte gyermekkora legszebb hét esztendejét. Itt, a galántai vasútállomás épületében. Sok-sok érkező és induló vonat, és ami hozzá tartozik, püffögés, vonatfütty és zakatolás, de ezeken kívül még énekszó és zeneszó - ezek villantak fel előttem, amikor Kodály Zoltán gyermekkorát és a régi Galántát próbáltam gondolatban felidézni. Vagyis arra voltam kíváncsi, amikor bejártam a várossá fejlődött települést, milyen is lehetett a gyermekkori, vagyis a száz évvel ezelőtti község. És milyen volt a gyermek Kodály? Ezt leginkább azon visszaemlékezés alapján tudjuk elmondani, amelyet 1963-ban a Belga Rádió és Televízió számára készített a zene-történész Denijs Dille. Most ebből, az 1973-ban megjelent írásból hosszabban idézek.
 

„Első zenei élményeim főként vokális természetűek voltak, mert abban az időben meglehetősen víg élet volt Magyarországon: mindenki énekelt, éjjel-nappal.

A többé-kevésbé művelt emberek a népszínművek terjesztette dalokat énekelték. Ilyen népszínműveket, népies műdalokat hatalmas mennyiségben komponáltak akkor. A művelt emberek közül néhányan ismerték valamelyest az eredeti népdalokat is, de azokat többnyire már csak a parasztok énekelték. Egész szép műsort szedtem össze mind két-típusú dalból.

Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán; ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek.
 

Ami hangszeres zenei élményeimet illeti, azoknak két forrása volt. Galántai táncaim témái egy 1809 körül megjelent, «Magyar nemzeti táncok, különböző galántai cigányoktól» című füzetből valók. A mi időnkben elég nagy banda élt ott, de nem azon a vidéken dolgoztak, mindig külföldön jártak. Évente egyszer-kétszer hazalátogattak otthonmaradt családjukhoz, a községtől teljesen elkülönült, tucatnyi házból álló cigánysorra. A községnek úgy kétezer lakosa volt, a cigánysor félúton terült el a község és az állomás között. Utoljára 42-ben látogattam Galántára. Addigra eltűnt a cigánysor; a pusztaság, amely a községtől elválasztotta, teljesen beépült; eltűntek a muzsikusok is. Egyetlen egyet találtam azok közül, akiket gyermekkoromból ismertem, a háború következtében az is félig vak aggastyán lett. A muzsikálást abbahagyta, mint ahogy a többiek is más foglalkozást kerestek, mert akkor már nem kellett a cigányzene Galántán. A mi időnkben is csak egy kis banda maradt otthon, amely a környékbeli alkalmakkor muzsikált. Apám neve napján például néha nálunk is volt négy cigány az előszobában, olyankor felmásztam a nagybőgőre, mert szerettem a brummogását.

A másik forrás más természetű volt. Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz és arany színeivel elárasztotta a szobát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart D-dúr szonátáját, s még ma is hallom apám kissé egyenetlen trioláit. Ez a mű bennem, azóta is ahhoz a lángoló délutánhoz kapcsolódik. Amikor zongora került a házhoz, nem nagyon vonzott, de azért néha ütögettem a billentyűket; volt egy kis törött hegedűm is, de nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet.
 

Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrő-kanál volt fából, lyukain madzagokat húztam keresztül és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes helyre bújtam vele és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szöveg nélküli, rögtönzött dallamaimat. Megvallom, később a legjobb műveim sem töltöttek el olyan elégedettséggel, olyan örömmel, mint ezek az első rögtönzések, amelyek első kompozícióim voltak.
Ez volt minden zenei gyakorlatom négy-öt éves koromig; de még tízéves koromig sem részesültem rendszeres tanításban.”

Galánta Kodály gyermekkorában kisközség volt, 268 házzal és 2982, jobbára római katolikus vallású, magyar lakossal. Volt a községben posta, távíró, vasútállomás, valamint két kastély, amelyeket az Esterházyak építtettek. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben Galánta 3274 lakosából 2933 magyar, 202 szlovák és 115 német volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye galántai járásának székhelye volt. Magyar lakosságának felét 1945 után kitelepítették. 2001-ben 16 365 lakosából 9877 szlovák (60,4%), 6022 magyar (36,8%), 175 cigány és 114 cseh volt.

