vissza a cimoldalra
2017-12-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60223)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3861)
Társművészetek (1222)
Momus társalgó (6308)
Milyen zenét hallgatsz most? (24990)
Kedvenc előadók (2814)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11198)
A csapos közbeszól (95)

Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1207)
Franz Schmidt (2979)
Beethovenről - mélyebben (679)
Operett, mint színpadi műfaj (3414)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (584)
Verdi-felvételek (533)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2457)
Kodály Zoltán (358)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (2878)
Erkel Színház (8620)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6452)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (426)
Élő közvetítések (6758)
film és zene (187)
A nap képe (2010)
Jonas Kaufmann (2151)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (Sesto, 2007-07-25 08:33:23)

   
583   Búbánat 2017-12-17 13:25:29

Még a tegnapi nap évfordulójához tartozik:

Ludwig van Beethoven  (1770. december 16. – 1827. március 26. )

István király, Magyarhon első jótevője

2000 Irodalmi és Társadalmi havilap - Megjelenés éve: 2006  |  Lapszám: 4  |  

"Mily büszkeséggel szokta említeni a magyar zenetörténet, hogy maga Beethoven is írt zenét a hazafias budapesti zeneszerető közönség számára – mily dicső dolog meghallgatni hát magyar füllel az István király kantátának legalább a nyitányát… S mily érdekes elolvasni azt a szöveget is, melyet a nagy szerző megzenésíteni méltónak talált (bár, ha fülem nem csal, ő kissé félvállról vette a dolgot, s fantáziáját nem ebben a műben eresztette igazándiból szabadjára…): a híres, nagyon népszerű, egyszerre érzelmes és szatirikus színpadi szerző, August Kotzebue (aki mellesleg, természetesen, spion is volt, s egy lánglelkű forradalmár tőrdöfése által fogja majd életét befejezni), íme hajlandó volt oly birodalmi patriotizmusra is, hogy István királynak és ősmagyarságának dicsérete kapcsán eljuthasson egészen a Habsburg-ház aktuális uralkodójának talpnyalásáig is… Ne felejtsük: e mű is azt bizonyítja, hogy a művészet és a politikai hatalom rossz, kényszerű szerelmi viszonya már nagyon régen tart – s még a legnagyobbak sem tudták mindig kivonni magukat e kettős vonzás és kényszer uralma alól. Olvassuk hát Beethoven kantátáját – de persze azért tartsuk inkább szemünk előtt az Eroica-szimfóniát, úgy is mint társadalmi gesztust, de kiváltképp úgy, mint zenét."

582   Ardelao • előzmény581 2017-12-16 17:13:28

«B O I E L D I E U» - EMLÉKÉRE


„EGY DAL”
 

(Polko Elíztől.)
 

Késő ősszel, 1792-ben, zajgó vándorszínész társaság érkezett Normandia előbbi fővárosába, a vén és komor Rouenba, mely pompás székes egyháza,- büszke templomai és keskeny, homályos útczáival mintha nem is szívesen látná világias vendégeit. A színigazgató jó drágán kibérelte a tágas, de nem kellemes városi színházat, hogy benne hetenkint vagy öt előadást, jobbára dalművekből, rendezhessen. A zenekar meglehetős volt, a társaság is csak megjárta és így a roueniaknak módjukban volt olcsó pénzen Méhul, Lully, d’Alayrac kitűnő hon fiaik és Grétry a híres belga zenész jeles műveiben gyönyörködni. Hány szép szem könnyezett, midőn a hűséges Blondel éneklé:

„Oh Richard, oh mon roi,
L’univers t’abandonne!”

Hány sóhaj fakadt az egyiptomi József érzékeny éneke hallatára, mekkora lelkesedést szült a viharnak meglepő eredetiséggel zenésített zúgása Lully „Isis” dalművének harmadik felvonásában?! D’Alayrac „Gulistan”-jában a két savoyard fiú párdala rövididőn kedvencz nótája lett a közönségnek.

Egy esős, zordon, a tél közelségére emlékeztető octóberi napon, a színpad mögötti öltöző hátsó bejáratának keskeny lépcsőzetén hallgatózva, egy 18 éves ifjú állott, kopott, szegényes öltözetben, de karcsú termete, nemes magatartása férfias önérzetet árultak el. A bejárás falára függesztett ócska, kormos lámpás tétova sugarai derült arcz élénk, barna szemeiben tükröződtek. Az ifjúság- és vidámságnál még egyéb is ékíté az ifjú sima, sötét hajfürtöktől körül folyt homlokát: mint verőfényt jósló hajnalnak hasadása volt olvasható le arról a lángész jövendő megdicsőülése. Éppen D’Alayrac „Gulistán”-ját adták, melynek bár kivehető, de elhaló hangjai a magános hallgatódzó dal-sóvár lelkének mélyéig hatottak.

„Mindjárt kezdik a savoyardok párdalának a bevezetését — suttogá, — csakugyan, ...néhány ütem múlva az énekre, kerül a sor. Oh, beh boldogok, kiknek pénzük, sok pénzük van: minden estve jelen lehetnek az előadáson, láthatják, hallhatják!”

Sóhaj osont el ajkain, de ő csak oda figyelt ahonnét jöttek a bűvös hangok, melyeknek varázsa egész valóját fogva tartotta. Rögtön zuhanás és sikoltás hallszik, az ajtót sebesen kitárják, úgy hogy a szegény ifjú ijedten, fájdalmát elfojtva hanyatlott vissza a lépcsőn.

„Mit keres itt?— ordítá egy durva hang — jobb lesz, ha azonnal egy markos hordárért fut, ki a kis Mariont haza czipelje, mert a süllyesztőben fölsértette a lábát. Az előadás nem maradhat félbe, egy savoyarddal is végig kell adnunk, itt senki sem érkezik, hogy ezzel a lánnyal bíbelődjék.

„Majd haza viszem én”— monda az ifjú.
„Jöjjön hát gyorsan utánam”— volt a kedvetlen válasz.

Az ifjú engedelmeskedett és nemsokára tágas, rosszul világított terembe értek a színpad tőszomszédságában, hol rossz széken savoyard-nak öltözött leányka ült, kinek gyönyörű piczi lábát egy éltesebb asszony ápolgatá.

„Marion kisasszony, készüljön fel, hoztam valakit, aki haza vigye, az öreg Louison majd kalauzolja” — monda a kérlelhetetlen bosszús férfiú.

A fiatal-ember kiváló lovagiassággal közeledett és mintha csak fejedelemnő előtt állana, udvariasan hajtotta meg magát. Mire föltekintett, hajfürtökkel dúsan körülvett angyali arczra pillanta; oly kimondhatatlan bájos, gyermekded szépek voltak e vonások, hogy az égszínkék szemek ártatlan tekintetét a meglepetés édes mosolyával üdvözölte. Ismét mosolygott, mit a legszebb ajkak viszonoztak.

„Nem tetemes a sérülés — szóla az öreg Louison — csak az egyik lába ficzamodott meg kissé, holnapra már meggyógyul, azért csak siessünk haza.”

Legott fekete köpenybe burkolta Marion tűndéri termetét, és Adorján — így hívták az ifjút — gondos atyaként, gyöngéden emelte karjára az édes terhet, így haladván át óvatosan, az öregasszony köhécselve elöl a lámpával, Rouen utczáin.

Az eső már elállt ugyan, de mindamellett hideg volt az éj. Marion szótlanul és bizalmasan hajolt védnöke vállaira és Adorján érezte leheletének melegét, míg hajfürtjeit a szél untalan égő arczára hordta. Oly lassan haladt a mintegy álomba merült boldog fiatalember, hogy az öreg asszony már több ízben aggódva tudakozá: „Talán elfáradt, elhaltak karjai?

„Óh, dehogy!” — felelt élénken s gyorsan az ifjú. Nem sokára az öreg keskeny házikó előtt megállva mondá:

„Na, megérkeztünk, itt lakik Marion nénje!” Adorján megdöbbent, de hisz a lépcsőn fel még vihette a kedves kis lányt. Az emeleten szelíd tekintetű koros nő aggodalmas meglepetéssel vette ki karjaiból Mariont, csókokkal halmozván el.

„Eljöhetek holnap tudakozni a kisasszony állapotját?”— kérdezősködék bátortalanul a csak vonakodva távozó ifjú.

„Minden bizonnyal”—monda vígan Marion. „Köszönöm, szívemből köszönöm szolgálatát, szabad tudnom nevét?”

„Nevem Boieldieu Adorján, Laroche-Foucauld bibornok ő eminencziája titkárának a fia.”

„Boieldieu! Furcsa név.”
„Legalább nem felejti el egy hamar!”

„Meglehet!”
„Jó éjszakát!”
„Jó éjszakát!”

Ezt a jelenetet egy kis, mondhatnám érzékeny idyll követte. — Adorján és Marion ismét találkoztak, sokat együtt voltak, szerették egymást. E gyöngéd viszony oly szorossá fűződött, hogy el sem bírták képzelni a válás perczét, csak rá gondolni is kínos volt nekik. A 16 éves, árva és elhagyatott Marionnak igéző szépségén, annyi kedvességgel párosult csengő szaván kívül mije sem volt; hogyan került a színigazgatóhoz, nem tudta, gyermekkori emlékeiből csupán egyet őrizhetett meg, egy mélabús szép scót dalt, melyet halvány szőke nőtől hallott, kit ö anyjának szólított. Adorján nem tudott eltelni a gyönyörű dal hangjaival, minden találkozásukkor kérte Mariont, énekelné el neki azt a kedves dalt, minthogy a szövegére már nem emlékezett. Ilyenkor Adorján behunyt szemmel, ifjú arczát tenyerébe rejtve hallgatott és mintha dicsőségről álmodnék, dúdolta kedvencz nótáját.

Találkozásuk többnyire csak a színházi próbákon lehetett, ott a festett fák alatt, deszkából készült gyep ülőkén, olaj papiros hold világánál, rongyos díszítmények, füstös lámpák, kötelek és poros lom között fejlődött, nőtt fel tiszta szerelmük szép virága, megnemesítvén a prózai környezetet. Csalogány

éneke s a patak csörgedezése nélkül is költői volt nekik minden, keblökből fakadt a valódi költészet legtisztább forrása, gondtalan szerelmüknek pacsirta dal kellett, nem a mélaság panaszos hangjai.

