vissza a cimoldalra
2018-05-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60798)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3983)
Társművészetek (1254)
Momus társalgó (6334)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11275)
A csapos közbeszól (95)

Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2525)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4274)
Simándy József - az örök tenor (536)
Élő közvetítések (7195)
Momus-játék (5488)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2731)
Kolonits Klára (1066)
Jonas Kaufmann (2255)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (842)
Operett, mint színpadi műfaj (3604)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (711)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1406)
Franz Schmidt (3126)
Udvardy Tibor (185)
Miller Lajos (60)
Fiatal művészeink hazai és nemzetközi sikerei (324)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (Sesto, 2007-07-25 08:33:23)

   
710   Ardelao • előzmény709 2018-05-23 17:16:45

Hans Koessler 1906-ban végzett tanítványaival
(balról, ülő sor: Jacoby Viktor, Meszlényi Róbert, Kovács Sándor; álló sor: Szirmai Albert, Kodály Zoltán, Lendvai Ervin, Szendrey Aladár, Müller Károly, Weiner Leó)
Forrás: Fejezetek a Zeneakadémia történetéből / szerk. Kárpáti János. - Budapest : Liszt F. Zeneműv. Főisk., 1992. - 343 p.

KOESSLER: Trio-Suite for Violin, Viola and Piano (1922) I. Adagio.Allegro

709   Ardelao 2018-05-23 10:30:44

 

92 évvel ezelőtt hunyt el, ezen a napon Koessler János a neves zenepedagógus, zeneszerző és orgonista.

(1853.I.1. – 1926.V.23.)

 

„Koessler János a pedagógus és zeneszerző.
Írta: Perényi Géza.
 

Röviddel második nyugalomba vonulása után, gyászhír érkezett hozzánk a tavasszal: Koessler János meghalt. Hirtelen roppant össze ez az egészségesnek látszó hatalmas szervezet. Még emlékszem a budai hegyekben tett sétáira (ott érezte magát legjobban); ruganyos léptein nem látszott meg magas kora, hacsak tiszteletet parancsoló érdekes ősz feje nem sejttette volna azt.
 

A Mester élete nem volt mozgalmas. 1853-ban született a bajorországi Waldeckben; középiskoláinak elvégzése után orgonista lett, majd 1874-ben az orgona és zeneszerzési tanszakon a hírneves Rheinberger tanítványa Münchenben.

Pedagógiai tevékenységét 1877-ben a drezdai konzervatóriumban kezdte meg, és mint karmester először a drezdai „Liedertafel” férfikar élén működött. A kórus vezetése terén bevezetett újításaival nagy elismerést vívott ki magának, úgyhogy a vezetése alatt álló férfikar az 1880-iki kölni nemzetközi dalosversenyen első díjat nyert.

1881-ben a kölni városi színház karmesterévé szerződtette. Ebben a minőségben a következő évig maradt, mikor is az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia 1882-ben az újonnan rendszeresített orgona és karének tanszakra hívja meg. Itt Volkmann Róbertnek 1883-ban bekövetkezett halála után a zeneszerzési tanszak tanítását is ő veszi át és néhány évi megszakítással egyfolytában szolgálja az intézetet és a magyar kultúrát.

Bennünk, volt tanítványaiban különösen tanítási módszere hagyott maradandó emléket. Ezt igazán nagy művészettel csinálta. Nemcsak gondolkodásában és zenei meggyőződésében nyilvánult meg az ő magasztos, előkelő felfogása, hanem külsőségekben is. Egész lényében, egész fellépésében ünnepélyesség volt. Mikor órára jött, úgy lépett a terembe, mintha templomba jönne. Nem csekély hatással volt reánk az-az ünnepélyes átszellemült komolyság, mellyel minden előadását bevezette. Nyelvezete, előadási modora közvetlen volt. Nagyon érdekes és változatos részletekkel tartotta ébren a figyelmet. És amikor nagy mesterek műveit taglalta, mikor Bach fugáit vagy pl. Beethoven szimfóniáit boncolgatta, magyarázta, lelkesedése hallgatóit is magával ragadta. Mindenkor emelkedett hangulatban távoztunk órájáról. Az ellenpont tanításánál sohasem volt száraz, sohasem volt unalmas; olyan művészettel tudott tanítani, sokoldalú és évtizedes tapasztalatait oly közvetlenül tudta közölni, hogy a figyelmet önkénytelenül is mindig ébren tartotta. Korán megtanított az önkritikára; sohasem hagyott jóvá egy dolgozatot megokolt kritika nélkül, szigorú kritikájával erőt és akaratot, szívós kitartást, szorgalmat öntött tanítványai lelkébe és tény az, hogy köztudomású lett: aki Koessler iskoláját végezte, annak biztos alapokon nyugszik a zenei képzettsége és dologbeli készsége.

Csak felülről szemlélt mindent, csak a legmagasabb szempont lebegett előtte minden iránt, ami művészet, ami tudás. Volt benne sok abból a Hans Sachs-i lélekből, fölényes felfogásból is, ami Wagner hősében megvan a színpadon. Ez a felfogása természetéből fakadt és oka volt annak, hogy tanítási módjának híre az ország határain is elterjedt. 

Bár tevékenységének súlypontja pedagógiai működésén nyugodott, mindazonáltal alkotóművészi működése is jelentékeny. A szimfonikus zene-irodalmat számos érdekes művel gyarapította. Alkotásai klasszikus érből fakadva Brahms romantikáján szűrődtek át. Művei teljesen objektívek; kiválnak klasszikus formájukkal, a technikai készség művészies tökéletességével. Szenvedélyesség sohasem teszi ezeket a műveket dagályossá, az abszolút zenei szép volt az ideálja. Mindig emelkedett és magasan szárnyaló tematikája taktusról-taktusra bizonyítják nagy tudását.

Különösen a kórusok állottak közel a lelkéhez. Úgy szólamvezetésben, mint hangzás tekintetében teljesen uralja ezt a stílust. A pedantéria, mely kórusainak tanulmányozása közben mindinkább szembetűnik, feltűnően bizonyítja rátermettségét.

Nem tartozott a bőbeszédű, termékeny szerzők közé; aránylag keveset komponált. De ami nyilvánosság elé került, az erős önkritikával a legrészletesebb aprólékosságig kicsiszolódott formában jutott oda.

[A zenei formák majd mindegyikében dolgozott. Bár összes műveiről pontos adataink nincsenek, úgy kiadott, mint kéziratban levő műveinek nagy részéről sikerült a Zeneművészeti Főiskola könyvtárában folytatott kutatásaim alapján bibliografikus összeállítást készítenem.] "

A ZENE, 1926.november 15. (VIII. Évfolyam, 4. szám)

708   Búbánat 2018-05-20 11:13:12

Ma 30 éve hunyt el  Somogyi László karmester

(Budapest, 1907. június 25 – Genf, 1988. május 20.)

 

Bónis Ferenc: Emlékcsillámok Somogyi László karmesterről​​​​​

/Magyar Szemle, 2017. december 10./

Az előadóművész híre-neve – szomorúan látom – utolsó fellépésének utolsó percétől halványulni kezd; néhány évvel azután, hogy elhagyta a pódiumot, már csak az idősebb beavatottak emlékeznek rá. E művészekre gondolva, nagyon is érdemes megszívlelni a 16. század magyar históriás énekesének buzdítását: „Jersze, emlékezzünk!” 

Somogyi László karmester (1907-1988) azok közé a művészek közé tartozik, akik nélkül nem teljes a 20. század magyar muzsikájának története. 1946 és 1956 között, jó egy évtizeden át volt zenei életünknek egyik meghatározó személyisége. A II. világháborút követő szellemi romeltakarításban és szellemi újjáépítésben nélkülözhetetlennek bizonyult. Magyarországon működött szellemi pályatársai közül Fricsay Ferenc a béke első esztendeiben külföldre ment, Sergio Failoni, miután egy évadot a New York-i Metropolitanben töltött, idő előtt meghalt. Ottó Klemperer pedig, aki üstökösként jelent meg a magyar operai és hangversenyélet egén, megcsömörlött a zenei élet diktatórikussá váló állami irányításától, és 1950-ben, fájó szívvel, de eltökélten örökre búcsút mondott Budapestnek. Két karmester maradt, akire mindenki odafigyelt, akire a legfontosabb bemutatók feladata hárult, aki a legjelentősebb szólistákkal és zenekarokkal dolgozott együtt: Ferencsik János és Somogyi László. Kettejük kapcsolata a legcsekélyebb mértékben sem volt barátinak mondható: beteljesedett rajta az „egy csárdában meg nem férő két dudás” példázatának igazsága. Vetélkedésük azonban, épp azért, mert mindketten bizonyítani akartak, felejthetetlen estékkel ajándékozta meg a magyar közönséget.

Ferencsik első embere lett az Operaháznak, de szívesen látott alakja volt a hangversenytermeknek is. Somogyi a koncertéletre koncentrálta munkásságát. 1945-ben újjászervezte a Székesfővárosi Zenekart, melyből 1953-ban az Állami Hangversenyzenekar, jóval később a Nemzeti Filharmonikusok együttese formálódott. 1949 és 1956 között a Zeneművészeti Főiskolán tanított, új alapokra helyezve a karmesterképzést. 1951-1956 között a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestereként működött. Hangfelvételeinek itteni gyűjteményét alaposan megtépázta ugyan az eltelt hat évtized egynémely kulturális vihara (vagy inkább: kulturális viharmadara) - ám még a fennmaradt katalógus is imponáló munkáról számol be.

Mozart, Bartók, Kodály, az újabb és régebbi magyar zene: ez állt első helyen repertoárján. Az elsők egyikeként folytatta a küzdelmet a Liszt- és Erkel-kortárs Mosonyi Mihály zenéjének reneszánszáért, Dohnányi Ernő nyomdokaiban és Ferencsik Jánossal párhuzamosan haladva.

Gyermekkora óta muzsikált. Hegedülni tanult, majd fiatalemberként elvégezte Kodály zeneszerzés-kurzusát. Kreatív hajlamai nemigen voltak, de azzal mindenképpen tisztában akart lenni, hogy miképp „készül” a zenemű. Kodály is, osztálytársai is kritikus szellemnek ismerték, aki gyorsan és biztosan rá tud mutatni egy-egy új mű gyenge pontjaira. Zeneszerző-kortársai ezért szívesen rábízták új darabjaik betanítását és bemutatását, próba közben is sok megszívlelendő tanácsot kapva tőle.

Már kezdő karmesterként hitet tett Bartók mellett. A harmincas évek elején, amikor a Tánc szvit inkább rettegett, mint közkedvelt műnek számított, Somogyi már műsorára tűzte. 1938. március 6-án pedig ő volt a karmestere annak a koncertnek, melyen Bartók Béla működött közre Bach d-moll zongoraversenyének szólistájaként. Bartók igen elismerően nyilatkozott Somogyiról: „magas színvonalon győzött meg előadásának mind szabatosságával és kiegyensúlyozottságával, mind művészi elképzelésével” – írta róla. E sorokat a karmester bízvást mutathatta volna fel „nemesi levélként”. De soha nem tette.

A Rádió hangfelvétel-tárában, a sors szeszélyéből, egyetlen tekercsnyi Bartók-, vagy Kodály-mű sem maradt fenn Somogyi vezényletével.

Aki 1950 táján vezető pozíciót töltött be az állami vezérlésű magyar zenei életben, annak – hivatalból – gondot kellett fordítani az orosz-szovjet zene bemutatására és műsoron tartására is. Ez, természetesen, Somogyira is vonatkozott. O úgy felelt meg kényes feladatának, hogy az orosz zene múltjának és jelenének legjelentősebb műveit tolmácsolta a magyar közönségnek: Glinkát, Csajkovszkijt, Ljadovot, Sosztakovicsot, Hacsaturjánt, Prokoljevet.

Sok új magyar művet dirigált elsőnek: Kodály, Weiner Leó, Veress Sándor, Farkas Ferenc, Kadosa Pál, Sugár Rezső, Szervánszky Endre, Kókai Rezső, Sárai Tibor és mások kompozícióit. Köztük olyan műveket, mint Sugár Hunyadi-oratóriuma, a Hősi ének, Kadosa Zongora-concertinója, Szervánszky Endre József Attila-concertója, Farkas Ferenc Márciusi szvitje, Kókai Rezső Hegedűversenye. Ezek a művek ma is világítótornyok egy ellentmondásos, sötét korban.

1956 őszének nagy népvándorlása Somogyit is elsodorta Magyarországról. Eleinte Nyugat-Európában működött, majd az Egyesült Államokba tette át székhelyét. 1964 és 1970 között Rochester filharmonikus zenekarát vezette. Itt sem volt sikertelen, de tény, hogy „a nagyvilágon e kívül” soha többé, sehol nem vált a zenei élet meghatározó tényezőjévé.

Nagyon művelt muzsikus volt, akit sokat foglalkoztattak a stílus kérdései. Magyarázataiból a zenekarok többet tanultak, mint vezénylő mozdulataiból. Bizonyos, hogy ütéstechnikai értelemben volt virtuóza a karmesterségnek. E felismerés türelmetlenné, nemegyszer gorombává tette. De ha sikerült elképzeléseit kifejezésre juttatni: mindenkor nagy élményt szerzett hallgatóinak.

A múlt század hetvenes éveiben visszatért Európába, és Genfben telepedett le. Magyarországra is többször ellátogatott. Vezényelt a Zeneakadémián, a Rádióban; mesterkurzust vezetett Szombathelyen, a Nemzetközi Bartók Szemináriumon. Mindez azonban már csak epilógusa volt hazai pályafutásának. Távoztával gyorsan benőtte lába nyomát a fű.

Magam 1987-ben, nyolcvanadik születésnapjának előestéjén találkoztam vele utoljára, Svájcban. Felesége halála óta magányosan élt, példás rendben tartott, pályája dokumentumaival kibélelt genfi otthonában, a Dinu Lipatti-parkban. Még mindig tele volt érdekes, de irreális tervekkel. Mindhiába: a zenei világ lokomotívja elszáguldott mellette. Egy évre rá meghalt.

707   Ardelao 2018-05-18 00:30:31

 

188 éve született GOLDMARK Károly magyar zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus. (1830. május 18. – 1915. január 2.)
 

"Ferenczi Frigyes érdekes visszaemlékezései nagybátyjáról: Goldmark Károlyról
 

A Goldmark centenárium alkalmával igen érdekes dolog került nyilvánosságra (A cikket 1930-ban írták, megj., A.).

Kitudódott, hogy Ferenczi Frigyes, az Opera főrendezője, a nagy zeneszerző közeli rokona. Édesanyja ugyanis Goldmark Károly húga volt.
Ferenczi íróasztala tele van Goldmark-relikviák-kal, amelyeket a jubileum vetett felszínre. Ott sorakozik hosszú sorban egy bronz Goldmark-plakett, a nagy komponista szüleinek az arcképe, meg a „Házitücsök” zongorakivonata, amelyben a bejegyzéseket még Goldmark Károly csinálta.
 

Ferenczi Frigyes kezébe veszi a kottát és beszélni kezd:
— Akkor csinálta a nagybátyám ezeket a bejegyzéseket, amikor én a szegedi színház főrendezője voltam és a „Házitücsök“ előadására készültünk, ő akkor már világhírű volt, Európa minden operaháza játszotta a Sába királynőjét. Én Bécsben kerestem őt fel, hogy utasításokat kérjek tőle. Adott is, nagyon részletesen és szívesen, de — gondolom — csak a rokonság révén, mert egyébként gyűlölte a rendezőket. Azt mondta, hogy a Sába királynőjét minden városban, minden rendező más módon tette tönkre. — „A rendező arra kell, fiam, — mondta, — hogy a szerző intenciói szerint kerüljön a darab a közönség elé és nem azért van, hogy a saját ötleteit ugrassza a nyilvánosságra az ugródeszkává degradált színpadról. Soha ne feledkezz meg erről. ...“
 
— Nézze meg ezt a képet,mondja Ferenczi Frigyes, ahogy a boltozatos homlokú, mély tekintetű Goldmark Rubinnak, a komponista apjának arcképét mutatja — ez az-az ember, akit a zene történelem, mint „egyszerű zsidó kántort“ könyvelt el. És alig néhányan tudják, hogy ez a kántor, akinek apja Lublinban előkelő és gazdag selyem-nagykereskedő volt, egyetemre járt és ügyvédnek készült. Így került az egyetemi ifjúság nihilista csoportjának élére, amely miatt végül is menekülnie kellett Oroszországból. Kántor lett belőle Magyarországon.

— Húsz esztendő múlva kapott csak amnesztiát. Akkor visszament Lublinba, hogy a család hatalmas vagyonából megmentsen valamit gyermekeinek. De már akkorra a rokonok mindent széthurcoltak, csak az egyik öreg nénike őrzött meg a számára egy remekmívű arany sakkot, amelyet még az apja kapott egy orosz nagyhercegtől. Ezt az arany sakkot aztán egyik fiának Józsefnek adta, aki Amerikába menekült, amikor a 48-as forradalom után, amelyben a bécsi diákság vezére volt, kimondták rá az ítéletet, bárhol érik, akasszák fel. Amerikába magával vitte ezt az arany sakkot is és az még ma is családja birtokában van, mint az egyetlen érték, ami a Goldmark-család hatalmas vagyonából megmaradt.
 
— Jó ember volt Goldmark Károly — folytatja visszaemlékezéseit Ferenczi Frigyes. — Még bécsi színi akadémista koromban történt, hogy vizsga előtt álltam és nem volt ruhám, amiben fellépjek. Végső elkeseredésemben elmentem a nagybácsihoz és a segítségét kértem. Azonnal összeszedett egy csomó ruhát, összepakolta és ideadta: használd, ahogy tudod. Csupa szalonkabát volt, mert mindig abban járt az öreg.

Mellesleg megjegyezve: én akkoriban olyan sovány voltam, hogy a szél is átfújt rajtam, ő meg erősen köpcös volt. Így hát aztán a szabó egyet talált csak, amelyet úgy, ahogy lecsökkentek az én alakomra. A többit azonmód eladtam egy ócskásnak. Adott még a nagybátyám tizenhat fehér nyakkendőt is, ezzel aztán fehér nyakkendő-szükségletem egész életemre fedezve is volt. Így történt, hogy valamennyi színiakadémiai vizsgámon Goldmark Károly fekete szalon-frakkjában és fehér nyakkendőjében álltam színpadra.
 

Ferenczi Frigyes elhallgat. A boldog időre gondol, mikor még a nagybácsi bő ferecjózsef kabátjába takaródzott fiatal és tarka álmaival."

U. M.

ESTI KURIR, 1930. május 22.

706   Ardelao 2018-05-17 18:39:29

Képtalálat a következőre: „Végh Sándor hegedűművész”

A 106 évvel ezelőtt született VÉGH SÁNDOR hegedűművész és karmester emlékére:

(1912.V.17. – 1997.I.7.)

«Rendkívüli művészi élmény volt a Károlyi-Végh hangverseny

Nagy zenei élményben részesült Pécs város zeneértő közönsége a Pécsi Művészi hetek keretében rendezett hétfő esti hangversenyen. A Pécsi Nemzeti Kaszinó díszes terme előkelő közönséget fogadott oszlopos falai közé, amely szinte önfeledten hallgatta a két művész, Károlyi Gyula zongora és Végh Sándor hegedűszámait.

Pécs még néhány év előtt is kedvenc hangversenyező helye volt a világot járó külföldi és nagy magyar művészeknek, akik igen sokra értékelték a pécsi közönséget. Pár éve azonban sajnálattal nélkülözzük ezeket a hangversenyeket. Éppen ezért csemegeként hatott Károlyi Gyula és Végh Sándor együttes hangversenye. Mindkét művész az élen levő magyar muzsikusok legkiválóbbika.

Bemutatkozásuk Brahms d-moll szonátájának együttes előadása volt. A gyönyörű szonáta minden szépsége a közönség elé vetítődött. Együttes muzsikálásuk páratlan tökéletességű. Nem volt olyan ritmikai mozzanat, amit ne a legprecízebben hoztak volna. Végh Sándor hegedűje és Károlyi Gyula* billentése a zongorán teljesen a mű szellemében muzsikált.
Károlyi nagy művésze a zongorának.
 Nem csak mi pécsiek állapítottuk ezt meg róla, hanem az európai zenevárosok hívatott muzsikusai.

Billentése valóban széles skálájú. Benne van a dinamikai legfinomabb árnyalatától a „velőket rázó húrok” fenséges fortissimójáig minden. A lágy finomság éppen olyan szép volt a Brahms szonáta második tételében és különösen Chopin: e-moll Nocturne-jében, mint amilyen gyöngyözően hibátlan az oktávfutamok száguldása. Technikája olyan tökéletes, amilyent csak ideálisan képzelhetünk el.

Hiszen a Dohnányi: f-moll Capricciot, vagy pl. a Chopin Fantasie impromptu-t olyan tempóban játszotta, aminél gyorsabbra még gép sem képes. És ezek mellett az ideális adottságok mellett nem maradt adós a tartalommal sem. A Chopin: g-moll Ballada és az érdekes Liszt: Spanyol rapszódia a tanulság erre. Színesen, szinte zenekarszerűen szólt a zongora ihletett ujjai alatt.

Temperamentumos hegedűs Végh Sándor. Neve és művészete rokonszenves a rádió-hallgatók előtt. Külön öröm volt nekünk pécsieknek hallgatni mesterien előadott számait. Méltó társa Károlyinak, ami a Brahms szonátában tűnt ki. Kitűnő hegedűje nagyszerűen visszaadta Végh Sándor érzelmeit. Meleg tónusa különösen a lassú tételeknél — szinte énekel. Kodály: Adagiója, vagy a Brahms szonáta második tétele és a ráadásként játszott szám valósággal elbűvölte a hallgatóságot. Az a technikai rendkívüliség azonban, amivel Paganini: La Campanelláját és a Sarasate darabot játszotta, szinte bámulatra méltó. Veress: Nógrádi verbunkosának kadenciája egyike volt az est legszebb számainak. Vonókezelése rugalmas, kettős hangjai ideálisan tiszták. Elhivatott művésze a hegedűnek, aki még nagyon sokat ígér a magyar muzsikának.

Méltó kísérője, aki szintén nagy művész, Wehner Tibor,* együtt muzsikált lélekben is Végh Sándorral. Látszik, hogy nemcsak a technikában, de a valódi muzsikában is összeforrtak.

A Pécsi Nemzeti Kaszinó kitűnő akusztikájú termét megtöltő szépszámú közönség lelkes tapssal honorálta a kitűnő művészek rendkívüli sikerű számait, akik néhány számot műsoron kívül is játszottak.»

(A.L.)

DUNÁNTÚL, 1941. január 8. (31. Évfolyam, 5. szám)

 

*Károlyi Gyula (1914-1993), magyar zongoraművész

*Wehner Tibor (1918-1977), Liszt Ferenc díjas magyar zongoraművész

Végh Sándor portré

705   Búbánat 2018-05-16 11:33:06

Ma négy éve hagyott itt minket Andor Éva operaénekes, főiskolai tanár

 (Budapest, 1939. december 15. – 2014. május 16.)

 

Népszava, 1986. október21.

LÁTOGATÓBAN SZOT-DÍJASOKNÁL

ANDOR ÉVA operaénekes

Film Színház Muzsika: A hét portréja Andor Éváról (a Liszt-díj átvétele alkalmából):

„Az első riportot 1955-ben írtam róla. Akkor a Vendel utcai tanítóképző első osztályának volt a növendéke, s a csodálatos Andor Ilona Kodály-kórusában énekelt... Prácser Éva két hosszú szőke hajfonata csak úgy világít az énekkarban. Szép hangja akkora terjedelmű, hogy nemcsak szopránt énekel, hanem mezzót meg altot is ... Prácser Évából főiskolás korában lett Andor Éva: ez a név jobban csengett a színpadon, s még szorosabbra fűzte a kapcsolatot az annyira szeretett és tisztelt Andor Ilonával.” (Gách Marianne)

Ez a névváltoztatás lett Andor Éva talán első úgynevezett művészi sztorija. Minden róla szóló interjú így kezdődött akkoriban. Kellett is ez a sztori az azonosítás végett, hiszen — mint láthatjuk — jó korán indult a pálya felé, szakmai körökben ismert volt már az a „szőke hajfonatú” kislány, aki úgy akart másként a Nagy Színpadra lépni, hogy az út visszafelé később is járható legyen. Ugyanakkor a legjobb amerikai sztárcsinálók sem találhattak volna ki jobb kezdősztorit egy kezdő sztár számára: megható és tiszteletre méltó gesztust, amely igazán stílusos egy lírai szoprán esetében, aki később majd Butterfly lesz és Mimi lesz, és Görög Ilona, Manon, Euridike, Ophélia ... aztán persze Mozart bűbájos Paminája… Két zseniális szerző írta szerepeit: Mozart és Puccini.

Igen, én nagyon szerencsés voltam. Mert a legjobb zenei nevelőanya kezébe kerültem. Andor Ilona csodalény volt, csodatanár, csodálatos művész. Gyerekként elindulni ilyen ember segítségével, felmérhetetlen előny. Zenében éltem, amely olyan volt számomra, mint a levegő, amit belélegzek. Úgy tanulok, hogy az nem tanulás, hanem csupa öröm. Fantasztikus. Ha minden gyerek ilyen tanárral találkozna, azt hiszem, még sokkal több tehetség bontakozhatna ki. Pedig hát így is, a főiskolán olyan tanítványaim vannak, olyan hangok, olyan tehetségek, hogy az káprázatos! Nem tudom, mi lesz itt néhány év múlva, amikor azt látom, hogy mennyire nem tudunk gazdálkodni a tehetségekkel ... Igen, én nagyon szerencsés voltam.


Új Tükör (1983. dec.): Erzsébet arcai:

„Éppen húsz éve történt, szezonkezdéskor. Zenekari ülőpróbát tartottak az Operaházban. Már mindenki elfoglalta a helyét... még egy perc és belép a karmester. S akkor a magánénekesek sorából feláll egy ismeretlen szőke kislány, megilletődötten körbenéz és csengő hangon azt mondja: Tisztelt művésznők és művész urak, nagy kitüntetés számomra, hogy mától fogva önök között, az ország legkiválóbb muzsikusaival együtt dolgozhatok. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Andor Évának hívnak. Megtapsolták. S ezzel megkezdődött ragyogóan felívelő operai pályafutása.” (Kerényi Mária)

És nagyon jó szerepeket kaptam. Méghozzá nem azonnal főszerepeket, ami nagyon fontos, mert meg kell szokni a színpadot, a kollégákat, a légkört, egyáltalán fokozatosan kell eljutni a csúcsig. Lehetnek ugyan rendkívüli tehetségek, akiknek joguk van berobbanni üstökösként, de még náluk is meg szokta bosszulni magát a hirtelen nagy feladat. Szerencsésebb érni hagyni a művészt, különösen a mi szakmánkban. Az énekesnőnek be kell érnie, különben tönkremegy. Ha egy kezdőre, mert jól megold valamit, azonnal rámondják, hogy zseniális, akkor hova tud tovább fejlődni? Ha egyszer zseninek nevezték, utána már csak azt akarja hallani, nem? Különben ma világjelenség, hogy csak fiatal énekesnők az énekesnők. Harminc fölött már szóba sem állnak az emberrel. Ebből pedig rettenetes tragédiák szoktak következni. Ha egy hanggal hazardíroznak, akkor az a hang elvész. Nem lehet nagyobb súlyokat cipelni, mint amekkorát elbír az ember.
— Ellenkező esetben?
— Az énekesnőnek magának kell tudnia, mire képes. Lennie kell benne annyi önismeretnek, hogy nem vállal el a hangi adottságait meghaladó feladatokat. Ügy kell énekelni, mintha könnyedén pingpongozna. Abban az esetben a hang erősödik, izmosodik, fényesedik — ahogy az élet az embert pofozza, vagy éppen szépségekkel megáldja — érzelemdúsabb lesz, de ez harmincadik életéve előtt ritkán következik be. Ez biológiai törvényszerűség, amelyet ma egyszerűen elvetnek. A kezdő énekes tehát kénytelen sietni, mindent elénekelni, iszonyatosan megerőltető feladatokat elvállalni, és azután idő előtt tönkremegy. Amikor én az Operába kerültem olyan „nagy vadak” énekeltek még főszerepeket, mint Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Orosz Júlia, akik akkor már bizony a hatvanadik életévük felé jártak. Egy színház különben sem lehet meg a középgeneráció nélkül. Az Operában volt olyan hét, hogy négy előadás maradt el.
— Emlékszem, voltak évek, amikor két Pillangókisasszony volt összesen az Operában. Ma hány van?
— Ma? Hat, vagy hét. És — ezt add össze! — elmaradt Pillangókisasszony-előadás, mert egy címszereplő sem vállalta az éneklést. Ilyen azért még nem volt. Meg az sem volt, hogy az elmúlt két-három évben annyi előadás maradt el, amennyi az Operaház fennállása óta soha.
Én még az aranykor utolsó éveit élhettem át ennél a színháznál és megtanulhattam, hogy a legszuverénebb egyéniségek milyen alázattal szolgálták a társulatot. Nem tudom, bennünk még az volt, hogy menteni az előadást. Hogy előadásnak muszáj lennie. Ha betegen, ha rokkantan, de ki kell állni a színpadra. Most ez nincs. Ez valami súlyos erkölcsi lazulás, nem?
Egy előadás elmaradása Gyurkovics Mária, Székely Mihály idejében egyenlő volt a katasztrófával. Négy énekesnő van most a Cosi van tuttere, és a napokban az előadás mégis elmaradt. Hogy lehet ezt megérteni? Bizonyára lesznek majd színháztörténészek, akik később kiderítik, hogy ez a hanyatló korszak hogyan, miként következett be. A probléma etikai oldalával is foglalkozniuk kell. A szinte elképesztő értékeltolódások, a tehetségek elfecsérlése óhatatlanul' megbosszulja magát: a színház nem az életünk egyetlen biztos színtere, hanem olyan munkahely, amelyen legjobb hamar túllenni, s ez a művészetben katasztrofális. Mindehhez hozzájárul, hogy rengeteg a valóban káprázatos tehetség, akik — bebizonyosodott — kiválóan megállják helyüket a világban súlyos dollárokért is. A Magyar Állami Operaházban pedig az átlagfizetés nem több nyolcezer forintnál. Az más kérdés, hogy egy igazi művész, aki úgy dönt, hogy itthon marad, énekeljen forintért is, kevés forintért is, vagy csak azért, hogy énekelhessen, mondjuk, becsvágyból, de ha ezt megteszi, akkor különösen becsüljük meg.


„Figyeltük, merre visz az útja — talán Desdemona, Tatjana, a Boccanegra Ame- liája — ám Andor Éva egyszercsak eltűnt a szemünk elől. Volt olyan szezonja, amelyben mindössze négy előadásra tűzték ki, holott repertoárja mintegy félszáz szerep.” (Új Tükör: Kerényi Mária)

Az utolsó nyolc év. Iszonyú volt. Hogy nem bolondultam meg? Nem is értem. Ástam, kapáltam, gyomláltam, halálos fizikai fáradtsággal este ágyba dőltem és jól aludtam. így sikerült átélnem.
— És ilyenkor nem lehet szervezni valamit?
— Nahát, ezt nem tanultam meg. Ez a szerencse hátránya. Hogy azt sem tudom még ma sem, hova, kihez kell menni egy dalest megrendezéséért ... nem tudom, képtelen vagyok rá. Várok. Valakinek majd csak eszébe jutok. Persze, az igazság mégiscsak az, hogy a Filharmónia elég sok vidéki koncerttel keresett meg, oratóriumokban működtem közre. (A Ferencsik János vezényelte Liszt-emlékkoncerten Szent Erzsébetet énekelte lenyűgözően.) Szóval azért volt munkám, de az Operaház ... megkérdeztem a direktoromat, miért nem jutok színpadhoz, azt mondta kedves mosollyal: nem tudom Éva, valahogy nem jutottál eszembe. Hát erre mit lehet mondani ?
Hát persze azt lehet mondani — ha ez érv egyáltalán a szakmában —, hogy kérem, AndorÉva énekelt külföldön Geddával, Tito Gobbival, vezényelte Claudio Abbado, Doráti Antal, Lovro von Matacic — valamint nem kisebbek magyar partnerei sem: Ferencsik János, Melis György, Réti József és a többiek. Dehát érvek helyett szerepek kellenek egy énekesnőnek! Mert amúgyis ki van szolgáltatva egy természeti tüneménynek, amely törékeny, amely addig él, amíg használják, amely a legkedvezőbb körülmények között a legszebb (— ha ideges vagy, ugye, megszólalni sem bírsz, kapkodod a levegőt, hát akkor képzeld el, milyen rossz idegállapotban énekelni!), amely előbb múlhat el, mint maga az élet, amely azonban mégis akkora hatalom, hogy maga köré szervezi az élet legalapvetőbb közegét, a boldogságot és a boldogtalanságot. Lerobbant, kiégett, tönkrement lelkiállapotban nem lehet művészetet teremteni. Egy szerűen nem szólal meg a hang.
— Most Szokolay Sándor Ecce Homo című operájának egyik szerepét tanulom Kazantzakisz: Akinek meg kell halnia című művéből írta Szokolay az operát. Huszonöten vagyunk a szereposztásban — én már két Szokolay-operában énekeltem, úgy gondolom, kötelességem is részt venni ebben a Vérnász és a Hamlet után. Nagy munka, sokat kell rajta dolgozni, de remélem, hogy január 25-e, a premier, siker lesz.

Kovács Júlia

 

704   Ardelao 2018-05-15 00:46:50

36 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Ádám Jenő”

Ádám Jenő Kossuth-díjas zeneszerző, kóruskarnagy, zenepedagógus és népdalgyűjtő

(Szigetszentmiklós, 1896.12.12.-Budapest, 1982.05.15.)

„Tevékenysége fontos területének számított népművelő, zenenépszerűsítő munkássága is. Már a harmincas évek végétől tartott e témában előadásokat a rádióban, az ország számos településén, majd 1958-tól tévé-előadássorozata révén a zenei műveltség országosan népszerű ismertetőjévé vált. Nyugdíjba vonulása után sem hagyta abba ezt a munkásságát, még az amerikai magyarság körében is emlékezetes előadásai voltak. Maga Kodály is nagyra tartotta ebbéli képességét: „szerencsésen egyesíti magában a legmagasabb zenei képzettséget a népiskolai gyakorlat közvetlen tapasztalataival”. (Wikipédia)

Ádám Jenő szülőháza Szigetszentmiklóson ma Emlékház:

„[…] négy termében gazdag anyag szemlélteti Ádám Jenő életét és munkásságát. Az első teremben tekinthetők meg a Tanár úr 60 éves pedagógusi pályafutásának emlékei, tárgyai, iratai, könyvei.

A második teremben született egykor Ádám Jenő és testvére, Lajos. Itt állítottuk ki a Tanár úr egyik zongoráját, bútorait, a szekrényekben könyveit. Külön vitrinben látható karnagyi ruhája, karmesterpálcái. A falakon családi fényképek, festmények, koszorúk sorakoznak.

A harmadik szobában a 9 éves Ádám Jenő festményeiből három képet mutatunk be. Kevesen tudják, milyen festőtehetség volt: felnőttként énekeskönyvei kéziratában ő rajzolta az ábrákat. Ugyanakkor köztudott, hogy a Tanár úr négy nyelven beszélt és hat tanári diplomája volt, így külföldi utazásaihoz sem volt szüksége tolmácsra. Ebben a teremben láthatók egyház-zenei munkásságának emlékei, zsoltárfordításai, feldolgozásai, kitüntetései és oklevelei. Külön vitrinben kaptak helyet a híres emberektől kapott, dedikált könyvek, képeslapok, kották, Bartók- és Kodály-levelek.

Az utolsó teremben könyvtára és irodájának bútorai láthatók festmények és más személyes vonatkozású tárgyak társaságában: itt tekinthető meg az a rengeteg koszorú-szalag, amely a temetésére hozott illetve küldött halotti koszorúkról származik.“

Az Ádám Jenőről megjelent könyv és a zeneszerző emlékházzá alakított szülőháza:

Képtalálat a következőre: „Ádám Jenő”Képtalálat a következőre: „Ádám Jenő Emlékház”

Ádám Jenő portréműsor  Bartalus Ilona  szolfézs-zeneelmélet tanár, karnagy, zenei műsorok szerkesztőjének a kommentárjával

Ádám Jenő: Krisztusom kívüled

Ádám Jenő: 8. zsoltár (Ó, Felséges úr, mi kegyes Istenünk)

703   Ardelao 2018-05-15 00:26:51

142 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Clement Károly zeneszerző

(Selmecbánya, 1876.05.15.-Budapest, 1935.01.07.)

Nem jegyzik a legnagyobbak között, de Papp Viktor, a kiváló zeneesztéta, akinek még volt alkalma hallani Clement szerzeményeit, érdemesnek tartotta őt arra, hogy megemlékezzék róla. Megfelelő hanganyag hiányában nekünk sajnos már nem áll módunkban megítélni e zeneszerzőnk műveinek az értékét, de arra van lehetőségünk, hogy emlékét – a zeneszerző műveinek esetleges újraélesztéséig - életben tartsuk.  

Papp Viktor így vezeti be a Clement Károlyról szóló írását:

          „Alkatra olyan volt, mint egy hódító olasz »maestro«. Erőteljes, magas növésű, kifogástalan férfi szépség. Jóbarátja, Stróbl Alajos, az »Ifjúság« szobrát róla mintázta. A szoborral a párizsi kiállításon díjat nyert. Hullámos, dús fekete haj, fínomvonalú magyaros bajusz, halavány arc, erős, szabályos vonásokkal és melegbarna két nagy szem, melyből rajongás, ábrándosság, melegség és szerénység sugárzott. Egyik ősét, Clement Jánost, Mányoki Ádám festő legjobb barátját, kit az osztrák császár Zólyom piacán kerékbe  töretett, mint Rákóczi bizalmas emberét emlegették a családban. Egy másik ősét, a szabadságharc katonatisztjét, halálra ítélték. Volt is valami hősi vonás ebben a szelídlelkű Clement Károlyban. Az az eltökélt megadás és töretlen önbizalom, mellyel utolsó napjáig viselte az élet megcsúfolásait. Édesanyja révén, ki olasz Svájcból származott, latin vér is keringett ereiben. Talán innen kapta a zene szeretetét. A muzsikára rögtön felfigyelt, mint harci mén a kürtszóra. Melódia volt az egész ember. Fantasztikus rajzú, meleg, szenvedélyes, olasz melódia. Széles karimájú fekete kalapjában, fehér művésznyakkendőjében, romantikus körgalléros felöltőjében úgy járt-kelt az utcákon, mintha most jönne az Operaházból, hol nagysikerű művének egyik előadását vezényelte, - vagy most szállt volna le a Koronázó Mátyás Templom kórusának dirigensi emelvényéről, hol ünnepi miséjét zengette el. Mintha mindig frakkot viselt volna, csak az utcára vette fel a felöltőjét. A lelke mindig frakkban volt. Gondolatainak és érzéseinek csak a díszeit mutatta meg. Bensejében megostromolhatatlanul zárkózott és mégis közvetlen, vonzó, kellemes és kedves. Talán soha senki sem sejtette, hogy Clement Károlyon, a szeretetreméltó emberen kívül van egy másik Clement Károly: a vérzőszívű művész. Pedig miséi s főként dalai, melyekre nem fordítottak elég gondot kortársai, árulók lehettek volna.

          Most már késő. Az embert néhány évvel ezelőtt (Megj.: ez az írás 1940 körül született.) Rendkívül érzékeny szíve, művész-sorsának mostohasága és a szokásos magyar közönyösség ásta meg korai sírját.

          Egy magyar tehetséggel több, ki a művészet elhivatottja lehetett volna. Egy zeneköltővel kevesebb, aki magyar lélekkel dalolt.

[…]

Művei: Trilby, 3 felvonásos opera, Radda, 1 felvonásos opera. Bajusz, 1 felvonásos opera. (Részben hangszerelve.) Fortuna, balett. Szerencse fel. Balett. Lavinia. (Csak részletekben van meg.) Négy Nagymise. (Zenekar, énekkar.) Budavári mise. (Énekkari. Két Kisebb mise. Ötven dal. Zenekarra írott több kisebb műve és zongorára írott több darab, melyek közül különösen Allegro Appasionata-jára volt büszke.“

Az interneten elérhető egyedüli hanganyag:

A nagyréti öregtemplom - Clement Károly szerzeménye, énekli: Koréh Endre

Clement Károlyról bővebben később „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei“ topicban írok.

702   Búbánat 2018-05-13 12:48:58

Daniel Francois Auber francia zeneszerző, a víg- és nagyoperáiban a könnyed és kecses francia stílus kialakítója Caen-ben született 1782. január 29-én. A portici néma, a Fra Diavolo komponistáját a maga idején a francia zene koronázatlan királyaként ünnepelték.1857-ben III. Napóleon udvari karmestere lett. Összesen 49 operát, számos dalművet, egy misét és néhány alkalmi kantátát is alkotott. A francia fővárosban érte a halál 1871. május 13-án. (Megjegyzem: május 12-e is előfordul a halála napjaként feltüntetve.)

 

  • Fővárosi Lapok 1868. március 3.

Párisi levelek.
(Február 27.)

(Részlet) 


(L—y.) Balsac-kal egykor egyik írótársa egy sajtos boltja előtt ment, melynek kirakatában a rochefort-, strachino-. chester- s egyéb sajt neműek közt egy árudarab feküdt, mely Balsac egyik regényéből kiszakított levélbe volt csomagolva. A költő maga ezt művei egy kis profanizálásának tartotta, míg barátja azt a találó megjegyzést tévé : „Hja, barátom, így lesz az ember népszerű.“
Ennek megemlítésével Feuillet Oktávra célzunk. Mint olvasóim jól tudják, Párisban a „boeuf de gras“ szokása dívik, azaz: a nép ujjongó kíséretében farsangi, vagy ha úgy tetszik: böjti ökröket vezetnek körül az utcákban, melyekkel kapcsolatban a tisztességes mészáros-céh többé-kevésbé élces álarcos menetet rendez. Ez ökröknek az ünnepélyes körmenet alkalmával külön neveket adnak, melyeket rendesen a lefolyt év feltűnőbb politikai, társadalmi vagy irodalmi eseményeiből vesznek. Az idén az egyik ökör neve — Monsieur de Camors volt. Ha Balsac barátjának nézetét osztjuk, — e ledéralapú, de gyönyörű irályú műnek három ember fog alkalmasint leginkább örvendeni: Feuillet maga, a kiadó és — tán nálunk is egy kissé — Ráth Mór.

Kár, hogy Auber legújabb dalművét az „Opera comique“ néhány héttel elébb nem adta elő: akkor az egyik ökör neve bizonyára „Le premier jour de bonheur“ (a szerencse első napja) lett volna. A halhatatlan istenek és istennők közül senki boldog sorsát nem irigylem annyira, mint Hébeét: az örök ifjúság istennőjét. Örök ifjúság! van-e a világ 800 nyelve közt még két szó, mely ily igéző hatalommal, ily varázsos hangzattal bírna? Örök ifjúság! — mondd csak édes szép, de örökké szépnek nem maradható olvasónőm! nem adnád-é oda annak, ki ezt számodra megszerezhetné, kezedet, szívedet, szerelmedet, legyen az bár kicsoda ? Auber bölcsőjét Hébe ringatta. A maestro 87 éves, s oly korban, midőn mások agya már kiszáradt, vére meglomhúlt, tagjai reszketnek, lelkéből oly dalok ömlenek, melyek nem csak frissek, kellemesek, de vidorak, ifjak, pajzánok is.

Franciaországban hiányoznak a „homi novi“-k, az új emberek, s kezdem hinni, hogy korunk ifjú emberei egyúttal annak öregei is. A nemzedék, mely XVIII. Lajos kormánya alatt virágzott, a Ninon de Lenclos kiváltságával bír: dacol az idővel és a ráncokkal.

A most lefolyt napok két hőse is két aggastyán volt: Berryer és Auber. Az elsőnek a bírók megvesztegetése ellen intézett nagyszerű beszéde — e menydörgő csapás, melynek zaja elterjedt egész Franciaországban — még mindig beszélgetés tárgya; a másiknak operája Páris minden műkedvelőjét vonzza és lelkesíti. A csodálásba egy kis meg döbbenés is vegyül : lehetséges-é, hogy férfiak, kiknek egyike fél lábbal már a sírban áll, s kiknek másika három év múlva kilencven éves aggastyán lesz, mindeddig megőrzék tűzüket, szellemüket, tetterejüket! Berryer ép oly elragadólag, oly gyújtólag és logikusan szólt, mint ötven év előtt, midőn a képviselőház terme először hangzott beszéde zajától, s a mi Aubert illeti, ő ma is oly ifjú még, mintha a conservatoriumnak nem igazgatója, hanem tanítványa lenne.

Időm megengedő, hogy mind a két férfiú diadalánál jelen lehessek. Minő különbség!, s menyire érzem az űrt, mely a szónokot, kinek egész élete az elv, az eszme, az igazság védelmének volt szentelve, a művésztől választja el, kinek egész föladata abban áll : kortársait s utódjait gyönyörködtetni, élvezetben részesíteni! Midőn Berryer lelépett a tribünéről, a nagy társaságban elszórt néhány barátja szorítá meg kezét. A szónok remegett, homlokáról a verejték gyöngyözött, melle lihegett. De szemében látszott ama nemes büszkeség, melyet a megtett kötelesség érzete, néhányak rokonszenves barátsága és mindnyájunk csodálása, becsülése nyújt. Láttam körülöttem ifjakat, kiknek szemében könnyek csillogtak.