Mára a kis faluból, amelyet hajdan a vidék „kincsesbányájának” neveztek, 12 ezer lelkes város lett. A régi Galánta lassanként teljesen eltűnik: új épületek, házsorok, lakótelepek emelkednek mindenütt. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a 17. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia), és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a 18. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet a mai templom falába utólag építettek be. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörös-márványkő Kubinyi László* síremléke, amelyet ma újra (restaurálva) a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.

A sírkövön elég kopott és hiányos latin nyelvű feliratok láthatók. Madas Editet illeti köszönet, hogy ezek feloldását és lefordítását elvégezte:

Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.
Szeretve és élve elvitetett.
Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).

Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.
Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.
Szeretnék meghalni és Krisztussal lenni.
Ez annak az akarata, aki küldött engem.
Mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él,

s én föltámasztom az utolsó napon.

De a nemes úr, Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. Megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid felsőujjas mente, apró zsinórzattal, s a lábán lévő rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században, de az a baj, hogy az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni”- írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz régi korokból fennmaradt számosan sok emlékünk, igaz, sokszor csak töredékesen.
 

Így volt Kodály is a régi zenével, a régi hangszerekkel, kottákkal, a régmúlt idők muzsikájával. Amit elő akart bányászni, amit megújítani, s amit lehet, azt megmutatni, sőt tovább folytatni. Hogy ez a szándék hol és mikor fogalmazódott meg benne, azt szintén egyik vallomásából tudjuk. De ezért egy várossal tovább kell mennünk: Nagyszombatba, ahová Galántáról költözött a család.

II.

Kodály, a diák - Nagyszombat, a város


Nagyszombat úgy él bennem, mint Pázmány, és mint Kodály városa. Azért is utaztunk el ide, hogy régi, több száz éves emlékeket keressünk, s ha van, akkor ezeket képen is rögzítsük. Térképünk nem volt, de a szűk utcák érezhetően mind egy irányba és egy térre, a hatalmas Szent Miklós plébániatemplom felé tereltek bennünket.
 

Bentről gregorián ének hangja szűrődött ki. Ide járt, s a templom kórusában énekelt is diák korában minden vasárnapi nagymisén Kodály Zoltán.

„Ebben az időben ugyan bizony már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban, s a régi kották szétzüllve, gyűrve hevertek. Még élénken emlékszem, amikor a kórus csendjében egy hányódott, tört fagottot először vettem kézbe s próbáltam elképzelni, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni?”
 

Hogy elképzelte, s meg is valósította, tudjuk életéből, műveiből. De ahogy én akkor a templomból kiszűrődő éneklésben a gyermek Kodály hangját is hallani véltem - majd láttam a templom szomszédságában álló régi gimnáziumba igyekvő 10 éves fiúcskát is, - úgy látom most Kodály kezében lévő tört fagottot és a gyűrt kották lapjai között lélegző (lappangó?), múltat a régi híres várost, Nagyszombatot. Mert bizony nevezetes és híres lett a város, midőn a török elfoglalta Esztergomot, ugyanis először Pozsonyba, majd 1543-ban ide költözött az érsekség és a káptalan, s itt maradt egészen 1822-ig. E közel három évszázad adta a fejlődés lehetőségét, hozta a nagy hírét. Leginkább Pázmány Péter idejében ragyogott, talán pompázott is.

Pázmány a nagyszombati egyetemet két évvel halála előtt, 1635-ben hozta létre százezer forintos alapítvánnyal, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő” - írta az alapítólevélben. Céljául pedig azt jelölte meg, „hogy ott a harcias nemzet lelke szelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.” II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 17-én emlékiratot nyújtott be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatta: „A katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája.”

Egyébként Pázmány semmiféle áldozatot nem sajnált a nemzetnevelés céljára, anyagi téren sem. A történész Fraknói Vilmos számítása szerint egymillió forintot fordított egyházi és kulturális célokra. Már 1620-ban, tehát legnagyobb alapításai előtt így irt: „Állítom, hogy...jövedelmeimnek egyharmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadánál sokkal többet szenteltem a papnevelő-intézetek, kollégiumok, és szegény ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére. ...” 

