Ez is csillog: Potts sound :)
Fizetett hirdetés?
Új rezsimhttp[url]://www.youtube.com/watch?v=1k08yxu57NA Paul van[/url]
M-a réna mű soron
A Jessus !! Norma?... és
A Vajda Julia
:)
(nomegazoprahakni:)))
Ez az évtized a festészetben és a zenében is nagy neveket adott:
zene:
1877 Dohnányi Ernő
1881 Bartók Béla
1881 Zerkovitz Béla
1882 Kálmán Imre
1882 Kodály Zoltán
1885 Weiner Leo
festészet:
1877 Dénes Valéria
1878 Rudnay Gyula
1878 Márffy Ödön
1880 Perlrott-Csaba Vilmos
1880 Pór Bertalan
1882 Gulácsy Lajos
1883 Egry József
1884 Orbán Dezső
1883 Galimberti Sándor
1883 Czigány Dezső
1883 Czóbel Béla
1884 Mattis Teutsch János
1885 Tihanyi Lajos
1887 Berény Róbert
1887 Uitz Béla
irodalom-kritika, lapszerkesztés:
1877 Osváth Ernő
1877 Fenyő Miksa
1882 Bölöni György
1885 Lukács György
1885 Fülep Lajos
Más szavakkal: az egész Nyugat-nemzedék, valamint a modern magyar festészet és zene alkotói ekkoriban születtek.
De mindez leginkább azzal van összefüggésben, hogy a művészetek terén a XX. század első évtizede volt nálunk a fordulópont a modern irodalom, képzőművészet, zene megjelenésével és térhódításával. Szerencsés periodus volt, mert előtte már régen volt háború, a gazdaság prosperált, és az országra nézve tragikus I. vh, csak azután jött, hogy ez a nemzedék kibontakoztotta tehetségét.
Valószínűleg, hasonló évtized egyébként kijelölhető lenne a cseheknél is és más nemzeteknél is. Az osztrákoknál is egybeesik a szecesszió, az expresszionizmus és az Új bécsi iskola a zenében - ott is jó pár zseni akadna.
Ady Endre 1877
Krúdy Gyula 1878
Molnár Ferenc 1878
Móra Ferenc 1879
Móricz Zsigmond 1879
Szabó Dezső 1879
Kaffka Margit 1880
Babits Mihály 1883
Juhász Gyula 1883
Nagy Lajos 1883
Gábor Andor 1884
Szép Ernő 1884
Balázs Béla 1884
Kosztolányi Dezső 1885
Tóth Árpád 1886
Áprily Lajos 1887
Karinthy Frigyes 1887
Kassák Lajos 1887
Erdős Renée 1879
Hatvany Lajos 1880
Benedek Marcell 1885
Csáth Géza 1887
Szerintem egyedülálló.
A magyar irodalom/kulturális élet olyan lökést kapott ezzel a nemzedékkel, amilyet se előtte, se utána. De talán még a világirodalomban is kivételes, hogy ekkora nevek ilyen szorosan egymás után szülessenek meg, és legyenek hatással egy ország irodalmi életére.
Van egy nemzedék, amely látványosan tehetségesebb, mint előtte, meg utána az átlag. 10 éven belül jön 20-25 olyan irodalmár, akik egyébként, "normális időkben" eloszlanának 60-80-100 évre.
Új normákat alakítanak ki, átszabják (kiharcolják) az új kereteket, aztán mennek... és a következők már egy új közegben működhetnek.
Előttük a magyar irodalom – kicsit sarkosan fogalmazva – magányos hősök küzdelme volt, de ezek itt "megcsinálták”: A magyar irodalmi élet más minőségre váltott. Utánuk már teljesen magától értetődő, ami Kölcsey, Kazinczy, Petőfi, Arany, és a többiek számára maximum vágyálom lehetett.
Art Renewal Center
WELCOME. You have just entered one of the largest on-line museums on the internet. A work in progress that features tens of thousands of high quality images of the greatest painters and sculptors in human history.
Tegnap este tartották a 41. Magyar Filmszemle megnyitó ünnepségét a MOM Park multiplex moziban. A szemlenyitó film (Jancsó Miklós: Oda az igazság) vetítése előtt az eseménysorozatot a 2009. esztendőben elhunyt művészek emlékének ajánlották, azon számosakénak, akik a magyar filmművészetben szereztek érdemeket. Az In memoriam című fotomontázsban Szörényi Éva neve is szerepelt, de az illusztráló kép nem őt, hanem az 1994-ben elhunyt Osváth Júliát ábrázolta. (Kettejük pályájának közös alakja a Bánk bán Melindája, más-más műfaji verzióban.)
Remélhetőleg a montázs csak erre az alkalomra készült, és nem lesz lehetősége máskor is megtéveszteni a két művésznőt nem ismerő nemzedéket.
Aki tudja, nézze meg Esterházy darabját a Bárkában, 33 beszélgetését Haydn koponyájával kapcsolatban. Érdekes, hogy végig a Heyden nevet használja a narrátor Angyal. De hát ez csak egy érdekesség. Semmi különös, tenném hozzá, de azért egy zeneszerető ne hagyja ki.