Marion kieszközölte az igazgatónál, hogy Adorján mindig jelen lehetett a próbákon; „hiszen úgy ért ő a zenéhez — monda neki, kinek kedvencze volt, számtalanszor — minden estve Broche orgonászhoz jár tanulni, elénekli ő valamennyi szerepeimet és azonnal észreveszi mikor az a szenvedhetetlen Caraux úr hamisan hegedül, meg az öreg Martin kelleténél előbb fúj fagottjába. Belőle még híres zenész válik bizonyára.”

Efféle magasztalásokkal rá bírta az igazgatót, ki zenekarát is maga igazgatta, hogy egyszer-másszor, próba alkalmával, a nyitány vagy sokszor egy egész felvonás vezényletét a fiatal Boieldieure bízza, és ilyenkor oly tüzesen ment minden, hogy az öreg zenészek magok is elbámultak művészetükön. Adorján kimondhatatlan boldog volt.

„Ládd — szólt Marionhoz, ki örült és büszke volt, valahányszor az ö parancsnoksága alatt énekelhetett — ládd, hogyan gyakorlom a röpülés mesterségét, talpra esett zenész akarok lenni a javából, teremteni, alkotni fogok sokat, végtelen sokat. Dalműveket írok számodra, te énekeled el; neveink együtt járják be a világot.”

„Meggazdagodunk, lesznek szép ruháink, kocsin járunk, lesz nagy házunk” — egészíté ki Marion sejtelmes lelke.

„Igen, igen, ...és Párisban fogunk lakni; Méhul és a dicső Grétry meg fognak látogatni, kezet szorítnak velem, barátságukra érdemesítenek.”

„Kis nődben pedig gyönyörűségük fog telni, elmondják majd mindenfelé: mint szeretjük egymást, minő boldog Adorján az ő Marionjával!”

És Adorján mosolygott, hévvel szorítván ajkaihoz szép jósnője bársony kacsóit.

Ámde e fényes álom nem volt tartós, a kora örömnek szomorú lett a vége. A vén mogorva Broche orgonász véletlenül nyomába jött tanítványa mellékes foglalkozásainak, mérgesen sietett a fiatal Boieldieu atyjához, hogy megmondja neki fiának könnyelmű kalandjait.

„Csak igazam volt nekem — pattogá — hogy jó nem válik belőle, ám lássa! Fia tehetségtelen naplopó.”

Adorjánt egyszer csak vezénykedése közben meglepték, haza vitték, bezárták, és mikorra vagy nyolcz nap múlva szabadon bocsátották, a színtársulatnak „hatósági parancs folytán” a városban nyoma sem volt többé. Nagy csapás volt ez rá nézve, de férfiasán tűrte kedves Marionja elvesztét, nem lett ő azért beteg, sokkal szívósabb természettel áldotta meg végzete, semhogy a fájdalom erőt vehetett volna rajta. Édes őrjöngéssel veté magát zene szenvedélye karjaiba: játszott, alkotott, tanult, éjszakázott, csakhogy a dalműszerzést a híresebb elméleti munkákból mielébb elsajátíthassa. Egész lélekkel azon volt, hogy Párisba kész dalművel léphessen. Páris volt minden vágyódásinak tárgya, az élet eme zajgó tengerére sóvárgott. Egy roueni alkalmi költőtől kapott rossz dalműszövegnek azonnal zenésítéséhez fogott.

Két évet töltött szakadatlan munka és kecsegtető remények közt, mire egy szép szeptemberi reggelen dalművének vezér könyvével hóna alatt és 30 franknyi úti-pénzzel ellátva, felkerekedett, s egyenesen nagy czéljának tartván: Párisba ment.

Alig érkezett az óriás székvárosba, már a roppant élet torlódó hullámai magukkal ragadták őt, hogy majd eszméletét veszté. Szerencséjére egy szánakozó hab a tengernyi tengerből, az öreg Erard, a híres hangszerkészítő házához vetette. Ennek műértő s vendégszerető termeiben sokat játszhatott, vagy inkább sokakat hallhatott játszani a drága s becses zongorákon, mert Erardnál minden nevezetesebb művész megfordult. Rövideden Boieldieu nem annyira mesterséges, mint finom játéka, költői előadása, felfogása, általános elismerésben részesült; bámulói közt ott volt Rode is Garat is.

Mindazonáltal jól érezte ő, hogy mielőtt művészetét kenyérkereset gyanánt űzhetné, főleg a jelesekben oly annyira gazdag s elkényeztetett ízlésű Párisban, még sokat kell tanulnia. Ismét neki feküdt tehát kedvencz foglalkozásának, a zeneköltésnek, zongora-hangolással keresvén ezalatt kenyerét. Keserves kenyér volt ez bizonyára, könnyei áztatták; de kifogyhatatlan jó kedvén nem fogott ki semmi, jelleme ezen megbecsülhetetlen sajátsága s teste szívós természetének köszönheti leginkább megmaradását, hogy mostoha perczeiben mindannyiszor megemberelte magát.

Párisba érkezte után mintegy hat hónappal történt, hogy egy borongós, hideg februári nap délutánján, fáradtan s fagyosan, hideg padlás szobájába visszatérvén, Erardnak egy levelét kapta szállásán, mely értesíté, hogy a Richelieu utczában a 30-ik számú ház második emeletén zongorahangolóra van szükség rögtön. Boieldieu el is indult azonnal, ráakadt a nevezett házra, hol nem fölötte nagy, de igen gazdag és ízléssel bútorozott szobába vezették, melynek közepén díszes zongora állt. A kandalló tüze vígan lobogott, a függönyök le voltak eresztve, a közepén lecsüngő csillár fakó világot árasztott a szobát szegélyző, kiváló ízléssel rendezett, nagy választékú ritka virágokra.

Mind ennek láttára leírhatatlan boldog érzés édes ábrándjai fogták el Adorján valóját, mozdulatlan ámulattal állott egy helyben, mintha ébrenlétében kétkednék. Rég el felejtette már jöttének czélját, ösztönszerűleg ült a zongorához, játszott, elébb erősen, aztán mind gyöngébben, halkabban; gondolatai messze kalandoztak, eszébe jutott ifjúságának boldog, de rövid álma és ujjai önkéntelenül a régi scot dal méla hangjaira tévedtek. Ekkor a gazdag bíbor bársony függönyök megöl fiatal hölgy lépett ki, angyali hangon, remegve s sejtelmesen visszhangozván: „la-á, la-á, lala.” És Marion ráborult az ábrándozóra. Igen, ez az igéző alak, rózsaszín selyemruhában, ez a tündéri teremtés szikrázó szemeivel, Marion volt, a roueni színtársulat kedves kis Marionja.

„Óh, ne neheztelj Adorjánom — monda ellenállhatatlan kedvesen, pillanatnyi szótlanság után — oh, ne haragudjál, nekem férjem van, St. Aubin felesége vagyok. Az egész világ azt mondogatta, hogy rád úgyis hasztalan várok, késnem nem szabad, mert utolér a rútság és a vénség. Sokat sírtam, de hiába. Egy éve már, hogy az Opéra comique tagja vagyok, tetszem a párisiaknak és ők is nekem St. Aubin igen jó ember, sokszor hetekig sem látom: sokat utazik.”

Adorján néma csodálattal, fájdalmasan mosolyogván, hallgatta a fiatal nőt. — „Hidd el — folytatá kedvesen hízelegve Marion — én sokat, számtalanszor gondoltam rád, és tudom, hogy ezerszerte jobban illeném hozzád, .........

emlékszel még, milyen vérmes reményekkel kecsegtettük magunkat?”

Dehogy feledé Adorján fényes álmait; kedvesét magához ölelvén, fehér nyakára hajtá sápadt arczát.

Négy hónappal később új dalművet adtak az Opéra comique-ben, czíme „Suzette hozománya” volt, és szerzőjét Boieldieu Adorjánnak hívták.

A főszerepet az ünnepelt St. Aubin asszony énekelte. A kecses kis szerzemény riadó hatást szült, a fásult, életunt párisiakat egészen felvillanyozta pezsgő s eredeti gondolatokban gazdag zenéje. Hát még St. Aubin asszony hogyan remekelt! Ezer ajakról zúgott az Ő és a szerző neve, mindketten zajos kihívásokban részesültek az előadáskor.

Színház után Marion szállásán vacsoráltak, „Ládd — szólítá meg kedvcsapongó vidámsággal a belépő Adorjánt — ládd, már egyik kívánságod teljesült: én éneklem el dalaidat és a közönség együtt emlegeti neveinket. Már hogy

Méhul és Grétry meglátogassanak, azt kötve hiszem kedvesem; de tudok mégis valakit, a ki ismeretségedet keresi, éppen tegnap szólított meg e miatt, kezet akar szorítani veled. . . . Cherubininek hívják.

Alig végezte Marion, hogy egy szikár, vagy 32 éves férfi lépett a szobába, s megnyerő jósággal, szívélyesen szorítá keblére az örömittas fiatal zeneszerzőt.

Több év múlva Boieldieu elsőrendű csillagként tündöklött a franczia zeneművészet egén. „A bagdadi kalifa” s „Az új földes úr” szerzeményei, még sok mással egyetemben, megalapították hírnevét. A lángeszű zeneköltőt elébb a párisi „Conservatoir”nevezte ki zongora-tanári székére, később meg Szent Pétervárról kapott igen megtisztelő meghívást az orosz császári színház karnagyságára. De a zordon éghajlat alatt igen szenvedett egészsége, azért 1811-ben ismét Párisba tért, sok kész szerzeményt hozván magával, többek közt a Racine „Athalia”-jához szerzett énekkarokat. A visszaérkezés örömeitől lelkesítve, legott hozzá látott vidor dallamú „Párisi János”-ához, melyet nem sokára be is fejezett.

Voltak rossz napjai is. A fiatal Rossininek mind több híve akadt Francziaországban, lelkesedéssel fogadták dalműveit. Boieldieu érezte a részvétlenség jeges fuvallatát, már kitűnő „Párisi János”-a sem gyakorolt olyan hatást, minőt méltán megvárhatott. Vérzett szíve; megfeszített igyekezete sem volt képes új alkotásra buzdítani a beteg zeneköltőt. Verőfényre volt szüksége, hogy teremtő lelke végkép ki ne aludjék. De honnan!? Még mielőtt Pétervárra ment volna, Marion eltűnt, és a világ kárörvendve azt mondogatta, hogy saját férje szöktette el; barátai sem tehettek érte semmit ez órában. Így töltött ő négy szomorú esztendőt hivatal nélkül, testben, lélekben megtörtén; búskórság aggasztó jelei mutatkoztak a különben életerős férfiúban. Az orvosok Olaszországot ajánlották szenvedő egészsége helyreállítására; előzékeny barátai készséggel viselték a hosszú út és drága élet költségeit, mert hogyan is telt volna tőle, a szegény zenésztől! De Olaszország sem feledtetheté vele forrón szeretett Párisát, sokáig nem nélkülözheté a derék Cherubini barátságát: azért azon betegen, csekély erejét összeszedvén, vissza-indult hazájába.