Auber sikere zajosabb volt. Midőn a függöny utoljára legördült, az egész közönség látni akarta az örökifjú mestert; virágokkal kívánta elborítani. Auber nem jelent meg, de a közönség — kárpótlást keresve — az utcán várta meg a színházból való kijövetelét. Ritkán láttam hasonló ittasságot. Kiabált, tapsolt, ujjongott, brávózott a közönség, még pedig oly elragadtatással, hogy egy mellettem álló jámbor munkás, ki valószínűleg azt hitte, hogy ez valami hivatalos tüntetés, azon pillanatban, midőn a fehér hajú, tanítványnőitől körülvett Auber az ajtón megjelent, elkiáltotta magát: „vive le prince imperial!“

Berryer és Auber két férfiú, kikre hazájuk méltán büszke lehet. De nincs-e az első sikerében valami egyszerűbb, igazabb, őszintébb, mint a másodikéban? E bohó tüntetések, e nevetéssel és ököldöfésekkel elegy utcai zajongások előttem komédiának látszanak, melyekben a közönség viszi a színészek szerepét.
S mit szólott Auber e tüntetésekhez? Fájlalta — öregségét. Igaz ugyan, hogy midőn évek előtt Meyerbeer meghalt, Auber — noha Rossini tizenegy évvel ifjabb nála — ezt jegyezte meg : „most a szegény Rossinire kerül a sor“ ; de azért diadala alkalmával még sem fojthatta vissza a sóhajt: „Ah tout cela est bon sans doute; mais on ne devrait pás vieillir! ... Je suis triste, d’etre vieux .... Voilä mon dernier mot.“ („Oh, mindez kétségtelenül igen szép; de csak ne kellene megöregedni! . . . Szomorkodom, hogy agg vagyok ... íme, ez utolsó szavam.“) A mi magát a dalművet illeti, sem zenéjéről, sem szövegéről itt nem szólok, — megteszi az majd körútját a világban. Csak annyit említek meg, hogy a cselekmény a múlt század közepén Indiában foly, az angol háborúk közepette, s hogy — a mi nagyon természetes — a francia vetélytárs győz az angol fölött, és a szerelmes pár az utósó fejezet végén karöltve énekli :

„ .... a moi sa main, h moi son coeur !
Je te salue, ő douce aurore
De mon premier jour de bonheur!“

E helyett inkább néhány adatot szolgáltatok a zeneköltő magánéletéből: Auber soha nem volt házas. Magányosan lakik saját kicsiny házában a rue Saint-Georgesben. A szolgák, kik őt körülveszik és ápolják, kortársai, s majd oly idősek, mint ő. Nagy társaság nem igen szokott lakásában összegyűlni, s a ház belrendezése is csak kevés csínra mutat. Dolgozószobája éktelen, s mi sem tűnik föl benne, mint egy alacsony ágy, mely nem igen ébreszti föl a nyugvágyat, és egy kis zongora, melyen a mester teremté dicsőségét megörökítő dalait. Auber nem csak hogy nem bánta meg nőtlenségét, de nyíltan örvend ennek, s az ifjabb művészeket inti: óvakodjanak a házas élet terheit magukra vállalni. Nem rég Capaul-nak (a „premier jour de bonheur“ hősét jelesen személyesítő énekesnek) azt mondá: „Hallja, kedves Capaulom, ne házasodjék meg soha. A színháznál a függetlenséget meg kell őrizni. Ha tudná, menyire örvendek én is, hogy nőtlen vagyok! Mint házas, most 70 éves feleségem volna, — este haza sem mehetnék.“

Lesznek, kikre kedvetlenül hatnak az öreg párisi „don Juan“ e ledér szavai, de vegyük tekintetbe, hogy „A fekete dominóköltője mondá azokat, s hogy nem élte soha „a szerencse első napját“ : azon napot, melyen oltárhoz vezetjük a kedvest, s élvezzük az első apai örömek napját.”
[…]

701   Ardelao 2018-05-13 06:52:11

137 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „Durigo Ilona”

Durigo Ilona énekesnő

(Budapest, 1881.05.13.-1943.12.25.)

„… pályája kezdetén a budapesti Operaház tagja volt, majd Frankfurt am Mainban, később pedig a bázeli operaházban énekelt. Nagyszerű dalénekesnő volt, aki pályafutásának későbbi szakaszában szinte kizárólag az oratóriumok és dalok világának szentelte magát. Elsősorban Händel-oratóriumok, valamint Schubert-, Mahler- és Kodály-művek ihletett tolmácsolójaként tartják számon.”

Tanítványa, Sándor Judit operaénekesnő, 1981-ben így emlékezett meg

Durigo Ilonáról

- egy Bartók ősbemutató kapcsán

          Most, amikor a Bartók-centenárium alkalmából azokról a művészekről is megemlékezünk, akik egy-egy nevezetes Bartók-bemutatóban szerepet vállaltak, nem feledkezhetünk el az op. 16-os dalsorozat: öt dal Ady Endre szövegeire első magszólaltatójáról, Durigo Ilonáról. Az európai hírű, nagy magyar énekesnő (1881—1943) egyfolytában csak életének utolsó hat évét töltötte itthon; ezt megelőzően 1921-től 1937-ig a zürichi konzervatórium tanára volt, és jelentős szerepet játszott a svájci, valamint a holland zenei életben. Idehaza éppen ezért kevésbé ismert, bár szülőföldjéhez mindvégig erős szálak kötötték.
          Pályáját — veleszületett ragyogó képességei mellett — széles skálájú és magas fokú (Budapesten, Bécsben és Frankfurtban végzett) zenei tanulmányai alapozták meg; mestere a kor híres művésztanára, Julius Stockhausen volt, aki viszont a nagy Manuel Gardánál nyerte kiképzését. Több hangszeren is játszott; mondják, hogy sokszor hegedű segítségével tanult egy-egy kényesebb énekszólamot, valószínűleg azért, hogy intonációjának tisztaságát kétszeresen ellenőrizhesse. Legendás hírű lapról olvasó volt, aki még avval is elkápráztatta zeneszerző barátait, hogy az elé tett új kompozíciókat nemcsak hangi és ritmikai pontossággal, de azonnal művészi formában szólaltatta meg. Kósa György visszaemlékezése szerint Illés oratóriumának altszólóját úgy „blattolta el" Durigo, mintha máris a koncertpódiumon állna. S ugyancsak Kósa volt fültanúja annak, amikor Durigo az Öt Ady-dalt kéziratból, szinte hibátlanul énekelte le. Azoknak a különleges perceknek a varázsára pedig már magam is emlékszem, amikor Durigo dalestjei végén, a ráadásszámokban, a zongorához ülve saját magát kísérte.
          Ilyen kivételes zeneiség nem állhatott meg az opera világánál. Durigo Ilona igen hamar búcsút vett a színpadtól, hogy teljesen az oratórium- és daléneklésnek szentelhesse magát. S tette ezt valóban egy papnő áhítatával. Hajlékonnyá művelt, pasztózusan áradó hangját kezdettől fogva a zenei mondanivaló és a kifejezés alázatos szolgálatába állította, s ez avatta őt minden zenei korszak vokális irodalmárnak hiteles tolmácsolójává, Monteverditől a kortárs-zenéig. Tóth Aladár egyszer ezt írta róla: „Alig ismerünk olyan énekesnőt, aki azokat a költői tartalmakat, melyeket ki akar fejezni, olyan egyszerűen, simán és természetesen tudná beilleszteni a zenei formák keretébe, mint Durigo Ilona."
          Pályája indulásától fogva felváltva és párhuzamosan énekel itthon és külföldön. Már egy 1911-ből származó svájci kritika mint a közönség kedvelt énekesnőjét tartja számon, 1913-ban pedig a magyarországi oratórium-kultúra kezdetének számító, Lichtenberg-vezényelte nevezetes Máté-passió altszólójával arat elismerést.
          Egy néhány évvel későbbi Durigo estről szóló méltatásában Kodály Zoltán így jellemezte művészetét: „Mind többen tudják, hogy kivételes zenész-volta, rendkívüli stílusérzéke és ízlése külön helyet biztosít számára nemcsak a magyar, hanem a külföldi énekesek közt is." Kodály kiemeli, hogy Durigo a koncerten magyar szerzőknek is lerótta adóját, ő azonban nem az adózás kötelességével, hanem hittel és meggyőződéssel vette műsorára a magyar műveket: így Bartók 1919. április 21-i szerzői estjén az öt Ady-dalt (op. 16.) Durigo mutatta be a komponista zongorakíséretével. Péterfi István megállapította, hogy a dalok Durigo Ilonában kitűnő interpretálóra találtak; a Magyarország című lap kritikusa szerint „az »Ady-dalok« mint kongeniális megzenésítése az elhalt forradalmi költő fájdalmasan szomorú megnyilatkozásainak, megdöbbentő erővel hatottak Durigo Ilona tökéletes előadásában." Ezt a dalsorozatot néhány Bartók-népdalfeldolgozással kiegészítve előadta azon a Svájcban rendezett három Bartók-kamaraesten is, melyek (Bartók, Geyer Stefi és Durigo szereplésével) mérföldköveknek számítanak az új magyar zene külföldi előretörésében.
          Nagyszerű művészi és emberi tulajdonságait magam is megismerhettem; Durigo Ilona ugyanis 1938-tól haláláig a Zeneakadémia tanára volt, és az utolsó két évben tanítványa lehettem. Évenként adott dalestjeinek és a népszerű Nemzeti múzeumi matinéknak emléke mind a mai napig felejthetetlen számomra, de óráit is azzá tette a lényéből közvetlenül sugárzó zene. Nem ismerte a rutin üresjáratait, légköre szenvedélyesen szuggesztív volt. Magas, imponálóan délceg alakja, minden méltánytalanság ellen lázadó igazságérzete romantikus fényt kölcsönzött személyiségének. Alighanem bátorságának köszönhette, hogy 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején megalakult Zenei Előadó Művészek és Alkotók Szakszervezete — melynek elnöke Dohnányi Ernő volt — Bartókkal és sok más neves művésszel együtt bizalmi tagjává választotta.
          A zenei igazságok mellett is a végsőkig kitartott; sok kottám őrzi kezevonását, mely a legaprólékosabb instrukciók rögzítésével közvetítette ezeket az igazságokat. Egész pályámon abból a tőle örökölt kottából énekeltem az Ady-dalokat, melyet ő látott el bejegyzéseivel, s mely így számomra Bartók szellemét szinte érzékelhető közelségbe hozta.”

 Megjelent a MUZSIKA, 1981. évi, 10. számában.

(További bejegyzések e témában: A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei, 130., 131.)

700   Búbánat • előzmény698 2018-05-12 13:11:25

Az említett Kacsóh-daljáték, a Rákóczi rádiófelvételéről hallhattuk ma a Dankó Rádió operettműsorában ("Túl az Óperencián") és majd  még 18 és 19 óra között újra, az ismétlésben:

A daljáték bejátszott részletei között az operaénekesek prózában mondott dialógusai is helyet kaptak - felvezetve az énekszólamaikat, és a felvételen közreműködő szereplők  mindegyike hallható volt az adásban elhangzott jelenetekben.

  • Persze felcsendült a daljáték legismertebb dala is, Udvardy Tibor előadásában, a  Rákóczi megtérése: „Szívemben csendül egy nóta még…”
  • Rákóczi várása a táborban, tárogató jelzi Rákóczi és híveinek érkezését (próza + tárogató hangjai)
  • A labancok támadása előtti készülődés a táborban (próza)
  • Kuczug Balázs dala, II. felv.„Csillagos az ég, az éj csöndes, jöjj ki, galambom, senki sem lát…” (Palócz László)
  • Jelenet, Katica és Andris dala, kuruckar: „-Ne bántsátok, ő a legnagyobb vitéz!…/-Összebújunk csöndesen, míg a labanc elmegyen… /-Kuczug Balázs olyan vitéz, aki mindig előrenéz.../-…Kocsmárosné haragjában elájul… Dunán túl, Dunán túl…”  (Andor Éva, Palcsó Sándor, Palócz László, a férfikar)
  • Rákóczi táborában - próza: Gróf úr! Teljesítse parancsom, kísérje a hercegnőt Bécsbe! – Isten veled! Mikor látlak újra? -Vajon látlak-e újra?...
  • Csatajelenet – (Prózában –dialógus; ének, kórus: - Nagy urunk él!  - Merre van Bercsényi? – Folyik a harc. Ott vannak. Csapdát állítottak és nem vettük észre!… Nagyságos fejedelem! El uram el. - Körülkerítettek… Menni kell nagyságos fejedelem,… )
  • Rákóczi búcsúja - prózában: „Bercsényi! Hazánk határára értünk. Búcsúzunk!... Én elmegyek. Messze, idegen országba. Azoktól, akik visszafordulnak, búcsúzunk. … Még a szél is velünk zokog, amikor: búcsúzunk…. „ Folytatva dalban: „Szívembe csendül egy nóta még…” ( Udvardy Tibor)

A felvételen a színészek mellett, a felsorolt dalbetéteket éneklő operaénekesek is a saját hangjukon szólalnak meg a jeleneteket bevezető dialógusokban! 

699   Ardelao 2018-05-12 12:17:41

Képtalálat a következőre: „Anatolij Ljadov”

163 éve született Anatoly Ljadov orosz zeneszerző, tanár és karmester.(1855. május 12. – 1914. augusztus 28.)

Ljadovot nyomban Glazunov után kell említeni, mert a 19. század végének és a 20. század elejének egyik legnagyobb orosz zeneszerzője, aki az „Ötök” hagyományait folytatta. Glazunov és Ljadov művészi egyéniségének minden különbözősége ellenére alkotásaik tartalmában és irányzatában sok közös vonás van. Műveik alapján az orosz népi életnek ugyancsak a motívumai adják, jóllehet különbözőképpen tolmácsolják azokat. 

Ljadov az orosz klasszikus zenei iskola virágzásának tetőpontján kezdi művészi tevékenységét. Rimszkij-Korszakov legkedvesebb tanítványa, később munkatársa, és mint ilyen, a hetvenes évek közepén csatlakozik az „Ötök” –höz, közeledik Balakirevhez, Borodinhoz, Sztaszovhoz. Később Beljajev körének tagja lesz, ahol az „öregeknek” ahhoz a csoportjához tartozik, amely fenntartja e kör kapcsolatát az „Ötök”-kel. Rimszkij-Korszakov ezt írja naplójában; „A korábbi Balakirev-féle és az újonnan keletkezett Beljajev-féle kör között az összekötő szerepét Borodin, én és Ljadov, Borodin halála után pedig Ljadovval kettesben töltöttük be.

Ljadov művészetének színe-java a hatvanas évek orosz művészete realista elveinek termékeny befolyására vezethető vissza. E művészet valamennyi képviselőjéhez hasonlóan tiszteletet érez és őszintén érdeklődik a népdal iránt és be tud hatolni a népdal szerkezetébe és jellegébe. Glinka, Balakirev és Rimszkij-Korszakov irányzatát folytatva nagy figyelmet fordít a népdalfeldolgozásokra, gyakran használ fel alkotásaiban népi dallamfordulatokat.

Zenéje egyszerű, őszinte és az érzelmek kifejezésének sajátságos belső szerénységét mutatja. Ljadov számára Puskin költészete és Glinka zenéje a művészi alkotás legmagasabb-rendű mintaképe. Ezen elvekhez, amelyek még ifjú éveiben alakultak ki benne, egész életében hű maradt. […]

A néppel szemben tanúsított magatartásában néha megmutatkozik, hogy szereti a patriarchális falusi életet, de ennél tovább nem jut. Jellemző, hogy nagy hatást gyakoroltak rá Lev Tolsztoj tanításai, nézetei. A nyolcvanas években az „Anna Karenina” hatása alatt nyáron, falun muzsiknak öltözik és a parasztokkal együtt kimegy a mezőre dolgozni. […]     

Ljadovban az ihletet az életjelenségek eléggé széles és sokoldalú világa váltja ki; érdekelték az ember belső élményei, a természet és a mindennapi élet képei, a népi eposzok és mesék hősei. De mindezeket mintha bizonyos „óvatossággal” szeretné; saját alkotásait vegyes érzelmekkel ítéli meg, lelkes melegséggel és gyöngédséggel, de enyhén hitetlenkedő gúnnyal is.

Tehetségének jellege szerint miniatűrista. Alkotásainak kis méreteit dicsérve, szerette tréfából azt mondogatni, hogy azok „legfeljebb öt percig tartanak.” Zongora és kamaraművei, vokális és zenekari alkotásai egyaránt rendkívül tömörek és a zenei eszközök fukar felhasználásával készültek. Barátai hiába nógatták, hogy igazi hivatása nemzeti orosz operák és szimfóniák alkotása, nem volt hajlandó túllépni a kecses és finom zenei miniatűr keretein.

Ez a makacs önkorlátozás képességeinek helyes ismeretéből eredt. Zenéjében a „nagy lélegzetet” finoman kidolgozott motívum, kecses vonalvezetés és az egyes részletek csiszoltsága pótolja. Kicsi, de önálló körében Ljadov nagy művészi tökéletességet ér el. A mesteri, tartalmas, élettel teljes alkotások egész sorát írja (Baba Jaga, Az elvarázsolt tó, Kikimora), s azokat igazi művészet, szépség és költői érzelem hatja át. Nagyobb méretű alkotása a «Variációk Glinka témájára (op. 35.).» […]

Ljadovnak súlyos fájdalmat okozott az orosz művészet demokratikus virágzása „utolsó mohikánjának,” Sztaszovnak az elvesztése, akihez szoros személyi és eszmei barátság fűzte.

Sztaszov halálát (1906.X.23., megj. A.) követő napon ezt írta:

«Este meghalt Sztaszov. Újra átolvastam hozzám intézett leveleit. Nagyon elszomorodtam. Ilyen embert többé nem találok az életben! Mindig bátorított mindenkit. Engemet mindenkor egy fagyos, de napsütéses tiszta téli napra emlékeztetett.» […] 

Ljadov 1914. augusztus 28-án halt meg.”

[Részletek]

J.V. Keldis: „Az orosz zene története” című könyvéből.

Lyadov: Baba-Yaga, op. 56 - Slobodeniouk - Sinfónica de Galicia

Liadov: The Enchanted Lake

698   Búbánat 2018-05-12 10:48:11

Ma 315 éve  történt

breznai kiáltvány vagy brezáni pátens vagy brezáni kiáltvány a legnevezetesebb okirat a II. Rákóczi Ferenc által kiadott pátensek (a korabeli latin szaknyelvben a latin patens jelentése az parancs, törvényerejű rendelet, elöljárói engedélyirat, nyíltparancs, nyílt levél volt) sorában. 1703. május 6-án kuruc felkelők, Esze Tamás tarpai jobbágy a felkelő parasztok vezetője és az ott bujdosó Rákóczi és Bercsényi személyesen találkozott a lengyelországi Brezán (Brezna, Bržezan, régi magyar nevén Brezán, lengyel nevén Brzeżany) várában. 1703. május 12. keltezéssel II. Rákóczi Ferenc  herceg, magyar főnemes és Bercsényi Miklós gróf kiadta a "nemes és nemtelen" országlakosokat hadba hívó " Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós.…" kezdetű „breznai kiáltványt”. Ennek a fegyverbe szólító pátensnek három magyar nyelvű példánya, a szabadságharc publicisztikájának első emléke, Bercsényi kézírásában maradt fenn, melyeket Thaly Kálmán fedezett fel (Egész terjedelmében közölte A székesi gróf Bercsényi család, 1470-1835 című művében, 469—471. o.)

(Wikipédia)

A breznai kiáltvány szövege

„Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós. Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakós igaz magyaroknak Istentől minden jót kívánunk. Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csúfolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna…

(…)

Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy Istennek áldása rajtunk maradhasson s az országnak minden rendi irtózás nélkül való bizodalmat vehessenek és az szegénységnek teljes nyomorúságinak megváltása, nem változása következzék: senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármeily vallású egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, útonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az előljáróknak eleikben adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.

Költ Lengyelországban Brzezán várában, 12. May 1703"

Kacsóh Pongrác Rákóczi című történelmi daljátéka ezt a kort eleveníti fel:

A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1964. január 4. Kossuth adó 20.25 – 22.00

Szövegkönyv: Bakonyi Károly (alapötlet és dialógusok), Endrődi Sándor, Pásztor Árpád (dialógusok) és Sassy Csaba (versek). 

Km.: az MRT énekkara (Karigazgató: Vajda Cecília) és szimfonikus zenekara

Vezényel: Kerekes János
 
Zenei rendező: Ruitner Sándor

Rendező: László Endre

A szereposztásból:

II. Rákóczi Ferenc: Udvardy Tibor

Reutheim Magda: Sándor Judit

Andris: Palcsó Sándor

Katica: Andor Éva

Kuczug Balázs: Palócz László

Sienawski hercegnő: Neményi Lili

Amália: Barlay Zsuzsa

Heister Hannibál: Bende Zsolt (Kálmán György)

Badinyi: Horváth Jenő

Bercsényi Miklós: Újlaky László

Makra Pál: Agárdy Gábor

Galgóczi Imre: Ambrus András

Esze Tamás: Zenthe Ferenc

Göröncsér: Márkus Ferenc

Gránátos Mihály: Rajz János

Wratislaw gróf: Horváth Tivadar

I. hang: Zoltai Miklós

II. hang: Szoó György

A Dankó Rádió Túl az Óperencián adásában délelőtt részletek szólaltak meg ebből a daljátékból. Ma délután hat órai kezdettel ismét meghallgathatjuk ezt a műsort, benne a szép Kacsóh-melódiákat. Felvezeti a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, aki felidézi a Breznai Kiáltvány megfogalmazásának történetét, e naptól számítjuk a Rákóczi Szabadságharc kitörésének idejét.

697   Ardelao • előzmény696 2018-05-10 00:40:13

Az alábbi írás I. részének a beillesztésekor véletlenül eltévesztettem a dátumot. Papp Viktor  u.i. 1954. május 10-én hunyt el, tehát ma van halálának 64. évfordulója. Tegnapi tévedésemért  - amelyet már nem volt módom helyesbíteni - most kérek elnézést.

Papp Viktorra emlékezve 

(II. rész)

E műfajnak ő a leghivatásosabb művelője, mestere. Tessék csak elolvasni a Dohnányiról és Hubayról, Bartókról, Kodályról, meg Szendyről írott, tanulmányait! Egyaránt megkap bennük tudásával, színes stílusával, a zene írásába átömlesztésével. Papp Viktor ritka szerelésével fejezi ki a zenén keresztül az embert s az ember megértésével és megértetésével a zenét, amit teremtett. Ez munkáinak fő vonzóereje. S mindezt valami kedves könnyedséggel, graciózus bájjal írja le, mintha szavakkal zenélne.

Szinte nehéz lenne egyik arcképét a másik fölé emelni. Legföljebb egyik-másik portréja szélesebb kezelésű, nagyobb térre elképzeli, de a rajz tisztasága és tömörsége mindegyikben markáns erővel hat. Mily kedves, igaz, meleg arckép például a Poldini Edéé, a szerencsétlen végzetű Nagy Jánosé, a Szabados Béláé. ... A Waldbauer-Kerpely négyes bravúros fölvételét szinte hallhatóan kíséri a hegedű siráma, a viola búgása s a cselló mély, érző éneke. Mögéjük képzelteti velünk a nagy, sárgaernyős lámpákat s szinte a szobánkban szólal meg a Geister-trió.

Operaházi arcképei szintén ilyen szuggesztív erejűek és szépségűek. A külföldi zenevilágot ábrázoló portréi elénk jelenítik a nagy muzsikusokat, akik csak a Zeneakadémia, és a Vigadó csillárjai alatt a zongora előtt ültek és hegedűjük zengésével elragadták a budapesti publikumot. Beethovenről és Bachról írt könyve szintén értékes két breviárium. A zene fejedelmének s egyik legnagyobb titánjának élete, munkássága könnyed és mégis mélyenjáró megírása ez. Haydn Józsefről is maradandó értékű portrét festett Papp Viktor. E lelkes, színes és meleg írások már fölülemelkedek a rajz nívóján, fölérnek a reprezentáns portré színvonaláig, tökéletes képet adnak a zene e héroszairól. Kívánatos lenne, hogy Papp Viktor teljessé tegye a muzsika díszeinek e megkezdett galériáját. Tolla és tudása egyaránt hivatott erre.

A magyar zenekedvelő közönség legkedvesebb írásai közé fogadta Papp Viktor könyveit. E finom, gondos, ékes magyarsággal megírt tanulmányok mindenképpen reá is szolgáltak erre az érdeklődésre, megbecsülésre és szeretetre. — Zeneirodalmunk sokat, nagyon sokat köszönhet a Papp Viktor tollának, meleg szívvel írott könyveinek, melyekben szavakba kottázta az egész virágzó és mindenfelé ünnepelt modern magyar muzsikát.

Ezek a könyvek méltóan őrzik és fejezik ki egy Dohnányi, Bartók, Hubay és Kodály munkásságának, zenei zsenijének a lelkek mélyéig elérő, forró rezonanciáját, méltóan magyarázzák Beethoven örök szféráit, Bach lángelméjét.

Aki ezt el tudja érni, olyan hálát és elismerést vált ki az olvasóból, mint a hangverseny-terem meghatott hallgatójából az előadóművész, aki műveiket méltó módon zsongatta föl sóvár lelkében.

Marlay Ödön.“

SZÓZAT, 1925. május 24. (7. Évfolyam, 116. szám)

Szerettem volna Papp Viktorról beilleszteni egy fotót, de az egyetlen róla készült felvétel csupán a Színházi Élet 1918. évi, 52. számának a letöltésével tekinthető meg, annak 12. oldalán: http://epa.oszk.hu/02300/02343/00238/pdf/EPA02343_szinhazi_elet_1918_52.pdf

696   Ardelao 2018-05-09 00:48:22

Papp Viktorra emlékezve

(Előzmény 685)

A jeles zenei szakíró, zenekritikus, a „Muzsika” című újság szerkesztője, a Magyar Rádió zenei tanácsadója, a Kisfaludy Társaság és a Greguss Bizottság tagja(egy nap híján) 64 évvel ezelőtt, hunyt el Budapesten. (1880.IV.13. – 1954.V.10)

*

"Papp Viktor könyvei

Papp Viktor, zeneéletünk ékes magyar tollú íródeákja, zene-világunk finom grafikusa. A magyar zenekedvelő közönségnek emelkedett ízlésű, nagy kultúrájú kalauza. Az ő tömör, pregnáns stílusában így kell jellemeznünk azt a hármas, mindenféle elismert működést, melyet Papp Viktor kifejt. Ez a működés oly hézagpótló, oly szükséges, oly hasznos, hogyha nem lenne Papp Viktorunk — nevelni kellene egyet!

De szerencsére itt él, ambiciózusan dolgozik, szorgoskodik közöttünk, írásait sűrűn olvashatjuk, szavát gyakran hallatja s most, hogy híressé vált közkedvelt, zenevilági arcképei bővített, új kiadásban kerültek a magyar könyvpiacra, bizonyára szívesen fogadja a zenekedvelő közönség, ha ezúttal róla rajzolunk egy ceruzával, szívvel odavetett portrét.

Bensőjét megrajzolják kapós, szép könyvei, melyekről később beszélünk. Most az embert próbálom pár vonással leskiccelni.

Magas, nyúlánk, elegáns alak. Aki csak egyetlenegyszer látja, megérzi benne a művész-embert. Kiérzi lelkes, intelligenciát sugárzó szeme-párjából, a mindig intenzíven gondolkodó embert jellemző mély vonalból, melyet szája köre véstek a munkában eltöltött évek, a hegedű karcsú nyakát szeretettel fogó kézből, a járásából, fejtartásából, egész lényéből.

Szilágysági ember. Együtt tanult Ady Endrével, akinek legszűkebb baráti köréhez tartozott az iskolai padoktól kezdve a költő haláláig. De sokszor búsult a Papp Viktor hegedűje mellett. Több versét meg is zenésítette. Meleg dedikációja, féltve-őrzött arcképek beszélnek ezekről a feledhetetlen időkről. (Egy Ady-arcképet is meg kell még Papp Viktornak rajzolnia, vázlatát már odavetette egy meleg szordinált hangú megemlékezésben, melyet a költő halálakor irt. Sok, sok kedves emléket őriz Papp Viktor Ady Endréről, finom, lélekbevilágító apróságok halk kottáit, melyek csak hangszerelésre várnak, hogy egy újabb értékes tanulmányt nyerhessünk a pacsirtaálcás sirályról.

Papp Viktor érzéssel, lélekkel énekelteti a hegedűt. Meleg melódiájú dalokat, graciózus bájú zeneműveket termel maga is. Van vagy három mesterhegedűje hol egyiken, hol másikon mélázik el szűkebb baráti körét gyönyörködtetve szép otthonában a pompás ébenfa zongora mellett.

Ha leteszi a hegedűt és rágyújt elgondolkoztató, örökös szivarjára: továbbra is a zene, zsongó birodalmában él. Járja a hangversenyeket s beszámol minden nevezetesebb zeneeseményről. A kották birodalmában mindenütt egyformán otthonos. A Szózat olvasói évek során át élvezhették tiszta, világos hangverseny és operakritikáit. Most a Napkelet zenei-szemléjét írja, szerkeszti. Ezek a kritikák sonorus szépségűek. Az ember szinte hallja a zeneszám édes bugását, csengését, amelyről ír és látja a muzsikust, aki azokat megszólaltatja. Operakritikái az Ybl Miklós pompás palotájába szuggerálják az olvasót. Papp Viktor hamar ráeszmélt arra, mily elképzeltető erő tömörült kritikusi tollába s így kezdte megrajzolni zenevilági arcképeit, melyek egy-kettőre ismertté és kedveltté tették nevét.

Tömör tanulmányai az egész számottevő magyar zenevilágot megismertetik a magyar muzsikakedvelő, közönséggel. Mindegyik ilyfajta tárcacikke példája lehetne a kevés szóval sokat mondásnak. Ezek az arcképek a nemes erejű rézmetszetek nagy kvalitásaival ékesek. Papp Viktor eldob minden fölösleges sallangot, cikornyát, emberről és muzsikájáról azt mondja, ami a legjellemzőbb. Mélyen kivési a portrét és a legpregnánsabb kivonatban kottázza le a zeneszerzők munkásságát. Aki a Papp Viktor megrajzolta muzsikusokat jól ismeri, úgy érzi, mintha éppen azt a portrét kapta volna meg róluk művészi kivésésben, melyet önmaga elképzelt. Aki meg a tolla révén ismerkedik meg velük, oly élményen megy át, amit aligha mulaszt el a valósággal fölfrissíteni magában.

«Arcképek a magyar zenevilágból» című műve — mely a Stádium Sajtóvállalat kiadásában most jelent meg kibővítve, új köntösben, — a szerzőnek azokat a dolgozatait tartalmazza, melyeket az 1919-től 1925-ig terjedő évközben írt.

Papp Viktor igazán túl-szerény (olyan szerény, hogy még fénykép sem található róla, megj. A.), mikor bevezető soraiban azt írja, hogy ha könyvének más érdeme nincs is, mint új és pontos adatok nyújtása, akkor sem dolgozott hiába, mert anyagot adott egy valaha megírandó magyar zenészeti lexikonhoz vagy zenetörténethez. Nem e kis tanulmányok maradandó értékűek! Azzá teszik a szép, emelkedett magyar stílus, a komolyság és elmélyedés s a zenei tudás, melyek Papp Viktor minden mondatából kicsillannak. A szerző e munkájával egy pompás kis magyar zenei breviáriumot teremtett, melyben a szakember épp oly élvezettel lapozhat, mint a laikus.

Ez a kis könyv vezérfonál a mai magyar zenei életben. Ez a portrésorozat a muzsika híveinek tudását elmélyíti s a még távolabb figyelőket becsalogatja a zene édesbús. bűvkörébe. Különösen alkalmas a Papp Viktor könyve arra. hogy a magyar középosztály embereinek figyelmét reáterelje a végtelenül jelentős zenekultúrára, s hogy e szép világban kalauzuk legyen. E téren valósággal missziót teljesít Papp Viktor.

(Folytatom.)

695   Ardelao 2018-05-08 08:36:10

195 évvel ezelőtt született

Kattintson az új ablakban való nagyításhoz! Click to enlarge it in a new window!

Székely Imre zongoraművész, zeneszerző

(Mátyfalva, 1823.05.08.-Budapest, 1887.04.08.)

„[…] Székely Imre, a fényes míveltségű Temzevárosban dicsőített művészetét s elragadó zongorahangjait honosai közé, hazája fővárosába ülteté át. Előadott szerzeményei egytől egyig, de kivált a Napkelte, a Bál ünnepély, a Syren, a Fenyőlombok és magyar ábrándjai magas teremtő lélek és megható művészi érzelem kinyomatával bírnak. Játéka pedig oly bevégzett művészi képességű s oly tiszta költői formákat lehel, miszerint őt nemzeti hiúság és előszeretet nélkül az elsőrangú zongoraművészek sorába bátran helyezhetjük.“

(Magyar Hírlap, 1852.09.02.)

 „ […] Megjelent műveinek száma megközelíti a százat. Ábrándjai, többnyire magyar népdalmotivuniok fölött, idylljei s másnemű szerzeményei csakhamar népszerű irányba terelték a magyar zeneirodalmat s jelentékenyen elősegítették a magyar műzene megteremtését.
         Nagyobb szabású művekkel is föllépett. így a filharmonikusok is előadtak tőle egy szimfóniát, a kamara-estélyek vonós negyesein pedig egy D-mollban irt szonátáját, valamint egy hegedű és zongora számára E-mollban irott szonátát. Szerzeményeiben költői lélek, melegen érző szív lüktetése nyilvánul.
          Szép sikerű volt működése a. zongora-tanítás terén is. Budapestnek legkiválóbb zenetanárai közé tartozott. Sok évek óta volt a nemzeti zenede tanára, hol a zongorakiművelési magasabb osztályt vezette, melyből nem egy jeles tanítvány  került ki az ő gondos és lelkiismeretes keze alól. […]

(Vasárnapi Ujság, 16. szám, 1887. április 17.)

694   Búbánat 2018-05-07 12:12:28

Ma 35 éve hunyt el 

"Romhányi József a 20. század nagy költője"

 

693   Búbánat 2018-05-04 12:24:53

Ma 80 éves Juhász Előd zenetörténész és újságíró, a Zenebutik,  Zenehíd szerkesztője és vezetője.

Juhász Előd-életútinterjú

Készítette: Csatári Bence

A beszélgetés időpontja: 2016. május 10., Budapest

692   Búbánat 2018-05-03 21:58:56

Toldy Mária 80 éves

 

Toldy Mária 80. évi jubileumi gálaestje sztárvendégekkel

Toldy Mária a 60-as évek ünnepelt előadója, énekese 2018. május 03-án ünnepli 80. születésnapját, melynek alkalmából szeretettel vár mindenkit jubileumi gálaestjére, ahol neves tanítványai és családtagjai lépnek színpadra egy nagyszabású színpadi show keretében.

2018. MÁJ 7. HÉTFŐ, 19:30 Erkel Színház

Toldy Mária a 60-as évek ünnepelt előadója, énekese 2018. május 03-án ünnepli 80. születésnapját, melynek alkalmából szeretettel vár mindenkit jubileumi gálaestjére, ahol neves tanítványai és családtagjai lépnek színpadra egy nagyszabású színpadi show keretében.

 

Toldy Máriát a hatvanas évek első felében zárta a szívébe az ország, miután Húszéves vagyok című slágerével berobbant a hazai zenei életbe. Ezt követően olyan további felejthetetlen dalokkal ajándékozta meg a könnyűzene rajongóit, mint a Békaszerenád, a Bumcsili, az Egy, velem ugye könnyen megy vagy a Például te.

Az első Táncdalfesztiválokon is komoly sikereket ért el, hiszen 1966-ban Kovács Katival együtt megosztott első díjat vehetett át, egy évvel később pedig Zalatnay Sarolta oldalán állhatott a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Ám hiába a hazai és külföldi sikerek - Németországban például két lemeze is megjelent - a hetvenes évek elején úgy döntött, hogy tíz év után hátat fordít az éneklésnek.

1971-ben kezdett el éneket tanítani, előbb a Postás Zeneiskola táncdalstúdiójában, majd a Vasutas Zeneiskolában, ahol 1990-ben egy musicaliskolát hozott létre, amely 2001 óta az Operettszínházzal együttműködve neveli az utánpótlást. Több évtizedes tanári munkásságát 2016-ban Megyei Prima díjjal ismerték el, amit meghatottan vett át.

Toldy Mária május 3-án ünnepli 80. születésnapját. Malek Miklóstól született gyermekei örökölték művészi vénáját, hiszen Malek Andera sikeres színésznő-énekesnő, ifj. Malek Miklós pedig elismert zeneszerző és producer lett.”

https://femina.hu/hazai_sztar/toldy-maria-tancdalfesztival/

 

 

691   Búbánat 2018-04-28 12:28:06

Ma 10 éve hunyt el Marczis Demeter (Ostoros, 1931. nov. 29. - Budapest,  2008. ápr. 28.) operaénekes (basszus), Liszt-díjas, érdemes művész, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja, aki 1984. augusztus 1-től 1988. július 31-ig állt a pécsi operatársulat élén.

690   Búbánat 2018-04-28 11:41:32

Ma 17 éve halt meg Kelen Tibor tenor operaénekes, és izraelita kántor (eredeti nevén Klein Tibor) (Budapest, 1937. szeptember 18. – New York, 2001. április 28.)  - Kelen Péter operaénekes bátyja.

 

Ismert operettfelvételei:

Karl Zeller: A bányamester  - Részletek 

„Bemutatjuk új felvételeinket” - 1964. szeptember 6., Kossuth Rádió 14.55 – 15.20

A két főszerepben:

A grófnő – Házy Erzsébet
Martin, a bányamester – Kelen Tibor


Közreműködik a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Bródy Tamás

Az operett stúdiófelvételén csak a két főszereplő dalai találhatók!
A rádiófelvétel-újdonság az alábbi dalrészleteket tartalmazza az operettből:

1.) Nyitókar (énekkar)
2.) Martin belépője (Kelen Tibor)
3.) A grófnő belépője (Házy Erzsébet)
4.) A grófnő és Martin kettőse (Házy Erzsébet, Kelen Tibor)
5.) Martin dala (Kelen Tibor és énekkar)

 

Kálmán Imre: A cigányprímás - részletek

Rácz Pali – Radnay György
Juliska – Petress Zsuzsa
Sári – Zentai Anna
Laci – Kelen Tibor
Gaston – Kishegyi Árpád

Km.a Magyar Állami Operaház Zenekara és a Fővárosi Operettszínház Énekkara. Vezényel: Breitner Tamás 

Rácz Laci és Juliska kettőse: "... Száll, száll, tovaszáll a nyár, hervad a csók, mint a rózsák…” (Petress Zsuzsa, Kelen Tibor)

A Magyar Hanglemezgyár  felvételéről (LP 1965) – mely CD-n is megjelent 2004-ben.

689   Búbánat 2018-04-22 14:30:38

Ma 102 éve született Yehudi Menuhin (New York, 1916. április 22. – Berlin, 1999. március 12.), amerikai hegedűművész és karmester 

„Sok út visz az igazsághoz”


Beszélgetés Yehudi Menuhinnal

  • Kritika - 1990 / 7. szám


- Mi most franciául beszélgetünk, de ha nem tévedek, ön még vagy öt másik nyelven is tudna interjút adni...

- Angolul természetesen igen, németül és franciául szintén, de olaszul és spanyolul nem túl jól, oroszul szinte egyáltalán nem. Pedig oroszul folyékonyan tudnék beszélni, ha lenne alkalmam gyakorolni. Olvasni ugyan tudok oroszul, de túl sok szót meg kell néznem a szótárban. Tehát a fő nyelveim az angol, a francia és a német.

- Héberül nem beszél?
- Hároméves koromig beszéltem, sajnos később nem folytattam, így csak azt a néhány szót ismerem, amit még kisgyerekként használtam. Amikor Izraelben hallom, az számomra ismerősen cseng. Egyébként még beszédeket is tartottam héberül úgy, hogy a szöveget fonetikusan átírtam. Az ábécét ismerem, s le tudom írni a nevemet héberül, de ez minden. Kár, mert az orosz és a héber állhatna hozzám a legközelebb, hiszen a szüleim ezt a két nyelvet beszélték, s ezek hiányoznak nekem leginkább. De ha a sors adna még nekem annyi évet, amennyi kellene, akkor mindkét nyelvet megtanulnám.

- Mit jelent önnek a zsidósága?
- Azt jelenti, hogy egy néphez tartozom, s ezt a rokonságot szüleim azzal is nyilvánvalóvá tették, hogy a Yehudi nevet adták nekem . ..

- ... ami héberül zsidót jelent.
- Igen, így tehát a legcsekélyebb esélyem sem volt arra, hogy „elkerüljem a sorsomat”. Megismertem, figyelemmel kísértem és kicsit meg is értettem mindazon elemeket, amelyekhez e nép története kapcsolódik: vallási és morális téren, az előítéletek, a reakciók, az intolerancia tekintetében egyaránt, s ami nagyon fontos: a gondolatiságában. Hiszen a zsidók évezredek óta az intellektusukba, a szellemükbe, az istenhitükbe menekültek, vagyis csupa absztrakt dologba. Nincs meg bennük a más népeknél föllelhető intuitív elem, amelyhez Bartók is kapcsolódott népdalfeldolgozásaiban, mert a zsidók legfőbb közegüket — éppen állandó üldöztetésük miatt — szellemi síkon, absztrakciókban találták meg (az isteni és emberi törvényekben, az erkölcsben stb.). Csak manapság fordulnak a fizikai erőhöz — a harckocsikhoz, páncélautókhoz és katonai repülőkhöz —, s ezzel bizonyos értelemben megsértik saját örökségüket. Mert arra ítélték magukat, hogy nemzetként éljenek. Azzal a régi mesével tudnám érzékeltetni, hogy mire gondolok, mely szerint az ember, aki isten volt, elhatározta, hogy ismét ember lesz, s el kellett szenvednie a halált, mert már nem isten volt, hanem ember. Ez az, ami engem nagyon elszomorít: a zsidók hátat fordítottak isteni rendeltetésüknek, s emberek lettek, mint bárki más. Megvannak az eszközeik, hogy megsemmisítsék az ellenséget, de gondolkodásuk a kézzelfogható erők kapcsolatára szűkült. A cionizmus persze a zsidóság régi álma volt, s a Holocaust miatt vált valósággá. A háború után a világ országai tiszteletben tartották ezt az álmot, részint a lelkiismeretük megnyugtatása végett, s ugyanakkor némi cinizmussal, azt gondolván, hogy Izrael úgysem tudja majd megvédeni magát. A zsidók mégis megvédték az országukat.
 

- Régebben a zsidókra nem volt jellemző a harciasság, az erőszak, úgy gondolom, a körülmények kényszerítették őket arra, hogy ezt is megtanulják.

Így van. Meghozták ezt a döntést és győztek. Nagy áldozatok árán elnyerték a nemzeti létet. A földi, halandó életet. És egy kicsit elvesztették az örökkévalóságot. Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, az örök csak úgy létezhet együtt a halandóval, ha megvan a vágy arra, hogy az igazságosság uralkodjon az emberek között. Nemcsak a zsidók között, hanem a zsidók és a palesztinok között is. Mindig adni kell, akkor is, ha visszautasítják. A jelenlegi helyzet szörnyű veszélyeket rejt magában. Nem biztos, hogy Izrael katonai fölénye mindig megmarad, hiszen az erőviszonyok kiegyenlítődhetnek. Erősnek kell maradnia, hogy megvédhesse magát, de mindent el kell követnie, hogy az abszolút igazságot képviselje, amely nem akar mások kárára előnyhöz jutni.

- Úgy látom, ön filozofikus hajlamú ember. Ebben talán India hatása is érződik, nem?
- Igen, de ez zsidó örökség is, hiszen chaszid őseim nagy bölcselők voltak. Ugyanolyan mélyen vallásos filozófusok, mint a legnagyobb indiai bölcsek. Ezen a szinten már mindegy, hogy egy nagy chaszid rabbiról, egy nagy szufi-ról, egy nagy jógiról, vagy Lao-céről, vagy Jézusról van szó. Csakhogy az emberek úgy akartak hatalomra és befolyásra szert tenni, hogy e nagy bölcsek gondolataiból kategóriákat állítottak fel. Például: aki nem hisz Jézusban, nem hisz az igazságban. Tévedés azt állítani, hogy csak egyetlen út visz az igazsághoz. Sok út van! A kizárólagosság vágya igen veszélyes, sőt halálos eszme.

- Talált-e valami olyat Indiában, amit azelőtt nem ismert?
- Úgy éreztem, ott találtam meg a civilizációk forrását. Zeneileg is sokat adott nekem. Mi ismerünk bizonyos skálákat (dúr, moll, kromatikus, egészhangú), de Indiában ezek mellett még kétszáz másik létezik. Volt idejük, hogy rendszerezzék a gondolataikat. Világos elképzeléseik voltak az atomokról, az idegekről stb. Az életüket a változatlanság, az állandóság jellemezte, s így rengeteg ismeretet tudtak felhalmozni a tudományok minden ágában, a csillagászattól a biológiáig. A zenéjükben, a táncaikban minden szimbolikussá vált, s ugyanakkor szenvedéllyel telítődött. Ravi Shankar játékából nemcsak mesteri tudás sugárzik, hanem hallatlan szenvedély is.
A test, a lélek, az egészség karbantartása terén is sokat tanultam az indiaiaktól.

- Még mindig jógázik?
- Igen, minden reggel, öt percet, húsz percet, egy órát — attól függ, mennyi időm van. De kiegészítettem sok olyan gyakorlattal, amit magam találtam és fejlesztettem ki, a saját szükségleteim szerint.

- Adott-e önnek valamit India a zenei interpretáció terén?

-Az indiai zenészek improvizációja hatott rám, amennyiben ott minden egyes hangjegynek jelentősége van. Úgy is mondhatnám, hogy minden egyes hangjegyet megízlelnek. Az ő fülük sokkal élesebb és kifinomultabb, mint a miénk. Mi a temperált skálánkkal lemondtunk a tökéletes pontosságról. Tiszta kvintről beszélünk, de ez a kvint a zongorán már nem tiszta. Az indiai zenében viszont mindig abszolút tiszta kvintet találunk. Ha már négy húrt kell hangolni, nem lehet abszolút tiszta kvintre hangolni. Az indiaiak hangszerén ellenben csak három főhúr van, s azzal lehet. Náluk nincs harmónia, nálunk van, s így szükségképpen engedményeket kell tennünk, ami persze minden hangnemben lehetővé teszi a modulációt, de azon az áron, hogy pontatlan hangközökkel operálunk. A ritmussal is hasonló a helyzet. Az ő ritmusaik sokkal összetettebbek, mint a mieink. Bár Stravinsky és Bartók óta mi is ismerjük a népzenék hetes és ötös ütemegységeit, ezek létezését Németországban és a nyugati országok zenéjében évszázadokon keresztül egyszerűen nem ismerték el, csak bizonyos hangnemekben (dúrban, mollban), és mindig hármas és négyes ütemegységekben komponáltak. A klasszikus zenében — olyan ritka kivételektől eltekintve, mint például Csajkovszkij bizonyos melódiái — szinte soha nem találni hetes ütemegységet. Pedig a népzenében létezett, s Bartók alkalmazta is. Az indiai zenében viszont nemcsak hetes, de tizenegyes, tizenhármas ütemegység is van. A hallgatónak követnie kell a páros és páratlan ütemek küzdelmét. Ha a hangsúlyok minden negyedik hangra esnek, s tizenegyes ütemegységben játszunk, a kettő csak negyvennégynél esik egybe. A tanult indiai közönség képes ezt követni, s ha tényleg egybeesik a negyvennégynél, a hallgatóság szinte extázisba esik, hiszen az előadónak nemcsak a négyre, hanem a tizenegyre is figyelnie kell. Ez egyfajta intellektuális s ugyanakkor szenvedélyes játék. Ez a zene tehát szellemi téren fejlettebbnek, a harmóniát tekintve pedig elmaradottabbnak mondható.