Köszönöm, ilyenkor eszembe jut a műnóta szövege a pacsirtáról, amely szól a fán. Mindenki cálfolja, ugyanis ez a madár csak a bokrok között marad meg, nem repked fára. Egyébként igyekszem itt a Momuson gyorsan (ennek következtében rengeteg hibával) írni, mert egyszer elábrándoztam egy operaélményem elmesélése közben - mint Olvasói levél - és úgy leestem az internetről, hogy az egészből egy sor sem ment át, és akkor annyira elkeseredtem, hogy még egyszer nem veselkedtem neki. Ha van időm persze gyorsan végig futom, mit hol rontottam el, de sry, hibázom. :-)
Tudod a régi Mesterdalnokok II.felvonásában mindig nevetni kellett,mert mielőtt Éva és Walter leültek az orgonabokor előtt lévő padra, (Fliegen és lila), Éva azt énekli "...ott van a HÁRSFA , elrejt az ága...
Egyébként California Dreamin' az Urániában, a szellőztethetetlen Csortos teremben, újabb ajánlat, aki egy kis magyar ugart szeretne, romániai helyszínen.
Az Erkel Színház lerombolására irányuló beruházói pályázatot előkészítő háromfős csapatban Vass Lajos neve és a titok fedte név mellett külön felháborít Szinetár Miklós neve, aki – hol áltehetségként, hol féltehetségként - fél évszázada a magyar színházi élet mételye. Számos helyen alaposan indokoltam már e nézetemet, melyben legutóbb A hattyú előadása erősített meg az Új Színházban. A nagy tekintélyű rendező stílustalanságáról és színészvezetési hiányosságairól szerzett újabb tapasztalataimat ide jegyzem:
Mivel régóta szenvedéllyel érdeklődöm a lakberendezés iránt, az Új Színházban tett látogatásaim után rendszerint végignézem a Király utca kirakatait. Amióta Magyarországon is sok nagyon szegény és jóval kevesebb nagyon gazdag ember él, a Király utcában, nagyjából a Paulay Ede utca „magasságában”, olyan bútor- és lakástextil-választékot kínálnak, amilyen két évtizeddel korábban elképzelhetetlen volt idehaza, ám a rue du Faubourg Saint-Honorén (Párizs) ámulatba ejtett. A hattyú kiállítása azonban megspórolta nekem a Király utcai sétálgatást, miután rafináltan egyszerű vonalú, natúr favázú ülőgarnitúrában, jacquard-szövésű díszpárnákban, csillogó organza függönyzuhatagban és mai divatú vázákban már Beatrix, özvegy hercegnő kastélyában kigyönyörködhettem magam.
A díszletek és jelmezek stíluszagyvalékától nemigen hagytam magam zavartatni. Éppen negyven éven át megszoktam már, hogy Szinetár Miklósnak olyan téves képzetei vannak az arisztokraták és a nagypolgárok környezetéről és szokásairól, mint a paraszti fantáziából építkező Háry Jánosnak. Tulajdonképpen már annak is örültem, hogy egyáltalán van díszlet, még csak nem is fémtraverzekből, és a jelmez mégsem farmer, sőt a mobiltelefont is mellőzték, bár arról lemondtam volna, hogy főúri asszonyok bagófüstöt fújnak olyan miliőben, amelyben a tolakodóként való minősítés „hallatlan” sértésnek számít.
Ám igazából akkor tudnék eltekinteni a színrevitel „formáinak” hibáitól, ha ebben a színészdarabban, amelyben nyolc remek és hálás szerep van, általában elégedett lehettem volna a színészi játékkal. Nem így volt, pedig nem is azt kérem számon, hogy a remek szerepeket nem nagy bölények alakítják. Azt sajnálom, hogy igen jó színészek nem hozták legjobb formájukat - olyan rendező keze alatt, akinek a pályája nem sokkal Molnár Ferenc halála után indult kirobbanó, majd töretlen sikerrel, s úgy gondolnánk, összekötő híd lehetne az előző század első felében alkotó zseniális szerző szelleme és szellemessége valamint a jelen század interpretáló, esetleg újraalkotó színészei között. Lehet, hogy jobb lett volna nem a bemutatóra mennem, de égetett a darab és a színészek iránti szeretetem, és a kíváncsiság.
Molnár Ferenc abban az időben aratta nagy sikereit, amikor a közönség (elsősorban a Vígszínházé) lubickolt annak élvezetében, hogy a színpadon már nem szavalnak és nem ágálnak, hanem természetesen és könnyedén társalognak, fecsegnek, mint az életben. A fiatal Bánsági Ildikónak valamikor azért lettem rajongója, mert szinte mindenben természetes és hiteles hangon szólalt meg. Mivel akkoriban a Vígszínház tagja volt, úgy reméltem, eredeti és mégis természetes játékával ő veszi át majdan az egyik legnagyobb Molnár-színésznő, Ruttkai Éva örökségét. Jó lett volna, ha eljátssza ott Alexandrát, Annie-t, Olympiát, A testőr Színésznőjét, ám a Víg nem tekintette hivatásának a Molnár-életmű ápolását, s Bánsági is megvált a Vígszínháztól. Noha a Delilában két színházban is fellépett nemrégiben, Beatrix-alakításában éreztem ennek az iskolának a hiányát. A lánya kudarcát és családja rangvesztésének veszélyét tragikusan felfogó anya gyötrelmét elhitető tekintettel érzékeltette, ám nem értettem, miért öblögeti a hangját, és valósággal zavarba ejtett, ahogy a nézőtér felé osztja meg a bizalmas családi problémát bátyjával.