Mikor Brüsselbe ért, annyira oda volt, hogy hasztalan igyekezett erőt venni magán: ágyban fekvő súlyos beteg lett. A zajos fogadóból nyugalmas magánházhoz szállásolták; az egész város őszinte részvéttel viseltetett iránta, jeles művészek igen gyakran tudakozódtak állapota felől, mindegyikök készségesen ajánlá föl segítségét. Ezekről a betegnek persze sejtelme sem volt; heves lázában elmúlhatatlan babérok és örök dicsőségről álmodott.

Egyszer, kilenczed napra hogy betegen feküdt, az ápoló szolgát is elnyomta az álom s az éji mécs is kialvóban volt — felült ágyában s eszmélve körültekintett a homályos szobában, mert úgy vélte, hogy ábrándos látomásába valami régi emlék vegyül, ......figyelt. Nem, ez nem csalódás: a mellék szobából ének hallatszott, gyenge és tört hangon bár, de az ismeretes dal enyészetes elhalása kétes életének megtartó hajnala lett. És e dal, ........kis Marionja gyönyörű scót dala volt.

Ki vehető tisztán látta lelki szemeivel kedvesét, azon virulón, bájosan, mint ifjúkori emlékei képét megőrizték: Marion mosolygott, intett felé s énekelt, ő sem állhatta meg, hogy ne ismételje halkan: la-á, la-á, la-á, la-la. Ékkor gyönge sikoltás, mely bánat és öröm vegyülete volt egyaránt, szakítá félbe a lázas ábrándozót; azután minden elnémult, kísérteties csend lőn. Mire az ápoló szolga fölébredt, ura aléltan feküdt ágyában.

Több óráig tartótt ájulása, észre sem vette az orvos megérkeztét és a körülötte forgolódók sürgését, mint járt szájról-szájra, hogy az éjjel a szomszéd szobában az „Opéra comique“ egykori híres énekesnője, St. Aubin asszony, szenderült jobb létre.

„Igazán jól járt szegény — veté oda foglalkozás közben az orvos — mert mióta hangját elvesztette s férje elhagyta, csak csupa kegyelet gyanánt, becsületből léptette föl néha-néha a színigazgató. Már annyira el volt használódva, annyira fölöslegessé vált, hogy maga magának is terhére volt, csak emlékei csatolták még némileg ehhez a világhoz.”— Ilyen volt búcsúztatója ama kor leg- ünnepeltebb művésznőjének.

Nyolcz nap múlva Boieldieu veszélyen kívül volt, épülő egészségének első érzetében vette Párisból Méhul halálának hírét, egyúttal meghívatását a „Conservatoir” részéről a megürült tanári állomásra. Kisütött tehát valaha napja, nagyra nevelvén ismét magasra törő lelkét.

Párisban roppant kitüntetéssel fogadták tisztelői, de főleg a nemes szívű Cherubini, és ünnepélyesen avatták föl új hivatalában. — Vajon megtudta-e valaha Boieldieu Marion halálát? Senki sem mondhatja meg; ő egy szóval sem emlegette, de emelt neki olyan emléket ama kis scót dal talapzatán, mely nem fog elmúlni soha.......ezen emlék: „A fehér asszony.”

Tudjuk, milyen lelkesedést szült ez, nemcsak Francziaország-, hanem az egész zenevilágban, ez emelte Boieldieut a legnagyobb művészek halhatatlan sorába, ezen költött legtöbb kedvvel s ehhez foghatót később sem teremtett többé soha.

Még halálakor is, 1834. octóber 9-én, mintha a végzetes dal, mely hírének megalapítója volt s szívét oly közelről érdekelte, lebegett volna ajkain, és halálos ágyát körül álló barátainak lelkében csodás visszhangként csengett a páratlan:

„La-á, la-á, la-á, la-la ……”

 

«KOSZORÚ»

„A szépirodalom s átalános míveltség köréből”

Szerkeszti: Arany János

1867. július 17. (2. Évfolyam, 3. szám)

581   Ardelao 2017-12-16 16:18:09

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/64/L%C3%A9on_Riesener_-_Portrait_de_Fran%C3%A7ois-Adrien_Boieldieu.jpg

            François-Adrien BOIELDIEU

    (1775. december 16. – 1832. október 8.) 

242 évvel ezelőtt született François-Adrien BOIELDIEU  francia zeneszerző, a francia vígopera egyik legnagyobb mestere.

 A leleplezett álszerző

Boieldieu, a «Fehér nő» című opera szerzője a Théâtre Fraçais részéről abban a megtiszteltetésben részesült, hogy állandóan fenntartottak neki egy helyet, de ő sohasem ment el a színházba.

Egyszer egy esti sétája közben mégis rászánta magát, hogy megnéz egy előadást, de a jegyszedő nem akarta őt a nézőtérre beengedni, mondván:

— A híres szerzőt mi nagyon is jól ismerjük, mert minden este itt van, már ma is ott ül a helyén.

Boieldieu nagyot nézett, de hamar a pénztárhoz sietett és jegyet váltott a fenntartott helye mellé. Ott a felvonás közben beszédbe elegyedett a szomszédjával s végül mosolyogva megkérdezte:

— Tehát ön valóban Boieldieu úr? És teljesen bizonyos felőle?!
— De – uram, .... — hebegte a másik zavartan.

— Ugyanis megmondhatom önnek, hogy ez engem kissé meglep, mert ötven év óta azt hittem, hogy én vagyok az!

(Az illető, ki Boieldieu nevével visszaélt, tudott arról, hogy a nagy muzsikus jegyét soha nem vette igénybe.)

Forrás: ORSZÁG-VILÁG, 1936. január 11. (57. Évfolyam, 2. szám)

François-Adrien Boïeldieu - La Dame blanche - Ouverture

580   Búbánat 2017-12-16 14:04:22

Kacsóh Pongrác

Kacsóh Pongrác (Budapest, 1873. december 15. - Budapest, 1923. december 16.)

8 Órai Ujság, 1925. szeptember 16. (207.szám)

"Jövő tavasszal leleplezik Kacsóh Pongrác síremlékét.
Füredi Richard sikerült alkotását tegnap mutatta be a fővárosnak."

— Saját tudósítónktól. —

A Várbazár egyik tágas műtermében, tegnap a késő délutáni órákban Füredi Richárd szobrászművész, a székesfőváros meghívott előkelőségei előtt bemutatta készülő legújabb művét, mely a Kerepesi-temetőben felállítva Kacsóh Pongrác síremléke lesz. A bemutatáson a székesfőváros részéről Gerlóczi Tamás műszaki főtanácsos és a hetedik ügyosztály néhány magasrangú tisztviselője jelent meg. A Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolát Gessler Ödön igazgató képviselte. A meghívottak igen értékes művészi esemény szemtanúi voltak a bemutatón, mert Füredi Richárd ihletett vésője az egyszerű, úgynevezett haraszti kőből csodálatosan szép művészi alkotást teremtett. Az elhalt nagynevű magyar zeneköltő síremléke a furulyázó Kukorica Jancsit egy hatalmas szomorú fűzfa előtt üldögélve ábrázolja. A meghívottak közel egy óra hosszáig időztek a művész műtermeiben és meleg elismeréssel adóztak Füredi Richárdnak, aki semmi áldozattól sem riadva vissza, teremtette meg a zeneköltő síremlékét.
Kacsóh Pongrác síremlékének keletkezése, a gondolat és a mozgalom egyaránt Geszler Ödönnek, a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola igazgatójának érdeme. Egy éve már elmúlt, hogy Gessler Ödön   elhatározta, hogy a vezetése alatt álló intézet tantestületével egyetemben néhai nagynevű
elődjének, Kacsóh Pongrácnak a Kerepesi-temetőben lévő sírját emlékkel díszíteti fel. Annakidején a mozgalom egy monstre –hangversennyel kezdődött, amit a zeneiskola elhalt Igazgatójának emlékére a Vigadóban rendezett. A székesfőváros közönsége jelentősen nagy számban vonult fel a hangversenyre, úgy, hogy a síremlékre szükséges összeg egy része hamarosan együtt is volt. Ezután a mozgalom anyagi részében érthetetlen módon megfeneklett. A hangversenyen túl Csonkamagyarországnak
egyetlen zenei faktora sem sietett Kacsóh Pongrác síremlékének alapját bármilyen összeggel is gyarapítani. Az akció azonban még sem lankadt el. Gessler Ödön a rendelkezésére álló anyagiakkal
Füredi Richard szobrászművészt kereste fel, aki művészi lelkesedésében az egybegyűjtött néhány millió koronáért is hajlandó volt a síremléket elkészíteni.
A tegnapi bemutató kétségtelenné teszi tehát, hogy Kacsóh Pongrác síremléke az említett zeneiskola tantestületének, igazgatójának és egv szobrászművésznek lelkesedéséből és áldozatkészségéből fog a Kerepesi-temetöben felállításra kerülni.
Természetes, hogy a felállítás körül a kegyeletes mozgalom vezetőinek még vannak az adminisztratív költségek tekintetében anyagi gondjaik. Ezeknek az enyhítésére elsőnek a székesfőváros sietett a maga adományával.
A mozgalom vezetői igen érthető okokból még a Király Színház igazgatóságának anyagi hozzájárulását várják. Erre vonatkozólag a 8 Órai Újság munkatársa megkérdezte Lázár Ödönt,  a Király Színház igazgatóját, hogy a vezetése alatt álló műintézet hogyan kíván Kacsóh Pongrác Emlékének méltóképpen adózni. Lázár Ödön igazgató munkatársunknak a hozzáintézett kérdésekre a következőket válaszolta:
— Amennyiben a mozgalom vezetői a síremlék felállítása körül a Király Színháznak is szerepet szántak, akkor mi, úgy erkölcsileg, mint anyagilag, szintén mindent el fogunk követni, hogy Kacsóh Pongrác síremlékének felállítása minél impozánsabb legyen.
Kétségtelen tehát, hogy a nagy emlékű zeneköltő síremléke körüli zavarok csak ideig-óráig mutatkoztak. Minden nehézség hamarosan el fog múlni és Füredi Richard szép síremlékét Kacsóh Pongrác sírhantján a jövő tavasszal zavartalanul felállíthatják és meleg ünnepség keretében leleplezhetik.