- Elképzelhető, hogy az indiai zene hatással lehet a kortárs zenére, és segíthet annak megújulásában?
- Hogyne, a hatás máris kimutatható, különösen az ütősöknél s mindenekelőtt a jazzben. Ma már vannak olyan ütőegyüttesek Franciaországban, Angliában, Amerikában, amelyek ugyanolyan jók, mint az indiaiak. Ez igen figyelemreméltó tény.

- Hangszeres művészként hogyan viszonyul az elektroakusztikus zenéhez?
- Fontos kísérletnek tartom, amelynek feltétlenül van létjogosultsága. Én magam azonban túlságosan hegedűs vagyok ahhoz, hogy inspirációs forrást találjak benne. Azt szoktam mondani, hogy óriási szókincse van, de még nincs nyelvtana.

- Pályája során ön több zeneszerzőnek adott megbízást egy-egy mű megírására. Köztudott, hogy Bartók az ön megrendelésére komponálta Szólószonátáját. Voltak-e olyan zeneszerzők, akik felkérés nélkül önnek dedikálták valamely kompozíciójukat?
- Sok ilyen volt. A legelső közülük Emest Bloch, aki legnagyobb meglepetésemre hétéves koromban bekopogtatott San Franciscó-i otthonunkba, s hozott nekem egy egyházzenei darabot, amely a héber Avoda címet viselte. Csodálatos darab, nagyon sokszor játszottam. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy nekem, a hétéves gyereknek írt egy darabot ez a nagy zeneszerző. Aztán még két szólószonátát ajánlott nekem, melyeket közvetlenül a halála előtt írt számomra. Még számos más zeneszerzőt említhetnék, hirtelenjében nem is tudnám felsorolni őket.

- Koncerteken mi jelenti önnek az igazi sikert: ha a közönség lelkesen tapsol (amihez nyilván hozzászokott), vagy ha saját maga elégedett a játékával?
- A közönségsikert hálásan és alázattal fogadom, de én vagyok önmagam legszigorúbb kritikusa.

- Azért elolvassa az újságokban megjelent kritikákat?
- Szinte soha. Számomra azaz érdekes, menynyire sikerül megfelelni annak az álomképnek, amit a zenéről a képzeletemmel kialakítottam, s mennyire tudom megközelíteni az ideált. Vannak szerencsés pillanatok, amikor elérni is sikerül. Azonban nemcsak egyfajta tökéletesség létezik. Nem mondhatom, hogy ma este ugyanúgy fogok játszani, mint tegnap. Nem lehet ismételni, csak újrateremteni.

- Gondolom, egyazon mű interpretációja is változik az idő múlásával.
- Nemcsak azért játszom másképp valamit, mert esetleg már jobban értem, hanem azért is, mert gazdagodott, színesedett a palettám. És persze minél jobban ismer egy művet az ember, annál több részletre figyel föl benne.

- Ön azon művészek közé tarozik, akik nem zárkóznak be művészetük elefántcsonttornyába, hanem politikai, közéleti kérdések iránt is élénken érdeklődnek. Ezért szeretném, ha elmondaná, reálisnak tartja-e az egyesült Európa eszméjét, s mi a véleménye arról, hogy hamarosan újra kell rajzolni Európa térképét.
- A föderációnak különböző fokozatai vannak. Egy nagy bürokratikus apparátus Brüsszelben önmagában még nem elegendő. Szükséges az is, hogy minden egyes régió autonóm kultúrája kibontakozhasson, s ezeket egész Európában tiszteletben tartsák. Létre kell jönnie egy olyan erőnek, amely nemcsak Európában, hanem a világ más részein is fenntartja, illetve megteremti a békét és az egyensúlyt. Nyugalmas Európára van szükség, amely azért meg tudja magát védeni. Magába kell foglalnia a Szovjetunióban élő népek kultúráját is, amennyiben azok képesek magukévá tenni az európai szellemet, amelyet remélhetőleg a tolerancia hat majd át. Engem egyetlen dolog aggaszt: az újraéledő nacionalizmus, amit pedig feltétlenül el kell kerülni. A majdani egyesült Európát ezer és ezer kis régiónak kell egyensúlyban tartania, amelyek lehetőséget kapnak arra, hogy kialakítsák, illetve megőrizzék kulturális autonómiájukat. Ennek megvalósulása lesz Európa fejlettségének mércéje.
 

Az interjút készítette: ARADI PÉTER

(Az Interkoncert RT szervezésében Yehudi Menuhin 1990. május 9-én és 11-én két hangversenyt adott Budapesten.)

688   Ardelao 2018-04-21 00:31:11

 

204 éve született, ezen a napon Egressy Béni (1814.április 21. Kazincbarcika – 1851. július 17. Budapest)

               
Egykori metszetek tanúsága szerint körülbelül olyan lehetett az 1814. április 21-én született Egressy Béni, amilyennek Gábor Miklós alakította az Erkel című magyar filmben. A színész Egressy Gábor öccse, maga is színész lett, vidéki tanítóskodás után. Zenét szerzett, zenei szövegeket írt. Az ő tollából ered a „Hazám, hazám, te mindenem, …” mert Katona József tragédiájából, ő készítette a Bánk bán librettóját Erkel Ferencnek, két másik opera, a Báthory Mária és a Hunyadi László szövegkönyve után. Egressy Béni zenésítette meg Petőfi Sándor Nemzeti dalát azonmód, 1848. március 15-én; de már öt évvel korábban ő nyerte a Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére kiírt pályázat első díját. Petőfi Sándor dalait ― A virágnak megtiltani nem lehet, Ereszkedik le a felhő, Ez a világ amilyen nagy, meg a többi ― később már szinte népdalként énekelték országszerte. Egressy Béni részt vett a szabadságharcban, hadnagyságig vitte, ő komponálta a híres Klapka-indulót („Föl, föl, vitézek a csatárai”). Harminchét évesen, tüdőbajban hunyt el.
 

Elsősorban a Szózat zeneszerzőjeként tartjuk számon. Hadd említsük meg, hogy Dohnányi Ernő a negyvenes években kiváló zenekari és kórusfeldolgozást készített a Szózatból, ezt akkor rádiónk be is mutatta. Dohnányi tapintattal kiigazította Egressy kompozíciójának prozódiai hibáit, „egyesítette” a zenei hangsúlyokat a költemény szóhangsúlyaival, ezt a dallam helyenkénti átritmizálásával érte el. Dohnányi Ernő Szózat-feldolgozásának kottaanyaga a Zeneművészeti Főiskola könyvtárában, vagy másutt, nyilván megtalálható.

A rádió helyesen járna el, ha fél évszázad múltán ismét bemutatná, hangszalagra rögzítené, és alkalmanként műsorára tűzné.
 

(déel)

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1989.IV.15.

687   Búbánat 2018-04-16 16:31:59

Ma hat éve halt meg Barabás Sári 

Barabás Sári emlékére

2012. április 18., Opera-vilag.net

A 98 évesen elhunyt Barabás Sárira, a müncheni Gärtnerplatztheater ünnepelt énekesnőjére emlékezünk –JÁNOSI ILDIKÓ írása

 

686   Búbánat 2018-04-13 13:11:23

Ma 118 éve született Lajtai Lajos zeneszerző (Budapest, 1900. április 13. - Budapest, 1966. január 12.)

„Az újrakomponáló”
Műhelye a stúdiók világa

Pest Megyei Hírlap Rádió és Televízió Újság melléklete - 1983. január 11.

Részlet a cikkből:


"Talán tíz esztendeje történt, pontosan nem emlékszem rá. Akkoriban az évtizedek óta Stockholmban élő Lajtai Lajos már minden nyáron hazalátogatott — és természetesen bejött a Rádióba is. Egy alkalommal bevittük valamelyik magnóhelyiségbe és lejátszottunk neki valami felvételt — írja a rádióújságban Földényi Ervin. A hangszóróból lüktető, sodró lendületű muzsika szólalt meg; a dobok tompa dobogása elé a trombiták húztak fémfüggönyt, hogy aztán lágy fuvolahangok építsenek hidat a következő témához, amelyben már az elektromos gitáré volt a főszerep. Lajtai feszült figyelemmel hallgatta az egyveleget.
— Ki írta?
Valamennyien nevetni kezdtünk.
— Te írtad, Lajos!
— Játsszátok le megint. ..
Lajtai második hallásra már úgy figyelt, mint aki nem akar hinni a fülének. Az új feldolgozásban az emlékeket idéző lágy melódiákat nem forgatta ki a hangszerelő - csak újraköltötte őket. S a szöveg nélküli egyvelegben a mai Óbudát, a modern Tabánt és a közelmúltbeli nyarat énekelte meg.
— Remek — tört ki Lajtaiból —, valóban én írtam ezeket a dalokat, de először csak a modern, ötletes hangszerelésre tudtam odafigyelni. Ki az, aki újrakomponált engem?

Bemutattuk neki Körmendi Vilmost…"

 

Búcsú Lajtai Lajostól

Film Színház Muzsika, 1966. január 21.

Élete utolsó évtizedeiben Stockholmban élt Lajtai Lajos, magyar zeneszerző, mégsem szakadt el egyetlen pillanatra sem a várostól, melyről dalai szóltak. Hiába járta a nagyvilágot, az ő világa Pest volt; az óbudai utcák, a Sziget, s az óra a régi Nemzetinél, ahol már nem áll meg a hatos villamos.

A fasizmus elől ment el Svédországba, de szinte minden év nagyrészét itthon töltötte. Természetes volt, hogy feltűnt a Hungária mélyvizében, a Kellér-asztalnál, vagy az Operettszínházban, ahol ma is Honthy a primadonna, s a Fészekben, színészek, muzsikusok, hírlapírók között. Talán az volt a furcsa és szokatlan, amikor ottjáró magyarok Stockholmban találkoztak vele. Az egyik búcsúztatóban olvastuk róla, hogy hazánkban vendégeskedő magyar zeneszerző — nos, Lajtai sohasem volt vendég Budapesten, ő itthon volt, itthon is halt meg, a körúti hotelben, mely előtt abban az utolsó pillanatban is elsuhant a megzenésített hatos villamos.

Kedden temették, a főváros által adományozott díszsírhelyen, nem mint idegenbe szakadt honfitársat, hanem mint finom, mindig pesti zeneszerzőt, s a magyar művészvilág kedves, rokonszenves alakját.

 

685   Ardelao 2018-04-13 12:16:58

 

Papp Viktor emlékezete

A jeles zenei szakíró, zenekritikus és a „Muzsika” című újság szerkesztője, aki 137 évvel ezelőtt, ezen a napon született. (1880.IV.13. – 1954.V.10)

 

„Szász Károly és ifj. Hegedűs Sándor rendes tagok, a KISFALUDY TÁRSASÁGBAN az 1931. évi tagválasztó rendes közgyűlésen betölthető írói helyre tisztelettel ajánlom Papp Viktor zenekritikust és zenetörténészt.

Társaságunknak régi hagyománya, hogy a tagok sorában legyen zenebírálattal és a zene történetével foglalkozó író is, sőt — különösen mióta megvan a GREGUSS-JUTALOM — egyenesen szükség van ilyen tagra, aki a GREGUSS-BIZOTTSÁGBAN a ZENÉSZETI előadói tisztet kellő szakértelemmel töltheti be. Már háromszor történt, hogy a ZENÉSZETI GREGUSS-JUTALOM odaítélésekor kénytelen volt a Társaság külső embert kérni föl az előadói tisztre, s két esetben éppen Papp Viktor volt szíves kérésünkre a nagy tudást igénylő s nem csekély munkával járó előadói tisztet elvállalni. Így hát szinte tartozik is a Társaság Papp Viktornak azzal, hogy őt tagjai sorába iktassa.

Papp Viktor — aki gyakorlatilag is műveli a zenét, s mint zeneköltő és hegedűművész több hangversenyt is adott — kora ifjúságától kezdve foglalkozik zenekritikával, s mint több lapnak és folyóiratnak munkatársa, három évtized óta állandó figyelője a magyar zenei életnek. Két év óta a rádiónak is egyik zenei tanácsosa. Mint a zenével foglalkozó irodalom munkásának, tizenkét önálló kötete jelent meg, melyek közül jelentősebbek a következők;

a) Arcképek az Operából — tíz operaházi nagy énekművészünk életrajza és művészetének jellemzése 

b) Arcképek a magyar zenevilágból — a magyar zenei élet tizenhét mesterének életrajza és méltatása

c) Dohnányi Ernő tüzetes életrajza és művészetének méltatása.

E három kötet a magyar zenetörténet megírásánál hézagpótló mű és teljesen új adatok feldolgozása.

Éppen egyik jeles esztétikus társunk, Négyesy László, állapította meg az operaházi arcképekről, hogy azok «jórészt úttörő jelentőségűek».

d) Beethoven és a magyarok — a mesterek mestere halálának százados évfordulójára készült. A magyar vonatkozásokat teljesen felöleli, módszeresen adja elő, több teljesen ismeretlen adatot dolgoz fel, s mint az egész centenáris irodalomban talán legtöbb új adatot tartalmazó mű: értékességével igen jelentősnek mondható.

Papp Viktor e négy kimagasló művének, de talán egész működésének is egyik legkiválóbb tulajdonsága: irodalmi stílusa. Főként előadásának nemessége teszi őt jelentékeny íróvá. Bírálói mind ezt emelték ki — «nemesveretű belletrisztiká»-nak nevezve Beethoven és a magyarok című munkáját.

Nagyobb-arányú zenei dolgozatai közül kiemelendő a zenei Greguss-jutalomról szóló említett két jelentése, melyek az 1917-től 1928-ig terjedő időszak kimerítő magyar zenetörténetét adják. Az első jelentést Négyesy László az 1925. évi műbírálati Greguss-jelentésben «a legjelentősebb zenekritikai dolgozatok egyikének» mondotta.

Papp Viktor a Voinovich Géza társunk szerkesztette «Budapesti Szemlé»-ben évek óta időnként összefoglalja a zenei eseményeket, lexikoni pontossággal, teljességgel és kritikai méltatással. Megalapította állami támogatással és szerkeszti a «Muzsika» című zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóiratot, mely elérte a legjobb külföldi régi zenei folyóiratok színvonalát. A Muzsika az 1929-es teljes és az 1930-as fél évfolyam megjelenése után, jelenleg — anyagiak híján — szünetel.

Tekintettel a fentebb mondottakra, tisztelettel és melegen ajánlom Papp Viktor megválasztását.”

Budapesten, 1930. december 27-én.

ifj. Hegedűs Sándor és Szász Károly
a KISFALUDY-TÁRSASÁG rendes tagja.

A KISFALUDY-TÁRSASÁG ÉVLAPJA, 1930. (Új Folyam 58.) VIII. Tájékoztató 

*

684   Búbánat 2018-04-13 11:45:02

Ma 112 éve született Koréh Endre (Sepsziszentgyörgym 1906, április 13. - Bécs, 1960. szeptember 21.)  operaénekes (basszus)

  • Film Színház Irodalom, 1944. január 6.

„Egy édes, álmos medvebocs...” - Beszélgetés Koréh Endrével

Fül- és szemtanúi voltunk legutóbb annak, hogy Koréh Endre, Operaházunk kiváló énekművésze komoly hangversenyen énekelt Schubert-, Brahms- és Schumann- dalokat, de a közönség a koncert végén egyhangúan kiáltotta feléje:

A medvebocsot

Koréhnak a »medvebocs« olyan népszerű száma, mint amilyen Lucienne Boyer-nek a »Parlez moi d’amours ...« vagy Paul Robeson- nak, a világhírű néger énekesnek az »Old man river ... ,« esetleg hogy nagyot mondjunk, Saljapinnak az »Ej ubnyem... «Minden kívánsághangversenyen ezt énekli, rengeteg hanglemezt adlak el ezzel a felvétellel.

— Három évvel ezelőtt, — mesélte nekünk Koréh Endre, — egy este nálunk vacsorázott néhány vendég, köztük Zakál Dénes, a nemrég elhunyt tehetséges zeneszerző. Megpendítettem előttük, hogy szeretnék egy jó zeneszámot, amellyel koncerteken szerepelhetek. Zakál leült a zongorához és így született meg az »Egy édes álmos ráncos medvebocs« című dal. Nem vagyok jazzénekes, de nagyon örültem a számnak és bizony valahányszor kérik, elénekelem.

Koréh a legkomolyabb művészek egyike. Egyformán nagy sikere volt »Don Carlos« Fülöp-jében, a »Parsifal-« Gurnemans-ában, az »Istenek alkonya« Hagen-jében, a »Szöktetés a szerályból» Ozmin- jában.

— Csaknem valamennyi műsoron levő darab basszus-szerepét tudom, — mondta aztán. — Most tanulom Ochs szerepét a »Rózsa- lovag«-ban, majd nemsokára utazom Bécsbe. A bécsi Operaház szerződtetett le huszonöt estére. Márciusban kezdem meg a vendégjátékomat és felváltva énekelek Budapesten és Bécsben. Beethoven »Fidelio«-jában Rocco szerepét fogom énekelni.

— Van még egy medvebocs
szerű száma?
— Igen. A »Mély pincében ...«

Könnyű neki, olyan mély hangja van, mint az orgonának.
Szerintünk a medvebocsnak azért van olyan nagy sikere, mert ez a remek művész, noha igen elegáns úriember, mégis mulatságos, ha a medvebocsról énekel. Koréh ugyanis igazi nagy darab ember…

683   Ardelao 2018-04-13 00:34:33

Egy csoda-zongorista emlékére:

31 évvel ezelőtt hunyt el Nyíregyházi Ervin magyar zongoraművész.

(1903.I.19. Bp. – 1987.IV.13. Los Angeles)

 

Nyíregyházi Ervin fantasztikus vallomása művészetéről, életéről.
 

Egy magyar csodagyermek, amikor 27 éves

Írta: PÁSZTOR ÁRPÁD

 

Az utcákon öles falragaszok hirdetik a 13 éves Yehudi Menuhint. És este kigyúlnak a Vigadó szikrázó bronzcsillárjai, Budapest hölgyei felöltik legszebb ruháikat, a termek megtelnek fénnyel, ragyogással, — egy név, egy kisgyermek furcsa zengésű neve, a világhír, a reklám utolsó erőfeszítésre fokozza ezt a szegény várost, az autók négyes sorban gördülnek a Vigadó elé, már az előcsarnok, a vörös-szőnyeges lépcső is káprázat, amint felvonul egy világváros estélykarneválja. Fenn a terem zsúfolva szépséggel, gazdagsággal, a művészet élvezetének feszültségével.

Yehudi Menuhin. ... Yehudi Menuhin!, ...zsongja, ragyogja, veri vissza a márványos falakról a tömött nagy- és kisterem, amely a hangverseny rendezővállalatnak legalább 30.000 pengő bruttó bevételt jelent, azután morajló, udvarias taps, bevonul a pódiumra egy kis buggyos, rövidnadrágos fiúcska, mögötte a felnőttek komoly, ünnepélyes frakkjában a kísérő zongorista, a-mögött a kottaforgató.

— Ez a kis fiúcska 3000 dollárt kap ezért az egy estéért! — gondolja öntudatlanul az elcsendesülő sokadalom, de a gyermek álla alá fészkeli Stradiváriusát, felemeli vonóját és megkezdődik a pszichológiának egy felderítetlen problémája: a zenei csodagyermek titokzatos kérdése.

Brahms izgatott, férfias dekadenciája még kissé a vonóban maradt. Bach, az abszolút zene már szárnyal. Mendelssohn édes futamai a szívekbe lopják magukat, a zene, kerítő, érzéki hatalma hozzáadva egy gyermekfenomén misztériumát, elkábítja, halk sóhajra, morajló álmélkodásra, dübörgő tapsra ragadja a csilláros csarnokot. Már megbocsátják, elfelejtik a szőke fiúcskának a 3000 dollárt, az isteni hangok elöntik a szíveket, láz ül az arcokra, a szemekbe, de megoldatlan marad a csodagyermek nagy problémája.

Technika, az érzés túlérettsége, az egyéniség ereje, vagy alárendeltsége-e? ... Ki magyarázza meg a zenei csoda-gyermeket? És mi lesz a csodagyermekből, ha megnő? Megmarad-e a reprodukáló művészet legelső sorában, vagy az évek kiütik kezéből a csodálatos vonót?

Nyíregyházi Ervinnél

Csengessünk be a Lendvai utca 18. számú villa egyik lakásába, ahol K. G. úr családjának már hetek óta kedves vendége Nyíregyházi Ervin.

Gyermekkorában az ő nevét is öles falragaszok hirdették, az ő zongorahangversenyére szintén kigyúltak a csillárok, világjáró csoda volt ő is, Révész Géza tanár könyvet írt róla, nyolcéves korában az angol király előtt játszott, egyike volt a világ legnagyobb zene ígéreteinek, mert nemcsak reprodukáló, de alkotó csoda is volt. Komponált, egy új Mozartot láttak benne, — azután felnőtt, a gyermekkor megoldatlan csodája elmúlt, megkezdődött a harc a művészettel, az egyén fejlődése széttörte a gyermek varázslatát. ... Nyíregyházi Ervin ma 27 éves!

Tizenhárom éves külföldi kóborlás, nagyrészt amerikai tartózkodás után visszatért szülővárosába, de mi lett belőle, meg van-e elégedve sorsával, mi a véleménye magáról, eddigi útjáról, a kritikáról, a közönségről, mi életének művészi célja? Kérdezzük meg, hallgassuk meg. Milyen ma, férfikora kezdetén a hajdani világhíres csodagyermek?

Megjelenésében van valami feminin neuraszténia, látszik róla, hogy teljesen idegéletet élt. elpuhultnak látszik, karja, lába hosszú, indaszerű, szeme álmodozó, elmélyedő, hosszúkás arca töprengő, a haja szökés.

Nem szokásos interjúról van szó ― kezdtem. Kérdéseimben sokszor kegyetlen és fájó leszek, és ha gondolja, hogy ne folytassuk ezt a beszélgetést. ...
Miért ne?, feleli szomorú mosollyal. Mindent elmerek mondani.

— Kinn a város Yehudi Menuhinnal van tele. Maga is volt egyszer ilyen Yehudi Menuhin, a világ csodája! Ha visszanéz művészpályáján a kezdettől máig, mit felel, ha azt kérdezem, hogy meg van-e elégedve?

Egy pillanatig gondolkodik, s aztán halkan feleli:

Nem.
Miért? Részletezze ezt.
Mert a vágyaim nem teljesültek olyan arányban és módon, amint óhajtottam volna.
Mit óhajtott volna elérni?

Váratlan felelet

Amikor ezt kérdeztem tőle, zenei pályára, zenei eredményekre, sikerekre vagy kudarcokra gondoltam, egy emberre, akinek egész életét a zene tölti be.
 
Nyíregyházi Ervin rám-nézett és szaggatottan felelte:
Nem tudtam elérni azt, amire vágytam, ... a nőknél.

Furcsán, értelmetlenül néztem rá. Mit ért ez alatt, hogyan magyarázza meg?

És ő folytatta:

Nemcsak szexuális kielégülésre gondolok. Mert mi sem könnyebb, mint így egy nőt találni, hanem a szellemi erotikában nem volt szerencsém. Hogy reális megnyilatkozásba is átvihessem azt a pszichikai és művészi inspirációt, amelyet a másik nemmel való együttlét adhat.

Ezt röviden szerelemnek nevezik.

Nem egészen, feleli Nyíregyházi. Mégpedig két szempontból nem. Az egyik, hogy lényege nem a fiziológiai kielégülés, a másik pedig az, hogy nem játszik benne fontosabb szerepet, a szeretet, amelyet a szerelem szóval össze szokták vegyíteni. Ezért nevezem erotikának és nem szerelemnek és az életben (tehát a művészetben is) ezt az erotikával színezett felfokozást keresem. Ez magyarázza meg művészi sikereimet és kudarcaimat. ... (Persze, most nem gyermekkoromról van szó). Művészi meggyőződésem, hogy nem kell a művésznek magán uralkodni, és mindig a legintenzívebben önmagát kell adni.

Most New Yorki kritikáira emlékeztetem, — vágtam közbe. — Azt vetették szemére, hogy teljesen önkényesen bánik a klasszikusokkal.

Kritika és tradíció

Nem vagyok meglepve, ha a kritika megtámad, felelte a művész. Lenézem és megvetem azokat a kritikusokat, akik olyan sokat törődnek a tradícióval. Ki tudja azt, hogy Beethoven hogyan gondolta, hogyan játszotta valamelyik szonátáját? ... És ha tudnák is? …

Mit jelentene az? A művész úgy élje ki magát, ahogy annak szükségét érzi. Az a princípiumom, hogy az ember élje ki magát minél intenzívebb módon, hogy minden percét töltse meg szívéből fakadó, intenzív tartalommal, amennyire azt csak teheti, hiszen az életben úgyis olyan sok akadály van. A koncertpódium a zenészé, neki ott kell kiélnie magát, önmagát adni és nem a tradíciót. Utoljára Los Angelesben hangversenyeztem májusban. Schumannt, Debussyt, Schubertet, Lisztet, Chopint játszottam, — Beethovent nem! Nem mintha nem szeretném, de beléje kapaszkodik leginkább a tradíció. Én nem tartom be az előírásokat, úgy játszom, ahogy abban a pillanatban érzem, lehet, hogy a lassúnak előírt tételt gyorsabban veszem, ki nem hagyok semmit, de megesik, hogy némely részt, amelyet szeretek és szépnek tartok, kétszer is eljátszom. ... Intenzíven kiélem magam. Sok embernek, aki nem ismert, mint csodagyermeket és nem ragaszkodik a tradícióhoz, élmény a játékom, sokan megütköznek rajta, hogy így mégsem lehet! Ez utóbbiak azok, akik a zenét technikának tekintik, akik az úgynevezett szakemberek és az-az általános nézet, hogy a zenéhez ők értenek igazán.

Ön forradalmár?, jegyeztem meg tréfásan.

Forradalmár, de annyira, hogy a szakemberek, akik a technikában keresik a forradalmat, nem is veszik észre. Hogy egy nagyon bonyolult kérdést durván és kategorikusan leegyszerűsítsek, így fejezhetném ki, amit mondani akarok, hogy nem én állok a zene szolgálatában, hanem a zene áll az én szolgálatomban. A zene is csak eszköz a célhoz.

És mi a cél?

A szellemi erotikában kiélni magam, amelynek határa már-már a tragikumba vész. Az erotikus és tragikus érzések foglalkoztatnak és az, hogy megközelítsem ezek zenei megnyilatkozásának jellemzőit.

Komponál még?

Komponálok, de nem írom le. Nem mondom, hogy nem szeretném, hogy érzésvilágom erotikus realizálódása zenei tökéletes és kiható kifejezést ne nyerjen. Talán ez volna életem legnagyobb álma.

Mit ért ez alatt?  
Hogy egy nagyszabású kompozícióm legnagyobb mértékben kihasson a tömegre.
Tudjuk, hogy „mit nem lehet mégsem”

Mit tart ön eddigi életéről, eredményeiről küzdelmeiről és a helyről, amelyet ma elfoglal? ,

Szinte gondolkodás nélkül felelte:
 — Tudom, hogy általában fiaskónak tekintenek! «Tehetséges, de nem fejlődött azzá, aminek indult,» — ez az általános vélemény.

És nem nyugtalan emiatt?
Emiatt nem. De általában véve szomorú vagyok.
Szomorú? Hiszen csupa harc és lázadás, amiket beszél!
Igen, szomorú!és általánosítva felelte, mert tudjuk, hogy «mit nem lehet mégsem!» ... Beláttam az elérhetetleneket. Elsősorban, hogy erotikus vágyam úgy realizálódjék, ahogy azt érzem. Mert ezek az élet legkimagaslóbb eseményei. Az angol király előtt játszani nem kimagasló esemény. Nagy pillanataim azok voltak, amelyekben a valóság megközelítette a belső intenzivitást. De fájdalom, ezek a nagy pillanatok igen-igen ritkák.

Ki a kedvenc költője?
Poe.

Mennyire bevilágít Nyíregyháziba ez a vallomás. Poe is a szellemi erotika örök nosztalgiájának betege volt. ... És elgondolkodva néztem a velem szemközt ülő művészre. Mintha Dosztojevszkij egy regényalakjával beszélnék. Milyen nőies, törékeny és mégis milyen határozottan, keményen kitart művészi elvei mellett.

November tizenhetediki budapesti hangversenyére terelődik a beszélgetés.

Friedemann Bach-t, Scriabin-t, Liszt-et, Schönberg-et, Debussy-t fogom játszani, mondta. Kivételesen gyakorlok erre a hangversenyre budapesti barátaim miatt, tette hozzá mosolyogva — ismerőseim miatt, tanáraim miatt, akik itt élnek és nem mentek át velem együtt az utolsó tizenkét év eseményein és nem tudják áthidalni az űrt, gyermekkoromtól máig. Nekik nem akarok fájdalmat okozni és szeretném, ha meg lennének: elégedve. Tudom, hogy sokan közülük nagyon szomorúak volnának, ha úgynevezett baleset érne. Én úgy szeretek játszani, ha nem köt semmiféle szempont, remélem, hogy budapesti hangversenyemen ezen a megkötöttségen túl tudom magamat tenni. Célom az intenzív élet keresése! ... Én a zenében keresem ezt, lehet, hogy más a szerelemben, vagy az olvasásban, vagy a footballban. Az mindegy, hogy miben, a fontos csak az, hogy ne hagyjuk kialudni magunkban az intenzivitás lángját. 

* 

Sokáig és sokat gondolkoztam Nyíregyházi Ervin kijelentésein.
Mikor szűnik meg hat valaki csodagyerek lenni?

Alighanem akkor, amikor megkezdi nagy harcát önmagával és a művészettel.

A csodagyermek isteni adottságát hozza magával, és amikor öntudatra ébred és kezdi keresni magában az embert, megszűnik a varázslat.

PESTI NAPLÓ, 1930. november 1.

[Előzmények: «A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei»: 100-106. sz., 114-117 sz. és 130. sz. beírások]

682   Ardelao 2018-04-12 17:09:17

80 évvel ezelőtt (1938. április 12.) hunyt el a világhírű orosz basszista énekes:

Képtalálat a következőre: „Saljapin”

Fjodor Ivanovics S A L J A P I N

(1873.II.13. – 1938.IV.12)

Valóságos regény Saljapinnak, a nagy orosz basszistának élettörténete.
 

Ő maga beszélte egyszer, hogy apja szegény parasztember volt, aki későn tanulta csak meg a betűvetés, meg az olvasás mesterségét; azután falujából felköltözködött a városba, ahol valami írnoki állást kapott és így tengette nyomorúságos életét.

A kis Fjodor nagyon eleven fiúcska volt és már akkor feltűnt harsány, tiszta hangocskája, amikor, pajtásaival játszva, játékukat énekkel kisérték.

Szép hangjának hamar híre ment úgy, hogy nemsokára a templomi énekkarban foglalt helyet, s annak is legkiválóbb muzikális támasza és dísze volt. Szülővárosában — Kazánban — majd minden templomban énekelt. De ekkor a biztatóan megindult művészi pályafutás hirtelen félbeszakadt. Ki kellett lépnie az énekkarból, hogy azzá legyen, ami az apja volt.

A fiatal Saljapin azonban többre vágyott; duzzadó tehetsége tudatában nem tetszett neki a kis hivatalnoki pálya egyhangúsága, kényszerű igénytelensége és kicsinyessége. így tehát 16 éves korában kóbor életre adta magát, amely tele volt nyomorúsággal és bizonytalansággal, de viszont korlátlan szabadsággal és függetlenséggel.

Eleinte, mint vándorló mesemondó kószált szerte hazájában; a falvakban áhítatos gyülekezeteket toborzott maga köré és figyelmes hall­gatóinak elmesélgette azokat a fantasztikus legendákat, amelyeket az orosz paraszt mindenekfölött szeret.

Később Asztrahánba került, s itt vett részt először színielőadásban. Ez a szereplése vitte őt arra a gondolatra, hogy színész vagy énekes-pályán próbálkozzék. Egyik Nyizsnyij Novgorodi vásár alkalmával szerződtette őt egy impresszárió az ufai Színházhoz húsz rubel (50 korona) havi fizetéssel.

Azt hiszi ez a szegény, kopott vándorló, akinek összes vagyona az a néhány ványadt ruhadarab, ami testét födi, hogy most már elért boldogsága küszöbéhez. A színpadon szorosan a súgólyuk elé áll, kezeit mellére szorítja s szemeit állandóan a karmester pálcáján szegezve harsogja a nézőtér felé dalait, amelyek az Ufában előadott francia operettekben előfordulnak.

Bármily esetlenül viselkedik is a színpadon, csodás hangjával valósággal lenyűgözi a közönséget.

Néhány gazdag polgár felkarolja és a moszkvai konzervatóriumra küldi őt, hogy ott tanuljon. De vándorló ösztöne nem hagy nyugtot neki s innen is elűzi őt. Egyszer négy éjjen át fekszik éhezve egy barlangban. . . . Szerencsecsillaga akkor tűnik fel, amikor a véletlen egy jó énekmesterrel hozza össze, aki rendszeres oktatásban részesítve őt, — megvetette alapját Saljapin későbbi dicsőséges pályafutásának.

(Floresztan)

A ZENE, 1913. 10. szám. 

*

Fedor Saljapin tegnap este énekelte a Basiliót a Szevillai borbély-ban. A közönség bizony nem elégedett meg ezzel a kis szereppel, nem csak látni, de hallani is akarta Saljapint. A második felvonás közben a színház illetékesei ezután, el is határozták, hogy Saljapint még egyszer felléptetik. Miután belgrádi szereplése elmarad, meg lehetett valósítani a második estét is: így Saljapin 7-én, hétfőn a «Faust» Mefisztójában fog fellépni. Schwarz Vera és Pataky Kálmán lesznek a partnerei ezen az estén.

*

Saljapin, Schwarz Vera és Pataky Kálmán együttes fellépése «Faust» előadásában hétfőn este a Városi Színházban.

Saljapin, a világ legnagyobb énekesének tegnapi fellépésére háromszor is megtelt volna a Városi Színház hatalmas nézőtere. A művész kolosszális sikere arra késztette az igazgatóságot, - hogy vendégjátékát meghosszabbítsa, ami egy estére sikerült, így Saljapin hétfőn este fellép, még pedig leghíresebb szerepében, a Faust Mefisztójában. Saljapin partnerei a bécsi Staatsoper kiváló tagjai lesznek. Margitot Schwarz Vera, Faustot Pataky Kálmán énekli.

AZ EST, 1927. november 5. (251.szám)

Великий Шаляпин (Фильм 1) (1992)

50 perces film a "nagy" Saljapinról

 

681   Búbánat 2018-04-12 10:31:26

Montserrat Caballé ma 85 éves

Bartók Rádió mai műsorán szerepel:


12:36 – 13.39

Montserrat Caballé Giuseppe Verdi-áriákat énekelhttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

1. Az álarcosbál - Amélia áriája II. felv., (km.: Római Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Bruno Bartoletti - Római Rádió, 
1969. október 14.),

 2. Ernani - Elvira áriája III. felv. (km.: Milánói Rádió Szimfonikus Zenekara, vez.: Gianandrea Gavazzeni - Milánói Rádió, 
1969. március 25.),

3. A trubadúr - a) Leonóra áriája IV. felv., b) Miserere (km.: Giuliana Matteini, Valiano Natali, Richard Tucker - ének, Milánói Teatro Comunale Ének- és Zenekara, vez.: Thomas Schippers - Firenzei Teatro Comunale, 
1968. december 11.),

4. Luisa Miller - a) Luisa áriája I. felv., b) Luisa áriája II. felv. (km.: Ezio Flagello - ének, New York-i Metropolitan Opera Zenekara, vez.: Thomas Schippers - New York-i Metropolitan Opera, 
1968. február 17.),

5. A kalóz - Gulnara áriája II. felv. (km.: Firenzei Teatro Comunale Zenekara, vez.: Franco Capuana - Firenzei Maggio Musicale, 
1967. június 15.)

680   Búbánat 2018-04-10 13:49:03

Ma éjjel az M3 csatorna műsorán

2018. április 10. kedd 23:00 - 00:00

Századfordító magyarok

Fischer Annie (1914-1995)

(2002)

"A nő, aki mindenkit lezongorázott a színpadról. Hogyan élt ez a tündöklő tehetség a hétköznapokban? - Fischer Annie portréja."

 

Rendezte: Horváth Tünde


Időtartam: 60 perc

679   Ardelao • előzmény678 2018-04-10 11:41:05

MUZSIKUSPORTRÉ: FISCHER ANNIE

678   Ardelao 2018-04-10 11:26:11

Képtalálat a következőre: „Fischer Annie”

A 23 éve elhunyt FISCHER ANNIE, világhírű zongoraművészünk

E M L É K É R E

 «Magyar Örökség: Fischer Annie»

Családi legendárium

«Három szál virágot szorongatva, kicsit megilletődve lépek be a Szent István park-Pozsonyi út sarki ház elegáns lépcsőházába. Végigpásztázom a „lakótelepi szürke” levélszekrények névtábláit, hányadik emeleten lehetett az otthona a két esztendeje meghalt Fischer Annie-nak, a század legnagyobbjai közé tartozó világhírű zongoraművésznőnek, akinek nevét március 21-óta a Magyarországért Alapítvány Aranykönyve őrzi. Mesteri Beethoven-tolmácsolása magyar örökség, arra méltó, hogy ott legyen a magyar szellem láthatatlan múzeumában. Kati (kislány kora óta a művésznő leánya helyett lánya) baráti kalauzolásával liftezünk fel a saroklakásba, amely egy fél évszázadon keresztül Fischer Annie otthona volt, s ahol nem járt előttem újságíró. A kedves közvetlen művésznő szerényen, de határozottan rendszerint elhessegette magánéletétől a sajtót, nem szerette a reklámot, idegenkedett az ilyetén nyilvánosságtól.

Az „eleven kulcs,” a Kati számára is kötelező előzetes bejelentés után Fischer Magda zongoratanárnő, a művésznő húga fogad. 1995-ben, nővére halála után költözött félig-meddig ide át, a Szent István park túlsó sarkán lévő lakásából.

Tágas nappaliba megyünk, bár nem is tudom igazán, minek nevezzem: dolgozószoba, könyvtárszoba, hangversenyterem is egyben. Néhány csodaszép fénykép a művésznőről, ezeket Magda hozta át ide, az ő lakásából, mert Fischer Annie soha nem tűrt meg otthonában fényképet saját magáról.

A házaspár közvetlensége, intelligenciája, műveltsége, embersége olyan szellemi légkört sugárzott, amely szinte vonzotta e baráti körbe, e lakásba a muzsika kiválóságait, még a távol élőket is. Hosszú felsorolni a neveket: Kodály, Klemperer, Sir George Solti, Végh Sándor, Lorin Maazel, Elisabeth Schwarzkopf, Sergio Failoni, Richter, Rácz Aladár, Oláh Gusztáv, Keresztury Dezső, Doráti Antal, Kenessey Jenő, Ungár Imre, Boulanger, ... no és a fiatalok: Schiff András, Franki Péter, Vásáry Tamás.

Számukra természetes volt szívük, otthonuk megnyitása azok előtt, akik valamilyen megalázó, méltatlan helyzetbe kerültek. A művésznőnek így lett életre-szólóan szinte lánya helyett Iánya a kis szőke, copfos, morcos Kati, aki nyaranta ott húzódott meg családja felével az aligai csöpp kis faházban, a művésznő nyaralójának szomszédságában.

Tovább kutakodunk az íróasztal mély fiókjaiban, böngészünk az elsárgult levelek, fényképek között. A Lago di Como elsárgult képe... E tópart környékére utazott koncertezni a fiatal Fischer Annié és ugyanakkor eleget tett a Failoni család meghívásának, ahova Tóth Aladár is meghívást kapott, itt, a Como-tó partján kezdődött a művésznő kritikus, regényes, sírig tartó szerelme, legendás házassága.

Báró Eötvös József levelei Tóth Aladár apjához, Babits levelei Tóth Aladárhoz, Bartók levelei ugyancsak hozzá, Tóth Aladár, az operaigazgató levélpiszkozatai Rákosihoz, Révayhoz, amelyekben hosszasan kéri, hogy a kultúrkormányzat engedje játszani Mozart és Wagner műveit is, és Bartók Csodálatos mandarinját. Gondosan összehajtogatva az 1933-as nemzetközi Liszt-zongoraverseny programja, név szerint felsorolva a zsűritagok: Rahmanyinov, Bartók, Edwin Fischer, Dohnányi, Emil Sauer, a Liszt-tanítvány Thomán István és a többiek. A nemzetközi versenyt száz résztvevő közül Fischer Annie nyerte meg, a négyezer pengős első díjjal egyetemben. Megkezdődött a 19 éves lány, a nyolcéves kora óta koncertező csodagyerek világkarrierje.

Az első koncertről: Aradi Közlöny és az Erdélyi Hírlap, 1922. Interjú egy nyolcéves csodagyerekkel. „Nem szeretünk csodagyerekeket felfedezni, de amikor hallottuk Fischer Annie-kát, megértettük, hogy Mozart hatéves korában elbűvölte a világot... Nem a technikáját méltatjuk, hanem azt a művészi elmélyedést és csodálatos biztos felfogást, amely játékából sugárzik. Nem hihető, hogy nyolc évével a mű szellemét meg is értse, de igazi intuícióval megérzi azt. Annyi színt, annyi hangulatot varázsol elő az acélhúrokból, mintha már felnőtt, érett, beérett művész volna. ...”

És 1973-ban a Magyar Nemzetben Pernye András: „Nincs elveszett ütem, nincs észrevétlenül maradt gesztus, csak a meggyőződés, hogy Beethoven minden hangja mögött eleven érzelmi világ és gondolat rejlik, gyötrelmek és megnyugvások, félbeharapott mondatok és féktelenül szabadjára eresztett, elemi erejű szenvedélyek. Aki az Appassionata utolsó tételét Fischer Annie-tól ezen az estén hallotta, pontosan megérezhette, miért írta Beethoven e remekművet. ...”

És az Appassionata utolsó akkordjai hangzottak fel akkor is, amikor a Várban, a Magyar Kultúra Alapítvány termében dr. Mádl Ferenc, a Magyar Örökség bírálóbizottságának elnöke átnyújtotta a nemes pergamen oklevelet a Fischer nővéreket képviselő Katinak.

Két éve, néhány hónappal szolnoki koncertje után, április 10-ről 11-re virradóra örökre elszunnyadt.

Nyolcvanegy éves volt. Barátai április 22-én a Budapest Kongresszusi Központban rendeztek tiszteletére emlékhangversenyt. Beethoven 32 zongoraszonátájának a művésznő halála után CD-lemezre áttett felvételei felbecsülhetetlen kincsei a magyar zenekultúrának.»

 Csákváry Margit
Magyar Nemzet, 1997. április 26. (60. évfolyam, 97. szám) 

Beethoven - Piano sonata n°23 op.57 "Appassionata" - Annie Fischer 

677   Ardelao 2018-04-05 16:13:33

Képtalálat a következőre: „LUDWIG (LOUIS) SPOHR”

144 évvel ezelőtt született LUDWIG (LOUIS) SPOHR (1874.IV.5. – 1859.X.22.) német romantikus zeneszerző, hegedűművész és karmester.

Das Spohr Museum (video)

"— Emlékszobrának leleplezése alkalmából. —

― Azon elévülhetetlen emlék mellé, melyet Spohr műveiben alkotott magának, tegnap szülővárosában, Kasselben (Braunschweigben született, Kasselben halt meg, megj. A.) ércszobrot emeltek és ez-által kifejezték azt az elismerést, mely őt megilleti.

Spohr azon zeneszerzők közé tartozik, kiknek hosszú élet jutott osztályrészül. Nem meteorként ragyogott a művészet egén, közel hat évtizeden át függesztette reá a zenei világ szemét. A művész hírére nézve kétségkívül előnyösebb, ha a művészi alkotás teljében ragadja el a halál, mert hosszabb ideig tartó működés könnyen, alkotó erejének hanyatlását tűntetheti föl. És akkor életében még mérsékelni fogják az ítéletet, de halála után szigorúan pálcát törnek fölötte.

― Más részről az, kinek a szellemi alkotás második természetévé vált, nehezen mondhat le szokott foglalkozásáról, a míg erejének és eleven ihletének tudatában van. Mennél nagyobb ügyessége és technikája, és mennél inkább maradhat naponkinti gyakorlatban, annál szabadabb és könnyebb lesz a zeneszerző foglalkozása. Boldog, aki a kellő pillanatot, az ihlet, lelkesültség óráját felhasználhatja! Spohr működése, nem számítva tanuló éveit számos kísérletével, ötvenhat éven felülre terjed.

Az utókorra nézve csak, mint zeneszerzőnek van jelentősége. Csak, mint olyannal foglalkozhat vele a kritika. Tevékenysége, mint felül nem múlt hegedűsé, mint lelkiismeretes tanítóé és eszélyes karnagyé, a múlté, a jelen nem tehet egyebet, mint utána mondja az egykorúak nézetét. Mind e sokoldalú foglalkozását kortársai, kik ebben egyedül ítélhettek, csak osztatlan, lelkesült csodálattal említették. Zeneszerzeményei ellen azonban még mindig hallani lehet a tudatlanságon és rosszakaraton alapuló ki-fogásokat.

Az egyik az, hogy szerzeményei egyhangúak. Igaz, hogy Spohr sokoldalú művészi tehetsége a lágyság, kedvesség, szendeség és mélabús felé hajló. Könnyebben találja a megfelelő kifejezést a panaszra, mint örömre; még vígságára is elégiai árny borul. De azért tud humorának pompás hangokat adni és a vidámságot kecses dallamokba önteni; noha nem annyira naiv, mint szentimentális. Nincs benne szigorú nagyság, szabadság, merészség, de forma-érzéke finom, kifejlett; tud érzést ébreszteni és a hallgató fülét kellemes és szép hangokkal eltölteni. (Ez így igaz, megj. A.)

Műveiben az a művészi meggyőződésen alapuló törekvés nyilvánul, hogy minden irányban mértéket kell tartani, világosságot megőrizni, minden nem szép, durva hatásra számított zajt kerülni, és maga által kijelölt korlátokat át nem lépni. Bármennyi kísérletet is tett a zenei formák gazdagítására, bővítésére, változatosabbá tételére, soha sem eseng a tömeg kegyéért, mely oly könnyen megnyerhető teljes zenekar vad ujjongásával, féktelen örömével, érzékek és szenvedélyek izgatásával, és köznapi melódiákkal. Nyugodtan, öntudatosan, művészete méltóságától és nagy hivatásától áthatva megy útján.