Takács Katalin derekasan és intelligensen tolmácsolta Mária Dominika hercegnő szerepét. Életkora szerint is elfogadható az Almási Sándor alakította trónörökös anyjaként, de a szerep súlyosabb személyiségű és orgánumú színésznőt feltételez, aki ha nem is sokkal több észt, de több erőt és (darab)megoldó készséget mutat Beatrixhoz képest, és mint folyamatosan emlegetett, de csak az utolsó felvonásban érkező személynek, szereposztási attrakciót kell jelentenie. (Korunk választékából pl. Béres Ilona vagy Molnár Piroska meghívását érdemelte volna meg a darab.) Symphorosa viszont Beatrixnál szerényebb személyiségű és eszű figura (ezért a Madách Színházban Tolnay Klári Beatrixe mellett olyan „szerényebb” színészegyéniség játszotta, mint Szemere Vera...). Sztárek Andrea játéka időnként olyan ízű volt, mintha régi vidéki színházi előadásokból csöppent volna ide. Nem az ő hibája, hogy a harmadik felvonásban hálóingben traccsol egy hercegi szalonban, s talán az sem, hogy gyönyörű haját lobogóra bontotta – ezt nem teheti meg a negyedik nőalak olyan rendezésben, amelyben ugyancsak ezt teszi az első nő: a címszereplő.
Nemes Wanda külsejét és egyéniségét tekintve is hivatott Alexandra szerepére, felkészültsége is megvan hozzá. Fehér jelmezek segítsége nélkül is igazolja a darab címét adó emléket, amely szerint elhalt apja az ő fehér hattyújának nevezte: kecses, elegáns és büszke tartású, okos, ám tapasztalatlan lány; hűvös és enyhén kacér szava csilingelő, mégsem súlytalan hangon szól. Szépsége hitelesíti a házi tanár lappangó, majd lángoló szenvedélyét, Albert vonatkozásában pedig a vonzódások mindenkori esetlegességét, a sors kijátszhatatlanságát.
Almási Sándor sok karakterfigurában billírozott már, megjelenésével és nagyszerű orgánumával mégsem lehet könnyű egy rangjánál fogva ellenszenvesen különc, komikus figurát alakítania. Technikája, játékkedve és ízlése azonban van hozzá, s a második felvonásban mimikai bravúrral ébresztett részvétet az önmaga személyétől szenvedő ember iránt. A hattyú gondosan kidolgozott megoldása nem happy end, hiszen a szerelem vereséget szenved, és érdekházasság születik. Más tekintetben viszont happy end van, miután a tanár kivételével mindenki elérte célját, és tudjuk, hogy Alexandra és a tanár úgyis csak annyi ideig lehettek volna boldogok egymással, ameddig voltak is. Almási pedig olyan magával ragadóan hódítóvá válik a gáláns megbocsátás után, hogy mi, nézők is boldogok lehettünk. Kár, hogy Szinetár hagyományosan nem bízott a szerző és a színészek alkotta boldogságban (és tapsot hozó sikerében). Az (előre)vetített jövő fekete-fehér felvételei jól elrendezettek, de olyan fölöslegesek, mintha egy fantasztikus fordulatokkal teli mese után elmagyaráznák, mit jelent az, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. Molnár utolsó mondata – „A reggeli tálalva!” – viszont annyit jelent: Itt a vége, fuss el véle!
No de Ági Miklóst, a tanárt mégsem felejtjük egykönnyen. Száraz Dénes biztosítja, hogy Beatrix azért nem akárkit akasztott Alexandra horgára. Szövegével ugyan nem volt kegyes a dramaturgia, ám ez Száraz alakításán nem foghatott ki, megrázó pillanatait sem vehette el. A Sok hűhó semmiért (Vidám Színpad), a Játék a kastélyban (József Attila Színház) hőseinek megformálásakor is megérintett már, hogy egy „nyerő” megjelenésű színész alakításában vívja ki együttérzésünket a vesztés, a veszteség, a szerelmi kudarc feletti fájdalom. Bármily képzavar is, ennek megszólaltatásához Száraz Dénesnek kivételes „hangszere a csönd és a végzet erejét nyugtázó tekintet”.
Aki mostanában Bécsben jár, egy kis ajánló: Albertina - impresszionisták, egészen különleges módon mutatják be a festményeket. Elsősorban tájékpek. A Batliner örökség újabb anyagát is láthatni. A Leopoldban a Schiele, és a Klimt-Schiele kiállításon kívül Edvard Munch szinte minden oslói képe itt van, a Sikoly, első metszet formájában. A társkiállítás - amelynek unheimlich a jelzője - olyan festményeket, rajzokat, kerámiákat mutat be, amelyeket a félelem, a halál, a bűn, a látomások, a szörnyképzetek, az ördög ihlettek, érdekességként Munkácsy Siralomház c. képe is az egyik tematikus teremben van. És még el lehet zarándokolni - hazafelé úton - a Hundertwasser építette Kunst Haus-ba is, ahol Annie Leibovitz képek vannak két szinten. A Kunsthistorisches Museumban a németalföldiek sokaságát nézhettük meg újra áhítattal, mennyit pakoltak haza ezek a Habsburgok!? A Volksteatherben Fliedermaus volt, feledhető.
Életének 83. évében elhunyt Dargay Attila animációs filmrendező. A Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művészt, a Vuk, a Pom Pom meséi, a Lúdas Matyi, a Szaffi alkotóját kedden érte a halál.
Az Operaház készülő bemutatójának főhőse igen sokoldalú volt, hadd legyen itt is hivatkozási link, ki is volt valójában Arthur Koestler.
Ugyanis életpályája éppen ide, a Társművészetekbe sorolja.
Az Operaház készülő bemutatójának főhőse igen sokoldalú volt, had legyen itt is hivatkozási link, ki is volt valójában Arthur Koestler.
Ugyanis életpályája éppen ide, a Társművészetekbe sorolja.