Síremlék a Kerepesi-temetőben

"Marosséllyei Kacsóh Pongrác (1873–1923) zeneszerző, zenepedagógus, zenei író, esztéta, kritikus, zenetörténész, a Zenevilág felelős szerkesztője; Budapest zenetanfolyamainak főigazgatója, énekkar-vezető, az Országos Dalosszövetség igazgatója, az Országos Zenészszövetség elnöke; Bartók Béla jelentőségének egyik első felismerője; matematikus." 

Síremlékének domborműve: legnépszerűbb daljátékának egyik ismert jelenetét (Kukorica Jancsi embernagyságú figuráját) örökíti meg. 

A síremlék reliefje Füredi Richárd munkája. 

579   Ardelao • előzmény578 2017-12-16 12:40:03

Képtalálat a következőre: „Saint Saens”

A még fiatal Charles Camille Saint-Saëns

578   Ardelao 2017-12-16 11:53:59

 

96 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Charles Camille Saint-Saëns francia zeneszerző, karmester, zongorista és orgonista.

(1835. október 9. – 1921. december 16.)

Emlékére: 

 

Saint-Saëns memoárjaiból.

 

A háború után elhunyt nagy francia zeneszerző: Saint-Saëns memoárjai kétségtelenül érdekes képét adják a múlt század derekán lefolyt zenei életnek.
 

Egyik megemlékezésében Rossinival való első találkozását és későbbi viszonyát írja le. Mindössze húsz éves volt, Rossini pedig világhírű művész, akit a rajongók nagytömege vett körül. A nagy Mestert ezek a csodálok nem elégítették ki, nem értették őt egészen s így nem tudták kellően méltányolni és magasztalni. Sokkal többre becsülte muzsikus imádóit.

„Rossini — írja Saint-Saëns — egyik estélyére engem is meghívott s kitüntető udvariassággal fogadott. Majd állandó vendége lettem. Tudta, hogy komponálással is foglalkozom, feltűnt tehát neki szerénységem, hogy soha nem kértem fel szerzeményeim meghallgatására.
 

Egy ideig csak várt az alkalomra, majd egyszerre megváltozott irányomban. Felkért, hogy látogassam meg valamelyik „délelőtt.“ Sietve tettem eleget kérésének. Egész más oldalról ismertem meg a Mestert, akit ugyancsak gőgös és hiú embernek gondoltam. Ekkor tudtam meg, hogy Liszt-nek egyik hatalmas védője volt, akit ebben az időben mindenki lekicsinyelt. Ahogyan pártfogolta Lisztet, fennkölt gondolkodásának és erősen kifejlett szépérzékének adta tanújelét. Azután röviden így szólt hozzám:

„Hallom, hogy ön egy fuvola-klarinét kettőst írt két zenészbarátja számára. Kéretem az urakat, játsszák el ezt a duettet egyik estélyemen.“ Barátaim eleget is tettek Rossini kérésének. Az előadás után szokatlan dolog történt. Rossini azt mondta vendégeinek, hogy ez a duett legújabb „saját szerzeménye.“

A darab tehát óriási sikert aratott, többször meg is kellett ismételni. Rossini karon fogott, mert látta, hogy szökni készülök, majd a szomszédszobába vonult s ott fogadta csodálói émelygős magasztalását. Kissé bosszantotta ugyan a dolog, de csakhamar megnyugodva, mosolygó arccal mondta vendégeinek:

„Én is osztom az önök véleményét, de e kettőst nem én szereztem, hanem (s itt rám mutatott) — fiatal barátom.“

 

A ZENE, 1927. október 3. (IX. Évfolyam, 1. szám)

577   Búbánat 2017-12-15 21:46:32

 Andor Éva énekművész emlékére

(1939. december 15. -   2014. május 16.)

Andor Éva és Nicolai Gedda

Andor Éva és Nicolai Gedda

Film Színház Muzsika, 1969-05-03 / 18. szám

Az első riportot 1955-ben írtam róla. Akkor a Vendel utcai tanítónőképző első osztályának volt a növendéke, s a csodálatos Andor Ilona Kodály-kórusában énekelt, az együttes épp a varsói VIT-re készült. „ ... Prácser Éva két hosszú, szőke hajfonata csakúgy világít az énekkarban. Szép hangja akkora terjedelmű, hogy nemcsak szopránt énekel, hanem mezzót meg altot is. Hatéves kora óta jár ebbe az iskolába, mindig kitűnő rendű. Az a vágya, hogy az iskolai tanítás mellett tovább tanuljon énekelni. Aztán majd elválik: tanító marad-e vagy opera énekesnő lesz-e belőle .."

 Prácser Évából főiskolás korában lett Andor Éva: ez a név jobban csengett a színpadon, s még szorosabbra fűzte a kapcsolatot az annyira szeretett és tisztelt Andor Ilonával, aki a fiatal énekesnőt már a kezdet-kezdetétől oktatta, irányította, vezette.
Most, hogy Andor Évát Liszt-díjjal tüntették ki, számolgatjuk az éveket. Lehetséges, hogy mindössze öt évvel ezelőtt került az Operához? Micsoda zsúfolt, feszültséggel teljes évadok voltak ezek! Hiszen máris huszonöt szerep sorakozik a repertoárján, s köztük szédítő ellentétek: Pamina és Nedda, Mimi és Drusilla, Marcellina és Nanette, Oscar és Margit, hogy csak néhányat említsek. Az idén négy premierje volt: a Hamletben Ophéliát. énekelte, a Szöktetésben Blondét, A Rajna kincsében Woglindét, a Don Carlosban a Mennyei hangot. Az első időben valósággal reszketett, hogy a hirtelen rázúduló feladatok özöne megviseli a hangját. De bámulatos akaratereje, fölényes és kiművelt muzikalitása minden veszélyen átsegítette, s ő az, akinek — hogy, hogy nem — a szerepek súlyától az énektechnikai biztonsága is megnövekedett. Ének- és zenekultúrájának az alapja a népdal, vérévé vált mindaz, amire Kodály is tanította, ösztökélte az évek folyamán. Még javában főiskolás volt, amikor két nap alatt megtanulta Bartók „opus 15” ciklusát, amelyet akkoriban Kodály hangszerelt. S maga Kodály segített neki eligazodni ennek a váratlanul jött feladatnak a rengetegében. Utána azt írta a zongorakivonat kottájába: „Andor Évának első igazi szereplése emlékére.”
Mert nem egészen „igazi” már hatéves korában is volt, amikor 1946 karácsonyán először szerepelt az Operaházban. A „Nagykarácsony éjszakája” című népi játékban lépett föl. Majd egy-két év múltán, már rendszeresen hallottuk a rádióból. Kórusban énekelt, szólózott, olykor naponta többször is: tizenegyedik évétől fogva ebből élt, ezzel kereste mindennapi kenyerét. Korán lett felnőtt, gyerekkora jóformán nem is volt: a lazítás, az elengedettség, a jótékony lustálkodás és  bámészkodás öröme hiányzott az életéből. Állandó felelősségtudat hajtotta, ahogy hajtja ma is. Jó idegei mégsem hagyták cserben soha: nem lámpalázas és  önkontrollja mindig elevenen működik.De ha mégoly tudatos és határozott is: a hangja és egész lénye csupa líraiság. Amikor 1964-ben díjnyertese lett a müncheni nemzetközi énekversenynek, a zsűri világhíres tagjai, — köztük Dermota, Giannini, Werba — már az első száma után, hangjának jellegzetesen lírai voltát dicsérték. Érdekes módon a lírai szoprán énekesnők többnyire drámai szerepekre törekednek, azokért küzdenek. S végül is ebbe buknak bele, ezzel pusztítják hangjukat csakúgy, mint a lírai tenoristák, akik mindenáron a hősi hangvételt ambicionálják. Andor Évának ezzel szemben az eltökélt szándéka, hogy a lírai szerepkört nem hágja át. „Minél több Mozartot szeretnék énekelni” — ez a vágya. Mozart-kantátával aratott oly nagy sikert a New York-i Lincoln Centerben, és dalestjeire, oratóriuméneklésére jó néhány külföldi hangversenyteremben is fölfigyeltek, sok magasztaló kritikát írtak róla.
Nem az évek sokasága számít, hanem az állomások, az eredmények jelentősége, az élmények sűrűsége. Andor Éva az idén huszonkilenc éves lesz mindössze. Énekesi-zenei múltja alig kevesebb ennél.

Gách Marianne

576   Búbánat • előzmény575 2017-12-15 15:03:49

Hivatalos életrajz

Farkas Andràs - a zeneszerző fiának írása:

Farkas Ferenc 1905. december 15.-én született Nagykanizsán, 2000. október 10.-én hunyt el Budapesten.

A Zeneakadémián Weiner Leó és Siklós Albert növendéke volt (1922-1927), ezt követõen tanulmányait az Ottorino Respighi vezette mesteriskola keretében fejlesztette tovább Rómában, a Santa Cecília Akadémián. 1932-tõl 1936-ig Fejõs Pál filmjeihez szerzett zenét Bécsben és Koppenhágában. 1935-tõl a Székesfõvárosi Felsõbb Zeneiskolában, késõbb a kolozsvári, majd a székesfehérvári Konzervatóriumban tanított, (az utóbbi kettõnek igazgatója is volt). 1949-ben a Zeneakadémia zeneszerzés-tanárává nevezték ki, 1975-ben tanszékvezetõként vonult nyugalomba. Kivételes pedagógiai képességeit növendékei - többek közt: Ligeti György, Kurtág György, Petrovics Emil, Durkó Zsolt, Szokolay Sándor, Bozay Attila, Jenei Zoltán - egyéni hangja, stílusa és nemzetközi sikerei bizonyítják.

Farkas Ferenc zeneszerzõi életmûve (több mint 700 mû) szinte valamennyi mûfajra kiterjed: komponált operákat, operetteket, baletteket, filmzenét, színpadi kísérõzenét, zenekari- és versenymûveket, kamarazenét, kantátákat, oratóriumokat, miséket, kórusmûveket és dalokat.