― Szemére vetették műveinek családi hasonlatosságát, mely kifogás különben minden nagyobb zeneszerző ellen felhozható. Minden szellemileg alkotó egyéniség bizonyos modorban, bizonyos alakban fejezi ki gondolatait, minden jelentékeny embernek jellemző irálya van. A nagy zeneszerzők mind más-más módon nyilatkoznak műveikben, de mégis lesznek bizonyos fordulatok, hangfűzések, melyek az ő sajátságaik s melyek talán öntudatlanul térnek vissza műveikben. Spohr műveiben a modulációk a modorosság hatását teszik és alkotásának gazdagsága és sokoldalúsága mellett teremtő erejének némi korlátozottságára engednek következtetni. Ennek oka azonban a formaszigor, melyet soha sem lép át. A mai nemzedék alig ismeri műveit, és ha helyesen válogatva előadnák, maguk védelmezhetnék magukat a tudatlan és rosszakaratú Ítéletek ellen.

― Említettük, hogy Spohr fáradhatatlanul munkáló szelleme folyton arra törekedett, hogy művészetének kifejező képességét fokozza, formáit új képletekkel gazdagítsa. Ilyen a Goethe Mignon-dalának megzenésítése, 1815-ből. Ez előfutója azon modern zeneszerzeményeknek, melyek a szöveget lépésről lépésre követik, minden szótag számára szívesen külön kifejezést keresnek. Spohr azonnal felismerte, hogy ez úton nem forma-gazdagítás, hanem forma-elfajulás lesz az eredmény és nem folytatta többé e kísérletet. A «Hegyi tündér» és «Keresztesek» című dalművei, egészen a modern zenedráma törvényein alapulnak és Richard Wagner mintaképeinek látszanak. Hogy később e téren minden kinövéstől tartózkodott, mondanunk sem kell.

Figyelemre méltóbbak Spohr kísérletei, melyekkel a szimfóniáknak programmal igyekezett segítségükre lenni. De mind e művei, bármily érdekesek, jellemzők és művésziek, még sem tartoznak kiválóbb szerzeményei közé. Az öt szimfónia program nélkül határozottan magasabban álló; az ő program-zenéjének legjobb és egyúttal legrosszabb oldala egyéniségének túlságos kifejezése. Szerencsésebb volt a különböző hangeszközök kombinációiban. Kettősök, hármasok, négyesekkel, ötösökkel nem elégszik meg; hatosa, hetese, nyolcasa, kilencese, notturnója fúvó hangszerekre, mesterművek a maguk nemében és gazdagok meglepő hatásokban és nem sejtett összhangokban. Hasonló magasságban áll négy, a zenei irodalomban egyetlen kettős-quartettje, két kettős versenye és négyes versenye. E formákban nem csak egyik későbbi zeneszerző sem érte el, hanem alig is merte egy erejét hasonlóban megkísérelni. (Kiváló kamarazenéket írt! … megj. A.)

― A már említett műveken kívül írt tíz dalművet, tizennégy oratóriumot, kantatát, zsoltárt és himnuszt, kilenc szimfóniát, hat hangverseny-nyitányt, két vonós, két zongora-ötöst, harmincnégy vonós négyest, öt zongora-hármast, hét zongora és tizenöt hegedű-kettőst, tizenöt hegedű-versenyt.  Mily nagy szellemi erő kell ennyi terjedelmes mű szerzésére! És egyiktől sem lehet elvitatni a nemes, fennkölt szellemet, művészi irányt, meleg, mély érzést, a vonzó, eredeti gondolatok tömegét, alaki ügyességet és technikai művészetet. Művészete mesterségi oldalát Spohr a zenei széptan szabályai szigorú megtartásával, csodálatos ügyességgel kezelte; amellett költői tartalom tölti el minden ütemét.

Spohr valamennyi szerzeménye első sorban a tisztaság és átlátszóság benyomását teszi, innen származik jóleső és összhangos hatásuk. Semmi sem tetszik bennük erőszakoknak, tolakodónak, még a legmerészebb modulációk sem. A mily gazdagok hatásokban, épp oly kevéssé lehet észrevenni a hatás-keltés szándékát. Innen származik előkelő, válogatott, mondhatnók arisztokratikus lényük, ha bennük a lelki tartalom és megkapó kifejezés nem volna túlnyomó és uralkodó. Több zeneszerző később magáévá tette Spohr, a hangszerelés e mesterének hatásos fogásait.

Spohr zenekari művei ma eltűntek a hangversenyek műsorából, mint operái a színpadokról. Pedig az első, második, harmadik, ötödik és nyolcadik szimfónia (valóban jó művek, .. megj. A.), a nyitányok és operái: «Faust,» «Jessonda», «Hegyi tündér (Der Berggeist, megj. A.)», «Macbeth», «Alruna, die Eulenkönigin (Alruna a baglyok királynője)» «Der Alchymist», «Pietro von Abano», «Zemire und Azor», (utóbbiak … megj., A.) azon szerzeményekhez tartoznak, melyeknek nem kell félniük az összehasonlításoktól.

― Egy műfaj terén sem változik a közönség ízlése, kegye oly hamar, mint a dalmű terén. A zeneszerző itt egyúttal a szövegírótól függ. A zene egy-ideig feledtetheti a szöveg gyöngéit; de a drámai mű sikere első sorban a költeményen alapszik. Spohrnak határozott szerencsétlensége volt szövegeivel. Mindegyikben kísértetek, boszorkányok, ördögök, varázslatok szerepelnek. De a regényes dalmű kora lejárt a romantikus irodalommal.

A Spohr dalműveinek intrikusai valóságos természetellenes és ellenszenves gazemberek, úgy hogy a közönség nem rokonszenvezhet velük és csak sajnálni lehet, hogy oly gyönyörű zenét ily hálátlan szövegre pazarol. Vértes vitézek és tolakodó tündérek nem kellenek már ma. Ehhez járul, hogy az énekhanggal keveset gondol; csupa jeles énekes kellene előadásukhoz. Az egészben véve kedves és bájos «Azor és Elmira» című dalművének még nem annyira a túlságos boszorkányság, mint a hős van kárára, mert rútsága a tenoristák réme. E műve mellett «Faust» és «Jessonda» volna nagyobb vonzó erővel a mai közönségre, ha gondos átdolgozással színre kerülnének.(Ez valóban jó megállapítás, mert mindkettő figyelemreméltó alkotás, megj. A.). Mert nem fordulnak elő a műsoron, nem szabad zenei tartalmukra és értékükre rossz következtetést vonnunk.

― Szerencsésebb volt Spohr az oratórium terén. Itt a szövegek is jobbak voltak. E művekben átlépte a szokásos formákat és nem tagadhatta meg a drámai zeneszerzőt. Három nagy oratóriuma: «Az utolsó ítélet („Die Letzten Dinge” kiváló mű)», «A megváltó végső órái», és «Babylon bukása», hatásos karokat tartalmaznak, sőt az utóbbi műben a kettős karok nagyszerűek; mégsem a kar-szerzés tulajdonképi tere; modulációinak különösen az énekfuga szigorú formája van terhére. Inkább a magán és kar szembeállításával ér el nagyobb hatást. Alig van egy kar is oratóriumaiban, melyet magán-hangok, vagy négyesek ne szakítnának félbe. Ez oratóriumok nem szigorúan vett egyházi, mint jámbor, áhítattal telt világi művek. A templomi zene éppen nem sikerült neki, zsoltárai inkább a hangversenyteremben tesznek hatást.

Azt állították gyakran, hogy Spohrnál nem lép eléggé előtérbe a melodikus elem, dallamai nem elég kifejezők, pedig kevés zeneszerző merített oly kiapadhatatlan dallamforrásból, mint ő. Zenekari műveinek motívumait is szerencsésen találta ki és alakította. De a zeneszerző vágya, mind ezt a leggazdagabb harmóniai alakba önteni, gyöngéd dalait lágy mezbe öltöztetni, műveinek némi családi hasonlatosságot kölcsönöz. Ha röviden akarnók jellemezni Spohr zenéjét, lírainak, elégikusnak nevezhetnők. Ha kitűnően sikerül is neki a drámai, jellemző a «Faust»-ban, «Jessonda»-ban (talán itt nem eléggé, megj. A.), «Babylon bukásá»-ban mégis a plasztika, a nagy és éles kifejezés nem tulajdonképpeni tere. Jobban sikerül neki az egyszerű lelki állapotok és gyöngéd érzések jellemzése, hol soha sem kell átlépnie ön szabta széptani korlátait. Nemes és fennkölt kifejezést, benső érzést, lágyságot, szép formát, természetes bájt és meglepő változatosságot fejt ki e fajta műveiben, noha a legnagyobb szenvedély kifejezésére is bír hangokkal. Vígsága gyermekded, humora szeretetreméltó, tréfája szellemes, melyhez hozzájárul a művészet magas hivatásáról való ideális felfogása. Es épp ez eszményi irány, tiszta, minden aljas gondolattól mentes benső élete, az őt eltöltő nemes lelkesültség, mely a művész tevékenységét és az ember cselekedeteit vezérelte, okozta, hogy nem tudott népszerű lenni.

Említettük, hogy Spohr mint hegedűs, tanár és karnagy is jelentékeny volt. Élete ez irányban hosszú diadal volt. Egy korabeli művészt sem tüntettek ki annyira, mint őt. De kevés is volt annyira méltó a tiszteletre, életén nincs folt.

Mint hegedűst eddig utol nem érték. Virtuóz nagysága nem csak játékában, hanem hegedű-szerzeményeiben is nyilvánul. E téren sem érték utol. E művek jellege is nemes, a legjobbak, melyeket valaha írtak, mert a hegedű kimérte őket és bennük a legfényesebb oldalról mutathatja be a hegedűs művészetét. Már első fellépésével nagy feltűnést keltett, mely valóság csodálattá vált később. Kora így ítélt virtuózságáról:

„Felülmúlhatatlan volt hangjának fensége és tisztasága, előadásának lelki bensősége. Elragadó ábrándozás méltóságteljes bájjal, vidám kedvesség patetikus nagysággal váltakozott. Még a legnagyobb nehézségeket is teljes nyugodtsággal és játszi könnyűséggel győzte le. Nemes erő és esztétika jellemezték játékát, miben egy hegedűs sem érte utol.”

― Mint zenetanár szíve sugallatát követte, a menynyiben szükséglete volt neki a tanítás. Folytonosan érintkezve a fiatal, törekvő tehetségekkel, megőrizte frissességét. Nem volt lelkiismeretesebb, gondosabb, szigorúsága és komolysága mellett szeretetteljesebb tanár nála. Sok tanítvány is sereglett hozzá. Mint karnagy nem tartozott azon aprólékoskodó vezénylőkhöz, kik kicsinységekért elmulasztják a nagyot. Ha a lelkesedés friss lehelete töltötte be az előadókat, kisebb hibák iránt elnéző volt. Innen származott a nagy hatás, melyet vezényletével elért.

Alakja nagy, erőteljes volt, megjelenésén nemes nyugalom és kimért méltóság honolt, szeme, ragyogó átható, homloka magas, gondolkozó volt. Ez impozáns külseje és klasszikus nyugalma különösen a zenekar igazgatásánál volt előnyére.

Tegnap a Kasseli Szinház-téren leplezték le a berlini Hatzer által készített szobrát.

A természet szépségei iránt életében oly fogékony művész a szobron szemét a Habichtwald erdős magaslataira szegezi."

 (B.) FŐVÁROSI LAPOK, 1883.IV.6.

676   Ardelao 2018-04-03 00:56:11

 

"76 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Siklós Albert, magyar zeneszerző, főiskolai tanár, zenetörténész, gordonkaművész és lapszerkesztő. (1878.VI.26. – 1942.IV.3.)
 

Jogásznak készült, az egyetemet el is végezte, hogy közben a legszorgalmasabb és egyik leg kiválóbb növendéke legyen a Zeneakadémiának is. Mint az Akadémiia növendéke elnyerte a Liszt és a Volkmann-díjakat, mire hosszabb tanulmány utakat tett Német-, Olasz- és Franciaországban. A zongora és a gordonka művésze volt, és mint csellista - több éven át — a Filharmonikusokkal is játszott. Nem volt olyan régi, elavult vagy új hangszer, amelynek legalább a szerkezetét ne ismerte volna. Írt egy kétkötetes hangszerelés-tant, amely párját ritkítja még a külföldi szakirodalomban is. Mint a Zeneművészeti Főiskola tanára, Kodály Zoltán mellett ő tanította a Zeneakadémián, a legfelső fokon a zeneelméletet, a hangszerelés-tant és az összhangzattant.

Mint zeneszerző is kiváló volt. Az Operaház «Tükör» című pantomimját Bajor Gizivel a fő szerepben, aki ez alkalommal, mint táncosnő mutatkozott be és a «Hónapok háza» című dalművét nagy sikerrel játszotta. Nevezetesek ezen kívül kamarazenei együttesei, zongorára írt darabjai, dalai és kórusai. A szegedi Dóm-tér híres és gyönyörű harangjátékát is ő állította össze. Egyik legnépszerűbb műve «Ferkó szórakozásai» című zenedarabja, amelyben néhány évvel ezelőtt fiatalon elhunyt, tehetséges újságíró-fiának állított maradandó emléket. Ezt a művét a világon ma is mindenütt játsszák. Ez a népszerű zenedarabja volt a — hattyúdala. Megírta művét, hogy vele és benne emléket állítson egyetlen fiának, aztán az egyébként soha nem betegeskedő művész fizikailag kezdett összeroppanni. Egyetlen fia korai halála teljesen lesújtotta.

Néhány héttel ezelőtt tüdőgyulladást kapott és a súlyos betegséggel nem tudott megbirkózni. 64 éves korában meghalt. A Kerepesi-temetőben, díszsírhelyen, nagy részvét mellett temették el Siklós Albertet, a magyar zeneélet egyik legérdemesebb munkását."

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1942. április 22. (44. Évfolyam, 16. szám)

675   Ardelao 2018-04-01 00:28:53

 

«Szergej Rachmaninov saját zongorájával érkezik Budapestre
 

A szezon egyik legérdekesebb zenei eseménye Szergej Rachmaninov budapesti hangversenye.

Rachmaninov három zongoráját hozta át Amerikából Európába. Hétfőre már ideérkezik a láda, amely a híres zeneszerző és zongoraművész nagy koncertzongoráját tartalmazza.
Két titkára, egy inasa szintén vele utazik.
»

AZ EST, 1928. november 24. (19. Évfolyam, 267. szám)

*

«„Sorsom az üldözötté: rohanni és dolgozni..."

 

145 évvel ezelőtt, ezen a napon született Szergej RACHMANINOV, a nagy orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester. (1873. április 1. – 1943. március 28.)

 

Cári útlevéllel csütörtökön megérkezett, hangversenyt adott és még az éjjel elutazott Szergej Rachmaninov
 

(Saját tudósítónktól)

Hét órát töltött Budapesten Szergej Rachmaninov, a nagy orosz muzsikus. Délután négy órakor érkezett a bécsi gyorssal. Fél nyolckor a hangversenydobogón ült a zongora mellett. Tizenegy órakor pedig már elhelyezkedett a hálókocsiban, amely elvitte Párizs felé.

A cári Oroszország egykori ünnepelt zenei nagysága, aki emigrálás óta fejedelmi vagyont szerzett Amerikában, nagyon fáradtnak és megtörtnek látszik. A szállodában, ahol két szobát foglaltak le számára, mindjárt jelentette, hogy az éjszakát már nem tölti Budapesten.

„Oroszország most nem az én hazám"

Rachmaninov minden gazdagsága ellenére egyszerűen, majdnem szegényesen öltözködik. Kopott és gyűrött szürke ruha van rajta. Olyan, mint egy tudós, aki most állt fel íróasztala mellől. Ő maga megvallja, hogy az emigráció, a honvágy és különösen az a családi tragédia, mely félévvel ezelőtt érte, nagyon megtörte őt. Herceg Volkonszkij feleségül vette Rachmaninovék egyetlen leányát. Nászútra mentek és az úton hirtelen meghalt a herceg.

— „Nemcsak a vőmet, de leghűségesebb és legkitartóbb barátomat vesztettem el benne”, szól csendesen Rachmaninov.

Magas és görnyedt az ötven-nyolcéves Rachmaninov. Feleségével együtt utazik, aki fekete gyászruhát visel. Volkonszkij herceget gyászolja. Október eleje óta tart az európai turné. Az első a háború óta. Legutóbb Prágában és Bécsben hangversenyezett Rachmaninov. Budapesti koncertje után még egyszer, utoljára, Párizsban zongorázik és december 5-én már vissza is indul Amerikába.

— „Már fáraszt a turné”, — mondja csendesen a nagy orosz muzsikus. — „Szívesen töltenék néhány napot Budapesten, de rohannom kell. Ez az én sorsom, a hazájából elüldözött ember sorsa, barangolni a világban, futni és dolgozni. ...”

Nem szívesen beszél emigrálásáról és Oroszországról. Gyűlölettel említi a bolsevista rendszert, amely hiába hívja őt vissza, hiába akarja megbocsátani minden ellenforradalmiságát. Rachmaninov ráncos, sápadt arcára megvető vonás vágódik. A szeme megvillan, ajkát elbiggyeszti és így szól:

— „Nem megyek haza. Oroszország most nem az én hazám. Majd egyszer, talán Moszkvában is fogok még-egyszer játszani. De akkor nem lesznek ott bolsevisták.”

A rejtélyes útlevél

Rachmaninov azért minden izében orosznak érzi és vallja magát.

— „Orosz vagyok”, — mondja határozottan. — „Orosz állampolgár. Ma is orosz útlevéllel utazom.”

És a megjegyzése titokzatosan hangzik. Hogy utazhat, a bolsevistaellenes orosz művész orosz útlevéllel?

A rejtély mindjárt megoldódik: Szergej Rachmaninov régi cári útlevéllel járja ma is a világot. Ugyanaz még mindig az útlevél, amellyel, tizennyolc esztendővel ezelőtt utazgatott Európában. De már csak az első néhány lapja van meg; szétfoszlott és kötött borítékkal. Az amerikai kormány beleillesztett egy külön lapot és ez érvényesíti ma is Rachmaninov cári útlevelét.

Nem akar Oroszországból való meneküléséről beszélni. Csak néhány szóval említi, hogy az orosz birodalommal együtt benne is összeomlott minden. 45 éves korában kezdett tanulni — zongorázni

— „Negyven-ötéves voltam akkor”, — mondja csöndesen. – „Addig csak dirigáltam és komponáltam. Hazámból való távozásom után leültem a zongora-mellé és elkezdtem tanulni zongorázni.”

Furcsán hangzik ez a kijelentés a nagy orosz zongoraművész szájából. Amikor látja a csodálkozást, még-egyszer megerősíti. Igen, alig múlt tíz esztendeje, hogy elhatározta; zongoraművész lesz. S a moszkvai filharmonikusok karmestere, a komponista, csakugyan zongoraművész lett és művészetével egyszerre elbűvölte Amerikát és most meghódítja Európát.

Európai turnéjára három zongorát hozott magával Rachmaninov. Az egyik vele együtt érkezett Budapestre, a másik már Párizsban várja, a harmadik Brüsszelben van.

A cigányzene

Még jól emlékszik arra a Budapestre, amelyet tizennyolc évvel ezelőtt látott. Érdeklődik, hogy vannak-e még cigányok Budapestek, akkor nagyon tetszett neki a cigánymuzsika.

— „Egy étteremben vacsoráztam”, — meséli„és órák hosszat elszórakoztam a cigánymuzsikával. Pontosan meg tudtam állapítani, hogy amit a cigány játszik, valódi magyar népdal-e, vagy pedig népdal-utánzat. Igazán nem volt nehéz feladat, mert a magyar népdalnak megvan a jellegzetes szépsége, amely kicsendül. Szeretném közelebbről tanulmányozni a magyar nép zenéjét. De látja, nincs időin hozzá. Alighogy befejezem majd a koncertemet, máris a pályaudvarra hajtatok és utazom tovább. Ez az én életem.”

Könnyű Shawnak!

Beszélgetés közben ráterelődik a szó Bernard Shaw-ra, aki jó-barátja Rachmaninovnak.

Könnyű neki, — mondja Rachmaninov. — ő leülhet egy helyen hónapokra. Nézhet és figyelhet. Neki lehetnek véleményei a dolgokról, nekem alig van időm rá.

Ezt a megjegyzést arra a kérdésre mondja: Mi a véleménye a zenei tehetség származásáról?

— „A zenész születik, úgy, mint minden zseni. Nincs átöröklés”, — ezt mondja röviden és mentegetőzik, hogy nincs ideje a nagy rohanás miatt bővebben kifejteni gondolatait.
Megjegyzi, mennyire sajnálja., hogy Dohnányi nincs Pesten, szeretett volna találkozni vele. De aztán legyint és hozzáteszi:

— „Úgy sem lett volna időm, hogy hosszasan beszélgessek vele. Mondom, rohanás az életem.”» 

 

PESTI NAPLÓ, 1928. november 30.

674   Búbánat 2018-03-29 15:45:13

Ma 115 éve hunyt el 

Dankó Pista Dal- és nótaszerző, daltársulat-igazgató

http://magyarnota.network.hu

 

Született:
1858. július 13. Szeged-Fölsőtanya (ma: Szatymaz), Magyarország

Elhunyt: 
1903. március 29. Budapest, Magyarország

 

673   Ardelao 2018-03-28 16:20:52


75 évvel ezelőtt hunyt el Szergej Rachmaninov orosz zeneszerző, zongoraművész és karmester

 

«R A C H M A N I N O V

Írta: Reményi Gyenes István

 

Korunk egyik legnagyszerűbb zongoraművésze, aki a háború alatt hunyt el, ez évben lenne 75 esztendős (1948-ban, megj. A.). Emlékezetére a Szovjetunió városaiban, de különösen Moszkvában nagysikerű ünnepségeket rendeztek. Rachmaninov Szergej Vasziljevics zeneszerzői munkásságából a nagyközönség többnyire csak a világhírű cisz-moll prelűdöt ismeri, amelynek népszerűségére jellemző, hogy jazz-átiratokban is játsszák szerte a világon. Ezek az ünnepségek most azt bizonyítják, hogy Rachmaninov nemcsak zseniális, magával-ragadó, szuggesztív erejű előadóművész volt, hanem jelentős helyet foglal el a legújabb orosz zeneirodalom alkotói között is.

Az ünnepségeket főként a moszkvai Zenekonzervatóriumban tartották, amelynek emléktábláján Rachmaninov neve Tanejev és Szkrjabin mellett szerepel a híressé vált növendékek listáján. Előadóművészi és zeneszerzői pályája is itt indult, amikor 19 éves korában először szerepelt a nyilvánosság előtt I. zongoraversenyének előadásával. Ugyanakkor ítélte neki az aranyérmet a Csajkovszkij elnöklete alatt működő vizsgabizottság «Aleko» című egyfelvonásos operájáért. A mostani emlékhangversenyt Rachmaninov I. szimfóniájával nyitották meg. A szerző annakidején nagy reményeket fűzött e művéhez, meggyőződése volt, hogy alkotásával új utakon jár. A szimfónia azonban első — és szerzője életében egyetlen — előadása, melyet pedig Szentpétervárott 1897-ben maga Glazunov vezényelt, nem aratott sikert. Közel három, évig nem komponált utána. A mostani kritikák azt bizonyítják, hogy ezt a művel érdemtelenül felejtették el és annakidején igazságtalanul bírálták. Erőteljes, forrongó szenvedélyek zenéje ez, megrázó, nyugtalan hangulattal. Szerzője csakugyan új ösvényeken járt.

Nagy érdeklődéssel fogadták a mester kiadatlan műveiről tartott beszámolókat, melyeket a kétzongorás «Orosz rapszódia», a híres «Elégikus trió»-t megelőzően komponált zongorahármas és két befejezetlen vonósnégyes előadása illusztrált. Külön Rachmaninov-ciklusokat rendeztek a Moszkvai Filharmonikusok is. Műsoron szerepelt a III. szimfónia, az elégikus «Holtak szigete» szimfonikus költemény, a kevéssé ismert «Capriccio cigánytémákra» és felhangzottak az énekkarra irt «Harangok» gyászos, borongó motívumai is. Az operaházak sorra játszották «A fösvény lovag» és «Francesca da Rimini» című dalműveit, a zongoraművészek versenyműveivel — különösen a népszerű c-moll koncert-tal — idézték halhatatlan emlékét.

Rachmaninov is — akárcsak Medtner, Saljapin, Sztravinszkij, Prokofjev és sok más nagy kortársa — életének jórészét külföldön töltötte. (Budapesten is tombolva ünnepelték 1929-ben tartott hangversenyén.) De mindnyájuk művészete, bármennyire is nemzetközi kincsesé vált, sohasem tudott teljesen elszakadni az orosz föld varázsától. S a Szovjetunió zenei életének vezetői magát a mindenekfölött-való, örök Művészetet tisztelték meg, amikor Rachmaninov Szergej költészetével a szovjet népeket megismertették.

A magyar zenei körök elfelejtkeztek erről a jubileumról. Pedig Rachmaninov nálunk jórészt ismeretlen műveinek bemutatásával hálára köteleznék a „Szépre szomjas közönséget.”»

 

ZENÉSZ, 1948. május hó (II. Évfolyam, 5 szám)

672   Ardelao 2018-03-27 14:21:33

Képtalálat a következőre: „Vincent d'indy”

167 évvel ezelőtt, ezen a napon született:

Vincent d’Indy francia zeneszerző, karmester és tanár (1851.III.27. – 1931.XII.2.)

Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

„Megtalálták Budapesten D'Indy «Jean Hunyadi»-ja elveszettnek  hitt kéziratát.

Itt lesz a közel félszázados mű első teljes előadása.

Vincent D’Indy, a francia zenei élet kimagasló egyénisége, «Jean Hunyadi» címen szimfóniai költeményt írt közel ötven esztendővel ezelőtt. Ez a magyar tárgyú munka nagyon érdekelte a budapesti közönséget és Kun László, a Budapesti Szimfonikus Zenekar elnök-karnagya, elő is akarta adatni nálunk a művet. Elkérte a vezérkönyvet D’Indytől még 1913-ban. Közben azonban a szimfonikusok válságba jutottak, a zenekar feloszlott, majd kitört a háború s a békekötés után Kun László Amerikába költözött, hogy életfeltételein javítson.  

A szimfonikusok hangjegyanyaga a Zeneművészeti Főiskola könyvtárába került,

D’lndy kézirata azonban nem volt benne.

A nagy francia zeneszerző a francia követség útján kérte vissza a partitúrát, amely művének egyetlen példánya volt, de kívánságának nem tudtak eleget tenni. Már-már lemondtak arról, hogy az értékes kézirat megkerül, amikor Unger Ernő, a Zeneművészeti Főiskola nagytehetségű fiatal tanára, aki a Budapesti Hangverseny Egyesület karnagyi tisztségét is elvállalta, kutatásai közepette ráakadt D’Indy: «Jean Hunyadi»-jának egy partitúra-másolatára.       

Jean Mistler d’Auriol francia követségi attasé útján azzal a kéréssel fordult a kiváló zeneszerzőhöz, hogy engedje meg a Budapesti Hangverseny Egyesületnek a mű előadását. D’Indyt nagyon érdekelte a dolog s megkérte Unger Ernőt, hogy írja meg, milyen körülmények között talált rá a partitúra másolatára.

Unger kimerítő tudósítására alábbi levélben válaszolt a nagy zeneköltő:

„Mélyen Tisztelt Uram!

Szíves elnézését kérem, hogy csak nyaralásom befejeztével adok hírt magamról.   Engedje meg, hogy teljes szívemből köszönjem meg azt a szeretetteljes érdeklődést és fáradságot, amellyel első szimfóniámnak, «Jean Hunyadi» -nak sorsa iránt viseltetett. Nagyon hálás vagyok önnek, hogy ily hatalmas munka és áldozatok árán mégis sikerül e művem bemutatása.

Kénytelen vagyok azonban leszögezni, hogy művem kéziratát annak idején nem ajándékoztam senkinek és nincs is róla másolatom. Egy úr Budapestről, akinek a nevére már nem emlékszem, kérte tőlem 1913-ban előadásra, körülbelül két-heti időtartamra kölcsön. . . És, azóta nem hallottam, felőle. . . . És ez a tapintatlanság kínos volt rám nézve.

Ha bármely lehetősége akadna, hogy megtalálja és visszakövetelje nevemben művem partitúrájának kéziratát, engedje meg, hogy barátságom jeléül Önnek ajándékozzam, emlékül sok fáradságáért, csupán arra kérem, küldjön nekem egy másolatot, mert nagyon szeretném, ha e fiatalkori művemnek egy példányát megőrizhetném.

Szíves óhajához képest, íme, vázolom e munka, rövid histórikumát: 1875-ben (24 éves voltam), fejeztem volt be zeneszerzési tanulmányaimat César Franck-nál, a nagy muzsikusnál és csodálatos pedagógusnál.

Nagyobb szimfonikus műhöz kerestem tárgyat, amikor véletlenül kezem ügyébe került egy bizonyos Chassin: La Hongrie című könyve. Rövidesen megismertem az önök héroszát, Hunyadit, és nagyon lelkesültem érte. Elhatároztam, hogy egy szimfóniát fogok szentelni neki, amelybe teljes szívemet és minden lelkesedésemet beleviszem. Témául választottam többek közt egy magyar dallamot, amelyről biztosítottak, hogy az a Hunyadinak himnusza. Hévvel és lelkesedéssel dolgoztam. 1876 tavaszán a mű készen volt és mesterem, César Franck meg volt vele elégedve.

Ezt a szimfóniát sohasem adták egészen elő. 1876 és 1877-ben a  „Société Nationale de Musique”előadta az első tételt Colonne vezénylete alatt. További előadására nem került sor.
Az Ön kedves baráti iniciativájának köszönhetem tehát szimfóniámnak első, teljes előadását.

Nyilvánvaló, hogy Ön néhány „fiatalos”dolgot találhat művemben, aminőket ma már talán nem írnék; mégis akad sok kedves része, melyeket nagyon szeretek és sohasem tagadnék meg.

Végtelenül sajnálom, hogy nem jöhetek el az Önök bemutató hangversenyére.  Sajnos, Budapest oly messze van, az utazás nagyon megerőltető volna rám nézve és bizony nincs is szabad időm. (Már 73-ik évében járt, megj. A.)

Higgye el, kedves barátom, hogy lélekben Önökkel fogok időzni azon napon, midőn szimfóniámat bemutatja, és fogadja, kedves uram, hálás köszönetem nyilvánítása mellett őszinte baráti szimpátiám kifejezését.

Vincent D’Indy.”

A levélben foglalt ígéret, hogy D’Indy neki ajándékozza a «Jean Hunyadi» kéziratát, föllelkesítette és újabb kutató munkára ösztönözte Unger Ernőt.

Minden helyet átvizsgált, ahol csak a kéziratnak nyomára vélt akadni. Végül arra az eredményre jutott, hogy nem lehet másutt a kézirat, mint Kun László lakásán, aki valószínűleg hazavitte a vezérkönyvet tanulmányozni s azután ezernyi dolga, majd a háborús és egyéb izgalmak közepette megfeledkezett róla.

Kun László még mindig Amerikában él, Erzsi leánya és fia azonban Budapesten vannak. Hozzájuk fordult tehát Unger, Sereghy Emánuel, a Zeneművészeti Főiskola könyvtárosával együtt. A gyermekek nem tudtak a kéziratról. Megmutatták atyjuk otthon hagyott hangjegyeit, amelyek meglehetős összekevertségben voltak.

Félnapon át kutattak mind a ketten a kézirat után és munkájukat siker koronázta. Unger Ernő egy csomó cimbalom kotta között szerencsés kézzel rábukkant a «Jean Hunyadi» vezérkönyve elveszettnek hitt kéziratára. Az eredményt nyomban közölte D’Indyvel s a művet a novemberi hangversenyen az eredeti kéziratból, fogja vezényelni.”

AZ ÚJSÁG, 1924. október 8. (22. Évfolyam, 211. szám)

Megj.: D’Indy „Jean Hunyadi” c. szimfóniáját teljes egészében először 1924 novemberében adták elő. A Budapesti Hangversenyegyesület által a Zeneművészeti Főiskolában tartott II. zenekari est programjának részét képezte. A karmester: Unger Ernő volt. E műről a YT-on, sajnos, nem találtam felvételt.

D'Indy - Symphonie sur un chant montagnard française, op. 25 - Aldo Ciccolini

671   Ardelao 2018-03-26 22:32:22


Képtalálat a következőre: „kjui”

100 évvel ezelőtt hunyt el Cezar Antonovics KJUI, orosz zeneszerző, zenekritikus és hadmérnök. Az orosz «ÖTÖK» tagja.

Zeneszerző, katonai szakértő, zenebíráló és közéleti személyiség.

"Március 26-án ünnepelték Cezar KJUI orosz zeneszerző halálának harmincéves évfordulóját (1948-ban, megj. A.). KJUI nemcsak zeneszerző volt, hanem zenebíráló, katonai mérnök és közéleti személyiség.

Hosszú élete folyamán (1835-1918) több mint tíz operát, 300 dalt és sok zenekari szerzeményt írt. Leghíresebb művei Puskin és Lermontov verseinek megzenésítése.

Több mint 700 cikket írt, s ezeket az orosz, a francia és a belga sajtó közölte. Mint az erődítményépítés tudósa 15 tanulmányt írt és különböző katonai akadémiákon, tartott előadást."

KIS ÚJSÁG, 1948. március, (71. szám)

670   Búbánat • előzmény668 2018-03-26 18:07:48

Kapcs. 668. sorszám

A Dankó Rádió "Túl az Óperencián" mai műsorában a Magyar Rádió egykori zenei szerkesztője, Boros Attila idézi fel emlékeit a ma 100 éve született nagyszerű tenor operaénekesünkről, Joviczky Józsefről.

A műsor második felében, a zenei bejátszásokban először a „Hazám, hazám..."- ária szólal meg a Bánk bánból, majd felcsendült az operából Melinda és Bánk kettőse is, itt Osváth Júlia énekli Erkel operájának nőalakját.  Végül a Tavaszi-dalt halljuk Joviczkytől Wagner A walkür című operájából.

A délelőtti adás ismétlése most kezdődött el a Dankó Rádióban: 18.00 – 19-00 óra

669   Ardelao 2018-03-26 17:58:57

Képtalálat a következőre: „kassai istván zongoraművész”

Születésnapja alkalmából Isten éltesse sokáig

jó erőben és egészségben

KASSAI ISTVÁN zongoraművészünket!

668   Búbánat 2018-03-26 11:39:01

Ma 100 éve született Joviczky József (Újpest, 1918. március 26. – Budapest, 1986. augusztus 28.)

1986. augusztus 30. -  Magyar Nemzet

Meghalt Joviczky József

(MTI)

Joviczky József, a Magyar Állami Operaház Liszt-díjas nyugalmazott magánénekese életének 68. évében, súlyos betegség következtében elhunyt. Temetéséről később intézkednek — közli a Magyar Állami Operaház gyászjelentése. •
*
Neves kollégája, Fodor János szólt róla mások mellett sok-sok szeretettel, amikor a nagyszerű bassz-baritonistát kitüntetése alkalmából fölkerestük. Nem titkolta el azonban aggodalmát sem a miatt, amiért ez a gyönyörű hangú és oly melegszívű énekes nem eléggé kíméli magát, és nem fordít megfelelő gondot művészete karbantartására.

Nem is elsősorban a most 68 éves korában elhunyt Joviczky Józsefnek, hanem az őt kedvelő közönségnek tartozunk az őszinteséggel, hogy elmondjuk: ez a fénylő hangú (művész, aki oly nagyszerűen énekelte a legnehezebb Wagner-, Verdi-, Bizet-főszerepeket, a világ ünnepelt sztárja lehetett volna. Bizonyára egyéni gondokon, nem mindig könnyű természetén kívül a körülményei is okozták, hogy nem lett azzá. Jóllehet Angliától Jugoszláviáig beutazta Európát, alig két és fél évtizedes operaházi tagsága alatt nem vált világjáró énekessé. Pedig oly sokszor megcsodált hangja, amelyet először 1948-ban Siegmund szerepében hallhatott a közönség, alkalmassá tette volna a csillogó karrierre. Ama 23 év alatt, amíg a budapesti dalszínház magánénekese volt, sorra szólaltatta meg az olyan nagy Verdi-szerepeket, mint Radamest az Aidában, az Otellót, de főképpen Wagner műveiben, a Lohengrinben, a Tannhäuserben, a Trisztán és Izoldában volt szinte pótolhatatlan.

Hogy bizonyos feladatokban valóban pótolhatatlannak bizonyult, azt jól mutatja, hogy amikor a Nádasdy Kálmán rendezte, Ferencsik János vezényelte 1959-es Trisztán-fölújításon Delly Rózsi és Székely Mihály partnereként énekelt, majd kivált az együttesből; a továbbiakban csak vendégtenoristával lehetett olykor előadni ezt a monumentális zenedrámát.

Walter Margit és Maleczky Oszkár zeneakadémiai növendéke a vasasból lett tenorista nemcsak a szerénységet, hanem a darabosságot is megőrizte munkás korszakából. Hiába volt olyan csodálatosan zengő ez a hang, és hasztalan volt barátaihoz megnyerően nyájas, kollégáihoz szeretetteljes, ha indulatai olykor elragadták. A kudarcokat nagyon nehezen viselte el: ezért is vonult vissza 52 éves korában a pályától. Pedig Bánk bánja, amelyet tenorrá transzponálva az 1953-as felújítástól kezdve Simándy Józseffel fölváltva énekelt, nem maradt el társáétól. Ha mégis — ebben az esetben talán indokolatlanul — elmarasztalták, ezt nagyon nehezen tűrte. De egyetlen lemeze is, az Erkel-opera címszerepében bizonyítja, milyen kiváló énekes volt. Joggal bánthatta azonban, hogy önálló felvétel nem készült vele, és nem kerülhetett bele abba a nem is mindig a legnagyobbakat fölvonultató lemezgyűjteménybe sem, amely Operaházunk csillagait mutatja be. Utoljára Varga Lívia Wagner-lemezén hallhattunk archív felvételről egy duettben; recenziónkban pusztán nevének megemlítését is hálás levélben köszönte meg.

Jó szóra, több elismerésre vágyó - és azt joggal megérdemlő - nagy művész volt Joviczky József, akit a hálás operaszerető közönség remélhetőleg nem felejt el.
/G.I./

1965 - Kórodi András karmester, Georg Ofs és Joviczky József  operaénekesek az Otelló próbáján

 

667   Búbánat 2018-03-25 14:44:00

10 bölcs Debussy-gondolat az évfordulón

Csabai Máté á Fidelio - 2018.03.25. 10:01

100 éve hunyt el Claude Debussy, a francia zene egyik legnagyobb mestere, akinek festői, impresszionista hangja semmit sem veszített fényéből. Az évforduló alkalmából korabeli interjúkból válogattunk.

Magyarul is olvashatók Debussy összegyűjtött írásai és beszélgetései. A kötetet a Rózsavölgyi és Társa adta ki 2017-ben a neves Debussy-játékosnak és - hangszerelőnek, Kocsis Zoltánnak ajánlva.

"Debussy egyike azon kivételeknek, akik zeneszerzőként a szavak mesterei is voltak. 1901-től haláláig rendszeresen közölt hangversenykritikákat, amelyeknek hangja vállaltan volt szubjektív, szellemes és vitriolos.
A kötet második felében Debussy interjúi olvashatók. Ezekből az írásokból választottunk tíz tanulságot, meghökkentő vagy bölcs részletet, amelyek éppúgy megvilágítják a zene lényegét, mint Debussy forradalmi személyiségét és művészetét."

666   Ardelao 2018-03-24 16:04:34

http://www.bach-cantatas.com/Pic-Lib/Granados-Enrique-12.jpg

Enrique G R A N A D O S

(1867.VII.27., Lleida - 1916.III.24., La Manche)

102 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el tragikus körülmények között Enrique GRANADOS spanyol zeneszerző és zongoraművész. Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

A Pesti Napló beszámolója (1916. április 13-i szám):

„Egy spanyol zeneszerző tragikus halála. Madridból írják:

Enrique Granados, a modern Spanyolország legkiválóbb komponistája a Sussex katasztrófája alkalmával a tengerbe veszett.*

Granados 1867. július 27-én született a katalóniai Lleidaban. Tanulmányait Barcelonában, Juan Battiste Pujol-nál kezdte meg, majd Felipe Pedrell-nél, a kiváló theoretikusnál folytatta. Később Párizsba utazott, ahol Charles Wilfried de Bériot-nak, a híres hegedűművész hasonló nevű fiának a tanítványa lett.

Granados hangulatos kis zongoradarabokkal és dalokkal** lépett először a nyilvánosság elé, de nemsokára megjelent egy zongora-hármasa, egy kvartettje és egy szimfóniai költeménye.

Első operája «Maria del Carmen» csak Madridban került színre, a «Folleto» című dalművét pedig Barcelonában mutatták be. «Goyescas» című operáját azonban már a New Yorki Metropolitan-operában hozták először színre, még pedig spanyol nyelven. Ez az opera tulajdonképpen egy zongora-suiteből keletkezett s a nagy spanyol festő műveinek egyes jeleneteit vitte színpadra.

Granados, vagy a „spanyol Schubert" — amint honfitársai nevezték — darabja előkészületeit vezette Amerikában, s a Sussex-en szándékozott visszatérni Spanyolországba. A hajó katasztrófája alkalmával azonban ő is áldozatul esett. Halála érzékeny vesztesége a spanyol zeneéletnek.”

*      A hajót egy német tengeralattjáró megtorpedózta.

**   Álbum de melodías: Carezza-Vals, Dans le Bois, La sirena, stb.; 12 Danzas Españolas.  - Kiváló zenedarabok, a kedvenceim közé tartoznak.

Granados plays Granados, Danza espanola no 5, Andaluza

Granados - La serenata del espectro from Goyescas

665   Búbánat • előzmény664 2018-03-24 12:31:02

Ma 113 esztendeje halt meg Jules Verne.

Verne tudományos-fantasztikus-, és kalandregényeiben olykor felbukkannak zenére, zeneszerzőkre és műveikre, vagy képzőművészeti ágakra vonatkozó utalások.  Például Az úszó sziget;  Nemo kapitány; Párizs a XX. században; Disz úrfi és Esz kisasszony; A várkastély a Kárpátokban…

Egy-egy könyvéből vett részlet felidézésével emlékezem a nagy francia íróra – halála  évfordulóján:

 

Ismert regénye A várkastély a Kárpátokban, amelyben egy megszállott báró olaszországi útján megismerkedik egy csodálatos hangú és szépségű operaénekesnővel, aki azonban meghal. Megszállott rajongója előzőleg egy tudós segítségével fonográffal hangfelvételt készít Stilla hangjáról és egy találmány segítségével ki is tudja vetíteni az énekesnő alakját. Így őrzi a báró Stilla hangját, örökké kínzó emlékét. (Íme, a hangosfilm bizonyos őse, előképe a regényben.)

A várkastély ura, Gortz báró, miközben a modern kutatásokat finanszírozó, és a saját kastélyát mindenféle elektromos és vegyi kütyükkel telerakó arisztokrata XIX. századi eredetű toposzát is megjeleníti, egyszersmind a romantika korának jellegzetes operarajongója: annyira rabul ejti a zene, hogy ott ül páholyában minden előadáson, és amikor végül elhatalmasodó bolondériája elraboltatja vele a tehetséges és gyönyörű szopránt, azt sem a nő szépsége, hanem az énektudása miatt teszi. Az arc bája csak másodlagos.

Gortz báró végigvezeti az ifjú Telekit a kastély egyik termén, és a zenei gyűjteményét mutogatja neki: "Tessék, ez itt Hector Berlioz karmesteri pálcája, Beethoven írótolla, és Rossini marhaszelete". Vagy amikor a gróf kitörni próbál a lezárt szobából, és az őt kísérő Ignác a zeneszerző szobrát nyomja a kezébe, Teleki felkiált: "Az isteni Beethovent faltörő kosnak? Nem!" Aztán eltűnődik, és: "Végül is... csak egy operát írt... igaz?". És péppé zúzzák szegény Ludwig fejét az áttörhetetlen ajtón.

/Forrás: Limonádé gróf (Várkastély a Kárpátokban)
Kerékgyártó György, 2007-02-02 [ Főtéma ] Momus!/

[...] "Ebben az időben egy híres énekesnő szerepelt a San Carlo Színházban; tiszta hangja, kiforrott előadásmódja, drámai játéka a szenvedélyes zenebarátok csodálatát érdemelte ki. Stilla addigsohasem keresett külföldön babért, s nem énekelt mást, mint olasz zenét, amely első helyenállt a kor művészetében. Sorjában fellépett a torinói Carignan, a milánói Scala, a velencei Fenice, a firenzei Alfieri, a római Apollo és a nápolyi San Carlo Színházban, és e diadalútjanyomán egyáltalán nem sajnálta, hogy még nem szerepelt Európa más színpadain.Stilla ekkor huszonöt éves volt és csodálatosan szép: hosszú haja aranyszínben játszott, mélytüzű fekete szemében lángok villóztak, vonásai tiszták voltak, arcszíne meleg tónusú, alakjapedig olyan, hogy Praxitelész vésője sem formálhatta volna tökéletesebbre. És ez a teremtésnagyszerű művésszé, második Malibranná fejlődött, akiről ugyancsak elmondhatta volna Musset:

„És a kínt éneked mennybe ragadta fel!”

És a hang; melyet a költők legnépszerűbbike halhatatlan stancáiban így magasztalt:

„...s e szívből fakadó hang hat csak el a szívig...”

- éppen ilyen volt a Stilláé a maga kimondhatatlan nagyszerűségében.Ez a  művésznő, aki olyan tökéletesen ábrázolta a gyöngédség hangjait, a lélek leg-hatalmasabb érzéseit - saját szívében állítólag sohasem érezte ennek rezdülését. Sohasemszeretett, szeme sohasem viszonozta a színpadon rászegeződő ezernyi pillantást. Úgy látszott,csak a művészetében és kizárólag a művészetéért akar élni."

 

Az ideális város c. fantasztikus írásában egy helyen elektromos koncertről víziónál, ahol egy zongorista Párizsban hangversenyezik, s produkcióját \"villamos huzalok kapcsolják össze amiens-i, londoni, bécsi, római, pétervári és pekingi zongorákkal\".