Balla István bőrész-iparművész és B. Dobos Jolán keramikus közös kiállításának ünnepélyes megnyitójára kerül sor 2009. szeptember 4-én, pénteken 15 óra 30 perckor a XX. Budafoki Pezsgő-és Borfesztivál alkalmával a budafoki Lics Pincészetben (1221 Bp., Kossuth Lajos utca 44.)
A kiállításon B. Dobos Jolán "OPERAHŐSÖK" és Balla István "BŐR-SZÍN-HÁZ" című kiállítása tekinthető meg.
A kiállítást Garbóczi László helytörténész és B. Dobos Jolán keramikus nyitja meg.
Közreműködik: Barna István magánénekes és Hegedűs Valér zongoraművész
Ne légyen pantheon!
Vajh ennek hol a (Keszt-)helye?
Hamá a műsorfolyamba
ornitológiai tárgyú is bé kerűhet,
érdemes elolvasni eme
"kedvcsinálót" (ettől minden irástyudó - Varnyúxik
Életének 96. évében szerdára virradóra elhunyt Illés Sándor, Táncsics Mihály-díjjal és Aranytoll elismeréssel kitüntetett újságíró, író - tudatta a család az MTI-vel.
Illés Sándor 1914. február 12-én született a vajdasági Temerinben. 1936-tól a zombori Új Hírek, 1941-től a Délvidék szerkesztője volt. A világháború idején a keleti fronton volt haditudósító és a Honvéd című lap szerkesztője.
A Szabad Szó munkatársaként dolgozott 1944-től, parlamenti tudósító is volt, majd 1949-től a Friss Újság szerkesztőjeként tevékenykedett. 1950-ben a Magyar Nemzet főmunkatársa lett, pályája jelentős részét itt töltötte. A veszprémi Új Hírek főszerkesztőjeként dolgozott 1992-93-ban, 1992-től a Magyar-Horvát Társaság elnöke volt.
Első verseskötete, a Csillaghullás 1932-ben Újvidéken jelent meg, ezt regények, riportok, tanulmányok követték több mint húsz kötetben. Utolsó műve - a Magyar Nemzetben kiadott tárcáinak gyűjteménye - 2006-ban jelent meg Búcsúzik a kapitány címmel. Ismertek műfordításai is: szerb, horvát, szlovén és bolgár írók, köztük Miroslav Krleza, Ivo Andric műveit ültette át magyarra.
Illés Sándor munkássága elismeréseként megkapta a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll elismerését, a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) Petőfi Sándor Sajtószabadság Díját, a Vajdasági Irodalmi Díjat, a Táncsics Mihály-díjat, a Magyar Örökség Díjat, 2005-ben a Prima Díjat és a Mikszáth Kálmán-díjat.
Illés Sándor újságíró, költő, író, műfordító Temerinben született 1914. február 12-én. A gimnáziumot és az egyetemet Belgrádban végezte. 1936–1941 között a zombori Új Hírek felelős szerkesztője, majd a Délvidék főszerkesztője lett. 1945-ben Budapestre költözött. A Szabad Szónál, a Friss Újságnál dolgozott, majd 1950-től nyugdíjaskoráig a Magyar Nemzet főmunkatársa lett.
Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend arany fokozatát 1981-ben. 1986-ban Aranytollal, 1994-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjjal jutalmazták.
1932-ben jelent meg első könyve, melyet még 33 kötet követett. Főbb művei közé tartozott az Új ház a domboldalon, a Tiszazug (szociográfia), a Bakonyi legények, A túlsó part, a Sirató, A fecskék délre szállnak, A pénzcsináló, Az utolsó napok, A fekete bárány, a Felszáll a köd, a Vihar után szivárvány, az Akiért nem szól a harang, az Irgalom nélkül, A reménység hídja, az Imádság és vallomás, a Hajnali madárfütty, az Egy marék föld, a „Miképpen mi is megbocsátjuk” és a Búcsúzik a kapitány.
Pósa Zoltán nekrológja
"Legutoljára életének egy nagyon boldog és sikeres pillanatában találkoztunk. Akkor, amikor a Magyar Írószövetség klubjában vette át Illés Sándor – a Kárpát-medencei magyar élet enciklopédikus tudású írója, a karcolat, a tárca, kiváltképpen a riport kis- és nagymestere, lapunk, a Magyar Nemzet doyenje – a Mikszáth Kálmán-díjat Fábián Gyula írótól.
Időskorában is tele volt tervekkel és energiával, nem akarta letenni a tollat, pedig ötvenkötetnyi életművével, költői-irodalmi riportjaival elérte azt, amit kevesen közülünk, hogy ő tényleg megírta azt, ami számára e világon elrendeltetett. Ám Sanyi bácsi számára az olvasó szent volt, s tudta, hogy a szombati magazint nagyon sokan azért nyitják ki, hogy elolvassák Karcolatait, olykor szülőhazájáról, a lenyűgöző délvidéki tájról vagy a lakásához közeli parkban csivitelő fecskékről. Kis- és nagyprózai írásaiban, de még fiatalkori verseiben is ott feszült a nagy történelem és a kis hétköznapok történéseinek minden íze, színe, árnyalata.
A második világháborús apokalipszis végnapjaiban bátorsága miatt kellett menekülnie a szerb partizánok elől Temerinből, ugyanis vezércikkben ünnepelte a magyar csapatok bevonulását Délvidékre. Az 1956-os forradalom után is sokáig volt osztályrésze a mellőzés, ám ő mindig hűséges maradt a Magyar Nemzethez és annak olvasóihoz.