A zeneszerzõi pályáját meghatározó hatások között ott találjuk a magyar népzenei elemeket, a klasszikus hagyományt, az olasz és általában a mediterrán dallamosságot, valamint a tizenkétfokú technikát egyaránt. A zenei élet legkülönbözõbb területein végzett munkáinak köszönhetõen egyedülállóan biztos, szuverén kompozíciós technikára tett szert valamennyi mûfajban. Tudása, stílusismerete, gazdag invenciója, széleskörû mûveltsége és humanizmusa a nemzetközileg elismert, jelentõs zeneszerzõk sorába emelte. Mûvészete nemcsak a 20. század magyar zenéjében volt meghatározó jellegû, de új perspektívákkal gazdagította azt.

Farkas Ferenc érdemeit számos kitûntetéssel ismerték el, többek között a Kossuth- (1950, 1991) és Herder-díjjal (1979), valamint az Olasz Köztársaság Lovagrendjével (1984)

575   Ardelao • előzmény574 2017-12-15 13:08:28

FARKAS FERENC SZÜLETÉSÉNEK 112. ÉVFORDULÓJA EMLÉKÉ 

 

FARKAS FERENC 

Alig végzi el a budapesti Zeneművészeti Főiskola zeneszerzési tanszakát, egészen fiatalon (szülelett Nagykanizsán 1905-ben) állami ösztöndíjjal Rómába megy, ahol Ottorino Respighi mesteriskoláját végzi el (1929—1931). Zenekari Divertimentóját 1933-ban a Liszt Ferenc pályázaton dicséretben részesítették és egy évvel későbben, 1934-ben elnyeri két évre a Székesfőváros Ferencz József zenei díját. Észak-Erdély visszacsatolása után a kolozsvári Nemzeti Színháznak lesz karigazgatója (1941), azóta Erdélyben él. Már Kolozsváron tüntetik ki a Klebelsberg-Emlékdíjjal (1942.) és ez évben megválik a kolozsvári opera-együttes karigazgatói állásától, minthogy a legrégibb magyar zeneiskola a Kolozsvári Zenekonzervatóriumhoz kinevezik igazgatónak (1943.)

Farkas Ferenc első sorban zeneszerző, de megbízható karmester, lelkiismeretes tanár, jó zongorista és ösztönösen megáldott jó érzékű zeneíró. Kolozsvárt bebizonyította, hogy a zene minden területén áldásosan tud tevékenykedni. Mint a zenekonzervatórium igazgatója, Erdély legjobb zeneiskoláját azon az úton szervezi, mely méltó a régi intézet múltjához. Egyfelől az erdélyi tehetségeket vezeti be a zeneszerzés műhelytitkaiba, másfelől olyan légteret varázsolt a zeneiskola köré, melyre felfigyelt az egész országrész: A folyamatban levő Collegium Musician előadás és hangversenysorozatára elmegy a városban mindenki, akit a muzsika érdekel, és aki ez irányban ismereteket akar szerezni. Felbecsülhetetlen ez a munka, a közönség zenei ízlésének és érdeklődésének felkeltése- szempontjából.
Farkas Ferenc első jelentősebb szerzeménye a kis zenekarra írt Divertimento, melyet Dohnányi vezényletével mutatott be a budapesti Filharmóniai Társaság 1933-ban. Jelentős alkotása Concertino-ja hárfára és zenekarra (1937), melyet nagy sikerrel tartották keresztvíz alá Budapesten, Brüsszelben és Rómában. A szegényes magyar hárfairodalom jelentős gazdagodását jelenti ez a mű. Szerenádja fuvolára és két hegedűre, mely nyomtatásban is megjelent és melyet, Kolozsvárt mutattak be 1941-ben, telve van ötlettel és játszókedvvel. Magyar Betlehem című művét nagy sikerrel játszották Budapesten (1938) és Londonban (1939).

Farkas Ferenc legjelentősebb alkotása két-felvonásos dalműve a «Bűvösszekrény,» melyet átütő sikerrel mutattak be eddig Budapesten (1942), Kolozsváron, Nagyváradon és. Erfurtban (1943.)

Kísérőzenét írt több színműhöz. Az Ember tragédiáját kísérőzenéjével adták elő Budapesten és Hamburgban 1937-ben, Berlinben 1938-ban, Frankfurtban 1940-ben, Pécsett és Debrecenben 1941-ben, Bernben és Kolozsvárt 1942-ben. A Csongor és Tünde, Vörösmarty remeke Farkas kísérőzenéjével ment Budapesten, Frankfurtban (1940), Berlinben (1941), Szófiában (1942), Kolozsvárt és Erfurtban (1943.) Shakespeare Ahogy tetszik című színpadi művét Farkas kísérőzenéjével adták Budapesten (1938) és Szegeden (1942). Farkas filmzenét is írt Bécsnek (1934) és Koppenhágának (1936). Két remek magyar filmünkhöz is ő szerezte a zenét: Emberek a havason (1942) és Rákóczi nótája (1943).

Irt még kamarazenét, dalokat, zongoramuzsikát és vannak népdal- feldolgozásai is. Népdalokat is gyűjtött.
 

Farkas első műveire hatással voltak a Rómában eltöltött évek. A hazai törekvésekkel szembehelyezkedve az olasz novecento zenei nyelvéhez menekül. Ez a neoklasszikus szellem érzik néhány korai alkotásán. Ennek formaalkotó szerepe és könnyű folyamatossága valamint népdalaink ritmikája és dallamvilága azok a zenei elemek, melyeknek kereszteződéséből szökkent virággá Farkas Ferenc éneklő kedve, formavilágát magyar mondanivalókkal igyekszik megtölteni. Magyarsága nem külsőségekben nyilvánul meg, hanem a lényegben. A Bűvös szekrény című dalműve keleti környezetben játszódik, így tárgya idegen, mégis magyar muzsikát igyekszik hozzá írni, kerüli a külsőséges magyarkodást, de az a célja, hogy magyar zenét írjon.

Weber, Cornelius, Boieldieu vagy Mozart is saját zenei anyanyelvükön szólalnak hozzánk keleti tárgyú dalműveikben.

Farkas Ferenc muzsikájának friss daloló kedve, a műveinek tiszta formakészsége, az ötleteinek gazdagsága és kecses dallamvonala, a színpadi művészetet még sok jó zenével fogja gazdagítani.
 

Lakatos István.

A ZENE, 1944. január 3. (XXV. Évfolyam, 5. szám)

574   Búbánat 2017-12-15 12:15:02

Farkas Ferenc és Nagykanizsa

kataliszt.blogspot.hu - 2013. december 15., vasárnap

Farkas Ferenc kétszeres Kossuth-díjas és Herder-díjas zeneszerző Nagykanizsán született 1905. december 15-én a Vörösmarty utca 36. számú, ma is álló házban. 

Szülői ház

Ő maga későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

Nagykanizsán születtem, de mivel öt éves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. [...] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.

Sikerült feltalálni születésének hivatalos bejegyzését:

Születésének hivatalos bejegyzése

Innét tudhatjuk, hogy apja neve Farkas Aladár, Balassagyarmaton született, 31 éves honvéd főhadnagy. Anyja a 19 éves, zombori születésű Saly Blanka. Vajon a szülők hol találkoztak???
Apjáról még érdemes annyit rögzítenünk, hogy kiváló céllövő volt, és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián. Amúgy meglehetősen katonás módon nevelte a kisfiút, amit szerencsésen ellensúlyozott anyai nagybátyja, aki a fővárosban egy ideig velük élt.

Gyerekkoromból arra emlékszem, - mondta magnóra a hetven éves Farkas Ferenc - hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.

Szóban még annyit hozzátett, amit egy alkalommal itt Nagykanizsán hallottam tőle, hogy édesanyja sokszor nem kottából játszott, hanem rögtönzött, s bár gyerek volt, de úgy emlékszik vissza, hogy egészen ügyes harmonizálásokkal.

(Farkas Ferenc visszaemlékezésének forrása a Vallomások a zenéről - Farkas Ferenc válogatott írásai című posztumusz kötet, Püski Kiadó, 2004) 

A kisfiú öt éves volt, amikor apját Budapestre helyezték. Legközelebb csak 1965-ben, híres zeneszerzőként látta viszont szülővárosát. A nagykanizsai zeneiskola akkori igazgatója, a kiváló hegedűművész-tanár Ivánkovits Ferenc vette fel vele a kapcsolatot, amit ő örömmel fogadott. Így került sor arra, hogy éppen 60. születésnapján fűzte újra szorossá kapcsolatait szülővárosával.

Szülőháza előtt

Ez alkalomból munkásságáról kiállítás nyílt a művelődési házban, a város díszpolgári címmel tüntette ki, születésnapjának előestéjén pedig díszhangversennyel köszöntötte. Igaz, neki magának "dolgoznia" is kellett a koncerten, ugyanis a műsor egy részét ő vezényelte és mint zongorista is színpadra lépett. Megtette, hogy két kanizsai diáklány énekét kísérte. Az egyik lányt, aki Gyümölcskosár című dalciklusából énekelt részleteket,Horváth Máriának hívták, s akit aztán mára mint Zádori Máriát ismer a zenekedvelő világ... Farkas Ferenc számára azért is emlékezetes volt a koncert, mert egyik darabját karmesternövendék fia, Farkas András dirigálta, aki életében először ekkor vezényelt nyilvánosan.

Ez a látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, mert attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal.

Legközelebb 1976 márciusában járt szülővárosában két jeles évforduló kapcsán. Egyrészt maga a zeneszerző pár hónappal azelőtt töltötte be hetvenedik életévét, másrészt pedig a kanizsai Zeneiskola emlékezett meg fennállásának ötvenedik évfordulójáról. Mindezek tiszteletére a város jelentős zenei eseménysorozatot szervezett. Az ünnepi hangverseny műsorán a Bűvös szekrény - nyitány, Szerelmek madarai - dalciklusSzőkefalvi-Nagy Katalin előadásában, Magyar barokk táncokPiccola musica di concertoBábtáncoltató-szvit és Két magyar tánc szerepelt. Közreműködött a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar Dárdai Árpádvezényletével. A dalciklust és a hangversenyt záró Két magyar táncot a zeneszerző vezényelte.

Másnap, március 28-án a jubiláló Zeneiskolában került sor a dél-dunántúli zeneiskolák ifjúsági kamarazene fesztiváljára, amelyen Farkas Ferenc zsűrielnökként vett részt.