 

Vagy ott van pl. egy 1863. után íródott regénye, amelynek címe: Párizs a XX. században. A fantasztikus történet 1962-ben játszódik. Az egyik fejezetből idézem: \"...egy magyar rendszer jóvoltából kétszáz zongora villanyvezetékkel volt összekötve egymással és más hangszerekkel is, így az áram segítségével egyetlen művész egyszerre tudta megszólaltatni valamennyit. Egyetlen zongora kétszáznak a hangerejét szolgáltatta tehát!....\"

Ugyanebben a könyvében egy másik fejezetnek ezt a címet adta a szerző:

\"amelybena régiés a modern zenéről esik szóvalamint néhány hangszer gyakorlati felhasználásárólis\". Igazi Verne-i humorral találkozhatunk itt is, amikor szarkasztikusan fogalmaz a jövőben élő emberek zene imádatáról Offenbach, Berlioz, Meyerbeer, Verdi és Wagner apropójánésamikor kifigurázza a zenekar \"fejlődését\", a hangszerek teljesítményének előtérbe állítását a minőség rovására. Az egész könyv egy orwelli látomás egy humánum nélküli világról Tényleg, látnoki képességekkel megáldott író volt, aki előre látta az autó, a metró, a számítógép, a telefax, a szintetizátor működését, de azt is, hogy a XX. század második felében sivár ésüzleties lesz az élet.

 

Jules Verne: Az úszó sziget

  1. fejezet: A vonósnégyes - részlet

[…] A vonósnégyes társaság pedig jó húsz mérföldnyire járt még San Diegótól.

De ugyan bizony mit is keresett ez a négy művész - mégpedig négy francia, sőt, mi több, négy telivér párizsi - Dél-Kaliforniának e barátságtalan vidékén?...

Hogy mit kerestek?... Mindjárt számot adunk róla röviden, a négy művészt is lefestjük pár vonással. Mert hogy a véletlen, ez a szeszélyes szereposztó, őket is osztályossá tette abban a csodálatos történetben, amelyet elmondandók vagyunk.

A szóban forgó év folyamán - legföljebb harmincévnyi pontossággal határozhatjuk meg - az Amerikai Egyesült Államok szövetségzászlóján megkétszerezték a csillagok számát. Iparuk és kereskedelmük tetőpontján állanak, mióta a szövetséges államtestbe Kanadát fel a sarktenger legszélső határáig, továbbá Mexikót, Guatemalát, Hondurast és Costa Ricát egészen a Panama-csatornáig bekebelezték. Az országokat rabló jenkik szívében fölébredt a műérzék is, és habár saját alkotásaik a szépművészetek terén még nagyon gyámoltalanok voltak, valamint a nemzeti szellem a festészettől, szobrászattól és a zenétől egy kissé idegenkedett: mindazonáltal a szépművészetek termékei iránt az érzék köztük általánosan elterjedt. Régi és újabb mesterek festményeit mesés áron megvásárolták, nyilvános és magánképtáraikat velük megtöltötték; a hírneves énekeseket és színészeket, valamint a legkiválóbb zenészeket hallatlan áron vendégszereplésekre szerződtették, és így az amerikaiakból hiányzó érzéket a szép és nemes dolgok iránt lassanként fölébresztették.

Ami a zenét illeti, az Újvilág műkedvelői eleinte a XIX. század

mestereinek műveiért lelkesedtek, mégpedig ezekért: Meyerbeer,Halévy, Gounod, Berlioz, Wagner, Verdi, Massé, Saint-Saë ns, Reyer, Massenet és Delibes. Majd lassacskán kezdették felfogni Mozart, Beethoven és Haydn mélyebb értelmű műveit is, és áhítoztak annak a legnagyobb művészetnek a forrásaira, amelyek a XVIII. század folyamán oly dúsan buzogtak. Az operákra következtek a lírai drámák, a lírai drámákra a szimfóniák, szonáták és a zenekari hangversenydarabok. Az idő tájt, amikor történetünk játszódik, az Egyesült Államokban a szonátákért rajongtak. Szívesen megfizették akár hangjegyenként: a felet húsz, a negyedet tíz, a nyolcadot öt dollárjával.

E divatos hóbortról tudomást szerzett négy kiváló hegedűművész, és eljöttek az Egyesült Államokba, hogy dicsőséget és kincset arassanak. Négy jó barátból állott a művésztársaság, a párizsi konzervatórium egykori növendékeiből; Párizsban személyiségük általános elismertségnek örvendett, és főleg az Amerikában eladdig ismeretlen "kamarazenét" művelték, s ezért köztiszteletben álltak. Csakhogy micsoda páratlan művészettel, felséges összjátékkal és mélységes értelemmel szólaltatták is meg Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Haydn és Chopin, e halhatatlan zeneszerzőknek négy vonós hangszerre írt (első és második hegedű, mélyhegedű és gordonka) darabjait! Semmi lárma, semmi hatáshajhászat, csak tökéletes összhang és páratlan művészet! A kvartett sikerének nagyságát azmég jobban magyarázza, hogy a műértő közönség kezdett már kifáradni a rengeteg harmonikus és szimfonikus zenekari hangverseny végighallgatásában. Mert igaz ugyan, hogy a zene nem egyéb, mint művészileg kombinált tetszetős hanghullámok által való megihletése a léleknek, csakhogy e hullámokat nem szabad siketítő viharzúgássá fokozni!...

Szóval a mi négy művészünk azt akarta, hogy az amerikaiakkal megismertesse a kamarazene szelíd, szóval ki nem fejezhető élvezetét. Összetanakodtak, és két évvel ezelőtt az Újvilágba utaztak; a jenki műkedvelők ez idő alatt bőségesen részesítették őket "hurrá"-ikban és szórták lábaik elé nem kevésbé épületesen csengő dollárjaikat. Zene-matinéiket vagy soirée-ikat a közönség rendkívül kívánatos csemegének tartotta. A "Koncert-Quartett" - így nevezték el őket - alig győzte elfogadni a dúsgazdag amerikaiak meghívását. E nélkül valamire való ünnepség, mulatság elképzelhető sem volt, avagy ha akadt is, nem képezte közérdeklődés tárgyát. Ez az általános lelkesedés immáron tekintélyes összegek birtokába juttatta a művésztársaság tagjait, ha ugyan egyre-másra berakosgatták volna a New York-i bankba!...

 

Verne: A Nemo kapitány

XI. fejezetből (A”Nautilus”)  - részlet

[...] Az egyszerű rajzú falikárpiton vagy harminc festmény ékeskedett egyforma keretben: megannyi mestermű. A képek között, ügyesen elrendezve, itt is, amott is csillogó, középkori fegyvergyűjtemény. A festmények óriási értéket képviseltek: legtöbbje ismerős volt nekem: európai magángyűjteményekben s képkiállításon csodáltam meg egykor ezeket a ritka szép darabokat. A régi mesterek ilyen képekkel szerepeltek: Rafael egy Madonnával, Leonardo da Vinci egy Szűz Máriával, Correggio egy nimfával, Tiziántól egy női arckép, Veronesétől a Három királyok, egy Murillo-mennybemenetel, egy Holbein-arckép, Velazqueztől egy szerzetes, egy Ribera-vértanú, vásári jelenet Rubenstől, két Teniers (flamand táj), két kis életkép Metsutól és Paulus Potterstől, egy Prudhon-vászon, egy egész sor tengeri tájkép Backhuysentől és Vernet-től. A modern mesterek képei Delacroix, Ingres és még mások kézjegyét viselték. A pompás múzeum szögleteiben elhelyezett talapzatokon a legszebb antik szobrok csodálatos, kicsinyített márvány- vagy bronzmásolatai álltak. Nemo kapitány előre megmondta, hogy csodálatos látványok egész sorában lesz részem a Nautiluson, s valóban, csak ámultam és bámultam...

- És a muzsikusok? - kérdeztem, a partitúrákra mutatva.

A terem végében egy kis beépített orgonán hevertek. Weber, Rossini, Mozart, Beethoven, Haydn, Meyerbeer, Herold, Wagner, Auber, Gounod és más zeneszerzők nevét olvastam a kottákon.

- Ezek a muzsikusok - felelte Nemo kapitány - számomra Orpheus kortársai. A halottak emlékezetében elmosódik az idő. Én halott vagyok, professzor úr - olyan alaposan meghaltam, mint az ön elhunyt barátai, akik hatlábnyi mélységben feküsznek a föld alatt!...”

 

"FEKETÉN-FEHÉRE"N - A hugenották az Erkel Színházbam

Szerző: Bozó Péter 
Lapszám: 2017 december (MUZSIKA)

„Talán akad olyan a lap olvasói között, aki ismeri Jules Verne (Verne Gyula) fantasztikus novelláját, amely a Doktor Ox teóriája címet viseli. Ebben a lassú, álmos, és szenvtelen flandriai kisváros, Quiquendone lakói ördögi tudományos kísérlet alanyaivá válnak. Doktor Ox és laboránsa, Ygène (a két név együtt az oxigén szó francia alakját adja ki) azzal az ürüggyel, hogy bevezeti a városban az oxihidrikus gázzal működő közvilágítást, felgyorsítja, agresszívvé és harciassá teszi a lakókat. Pedig ez nem is olyan egyszerű feladat:

„mivel Quiquendone-ban semmit sem csináltak gyorsan, a drámai műveknek is alkalmazkodniuk kellett a quiquendone-iak vérmérsékletéhez. Jóllehet a színház kapuit rendszerint négy órakor nyitották, és tízkor zárták, nem volt példa arra, hogy e hat óra alatt két felvonásnál többet játszottak volna. Az Ördög Róbert, A hugenották vagy a Tell Vilmos rendszerint három színházi estét töltött be, olyan lassú tempóban játszották ezeket a remekműveket. A vivace valóságos adagióvá nyúlt a quiquendone-i színházban. Az allegrónak sosem akart vége szakadni. A zenei hatvannegyed hosszabb ideig hangzott, mint a közönséges egész hang bármely más országban. A leggyorsabb futam a quiquendone-iak ízlése szerint gregorián himnusznak hatott, a könnyed trilla pedig elbágyadt, kimért lett, hogy ne sértse a műértő füleket." Ilyen volt tehát Verne szerint Quiquendone, amelynek lakói azonban a Doktor Ox-féle oxihidrikus gáz hatására szokatlanul gyorssá és energikussá váltak, olyannyira, hogy „A hugenották negyedik felvonása, amely máskor óraműszerű pontossággal hat óra hosszat tartott, [...] fél ötkor kezdődött, és öt óra előtt tizenkét perccel végződött. Vagyis tizennyolc percig tartott!"

 

 

664   Búbánat 2018-03-22 17:17:16

 

Jules Verne (magyarosan Verne Gyula (Nantes, 1828. február 8. – Amiens, 1905. március 24. ) francia író,  egyben a tudományos-fantasztikus irodalom korszakalkotó alakja.

Jules Verne and Madame Verne ca. 1900

A könyveiben említett száznyolc terv és találmány döntő többségét mára már megvalósították.

Kiemelkedő művei között szerepel a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, a Nemo kapitány, a Sándor Mátyás, a Sztrogof Mihály, az Utazás a Föld középpontja feléA rejtelmes sziget, a Grant kapitány gyermekei, az Utazás a Holdba és a Hold körül, a Hódító RoburA tizenöt éves kapitány, A prémvadászok, a Kétévi vakáció, de ismertek még: a Hatteras kapitány, az  Észak Dél ellen, A Dél csillaga, a Lángban álló szigettenger, A francia zászló, A világ ura, a Névtelen család, az Antifer mester csodálatos kalandjai, a Cirkuszkocsival a sarkvidéken át, A dunai hajós, a Várkastély a Kárpátokban, az Egy kínai viszontagságai Kínában, A makacs Keraban, a Robinsonok iskolája, az Öt hét léghajón stb.

 

663   Búbánat 2018-03-21 16:29:59

Ma 179 éve született meg Muszorgszkij

Negyvenkét évre méretezett rövid élete csupa ellentmondás volt. Katonának nevelték, de hírnévre zongoristaként és főleg zeneszerzőként tett szert. Ősi, jómódú birtokoscsalád sarja, de legjobban az egyszerű nép és a muzsikok között érezte magát. Kiegyensúlyozott, alkotásban gazdag életre vágyott, ehelyett megélhetési gondokkal, egyre súlyosbodó idegbajával és alkoholrohamaival kellett küzdenie. Ellentmondások szorították béklyóba életét, s mégis ő az – s talán épp ez a legnagyobb ellentmondás -, aki a legkiemelkedőbb és a legtöbb újat hozó egyénisége a XIX. század orosz zeneirodalmának. És ha a moszkvai Tretyakov Galériában rátekintünk a kortárs Ilja Jefimovics Repin (1844 – 1930) realista művész festményére, melyet alig valamivel halála előtt készített a zeneszerzőről, megdöbbent a festő éleslátása. A portrén visszatükrözteti modellje életének minden gyötrelmes küzdelmét.

Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij 1839. március 21-én született a Toropec városka közelében fekvő Karevóban, a családi birtokon. A zenei hajlam hamar jelentkezik nála. Kilencéves korában már feltűnően jól zongorázik, az atyai elképzelés mégis más irányba tereli életének folyását. Pétervárott katonaiskolába kerül, elvégzi a gárdatiszti iskolát is, és a szülői akaratnak engedelmeskedve megmarad a szinte gyűlölt katonatiszti egyenruha mellett. Tizenhét évesen zászlósként belép a még Nagy Péter alapította híres Preobrazsenszkij testőrezredbe, de nem marad itt sokáig. Megismerkedve Pétervár zenei életének egyéniségeivel, vágyaira hallgatva, kilép a hadseregből, s elindul a zenei pályán. Érdekes megnyilvánulása a sorsnak: kezdetben legnagyobb hatással éppen a katonaorvos zenész Borogyin (1833 – 1887) volt rá, aki azonban élete végéig kitartott az orvosi hivatás és zeneszerzés mellett. A katonai pályára való készülés éveiben is magánszorgalomból bővíti zenei ismereteit, tökéletesíti zongoratudását, de amikor függetlenné válik, nagy tudásszomjjal és akaraterővel kezd foglalkozni az akkor már kitűnően zongorázó ifjú a zeneelmélettel.

Tanulmányainak irányítója Balakirev (1837 – 1910), az „új orosz zenei iskola” vezető egyénisége. Az orosz zene történetében oly kiemelkedő zenészcsoport, a „hatalmasok kis csoportja”, illetve az „ötök” néven válik ismeretessé. Tagjai: Balakirev, Kjui, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov és Borogyin. Ez az öt oly különböző képzettségű zeneszerző céljául – Glinka (1904 – 1857) örökségeként – a nép életének valóságos ábrázolását tűzte ki, stílusuk alapját pedig az orosz népdalban látták.

A csoport legzseniálisabb – itt is micsoda ellentmondás, hogy zsenialitása és zenei felkészültsége között nincs meg az ideális összhang – és legradikálisabb tagja éppen Muszorgszkij volt.

Értékeit a Gyermekszoba-dalok című ciklus alapján Liszt Ferenc is felismerte, és foglalkozott a gondolattal, hogy saját igényeihez igazítva átírja őket zongorára.

Több operai szárnypróbálgatás után (Flaubert Salambo című regénye alapján, majd Gogol Házasság című vígjátékából merítve) találkozott élete nagy témájával, Puskin Borisz Godunovjával.   Hogy a stílusa és a nyelve mennyire új ennek a gigantikus alkotásnak, és hogy mai szemmel is mennyire korszakalkotó, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy cári színházak igazgatósága egyből elutasította és előadhatatlannak minősítette az operát, mivel – Rimszkij-Korszakov közlése alapján tudjuk„a mélyen tisztelt bizottság nem tudta megérteni az újszerű és szokatlan zenét”. Ezek után Muszorgszkij új színekkel gazdagítva és a régieket elhagyva átdolgozta a művet, melyet azonban még így is ismét visszautasítottak. Csak hosszú harc után – miután már Pétervárott egyes részleteit bemutatták – engedélyezték Moszkvában a bemutatót. Ott azonban az opera igazi sikert aratott. A mű további sorsáról még meg kell említeni egy érdekességet. Hogy a szerző halála után a segíteni akaró barát, Rimszkij-Korszakov a művet színpadon tarthassa, a zenekari részt átdolgozta, hangzását „megfinomította”, éleit lekerekítette és „jobban hangzóvá” tette. Ez a módosított változata, melynek fő propagálója, Fjodor Saljapin, a legendás hírű basszista volt, ma is él, s a Moszkvai Nagy Színház is ezt tartotta sokáig műsorán. Pedig hát világszerte egyre gyakoribb az eredeti Muszorgszkij-hangszereléshez való visszatérés.

A Borisz Godunov mellett életművének másik tartópillére egy további történelmi népi zenedráma, a Hovanscsina.

A közismert és népszerű Muszorgszkij-művek között meg kell említeni Az éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményt, a Kiállítás képei címen ismert zongorakompozíciót, amelyben karakterisztikus portrét fest elhalt barátja képeiről. A mű népszerűsítéséhez sokban hozzájárult a francia Maurice Ravel zseniális, a művel egyenértékű hangszerelése is.

Sajnos, a komponista magánélete roppant zilált volt. A jobbágyság eltörlése után ősi családi birtok már nem jelentett anyagi biztonságot, lélekölő hivatalnoki állást kellett vállalnia, és albérletbe kényszerült. A rendezetlen viszonyok következtében egyre inkább hatalmába kerítette végzetes szenvedélye, az alkohol. Társasága szemében a Borisz Godunov ünnepelt alkotója elveszett ember. Élete utolsó éveinek, amikor még mindig ragyogó pianista, egyetlen napfényesebb eseménye egy dél-oroszországi hangversenykörút. Ennek végeztével azonban visszazuhan szenvedélyébe, s rövid kórházi gondozás után 1881. március 16-án megváltja kínjaitól a halál.

/Búbánat/

662   Ardelao 2018-03-21 14:14:07

 

179 évvel ezelőtt, ezen a napon született Modeszt Petrovics MUSZORGSZKIJ orosz zeneszerző, a 19. század zenetörténetének egyik kimagasló alakja.

(1839.III.21 – 1881.III.28.)
 

V. V. Sztaszov: MUSZORGSZKIJ
 

Sztaszov a XIX. század második fele orosz zenetörténetének és zenekritikájának Szerov mellett legnagyobb alakja, a forradalmi demokrácia bátor harcosa, Csernisevszkij hű tanítványa volt. Muszorgszkijról szóló írása, melyet most magyar nyelven is kezébe vehet az olvasó, különös érdekkel bír: Sztaszov a kortárs és a barát, forró szeretetével vázolja fel Muszorgszkij élettörténetét, bemutatva művészetének népi jellegét, kritikai realizmusát és kimagasló helyét az egyetemes zenetörténetben.

Sztaszov szerint Muszorgszkij művészetének titka: népi jellege és realista mélysége. Elemzéseiben kiemeli, hogy Muszorgszkij minden jelentős művében, operáiban éppúgy, mint románcaiban, mindenütt az orosz nép játssza a főszerepet. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy a Muszorgszkij által képviselt zenei alkotómódszer és világnézet a zenetörténetben megfelel annak a fejlődési vonalnak, melyet az irodalomban Gogoly indított el. Így ír a Borisz Godunovról, Muszorgszkij életének főművéről:

«A valóság ilyen megközelítése, ahogy Muszorgszkij zenéjében látjuk, csak Gogoly és Osztrovszkij legjobb alkotásaiban fedezhető fel. . . . A történelem megértése, a néplélek, a néphangulat, a népi bölcsesség és balgaság, a népi erő és gyengeség, tragikum és humor számtalan árnyalatának mély-értelmű ábrázolása — mindez egyedülálló Muszorgszkijnál.»

Ugyanezeknek az elveknek a győzelmét mutatja be Muszorgszkij románcainak elemzésénél is: «ez, . . . a nemzeti muzsika és speciálisan ... a mélyen népi, tökéletesen új, gogolyi módon realista jelenetek és képek előadása volt.»

Sztaszov könyvét az elemzések mélysége mellett is közérthető előadásmódja alkalmassá teszi arra, hogy Muszorgszkij hallgatóinak egyre növekvő tábora jobban megismerkedhessék a mester életével és életművével.

 

Z. D.

(Művelt Nép.)

TÁRSADALMI SZEMLE, 1952. (11. szám)

661   Ardelao 2018-03-21 13:11:23

56 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el kiváló operaénekesnőnk,

Sándor Erzsi (1885-1962)  

1931-ben énekesnői működésének 25. évfordulóját  a muzsikus világ, szoborleleplezéssel, szónoklatokkal és a Magyar Királyi Operaházban tartott díszelőadással ünnepelte meg. Ebből az alkalomból a következő írás jelent meg róla:

 „[…] Ritka eset, hogy valaki művészi kvalitásainak hervadatlan virágzásában érhet el hasonló, énekeseknél igazán kivételes jubiláris dátumot. Kolozsvárott kezdte meg énektanulmányait s Budapesten a Zeneakadémián fejezte be. Az évzáró vizsgán oly tüneményes sikert aratott páratlan csengésű hangjával, muzikalitásával és már akkor jelentős koloraturatechnikájával, hogy az Operaház rögtön tagjai sorába szerződtette. Lakmé szerepében hódította meg akkor a pesti közönséget és ma, huszonöt év után, ismét a Lakmé címszerepebén ünnepelte őt tomboló tapsokkal a jubileumi előadás ünnepi hangulatú hallgatósága. E két végpont között különböző korszakok különféle stílusok dalműveinek több, mint félszáz főszerepét játszotta. Sokoldalúsága valóban imponáló, ha elgondoljuk, hogy a múlt század divatos olasz operáiban (Lucia, Rosina) Verdi és Puccini dalműveiben, Mozart örökéletű gyöngyeiben, azonkívül Mayerbeer, Offenbach, Wolff-Ferrari és Strauss operáiban épp oly nagyszerű, felülmúlhatatlan volt, mint Erkel Bánk bánjában és Hunyadi Lászlójában. Sándor Erzsi azokhoz a kiválasztottakhoz tartozik, kiknél a természetnek pazar bőkezűségével adományozott hanganyaga mellé még nagyszerű színészi kvalitások is járultak. […]“

(A ZENE, 1931 / 7. SZÁM)

Delibes: Lakmé - Csengettyűária – Énekli: Sándor Erzsi

(További bejegyzések e témában: „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei“ topikban, a 450.,451.,452.,453. sz. alatt )

660   Ardelao 2018-03-21 10:13:38

 

82 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alekszandr Konsztantyinovics Glazunov orosz zeneszerző, karmester és tanár.

Az orosz muzsika egyik legkiemelkedőbb alakja.

(1865.VIII.10. Szentpétervár – 1936.III.21. Neuilly-sur-Seine)

 

Glazunov halálhírét kapták a Pesten vendégszereplő művészek

Nagy részvétet keltett vasárnap Budapesten a művészvilágban Alexander Konstantinovics Glazunov, a nagy zeneszerző halálának híre. Magda Tagliaferro olasz zongoraművésznő, aki minapi hangversenye után még a magyar fővárosban tartózkodik, szombaton este telefonon beszélt párizsi impressziójával: ő közölte vele Glazunov halálhírét.
 

— Ma este egy hangversenyünkön éppen Glazunov hegedűversenyét játszotta egy művész, — mondotta a párizsi impresszárió a telefonba — amikor értesültem Glazunov haláláról.

A műsorszám után kimenteni a pódiumra és bejelentettem a közönségnek. A hangverseny publikuma mély meg-illetődéssel fogadta a hírt.
 

Glazunov, aki 1865. augusztus 10-én született Szentpéterváron, a régi nagy orosz zeneszerzőgárda csoportjához tartozott. Művészete folytatása volt Csajkovszkij, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Borodin muzsikájának. Első szimfóniáját, mint reáliskolai tanuló 16 éves korában írta. 1899-ben lett a zeneszerzés tanára a Szentpétervári konzervatóriumban. Sok szimfóniát, zenekari művet, szimfonikus költeményt, vonósnégyest komponált, és több színpadi művet is. Borodin «Igor herceg» című operáját Rimszkij-Korszakovval együtt ő hangszerelte és fejezte be. Később igazgatója lett a pétervári konzervatóriumnak. A szovjet-uralom elején el akarta hagyni Oroszországot, ez azonban nem sikerült neki, csak később, betegsége miatt engedték meg, hogy Franciaországba költözzék.
 

Glazunov unoka-húga Budapesten él. Amikor Melles Béla,* Operaházunk hangversenymestere orosz hadifogoly volt ismerkedett meg a leánnyal, feleségül vette és magával hozta Budapestre.
 

Beszéltünk tegnap Issay Dobrovennel, az ugyancsak Budapesten tartózkodó híres orosz karmesterrel, aki nagyon jól ismerte személyesen is Glazunovot és szintén értesült haláláról.

— Nagy szomorúsággal hallottam Glazunov halálának hírét, — mondotta nekünk Dobroven. — Engem is tanított Szentpéterváron. Olyan jó ember volt, hogy legendákat mesélek róla. Ingyen tanultak nála a tehetséges művészek, akiket még anyagilag is támogatott. Jascha Heifetz, Mischa Elman és egy sereg más nagy muzsikus nála lakott Szentpéterváron. Mert felismerte bennük a tehetséget, szívesen látta őket. Párizsban élt állandóan az utolsó időben és ott, komponálgatott. Halála igen nagy vesztesége a zenei kultúrának.

AZ EST, 1936. március 24. (27. Évfolyam, 70. szám)

 

*Melles Béla (Baja, 1891. június 26.Bp., 1939. február 4.): hegedűművész.

Hadifogsága idején Szentpétervárott Auer Lipót és Glazunov tanítványa.

(Megj., A.)

659   Ardelao 2018-03-20 18:45:57

SZÜLETÉSNAP

UGYANAZNAP HÁRMAN

Dalos László írása

Úgy látszik, zenés hónap ez a március, huszadik napja még muzsikásabb. Miért? Száz esztendeje, 1890. március 20-án született Beniamino Gigli, és ugyanaznap, csak huszonöt évvel később, 1915-ben: Carelli Gábor és Szvjatoszlav Richter. Két operaénekes, ráadásul tenorista, meg egy zongoraművész.

1.
«Non ti scordar di me» — énekelte Beniamino Gigli, ráadásul, végső befejező számként, búcsúhangversenyén, 1955-ben, tavasszal, «alla stagion dei fior» virágok évadján.
«Ne felejts el...» — énekelte, s az eredeti olasz mondatban félreérthetetlenül benne van az is, hogy engem. Te ne felejts el engem. Ültünk a rádió előtt. „Nem magyarul énekel a bácsi?” — kérdezte négyéves kisfiam, mert ő is végighallgatta a koncertet. Nem, nem magyarul énekelt. De azért mind a hárman értettük.


A hang páratlanul szép volt még mindig. De a hatvanöt éves férfi — hallatszott az is! — már keményen megvívott az elegendő levegőért. Egy ember búcsúzott színpadtól, pódiumtól, egy ember, aki, mint mindannyiunk, esendő, s a lélegzetvétele már nem a régi.


No de a Hang, a voce! Ezt a hangot, ennek a mesterhangszernek érzelmi gazdagságát, lágyságát, hajlékonyságát és — miért ne mondanám ki?! — örömbe ringató édességét siratta el valaki egyszer, a második világháború sötét idejében, a rádió mikrofonja előtt, mert az a hír érkezett: bombatámadás ölte meg Beniamino Giglit. A rádió-előadó a «L’arlesiana» című Ciela-opera nevezetes tenoráriáját forgattatta le a stúdió korongján, s elemezte, miként építi föl — akkor azt hittük: ez már visszavonhatatlanul múlt idővé változott — a nagy olasz az

«E la solita storia del pastore» kezdetű áriát.


A halálhír: álhírnek bizonyult; Gigli jóval később, 1957-ben hunyt el. Lírai tenorista volt, az érzés volt a világa, sőt, talán a nemes érzelmesség. Vigyázat! Nem érzelgősségről van szó. Művész nem lehet az. Márpedig a Recanatiban száz éve született dalnok az operatörténet legnagyobb művészei közé tartozik. «E come vivo? Vivo!» — senki nem tudta a Bohémélet Rodolphe-jának ezt a garasos hencegését, ezt a hét hangot, olyan bájjal elénekelni, mint ő. Rigoletto-beli hercege sem annyira csak könnyelmű, mint inkább charmeur; «Ella mi fu rapita» kezdetű áriájában az őszinte érzelem is megszólal. No és az álomária, Massenet: Manon-jából?!


Többször járt nálunk is. Őrzök egy ötvenhárom éves műsorfüzetet, amely a Városi Színház (a mai Erkel Színház) Magyar Királyi Operaház rendezte rendkívüli vendégciklusáról szól, s címoldalán arról, hogy 1937. május 18-án este 8 órakor «Az álarcosbál» című operában lép fel — „Gigli Beniamino”. (Mert akkor még így „magyarosítottunk”.) Három nappal később a «Parasztbecsületben», s utána hangversenyen, ugyanott. (Érdekes párosítás volt ez: egy egyfelvonásos opera, utána szünet, majd koncert.)


Akkor, két fellépése között készült vele az a Gách Marianne-interjú, amelynek riportképein látható Gigli „bűvészmutatványa”: hogyan lesz két sósperecből egy. ... (S amely egy tizenkét és fél éves kis gimnazistában az elhatározást szülte: színházi hírlapíró lesz.)


Erre gondolok most, századik születésnapja közeledvén: hogy nemcsak a hangja ragadott magával már igen korán, de — akaratlanul — egy kissé a későbbi sorsom, az életem alakítója lett.
 

2.
Melyik lehetett az a film, amelyben Gigli egy bizonyos Carelli nevű tenoristát alakított? A Te vagy a boldogságom? Az Ave Maria? Az Egyedül csak te? Vagy az Enyém vagy?


Carelli Gábor, Amerikából évről évre hazalátogató tenoristánk az „Utam a Metropolitanbe” című könyvében elmondja: Beniamino Gigli nemcsak a meghallgatója, támogatója, mentora és mestere volt, nemcsak atyai jó barátja, hanem — keresztapja is: egyik filmbeli nevét „adta át” művésznévül.
 

Ez már négyévi ismeretség után, 1938-ban történt.
Az első találkozáskor, még 1934-ben, amikor a budapesti Hungária Szállóban meghallgatta Gigli a magyar fiatalembert, már kiderült a véletlen (!): ugyanaznap születtek.


Vannak ilyen sorsszerű véletlenek.
Carelli Gábor nemcsak könyvében ír sokat Gigliről, de rádióelőadás-sorozatának egyikében talán a legtöbbet mondta el a rajongva szeretett példaképről.
 

Egyszer régen, vagy harminc esztendeje, a MUOSZ-ban, csak a hírlapíróknak, külön hangversenyt adott Carelli Gábor. Ott hallottam tőle a — «L’arlesiana» tenoráriáját. «E la solita storia del pastore . . . Anch’io vorrei dormir cosi...» — s megcsapott annak a háborús években hallott rádióelőadásnak hangulata! Képzavargyanús, de leírom: a mester „szellemujja” érzett a Cilea-ária előadásán: Carelli mindenben követte — nem utánozta, mert az más! — Giglit, és közben Carelli volt és maradt.


Jólesett aztán vele másnap végigjárni gyermek- és ifjúkora színtereit. A legendás hírű Markó utcai gimnáziumban — ahol osztálytársa volt feledhetetlen pályatársunk, Mátrai-Betegh Béla, — a Metropolitan tenoristája beült a régi padba; s mert természetrajzi szertáros volt, kerestük a mai szertárban a régi, kitömött baglyot. De nem találtuk. Ó, a Berzsenyi Gimnázium! Vajthó Lászlót tanár úr! Carelliék, vagy akkor még: Krausz Gabiék osztálya adta ki a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban „A törvények útja” című Bessenyei György-művet.
 

Carelli Gábort 1939-ben Gigli juttatta ki Amerikába.

 

Évtizedeken át énekelte a lírai szerepkör szerelmes és kedves, szomorú és derűs figuráit. A háború befejezése után, mihelyt lehetett, hazajött vendégszerepelni, a Traviátában, aztán a Lammermoori Luciában. Amióta nem aktív énekes: fáradhatatlan tanár. Szinte évenként tart mesterkurzust a Zeneakadémián. Kifogyhatatlan az érdekes és hasznos történetekből a rádió mikrofonja előtt.


És történt vele például valami, még az érettségijén. Az elnök hallott már róla, hogy szépen énekel. Fölszólította tehát, hogy miután Balassi Bálintról beszélt, adja elő az «O, sole miót...» A maturandus bele is fogott, ám az elnök ekkor megjegyezte: mégsem illendő itt és most (!) énekelni. Mondja el hát a népszerű olasz dal versét, dallam nélkül. ... És ő teljesítette a kérést. Alighanem az egyetlen tenoristája a világnak, aki az O, sole miót nemcsak énekelte, de — egyszer legalábbis — elszavalta. ...
 

3.
Hárman jutnak eszembe, akik amúgy egyből berobbantak hozzánk.  
 

Szilva Kaputikjan örmény költőnő kezdte, talán 1950-ben. Egy versét mondták el a rádió mikrofonja előtt: Elment. ... Nagy poétatárs, Szabó Lőrinc fordította. (Később úgy ír valahol: a magáénak is szívesen vállalná!) Másnaptól a levelek megállíthatatlan áradata zúdult a rádióra, mindenki a Kaputikjan-költeményt kérte. Soha nagyobb sikert.


Húsz évvel később egy ismeretlen fiatal basszista jött, énekelt és győzött, Jevgenyij Nyesztyerenko. Ugye, mondanom sem kell: azóta nemcsak a hazájáé, nem csupán a nagyvilágé, a miénk is.


Valahol a költőnő meg az operaénekes között — félidőben, félúton — érkezett Budapestre egy hangszeres művész, pianista. Akkor még — ide-oda átírással — így jelent meg a neve: Rihter. Pedig Richter ő, c-vel (mint a magyar gyógyszerész-gyáros, a névrokona), keresztneve Szvjatoszlav. Nehéz kiejteni, de nem is nagyon kell, mert ez a zongoraművész lángelme, azonmód, puszta családi nevével lett fogalommá: Richter.
 

Olykor váratlanul toppan be hozzánk, vagy jelzi: holnap-holnapután itt lesz. Nem kell mást tenni, mint kiírni a nevét egy falragaszra! Hogy mi lesz a műsora, mit fog zongorázni? Teljesen mindegy. Akármit. Az úgyis: a csoda maga.

 
Elhiggyük, hogy ezen a napon — amely az ottani, régi naptár szerint korábbi nap volt — ő is hetvenöt éves?


Járja a világot. S ha néha, pihenésül hazautazhat az Oka folyó mellé, valahova, nem messze Taruszától, abba az erdei dácsába, hát — ott is zongorázik. Erről Konsztantyin Pausztovszkij lírai hangú tárcája mesél. Saskin, a bójaőr mondja az írónak: „Igazán nem tudta, hogy muzsikus lakik itt mifelénk? Jólelkű egy ember. De nem szereti, ha zongorázás közben zavarják. A falunkbeliek értelmes, tisztességtudó népek, szeretik is a muzsikát. Elkerülik a házat, a cserjésben rejtőznek el, a folyóról hallgatják. ... Mindennap leskelődnek, kiváltképp a lányok: mikor kezd Richter játszani. Aztán meg arról vitatkoznak, mit zongorázott. Én is szinte mindennap idesompolygok és várok. És egyszer csak az erdőből, a ház felől: zongoraszó. Amolyan könnyű futamok. Azután szétrepül a fák között, mint galambsereg a zivatarfelhőben. Szíven markol a muzsika, és visz-visz, nem tudom, hová? ...”


Egyszer, iszonyú meleg augusztusi napon, vitt minket a kishajó a dubrovniki öbölben, Lokrum szigete felé. S ki tűnik fel ott, a kikötőnél, a parton, pepita úszónadrágban s micisapkával? Szvjatoszlav Richter! Fényképezőgépemből éppen addigra lődöztem el valamennyi filmkockát. Milyen felvételről maradtam le!


Másnap este: több ezer ember a Dóm mellett, a téren. A ljubjanai szimfonikusok zenekarának fehér szmokingos szólistája Richter, Brahms B-dúr zongoraversenyét játssza. A szellemes, lendületes és förgeteges utolsó tételt meg kell ismételnie, akkora és oly hosszú-hosszú a taps, olyan dörgő az ünneplés az augusztusi csillagok alatt. ...


Mintha tegnap lett volna.


És vajon mikor volt az, amiről Petőcz András: Üzenet, b-moll című verse beszél a Holmi nevű folyóirat legutóbbi számában? „Szvjatoszlav Richter /zongorázik, mondta néhány pillanattal/ korábban a kellemesen fátyolos hangú /bemondónő, és nyugalom áradt szavaiból: / szavaiból megvesztegethetetlen bizalom / sugárzott. Csajkovszkij b-moll / zongoraversenye szól a rádióból.”


Egyikünknek, igen, a B-dúr; másikunknak a b-moll.
Egy mágus, egy varázsló, egy ember ujjai alól: a zene! A zene, amely — akár a szeretet — soha el nem múlik. ... „


FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1990. március 17. (34. Évfolyam, 11. szám)

658   Ardelao 2018-03-20 11:56:47

 Képtalálat a következőre: „Szvjatoszlav Richter”

103 évvel ezelőtt, ezen a napon született a 20. század egyik legnagyobb  zongoraművésze:  az  orosz Szvjatoszlav Teofilovics RICHTER.

Ha az ember néhány évig nem hallotta, emléke valósággal legendává szublimálódik. S ha azután megint eljön, megint játszik - oda a legenda, és valami egyszeri, teljesen lenyűgöző, elementáris, felemelő csodában van részünk... Az ötvenes évek óta hangversenyre járó magyar közönség senki mástól nem kapta meg ilyen intenzitással a koncertpódiumon az újjáteremtés, a hasonlíthatatlan kínok és gyönyörűségek közötti genezis, az interpretálás valóban kongeniális, döbbenetes alkotói élményét, mint Szvjatoszlav Richtertől.

(Hamburger Klára)

Beethoven Piano Sonata Pathétique No. 8 - Sviatoslav Richter

657   ladislav kozlok 2018-03-17 09:32:42

Christa Ludwig tegnap unnepelte 90.-dik szuletésnapját. A bécsi STOP matinét rendez az unnepelet számára - mácius 25.  

656   kokusz 2018-03-13 19:44:35

200 ÉVE - 1818.márc.11-én született Marius Petipa:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marius_Petipa

655   kokusz 2018-03-13 19:44:31

200 ÉVE - 1818.márc.11-én született Marius Petipa:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marius_Petipa

654   Ardelao 2018-03-12 10:26:11

 

81 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el HUBAY JENŐ világhírű hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus.

(1858. szeptember 15. Pest – 1937. március 12. Budapest)

 

HUBAY JENŐ, a magyar zenekultúra vezére, nesztora a Központi városháza üléstermében halt meg tragikus hirtelenséggel 1937. március 12-én, pénteken délután hat óra 12 perckor. A főváros városgazdasági bizottsága ankétot tartott az idei Szent István-ünnepségek megrendezése tárgyában. Az értekezlet több pontjának részletes letárgyalása után Cselényi Pál bizottsági tag felvilágosítást kért Hubaytól, hogy nem lehetne-e a Városi Színházban, augusztusban opera előadásokat rendezni.

Hubay erre így, felelt:

«Én is erre gondoltam, ez a legjobb megoldás, mert az Operaházban nagyon költséges dolog lenne nyáron előadásokat tartani. Amint Márkus László barátom mondotta, az augusztusi előadások kétszázezer pengőbe kerülnének az Operaháznak. A Városi Színház minden tekintetben megfelelne ennek a célnak is, nem kellene egyéb, mint kiváló művészek szerepeltetése. Fellner barátom, az Operabarátok elnöke, aki azonban ennek a bizottságnak nem tagja, mindig azt hangsúlyozta, hogy a külföldi sztárok, . . .»

Amikor idáig jutott, hirtelen elsápadt, ráborult az asztalra és melléből hörgő hangok fakadtak. A bizottság konsternálva tódult köréje, orvosért, mentőkért telefonáltak. Mire segítség érkezett, az ősz Mester kilehelte nemes lelkét.

 

A ZENE, 1937. március 16. (XVIII. Évfolyam, 10. szám)

653   Búbánat 2018-03-11 12:35:16

Ma 111 éve született Polgár Tibor, zeneszerző, karmester  (Budapest, 1907. március 11. - Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.)

 

Bónis Ferenc: Két magyar muzsikus a XX. századból: Polgár Tibor és Ránki György

/www.hitelfolyóirat.hu/

Idézem a Polgár Tiborra vonatkozó írást:

A Magyar Rádió első hőskorának, 1925-től 1950-ig, felejthetetlen művészalakja volt Polgár Tibor. Róla túlzás nélkül elmondható, hogy munkássága elválaszthatatlan az intézmény történetétől. Működött ott mint karmester, zongorakísérő, zeneszerző, hangjáték-komponista, művészi értékű zenei tréfák kiötlője, feldolgozások készítője – rádiós pályája csúcsán pedig, 1950-ig, mint művészeti igazgató. Ha Bartók zongorázott a stúdióban – mert abban a korban, 1940-ig, viszonylag gyakran került erre sor –, Polgár Tibor nem röstellte, hogy kottalapozóként teljesítsen mellette szolgálatot, vagy a jobb hangzás kedvéért, ő maga tologassa a mikrofonállványt a kötelességét félvállról vevő rendező helyett. Polgár Tibor, maga is kitűnő művész, jól tudta: ezekben a rendkívüli pillanatokban van a legközelebb a nagy zenetörténet sodrához.

Nevét hamarabb megismertem, mint őt magát. Családunk krónikája szerint az első összefüggő mondat, melyet jelen emlékezés írója (akkor még: a beszéd elemeit felfedező csecsemő) ki tudott mondani, így hangzott: „zongorán kíséri Polgár Tibor”. Amiből semmi más nem következik, mint az, hogy nálunk állandóan szólt a rádió. És abban ez a mondat hangzott el a leggyakrabban.

Sok víz folyt le a Szinván, míg személyesen is találkozhattam gyermekkorom legendás személyiségével – sőt: hogy együttműködhettem vele. Rádiós pályám hajnalán Tibor még dolgozott egy ideig a Bródy Sándor utcában; mint zeneszerző és karmester pedig később is gyakran megfordult ott. Középtermetű, sovány ember volt merészen ívelt orral, homlokába hulló hajtincsekkel, jellegzetes, kis fekete bajusszal. Beszédében enyhe pöszögésre figyeltem fel – ez azonban valahogy hozzátartozott egyéniségéhez. Kezdettől fogva csodáltam sokoldalúságát, munkabírását, átfogó zenei tudását. Új művek előadásakor, amikor is a zenekari tagok kézzel másolt szólamokból játszanak, elkerülhetetlenek az íráshibák. Ezeket, rögtön az első próbán, kapásból „fülön csípni” és az írott anyagot legott „tisztába tenni”: elsőrangú hallást és hangszerelési jártasságot kíván. Tanúja voltam ilyen „rend-próbáknak”. Tibor, lekopogva a zenekart, habozás nélkül közölte a szóban forgó muzsikussal, hogy egy-egy hang helyett milyen hangot kell igazában játszania. Ebben nem ismert tréfát.

Mert máskülönben nagyon is ismerte a tréfát. Kiváló megfigyelő és elbeszélő volt. Egy ízben Karinthy Frigyesnél vendégeskedett, ahol éppen az eszperente-játék járta. Minden feladott szót egy másikkal kellett helyettesíteni, előre megszabott, azonos magánhangzókkal. Tibor a maga nevét „adta fel” a házigazdának, azt kellett csupa e-betűs szóvá vagy szavakká formálnia. Karinthy – az ilyen nyelvi játékok nagymestere – gondolkodott, gondolkodott, de nem jutott eredményre. Későre járt, elbúcsúztak megoldás nélkül. Tibor hazament.

Otthon távirat várta Karinthy Frigyes aláírásával. Szövege ez volt: „Nemzet gyermeke, te meg te, hegy leve.” Nemzet gyermeke – vagyis „polgár”. Te meg te: vagyis „ti”. Hegy leve: vagyis „bor”. „Polgár Tibor”, csupa e betűvel. Nevezett „nemzet gyermeke” kifogyhatatlan volt az ilyen és ehhez hasonló történetekből. Kérésemre néhányat, élete végén, hangszalagra mondott. 1961-ben ugyanis feleségével, Nagykovácsi Ilonával, a negyvenes évek énekes sztárjával, elhagyta az országot. Előbb Németországban, majd haláláig Kanadában élt. Néhány emlékét önnön fiatalságáról és mesteréről, Kodályról, megőrizte a hangszalag:

  • „Mi, mai idősek, akkori fiatalok, mind tekintélytisztelők voltunk, általában minden felnőttnek megadtuk a kellő tiszteletet. Nem nehéz elképzelni tehát, mit éreztem Kodály Zoltán iránt, aki a Zeneakadémia zeneszerzés professzora volt, azonkívül pedig – bár aránylag kevés művet írt – nagy zeneszerző is. Elérkezett a félve várt nap: megjelenésem Kodály tanár úr színe előtt, amikor megtudhatom tőle, hajlandóe tanítványául felvenni. Képekről már ismerem őt, de most, élő valóságában, mégis meglepett. Megjelenésében volt valami nagyon romantikus – ilyennek írta le Bohémélet című regényében Henri Murget Rodolphot, a költőt –, e romantikus külső mindamellett merőben különbözött minden más földi halandóétól. Vörhenyes, dús haja homlokába hullott, arcát rövid, sűrű szakáll borította. Lavallier-nyakkendőt viselt: széles, fekete szalagot, amely fent nagy csokorba volt kötve, két vége szabadon lelógott. Nagy, bocskorszerű cipőt hordott akkoriban, s ha az utcán járt, kabát helyett köpönyeget. Kétféle tekintete volt: egy szelídebb meg egy másik, amellyel ha ránézett az emberre, annak kocsonyává vált a lába. Halkan, kimérten, rendkívül keveset beszélt. Hangja kissé magas színezetű volt, nem átható; legtöbbször úgy hangzott, mintha álomból ébredt volna. Egész magatartása olyan volt akkoriban, mintha el akart volna különülni a világtól, mely vajmi kevés megértést tanúsított iránta. Ilyen volt Kodály tanár úr, akkor, 1923-ban, amikor nem kis szorongással léptem színe elé, kérve, hogy fogadjon tanítványának. Kodály meghallgatott. Hosszú szünet után rám nézett azzal a bizonyos „kevésbé barátságos” tekintetével, és tompa hangon annyit mondott: Agyrém. Jóval később realizáltam, miért mondta ezt egy pályát választó fiatalembernek – a saját hivatásáról. Azt akarta értésemre adni, hogy itt minden inkább lehetsz, szabó, suszter, hivatalnok, még miniszter is, csak új utakat kereső, komoly zeneszerző nem. „

Elvégezvén Kodály zeneszerző-iskoláját, Polgár Tibor mestere lett a zenei tréfa műfajának is. Gyakran mondogatta, hogy csak kétfajta zenét ismer: jót vagy rosszat. Másfajta megkülönböztetésről hallani sem akart. Ezt az elvet nemcsak hirdette, de gyakorolta is. Szerzőként, előadóként otthon volt a művészi és a szórakoztató muzsika minden ágában. Pompás humorát is kamatoztatta műveiben. Tanú rá, egyebek közt, A törpe és az óriás című zenei tréfája, melynek főszereplői: a piccolofuvola meg a tuba. Talán nem kell elárulnom, hogy melyik hangszer melyik „karaktert” alakítja.