Az utóbbi időben, kivált feleségének halála után elmaradtak a cikkei, s bár tudtuk, hogy beteg volt, mégis megrázott a hír mindőnket: Illés Sándor író, újságíró, a Magyar Nemzet munkatársa visszatért Isten birodalmába. Gyászunkat enyhíti, hogy Sándor bácsi, mesterünk, példaképünk, atyai barátunk már életében a halhatatlanok lovagrendjének tagja volt."
444, úgy egyébként.
A házat ráadásul jól ismerem, mert lányom általános iskolai barátnője abban a házban lakott tán még lakik is, sokat voltak a lányok együtt. Rettenetesen szétbarmolták az eredetileg nagy, elegáns ajtós lakásokat is.
Vannak véletlenek?
Az Erik Krammer
(Nyugaton a Helyzet Változatlan)
Igaz! jobban ismert Maria Remarque - ként
"És Azután".... című művét éppen 2 hete vettem elő
Lécczi olvasjad el oszt értekezünk, Ok?
1960-ban születtem a Bolíviai Santa Cruz-ban, pálmafák, lajhárok, papagájok és indiánok között. Édesanyám spanyol anyanyelvű, apám nyelve viszont az édes magyar. Apu sűrűn és súlyosan politizált akkoriban. Ó azok a 60-as évek! Költözni kellett tehát. Chilébe. Aztán jött a puccs. Allende öngyilkos lett. Mi meg megint odébb álltunk. Svédországba, egy ideig. Hideg volt és unatkoztam. Átjöttünk Magyarországra. Nem volt annyira hideg, de itt aztán halálra untam magam. Furán langyos volt és állott a levegő. Leérettségiztem a Szent László Gimnáziumban majd elmentem katonának. Nem jött be. Inkább dolgoztam. Felvételiztem az ELTE bölcsészkárára és el is végeztem. Az idő tájt összeomlott az ancién regime. Nem sírtam. A magam módján szabad lettem... Egy Barcelonai lapnak és a BBC-nek a tudósítója lettem. Ilyetén minőségemben egy ideig rohangásztam a világban, Románia, Albánia, az Öböl, stb. Aztán 1991-ben kikötöttem a rossz emlékű Jugoszláviában és belezúgtam a horvátokba. Annyira, hogy nemzetközi brigádot szerveztem és fegyverrel kiálltam mellettük a Horvát Függetlenségi Háborúban. A harcok alatt, Szentlászlóban, egy kelet-Szlavóniai kis magyar faluban, hazataláltam. Ott lettem végérvényesen magyar.
A háború után hazajöttem.
Azóta írok. Kutyám neve Tito.
Kedvenc kocsmám Pesten a Wichman Tamás-é, a Király és a Kazinczy sarkán. Itt tartjuk havonta a Korcsmai Művész Pódium-ot, a Pesti Művész Klub leányvállalatának irodalmi-zenés összejöveteleit.
A KAPU című folyóirat főmunkatársa és a Leleplező c. periodika munkatársa vagyok. 2004-ben kiköltöztem Budapestről egy mátraaljai, nógrádi faluba. Gondozom a gyümölcsfáimat, hibátlan borospincém van, egy fél hegyoldalam, és pár értékesebbnél értékesebb új barátom.
Te halsz meg elsőnek,
minden készen áll.
Idegen lesz neked a táj s idegen neked a tudat
majd ha elmész
lóháton vagy gyalog mert végül is mindegy
kordén visznek el
vagy hamudat a zöld tengeren szórják szét.
Te halsz meg elsőnek,
a hús és a zsigerek valójában jelentéktelen belevalók csupán,
múlandó részecskék.
Te halsz meg elsőnek,
és nem lesz senki, hogy szavadat értse, az utolsót, a robajszerűt,
még akkor sem ha az ég, tenger, élet
eget, tengert s életet jelent!
Azt mondják ez a föld nem a tiéd és semmi közöd,
(már mondják és ebbe halsz bele)
hogy nem ismer, idegen fiú,
hogy hajad és szemed
szavad...
Te halsz meg elsőnek
és az izzó láva mely úgy gondolod szívedben hömpölyög
közönséges hamuvá lesz
csupán.
/azért súlyos ismeretlen földön meghalni,
mert másban halsz meg, nem magadban/
No most, hogy előgyüttek az érzelmek, elszaladt az idő.Mire a mehet gombra találtam kattintani, a bejelentkezésem aktualitását veszejté,így a "tasztatúra passzírom" elszállt az éterbe.
Röviden: 1-ső "Edu-kációm" (amikor bemutatták) (pontosabban egy"rögbis-társaság"néhány közös ismérőse az asztalukhoz invitált)Edu felállt,odajött hozzám - a "szeszbemártott érzelem"
mélyen és barátságosan a szemembe nézve kezet rázott velem, majd gondosan lesegítette rólam az
érkezésemmel okozott érdeklődő kényszercsendet és figyelmet.
Sztár volt, olykor nagyképű, másszor meditatív, rengeteg czimborával és iríggyel.Farigcsáltam róla valami kínrímfélét, de ez valahogy aktualitását veszejté, majd firkantok valami meghittebbet,de mostan musszen szunynom :(
Kedves Flóris,
Ha valami ilyesmit szeretnél, akkor máskor előre szólj. Ha van valami online, akkor egy arra mutató linket ide feltehetsz, de az egész internetet ne másold be, ha lehet.
a'szem vmit elpacsáltam
merd 2 db verset próbáltam volt
egy/be idemásolni, de remélvén némi szerkesztői
segédletet és tömörítést, szerintem érdemes
belőle olvasni.