1979 márciusában a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Ez alkalomból volt az ősbemutatója a szerző jelenlétében Farkas Ferenc Nagykanizsa város számára írt művének, az Ének vitéz Thúry Györgyről című kantátának. A vegyeskarra, zenekarra és narrátorszövegre készült darab Kanizsa történelméből merítette témáját: Thúry György várkapitány halálát elevenítette meg archaizáló stílusban, ugyanakkor mégis hamisítatlanul XX. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból. A kantátát a Debreceni Kodály KórusRajhona Ádám színművész és a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar adta elő Dárdai Árpád a vezényletével.

Farkas Ferenc 1985-ben töltötte be nyolcvanadik életévét. Születésnapját követően pár nappal ismét Nagykanizsa vendége volt. A Zeneiskola növendékei és tanárai által adott ünnepi hangversenyt december 18-án tartották a Hevesi Sándor Művelődési Központ kamaratermében.

Koncert utáni beszélgetés

1990-ben, nyolcvanötödik születésnapja alkalmából is ünnepi hangversennyel várta a város a még jó erőben levő Mestert. Farkas Ferenc jelenlétét azonban az akkoriban zajló taxis blokád megakadályozta. Így nélküle került sor Nagykanizsa számára írott második művének, egy vegyeskarnak az ősbemutatójára. A Cantio militaris szintén történelmi ihletettségű darab, amelyet a Nagykanizsai Városi Vegyeskar szólaltatott meg.

Utoljára 1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be a Hevesi Sándor Művelődési Központban a Zeneiskola által megrendezett ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok, növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Nagykanizsa kilencvenötödik születésnapjára is hazavárta Farkas Ferencet. Még 2000. őszén is a személyes találkozás reményében folytak az előkészületek a decemberi látogatásra és hangversenyre, amikor október 11-én a zeneszerző halálhíre érkezett.


A 2000. december 15-én, születésének 95. évfordulóján tartott megemlékezéseken fia, Farkas András Svájcban élő karmester jött el édesapja szülővárosába és vett részt a rendezvényeken, a délutáni - videofelvételekkel illusztrált - előadáson Farkas Ferenc életművéről, amelyet Farkas András személyes emlékekkel egészített ki. Majd a Jézus Szíve-templomban gyászmise és emlékhangverseny következett.

Neves szülöttének halála után Nagykanizsa azzal is szeretné emlékét őrizni, hogy zeneiskolája a 2001/02. tanév nyitásakor felvette Farkas Ferenc nevét. 2001. december 15-én szülőházát emléktáblával jelölték meg: 


Emléktábla

A zeneiskola énekegyüttese is felvette nevét. A Baráth Yvette által vezetett formációt még hallhatta a zeneszerző és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Azóta az énekegyüttes minden évben emlékhangversenyt tart névadója tiszteletére. A sok közül az egyik legemlékezetesebb a 2010 őszén megrendezett koncert volt, amelynek bevezetőjét Petrovics Emil tartotta egykori mestere, majd kollégája és barátja emlékezetére:

(A blogba linkelt video-részletben meghallgatható a beszédI

573   Ardelao • előzmény572 2017-12-15 02:42:53

                                             KACSÓH PONGRÁC,

        magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.

Írta: Szabados Béla

3. rész:

1911 decemberében a székesfőváros meghívására Kacsóh Pongrác városi szolgálatot vállalt s mint zeneügyi szakelőadó kezdte meg széleskörű tevékenységét. Pedagógiai működését tovább folytatta tehát; de most már — igazán szíve szerint — csakis a zenekultúrának szentelte idejét. Buzgó harcosa lett a fővárosi iskolákban rendszeresítésre váró énekoktatásnak. Megalkuvást nem ismerő komoly akarással megszervezte az alsófokú kerületi zenetanfolyamokat, majd a közép- és felsőfokú tagozatok felállításával teljesen kiépítette a főváros iskoláiban a zeneoktatást.

Időközben a kultuszkormány által életbeléptetett és a középiskolákban való énektanításra képesítő tanfolyamnak lett kinevezett tanára. A tanfolyam növendékei részére kitűnő tankönyveket írt. A főváros tanszemélyzetének és tisztviselőinek közreműködésével megszervezte a fővárosi énekkart, mely rövid idő múlva mint számottevő zenei testület vett részt Budapest zeneművészi életében.

Zeneszerzői munkássága a sokoldalú pedagógiai tevékenység folytán bár csaknem teljesen szünetelt, kedvenc eszméjének megvalósításán, a saját szövegére írott s már említett Dorottya című víg dalművének partitúráján — különösen a nyári pihenők idején — serényen dolgozott.

A világháború kitörésekor Kacsóh mint tartalékos tiszt azonnal jelentkezett s a főváros által kért fölmentése idejéig katonai szolgálatot teljesített. Pompás katonadalai ebből az időből származnak.

A világháború folyamán Kacsóh komoly, rendszerint életbevágóan fontos lépésre szánta el magát. 1916-ban megnősült s bár házasságának mély és kölcsönös vonzalom szolgált alapul, Kacsóh házasélete — fájdalom — csak igen rövid ideig volt boldog. Néhány hónappal fiacskája születése után a házasfelek elszakadtak egymástól. Minden forró érzése, rajongó szeretete ezután a kisfiáé volt, kit szerető, féltő gonddal nevelt.

A háború, az összeomlás s a forradalmak szörnyű izgalmai Kacsóh Pongrác idegeit is megrongálták. Amúgy is izgékony természete folytán ideges ingerlékenysége fokozódott. Házasságában való csalódása zárkózottá és rideggé tette. Szigorúsága tanári teendői közben gyakran szinte kíméletlennek látszott. Ezidőben sokat dolgoztam együtt Kacsóhval az énektanítói tanfolyamon és a rövidéletű, a kultuszkormány szerveként működő zenetanácsban és gyakran voltam tanúja ideges, heves kitöréseinek. Lehet, hogy ez már bekövetkezendő, halálos betegségének volt az előjele, mert egyébként Kacsóhnak melegen érző, jó szíve volt.

Aki látta valaha eljátszogatni kisfiával, látta a rajongó szeretet e gyöngéd megnyilatkozásait; vagy tudomással bírt arról, milyen forrón szerette Kacsóh az édesanyját, bizonyára igazat fog nekem adni. Csupán végtelenül érzékeny volt. Betegesen finom idegzetét olyan csekélységek is súlyosan irritálták, melyek más, nyugodtabb vérmérsékletű embereket egész hidegen hagytak.

A közéleti állapotok lassú, de folytonos javulása folytán bekövetkezett nyugalmasabb időkben Kacsóh módot és időt talált kedvenc művének, az általa ,,chef d’oevre“-nek tekintett vígoperájának befejezésére. Mintha a kegyetlen sors ez esetben kíméletet kívánt volna gyakorolni: Kacsóh Pongrác befejezte a Dorottyát, mielőtt a végzetes betegség a tollat kiütötte volna a kezéből. A befejezett munka feletti öröm mintha zaklatott idegeire is nyugtatólag hatott volna, az énektanítói tanfolyam 1922. évi március végén megtartott képesítővizsgálatain Kacsóh sokkal nyugodtabb, jókedvű s a szepegő vizsgázókkal szemben lényegesen elnézőbb volt, mint egyébkor.

Annál fájdalmasabb volt hát az a megdöbbentő és váratlan hír, mely ugyanazon év május utolsó napjainak egyikén meredt felénk a délutáni újságok hasábjain.
Kacsóh Pongrác, a mindenki által dédelgetett Gráci, rosszul lett az utcán, összeesett és pár pillanatig eszméletlen is volt. A megriadt jóbarátok egymásnak adták a betegszoba kilincsét, a kilépő örömmel közölte a várakozókkal a kedves jóbarát állapotának örvendetes javulását. Az aggodalmaskodók azonban megdöbbenve látták a visszatérő életerő túlizgatott megnyilvánulását, a nyugtalan izgékonyságot, mely feltűnőbb volt, mint valaha s ami súlyos, végzetes betegséget sejtetett.

Sajnos, nekik volt igazuk. Kacsóh Pongrác látszólag felépült, hivatalos tevékenységét is újra folytatta. Nyár elején szabadságra ment. Falura utazott jóbarátaihoz, pihenést és üdülést keresve.

Ősszel visszatért, látszólag pihenten, de a gyilkos kór kétségtelen nyomaival. Kedélye a végletekig csapongóit; hol kacagott, hol elérzékenyedett, mint a gyermek. S a ragyogó, szarkasztikus, de mindig szellemes és a logika acélvágányaihoz szokott elme már nem volt a régi! Bánatosan lesújtva ébredtünk annak tudatára, hogy a májusvégi roham mégis csak a vég kezdete volt. Még október havában nagy örömben volt része: Beöthy László elfogadta a Dorottyát előadásra s nagyösszegű előleget folyósított. Akkor is a kis Jánoska jövője foglalkoztatta; a szomorú, sötét őszi napok komorságában csak az imádott gyermekkel töltött egy-egy óra volt számára a verőfényes napsugár. 1922. december 1-én ezeknek a boldog óráknak is vége szakadt. Kacsóh Pongrác e napon lett a Szent János-kórház legszomorúbb pavillonjának lakója.

A kórházi kezelés eleinte némi javulást eredményezett. De a súlyos betegséggel szemben az orvosok minden odaadó gondossága, minden tudománya tehetetlennek bizonyult. Csakhamar újabb rohamok léptek fel s bár Kacsóh szívós szervezete sokáig ellenállt, a végzetet feltartóztatni nem lehetett. 1922. december 16-án, egy nappal ötvenedik életévének betöltése után, este 8 órakor elérkezett az örök megpihenésnek, a földi szenvedések befejezésének pillanatához.

Temetésén impozáns módon nyilvánult az általános, országra szóló részvét. Lesújtott barátai, ismerősei, a hálás, nagy közönség minden rétegének képviselői állták körül a sírt; mindenki elhozta a maga „egy rózsaszálát“ s Kacsóh Pongrác örök nyugvóhelyén percek alatt egy virágzó rózsákkal elárasztott sírdomb emelkedett.

Kacsóh Pongráccal nagy magyar zenepoéta dőlt ki az élők sorából. Istenáldotta zenei tehetség volt, kinek zenéjéből mindig igazi, nemes költészet áradt s aki mindenekfelett magyar volt szíve utolsó dobbanásáig.

(Megjelent a Muzsika. Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat 1930. évi 1-2. számában.)

572   Ardelao • előzmény571 2017-12-15 02:39:31

                                                     KACSÓH PONGRÁC,

             magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.