Sokoldalú művész volt. Örömmel vett részt az elfeledett Erkel-kortársak feltámasztását célzó terveim megvalósításában. Doppler Ferenc és Károly, Thern Károly, Császár György és mások operarészletei az ő vezényletével elevenedtek meg, és váltak a rádióműsor szerves részévé. Legfontosabb ilyen jellegű vállalkozása Erkel Ferenc Dózsa György-operájának felélesztése volt. E mű felújítását hosszú évekig tervezte az Operaház: színpadra állítására külön munkabizottságot hozott létre. Ám akkoriban ez a testület sem tudta a művet „életre hívni”. Jókai és Erkel Dózsa-figurája nem egyezett az 1950 körüli vezető politikusok Dózsa-képével – és ezen semmiféle átdolgozás nem segíthetett. Operaházi felújítása tehát nem került napirendre. Annak azonban, hogy az opera legszebb részleteit bemutassuk a Magyar Rádióban, nem volt akadálya. Ennek zenei irányítása Polgár Tibor munkája volt 1953-ban. Emlékezetes sikerrel látta el feladatát.

Tibor nemcsak a Bródy Sándor utcai stúdióban volt otthon, hanem a hangversenytermekben és a filmgyárban is. Nagyon sok filmhez komponált zenét – ezek egyike-másika örökzöldnek bizonyult. Egy magyar játékfilmben, a Gázolásban önmagát alakította. A film egyik jelenete a Zeneakadémia nagytermében, hangversenyen játszódott: azon néhány másodpercig látni lehetett Polgár Tibort, amint Liszt Esz-dúr zongoraversenyét vezényli. Ennél több mozgókép nemigen maradt fenn karmesteri munkájáról.

Annál többet őriz zeneszerzői tevékenységéről a celluloidszalag. Például a Halálos tavasz című Zilahy-film muzsikáját. A negyvenes években alig volt olyan ember Magyarhonban, aki ne hallotta volna e film slágerét Karády Katalin előadásában: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.”  És egy másik magyar filmben, Nyíri Tibor Díszmagyarjában hangzott el tengerész-díszindulóként az a matrózdal, melyet eredeti formájában – valcerritmusban – feleségének, Nagykovácsi Ilonának írt Polgár Tibor: „Tengerész, óh szívem tengerész.”

Rengeteg kompozíciója közül e kettő vált a legismertebbé. A maga műfajában, kétség kívül, klasszikussá.

Polgár Tibor

Születés: Budapest, 1907. március 11.

Halálozás: Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.

Szülei: Polgár Géza újságíró, Sziklay Sarolta Karolina
Nagybátyja vitéz Sziklay György István tábornok
Díjai: Erkel-díj (1952, 1953)

Gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Tudományegyetemen esztétikát és művészettörténetet hallgatott, ezzel párhuzamosan a Nemzeti Zenedében és a Zeneakadémián Kodály Zoltán, Siklós Albert és Keéri-Szántó Imre tanítványa volt zeneszerzés és zongora szakon. A Magyar Rádió megalakulásakor (1925) a Rádió zeneszerzője, 1929. december 1-től karnagya, 1945-től a zenei osztályának vezetője, 1949-től 1950-ig művészeti igazgatója volt. A 30-as években egy ideig a Nemzeti Színház karmestere volt. 1944-ben a zsidótörvények megszigorítása miatt nem dolgozhatott, későbbi felesége, Nagykovácsi Ilona bújtatta. 1958-1961 között a Petőfi és a Jókai Színház zenei vezetője. 1961-ben emigrált; előbb az NSZK-ban, 1964-től Kanadában élt, ahol 1966-tól 1975-ig az University of Toronto zenei fakultásának tanára volt.

1929-ben áttért a református hitre. 1947. július 10-én feleségül vette Nagykovácsi Ilona énekesnőt.

A harmincas évek közepétől kedvelt zeneszerző, számos nagy filmsiker fűződik a nevéhez. Zilahy Lajos filmjeit mindig ő hangszerelte. Népszerűsége a háború után is töretlen volt. Egyik utolsó, 1957-es filmjében meg is jelenik egy operaházi zenekar élén.

Sokoldalú zeneszerzői életműve magában foglalja a komoly- és a könnyűzene egész területét.

Főbb művei - a számtalan filmzenéje mellett, 

Florentin kalap (1948); A furfangos özvegy (1948); A kérők - opera (1955); A szókimondó asszonyság – rádiódaljáték (1960);  A lepecsételt asszony – rádiódaljáték  Krúdy Gyula elbeszélése nyomán, Kristóf Károly szövegére és verseire (1962); A Strange Night (1973).

Polgár Tibor vezényletével készült opera-, operett- és daljátékfelvételei közül:

Erkel: Dózsa György - keresztmetszet

Ránki: Pomádé király új ruhája

Részletek, Huszka (Bob herceg), Suppé (Boccaccio); Hervé (Nebáncsvirág) stb.  műveiből

Hervé: Lili

Zeller: A madarász (1959)

Kacsóh: János vitéz (1959)

Lecocq: Angot asszony lánya (1960)

Polgár: A szókimondó asszonyság (1960)

652   Búbánat • előzmény651 2018-03-08 11:02:42

BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, Op.14 - ez a darab is felhangzik ma este a Müpában - a koncert összeállítói gondoltak a komponista halálának mai évfordulójára...

651   Ardelao 2018-03-08 00:31:34

 

149 évvel ezelőtt hunyt el Louis Hector BERLIOZ nagy francia romantikus zeneszerző, karmester, író és zenekritikus.

(1803.december 11. – 1869.március 8.)

„Minden idők egyik leghatalmasabb zenei zsenije” – írta róla Romain Rolland.

 

650   Búbánat 2018-03-07 21:53:41
649   Búbánat 2018-03-07 11:04:57

Ma 93 éve született Lehoczky Éva, koloratúrszoprán énekesnő (férjezett nevén Lammel Erichné)

(Debrecen, 1925. március 7. –Budapest, 2016. december 6.)

A Film Színház Muzsikában jelent meg az alábbi képes-szöveges cikk Róla, abból az alkalomból, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készített vele

(1981. március 14. /11. szám)

PORTRÉFILM LEHOCZKY ÉVÁRÓL (1981)

„Lassan érünk messzire…”

- vallja a Magyar Állami Operaház érdemes művésze, akiről az elmúlt napokban portréfilmet forgatott a Magyar Televízió. Teljesítménye szinte páratlan az operairodalomban, 25 esztendeje énekli a koloratúra szopránok bravúr-szerepét, Mozart A varázsfuvola című operájában az Éj királynőjét az Operaház színpadán.
Lehoczky Évát a Zeneakadémia elvégzése után „világviszonylatban figyelemre méltó hangjával” - ahogyan vizsgájáról a kritikusok írtak - a Fővárosi Operettszínház szerződtette.

— Ezt tulajdonképpen Gáspár Margitnak, a színház akkori igazgatójának köszönhetem — mondja -, és hálás vagyok érte. A klasszikus operettek egész sorában léptem fel, ugyanakkor Oláh Gusztáv főrendező meghívott az Operába, hogy énekeljem el az Éj királynőjét. így azután egyik este operettben énekeltem, táncoltam, a másik napon pedig az operairodalom egyik leghanggyilkosabb szerepét énekeltem el.  Nagyon nagy kerülővel jutottam el az operához. Sokszor éreztem úgy, hogy feladom, nem tudom tovább csinálni sem idegekkel, sem hanggal.

Sok-sok év után mégis sikerült. Tíz esztendeje tagja a budapesti Operának.

— Közben rengeteg minden történt velem. Szólistája lettem a Filharmóniának, ám egy idő után szabadúszóként jártam az országot, dallal, operával, operettel koncerteztem itthon és külföldön. Akkoriban tanultam meg, hogy csak tudással és szorgalommal lehet érvényesülni.

Az egri Gárdonyi Géza Színház szerződtette, megint operettprimadonna lett, ám egy szerencsétlen pillanatban megszűnt a színház.

— Lehet, hogy nekem ez szerencsét hozott, mert utána az NDK-beli Kari Marx Stadt-i Operához kerültem. Többek között elénekelhettem a Szerelmi bájital Norináját, a Hoffmann meséiben mind a három szerepet, Britten Albert Herring című operájában a tanítónőt, a Szöktetés a szerájból című opera Constanzáját. Mindig vágytam valami után, mindig szerettem volna elérni valamit. Nem öt szerepet akartam egyszerre megkapni, hanem esetleg egyet, de azt nagyon jól megcsinálni.


Lehoczky Éva még egy kerülő után - két évig a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának tagja volt - végül is megérkezett a budapesti Opera színpadára. A sevillai borbély Rosinájaként mutatkozott be megérdemelt nagy sikerrel. Azóta több szerepben — Lammermoori Lucia, Gilda — igazolta, hogy különleges hangi adottságaival, fényes, töretlenül friss, biztonságos technikájú koloratúra szopránjával igazi értéke a magyar operajátszásnak.

Az Egy hang — nyolc maszk című televíziós portréfilmet Ruitner Sándor szerkesztette, Békés András rendezte.

„Lehoczky Éva operaénekesnő a koloratúrszoprán fogalmának ideális megtestesítője volt, lírai és drámai szerepeket egyaránt énekelt, emblematikussá vált alakítása A varázsfuvola című Mozart operából az Éj királynője.
Lehoczky Éva előadásában elhangzó művek: Verdi: Az álarcosbál - Oszkár áriája; Thomas: Mignon - Philine áriája; Vincze Ottó: Bolero - dal; Cole Porter: Easy to love - sanzon; Del Campo: Ugye, gondolsz rám? - sanzon; Mozart: A varázsfuvola - Éj királynőjének áriája.”

648   Búbánat • előzmény647 2018-03-06 10:36:23

A Dankó Rádióban -  "Túl az Óperencián" - Kodály Zoltánra emlékezett a felelős szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

A műsor elején felcsendültek a Székelyfonó dallamai - a bejátszott felvételeken énekelt Palcsó Sándor és a Magyar Rádió Énekkarának Nőikara, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Ferencsik János vezényli.

Délután, a 6 órakor kezdődő ismétlésben, újra meghallgatható ez az adás.

647   Ardelao 2018-03-06 00:31:31

51 évvel ezelőtt hunyt el KODÁLY Zoltán dr.

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  

(1882. december 16. Kecskemét - 1967.március 6. Budapest)

646   Búbánat 2018-03-04 16:09:17

Mai születésnaposok:

Kalmár Magda  - szoprán, opera-énekesnő

Póka Éva színésznő, rendező         

 

Mai napon emlékezhetünk eltávozottainkra is:

Simándy József, tenor, opera-énekes – ma 21 éve hunyt el (1916. szeptember 18. - 1997. március 4.)
 

Delly Rózsi, szoprán, opera-énekesnő – ma 18 éve hunyt el (1912. december 16. - 2000. március 4.)

 

Petress Zsuzsa, operett-primadonna - ma 17 éve hunyt el (1928. december 11. - 2001. március 4.)

 

645   Búbánat 2018-03-01 10:21:02

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) Emlékév jegyében

Ma este a Bartók Rádió közvetíti (19.35 – kb. 22.00)

Kapcsoljuk a Zeneakadémia Nagytermét

Arany-dalok

Az Arany János Zeneszerzőverseny Díjkiosztó Gálahangversenye

Az Arany János Emlékév alkalmából kiírt zeneszerzőverseny győztes pályaművei

Km.: Halmai Katalin, Kiss Judit Anna, Rálik Szilvia, Szakács Ildikó, Kéringer László, Najbauer Lóránt, Pataki Bence, Szappanos Tibor (ének),

Virág Emese, Kiss Péter (zongora), és a

Liszt Ferenc Kamarazenekar (művészeti vezető: Tfirst Péter)
Vezényel: Madaras Gergely


1. Arany János: a) A hegedű száraz fája, b) Igyunk biz azt egy-egy kicsit, 
2. Kadosa Pál: Csendes dalok - dalciklus, 
3. Reinitz Béla: Bor vitéz, 
4. Mosonyi Mihály: Letészem a lantot, 
5. Szendy Árpád: Az elhagyott lak, 
6. Reinitz Béla: Mátyás anyja, 
7. Kodály Zoltán: a) Kádár Kata, b) Barcsai, 
8. Molnár Viktor: Vörös Rébék, 
9. Szabó Barna: Kintsugi, 
10. Dragony Tímea: Virradás, 
11. Sáry László: Tamburás


Km.: Hegedűs D. Géza (színművész)

Mv.: Bősze Ádám


(Ism. március 14., 12.36)

 

644   Ardelao • előzmény643 2018-03-01 09:22:57

Nagyszerű ez a link. Köszönet, azt hiszem, mindannyiunk nevében.

643   B.Cs 2018-03-01 09:14:13

A Parlando folyóiratban találtam: "1073 magyar zenepedagógus és zeneművész születési évfordulója".     http://www.parlando.hu/2018/2018-1/2018_evi_szuletesnaposok.htm      Köszönet és tisztelet a szerzőknek. Érdemes beleolvasni... akár "elfeledett vagy kevéssé ismert művészek", akár "a komolyzene jelene és jövője" (múlt nélkül nincs jelen, s jövő) és még sok más aspektusból is. 

642   Búbánat 2018-02-27 12:47:12

branyicskai báró Jósika Miklós, író, újságíró, a magyar romantikus regény megteremtője ma 153 esztendeje halt meg, emigrációban. (Torda, 1794. április 28. - Drezda, 1865. február 27.)

Lásd: Wikipédia

Ősbemutatót tartottak a Millenáris Teátrumban 2001 novemberében:

A zenés színházi esték sorozatában Sáry László Adoriánok és Jenők című kamaraoperáját vitték színre.

Az Adoriánok és Jenők librettóját - Jósika Miklós színműve alapján - Sáry László állította össze. Az 1995-ben komponált darab története szerint a két család között emberemlékezet óta viszály dúl: támadást megtorlás követ, a megtorlást újabb csapás, de a gyűlölség eredetéről senki nem tud.

Az előadás narrátora: Maros Ákos; énekes közreműködői Fodor Gabriella, Nógrádi Gergely, Laborfalvi Soós Béla, zenész résztvevői Csalog Gábor zongora, Salamon György szoprán szaxofon, Csalló Roland basszetkürt és Bajusznács Mihály basszusklarinét. A darabot Harangi Mária rendezésében mutatták be.

Jókai mellett máig legkedvesebb magyar regényíróm Jósika, az összes művét beszereztem (döntően első és második kiadások), elolvastam, könyvtáram polcain nagy becsben tartom.

Találtam egy szép cikket, amely Jósika halála centenáriuma alkalmából jelent meg a Magyar Nemzetben.

Ebből a méltatásból idézek:

Magyar Nemzet, 1965. február 27.

Ma 100 éve halt meg  JÓSIKA MIKLÓS

1865. február 27-én, száműzetésének tizenhatodik évében, hetvenegy éves korában halt  meg Drezdában Jósika Miklós, a magyar regényírás megteremtője. A nagy múltú erdélyi főnemesi család sarja lelkesedéssel vett részt a reformkor s a szabadságharc küzdelmeiben: tagja lett az országgyűlésnek, a Honvédelmi Bizottmánynak — amiért a bukás után száműzetésbe kényszerült, s itthon a haditörvényszék jelképesen halálra ítélte. Száműzetéséből „Az Eszter szerzője" álnévvel küldözgette haza sűrű egymásutánban regényei kéziratát, hogy szorongató anyagi gondjain enyhítsen. „Az Eszter szerzőjé"-ben a hazai közönség hamar fölfedezte az Abafi szerzőjét, a megelőző évtizedek legnépszerűbb, legsikeresebb regényének íróját. Mert Jósika már az emigráció előtt kezébe vette a regényíró tollat. Amikor Vörösmarty és Bajza biztatására — s mágnás rokonsága heves ellenzésére — 1836-ban megírta lényegében első s máig is legismertebb regényét, az Abafit — — irodalomtörténeti tettet vitt véghez.

A könyvtárban egyszer eltűnődtem egy olvasón. Nem kapta meg a kért Jókai-köteteket, erre odaült a katalógushoz, kikereste és kiírta a Jósika-regények jelzeteit, s önelégülten vitte haza a könyveket, mint zsákmányát a vadász. Tudta, hogy hasonlót talált, az olvasó ösztöne csalhatatlan.
Akkor is az volt, amikor Jósika Miklós regényei első ízben láttak napvilágot, másfél századdal ezelőtt. Akkor már ismerték Magyarországon Dugonics Andrást, olvasták Fáy és Vajda Péter regényeit. Dugonics Etelkájának köszönhették a magyar lányok a reformkorban az Etelka nevet. De három első regényírónk nem tudta megfogni a magyar olvasó szívét. Első ízben ez Jósikának sikerült.
Értette a módját, született elbeszélő volt. Amit elmond, tüstént megelevenedik előttünk. A regény kényesebb jószág a versnél, hamarább romlik. Százéves prózán már lépten-nyomon rozsdafoltokra akadunk. Csodálatos az igazi író ereje: prózája is dacol az idővel. Jósika regényei rég kimentek a divatból, pedig ereje és zamata van bővérű prózájának. Előttem a Csehek Magyarországban, Jósika egyik legjobb műve.  Jósika leíró tehetsége is megmutatkozik benne; színes és hiteles festő, aki akkora erővel tudta "szellőztetni a múlt kárpitját”, ahogy az előszóban maga írja, meghódította a magyar olvasót.
Értett a katonai bravúrhoz. Fiatal korában, mint huszártiszt, az olaszországi Mincio melletti csatában kitüntette magát. Napóleon seregével állott harcban, csatatéren léptették elő hadnagyból főhadnaggyá. "Nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy!* — mondotta Jósikának a tábornok. Az osztrák generális aligha gondolt arra, hogy Napóleonnál is veszélyesebb ellenfelet kell legyőznie a hetyke bajszú, piros orcájú ifjú tisztnek: az olvasói közönyt. Neki kell összetoboroznia az ország olvasóit s odaültetnie óraszámra saját műveihez. Látta, hogy Kisfaludy Sándor dunántúli várregéi milyen kapósak, a mily lelkesedéssel olvassák a fiatalok Vörösmarty elbeszélő költeményeit. Ír néhány röpiratot Széchenyi szellemében a népnevelésről, nép- egészségügyről, az erkölcsi nevelésről. Minden idegszála azért feszül, hogy tegyen valamit a hazáért, "Merjünk cselekedni!” — írja egyik röpirata. Egyszerre csak ott áll előtte a magaszabta feladat: megeleveníteni a magyar múltat, regényben és elbeszélésben.
Hosszú, vékony, szenvedélyes vonalú betűivel megírja első történeti regényét. Mondják, hogy ifjúcska korában otthon, a csöpp tordai kastélyban a cselédség közé vegyült s hallgatta a meseszót és dalokat, ahogy nők és öreg férfiak ajkán munka közben előbuggyan. Most olvassa a régi erdélyi emlékirat-írókat, fellapozza a magyar történeti kútfőket, krónikák ódon szövegét bújja. Egy-egy szép mondás, egy-egy szállóige úgy rakódott rá, mint gyümölcsre a harmat. S egy regényes főúri és katonaélet után, és mivel házassága nem sikerült, keresi a magányt s elvonul egy erdélyi zugba, tollat ragad, írni kezd.
Idehaza nincsenek mintaképei, a határon túlra néz, mit mívelnek a németek s az angolok.  S Kisfaludyt és Vörösmartyt idézve egy-egy fejezete élén: megírja a magyar múltat, Zrínyit és a Rákócziak korát, Báthory Gábor és Bethlen Gábor Erdélyét, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás Magyarországát, Izabella és János   Zsigmond idejét, a tatárjárást. A Szegedi boszorkányokban a XVIII. századot is. "Egy új világ tárult” Jósika műveiben elém — írja róla halálakor a mesternél nagyobb tanítvány, Jókai Mór.
Nevelő gondolata is van a múlt felelevenítésével. Azt kívánja, az olvasó ne csak belemerítkezzék a múltba, okuljon is belőle. Kitűnő érzékkel elsősorban a nőolvasókkal gondol. Ismeri őket, tudja, ha őket megnyerte, megnyerte a magyar olvasóközönséget.
Nem múló sikerre pályázott. Tudja, mit jelent az, ha az "élet eleven, igéző színekkel festetik”. Hitelesen rajzolja környezetét, pompás leírásai reálisak. Például hosszan öltözteti hőseit és hősnőit, hogy alkalmunk legyen elgyönyörködni a ruhákban. Az eleven és hitelesen vázolt háttérben történeti és költött figurákat elegyít, de mind a valóságon túlcsorduló természettel mozognak. A romantikus szenvedélyek izzása elragadta az olvasót.
Jósika tudta a titkot, hogy ha a főalak túlságosan komor, oda kell cseppentenie a mellékalakokba a humor aranyló színét. A hazát sem úgy kapjuk örökségbe, hogy tétlenül üljünk rajta, mint egy lisztes zsákon, s hörcsög-mosollyal malmozzunk ujjainkkal, hisz megvan a liszt. Minden nemzedéknek harcolnia kell az országért. Ez a Jósika tanítása, mely azóta minden regényírónké is. S nemcsak királyokat és főurakat szerepeltet műveiben, hanem a történeti erő jogán elsőnek mutatja be a nép millióit. Száz szép magyar parasztarc, száz bátor katonafej, száz csillogó menyecskeszem tekint ránk Jósika sűrű, tömött sorú regényeiből. Ez a báró, akár Eötvös József, nem maradt állva a kastély lépcsőjén, lejött a nép közé, elvegyült az udvaron a parasztok és katonák társaságában. S ez nem gesztus volt, hanem meggyőződése, magatartás, őszinte emberség. S még egy érdekes vonás. Jósika szeretettel és barátsággal szól a régi Magyarország nemzetiségeiről is, akár románok, akár szlávok, jó szomszédokat lát bennük, akár később Jókai, Mikszáth, Krúdy és Móricz.


Közismert megállapítás, hogy Jósika az angol Walter Scott módszerét követte, magyar Scott lett belőle, történeti regényírásunk atyja. S ez nem kis érdem. Walter Scottnak lenni Magyarországon párhuzamos erőfeszítés volt az európai prózával. Jósika nem másolt, hanem alkotott. Könyvei a hazai kiadás után már hónapokon belül külföldön is megjelentek. A németek tizenhét regényét fordították le. Scottnak jelentős érdemei vannak, romantikája átível a realizmusba, Balzac nagy írónak tartotta, tőle tanulta a leírást. Az írói energiák sem vesznek el, akár a fizikaiak.
Ezért érezzük jelentősnek Jósika Miklós kezdeményezését, most, száz évvel halála után is. A versolvasó magyarhoz elővarázsolta a regényolvasó magyart.  A levett kalap, mellyel egykor Abafi-ját köszöntötte a kritikus, ma is esedékes.

/Szalatnai Rezső/

Jósika Miklós báró sírja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben.

641   Ardelao 2018-02-27 11:14:15

Képtalálat a következőre: „Borodin”

131 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el (1887. február 27.)

Alexander Porfirjevics BORODIN,

a kiváló orosz zeneszerző és kémikus, az „Ötök” tagja.

Rá emlékezve idézem az alábbi riportot:

„Borodin: Igor herceg

Gách Marianne:

Beszélgetés Issay Dobrovennel

Mi a titka, hogy ennek a furcsa, tehetséges, átszellemülten lángoló tekintetű embernek, akinek nevétől és sikerétől hangosak ma az Operaház és a hangversenytermek falai, nincsen talán egy ellensége sem? Ma Dobrovent meghallgatni az Operában éppen olyan kötelező jó-szokás, mint politizálni. Dobrovenről beszélgetnek nálunk mindenütt. Nem vitatkoznak, hanem társalognak, rajonganak boldog együttértésben. Ebben a zavaros és fárasztó idegenforgalomban aligha akad Budapestnek népszerűbb és dédelgetettebb vendége, mint ez az Oroszországból jött, kiváló karmester, aki norvég állampolgársággal járja a világot, és akinek az otthona a karmesterpult, bármelyik ország minden városában.

Az Operaházban, a nap valamennyi órájában mindig másfelől hallatszik a hangja. Halk szóval és türelmes biztonsággal tanít, magyaráz és lelkesít a házi színpadon, a nagy színpadon, a karteremben, a szobájában. Külön dolgozik a szólistákkal, a kórussal, a zenekarral és a balettal. Készül Borodin «Igor herceg» című operájának bemutatójára.

Kérem, beszéljen Borodin egyetlen és nálunk ismeretlen operájáról?

— Borodin világhírű kémikus és műkedvelő zenész volt. Saját szórakozására komponált, az Igor herceget csak felvázolta, nem is akarta befejezni. Csak barátai unszolására dolgozott rajta. Mielőtt elkészült a munkájával, meghalt. A temetésén, a sírja mellett mondta Sztaszov, a kitűnő orosz zenekritikus Rimszkij-Korszakovnak: „Most azonban be kell fejezni az operát!” Rimszkij-Korszakov és Glazunov hozzáláttak a munkához és három év múlva nagy sikerrel bemutatták az Igor herceget. A nyitányt, amelynek a vázlatát sem írta le Borodin, csak néhányszor elzongorázta barátainak, Glazunov emlékezetből írta le. Rimszkij-Korszakov, aki nem nagyon eredeti és önálló tehetség, de rendkívül finom stiliszta és tudós volt, tisztelte Borodin zenei elképzelését és semmit sem változtatott azon.

— Nemcsak a zenéjét, hanem az opera szövegét is, amelynek hiteles történelmi háttere van, Borodin írta. Kétszáz évvel ezelőtt egy orosz kolostor szerzetesi cellájában találták meg a legrégibb okmányt, amely Oroszország történelmével foglalkozik „Igor hadseregéről szóló történet” címen. Ezt a zseniális, lírai hangú elbeszélést Homérosz műveivel hasonlítják össze. Történelmi hitelességéről sokat vitatkoztak. Akadnak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a 16—17. században írt fantázia csupán, de többen bebizonyították, hogy kétségtelenül hiteles. Legutoljára 2—3 héttel ezelőtt jelent meg Párizsban egy könyv, amely szintén ezt bizonyítja. Nos, Borodin egyetlen operájának szövegét ebből a régi okmányból merítette. Természetesen feldíszítette, regénnyé szépítette a történelmet, amelynek azonban a valóság-magva megmaradt.

Az Igor herceg kórus-opera: több a kórus benne, mint a magánszám. Zenéje erősen keleti tatár-jellegű, annak ellenére, hogy Borodinra a legnagyobb hatással Liszt Ferenc volt. Rajongón szerette Lisztet, mesterének, mintaképének tekintette. (Leveleiben érthetetlen módon: „az én fehér Vénuszomnak” nevezte.) Liszt sokat tanította és gyakran ötletekkel segítette munkájában. Az Igor herceg első felvonásában, hirtelen elsötétedik a nap, itt komorodik el Igor sorsa is. Borodin sokáig tanácstalan volt, nem találta meg ennek a feszült pillanatnak zenei megoldását. Liszt tanácsára bedobta ide Beethoven V. szimfóniájának sors-motívumát. Ebben a misztikus hangulatban megrázón hat ez a két ütem.

— Borodin mielőtt az Igort komponálta, sokat foglalkozott a keleti népzenével. Ennek a hatását erősen érezzük operájában. Népdal-motívumok bukkannak fel és népi hangnemek, azonban csak az utolsó a capella-kórus az egyetlen teljes és valódi orosz népdal az operában.

További kérdésemre Dobroven elgondolkozón felel:
— Most hirtelenében nem is tudom megmondani, hogy hány városban dirigáltam az Igor herceget már. Mindenütt óriási sikere van az operának. Oroszországban minden harmadik napon műsoron volt, és ma is sűrűn játsszák. Saljapin legnagyobb sikereit az Igorban érte el: felváltva énekelt két szerepet benne, Galiczkijt és Koncsakot. (Budapesten Losonczy György és Székely Mihály szerepei.) El vagyok ragadtatva a budapesti szereposztástól — Báthy Anna, Bu- danovits Mária, Tutsek Piroska, Palló Imre, Székely Mihály, Losonczy György, Rösler Endre, Somló József, Komáromy Pál, —- de ezt nemcsak udvariasságból, hanem őszintén mondom.

Kiváló munkatársammal, Oláh Gusztávval együtt rendezem az operát. Többnyire magam rendezem az operákat mindenütt, mert rettenetesen zavar, ha a színpadon másképpen történik valami, mint ahogyan elképzeltem. Az énekesek minden mozdulatának a zenéből kell fakadni. Nagyon nehéz és kényes munka volt a szöveg fordítása, annál is inkább, mert Borodin minden szó hangzását a zenéhez illesztette. Sajnos, nem értek egy szót sem a kitűnő Nádasdy Kálmán fordításából, de hallom a szavak muzsikáját, amelyek gyönyörűen alkalmazkodnak a mű Stílusához.

— Az Igor herceg bemutatóját 1938. január 20-án vezénylem. Január 10-én és 31-én a Filharmonikus hangversenyem lesz. Az elsőn, egy Budapesten ismeretlen műből is vezénylek, Manuel de Falla: Halásztánc című balettjéből részleteket mutatok be, a második estén csupa orosz szerző műveit hallják majd. Februárban, Olaszországban hangversenyezek, azután a Faruk király esküvőjének ünneplésére rendezett négy hangversenyt vezénylem Kairóban. Utána Palesztinában lesz 18 hangversenyem Hubermann zenekarával. Áprilisban ismét Budapesten leszek és valószínűleg a Faustot tanítom be akkor.

Sietve fejezi be a mondatot, mert újra próbára hívják. Pedig nagyon szeretném megkérdezni még, hogy a Hovanscsina, a Bohémélet és az Igor herceg után miért választotta éppen Gounod operáját?”

Forrás: ÚJSÁG, 1938. JANUÁR 1.

Borodin: Igor herceg, nyitány

Aki a fenti interjút adta:

Képtalálat a következőre: „issay dobrowen”

Issay Dobroven (1891-1953), orosz származású, norvég karmester, zongoraművész, zeneszerző

640   ladislav kozlok 2018-02-26 08:32:11

1878 ban szuletett Ema Destinn.

639   Búbánat • előzmény633 2018-02-23 10:40:16

„A PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

tisztelettel meghívj Önt

2018. március 1-én, 16 órára a Bajor Gizi Színészmúzeumba.

„AZ ÖRÖK PRIMADONNA”
 

125 éve született Honthy Hanna

 Rá emlékezünk.

Vendégeink:

Nemlaha György író,
Rátonyi Hajni színművész

Házigazda: Gajdó Tamás színháztörténész

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Belépő: 500 Ft”

638   Ardelao • előzmény636 2018-02-22 12:56:34

 

Leo Delibes síremléke

PESTI HÍRLAP, 1893. DECEMBER 31.:

„A párisi Montmartre temetőben a napokban leplezték le Leo Delibes, a korán elhunyt jeles zeneszerző síremlékét, melyet Jean Girette szobrász készített. Sírfelirat gyanánt egy mondás van Delibes „Lakmé“ című operájából, mely így hangzik:

 „Tu m’as donné le plus doux réve“ (A legédesebb álmot adtad nekem)

s körülte díszül faágakon daloló madarak. Közepén pedig ez a felirat:
Leo Delibes 1836—1891.

A homlokzatán az elhunyt zeneszerző vonásai láthatók medaillonban. A leleplezésnél az irodalmi és művészvilág színe-java volt képviselve.”

637   Búbánat • előzmény633 2018-02-21 22:25:33

Lehár: Friderika c. operettje (1930)

Békássy István és Honthy Hanna

Lehár Ferenc 1930 áprilisában ünnepelte 60. születésnapját, akit Budapesten is felköszöntöttek. Az ünnepségsorozatnak része volt október 31-én a Friderika bemutatója a Király Színházban.

Gál Róbert írja „Óh, lányka, óh lánykám…” - Lehár, az  operett fejedelme című könyvében – melyből idézek sorokat:

„A darab próbái a forró augusztus után kitűnő hangulatban, a nyár végén kezdődtek. A színház csőd közeli helyzete egyelőre lekerült a napirendről. A bankok hiteleztek.

Lázár Ödön igazgató vette a fáradságot – ritka dolog -, és a lakásán kereste fel a Király Színház első számú díváját, Honthy Hannát.

- Mi szél hozta hozzám, direktor úr? kérdezte várakozóan Honthy? Baj van a színházban, vagy tisztelgő látogatás talán? kérdezte várakozóan.

- Nem, nem, Hanna, tudja, nagy tisztelője vagyok Önnek. Évtizedek óta csodálom, ámulom és bámulom az Ön rendkívüli tehetségét. Gyönyörködteti, andalítja és elbűvöli az emberiségnek azt a részét, amelyet egyszerűen közönségnek nevezünk. Mint az operett koronázatlan királynője, őrzi a műfaj hagyományait, az operettvilág törvényeit, szabályait, és senkitől sem engedi megszegni.

- Ne udvaroljon, Lázó!

- Hanna, Lehárbemutató lesz a Király Színházban. Ha elfogadja ajánlatomat, a női főszerep az Öné.

- Miről van szó?

- Nem szokványos operettszerep. Ha meglátja a zongorakivonatot, egyetért majd velem. Két szóval: opéra comique.

- Lázó, csak  nem azt kívánja tőlem, hogy operát énekeljek?

- Hanna, drága, én semmit sem kívánok, csak azt, hogy vállalja el Lehár Friderikájának címszerepét. Lehár ragaszkodik hozzá, hogy maga legyen Friderika.

[…] A Friderika premierje péntekre esik… kinn zuhog az eső, hideg köd gomolyog a főváros fölött. … Bent a Király Színházban meleg van, egyre forróbb a hangulat. Budapest társadalmi és művészi életének színe-java ott tolong az előcsarnokban. Horthy Miklós kormányzó Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel és Ripka Ferenc főpolgármesterrel beszélget. Odébb Kálmán Imre, Rátkai Márton és Beöthy László társalog.

Lehár kicsit feszeng, kipirulva hallgatja a jubileumi ünnepség háziasszonyát, operettjeinek kedvenc primadonnáját, Lábass Jucit – ki felidézi neki a régi időkből az 1918-as Pacsirta-premiert, melyben játszott és Lehár dirigált és lám, tizenkét év elteltével ismét az ő kezében van a karmesteri pálca… De még az előadás elkezdése előtt sorba mutatja be neki azokat a jóbarátokat, akik üdvözölni kívánják, és az ünnepi szónokokat  jelenti be: Lehár szülővárosának, Komáromnak főpolgármestere, Alapy László; a Király Színház igazgatója, Lázár Ödön;

Harsányi Zsolt szavait viharos tetszésnyilvánítás kíséri:

„Kormányzó urunktól már megkaptad a polgári érdemrend másodosztályú keresztjét. De hordasz te egy másik keresztet is – a sorsodat, hogy magyar vagy. Bízzunk benne, hogy az utóbbi kereszt nemsoká lesz súlyos teher. Ellenkezőleg, dicsőség és büszke öröm.”

[…] Az ünnepség és a Friderika premierje után a színház színpadán svédasztal várja a vendégeket. Lehár alig tud kiszabadulni a barátok gyűrűjéből.  Honthyhoz igyekszik.

Hanna Beöthy családi páholyában, a bal négyesben Kálmán Imrével beszélget.[…] Lehár megáll Hanna előtt. Zsebkendőjével titkolni igyekszik, hogy szeme csupa könny. Hanna kezére hajol, megcsókolja.

- Friderikámmal Berlinben, Münchenben, Lipcsében, Bécsben és Prágában jártunk, csodálatos előadásokban volt részem. De ilyen Friderikám, mint maga, Hanna, sosem volt, és sosem lesz többé. Imre ismeri azt az érzést, azt a hangulatot, amikor nem hallom saját melódiáimat. A zenekart sem. Csak azt érzem, hogy valaki kilép a múltból, és visz magával olyan világba, amelyről eddig csak álmodnunk adatott. Most a maga jóvoltából nemcsak álmodunk róla, hanem át is éljük…

636   Ardelao 2018-02-21 18:25:21

Képtalálat a következőre: „Delibes”

A 182 évvel ezelőtt született LEO DELIBES francia zeneszerző emlékére (1836.II.21. – 1891.I.16.)

1836. február huszonegyedike. …

Egy francia vidéki postaalkalmazott kisfiának, Clément Philidor Léo Delibes-nek születésnapja.

Szülőfalujának templomterén ércszobor, szerte-szét a világon a «Coppélia,» «Sylvia» és «Lakmѐ» simogató dallamai, válogatott harmóniái, változatos ritmusai és csillogó zenekari színei hirdetik Léo Delibes, Franciaország egyik legnagyobb zeneszerzőjének dicsőségét.

Delibes szüleinek szerény falusi hajlékában otthonos volt a zene, hiszen Delibes édesanyja (a párisi Opéra-Comique egyik baritonistájának leánya és a párisi Conservatoire egyik tanárának testvére) maga is képzett és lelkes zenész. Ő volt egyetlen gyermeke korán mutatkozó zenei hajlamának első irányítója.

A gondtalan gyermekéveknek az apa korai halála vetett véget. Az özvegy tizenegy-éves fiacskájával postakocsi tetején elindult Párisba és a napsütéses falu játékos szabadságát felváltja a Conservatoire egyik solfége-osztályának szigorú fegyelme. A kis Delibes derekasan állja meg helyét, már az első évben második, a következő évben első díjat nyer. Már a zsenge korban nehezednek Delibesre a kenyérkereset gondjai is. E tekintetben segítségére van kellemes csengésű hangja, és feltűnő muzikalitása, mely megnyitja előtte az utat a Madelaine-templom és a nagy Opera fiúkarába. A Conservatoire-ban folytatott tanulmányai egyre bővülnek, egyszerre látogatja az orgona-, zongora-, elméleti, majd zeneszerzési tanszakokat. De ugyanígy megnőnek a megélhetés gondja is. Nagynevű és befolyásos zeneszerzési tanára, Adam (a világsikert elért

«A lonjumeaui postakocsis» szerzője) korrepetitori álláshoz juttatja a Thѐâtre-Lyrique-ben. Egyidejűleg, mint templomi orgonista működik, tanítgat, sőt ha kell, házi mulatságokon tánczenét játszik.

A tanulóévek fárasztó szükségességét, mely nem kedvezett önálló, magasabb művészi célkitűzéseknek, váratlanul töri át a szerencse első mosolya. A 19 éves színházi korrepetitort felkereste Hervé, aki akkor már maga is neves operett-szerző és színigazgató volt és felkérte egy bohózat megzenésítésére. Delibes tanácsért siet mesteréhez, ki kacagva válaszolta: «aki ilyen korban ilyen ajánlatot kap, az áldja a sorsot és ne habozzék.» Így sodródott Delibes a könnyebb fajsúlyú zene terére és tehetségének előkelőségére és ízlésének biztonságára vall, hogy a tizennégy év, mely alatt további 14 operettje és zenés játéka került sikeresen színre, csak előnyösen fejlesztette technikai, különösen hangszerelési készségét.

Az 1866-os év végre meghozta a sorsdöntő fordulatot. Delibes-et bízták meg a III. Napóleon császár tiszteletére az Operában rendezett ünnepi előadás céljára az «Alger» című kantáta megírásával. A császár aranyéremmel és egy gyémánttűvel ajándékozza meg a szerzőt, kinek e sikere után tehetségéhez méltó újabb feladat jut; az Opera igazgatója az időközben az intézethez kinevezett fiatal korrepetitort bízta meg a lengyel Minkus-szal együtt (ki akkor már Párisban is ünnepelt balett-szerző volt) «A forrás» című (később «Naila»-ra átkeresztelt) balett megírásával. A «Nailá»-t ismét néhány operett követte, majd 1870-ben színre-került a «Coppélia,» mellyel Delibes a balett terén új korszakot nyitott meg. A bemutató előadáson a mű nem talált túlságosan lelkes fogadtatásra, mire Delibes, ki művészete irányításában mindig nagy szerepet juttatott a «közönségsiker»-nek, a balettől a víg opera felé fordult. 1873-ban mutatta be az Opéra-Comique «A király mondta» című vígoperát. A bemutatót követő negyven sorozatos előadás ugyan jelentős sikerre vall, de a mindig aggályoskodó Delibes művének többszörös átdolgozása után mégis ismét elfordul a víg-operától is.

Ebbe az időbe esik Delibes látogatása Bayreuth-ban, mely lenyűgöző hatással volt a francia művészre. Wagner művészetéhez való viszonyát legjobban Delibes saját szavai jellemzik: »Érzem Wagner szédületes nagyságát, de ez az óriás félelemmel tölt el. Arra, hogy kövessem és arra, hogy elzárkózzam előle, egyaránt képtelennek érzem magamat.»

De, az ízig-vérig francia művész féltette a francia zenét a német befolyástól és mintegy jó példával akart elől járni, mikor a német zenei titán iránt érzett személyes csodálata dacára rendületlenül haladt tovább saját útjain és megírta főművét, az 1876-ban színre került «Sylvia» balettet. E mű, bár meghozta szerzőjének a becsület-rend szalagját, a Conservatoire zeneszerzési tanszakát és a maradandó világsikert, hazájában csak lassan hódította meg a közönséget. Századik párisi előadása csak 1925-ben volt. A francia közönség e tétovázó magatartása ismét más irányba terelte Delibes munkásságát. 1883-ban került bemutatásra «Jean de Nivelle» című operája, mely egy év alatt száz előadást ért meg, majd 1886-ban a «Lakmѐ.»

E művén dolgozott Delibes a legnagyobb szeretettel (11 hónap alatt komponálta és a már megkezdett próbák alatt hangszerelte) és e műve hozta meg részére az első teljes sikert és egyúttal az utolsót. «Kassya» című operája már csak 1891. január 16-án bekövetkezett halála után került színre és csak rövid ideig maradt műsoron.
 

Delibes több-ízben járt Magyarországon, legutóbb 1885-ben, mint a Magyar Királyi Operaház vendég dirigense. Magyarországi emlékeinek egyik-másik művében is hódol. «Coppélia» első felvonásának régebbi keletű csárdásán kívül zongoradarabjai közt van a «Magyar románc» és dalai közt a «Chanson hongroise,» melynek szövegét Petőfi nyomán Coppée írta.

Színpadi művei közül Budapesten (részben még a Nemzeti Színházban, utóbb a Magyar Királyi Operaházban) a «Coppéliá»-t 1877-ben (eddig 214 előadás), «Sylviá»-t 1878-ban (eddig 165 előadás), «A király mondta» című operát 1879-ben (12 előadás) és «Lakmѐ»-t 1887-ben (eddig 129 előadás) mutatták be.

 Dr.M.R.

A ZENE, 1936. 12. szám.

Delibes: Sylvia

635   smaragd • előzmény634 2018-02-21 16:01:33

Ma hallhattuk ezt a színpadi szereplését Honthy Hannától, egy régebbi rádióinterjúban -  Nagy Ibolya műsorában, ismétlés, ma 18.00-tól, Honthy emléknap.

https://www.mediaklikk.hu/danko-radio-elo

634   -zéta- • előzmény633 2018-02-21 15:46:37

Egyszer, idősebbkorban Vitray beszélgetett vele és megkérdezte, mikor lépett először színpadra? - "Hát Lohengrin szerepében" és mondott egy írtó messzi dátumot. Persze Vitray hitetlenkedett, mire kiderült, hogy amikor vagy 5 éves volt, olyan rendezés ment, hogy Lohengrin előbb feltűnik a messzi távolban, majd néhány ütemmel később a színpad közepén terem. Ő volt a "kis Lohengrin"...

633   Búbánat 2018-02-21 10:35:27

Ma 125 éve született Honthy Hanna!

Honthy Hanna (eredetileg Hügel Hajnalka - Budapest, 1893. február 21. - Budapest, 1978. december 30.) - Kossuth-díjas színművésznő,  operettprimadonna, érdemes és kiváló művész.

Emlékét idézem az alábbi cikk ide bemásolásával:

Megkésett születésnapi beszélgetés HONTHY HANNÁVAL,  aki színész-díjat alapit  és életrajzát írja

Film Színház Muzsika, 1962. március 16. / 11. szám

Honthy Hannáról olykor úgy beszélünk, mint afféle fogalomról. Valaki egyszer elmésen azt mondta róla, hogy valóságos „nemzeti intézmény”, olykor még idegenforgalmi attrakció is. Miért? Alighanem azért, mert igazán csak egy van belőle, a maga nemében egyszeri tüneménye az operettszínpadnak, ezt elismeri az is, aki nem kedveli a műfajt. S aztán, ahogy telnek-múlnak az évek, lassan-lassan valamiféle csodabogárrá is válik, hiszen nem mindennapos jelenség az a sokat emlegetett örökifjúsága,  tágra nyílt égszínkék szeme, ránctalan arca, aranyszőke haja és egész tejszínhabos lénye. A hangja is olyan, most, amikor beszélgetek vele, mint egy üde fiatal leányé, pedig éppen csak kilábolt a divatos influenzából. Legutoljára 38.6-tal játszotta végig a Csárdáskirálynőt, ami valóban hősies erőfeszítés lehetett.
De nemcsak beteglátogatóba mentem hozzá, hanem azért is, mert valahol azt olvastam: kerekszámú születése napját ünnepelte, s mivel tudom, hogy sohasem titkolja éveinek számát, sőt kérkedik vele, ez a kérdés is izgatott.


Ki kell ábrándítanom — mondja, és máris csilingel a nevetése — egy év még hiányzik a kerek számból, habár a születésnapom óta már taposom. Az egyik lexikon tévesen azt írta, hogy 1892-ben születtem, holott csak 1893- ban. Szóra sem érdemes az az egy év, dehát mégiscsak ez az igazság ...
 

Csak úgy dobálódzik az évszámokkal!
Sok mindenre voltam hiú életemben — mondja elbűvölő mosollyal — de életkoromra sohasem. Például igen sokáig nem viseltem nappal szemüveget, még akkor sem, ha kevéssé jól láttam ...


Ami a hiúságot Illeti, azt hiszem, most meg éppen hiúságból beszél az évszámokról. Most arra hiú, hogy sokéves korában is megmaradt a régi Honthy Hannának. Dehát mitől maradt ilyennek, mint amilyen? Meséli, hogy az utóbbi években hatszázszor játszotta el a Csárdáskirálynőt. Ebbe nem számítja bele régi fellépéseit, mert valamikor Sylviát is alakította a Kálmán-operettben. Csak azt nem értem, hogyhogy nem unja ennyiszer eljátszani ezt a káprázatos parádét! Ez a kérdés akkor is felmerül, hogyha a művel kapcsolatos vélemények és ízlések különfélék ...