Pázmány Péter, aki ősi, református-vallású nemesi családból származott, 13 évesen tért át a katolikus hitre, s lett később a jezsuita rend tagja s azután 1616-tól érsek. Ő az ellenreformáció „vitézlő harcosa,” a hitviták tüzének izzó szónoka, s mint író a magyar barokk irodalomnak és a magyar prózának egyik legnagyobb alakja, akinek kezében összefutottak a magyar történelem szálai.

S mint nemzetnevelő - Schütz Antal szép hasonlata szerint - Pázmány a magyar történelem szövőszékénél ült és dolgozott haláláig, 1637-ig.

„Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, papi hivatásébresztés és népgondozás, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai, protestáns prédikátorok és a katolikus hívek lelki elhagyatottsága, iskolák és szemináriumok létesítése - mindezt átfogta gondolkodása és missziós buzgósága, ugyanakkor még háztartásának, háza népének mindennapos ügyeivel is foglalkozni tudott.”

Kodály idejében a város - amelyet templomairól és szelleméről „magyar Rómának” neveztek - már hanyatlott s csak a nagy idők emlékeiből élt. De a régi épületek álltak s állnak ma is, s miként az a tört fagott, ezek is a régi időkre emlékeztetnek.

Az apát Galántáról, a kis faluból a nagyvárosba helyezik állomásfőnöknek. A 10 éves Kodály Zoltán 1892 szeptemberében kerül az érseki főgimnáziumba, a szigorú tanárok közé. Ha arra gondolok, hogy hol látható, hol mutatható ki „kicsiben” a későbbi híres ember, hol látható (utólag) a kiteljesedés kezdete, akkor Kodály esetében Nagyszombatot kell említenünk. Ekkor már oly erős hajlandóságot érzett a zenéléshez, hogy egyedül fogott hozzá a tanuláshoz.
„... tíz éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, … néhány év alatt annyira vittem, hogy Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. ...Közben néhány zongoraórát kaptam a testvérnénémtől. De az iskolatársaimmal vonósnégyeseket akartam játszani, és mert nem volt csellistánk, egyszerűen elhatároztam, hogy ezt a hangszert is megtanulom. Hozattam
egy gordonkaiskolát, és egymásután sorban végig megtanultam az összes gyakorlatot, - Nagyszombatban nem volt csellótanár - és nagyon hamar annyira vittem, hogy Haydn kvartetteket játszhattunk. Néhány évvel később újra elővettem a hegedűt, mert véletlenül egy jobb hegedűtanár bukkant fel a színen. Így aztán egyik napon csellóztam, a másikon hegedültem.”
 

Kodály rendkívüli fogékonyságát még jobban elárulja egy másik eset. Sem Emília nővérétől, akitől zongorázni tanult, sem annak tanárnőjétől nem hallott Bachról. De egyszer a városban járván egy özvegyasszonynál, aki kottákat adott el, meglátta és megvette Bach: Das Wohltemperierte Clavier két kötetét. Félévnyi tanulással maga mögött leült és eljátszotta mind a 48 prelúdiumot és fugát, melyek lejátszása nagy művészeknek is komoly feladatot jelent!

Közben otthon továbbra is szokásban maradt a kamaramuzsikálás, amelyen most már a két gyermek is részt vett. De volt egy állandó vendége is ezeknek a délutánoknak, esteknek: édesapjuk egyik kollégája, Nespor, a pozsonyi vasútállomás forgalmi főnöke. Ő - meg az édesanya is - éneklésével, különösen Schubert dalaival tették meghittebbé a házi muzsikálást.

Kodály hihetetlen érzékenységére és befogadóképességére mutat az a vallomás, amely szerint megtanult „néhány Beethoven-szonátát kotta nélkül, anélkül, hogy akár csak egy billentyűt is leütött volna.” Ugyanis a nővére játszotta a szomszéd szobában, miközben a gimnazista Kodály a másik szobában épp görögöt preparált.