Fél éven belül olvastam a Gomorra c. könyvet, megrázó volt, nagyon vártam a filmet. Kiváncsiság hajtott: abban az országban hogy tudják leforgatni azokat a jelenségeket, jeleneteket, amelyeket az iró megált, megírt. Szerintem nem igazán sikerült, és csak a jó olasz lelkiismeretfurdalás hozta a filmet a velencei Arany Oroszlán díjra fel. Csak a Kino-ban adják. Azért felületesen érezhető az a szörnyűség, ami a könyvben van.
... lenne a helyes magyar cím. Én is "lakodalma"-párti vagyok. Jó lenne erről népszavazást tartani - hogy ne okozzon külön költséget - az európai parlamenti választással együtt.
Aki operettre, daljátékra megy, arra a sznobok szívesen rásütik a bélyeget: az andalító, könnyed szórakozást választotta, ami nem készteti gondolkodásra. Ha egy prózai színház felvállal egy művet e műfajból, vagy azért teszi, hogy legyen egy kasszadarabja, vagy azért, mert meglátott benne egy mélyebb mondanivalót, amelyet hangsúlyozni és megüzenni akar. A János vitéznél feltehetnénk az ifjúsági szórakoztatás szándékát is, de már jó ideje tudjuk, hogy a Nemzeti jelenlegi esetében ezt kizárhatjuk.
Senki sem hinné el nekem, ha azt mondanám, hogy Alföldi Róbert meglátásaiért hajtott a kíváncsiság, és rohantam a János vitéz II. bemutatójára. De ha már rohantam és ott ültem, természetesen vártam és vártam a másmilyenséget, az újítást, a többletet, amit az előzetes információk, riportok ígértek - amelyek persze nem lehetnek azonosak azzal, amit az ember csakis személyesen, közönségként tapasztalhat meg, élhet át.
A János vitéz első felvonása még nem mese: falusi életkép, falusi figurákkal, izgalmas ármánnyal és fordulattal, amely a bonyodalomhoz vezet. A darab hagyományos előadásaihoz képest megtudhatjuk, hogyan készül a gyerek a faluvégen: ahol parasztlány van, huszár és pipacsos nádcsomó, ott a szavakat sem igen pazarolják másra. Még a nemzeti zászlóból is a nemi aktus zihálásából felocsúdó Strázsamester vágja ki a lyukat, véletlenül. (Megkockáztatom: a játékos ötlet szentségtörés.) A mostoha nem kunyhólakó falu banyája, hanem csinos, élemedett gazdasszony, ami elfogadható, hiszen a mostohának sem a csúf, sem a vén nem szinonimája. Gonoszságát magyarázza a koncepció: Iluskára mint szexuális vetélytársra féltékeny, Jancsit mint nemi hiúságának megsértőjét teszi tönkre. A szexuál-pszichológia mindig érdekes a színpadon, az orális erotika és a fúvós hangszerek közötti asszociálás azonban maradjon apróhirdetések "szexuális szolgáltatások"-rovatának leleménye: vállalom azt a prüdériát, hogy a Nemzeti Színházban és általában színházban ilyen szintű humornak nem lehet helye; de ha ez nem tetszik, azt is mondhatom, hogy több ezer forintért ne szórakoztassanak ilyen olcsósággal. Eddig a pontig türelemmel és még reménnyel viseltem a díszletet is, amely már az elején nem jó, és főleg nem szép. A múltat szívesen csapkodó ítészek viszolyogva emlegetik Mikó András vetített díszletes operarendezéseit (A lombardok, Odüsszeusz hazatérése) a múlt század '70-es éveinek közepéről, noha azoknak atmoszférája, fantáziagazdagsága, rendszere és stílusa volt, különösen az előbbit szerettem. De mit keres egy vetített háttér a preparált nádas mögött, a fekete paravánokkal két oldalról leszűkített és már az elején elkomorított játéktérben, amelyet így a Bárka színpadán is meg lehetett volna valósítani? Persze a vászon más hiba elkövetésére is kínálta magát. Egy színész, különösen primadonna vagy bonviván, személyisége erejének egyik próbaköve megjelenésének hatásossága. A pásztorok királya hatalmas árnyképben tűnik fel a vásznon, rettenetes ostorcsattogtatásokkal. (Bevallom, nem mezőgazdasági szakértelmem, hanem egy itt megnevezni nem kívánt fórumozó társam hívta fel figyelmem arra, hogy ostort nem juhászok, hanem pl. csikósok használnak.) Ez a látványos entrée elvette a lehetőséget Mátyássy Bencétől, hogy megmutassa, trükkök nélkül, életnagyságban is figyelmet kelt, hat, sőt hódít a színpadon.
A második felvonás is valós helyszín, hiszen francia királyi udvarok léteztek. A meseelem a történelmi idő és realitások hiánya. Ezért nem is kötelező a rokokó trónterem, sem a klasszikus pompa - ám az összerakott Lego-elemekre emlékeztető idomok, még ha fehérek és aranyak is, az iménti magyar határ látványánál is szegényesebbek: ugyancsak nem növelik a tétjét a főhős választásának, ti. hogy itt ne maradjon. Ha a nagyon is hús-vér Királylány oly mesebeli, hogy nem visel rizsporos parókát, nem baj (Radnay Csilla a Romy Schneider alakította fimbeli Sissire emlékeztetett), ám XXI. századi köldökdekoltázsa nincs összhangban a Király hagyományosan "történelmies-operettes" jelmezével, sem az "udvarnép" fehér parókájával. Ruhájának a Mostoháéval hasonlatos árnyalata, akár véletlen, akár szándékos, igen zavaró.