Semmit sem unok, amíg a nézőtéren nem unják, amit csinálok — feleli.— Mindig más-más közönségnek játszom. S valahányszor kimegyek a színpadra, elönt a boldogság, amikor az emberek tapssal fogadnak. Én körülnézek, és azt mondom magamban, „szervusztok édeseim!” S máris megkezdődik a teniszezés a közönség és köztem. Engem rendkívül lelkesít, ha érzem, hogy játékom hat a közönségre. Ettől valósággal elérzékenyülök... Az én legnagyobb színpadi élményem: az összjáték a közönséggel...

Minden művésznek mást és mást jelent a színpad. Mindenki mást és mást vár és kap tőle. Honthy Hanna magányosan él itt, fent a Deres utcában, kulturált ízléssel megteremtett gyönyörű otthonában, s a szeretetet, a gyöngédséget, ami nélkül senki sem érzi jól magát az életben, ő a közönségtől kapja meg ...


Mióta színész?
Ötven év óta - mondja. S amikor elcsodálkozom ezen, rögtön meg is magyarázza: — Tudom, tudom, már évekkel ezelőtt ünnepeltük ezt a jubileumot, de akkor beleszámították az én balettéveimet is, mert én már 12 éves koromban táncoltam a Babatündérben.  Most azonban csak az operettszínpad éveit sorolgatom. Szívesen gondolok vissza a hosszú évtizedekre, és nem szégyellem, hogy soha semmit sem kaptam ingyen. Én mindenért mindig megküzdöttem…

Így, kívülről pedig úgy látszik, mintha egész pályáján játszi könnyedséggel szerezte volna meg a sorozatos diadalokat. De mit nevez ő küzdelemnek? Egy olyan példát mond el, amely ma valósággal kortörténetnek hat az operettek egykori kulisszavilágából.

— A Király Színház vezetősége annak idején kiosztotta rám a Mézeskalács Örzse szerepét. Petráss Sárit pedig meghívták a királykisasszony eljátszására. Ő azonban rögtön kijelentette, hogy csakis Örzsét hajlandó alakítani, mert olyan szerepet nem vállal, amelyben a férfi nem marad az övé. Kétségbe voltam esve a szerepcsere miatt, de aztán mégis sikerem volt...

— Másképpen játszik-e ma, mint régen?

— Én mindig arra törekedtem, hogy emberi legyek a színpadon... Akik nem szeretik az operettet, többnyire azzal érvelnek, hogy ebben a műfajban a szereplők minden ok nélkül váratlanul táncra perdülnek és énekelnek... Nos, hát éppen ez az: erre vigyáztam mindig, hogy a tánc és az ének természetes következménye legyen az előzményeknek. Nemegyszer mondták nekem: hogyan lehetséges, hogy 37-es lábad van, amikor a színpadon 35-ösnek se látszik? Ez igaz is, mert én a színpadon nem Honthy Hanna vagyok, hanem az, akit játszom...

Ezzel ugyan nem értek egyet, mert az ő egyénisége, az ő kialakult játékstílusa minden maszkon és kosztümön keresztülsüt. Éppen ez az, hogy mindig Honthy Hanna...
Nemsokára ismét Játszik a Fővárosi Operettszinházhan, az influenza nehezebbik felén már túljutott. Mit csinált itthon egész nap?

— Vagy ötezer könyvem van, így hát sosem unatkozom. Azonkívül megkezdtem az önéletrajzom írását...
— Önéletrajzot ír? Hogyan?
— Egyelőre magnetofonba mondom be, ami éppen eszembe jut, a kezdettől máig. A pályámat és a magánéletemet akarom megírni ... Azt hiszem, érdekli majd a fiatalokat is az én sokféle színészi tapasztalatom. Az az elképzelésem, hogy könyvem jövedelméből díjat alapítok fiatal színészeknek ...

—Mi volt a legfontosabb tapasztalata?
— Tálán az, hogy az operettszínész is neveli a maga módján a közönséget. Mondjuk jó ízlésre. Én mindig óvakodtam attól, hogy valaha is frivol, ízléstelen, vagy éppen közönséges legyek a színpadon. Pedig sokan hajlamosak erre a nagyobb és olcsóbb siker érdekében. Valamikor a Fifi című francia vaudeville-ben játszottam. Másnap az egyik kritikus azt írta rólam, hogy még a Sacre Coeur növendékei is megnézhetnek, még ők is tanulhatnak tőlem illemet és jó modort... Pedig csak egy kis kokottot alakítottam ...

— Nem bánta meg. hogy az operett műfaját választotta élete hivatásául?

— Amióta a világ világ, minden operettszínész azt nyilatkozza, hogy a lelke mélyén Shakespeare-t és Szophoklészt szeretné játszani ... Nem, nem, ezt ne várja tőlem ... Még akkor sem, ha régi, jól sikerült prózai szerepléseimre utal... Én ma is változatlanul szeretem az operettet.

Az operett is őt...

Gách Marianne

632   Ardelao 2018-02-17 16:27:08

Képtalálat a következőre: „Vieuxtemps”

198 évvel ezelőtt, ezen a napon született Henri VIEUXTEMPS, belga zeneszerző és hegedűművész.(1820.II.17 – 1881.VI.6.)

 HUBAY Jenő a «Párizsi éveim» című írásában – találkozásuk és megismerkedésük alkalmából – így emlékezik vissza a neves hegedűművészre:

 „[...] Életem legszebb kora az, amelyet Párizsban, a fény városában éhezve eltölthettem. Tizenkilenc éves voltam, s a kor legnagyobbjaival barátkozhattam: Munkácsy, Massenet, Coppée, Daudet, Zichy Mihály tartoztak barátaim sorába. A legnagyobb francia írók versenyeztek, ki írjon számomra operaszöveget, s így keletkezett François Coppée Cremonai hegedűse. […]”

 „[…] Hubay francia barátjának, Charles Bergernek villájában meghitt órákat töltött, és néhány nagyon szép dalt szerzett. — Ismered-e a híres hegedűművészt, a brüsszeli konzervatórium tanárát, Vieuxtemps mestert? — kérdezte tőle egyszer Berger, és a tagadó válasz után rábeszélte, hogy keresse fel. Ezzel kezdődik a nagy fordulat. Magában véve is érdekes, de abban a módban, ahogy megismerkedésük végbement, benne rejlik Hubay egész jelleme és jövendő sorsa.

Minden tekintetben komoly művész volt Vieuxtemps. A Rue Chaptalon-ban lakott bénán, zárkózottan, gyanakvással telve, — mindennel leszámolt már, és nem engedte, hogy új ismerős közeledjék hozzá. A világ tiszteletben tartotta a francia mester végleges visszavonulását. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy betörjenek magányába, ...  és Hubaynak megvolt a bátorsága hozzá. Így ír életének e döntő eseményéről:

«Egy napon kopogtattam Vieuxtemps-nak, a nagymesternek, ajtaján. Egészsége ekkor már oly nagyon leromlott, hogy orvosai megtiltották neki a hegedülést. Ez számára halálos ítélet volt. Emlékszem, lánya, Landovska asszony, elmondta, hogy Vieuxtemps szembeszállt ezzel az orvosi rendelkezéssel s egy éjszaka felmászott lakása padlására, ahol azóta, hogy nem volt szabad játszania, gyönyörű hegedűit elrejtették előle. Többször rajtacsípték ezeken a megismétlődő éjszakai kirándulásokon hegedűi álombirodalmába, s csak erőszakkal tudták visszatartani. Ilyenkor a nagymester, zokogásba tört ki, s engedte, hogy mint valami gyereket lehozzák a padlásról.

Engem nem akart mindjárt fogadni. Mikor ez végre sikerült, a következőképpen történt. Ismeretes, hogy Vieuxtemps oly technikai nehézségeket halmoz kompozícióiban, mint Paganini. Mialatt várakoznom kellett, egy új hegedűversenyét pillantottam meg egy állványon. Anélkül, hogy valaha láttam volna, játszani kezdtem ezt a darabot. Erre bejött a mester. Hatvan év körül járt, csontos arcát rendkívül markánssá tette fehér pofaszakálla, s olyan volt, mint egy nyugdíjazott tengernagy. Alakja szikár s erőteljes volt, tekintete átható és egyben okos; az ember azt hihette, ha kinyitja száját, megsemmisítő ítéletet fog mondani.

[…] Gyerekkorom óta játszottam, és szerettem Vieuxtemps szerzeményeit. Számomra ő jelentette a virtuozitás csúcsteljesítményét, s így most, hogy így szemben álltam vele, képtelen voltam végtelen rajongásomnak akár egy szóval is kifejezést adni. Nagyon féltem.

Bizalmatlanul vett szemügyre. «Mit óhajt ön tőlem?» — kérdezett botjára támaszkodva, mert szegény akkor már többszörösen gutaütött ember volt. «Magyar hegedűművész vagyok és a nagymestert üdvözölni jöttem, — volt a válasz. «Oh, ön magyar! Rendkívül örvendek,» — mondá Vieuxtemps«szép emlékek fűződnek az én magyarországi körutamhoz, ismerem az önök nagy zeneszerzőjét, Erkelt, aki az én hangversenyemet a Nemzeti Színházban vezényelte, s akivel együtt egy fantáziát is írtam. Különösen jó emlékezetemben maradt az a kitűnő magyar nemzeti étel, a paprikás csirke.» Aztán csevegni kezdtünk minden egyébről s végül megkérdezett, nem játszanék-e neki valamit. «Hogyne,» — válaszoltam — «hiszen itt a hegedűm.» «Bravó! Hát mit fog játszani?» «Ha megengedi, mester, egyik versenyművét, — ha tetszik, az ötödiket.» «Nagyon jól van, az az én kedvencem is Elővettem hegedűmet, ő a zongorához ült s miután sohasem tudott jól zongorázni, s gutaütött is volt, nagyon gyarló kíséretben részesültem. De mindegy volt az nekem, noha a kíséretekre rendesen nagyon kényes voltam, szárnyakat adott nekem a mester jelenléte. A versenymű befejezése után Vieuxtemps fölugrott, botját görcsösen markolva rázta az öklét, odajött hozzám, mintha nekem akarna jönni, de csak állt, állt, nézett; szemében szeretet sugárzott s végül azt mondta nekem: «Várjon csak egy kicsit», ezzel kiszaladt a szobából.

Én már félni kezdtem, hogy valami baja lett. Csakhamar visszatért az ő imádott Julie leányával, aki rajongással csüngött atyján, s kitűnő zongoraművésznő volt; utána jött férje, Landovski, egy lengyel eredetű naturalizált francia orvos, akivel későbben Algírba költözött.
Még egyszer el kellett játszanom az egész versenyművet, ezúttal Landovskiné kísért. Mikor ezt is befejeztem, Vieuxtemps megölelt, megcsókolt s azt mondotta: «Lássátok, ez lesz az én utódom Brüsszelben!» […]”

Hubay Jenő, Párizs, 1878.

Vieuxtemps: Ballade et Polonaise:

https://www.youtube.com/watch?v=_0KTC0B4XAE

631   Búbánat • előzmény630 2018-02-15 12:38:54

Osváth Júlia

"A TV képernyője előtt" 

  • Szolnok Megyei Néplap, 1984. január 11. / 8. szám

"És végül az Osváth Júliával készült beszélgetésről — hisz az előbbiekhez akár csatlakozhatna is ez a portrénak is beillő „kerti diskurzus”; amelyben a művésznő meglehetősen nyersen mondta ki igazát: életről, művészetről, sikerről. Csak úgy áradt belőle a szigorúság és ugyanakkor a kedély! A lényeges dolgok iránti feltétlen tisztelet szigorúsága, ugyanakkor szavai mögül fel-feltört a művészetben örömét lelő ember aranyló derűje. A színpad hajdani királynője Ferencsik illette őt ezzel a jelzővelott, a kerti széken is úgy festett, mint egy királynő, aki nem babérjain trónol — akit kiküzdött sikerei tesznek joggal büszkévé. Nyílt, őszinte embersége imponált. Jó, hogy viszontláthattuk az immár csak könyveinek, zongorájának élő, a világtól kissé elhúzódó Osváth Júliát — akinek csodálatos hangja emlékezetünkből sohasem tűnhet el.
/VM./

 

  • Pest Megyei Hírlap, 1984. január 7. / 5. szám

TV figyelő

Osváth Júlia. Előfizetői emlékezet óta nem iktattak be olyan zenés beszélgetést a híradó utáni főműsorba, mint most, szerdán, amikor Osváth Júlia, kiváló énekesnőnk kezdte meg emlékeinek idézgetését. Hogy mely okok késztették a programgazdákat erre a szokatlan lépésre, nem tudni, de tény, hogy a sokszereplős tévéjátékok, mozidarabok adásidejében egyetlen operaénekesnő szólt, illetőleg dalolt a régi celluloid szalagokon. Aki persze szereti az operát, a mesterien iskolázott hangot — no meg a művészvilág pikantériáit —, az kétségkívül jól szórakozott, de egy ilyen párbeszéd azért mégis olyan rétegműsor, amely vagy korábbi, vagy későbbi időpontba kívánkozik. Úgy, mint az Osváth-interjú második része, amelyet csütörtök este tíz után élvezhettek végig hívei.

/Akácz László/

  • Beszélgetés Osváth Júliával: MTV - 1984. január 4., 20.45.
  • Beszélgetés Osváth Júliával, II. rész: MTV - 1984. január 5., 22.10
630   Ardelao • előzmény629 2018-02-15 11:39:44

 

EGY ÓRA OSVÁTH JÚLIÁVAL

Két Osváth Júliát ismerek.
Az egyiket a színpadról; azt, akit legutóbb kétszer egymásután is meghallgattam a Rózsalovagban. Osváth Júlia eszményi tábornagyné, s ebben a szerepében a világ legnagyobb és leghíresebb tábornagynéival vetekszik, rendkívüli stílustudása, nagykultúrájú éneklése és bensőséges átélése talán a bécsi Lotte Lehmannéra emlékeztet. S azok az ezüstös, légies, könnyes piánók, amelyekkel a tábornagyné elfojtott szenvedélyét és fájdalmas lemondását szólaltatja meg, a hallgatókat is mindig elérzékenyítik.

Ami pedig a külsőségeket illeti: szépségével és elragadó játékával nemcsak illúziót kelt, hanem hihetővé teszi a figurát; azt, hogy egy fiatal fiú szívét lángra lobbantja. Erre pedig, ebben a szerepben,

aligha akadt eddig példa a világ operaszínpadain. Osváth Júlia a színpadon, nemcsak a Rózsalovagban, hanem akkor is, amikor Mozartot vagy egyebet énekel, csupa komoly fegyelmezettség, művészi áhítat és a legjobb értelmű tudatosság.

S a másik Osváth Júlia? Az, akit otthonában látogatok meg?

Csupa szertelenség, csapongó indulat, a féktelen jókedv és a zord nekikeseredés keveréke. Merőben másféle alkat és magatartás, mint a színpadon. Am az, hogy érdekes, tehetséges, furcsa és eredeti egyéniség, akkor is kiderül róla, amikor hétköznapi dolgokról beszélgetünk, például arról, hogy az ablakon milyen szép az új függöny, amelyet maga varrt a minap. Fent lakik a Rózsadomb legtetején, egy szép kis házban. Az ő keze-nyomát, ízlését és jó ösztönét dicséri a lakás minden kis zuga és a madárfüttyöt, jószagú kert bája és ápoltsága.

Mert ő maga gondozza: kertészkedik, kaszál, gereblyézik és szénát hord, mindenhez ért, amihez akar. „Nehogy ilyesmikről írj, mert ez unalmas” — mondogatja közbe-közbe.

A zongorán pedig Beethoven szonátáinak vaskos kötete. A címlapon egy rúzsos száj nyoma. Mert a Kossuth díjas, érdemes és kiváló művésznő rajongása olykor, mint a gyermeké: esténként, amikor e kottától búcsúzik, megcsókolja. Igen, Beethovent játszik minden este, magát gyönyörködteti vele.

— Kislánykoromban tanultam zongorázni — mondja, — s csak véletlenül lettem énekesnő. A családban senki sem volt muzsikus, csak egyről tudok: anyám unokanővére, Bartóki Matild a 900-as években a Metropolitan szopránénekesnője

S ő mégis véletlenül énekesnő lett, mert véletlenül nagyon tehetséges volt. Tizennyolc-éves korában a Lichtenberg-kórus tagjai sorába került: „tíz pengőt fizettek havonta, és ott tanultam meg blattolni." Később a Palestrina-kórusban énekelt és csak azután iratkozott be a Zeneakadémiára. Közben pedig varrt és azzal kereste kenyerét. Az operában egy csapásra sikeres énekesnő lett: alig egy év után Toscanini Salzburgba hívta, hogy az ünnepi játékokon az Éj királynőjét elénekelje.

S a tábornagyné? Szereti ezt a szerepét?

— Most már nagyon — feleli.De sokáig nem mertem elvállalni, öt évvel ezelőtt mondták nekem az Operában, hogy tanuljam meg. Hozzá se fogtam. Hiszen ezt a szerepet mindig nagy, drámai hangú énekesnők alakították, s én, aki Mozart világában nevelkedtem, el sem képzeltem, hogy tábornagyné legyek.

Tavaly nyáron kezdtem el tanulni, éjjel-nappal foglalkoztam vele. Eleinte idegen volt számomra, furcsának és megközelíthetetlennek éreztem a folytonosan változó hangnemeket.

Most ellenben már annyira belémrögződött a szerep minden hangja, hogy észre sem veszem, milyen ingoványos talajon járok, milyen ijesztőn meredek szakadék szélén lépegetek. Zeneileg rettenetesen nehéz szerep ez, de most már megbirkóztam vele, így hát gyönyörködöm benne, örülök neki minden alkalommal.

A pianinó tetején a Rózsalovag zongorakivonata is ott látható. Bele is lapoz mindjárt, s az első felvonás szerelmi jelenetének legszebb motívumát kezdi játszani. Mert Osváth Júlia önmaga korrepetitora. Otthon mindig egymaga tanulja szerepeit, így, a zongora mellett, elmerülve és minden másról elfelejtkezve.

Sokat vagyok itthon egyedül! — mondja. Nem értem azokat az embereket, akik eszpresszóban üldögélnek, füstben, lármában beszélgetnek. Inkább itthon olvasok, vagy tanulok. Már amikor nem próbálok, vagy nem szerepelek. Ha ráérek, akkor festek is.  ...

No lám, csaknem megfeledkeztünk arról, hogy Osváth Júlia nemcsak énekel, hanem fest is. Temérdek kedves, hangulatos akvarellje díszíti lakása falait. Interiőrök, tájképek, csendéletek. Bámulatosan termékeny festő még olyankor is, amikor rengeteget énekel.
Mert ilyen sok és különféle arca van a tehetségnek.

 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1949.V.29.(3/22)

629   Búbánat 2018-02-15 10:38:51

Ma 110 éve született Osváth Júlia operaénekesnő

Rákospalota, 1908. február 15. - Budapest, 1994, augusztus 20.)

Osváth Júlia

  • Film Színház Muzsika, 1977. július 16. / 29. szám           
  • RÁDIÓ: Szombati jegyzetek

OSVÁTH. — Vasárnapi szenzáció? Az: tiz óra ötvennégy és tizenhárom óra harmincnyolc között. A varázsfuvola Toscanini vezényelte előadása Salzburgból, 1937 nyaráról. Negyvenéves szenzáció ez a felvétel, rádiónk csak most jutott hozzá. És túl Toscaninin nekünk azért is becses, mert átörökítette a mába Osváth Júlia Éj Királynőjét! Azt a salzburgit, a németül énekeltet, a páratlanul példamutatót, a Toscanini zsenijével átsugárzott autentikusat. Szerencsénk van. A hangfelvétel bizonyos egyenetlenségei, technikai gyöngéi elkerülték azokat a perceket, amikor az Éj Királynőjéé a szó: sistergés, zörej nem kíséri a bravúros két áriát!

Másnap délután Osváth Júlia otthonában beszélgetünk a negyven évvel ezelőtti nagy élményről. Albumba gyűjtött fényképek, lapkivágások segítenek. Osváth Júlia mindössze két éve volt az Operaház tagja a salzburgi események küszöbén, hiszen 1935. június 17-én a Hunyadi László Gara Máriájával debütált. De Toscanini előtt már más nagy dirigensekkel is dolgozott együtt: 1936. januárjában Erich Kleiber vezényli a Szöktetés-felújitást, Osváth Júlia akkor énekli első Konstanzáját; 1937. május 11-én pedig ő az Issay Dobrowen betanította és vezényelte Bohémélet Musette-je.

Közben érkezik egy bécsi telefon: Toscanini Éj Királynőjét keres a nyári salzburgi játékokra; szeretnék, ha Osváth Júlia is „előénekelne’' neki. Otto Burghauser professzor, a bécsi filharmonikusok igazgatója hallotta már Budapesten a fiatal énekesnőt, ő hívta föl az illetékesek figyelmét; így érkezik meg aztán a Staatsoper távirata: egy bizonyos áprilisi hétfő délután lesz a meghallgatás.

Osváth Júlia magyarul tudja a két áriát. Betegen ül föl az Árpád-sínautóbuszra, fáradtan érkezik Bácsbe. Alig van ideje megebédelni, máris a Zeneakadémiára siet. Ott Toscanini korrepetitora átveszi vele a két áriát (Az egyik újság riportere, a próbáról írva, kedves túlzásba esik: „Az első áriát a rendes tempóban vette, a másodikat azonban vagy tízszer olyan gyorsan(!), mint ahogyan nálunk szokták énekelni.”) Arturo Toscanini a Staatsoperben hallgatja meg az Éj Királynő-jelölteket. Osváth Júlia éneke után a maestro kijelenti: nincs értelme a további meghallgatásoknak, minthogy megtalálta a salzburgi Éj Királynőjét! A magyar énekesnőnek pillanatok múltva kezében a szerződés.

Júniusban Bécsben, Toscanini asszisztensével, Erich Leinsdorffal tanulja a szerepet németül. A prózát is, ami a nehezebb. S amely sokkal bővebb, mint ahogyan idehaza fölhangzik.

— Sok gondom volt a Mutter szó kiejtésével. Aztán a zurück szó helyes hangsúlyával küszködtem. Toscanini el is nevezett, tréfásan, „zurück-kisasszonynak…”

Júliusban már a salzburgi Festspielhaus színpadán folynak a próbák.
— Július 17-én próbáltam Toscaninival először — emlékszik vissza Osváth Júlia —. A szívem a torkomban dobogott, annyira féltem. Mihelyt azonban elkezdődött a próba, eloszlott a félelmem. A maestro meg volt velem elégedve. Bene, bene — mondta. Naponta este nyolctól tizenkettőig, sőt néha éjfél után is tartottak a próbák. Toscanini úgy ült, mintha aludnék, de a legkisebb hibára is fölkapta a fejét, és ismételtetett. Megmagyarázva, hogyan kell helyesen megformálni egy-egy frázist. Július 30: a premier napja! Úgy éreztem magam a színházban, mint egy idegenbe tévedt madár. Sehol egy ismerős!
Egy baráti tekintet milyen jólesett volna. Amikor a színpadra kerültem, már teljesen Toscanini  szuggesztiv hatása alatt álltam. Ha sikert arattam, csak neki köszönhetem. Csodálatos ember volt!


Négyszer adták elő A varázsfuvolát. Sarastro — Alexander Kipnis. Pamina — Jarmila Novotná. Tamino — Helge Roswaenge. Papageno — Willi Domgraf-Fassbaender, öreg pap — Alfred Jerger ... s a többiek. Mindnek itt a dedikált fényképe Osváth Júlia albumában.

Jó esztendeje volt a magyar operaművészetnek 1937! Akkor vették föl lemezre a glyndebourne-i fesztivál Don Juanját Pataky Kálmán fölülmúlhatatlan Don Ottaviójával. És akkor készült ez A varázsfuvola, Osváth Júlia Éj Királynőjével. Erre most, hogy a magyar rádió jóvoltából hallhattuk, ugyanolyan büszkék vagyunk, mint az előzőre. Milyen öröm, hogy Mozartból két ilyen tökéletes példát adhatott két magyar művész a nagyvilágnak!

(déel) – Dalos László


 

628   Ardelao 2018-02-15 00:14:27

Képtalálat a következőre: „Glinka”

161 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Mihail Ivanovics GLINKA, a nagy orosz zeneszerző. (1804.VI.1. – 1857.II.15.)

"V. Protopopov: GLINKA

Zsdanov 1948-ban a szovjet zenészek vitáján idézte Glinkát: „A zenét a nép alkotja. Mi, művészek, csak rendszerezzük." Glinka nagyszerű szavai zeneművészetének mély demokratizmusából, a népi zene termékeny talajából táplálkozó magas-fokú műformájából következnek, ó az orosz zenei klasszicizmus megalapítója, az orosz opera nagyszerű fejlődésének elindítója.

Protopopov könyvecskéjében az olvasó közérthető módon megtalálhatja Glinka életművének leírását. A földesúri családból származó Glinkát végigkísérjük életútján: látjuk az 1812-es hősies honvédő háború élményeit magában elraktározó kisfiút, a dekabristákkal rokonszenvező, a nép dallamvilágát mohón kutató, jobbágyzenekart szervező ifjút, majd a tüneményes zongoraművészt; megismerjük kemény harcait az orosz nemzeti opera megteremtéséért. A szerző az életrajzhoz szorosan kapcsolódva közérthetően elemzi Glinka főbb alkotásainak eszmei és formai jelentősegét, s mindenütt arra törekszik, hogy Glinka zeneművészetét egyrészt a kor osztályharcaival, másrészt az általános zenetörténet fejlődésvonalával szerves egységben mutassa be. Így például a nagyszerű «Ivan Szuszanyin» című operánál meggyőzően kimutatja: „A világ operatörténete nem ismer még egy művet, amely ily tisztán és ily eleven hatással domborítaná ki történelmi eseményekben a nép vezető-szerepének eszméjét" — majd részletekbe-menően is elemzi, hogy ennek a magasrendű eszmei tartalomnak Glinkánál igen magasrendű művészi forma felel meg, mely az orosz népi zene intonációjára épít.

— Protopopov ezen túlmenően felveti azt a rendkívül fontos kérdést is, hogy miért vált éppen az opera az orosz klasszikus zeneművészet vezető műfajává. Ugyanilyen alapos elemzést kap az olvasó Glinka másik kiváló operájáról, a «Ruszlán és Ludmilláról.» Így világosan felismerhetjük Glinka alapgondolatát: a „tündéropera" fantasztikuma mögött a népi hős emberi tisztaságát és nagyságát kifejezni a zenei forma művészi eszközeivel.

A könyv komoly segítséget nyújt mindenkinek, aki érdeklődik a zeneművészet kérdései iránt. Komoly segítséget nyújt kultúrmunkásainknak is a szovjet zene nagy elődeinek ismertetésében és propagálásában.

Z. D.
(Művelt Nép Könyvkiadó), 1952."

 Részlet a könyvből:

… […] „Glinka nagysága abban rejlik, hogy zenéje, sajátszerűen nemzeti formában, az orosz nép életét tükrözi, nagy szeretettel és mélységes tudással tolmácsolja az orosz ember jellemének leglényegesebb vonásait és a haza nevében hősi tettekre ösztönöz. Hatásának ezt az erejét és alkotóművészetének haladó voltát nagy íróink és kritikusaink – Puskin, Gogol, Belinszkij – már az ő korában értékelték. Így például Belinszkij egyik 1838-ban írt cikkében rámutatott, mennyire pozitív tényező Glinka «Ivan Szuszanyin» operájában «a törekvés a népzene elemeinek a műzenében való fölhasználására.» Később ugyanezt a gondolatot fejtették ki kritikai műveikben Sztaszov, Szerov, Csajkovszkij. […] …

 B.ΠΡΟΤΑΠΟΠΟΒ

Μ.Ν. ΓЛΝНΚА

(МУЗГИЗ,1949.)

627   Ardelao 2018-02-14 14:34:56

 

205 éve született, ezen a napon

Alekszandr Szergejevics DARGOMIZSSZKIJ orosz zeneszerző.

https://www.naxos.com/SharedFiles/Images/Composers/Pictures/19616-1.jpg

(1813.február 14. Tula -1869. május 17. Szt.Pétervár)

Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij a híres ötök hatodik tagja volt.

Ez így talán kissé ostobán hangzik, de lényegében erről volt szó: szorgalmasan eljárt az orosz zenét forradalmasító öt fiatal — Balakirev, Borogyin, Kjui, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov — összejöveteleire, sőt, olykor a saját lakására hívta meg őket, de csak „pártoló tagja” volt a mozgalomnak.  

Hatással mindenesetre volt rájuk: Rimszkij-Korszakov például nem tagadta, hogy «Mozart és Salieri» című operája Dargomizsszkijnak is köszönhető, hiszen tőle, az ő «Kővendég» című operáját hallgatva tanulta el a hajlékony deklamációt, a „végigrecitáló” megoldást. Alekszandr Szergejevics tehát amolyan híd volt az orosz opera kezdete (Glinka) és kiteljesedése (Muszorgszkij) között.

… Az első olyan orosz zeneszerző, aki Glinka nyomdokaiba lépett és magáévá tette az ő művészi vívmányait. Művészete fejlődésének körülményei, a környezet, amelyben képességei kibontakoztak, hasonló az ifjú Glinka életkörülményeihez és zenei környezetéhez. Művészi kialakulásában nagy szerepet játszott személyes ismeretsége Glinkával.

Glinka halála után Dargomizsszkij a legnagyobb orosz zeneszerző, így ő kerül az érdeklődés középpontjába, és ő foglalja el az orosz zenei élet egyik vezető helyét

Mindettől függetlenül más beállítottságú és irányzatú művész, sok tekintetben éppen ellentéte zseniális elődjének.

Dargomizsszkijt nem jellemezte oly klasszikus világosság és világszemléleti teljesség, mint Glinkát. Ő inkább a reális valóság ellentmondásainak feltárására és tudatos hangsúlyozására törekedett. Glinka minden lelkiállapotban és lélektanilag jellemzett alakban az általánost, a tipikust kereste. Dargomizsszkij viszont figyelmét az egyedire, a különlegesre és sajátosra fordítja.

Alkotó módszerének ezek a vonásai, éppúgy, mint műveinek tematikája, közel állnak az 1840-es évek orosz irodalmának és képzőművészetének új törekvéseihez. E művészi irányzatok vezérelve a mindennapi élet hű és pontos tükrözése és ugyanakkor a téma tudatos, kritika felfogása. A művészetet világosan kifejezett szociális szándék kezdi áthatni.

Dargomizsszkij egyik jellemvonása az éles lélektani megfigyelőképesség és a lelkiállapotok részletes elemzésére való hajlam. Például, amikor Párizsban tartózkodott, azért érdekelték a büntetőbíróságok tárgyalásai, mert gondosan tanulmányozhatta az emberi lelkiséget, szemléltetően feltárultak előtte az emberi cselekedeteket irányító motívumok és indulatok.

… Működési területe szűkebb Glinkáénál, de a maga területén eredetit alkotott, önálló úton járt, nagy, erőteljes mélyreható műveket írt. …

Az életet ellentétes jelenségek bonyolult összefonódásának és harcának tekinti. Ezért természetes, hogy a kifejezés drámai formái vonzották. Egyszer maga mondta, hogy feladata „az orosz népiség drámai elemeinek megtestesítése.”

… Glinka személyes példája arra lelkesíti Dargomizsszkijt, hogy ő is operát írjon. Victor Hugo „Notre Dame-i toronyőr” című regényének témáját választja ki, melyből Hugo operaszövegkönyvet írt «Esmeralda» címmel.

Számára a közvetlen minta a Meyerbeer-féle párizsi „nagyopera,” a maga hatásos drámaiságával, emelkedett romantikus pátoszával, éles és feszült bonyodalmaival. Később ő maga is igen bíráló hangon nyilatkozott első operájáról. Az opera zenéje önállótlan és helyenként banális ugyan, de egyes jelenetekben kiütközik az „igazság és az erő nyelvezete.” Az 1839-ben befejezett «Esmeraldát» csak nyolc évvel később mutatták be a moszkvai Nagy Színházban

A «Vizitündér» (más-néven Sellő, vagy Ruszalka) című operáját 1855-ben fejezte be és 1856. május 16-án adták elő Pétervárott, a Marinszkij Színházban. Ez volt Glinka Ruszlánja után az első, nagy, önálló stílusú orosz opera. Szerzője tudatosan követte Glinkát, akinek Dargomizsszkij szavai szerint; „eddig egyedül sikerült az orosz zenét szélesebb méretekben kibontania.”

Az opera alapja Puskin egyik legérettebb realista műve, a Vizitündér. Maga a mese olyan általános emberi probléma, hogy az századról századra visszatér a különféle korok és népek irodalmában. Puskin ezt az egyszerű történetet az igazi tragikum magaslatára emelte, s a lélektani hatás tiszta erejét ízes nemzeti jelleggel párosította. Az opera fantasztikus jelenetei a külsőleges, festői háttér szerepét töltik be. Dargomizsszkij nem értett a hangfestéshez és ezek a jelenetek a Vizitündérben távolról sem bűvölnek el annyira varázslatos színekkel, mint Glinka «Ruszlán és Ljudmilában.»  

Betegen, ágyhoz kötötten írta utolsó művét. 1869. január 17-én halt meg, a «Kővendég» című operáját nem tudta befejezni. A befejezetlenül maradt I. képet halála után Kjui írta meg, az egész opera hangszerelését pedig Rimszkij-Korszakov végezte el. A Kővendéget (Don Juan története), Dargomizsszkij fiatal barátai és hívei fejezték be, 1872-ben mutatták be a pétervári Marinszkij Színházban.

 Dargomizsszkij művészete Puskin és Glinka korszakában gyökerezik, de túlnő e korszak történelmi határain. Sok tekintetben közvetlen elődje az 1860-as évek fiatal nemzeti-realista

zeneszerző iskolájának, és nagy hatással van művészi nézeteik és zenei módszereik kialakítására. Ennek a zeneszerző iskolának egyik legtehetségesebb képviselője, Muszorgszkij, úgy nyilatkozik Dargomizsszkijról, hogy ő „az igazság nagy tanítója” a zenében.

 Dargomizsszkij a zenét az idealista klasszikus és romantikus magaslatokról a mindennapi élet talajára vitte le annak minden fogyatékosságával, ellentmondásával, negatív és árnyékos oldalával együtt.

 „Az orosz zene története”
Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”

626   Ardelao • előzmény625 2018-02-12 23:53:32

Estély Munkácsynál.

Ambroise Thomas tiszteletére rendezett fényes estéllyel nyitotta meg Munkácsy Mihály vendégszerető házában az idei soireék sorozatát. Az agg «maestro», ki nejével együtt jelent meg, minden oldalról a legszívélyesebb üdvözlések tárgyát képezte és előrehaladott kora dacára nagyon jól találta magát a túlnyomóan ifjabbak társaságában.

Ebben a főérdem első sorban Munkácsyné asszonyt illeti, ki szép megjelenésével és páratlan előzékenységével mindent megtett, hogy az estély a legsikerültebbek közé tartozzék. Munkácsyné asszonyon ibolya-színű bársonyruha volt, díszítve égszínű kék betétekkel és arannyal átszőtt valódi csipkékkel. Fején gyönyörű diadém.

A nagy-számú vendégek közt a fényesnél, fényesebb öltözékekben megjelent bájos hölgyek képezték a nagy többséget, ott voltak az irodalom és művészet, valamint a pénzarisztokrácia sok jelese. A többek közt Wolf Albert, Daudet Alfonz, a Chaplain család, báró Hausmann, a III. Napoleon korabeli hírneves prefektus és a diplomáciai kar több kiváló tagja.

A koncertet Diémes, a konzervatórium zongoratanára, Liszt rapszódiájával nyitotta meg, majd saját szerzeményeit mutatta b. Utána Marchesiné két tanítványa: Ernst és Horovitz kisasszonyok hallatták szépen csengő hangjukat. Hangjuk tiszta és érces s Horovitz kisasszonyé már eléggé iskolázott, utóbbi főleg «Mignon» dalával ért el nagy sikert. A buffet, mint rendesen, most is kitűnő és látogatott volt.

(Fővárosi Lapok, 1888.I.14./14. szám.)

625   Búbánat • előzmény623 2018-02-12 22:10:05

​​​​​​​

  • Pesti Hírlap, 1894. május 17.  /137. szám

* (A jubiláló Mignon.) Ambroise Thomas hervadhatatlan örök szépségű dalművének, a Mignonnak ezredik előadását a párisi opera comique-ben pünkösd vasárnap tartották meg. E díszelőadásra már hetek óta készültek a francia művészvilágban és a jelenlevő agg zeneszerzőt zajos ovációkkal ünnepelték. Az előadást ingyen lehetett megtekinteni, az olcsóbb helyeken belépti díjat nem szedtek és miután ez már jó eleve köztudomásra jutott, ennélfogva a közönség egy része már 8 órakor reggel foglalt állást a színház előtt, csakhogy estére bejuthasson. Midőn Thomas páholyába lépett, az egész közönség felállással és zajos vive kiáltásokkal, a zenekar pedig hármas tussal fogadta. A második felvonás után a művészvilág ajándékait, továbbá a közreműködők részéről egy hatalmas koronát élő virágokból és Verdi egy üdvözlő táviratát adták át Thomasnak nyílt színpadon, a közönség szemeláttára.

— A párisi községtanács egy utcát nevez el Thomas után, kedden pedig nagy zeneünnepélyt rendeztek a nagy operában Thomas tiszteletére.

Ambroise Thomas ez idén tölti be 83-dik életévét, 1871-ben lett Auber utódja a párisi nagy-zenede igazgatói állásában és aggkora dacára még mindég erőteljes és lankadatlan munkakedvű.
A Mignon ezredik előadása alkalmából rendezett diszestélyen, mint ma sürgönyözik, Carnot elnök átadta Thomas Ambroise-nak a becsületrend nagykeresztjét. Midőn a jubiláns az elnöki páholyban Carnot és neje között megjelent, és már mellén viselte a széles szalagot, a közönség ujjongva üdvözölte. Utóbb Spuller miniszter a színpadon érmet adott át Thomasnak, ki könnyezve ölelte meg a minisztert. Az estélyen, melyet az opera igazgatója rendezett, reggelig maradt együtt a fényes társaság.

 

  • Budapesti Hírlap, 1908. október 14. (246. szám)

* (Operaház.) A poézis legegyszerűbb, de talán épp ezért legszebb eszközeivel érte el Thomas Ambroise Mignon-ja azt a sikert, melynek jubiláns határjelzője a mű mai századik előadása az Operaházban. Néhány évvel ezelőtt Mignon ezerötszázadik előadását ünnepelték Párisban, s a francia nemzet akkor az ősz szerzőt a becsületrend nagykeresztjével, a legnagyobb jutalommal tüntette ki, melyet francia polgár elnyerhet. Másutt is, a világ valamennyi operaházában, a műsor vezető darabja a Mignon, Kedveltje a közönségnek s biztos támasza az igazgatóknak. Mi lehet ennek a népszerűségnek az oka? Thomas sohasem volt forradalmár, gondolatai sohasem ragadták meg az embereket az újszerűség, a meglepő, lenyűgöző egyéniség erejével. Thomas azt a napsugaras, virágos ösvényt egyengette, ápolta tovább a muzsikában, melynek Mozart volt az úttörője, melyre a franciákat Gounod vezette, kinek a nyomában aztán a Mignon szerzője következett. S a három halhatatlan mestert követte sok százezer ember, kinek a lelke megkívánja a derűt, a verőfényt, a virágot, az illatot, a szépség nyugalmas, harmonikus vonalait. A hellászi gráciának a zenére való átvitele ez, egy elmés, eleven, lobbanékony, impresszióiban érzékeny, kifejezéseiben élénk és gazdag, ízlésében kifinomult nép kecses formáival, könnyűségével, mesterien rejtett érzékiségével. Szélsőségei ennek a művészetnek nincsenek. Mignon könnyezik, de igazán nem sir, mosolyog, de nem nevet; hol egy romantikus szellő suhan át a darabon, hol egy kis parfümös kacérság, mindig változatosan, pompás ellentétekkel és hatásokkal, a mik igazi hatások, noha szinte észrevétlenek.

A mai jubiláns estén ünnepi kedvvel, lelkesen játszották a darabot. Szamosi Elza talentuma gazdagon és érdekesen bontakozik ki Mignon szerepében; Filine Bárdossy Ilona asszony régi kitűnő alakítása, melyben a gonddal csiszolt, könnyű koloratúra jellemzően szegődik a játéknak, az alak illúziójának szolgálatába. Arányi helyenként rendkívül finoman énekel, kár, hogy énekében ez a sima, lágy tónus nem állandó és nem következetes. Szemere Lotáriója túlságosan komor, sötét; ez a szerep több melegséget kíván. Márkus Dezső dirigálása gondoskodik a zenekarban a rajz élességéről s azokról a friss színekről, melyek a századik előadás felé már elmosódni, tompulni szoktak.

(k.a.)

624   Ardelao 2018-02-12 21:32:40

Képtalálat a következőre: „Ney Dávid”

Ney Dávid operaénekes

(Várpalota, 1942.02.12.- 1905.08.31., Budapest)

176 évvel ezelőtt, ezen a napon született Ney Dávid operaénekes.

A GYŐRI SZALON.HU – GYŐR KÖNYVTÁRÁNAK KULTURÁLIS MAGAZINJA – Ney Dávid születésének 175. évfordulója alkalmából szép megemlékezést jelentetett meg az énekes életéről és munkásságáról, „Városunk fia”: Ney Dávid, világhírű operaénekes"  címmel. Ebből idézek néhány mondatot:

„…. Amikor 1884-ben megnyílt a Magyar Királyi Operaház, ide szerződött …, és húsz éven keresztül a legbiztosabb tartóoszlopa volt. …..“

„Munkájában a kötelességtudása legendás volt. Bár ő volt az Operaház akkori férfitagjai közül a legnépszerűbb, nem ismerte a szeszélyesség fogalmát. Próbáról, előadásról soha nem késett el, és a legfárasztóbb feladatokat is örömmel, jó kedvvel végezte. Amikor már elismert művész volt, akkor is szívesen vállalt el apró, jelentéktelen szerepeket is. Kezdetektől készséggel állította művészetét a jótékonyság szolgálatába.“

„Ellentétben az agyonképzett, elméleti, analizáló színészmesteremberekkel, Ney az ösztönös művészt képviselte. Szerepeinek jó részét haláláig váltótárs nélkül énekelte.“

Közönsége soha, de a szíve őt is – akárcsak Koréh Endrét – cserben hagyta. 63 évesen hunyt el, Budapesten.

„A 78 darabban játszott 103 szerepét halála után három énekes között kellett szétosztani. ….“

„A Magyar Állami Operaházban az első emeleten látható mellszobra hirdeti az intézményben betöltött kiemelkedő szerepét.“

„… emlékét szülővárosában egy róla elnevezett utca őrzi, valamint az 1961-től évente megrendezett Ney Dávid kórusverseny és egy emléktábla, amelyet Várpalotán a Jó Szerencsét Művelődési Központ impozáns épületében helyeztek el.“

623   Ardelao 2018-02-12 17:51:19

Képtalálat a következőre: „Ambroise Thomas”

122-évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el AMBROISE THOMAS francia zeneszerző (1811.VIII.5., Metz – 1896.II.12., Paris)

Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

"MIGNON – KÉTSZÁZÖTVENSZER

Január végén ünnepelte a budapesti Opera Thomas világszerte ismert dalművének, a «Mignon»-nak kétszázadik előadását, a Nemzeti Színházban tartott ötven előadás után. Ez a tiszteletreméltóan nagy siker ismét rátereli a figyelmet a rég letűnt korszakból ránk maradt remekműre és a szerzőjére, akinek nevét sok alkotása közül csupán a Mignon és a Hamlet óvja a feledéstől, de ezek igen eredményesen. Még ma is.

Thomas Ambroise Elzászban, Metz városában született 1811-ben, és huszonhat esztendős volt, amikor első dalművét, a «La double échelle(1837)» című egyfelvonásost előadták. A vígoperák és balettek meglehetősen hosszú sora következett az elsőszülött után, anélkül, hogy a szerzőt nagyon észrevették volna. Első nagy sikerét a «Mignon» hozta meg, amelynek szövege tudvalevően Goethének «Meister Vilmos tanulóévei» című regényéből készült, Gounod ugyancsak goethei forrásból merített Faust-jának nagy sikerén fölbátorodva. És fölbátorodva azon is, hogy a francia közönség nemcsak vissza nem utasította a német eredetű szöveget, hanem ugyanolyan nagy szeretettel és tetszéssel fogadta, mint Gounod zenéjét.

A «Mignon» bemutató előadását 1866-ban, november 17-én tartották Párisban, sok más színpadi remekmű sorsától eltérően mindjárt kezdettől fogva nagy sikerrel. Évenként átlag harmincötször került színre huszonnyolc esztendőn át; vagyis 1894-ben, május 13-án megünnepelhették az ezredik előadást, ami Párisban is egészen szokatlan és példátlan eredmény volt. És az ezredik előadás után sem csökkent az érdeklődés. A szomorú sorsú cigányleány változatlanul megtartotta uralmát a Nagyopera színpadán és egyre szélesebb kört hódított Európában és Amerika színpadain.

A közönség akkoriban érzelmesebb volt, mint most és fogékonyabb a szenvedések iránt. A «Mignon» nagy sikere nem csupán Thomas és a szövegírók érdeme; része volt benne annak is, hogy az emberi szolidaritás az elhagyott cigányleányra is kiterjedt, azt is átölelte védő karjával. (Különösen azért, mivel ez a cigányleány igazában grófkisasszony).

*

Pesten hét esztendővel a párisi bemutató után, 1873-ban, szeptember 20-án lépett első ízben a közönség elé Mignon, a Nemzeti Színház színpadán. Nagy érdeklődés előzte meg, hiszen akkor már milliók könnyeztek az elrabolt gyermek szomorú sorsán és már a madarak is a Citrom-dalt fütyölték a fán.  . . .

Az első előadás szereposztása ez volt:

Meister Vilmos --- Stéger Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Ormai Ferenc
Fridrik --- Halmi Ferenc
Jarno --- Kőszegi Károly
Mignon --- Hauck Minnie
Philine --- Balázsné Bognár Vilma

A szereplők közül ki kell emelnünk Ormai Ferencet, a szöveg fordítóját. Halmi Ferencet, a nagy drámai színészt, akitől csak 1878-ban került női szereplő kezébe (Saxlehner Emma) a kissé komikus ficsúr alakja, továbbá Hauck Minniet, Mignon kreálóját, aki New Yorkban született, később bejárta, az egész világot, de nálunk ifjúsága legszebb éveiben szerepelt, 1873-tól 1876-ig, huszonegy éves korától huszonnégy éves koráig. Bognár Vilma, aki Philine szerepét énekelte, európai hírű koloratúr énekesnő volt, és különösen Mozart-szerepekben volt tökéletes. Odry, Stéger és Kőszegi akkor már „beérkezett” művészek voltak, őket nem kell külön aposztrofálnunk.