A nyelvekben - görög, latin, német - kiváló, az irodalmat s a történelmet nagyon szerette: több pályadíjat nyert. Németül annyira megtanult, hogy a budapesti bölcsészkaron is német szakra jelentkezett, görögül pedig - ahogy írja, „tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” De talán ennél fontosabb, hogy, ezáltal megismerte, megszerette a görög irodalmat, a görög kultúrát, s annak szépségeszméje egész életében nagy hatással volt rá. Amikor 25 éves korában megírja azt a «Nausikát,» azt a dalt, amelyet”hangja megszületésének,” első önálló megszólalásának érez, s amikor (sok évvel később) tanítványai arról faggatták, hol s kitől „tanulta” ezt a hangot, azt válaszolta rá: Homérosztól. A görög nyelvet annyira szerette, hogy egészen haláláig hetente egyszer külön foglalkozott vele. Nádasi Alfonz bencés atyával görögöztek együtt, aki személyi titkára és gyóntatója is volt. Ó írja a nagyszombati diákról szóló egyik emlékezésében a következőket:

„Sok szempontból elemezték már azt a kimeríthetetlen lángészt, de nem ismert lelkivilágának egyik fontos összetevője: diákélete, ... a nagyszombati diáktársak* egy emberként vallották, hogy a legtekintélyesebb diáktársuk volt. Nemcsak szerették, de tisztelték is. Ennek egészen különös tanújelét adták.”

A századfordulón az elsős a felsősöket nem szólíthatta másképpen: mindig csak a családnév megnevezésével, hozzá téve az úr szót. Kodálynál mást lehetett megfigyelni. A Kodály névhez a tót „pán”= úr szót használták. Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem az osztálytársai is. ... Még diplomájuk megszerzése után is, érettségi találkozókon, mindig csak így mondták: Szerbusz Pán.

Megvolt ennek a névnek az alapja: mikor észrevette, hogy a tót származású gyerekek félszegek, félénkek voltak az első hetekben, mert hiányos volt a magyar tudásuk, ekkor Kodály szokatlan elhatározásra jutott: „Gondoltam, megfordítom a sorrendet. Nem várom meg, míg ők tudnak jól magyarul, én megyek elébük, és megkönnyítem, hogy hamarabb érezzék otthon magukat köztünk.”

Kodály az iskola zenekarának, az iskola kórusának is tagja volt, sőt vasárnaponként a székesegyház kórusában is énekelt, ahogy azt az elején említettük. Itt őrizték a 60 éve megszűnt nagyszombati zeneegyesület anyagát is. Mivel a karnagy fia jó barátja volt, kéri és kapja tőle a régi partitúrákat: Beethoven C-dúr,- s Liszt Esztergomi miséjének kottáját lapozza és „olvassa.” (Ez is olyan, mint egy meg nem írt filmnek az egyik jelenete, ahol a „hangok eljövendő nagy tanára” vált szót az elődökkel.)

De itt már nemcsak álmodozásról, hanem zeneszerzésről is beszélnünk lehet és kell is. „Számomra sohasem az volt a lényeges, hogy egy hangszeren játszani tudjak. Kezdettől fogva sokkal többet komponáltam, mint játszottam.” 13-14 éves, amikor papírra veti az első kompozícióit: ezek zongoradarabok, néhány miserészlet vegyes-karra és orgonára, két Ave Maria. 16 éves, amikor elkészül a Nyitány, ezt követi a Stabat Mater, majd ismét egy Ave Maria énekhangra-orgonára, a «Romance lirique» csellóra-zongorára, az Esz-dúr trió két hegedűre-brácsára, s az első Petőfi dal, a „Vadonerdő világa.” A vers egy leánykáról s a szerelemről szól. Mi más ez, mint egy érzelmes vallomás valakihez: egy ismerős kislányhoz bizonyára.

De van, illetve lappang Kodály nagyszombati diákkorának eddig nem emlegetett, számon nem tartott, de mindenképpen jelentős emléke: egy Morus-drámához írt gyászinduló, hívta fel a figyelmünket 1982-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik számában Gál István.
1899. február 12-én, vasárnap a nagyszombati főgimnáziumban a három felső osztály színjátszó diákjai egy Morus Tamásról szóló drámát adtak elő. Kodály írta hozzá a zenét, egy gyászindulót. „Erről a művéről azonban a magyar zenetudomány nem tudott, mint ahogy nem tudnak róla angol rajongói sem. Kodály ekkor VII-es volt, az önképzőkör aljegyzője.