Írta: Szabados Béla

2. rész:

Ki írhatná le Kacsóh határtalan örömét, mikor a nem remélt, kitüntető megbízást kapta? Még évekkel később is mélyen meghatva beszélt nekem életének e legboldogabb pillanatáról. Legmerészebb álmai megvalósulásának reménysugara csillant fel lelkében. Megmámorosodott arra a gondolatra, hogy az ő munkája a főváros egyik elsőrendű színházában, a legkiválóbb szereplőkkel fog színre kerülni. A hír, dicsőség, talán a halhatatlanság aranybabérja jelent meg lázas képzeletének csapongása közben. De éjjel álmatlan óráiban a kétkedés érzése is kínozta. Meg tud-e majd felelni a vállalt nagy feladatnak? Fanatikus hittel hessegette el magától a csüggedés gondolatát. A nyári szünidő elején elutazott s imádásig szeretett édesanyja közelében új erőt merítve, megírja a János vitéz első vázlatát. Visszatérve a fővárosba, lázas buzgalommal lát munkához. A partitúra csakhamar elkészült, magába foglalva Kacsóh kivételes, eredeti tehetségének legszebb kivirágzását. A művet a Csipkerózsikában is feltűnt egyszerű, tiszta, keresetlen, édesbús magyarság jellemzi. A naivitásában elbájoló népies elem megkapóan szövi át a János vitéz dalait. A dallamok feldolgozása, formába öntése, természetes és mesterkéltség nélkül való. Minden hangja szívből fakad és szívhez szól. És ami a legcsodálatosabb: a fiatal szerző sehol sem esik a kezdők szokásos túlzásainak hibájába. A drámai jeleneteknél sem veszti szem elől a helyes mértéket, a mesejáték egyszerű, gyermekies hangja sohasem téved a szertelenség útvesztőjébe. A második felvonás francia milieuje sem zökkenti ki a helyes irányból; itt is megőrzi az egyszerű, népies hangot; csodálatos ösztöne nem engedi lesiklani a mese poézisének virágos ösvényéről. Mindent összevéve, a János vitéz tündöklő sikerének titka, hogy zenéjének megírását éppen Kacsóh Pongrácra bízták; viszont igaz az is, hogy Kacsóh tüneményes felbukkanását főleg az magyarázza, hogy éppen a János vitéz megzenésítésére kapott megbízást.
 

A Király-színház 1904. november 18-án hozta színre a szerencsés darabot. A siker előadásról előadásra fokozódott s csakhamar a vidéki nagy városok színpadjain is tomboló sikerrel került színre. Lehetséges, hogy a sikerben nagy része volt az akkori idők politikai mozgalmainak, de az egészen bizonyos, hogy a nemzeti felbuzdulás elterjedésében igen hathatósan működött közre a János vitéz hazafias lelkesedést támasztó tiszta magyarsága.

Kacsóh Pongrác — mint elébb mondottam — egy csapással a legnépszerűbb magyar zeneszerzők sorába emelkedett s ha későbbi műveivel a János vitéz sikerét nem is tudta elérni, eléggé sohasem méltányolható igyekezettel és következetességgel törekedett magasabb művészi célok felé. A nagy zenei értékek intenzív tanulmányozását kitartóan folytatta. Nagyobb és komolyabb zenei ideálok elérésére törekedett. Sorban a legközelebbi műve a Zangiwill darabjából készült Mary-Anne volt, mely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Újra magyar tárgy után nézett tehát, mintha csak érezte volna, hogy sikerei csakis a magyar talajban gyökerezhetnek s 1906-ban ugyancsak a Király-színházban színre hozta Rákóczi című daljátékát. Ez a darab sem bizonyult a János vitéz méltó társának. Igaz, hogy Petőfi géniusza és csodálatos költészete hiányzott a Rákóczi szövegéből, melynek tárgya, hőse szerencséjének folytonos hanyatlásával, különben sem hálás színpadi téma. A Rákóczi zenéje is csak abban mutatott lényeges haladást a János vitéz partitúrájával szemben, hogy hangszerelése és harmonikus felépítése előkelőbb, választékosabb és művészibb veretű. Sajnos, azt a közvetlen, keresetlen, gyakran gyermekes naiv hangot, mely a János vitéz zenéjének annyi üdeséget és elragadó bájt kölcsönzött, Kacsóh nem használhatta az egészen elütő kezelést igénylő Rákócziban. Így a Rákóczinak is csak jelentős erkölcsi sikere volt s régen letűnt a játékrendről, melyen az elpusztíthatatlan erejű János vitéz újra és újra hódított.

A Rákóczi után mintha megcsappant volna Kacsóh munkakedve. A valóság az, hogy továbbra is rengeteg sokat dolgozott. Munkaerejét azonban felaprózta az a sokoldalú tevékenység, melyet abban az időben kifejtett. Tanári teendői mellett tudományos cikkeket írt; 1909-ben megjelent Zenei fejlődés története című műve; esztétikai és kritikai dolgozatai különböző szakfolyóiratokban láttak napvilágot. Ezekre az évekre esnek még Pásztor: A harang című legendájához írt kísérő zenéje, ugyancsak a Molnár-féle Fehér felhő és Liliom című darabokhoz írt zeneszámok. Dalai — melyek közül néhány ma is népszerű és közkedvelt — ugyancsak ebben az időben jelentek meg; az évekkel később elkészült Dorottya megírásának tervezgetése is foglalkoztatta már. A zeneművészetben akkortájt erősen lábrakapó reformmozgalom hullámai őt is magával ragadták. Megszervezte az új magyar zene egyesületét, melytől azonban hamarosan elfordult, mikor észrevette, hogy munkatársai, a sok nagyratörő, de nem éppen tehetséges fiatal zenész, csak a legvadabb szertelenségben való tobzódással képesek magukra vonni a figyelmet.

Miniszteri rendeletre 1909-ben a kecskeméti reáliskola igazgatói állását foglalta el. De még ez a jelentős előléptetés s a vele járó új munkakör ellátása sem
vonhatták el igazi hivatásától. Kacsóh ismert erélyével és szaktudásával példás rendben tartotta a reábízott iskolát, de szíve itt dobogott köztünk s minden legkisebb zenei esemény alkalmával itt láttuk, itt üdvözöltük körünkben.

Egyébként Kecskeméten sem szűnt meg a zenekultúra érdekében küzdeni és munkálkodni. A legelőkelőbb társadalmi köröket igyekezett a zene szeretetében egyesíteni. Zenetörténelmi felolvasásokat tartott; majd egyes mesterművek analizálásával, magyarázásával szerzett a klasszikus zenének rajongó híveket. A városban feltalálható műkedvelő zenészeket maga köré gyűjtötte s „Úri banda“ névvel zenekar-egyesületet szervezett, mely néhány hivatásos zenésszel egészítve ki magát, rövid idő múlva a nyilvánosság előtt is nagy érdeklődés mellett, jelentős sikerrel szerepelt. Egyik hangverseny alkalmával még Beethoven V. szimfóniáját is előadta, melyet Kacsóh versben írt prológja vezetett be. A prológ befejező sorait itt közöljük:

De im a Mester álmok honából

Szerény, szelíd valóra ébred,

Jámbor tanítvány áll az ajtón,

Kopogtatása hű alázat.

Csodálva néz az égő arcra

Két szeme, mely már könnybe lábbad

S a lángészrejtő bozontos főre.

Áhítva csiigg a büszke ajkon

S a Mester szól: „Lásd, így kopogtat

Az ádáz sors az életajtón!“

(Folyt. köv.)

571   Ardelao 2017-12-15 00:52:15

Képtalálat a következőre: „Kacsóh pongrác”

Kacsóh Pongrác: Rákóczi megtérése . Énekli: Simándy József

 

144 évvel ezelőtt, ezen a napon született (XII.15) és 94 évvel ezelőtt hunyt el (XII.16)

                                          KACSÓH PONGRÁC,

         magyar zeneszerző, zenepedagógus és főiskolai igazgató tanár.

 Írta: Szabados Béla

(Rádiófelolvasás)

A nagy magyar zene-poéta, Kacsóh Pongrác emlékére a rádió ma ünnepi hangversenyt rendezett.

Nekem jutott a feladat, hogy a hangverseny előtt bevezetőt mondjak, a körünkből — fájdalom — oly korán elköltözött művészről, kihez benső és őszinte barátság szálai fűztek.
Kacsóh Pongrác egészen különleges helyet foglal el a magyar zenetörténelemben. Különleges helyet főképpen azért, mert János vitéz című daljátéka kétségtelenül a legnagyobb eddig elkönyvelt magyar színpadi siker, másrészt: mert rajta kívül nem volt magyar zeneművész, aki ennyire egy csapással emelkedett az elsők sorába.

Gyermekkoráról, zenei hajlamának első megnyilatkozásáról kevés adatunk van. Kacsóh Pongrác Budapesten született, 1873. december 15-én. Édesatyja a magyar államvasutak főtisztviselője volt s néhány évvel a kis Pongrác születése után Kolozsvárra került; az ottani államvasúti üzletvezetőség kötelékében teljesített szolgálatot. Iskolai tanulmányait Kacsóh Pongrác Kolozsváron végezte, mint a református lyceum növendéke. Jó tanuló volt s tanárainak hamar feltűnt a serdülő gyermek kivételes akaratereje, éles megfigyelőképessége. Középiskolai tanulmányaival párhuzamosan a kolozsvári konzervatóriumban zongorázni és fuvolázni tanult; a zeneelmélet elemeire maga Farkas Ödön, a konzervatórium igazgatója, az ismert kiváló magyar zeneszerző tanította. Szervezőtalentumáról is bizonyságot tett; a lyceum növendékei körében iskolai zenekart szervezett s azt több alkalommal maga vezette. Hajlamait követve, a középiskola elvégzése után a tanári pályát választotta élete céljául. A kolozsvári egyetemen a bölcsészeti fakultás hallgatója lett s bölcsészetdoktori oklevelét a természettudományi szakon — summa cum laude — 1896. június 13-án szerezte meg. Nehéz és komoly egyetemi stúdiumai idején sem hanyagolta el azonban zenei tanulmányait. A zene iránt táplált rajongó szeretete arra ösztönözte, hogy magát ebben az irányban is tovább képezze. Lelkesedéssel tanulmányozta a nagy mesterek örökbecsű műveit, s mint ahogy a történelmi emlékekben gazdag Kolozsvár patinás falai között megtelt a lelke az izzó magyarság érzéseivel, úgy szívta magába Beethoven szonátáiból és szimfóniáiból a klasszikusok tiszteletét. Sokszor hallottam tőle, hogy, elfáradva a legnehezebb mathematikai problémák fejtegetései közben, üdülést és felfrissülést csak egy-egy örökéletű zenemű eljátszásában talált.