A Nemzeti Színházban tizenegy esztendő alatt összesen ötvenszer került színre a «Mignon,» utoljára 1884-ben, az utolsó operai szezonban, április elsején. Ez volt a minimális bevételű rekordelőadása a Nemzetiben: a teljes bevétel 288 forint 10 krajcár volt; a maximális bevétel 1878-ban, január 14-én, amikor 1870 forint 70 krajcár volt a pénztári eredmény. Ezek is érdekes számok.

Mignon szerepét Hauck Minnie után, aki egyfolytában hússzor énekelte, Donadio Bianca, olasz énekesnő vette át, utána Ehnn Berta, majd Nádayné Vidmar Katalin és Komáromi Mariska, aki ebben a szerepben lépett föl első ízben, mint szerződött tag, 1883-ban, január 2-án. Philine szerepét Maleczky Vilmosné énekelte.

Az Operaházban csak a megnyitás után való harmadik szezonban került a sor a «Mignon» fölújítására. Első előadását 1886-ban, október 10-én tartották ezzel a szereposztással:

Meister Vilmos --- Broulik Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Kiss Dezső
Fridrik --- Saxlehner Emma
Jarno --- Tallián János
Mignon --- Donadio Bianca
Philine --- Ábrányiné Wein Margit

A két női szerep sokáig maradt a két tüneményes hangú és nagyon rokonszenves művésznő kezében, de utánuk is sok kiváló énekesnőtől hallottuk Mignon bús melódiáit és Philine gondtalan staccatoit és trilláit.

A sok Mignon közül a következőket kell megemlítenünk: Margó Célia, Hilgermann Laura, Várady Margit, Ambrus Zoltánné, Szamosi Elza, Payer Margit, Rothauser Teréz, Basilides Mária, Sámson Mária, Anday Piroska, Marschalko Rózsi, Budanovics Mária, Sándor Erzsi, (aki Philine szerepét is gyakran énekelte); idegenek: Sembrich Marcella, Arnoldson Sigrid, Svärdtröm Valborga, Yvonne de Treville; Philine kiválóbb megszemélyesítői Szilágyiné Bárdossy Ilona, Szoyer Ilona, Adler Adelina, Goda Gizella, Szabó Lujza, Sándor Erzsi, az idegenek közül Donadio Bianca és Lehmann Lili voltak.

Meister Vilmos szerepét Arányi Dezső, Székelyhidy Ferenc dr., Pilinszky Zsigmond, Somló József, Gábor József és Laurisin Lajos énekelték; Lothariot Takáts Mihály, Beck Vilmos, Szemere Árpád, Farkas Sándor, Pusztai Sándor. Fridrik szerepét fölváltva énekelték nők és férfiak, köztük Kaczér Margit, Payer Margit, Gábor József, Kertész Ödön, Toronyi Gyula. Jarnot, a lelketlen cigánykomédiást, Hegedűs Ferenc, Kornai Richárd, Ney Bernát, Kálmán Oszkár és Komáromy Pál énekelték, az utóbbi kettő most is.

Az Operában harminchat esztendő alatt jutottak el a kétszázadik előadásig, tehát ötnél nagyobb évi átlaggal. Egészen bizonyos, hogy a Mignon vonzóereje ma sem csökkent, s talán még azok is megérik — mondjuk — a kétszázötvenedik előadást, akik az elsőn jelen voltak. Éppen ezért nagyon helyénvaló lenne, ha az Opera igazgatósága korszerű fordításról gondoskodna Ormai Ferencnek teljesen elavult és egyébként sem szép fordítása helyett. Vagy legalább a két legexponáltabb dalnak a szövegét javíttatná ki: a citrom-dalét és a fecske-románcét.

A citrom-dal eredetiben így kezdődik:
Connais-tu le pays, où fleurit l’oranger,
Le pays de fruit d’or et des roses vermeilles?

A német szöveg első két sora így szól:
Kennst du das Land, das Land, wo die Citronen blühn,
Im dunkeln Laub die Goldorangen glühn?

Ormai ezt így fordította:
Ismered ama hont, hol a citrom virul,
Hol az aranynarancs lombok között pirul?

Nem kifogásoljuk, hogy a magyar fordító nem az eredeti operaszöveghez igazodott, ahol narancsról van szó, s inkább ragaszkodott Goethe dalszövegéhez, ahol a citrom virul; kifogásolni csak az ama hon kellemetlen hangzását lehet. A sok Mignon közül többen is megérezték ezt, és igyekeztek javítani a szövegen; így keletkezett az ismered-e a hont kezdet, amelynek az a nagy hibája, hogy az e—a hont szintén kínosan érinti a fület, viszont az azt a hont variáns nagyon parlagiasan hangzik. Ezek helyett kétségtelenül lehetne szebb hangzású megoldást is találni. ...

Azután a fecskékkel is van egy kis baj.

Az öreg Lotharis lantjával ezt énekli Mignon az eredeti szövegben:
Légères hirondelles, oiseaux bénis de Dieu . . .

A német szövegben:

Ihr Schwalben in den Lüften

In Gottes blauem Reich . . .

Míg a magyar szöveg ezt a szörnyű laposságot produkálja:

Könnyű fecskék csapatja,

Ott fenn a föld felett . . .

Ha valahol egy bánya mélyén énekelnék ezt, akkor lenne értelme, de ugyanez, a sor, ha Istennek szabad ege alatt éneklik. … Ne szóljunk semmit, Isten nyugosztalja a fordítót, aki bizonyára nem tudta jobban megcsinálni. De most már vannak gyakorlott operaszöveg-fordítóink, akik segíthetnek ezen a régi bajon. Könnyű műtéttel is eltávolíthatnak kellemetlen szépséghibákat.”

SEBESTYÉN EDE

A ZENE, 1932. 12. szám.

Ambroise Thomas: Mignon - Ouverture

Karine Deshayes - "Connais-tu le pays où fleurit l'oranger" - Moscow - 29 April 2015

622   Ardelao 2018-02-11 00:32:17

Képtalálat a következőre: „Franz Schmidt”

79 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el FRANZ SCHMIDT, a magyar születésű, de osztrákká vált, kiváló zeneszerző, zenepedagógus, a Bécsi Filharmonikusok egykori briliáns csellójátékosa és zongoraművésze. Magas megbecsülésének eredményeként később a Bécsi Zeneakadémia igazgatója, majd rektora volt.

(1874. december 22., Pozsony – 1939. február 11., Perchtoldsdorf)

621   Búbánat • előzmény619 2018-02-10 00:24:30

Erdélyi Miklós karmester emlékére:

Erdélyi Miklós - Eredeti fényképfelvétel a karmester autográf aláírásával

 

RÓMAI TAPASZTALATOK

Beszélgetés Erdélyi Miklóssal

  • Film Színház Muzsika, 1959. június 12. / 24. szám

Rómában nemzetközi karmesterversenyt tartottak a minap, amelyen harminchét fiatal karmester ragadta meg a vezénylő pálcát. Ezen a versenyen Magyarországot Erdélyi Miklós, az Operaház karmestere képviselte, aki bejutott az első nyolc közé. A jelentős pénzösszeggel járó első díjat végül Thomas Baldner, angol karmesternek ítélték.

Az adott körülmények között elégedett lehetek az eredménnyel, — mondja Erdélyi Miklós.

- Huszonnégy órával a szereplés előtt sorsot húztunk, amely eldöntötte, hogy a huszonnégy előre kijelölt zenemű közül melyiket kell dirigálnunk. Ehhez a zsűri kijelölt egy-egy ismeretlen modern művet is. A versenyzők el voltak zárva egymástól — pedig nagyon tanulságos lett volna megfigyelnünk egymás munkáját. Négy tagja olasz volt a zsűrinek, az ötödik tag pedig Szenkár Jenő, a neves magyar származású karmester. A verseny a Santa Cecilia Akadémia óriási auditóriumában zajlott le. Az Akadémia zenekara igen kiváló együttes. Elegánsan, hajlékonyan, finoman hangzó zenekar ez.

- Római tartózkodásom alkalmából a Római Magyar Akadémia fogadást adott, amelyen az olasz zenei élet több kiválósága jelent meg, a többi között ott volt Toti dal Monte, Tito Schipa, a tavaly Budapesten járt Francesco Mander karmester, Fellegara zeneszerző és több zenekritikus. Ezen az estén alkalmam nyílt beszámolni az egész világon elismert gazdag és színes magyar zenei életről.

- Nagyon nagy várakozással mentem el a római operába Bizet Gyöngyhalászok című dalművének felújítására. Meg kell azonban mondanom, hogy az előadás csalódást okozott, kivéve a csodálatosan puhán és simán éneklő nagynevű tenoristát, Ferruccio Tagliavinit. Ezzel szemben hallottam egy gyönyörű Trisztán és Izolda-előadást német szereplőkkel. Heinz Wallberg brémai főzeneigazgató vezényelt igen meggyőzően. Az előadás csodája Birgit Nilsson volt, akinek érzéki varázsú hangja, fennkölt líraisága, játékának ünnepélyes egyszerűsége az operaművészet csúcsát Jelenti.

— Hazafelé jövet Bécsben megálltam egy napra, hogy a Staatsoperben Alban Bergnek, a húszas évek elején írott Wozzeck című operáját, - amelyet eddig csak lemezről hallottam — élő előadásban is megismerhessem. Úgy érzem, hogy ez a mű, amelyet mint hallom, a napokban mutatnak be Prágában is, korszakalkotó jelentőségű az opera történetében. Úgy látom, hogy ez az opera egyre inkább repertoár-darabjává válik a világ valamennyi jelentősebb opera-színpadának.

(somogyi)

620   Ardelao 2018-02-09 17:03:47

Képtalálat a következőre: „Kodály és Dohnányi”

Előzmény: 618.sz

— Dohnányi Ernő aláírja szerződését a Zeneakadémiával.

Jelentettük a minap, hogy Dohnányi Ernő és Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója között ismét megindultak a tárgyalások azzal a céllal, hogy Dohnányi a Zeneakadémiára kerüljön. Mihalovich igazgató már több hónappal ezelőtt, amikor első-ízben folytak a tárgyalások, minden módon igyekezett, hogy Dohnányi hazakerüljön és hogy fáradozása akkor nem vezetett eredményre, annak az volt az oka, hogy a kultuszminiszter nem akarta teljesíteni Dohnányi anyagi feltételeit.

A tárgyalások akkor megszakadtak, de most újra megindultak és miután Mihalovich igazgatónak sikerült rábírnia a művészt feltételei mérséklésére, Dohnányi Ernő — mint értesültünk — valószínűen még ma aláírja azt a szerződést, a mely őt, tekintettel berlini kötelezettségeire; egyelőre egy esztendőre a budapesti Zeneakadémiához köti ugyanolyan tiszteletdíj mellett, aminőt a berlini zenei főiskolán kapott, az összeget természetesen a mi pénznemünkre átszámítva. Dohnányi szeptemberben kezdi meg működését a Zeneakadémián.

Az Est, 1916. június 28.

*

— A Zeneakadémia új titkára.

A Zeneakadémia vezetésében történt változások során, mint ismeretes, a közoktatásügyi miniszter a nyugalomba vonult Moravcsik Géza titkár helyébe igazgatóhelyettesi címmel Kodály Zoltánt nevezte ki. Kodály a titkári teendőknek csak egy részét fogja ellátni és munkásságával főleg Dohnányi Ernőt fogja támogatni az igazgatói teendőkben, míg a titkári hivatal adminisztratív ügyeinek vezetésére a közoktatásügyi miniszter Dohnányi Ernő előterjesztésére dr. Ember Nándor zongoraművész, középiskolai tanárt,
Dohnányi volt növendékét nevezte ki, aki a múlt évben szerezte meg a zenetanári oklevelet. Dr. Ember egyidejűleg átveszi az Oszvald János távozásával megüresedett könyvtárnoki állást is.

Az Est, 1919. március 2.

619   Búbánat 2018-02-09 13:31:56

Ma lenne 90 éves  Erdélyi Miklós - a Magyar Állami Operaház karmestere.

 (Budapest, 1928. február 9. – Budapest, 1993. szeptember 11.)

Erdélyi Miklós neve egy csapásra ismertté lett, amikor 19 éves korában első jelentősebb fellépéseként Donizetti Szerelmi bájital című operáját dirigálta. 1950 és 52 között a Magyar Rádió Énekkarának igazgatói posztját látta el, majd az Állami Operaház egyik vezető karmestere lett. Kiváló művészi munkásságát 1960- ban Liszt-díjjal, 1967-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel, 1975-ben pedig Kossuth-díjjal jutalmazták.

Erdélyi Miklós a budapesti Operaházban és a magyar koncertéletben folytatott állandó karmesteri tevékenysége mellett külföldön is elismert művész volt. Egyebek között vendégszerepelt Rómában, Milánóban, Londonban, Berlinben. Nápolyban, Rotterdamban, Szófiában, Prágában, Moszkvában és az Egyesült Államokban. 1974-ben a West-Berliner Philharmonia vezetősége megkérte a megbetegedett Carlo Maria Giulini helyettesítésére, mely alkalommal egy rendkívüli sikerű hangversenyt adott. 1985-ben Kiváló Művész kitüntetést kapott. Elmélyült zenei egyéniségéhez főként a klasszikus mesterek (Mozart, Haydn, Schubert) álltak közel, emellett emlékezetes oratóriumelőadásokat vezényelt.

A rádióban hangszalagra több opera-és operettfelvételt is készített, illetve lemezfelvételei is méltatásra érdemesek - néhány cím közülük:

Don Pasquale,  Manon Lescaut, Bohémélet, Bruschino úr , A csengő,  Hoffmann meséi, A varázsfuvola, Jancsi és Juliska. 

Operett, daljáték: Suppé: Boccaccio – 1961; Planquette: A corneville-i harangok – 1960; Ránki György: Muzsikus Péter kalandjai – 1966;   Offenbach: A férj kopogtat – 1973;  Offenbach operettrészletek stb.

Lemezei

Megemlítem még Házy Erzsébet árialemezét:  "OPERATIC RECITAL” – 1969. Qualiton LPX-11410.

 

"Megalkuvások nélkül"

Éjszakai beszélgetés Erdélyi Miklós karmesterrel

  • Délmagyarország, 1991. augusztus 1. (179. szám)

A Turandot színpadi próbái hétfőn este kezdődtek. A remek hangulatú próbákon az énekesek többsége ugyan markírozott, hogy hangját a bemutatóra megkímélje, de így is elcsíphettünk olyan ihletett pillanatokat, amelyek egy jó előadás biztató előjelei. A karmesteri pálcát a tavalyelőtti előadások olasz dirigense helyett Erdélyi Miklós vette kezébe, akit kedden éjszaka a kimerítő próbák után kérdeztem.

- Úgy tudom, hogy most vezényel először a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

- A 60-as évek elején sokat jártam Szegedre, sőt az 50-es évek végén még Vaszy Viktor idején koncerteket is dirigáltam, de a szabadtérin valóban most mutatkozom be.

- Mostanában mintha ritkábban vezényelne az Operaházban, mi ennek az oka?

- Én ezt a műfajt rettenetesen szeretem, és számomra nagyon szomorú dolog az, hogy sajnos a nívó annyira mélyre süllyedt, hogy egyszerűen nem tudom csinálni. Vezényeltem ugyan az utóbbi időben bizonyos előadásokat, de olyan leromlott állapotban vannak, hogy nagyon nehéz ott művészi igénnyel produkálni, mert megalkuvás, megalkuvás, megalkuvás; annak a vége azután az igénytelenség lesz. Én nagyon boldogan és szívesen csinálok mindent, ahol igazán lehet dolgozni, ahol igazán lelkesedés van, ahol igazán tanulni akarnak, ahol igazi művészi perspektíva van.

 - Giuseppe Patane nyilatkozta egyszer, hogy az operaelőadásnál a tökéletes harmónia titka, hogy a karmesternek és a rendezőnek az első naptól kezdve együtt kell dolgoznia. Ennél a produkciónál ez hogyan valósulhat meg?

- A Turandotot én nagyon-nagyon sokszor vezényeltem, ismerem Szinetár Miklós elképzeléseit, ez alatt a pár nap alatt egyeztetni tudtunk mindent. A szabadtéri megoldás az mindig egy kicsit más, a rendezőnek sokkal nagyobb a szabadsága, mint a kőszínházban, tehát itt inkább nekem kell alkalmazkodnom.

- Úgy tudom, részese volt annak a legendás budapesti Turandot-előadásnak is, amit Takács Paula, Simándy József és Orosz Júlia neve fémjelzett.

 - Hát hogyne, ez 1958-ban a Puccini-centenáriumra készült, én voltam a darabnak - Ferencsik János mellett - a második karmestere. Nem tudom, hogy szerencsének nevezzem vagy szerencsétlenségnek, Ferencsik János akkor éppen beteg volt, összesen csak két próbát tartott, úgy dirigálta a premiert és még egy-két előadást, így teljesen rám hárult ez a feladat, akkor még elég fiatal és tapasztalatlan voltam, nagyon nagy ambícióval csináltam. Rengeteget köszönhettem Nádasdy Kálmánnak, aki a darab rendezője volt.

- Ha hívnák, szívesen közreműködne a Szegedi Nemzeti Színház valamelyik produkciójában?

- Okvetlenül. Olyan feladatot, olyan remekművet, amit jól elő lehet adni, amiben egy jó garnitúra van, jó rendezővel lehet együtt dolgozni, azt nagyon szívesen vállalnám. Ezt a műfajt én nagyon szeretem, és nincsenek preferenciáim.

Hollósi Zsolt.

618   Ardelao 2018-02-09 00:50:23

Képtalálat a következőre: „Dohnányi Ernő”

58 éve hunyt el, ezen a napon (1960. február 9. New York), DOHNÁNYI ERNŐ, a kiváló magyar zongoraművész, karmester, zeneszerző és pedagógus.

Emlékére:

DOHNÁNYI zeneakadémiai tanársága – korabeli tudósítás:                   

"Nehézségek budapesti kinevezése körül

—Az Est tudósítójától —

A magyar kultúra, minden barátait bizonyára kellemesen fogja érinteni az a hír, amely különösen a magyar zene jövőjére: a zongoraművészek képzésére és a zeneszerzés fejlődésére beláthatatlan jelentőségű: hogy a Magyar Királyi Zeneakadémia igazgatósága tárgyalásokat folytat Dohnányi Ernővel, a Berlinben élő kiváló magyar zongoraművésszel, hogy őt Zeneakadémiánk számára megnyerhesse.

Dohnányi Ernő a múlt ősszel Budapestre érkezett és nálunk töltötte az egész telet. Állandó lakást bérelt a Vigadó épületében, több hangversenyt adott, néhány zenekari hangversenyt vezényelt, sőt részt vett egy operai előadás előkészítésében is.

Egyik híve, aki állandó érintkezésben van vele, vagy három héttel ezelőtt felkereste Majoszky Pál miniszteri tanácsost, a Kultuszminisztériumban a művészeti ügyosztály vezetőjét és tudatta vele, hogy Dohnányi végleg el akarja hagyni a berlini királyi zeneakadémiát, a melynek tanára, a magyar államnak és a magyar közönségnek tehát kapva kellene kapnia azon, hogy a művészt most, a mikor szabad, lekösse Budapest és a magyar művészet számára. Majovszky tanácsos örömmel hallgatta ezt a hírt és azonnal a terv keresztülvitelének anyagi lehetőségéi felől érdeklődött.

Megtudta, hogy Dohnányi Ernő a berlini zeneakadémián 13.300 márka évi fizetést kap, — az a körülmény azonban, hogy állandóan Berlinben, az internacionális zenei élet központjában élt, az ő számára mérhetetlen anyagi előnyt jelent, mert hiszen rendes munkája megbolygatása nélkül néhány óra alatt utazhat onnan egy-egy hangversenyre (Hamburgba, Drezdába, Lipcsébe stb.), amiről rögtön le kell mondania, ha állandó tartózkodásra jön Budapestre.

Majovszky Pál miniszteri tanácsos azonnal értesítette Mihalovich Ödönt, a magyar királyi Zeneakadémia igazgatóját, és Mihalovich, a ki örömmel fogadta a tervet, érintkezésbe lépett Dohnányival.

Két héttel ezelőtt találkozott Mihalovich Dohnányival, a ki valóban hajlandónak mutatkozott arra, hogy tanár legyen a budapesti Zeneakadémián, még pedig a következő feltételek mellett:

Heti nyolc órát ad, ezek közül hatot a zongoraszakon, kettőt a zeneszerzési tanszakon. Hajlandó elvállalni a szimfonikus-zenekar vezetését, a melynek élén tíz-tízen-két hangversenyt vezényelne egy-egy szezonban. Ezért a tevékenységéért a rendes nyári szünidőn kívül, az iskolaév folyamán három-havi szabadságot és évi 40.000 korona, fizetést kér.

Mihalovich ezeket a feltéteket meghallgatta és referált róluk a Kultuszminisztériumban Jankovich Béla miniszternek és Majovszky Pál miniszteri tanácsosnak. A Kultuszminiszter e követelések teljesítéséről hallani sem akart, mert a 40.000 korona évi fizetést olyan rendkívüli tisztelet-díjnak tartja aminőt a magyar állam - szerinte - a mai körülmények között zeneakadémiai professzornak nem fizethet. Mihalovich végleges választ a Dohnányi ajánlatára még nem adott, de jól informált körökben uralkodó felfogás szerint ez a válasz nem lesz kedvező.

Ehhez az ügyhöz azonban nemcsak annak van szava, aki a magyar kultúra fölött, mint legfőbb hivatalos hatalom őrködik, hanem magának a magyar kultúrának is, és ez a szó nem lehet egyéb, mint emlékeztető a Mahler Gusztáv és a Nikisch Artúr esetére, akiket elkedvetlenítve, anyagi követeléseiket nem teljesítve, elengedtek a pesti Operaházból, hogy később, amikor világhírű büszkeségei lettek a zeneművészetnek, visszakívánták őket. Most egy világhírű magyar zenész vissza akar térni hazájába s olyan tiszteletdíjat kíván, mely művészetét megilleti, és nem akarják visszavenni. Tango Egistót, az olasz karmestert, akinek sem híre, sem tehetsége nem fogható a Dohnányiéhoz, első szóra horribilis fizetéssel szerződtették az Operához, de nincsen pénz Dohnányi számára, aki — mint értesültünk — még hajlandónak mutatkozott arra is, hogy ezért a honoráriumért az Operaház munkájában is részi vesz, egy-egy újdonságot betanít, egy-egy ünnepi előadást eldirigál.

 Az Est munkatársa felkereste Dohnányi Ernőt, a ki a következőket mondta:

— A Zeneakadémián most üresedés van és tárgyalások indultak meg arra nézve, hogy ezt a helyet én foglaljam el. Én azonban még se jöhetek ide, egyszerű zongoratanárnak, . . . nem akarok itt elkallódni, . . . természetes, hogy bizonyos feltételeket szabtam.
 — Ezekről most beszélünk.

Eredményről még nem számolhatok be, minden kombináció korai volna még. Nagy kérdés persze, hogy a porosz kultuszminisztérium, a mely mindig a legnagyobb figyelmességet tanúsította velem szemben, mit szólna ahhoz, ha elhagynám Berlint?

Mondom azonban, hogy ez az ügy még csak kezdő stádiumban van.

Mihalovich Ödön miniszteri tanácsos, a Zeneakadémia igazgatója Az Est munkatársa előtt a következőket volt szíves mondani:

— Majovszky miniszteri tanácsos úr értesített engem, hogy Dohnányi most kapható volna. Nagy örömmel fogadtam ezt a hírt, mert nagy nyereségnek tartanám, hogy ha ő, aki intézetünknek növendéke volt (Dohnányi tudvalevően Thomán István tanítványa), tanár lehetne, nálunk. Beszéltem Dohnányival, aki azonban, fájdalom, olyan feltétételeket szabott, amelyeket bizony nem igen lehet teljesíteni.

Hangsúlyoznom kell, hogy Dohnányi összes művészi feltételeit szívesen teljesítjük, és csak az anyagiakban van közöttünk nézeteltérés. Nagyon jó volna, ha Dohnányi bizonyos áldozatokat hozna azért, hogy hazájába visszatérjen.

— Nekünk mindenesetre nagy művészre és elismert névre van szükségünk. Gondoltunk esetleg D’Albertre, és éppen Dohnányi figyelmeztetett a magyar származású Schmidt Ferencre, a kinek most fog színre kerülni «Notre-Dame» című operája. De hát erről még korai beszélni. . . . 

Remélem, hogy Dohnányival mégis csak sikerül megegyeznünk. 

. . . Így áll most Dohnányi Ernő és a magyar királyi Zeneakadémia ügye."

 Az Est, 1916. február 25.

*****************************

"Dohnányi a Zeneakadémián 

Jelentettük néhány hónappal ezelőtt, hogy a Zeneakadémia igazgatósága és Dohnányi Ernő között tárgyalások indultak meg, amelyeknek az a céljuk, hogy a művész az akadémiához kerüljön. A tárgyalások akkor megakadtak, mert Dohnányi olyan feltételeket szabott, a melyeket a Kultuszminiszter nem tudott teljesíteni. Most arról értesülünk, hogy Dohnányi és Mihalovich Ödön, igazgató ismét felvette a tárgyalások elejtett fonalát. Dohnányi mérsékelte feltételeit, Mihalovich igazgató pedig, igen helyesen, nem respektálva az akadémiai klikk érdekeit, arra törekszik, hogy a művészt már a jövő tanévre megnyerhesse. A döntés még ezen a héten megtörténik, és a mennyire az előrehaladott tárgyalások eddigi menete mutatja: ez a döntés alkalmasint kedvező lesz, és Dohnányi szeptemberben elfoglalhatja Zeneakadémiánk első zongoratanszékét."

Az Est, 1916. június 25.

617   Búbánat 2018-02-05 11:12:23

Kováts Kolos születésnapjára

Operavilag.net, 2018. január 31.

70 éves az elmúlt évtizedek meghatározó basszistája – BÓKA GÁBOR írása

616   Búbánat • előzmény615 2018-02-01 17:31:49

Serly Lajos  (Pozsony, 1855, március 13. – New York, 1939. február 1.) zeneszerző, karmester

/csemadok.sk/felvideki-ertektar/

A losonci Serly sírkápolna

Meghalt: 1939. február 1. Serly Lajos, operett- és dalszerző, az Óbudai Kisfaludy Színház alapítója

d. Serly Antal losonci polgár 1874-ben maga és családja számára építtetett sírkápolnát a losonci köztemetőben. Végrendelete szerint minden évben, halottak napján megnyitandó volt a kápolna, ahol korábban miséket is tartottak. Ez a hagyomány ma már nem él. Fia, Lajos 1855-ben született Losoncon. Korán megmutatkozott zenei tehetsége fejlesztésére Liszt Ferenc is biztatta. Karnagyi, zeneszerzői tanulmányainak, pályakezdésének fontos állomásai Pozsony, Berlin, Kolozsvár után a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött. A Kék nefelejcs kezdetű dala, melyet Kazaliczky Antal szövegére 1880-ban komponált nagy népszerűségre tett szert. Ismert költők – Petőfi, Csokonai, Pósa Lajos verseit is megzenésítette. 1905-ben kivándorolt Amerikába, miután Budán alapított színháza csődbe ment. Ott halt meg 1939-ben, utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait szülei mellé, a losonci családi sírboltba temessék. Ez csak 1972-ben történt meg. Serly Lajos fia, Tibor is Losoncon született 1901-ben, apjához hasonlóan ő is a zenész lett. Apja New York-i zenekarában kezdte pályafutását. Képzettséget a budapesti Zeneakadémián szerzett, Kodály tanítványa is volt. A 20-as, 30-as években felváltva szerepelt brácsásként és karnagyként Amerikában és Magyarországon. Mikor Bartók Béla kivándorolt, Serly Tibor már elismert karmester, zeneszerző, zenetanár volt, aki felkarolta, támogatta Bartókékat. Ő fejezte be Bartók Béla halála után a III. zongoraversenyt és a brácsaversenyt.

Bartókné Pásztory Ditta a Serly család iránti hála és tisztelet jeléül 1983-ban emléktáblát készíttetett Gasztarisz Pavlosz szobrászművésszel a losonci sírkápolnába, ahová nemcsak Serly Lajos és felesége, de fiuk Tibor hamvait is örök nyugalomra helyezték.

 


Serly Lajos Kék nefelejcs, virágzik a tópartján… kezdetű dala az egész magyar nyelvterületen ismert, sokan népdalként ismerik, éneklik. A zeneszerző ma már kevésbé ismert, bár életében nagyon népszerű volt. Szülővárosának, végső nyughelyének ismerete, emléke felélesztését, megtartását szolgálhatja, csak úgy mint méltatlanul elfeledett fia, a kiváló zenész, Serly Tibor szélesebb körben való megismertetését is. Nem kevésbé fontos, hogy a losonci emlékhely a Bartók családhoz is köthető, hiszen Bartók Bélának és Pásztory Dittának Serly Tibor nyújtott segítő kezet az új hazában. Pásztory Ditta egyébként is kötődik Losonchoz, hiszen a rimaszombati fiatal leány első hangversenyét a losonci Városházán adta. A Losoncra, azon belül a temetőbe látogatóknak ezek a tények meglepő újdonságnak számítanak. A Serlyek emlékét 2000 óta a Csemadok alapszervezet mellett működő Serly Női Kamarakórus is őrzi.

615   Búbánat 2018-02-01 17:15:09

Serly Lajos  (Pozsony, 1855, március 13. – New York, 1939. február 1.) zeneszerző, karmester

Serly Lajos - Wikipédia

 

„Serly Lajos (Pozsony, 1855 – New York, 1939) a maga erejéből lett sikeres karmester és zeneszerző. Már pozsonyi gimnazistaként zenekart szervezett. Az Országos Zeneakadémia elvégzése után Brassóban, 1880-ban pedig Berlinben volt dirigens. Hosszabb ideig karmestere volt a Kolozsvári Nemzeti Színháznak, majd a pesti Népszínháznak. Később ismét külföldre ment, huzamosabb ideig Párizsban élt, ahol több szerzeménye is megjelent. 1896-ban, az ezredévi kiállítás ideje alatt egy nagy ének- és zenekart toborzott össze, mely Ős-Budavárában különösen a régi magyar zene- és énekművek előadásával aratott nagy sikert. Blaha Lujza legkedvesebb muzsikusa volt. Miután teljes vagyonát beleölte a Kisfaludy Színházba, ami befuccsolt, Londonba emigrált, és a néprajzi kiállítás területén dirigálta 69 tagú zenekarát. 1905-ben, ötvenéves korában kivándorolt Amerikába, ahol 1914-ben magyar színtársulatot szervezett. Serly Lajos több operetthez írt zenét és számos népszínműhöz dalokat. Fia, Serly Tibor szintén kitűnő zeneszerző, Bartók Béla barátja lett, ő fejezte be Bartók III. zongoraversenyét.”

 

Egyszer volt egy színház

"Az ezredévi ünnepségek lezajlása után elérkezett az idő az álmos Óbuda számára is egy állandó kőszínház felállítására, amit Serly Lajosnak köszönhettek. A közkedvelt és tehetséges zeneszerző és karmester 40 ezer forint tőkével valósította meg az óbudaiak vágyát, melyet a magyar vígjáték atyjáról, Kisfaludy Károlyról nevezett el."

(Forrás: Színháztörténeti Füzetek 80. Óbudai Kisfaludy Színház 1892-1934. Szerk: Alpár Ágnes.)

614   Búbánat 2018-02-01 11:30:56

Veress Sándor (Kolozsvár, 1907. február 1. - Bern, 1992. március 4.) zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus és népzenekutató, Bartók és Kodály szellemi öröküöse.

http://www.momus.hu/article.php?artid=6051

A tanítvány minősíti a Mesterét (Veress Sándor kamaraművei)
- zéta -, 2011-08-19 [ Kamara ] Café Momus

http://momus.hu/article.php?artid=4440

Ünnepeltünk? (Veress Sándor szerzői estek)
kobzos55, 2007-11-29 [ Budapesten ] Café Momus

 

  • Chicago és Környéke, 1981-10-03 / 40. szám

Bartók méltatás egy svájci lapban

A Bernben élő zeneszerző és zenepedagógus, Veress Sándor „Bartók-cikkét” nem magyar olvasóknak írta, hanem a svájci nagyközönségnek, amely természetesen kevesebbet tud Bartók életéről, pályájáról, — s még kevesebbet — a korabeli magyar történelemről, Habsburg-ellenességröl, hazafiságról, majd az első világháború utáni állapotokról, — mint a hazai olvasók. Ezért részletesen foglalkozik Bartók ifjúkorával és hosszan idéz Bartók 1921-ben írt önéletrajzából is. Mint ahogyan több ízben utal és idéz a csak magyarul megjelent Bartók irodalomból is. Bartók idősebb fiának emlékezéseire és az életművet Veress Sándor véleménye szerint mélyen megragadó Lendvay Ernő elemzéseire is utal.

Külön fejezetben tárgyalja a népzenekutatás és feldolgozás jelentőségét.

A következőket írja, idézzük: ,,A népzene, mint zenei ősforrás, több szempontból játszott döntő szerepet Bartók művészetében. Művészi és történelmi szükségességből kezdett Kodály Zoltánnal együtt 1905-ben népzenét kutatni. Ha az ember a századforduló zenéjében észlelhető stílusváltozás motivációját keresi, akkor arra a felismerésre jut, hogy — irányoktól és iskoláktól függetlenül — egy közös törekvés mutatkozik meg, a dúr és moll rendszerektől való megszabadulására. Ezek a rendszerek már a 19-ik század végére kiélték magukat. Az ehhez a szabadsághoz vezető utak különbözőek voltak ugyan, de a cél azonos. Az ősi, kelet-európai zenei hagyományokban olyan anyagra találtak, amely teljesen megfelelt ennek az igénynek.”

Veress Sándor a berni lapban nemcsak Bartókot, a zeneszerzőt méltatja, hanem az olvasók emlékezetébe idézi a zongoraművész Bartókot is.
Ismét idézzük: „Nagyszerű játéka az én nemzedékem emlékezetében életre szóló élményként él. De a fiatalabbak számára elveszett, mert a hanghatásokat lehetetlen szavakkal visszaadni. Nem volnánk-e mindannyian boldogok, ha hallhatnánk, hogyan játszott Chopin, Liszt, vagy akár Beethoven? De hogy a huszadik század derekán, a hanglemezfelvételek korában, elhunyt a kor egyik legnagyobb zenei géniusza és játékából szinte semmi sem maradt fenn a következő nemzedékek számára; csak azért mert az akkori hanglemezvállalatok Bartók szerződtetésében nem láttak hasznot, — valóban botrányos!
Az a kevés, szórványos, inkább csak olyan ad-hoc felvétel, amely ma kapható, nem képviseli Bartók nagyszerű előadásmódját. Vagy csak egyes kisebb zongoradarabokról van szó, néhány dal-kíséretről, avagy késői felvételekről Bartók utolsó amerikai éveiből, (ezek is rövidebb darabok) és akkor készültek, amikor már nagyon beteg volt. Játékából hiányzott a régi fény. Egyetlen felvétel őrzi régi formátumát, annak a szonáta-estnek a felvétele, amelyet Szigetivel a kongresszusi könyvtárban, röviddel Amerikába való érkezése után adott. A véletlennek köszönhető, hogy legalább ez a felvétel fennmaradt. Egy amatőr ugyanis felállított egy mikrofont, hogy saját magának hangfelvételt készítsen.”

613   Ardelao 2018-02-01 10:43:13

 

JANDÓ JENŐ KÖSZÖNTÉSE

Képtalálat a következőre: „jandó jenő”

66 évvel ezelőtt, ezen a napon született (1952. február 1.) JANDÓ JENŐ, kiváló magyar zongoraművész. 

Isten éltesse őt sokáig, erőben, egészségben!

Egyik, általa játszott, kedvenc felvételem meghallgatásával köszöntöm!

 

MUSSORGSKY: Pictures at an Exhibition / BALAKIREV: Islamey

Jeno Jando plays Mussorgsky: Pictures at an Exibition (4/4)

612   Ardelao 2018-02-01 00:34:42

 

147 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alekszandr Nyikolajevics SZEROV, orosz zeneszerző és zenekritikus

(1820.I.23 – 1871. II.1.)

 

Szerov szerepe az orosz zenekultúra fejlődésében igen nagy és jelentős. Zenekritikai munkásságával ő egyik megalapítója az igazán szakszerű, a műveket elvi alapon értékelő orosz zenekritikának.

Mint zeneszerző nem volt akkora tehetség, hogy az orosz zene nagy klasszikus mestereinek első sorába állíthatnók őt. De nagy jelentőségű volt kora számára az a tevékenysége, melyet az opera új lehetőségeinek keresése terén fejtett ki.

Noha zenei stílusa bizonyos fokig egyenlőtlen és érdes, sőt néha művészileg fogyatékos is, operái sok termékeny gondolatot tartalmaznak, amelyeket a 60-as évek orosz nemzeti zeneszerző iskolájának fiatal képviselői fejlesztenek ki.

 

Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”
(Keldis: Az orosz zene története)

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
c. orosznyelvű eredeti felhasználása alapján.

Előzmény 605 és 606. számokon.

611   Búbánat • előzmény610 2018-01-28 13:32:13

Film Színház Irodalom, 1942. január 30. (5. szám)

Riport

HARSÁNYI ZSOLT CIGARETTÁZVA ÜL AZ ÁGYA SZÉLÉN ÉS MOSOLYOGVA BESZÉL ÉLETRŐL, HALÁLRÓL

A budai szanatóriumban halkléptű emberek járnak. Kint is csend van, a hópaplan beburkolja a zajt, de itt bent törvény a letompított szó, a nesztelen járás. A portás udvariasan figyelmeztet egy csendesen beszélgető csoportot.

— Harsány i Zsolt úr alszik...
Az urak összenéznek és kiosonnak a hallba.
— Nyolcas szoba.

Nyílik az ajtó. Idősebb hölgy, igazi nagyasszony kísér ki valakit, Harsányi Zsolt édesanyja. Bemegyünk.
Pihenten, vidáman, cigarettázva ül az ágy szélén az író. Talán a tekintete bágyadtabb kissé, de arca sima, nyugodt, te!tebb, mint volt, sokkal egészségesebbnek látszik — betegen.

Már láztalan vagyok — mondja. — Egészen jól voltam, a premierre akartam menni, lázas lettem. Gyomorinfluenza. De most már ezen is túl vagyok.

— Vígszínház.
— Mindennap érintkeztünk, Gerster kijárt hozzám, telefonon is beszéltünk.

— Újságok?
— Olvastam mindent.
A Németh László-ügy?
_— Igen. Nagyon elfajult a vita és ez a durva hang azelőtt teljesen ismeretlen volt a színházi világban. Egyébként, tavaly még, járt nálam Németh László és tanácsot kért, hogy mit tegyen, mert mindenáron vissza akarja kapni darabját, Németh Antal pedig nem adja. Megmondtam, hogy csak a bíróság útján kaphatja vissza, hogyha bizonyítani tudja, hogy a darab előadásából erkölcsi kára származnék. Azt mondta, majd más utat keres.
— A kritika?
— Hogy így elfajult a vihar a darab körül, annak az a magyarázata, hogy kevesen vagyunk. Nem telik belőlünk teljes kritikus-garnitúra és teljes szerző-garnitúra. Aki kritikus, annak nem volna szabad írnia, aki pedig ír, az ne legyen kritikus.

Rágyújt a második cigarettára.
— Szabad dohányozni?
— Kevesebbet szívok.
Kopogtatás. Orvosi vizit, rövid, kedves, baráti. A nagyasszony buzgón segédkezik, aztán, mikor kimegy az orvos, újból letelepszik cigarettát tölteni. Harsányi feje alá kulcsolja két kezét, hátradől párnáján és kérdőn néz rám.

Ismerjük a szanatóriumok gumitalpon ballagó unalmát, már kérdezem is:
— Unatkozott sokat?
— Soha életemben! Most talán legkevésbé.
— Gondolkodott? Életről, (óvatosan) betegségről? ...
— ... halálról — mondja egyszerűen, nyugodtan.
Hirtelen közbevágunk:
— Isten őrizz!
— Nem félek a haláltól, — magyarázza — mert bármikor jöhet.

A nagyasszony szól:

Most igazán messze járt tőled, de mikor legutóbb beteg voltál, akkor...
— Nem félek, — mondja Harsányi — a halál maga sem félelmes, sem ijesztő. Természetes. És határozott meggyőződésem, hogy aki meghal, azért hal meg, mert betöltötte az életét.
— Szóval a mondat végén van a pont. És mindig a végén?
— Igen. (Nézi a mennyezetet.) Aki nem akar meghalni, az nem is hal meg. íme, egy fiatal, huszonhat éves ember, akiről talán nehéz megérteni, hogy már befejezte az életet. Petőfi. Pedig ebben az esetben így van. Mindaz, ami teljessé tette, 26 éves korában befejeződött. És ha gondolkodom, hogy mi történt volna, ha életben marad... nem is képzelhetek el semmi jót! Lehet Petőfi életét akár képzeletben is folytatni...

Az ablakon vidám téli napsugarak szöknek be, Harsányi elfog egyet.
Isten útjait szem nem láthatja be, de az emberi életnek csodálatos törvényei vannak. (Most úgy beszél, mintha előadást tartana.) Tizian öreg ember volt, 60 éves, még festegetett, 70 éves lett és — hanyatlott. Már 80 éves, még öregebb. Ha meghal, senki sem mondta volna, hogy a sors milyen kegyetlen, de Tizian tovább élt. Tovább élt és festett. 90 éves volt és fejlődött és talán 99 éves korában érte el halhatatlan művészetének csúcspontját. Ezt az Isten adta. Azt hiszem, hogy azok között az okok között, amelyek az életet megszüntetik, több a lelki, mint a testi ok. Aki nem akar meghalni, aki nagyon nem akar meghalni, az nem is hal meg.

A nagyasszony kezében megáll a cigarettatöltő, áhítatosan figyeli a fiát.
— Mikor nagyanyámat megkérdeztem — folytatja Harsányi — 93 éves korában, hogy mi az élet, azt mondta, az élet valami szép és jó, de ő már szeretne pihenni. Halálában semmi tragikus nem volt. Nekünk fájt, mert szerettük nagyon, de ő, — a halála pillanatában is igazolta: — pihenni ment.

Most, mintha mélyebben nézne valahova Harsányi.
Az egésznek egy kis front-íze van. Mindig legyen a cók-mók bepakkolva, mert másnap jöhet a behívó. És mindig jó, ha minden rendben van, mert bizony nem lehet azt mondani, hogy még szeretnénk ezt vagy azt elintézni, vagy ezt vagy azt jóvátenni. Menni kell.

A nagyasszony feje mintha egy gondolattal mélyebben hajolna, szeretnénk más irányba terelni a beszélgetést.
— Mikor megy ki a szanatóriumból?
— Remélem, hamarosan.
— Mi lesz az első dolga?
Megírom a darabot, amelyre a Vígszínházzal kötött szerződésem kötelez. Egész sor téma kering bennem, még nem tudom, melyikhez nyúlok. De mindennél fontosabb, hogy unokám lesz, aki fiú lesz — elhatároztuk — és Zsoltnak fogják hívni. Két Harsányi Zsolt lesz és hozzá kell majd szokni, hogy az egyik nagyon sokáig itt marad, bár a másik sem akar elfogyni.

Megmondjuk, hogy ilyen nyugodtnak és egészségesnek még sohasem láttuk.
— A kényszerű pihenés. Hetek óta nem dolgoztam. Ez sem véletlen: a szervezet felmondja a szerződést és követeli a szabadságot.
 

Keze újabb cigarettáért nyúl és rövid ott tartózkodásunk alatt a harmadikra gyújt, mintegy igazolásául annak, hogy >kevesebbet< dohányzik...

Bella Andor

  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

"Orgonahangverseny"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Kováts Péter tanítványai
DVOŘÁK: 12. (F-dúr) vonósnégyes, Op.96 („Amerikai”)
Szabó Sára, Haraszti Violetta (hegedű), Dauner Kinga (brácsa), Bettermann Rebeka (cselló)
GRIEG: g-moll vonósnégyes, Op.27
Milibák Edit, Somló Judit (hegedű), Veér-Lenthár Lilla (brácsa), Hadobás Gergely (cselló)
SOSZTAKOVICS: 8. (c-moll) vonósnégyes, Op.110
Gál-Tamási Anna, Szilágyi Júlia (hegedű), Hidas János (brácsa), Hagiwara Riku (cselló)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Tóth Ágnes (fuvola)
Granik Anna (zongora), Nagy Dóra (oboa), Katrin Mátyás (klarinét), Südi Bálint (kürt), Losonci Luca (fagott)
A hallgató barátaiból alakult zenekar
Koncertmester: Kapor Andrej
"Tóth Ágnes fuvola diplomakoncertje"
C.P.E. BACH: d-moll fuvolaverseny, Wq 22
GYANYISZOV: Fuvola-zongora szonáta
MILHAUD: La cheminée du roi René (René király kandallója), Op.205
KARG-ELERT: B-dúr fuvola-zongora szonáta, Op.121

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

"Zeneszerzés MA diplomakoncert / zenekari művek"
HÉRINCS DÁNIEL: Fekete tükör
Kováts Miron (cselló)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Serei Zsolt
HÉJA BENEDEK: MŰ-EMLÉKEK, avagy a zeneköltő szerelme
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Serei Zsolt
BAGAIS ÁDÁM: Alarum
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Dénes-Worowski Marcell
ERDŐS BÉLA: Concerto for Electric Guitar and Orchestra
Tátrai Farkas (elektromos gitár)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Dénes-Worowski Marcell

19:00 : Budapest
Erkel Színház

EÖTVÖS: Vértelenül; BARTÓK: A kékszakállú herceg vára

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Rohmann Ditta (gordonka)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
vez.: Vashegyi György
ERKEL: Hunyadi László – nyitány
DUBROVAY: Gordonkaverseny
CSÍKY BOLDIZSÁR: Erdélyi rapszódia
KODÁLY: Háry János – szvit
A mai nap
történt:
1918 • A kékszakállú herceg vára bemutatója (Budapest)
1948 • A Koldusopera bemutatója (Cambridge)
született:
1922 • Kórodi András, karmester († 1986)
1960 • Paul McCreesh, karmester