Egyik osztálytársa feljegyezte, hogy Kodály a felső osztályokban nagy Shakespeare imádó volt, sok részletet kívülről tudott és hangosan szavalt. Ő maga hosszú időt, éveket töltött Angliában, az angol ének- és zenekultúrának nagyra-becsült híve volt. Hosszú távú érdeklődésének Anglia iránt nagyszombati Morus-gyászindulója első jelentős állomása, éspedig 17 éves korából.”

Miért soroltam fel a zeneszerző diák „műveit?” Mert ebből is látni - ekkor még zeneszerzést senkitől nem is tanult, hogy milyen termékeny volt. (S ebből logikusan következik az is, hogy hamarosan a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot fogja választani.) Az is igaz, hogy volt valaki, aki zeneszerzésre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. „Tanárai közül a hittantanár volt rá a legnagyobb hatással. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. ... Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyers-fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. - Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!”

Nem véletlenül említettük a komponistát, hisz a gimnazista Kodály épp Toldy Béla hatására készítette el az első zenekari művét. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsönkértek kettőt a városi tűzoltózenekarból. De harsonás sem volt, amit aztán a fiatal szerző törölt az oboa szólammal együtt. (Oboát addig még csak nem is látott.) A zenekarban a csellista maga Kodály volt, de a dobszólót is ő játszotta.

Néhány nap múlva kritika is megjelent, méghozzá egy pozsonyi német nyelvű lapban: Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai. ... A zenekar - a fúvósok kivételével - az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik féken tartani a még zabolátlan erőket. ... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják - a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén - s én szívből együtt örülök vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának - bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.

A cikk szerzője - aki álnéven írt, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök. Őróla Tóth Mihály szabómester alakja és esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét szerette volna 1844-ben kiadatni, nem volt támogató. Végül a Lamacs-sörözőben, a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, de a többség elvetette azt a tervet, hogy a Kör előfizetést hirdessen. Ám egyszer csak felállt Tóth Gáspár szabómester, s 60 forintot felajánlott, és 30 forintot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények.”- írja erről Illyés Gyula. Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram, a zeneileg művelt forgalmista, aki minden bizonnyal egy Kodályról szóló (nem létező film) egyik „pozitív hőse” volna!

„Gimnáziumi pályafutásom 1900-ban véget ért” - ezzel zárja a városról szól emlékeit az idős Mester. S ezzel hadd búcsúzzunk mi is Nagyszombattól: a szülőktől és testvérektől, az iskolatársaktól és tanároktól - az utcáktól és a templomoktól azzal, hogy Nagyszombat nélkül bármely Kodály-mű érthető, de Kodály élete az itt töltött nyolc év nélkül nem volna teljes.

*
Kodály Zoltán 1900 júniusában jeles érettségi vizsgával zárja középiskolai éveit és búcsúzik Nagyszombattól: a gimnáziumtól, a várostól, a szülőktől. Budapestre készül, mert zenész is, tanár is szeretne lenni. A vagy vagy helyett egyszerre kettőt is választ: a Zeneakadémián zeneszerzés szakra, a bölcsészettudományi karon (irodalmi érdeklődésének megfelelően) magyar-német szakra jelentkezik. Ugyanakkor osztálytársával, Boreczky Elemérrel felvételüket kérik az öt éve alapított, s máris híressé vált Eötvös Collégiumba.

De ez már egy következő történet lesz.

2011.

2008   Ardelao • előzmény2007 2017-12-10 11:24:11

César Franck - Symphony in D Minor

2007   Ardelao 2017-12-10 00:40:30

195 éve, ezen a napon született César Franck belga-francia zeneszerző.

Franck, César (1822.XII.10. Liêge—1890.XI.8. Paris)


Kedves tanítványa és részben szellemi örököse Vincent d’Indy írja róla, hogy a szimfonikus művészet az ő iskolájával született meg Franciaországban. Wagner és Liszt hatása érzik minden munkáján, ez azonban nem jelenti epigon voltát, hanem magasan szárnyaló lelkének kongenialítását a két titánnal. Franck maga is az újat akarja, hiszen szimfóniája is háromtételes, az egyes tételeknek pedig közös a tematikája. Ez az újszerű beállítása a szimfóniának bemutatója alkalmával nagy feltűnést keltett.