Tündérország nem létezik, s ahol nem kérhetünk számon semmiféle hitelességet, ott szárnyalhat a (művészi) fantázia. Sem Petőfinél, sem a daljáték szerzőinél nem zárhatjuk ki azt az utalást, hogy egy nem evilági helyet jelent: mennyországot, vagy villik vagy árnyak birodalmát (ld. a Giselle, illetve A bajadér c. balettekben), ahonnan a halálba űzött lányok nem térhetnek vissza. A gyerekek persze egy olyan országnak képzelik, ahol minden gyönyörű és kellemes, Petőfi is így láttatja:
"Tündérországban csak híre sincs a télnek,
Ott örökös tavasz pompájában élnek;"
A Nemzeti Színház az előbbi sorból idézte reklámszlogenjét - ám ez nem igaz. Petőfi leírásától elrugaszkodva, a korlátlan fantázia jegyében - és két falusi legény képzeletében - miért is ne jelenhetne meg úgy, mint nagyváros, akár a mában? Hiszen egy nagyváros álomszép és boldog is lehet. A metró sem feltétlenül valami infernális dolog: okos emberek építik, jobb időkben jó szándékkal, és nem törvényszerű, hogy nemzeti színházak és népoperák lerombolásával járjon; sem hogy graffity és kurvák legyenek benne. De Alföldi Róbert és Vörös Róbert János vitézében megjelennek - a metróállomás piros székeivel, mint a Bárka-beli Koldusoperában, vagy a N. Sz. honlapjának színeiben -: mint tündérek. Hogyan szól Petőfi tovább erről az országról?
"Benne tündérfiak és tündérleányok
Halált nem ismerve élnek boldogságnak;
Nem szükséges nekik sem étel, sem ital,
Élnek a szerelem édes csókjaival."
Értsük a prostituáltak Tündérországát úgy, hogy itt is "élnek a szerelem édes csókjaival" - ám pénzért?... Ez lenne az elképzelt Tündérország, vagy az a létforma, ami a halál után vár ránk? Minden létformában az apróhirdetések "humorát" kell újrahallanunk, szellemesség helyett?
A Mostoha két inkarnációja a földi léten túli világban: sok. Megjelenése virágárusként van olyan elfogadható, mint seprőn lovagolva. Ám Iluska jelmezében, frizurájával és hangjával - már egy másik darab. Ennek a "másik darabnak" az egyetlen hozama, hogy abban is kiválót nyújt Tompos Kátya. Tulajdonképpen megíratlan, előzmény nélküli szituációkban van két-három megrendítő pillanata. Éneklése is szép, tiszta és kellemes volt az előadásban, ám ezúttal jobban ragadott meg a színészete: minden mozzanatában természetes, őszinte és hiteles volt, persze szép is. Kár, hogy ott van körülötte az előadás.
Radnay Csilla énekesi képességeit nem teljesen használta ki a produkció. Sajnálatos, hogy míg a darab zenei megvalósításában sok munka és igényesség van (még ha ritmikai módosításait nem szerettem is), a királyi udvarból kispórolták az udvarhölgyek karát. A Francia királykisasszony dalának refrénjét ugyanis hagyományosan női kórus énekli másodjára, amely fölött a királylány kadenciákat énekel. Nem öncélú bravúrt, hanem olyan futamokat, amelyek kifejezik egy fiatal lány ábrándjainak szertelen csapongását. Radnay ezt könnyen győzné, ám az előadás adós maradt vele. Nem úgy a színésznő játékával: Radnay Csilla mindent tud a női lélekről 8-tól 80 éves korig, és ezt - elsősorban mimikai rezdüléseivel - élményszerűen közvetíti is. Mátyássy Bence ezúttal nem annyira a hangjával, mint a kották között rejlő titkok, a zenébe oltott mélabú feltárásával ragadott meg; és (mint említettem) nem teljes bizalommal kiaknázott személyiségével, a vígszínházi Pán Péter után ismét azzal a tulajdonságával, hogy képes egyértelműen hőssé válni, szeretetre méltó hőssé, ifjúsági hőssé. Szabó Kimmel Tamás alkata és egyénisége szétfeszíti a Strázsamester formátumát, főleg táncolásának minősége nyújtott örömet.
Na, mi tetszett nekem még? Hogy a régen leszakított rózsa már nem vérvörös, és hogy az előadás mégsem annyira kellemetlen és értelmetlen, mint a Forgács Péteré volt a Pesti Színházban. Mindig csodálom Stohl András és Bodrogi Gyula színészetét, de ezt értük sem fogom újranézni.
Nem megyek megnézni, viszont voltam: a János vitéz II. premierjét láttam. Úgy tudom, Csurka Deficitjében a két szereposztás színészei eltérő rendezés szerint játszottak. Nos, a Nemzeti-beli János vitéz I. és János vitéz II. rendezése ugyanaz. A két előadás hangulatának és kicsengésének különbsége csak a két szereplőgárda színészeinek életkor- és egyéniségbeli különbségéből adódik. Ha „átfedés” alatt a szereplők mozgását, cserélődését érted a két előadás között, az van (illetve volt), még ha csak kényszerűségből is. Az I. szereposztás bemutatójára és első előadásaira a Bagót alakító Szarvas József megbetegedett, a II. szereposztás Bagója, Hevér Gábor lépett fel helyette. Az I.-be tervezett Francia királykisasszony, Szalay Mariann a premier előtt visszaadta a szerepet, ezért egy darabig mindkét előadás királylánya a nagyon fiatal és nagyon tehetséges Radnay Csilla volt, aki osztályának IV. éves vizsgaelőadásán, a Merlinben (újabban a Nemzetiben) játszott Varázsfuvolában meghökkentően jól énekelte az Éj királynőjének mindkét áriáját. Újabban Bucsi Annamária operettprimadonna állt be a J. v. I. Francia királykisasszonyának.