«D-moll szimfónia»

I. Lento. Allegro non troppo. A főtéma elégikus hangú sóhaj, amely mindinkább fokozódva, hatalmas crescendón vezet az allegróba, melynek panaszos ereje pár taktus után hirtelen megtorpan. Fojtott hangulatú átvezető téma vezet rövid allegróval a melléktémához, mely gyönyörű szép vonós kantiléna.  Majdnem hirtelen, mint «deus ex machina» tör elő a záró-téma titáni hang-tömege, hatalmas erejével átfogja az egész expozíciót. A feldolgozási részben is a panaszos hang az uralkodó. Egy démonikus crescendo után jön a visszatérés, mely szabályosan idézi az összes témákat. Rövid kóda.

II. Allegretto. Hangulat tekintetében ez a tétel rokon vonásokat mutat Mendelssohn a-dúr szimfóniájának lassú tételével. Régi szép idők, homályos emlékfoszlányok, sejtelmes tündéri tájak után való vágyakozás sír az angolkürt dallamában. Egy másik dallamot a hegedűk intonálnak, ezt a fafúvók akasztják meg. Az utána következő rész teljesen misztikus hangulatú. Ebben az átszellemült köntösben tér azután az angolkürt-téma vissza, hozzá csatlakozik rövidesen a basszusklarinét, kürt és fuvola is. A tétel befejező részében van valami transcendentális nyugalom.

III. Allegro non troppo. Vidám, bizakodó hangulat szól ki a gordonka dallamából, mint mikor az ember erejének teljes tudatában vág neki az útnak.  Az egész expozícióban nyoma sincs az előző tételek komor hangulatának.

A feldolgozási rész és visszatérés geniálisan van kombinálva. A különböző tételek tematikus anyaga is egészen új köntösben vonul fel. De mindezeken áttör a főtéma örömtől sugárzó arca, démoni erővel fejezvén be ezt a hatalmas alkotást.

(H.E.)

A ZENE, 1935. március 1. (XVI. Évfolyam, 12. szám)

  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Fellegi Dávid (gitár)
Hangulatkoncert
PONCE: Téma, variáció és finálé
PAVLOVITS DÁVID: Viharmadár-szonáta
DUARTE: Variációk egy katalán népdalra
FELLEGI DÁVID: Sonata „Fantasy'

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Bálint János (fuvola)
Concerto Armonico Budapest (koncertmester: Homoki Gábor, művészeti vezető: Spányi Miklós)
C.P.E. Bach 230
C.P.E. BACH: D-dúr szimfónia, Wq 176
C.P.E. BACH: D-dúr fuvolaverseny, Wq 13
C.P.E. BACH: C-dúr szonatina, Wq 106
C.P.E. BACH: g-moll csembalóverseny, Wq 32

19:00 : Budapest
Uránia Nemzeti Filmszínház

Mesterművek a lett és a magyar kamarazenéből
Lettország államiságának 100. évfordulója alkalmából

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Baranyai Barnabás (cselló)
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Ménesi Gergely
A zenekar mesterei
KODÁLY: Marosszéki táncok
FEKETE GYULA: Csellóverseny
DEBUSSY: Egy faun délutánja
DEBUSSY: A tenger
19:30 : Debrecen
Kölcsey Központ

Gáti Sándor (oboa)
Nagyváradi Állami Filharmónia
Vezényel: Mark Kadin (Oroszország)
MOZART: A színházigazgató – Nyitány, K. 486
HAYDN: C-dúr oboaverseny, Hob.VIIg: C1
CSAJKOVSZKIJ: IV. (f-moll) szimfónia, Op. 36.
A mai nap
született:
1719 • Leopold Mozart, zeneszerző († 1787)
1774 • Gaspare Spontini, zeneszerző († 1851)
1778 • Johann Nepomuk Hummel, zeneszerző († 1837)
1805 • Fanny Mendelssohn, zongorista, zeneszerző († 1847)
1896 • Pataky Kálmán, énekes († 1964)
1900 • Aaron Copland, zeneszerző († 1990)
1927 • Svéd Nóra, énekes († 1982)
elhunyt:
1831 • Ignaz Pleyel, zeneszerző, zongorakészítő (sz. 1757)
1946 • Manuel de Falla, zeneszerző (sz. 1872)
2005 • Takács Jenő, zongorista, zeneszerző (sz. 1902)