A következő hozzászólásba beírom, amit frissen véleményeztem a januári előadásról.
Ez legfeljebb, de legalábbis Barrikád !
Egyébként pár éve a Tivoli Színházban Alföldi remek Figaro házasságát (inkább lakodalma a helyesebb! ) rendezett , Beaumarchais-t.!
Nagyon jó fej, lehet őt szeretni , meg nem szeretni, de nagyon tehetséges!
Mert nem operaelőadás, ehelyt kérdezem meg, hogy megy-e valaki az új Nemzetibe, megnézni az Alföldi rendezte János vitézt?
A produkció érdekessége, hogy kérféle előadás van, nem két sima szereposztás, hanem egy idősebb és egy fiatalabb színészgárda és a kettő között nincsen átfedés. Kb. úgy, mint közel 30 éve Csurka Deficitjében...
Közvetlenül a meghiúsult szerdai sajtóvetítés előtt közölte a Budapest Film, hogy elmarad Juraj Jakubisko szlovák rendező Báthory című történelmi filmjének január 1-jére tervezett magyarországi bemutatója - írta a Népszabadság.
A csütörtöki Magyar Nemzet úgy tudja, már nemcsak a szinkron készült el, hanem a film plakátjait is kinyomtatták, amikor a szlovák producerek minden indoklás nélkül visszamondták a mű magyarországi megjelenését.
A Népszabadság szerint a váratlan fordulat oka, hogy a jogtulajdonos Jakubisko Film kedden fölmondta a magyar partnerrel az együttműködést. A szlovák céget képviselő Martin Hrdý a lap megkeresésére azt a magyarázatot adta, nem tudták eredményesen befejezni a tárgyalásokat a magyarországi forgalmazásról, és már nem is kívánnak megállapodni a Budapest Filmmel.
Hrdý hozzátette, nagyon jónak ítélik viszont együttműködésüket a film készítésében részt vett magyar koproducerrel, és nem mondtak le a magyarországi bemutatóról. Ez elképzelésük szerint jövő áprilisban vagy májusban lehetne - más magyar forgalmazóval kötött szerződés alapján.
A Magyar Nemzet emlékeztet arra, hogy a cseh, szlovák, magyar, angol és amerikai koprodukcióban készült történelmi dráma minden idők egyik legnagyobb nézői sikerét aratta a szlovákiai mozikban, s ez a produkció lett volna a Budapest Film fő attrakciója a karácsonyi szezonban. (MTI)
Kacsoh Pongrácz (Budapest, 1873. december 15. – Budapest, 1923. december 16.)
A közelgő kettős évforduló alkalmából – Kacsoh Pongrácz emlékére - az M2 csatorna vasárnap műsorára tűzi a János vitéz magyar filmet.
Meseautóban
János vitéz
Magyar film (1938) (78')
Petőfi Sándor műve nyomán írta: Bakonyi Károly.
Rendező: Gaál Béla, szereplők: Palló Imre, Dayka Margit, Kiss Ferenc, Csortos Gyula, Gózon Gyula, Simor Erzsi, Bilicsi Tivadar
Származási hely: Kanada, Kotsis István. Deér László magángyűjteményéből
Érkezett: 1994-ben. (Elég rossz minõségû, 16 mm-es kópia.)
Petőfi Sándor János vitéz című művét 1904-ben Bakonyi Károly írja át, és azt reméli, a kor egyik népszerű operett szerzője, Huszka Jenő zenésíti majd meg. Ám a már befutott szerző nem lát fantáziát a műben, és a kezdőnek számító matematika-fizika szakos tanárra, Kacsóh Pongrácra bízzák a művet.
Páratlan filmtörténeti csemegének ígérkezik Kacsóh Pongrác daljátékának filmváltozata, melynek eredeti kópiái javarészt megsemmisültek. A Magyar Filmintézet munkatársai ezt a filmkópiát 35 mm-es és 16 mm-es darabokból illesztették össze egy video változat számára. Remélik azonban, hogy a híres daljáték a kópia gyengébb minősége ellenére is örömet szerez nézőinek. Kukorica Jancsi és szerelme, Iluska története.
19:00 : Budapest Háló Közösségi Ház Bodrogi Éva (szoprán), Krulik Eszter (brácsa), Koltai Katalin (gitár) ELGAR: Chanson de nuit, Op.15
BRAHMS: Brácsadalok, Op.91
GLAZUNOV: Elégia, Op.44
POULENC: A rövid szalmaszál - dalciklus (Koltai Katalin átirata)
SCHUBERT: a-moll szonáta, D 821
21:00 : Budapest Budapest Jazz Club Karosi Júlia Quartet 17:00 : Miskolc Miskolci Galéria Győri Noémi (fuvola), Csáki András (gitár), Szakács Ildikó (ének) Spanyol est
18:00 : Győr Nemzeti Színház Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Fischer Iván MAHLER: VII., e-moll szimfónia
A mai nap
született: 1726 • François-André Philidor, zeneszerző és sakkjátékos († 1795) 1961 • Jean-Yves Thibaudet, zongorista 1965 • Angela Gheorghiu, énekes elhunyt: 1962 • Kirsten Flagstad, énekes (sz. 1895)