Az exisztencia megteremtésének gondjai sem téríthették el a művészettől; a zene iránt érzett rajongó szeretete állandóan ott parázslott minden szépért hevülő ifjú szívében.

1897. szeptember 15-én Kacsóh Pongrác tanári oklevelet nyert s ennek alapján rövidesen — 1898-ban — megkezdte működését a budapesti VIII. ker. állami főgimnáziumnál. Mint mindenbe, amivel éppen foglalkozott: Kacsóh új hivatásába, a pedagógiai tevékenységbe is teljes lelkesedését vitte bele. Mondják, hogy igen szigorú tanár volt, szigorúsága azonban főleg a tunya gondolkozás, a pongyola fegyelmezetlenség ellen irányult. Aki lelkiismeretesen tanult, aki lelkesedni tudott a tárgya iránt, azt szerette, azért még exponálni is tudta magát. Ebbe az időbe esnek Kacsóh tudományos dolgozatai, értekezései, melyek a szakkörök figyelmét a fiatal professzor felé irányították; ugyanakkor azonban, fellelkesedve a főváros nagyra-lendülő zenei életének eseményeitől, zenei hajlamai is újabb lángra lobbannak. Állandó látogatója a hangversenyeknek, az operának s a legszűkebb baráti körben már egy-egy kompozíciója is elismerést arat. E szerény sikerek tudásának tökéletesítésére ösztönzik. Zeneszerzési tanulmányokat folytat Herzfeld Viktor, a zeneakadémia tanárának vezetése mellett. Vágyakozása valamely zenei tevékenység kifejtésére mindig erősebb s gyakorlati tapasztalatainak gyarapítása végett zenetanári állást vállal a Málnai-féle ismert leánynevelő intézetben. Az állandó zenei foglalkozás csakhamar kibontakozásra juttatta Kacsóh Pongrác igazi hivatását. Komoly és kitartó zenei tanulmányai megérlelték eredeti és nagyértékű talentumát s midőn egy iskolai előadás alkalmából a Málnai-féle intézet növendékei részére Csipkerózsika címmel daljátékot ír, magára vonja az elismert tollú író: Bakonyi Károly, valamint a Király-színház igazgatójának, Beöthy Lászlónak figyelmét. A Csipkerózsika zenéjének keresetlen magyarsága, mezei virágokhoz hasonló harmatos üdesége annyira megnyerte a kényes ízlésű színházi szakemberek tetszését, hogy felszólították a fiatal s akkor még csaknem teljesen ismeretlen zeneszerzőt a János vitéz szövegkönyvének megzenésítésére.

(Folyt. köv.)
 

570   Búbánat • előzmény568 2017-12-12 22:39:59

Legyen itt még egy cikk Rösler Endre,  a ma ötvennégy esztendeje elhunyt kiváló tenorista emlékére

Színház és Mozi 1955. március 18.

A ZENE ÉS AZ EMBER


Nem tudok visszaemlékezni arra, vajon láttam-e őt előbb is a színpadon? Lehet, hogy láttam, de az emlék elmosódott, a kezdő énekesről nem vettem tudomást ama Mozart-előadásig, amelyet aztán nem tudtam, elfelejteni soha többé. Belmonte B-dúr áriáját énekelte a fehérparókás ifjú, és egy hatalmas szív- dobbanás tudatta velem, hogy végre valóságként értem meg valamit, amit csak sejtettem idáig: a Mozart-dallamot. Európai kultúránk magányos tüneményének nevezi a Mozart-melódia karcsú és zárt, arányos és tiszta vonalát Szabolcsi Bence. Ám ez eszményi szépségű dallam nem csak szépség, hanem Mozartnál válik először emberalakká. Izgalommal kérdeztem akkor este: ki ez a fiatal énekes, aki a Mozart-melódia csodálatos formáját ilyen valóságként érzi és az »egyéniségének tudatára ébredt« dallamot ennyire élő emberalakká eleveníti? Siettem megjegyezni a Rösler-nevet; hogy az egyre növekvő százezernyi hallgató-sokasággal együtt azóta se feledjem el. Azóta kibontakozott a kivételes művész előkelő stílusa és tévedhetetlen ízlése, választékos kultúrája és dallam- mintázó varázsa, felfogásának nemessége és minden énekfrázist átlelkesítő képessége. Sajátos és ritka operaszínpadi tünemény az énekes, aki emberábrázolásának realizmusával megérteti velünk, milyen igaza volt Glucknak és Mozartnak, mikor az embert és az igazságot keresték az operaszínpad formák között, mert jól tudták, hogy az ének nem más, mint felfokozott emberi beszéd és a dráma mondanivalóit az operában egy páratlan kifejező eszköz szolgálja: a zene. Később más lelki tájakon találkoztam Rösler Endrével. A Kodály-dalok évezredes mélységekből fakadó ős-líráját, a megkövült lávarétegek alól felbuzgó gyökeres magyarságot szólaltatta meg. A magyar zsoltáros vádját és panaszát, e Mohácsot sirató, új Mohácsot prófétáló keservet is ő kesergi felejthetetlenül. Hogy aztán a sokrétű értelem és a lobogó képzelet útjain eljusson a Schubert-i líra «messzeség-igézetéhez« és a Brahms-dalok melankóliájához, vagy a preklasszikus mesterek káprázatos formavilágához, fölemelve mindannyiunkat azzal a magasrendű művészettel, amely tudja és tudatja, mennyire lezárt világ és mennyire teljes dráma minden egyes dal. A forma mestere és a gondolat e fausti mohóságú keresője azonban még egy emberi - művészi titkot hordoz. Azt, hogy jó énekes lehet valaki - igazi művész sohasem lehet a művészlélek tragikus alázata nélkül. Az olcsó sikert nem kedveli, az önmagával eltelt elégedettséget nem ismeri. Nagy-nagy belső szerénységgel, az előkelő művészlelkek e ritka adományával keresi-kutatja az alkotó és a remekmű titkát, a mű rejtőző lényegét, amely örökre titok marad az önhittek előtt. Kivételes művész: ritka ötvözete művészetnek és humánumnak.
 

Balassa Imre  

 

569   Ardelao • előzmény567 2017-12-12 14:26:45

Geyer Stefi hegedűestje

Geyer Stefi, a legnagyobb magyar hegedűművésznő, meglepően kisszámú közönség előtt, tartotta pénteki hangversenyét a Vigadó, nagytermében. Az érdeklődésének ez a váratlan megcsappanása annál meglepőbb, mert Geyer Stefi nem tartozik azokhoz a művészekhez, akik «csodagyermekségük» első babéraiból élnek s a későbbi esztendőkben már önmagukat másolják. Művésznőnk is csodagyermeknek indult, de csodagyermeksége csakhamar a legkomolyabb művészi törekvések korszaka váltotta fel. Ezek a törekvések mind előbbre vitték Geyer Stefit a költői elmélyülés és gazdagodás útján, legalábbis ezt bizonyítja a pénteki hangverseny, mely Geyer Stefit fejlődésének tetőfokán mutatta be, olyan művészi magaslaton, ahová a nálunk megforduló hegedűművésznők közül legfeljebb Alma Moodie* tudná követni.
 

Geyer Stefinek még a férfi-hegedűsök között is csak nagyon kevés riválisa akad. — Csodálatos hegedű rátermettségéről, technikájának nemes tisztaságáról és finom differenciáltságáról, tónusának érzékien lágy, zengő szépségéről felesleges külön megemlékeznünk. Sokkal jobban megkapott bennünket, az a rendkívüli költői erő, az a szigorúan fegyelmezett és mégis könnyedén árnyaló fantázia, mely interpretációit áthatotta. Íme, egy hegedűs, aki mélyen át tudja érezni, hogy mivel tartozik, az előadóművész a zeneirodalom óriásának: Bachnak. Aki tudja, hogy mivel tartozik a bachi forma gigantikusan egységes, de ezerrétű, mélyen tagozott és csapongóan pazar gazdagságában is mindig szigorú plasztikájának. S aki tudja, hogy az érzéseknek és szenvedélyeknek milyen kimeríthetetlen világa rejtőzik a bachi forma, boszorkányos matematikája alatt.
 

Geyer Stefi eljátszotta Bach egész d-moll szólószonátáját, azt a kompozíciót, melyből rendesen csak a Chaconne-tételt hallhatjuk. A Chaconne ezúttal a szonáta végére került.  Művésznőnk költői fölfogása gyakran közeljárt Hubermanéhoz, s ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatunk. A komor méltósággal haladó Allemande, a szenvedélyes melankóliával átitatott Sarabande s végül maga a Chaconne, a legnagyobb hegedűsök legmélyebben átgondolt Bach-interpretációival versenyzett. Megvalljuk: több volt ez, mint amennyit Geyer Stefitől vártunk. Nagy művésznőnk itt önmagát, múlta felül. S ez, nagydolog. A közönség rendkívül melegen ünnepelte Geyer Stefit, aki műsora első felében csupa régi klasszikus művet játszott, s aki Herz Ottó kitűnő zongora kíséretétől támogatva valóban feledhetetlen estiével ajándékozott meg bennünket. (T—th)

 

PESTI NAPLÓ, 1927. november 20. (78. Évfolyam, 264. szám)

568   Búbánat 2017-12-12 11:11:57

Emlékezzünk meg Rösler Endréről is, aki ezen a napon halt meg ötvenkilenc éves korában (Budapest, 1904. november 27. – Budapest, 1963. december 12.)

A denevér Eisenstenje

A denevér Eisensteinje jelmezében

Idézek egy részt  Várnai Péter  NAGY MAGYAR ELŐADÓMŰVÉSZEK VII.  sorozatában megjelent, Rösler Endréről szóló nagy terjedelmű írásából (1969. Zeneműkiadó):

„1941 szilveszterén énekli-játssza először egyik legsikeresebb és leggyakrabban tolmácsolt szerepét, a "Denevér" Eisensteinjét. Mint minden vérbeli énekes és színpadi művész, Rösler sem idegenkedett a nemes operettzenétől, sőt, nagyonis kedvelte ezt a műfajt. A Denevér főszerepe szinte a testére volt szabva; az életben is remek humora volt, itt aztán kedvére komédiázhatott, sőt, rögtönözhetett. Amikor egy-egy előadáson Maleczky Oszkárral került össze (Maleczky volt Frank fogházigazgató szerepének klasszikus megformálója!), vége-hossza nem volt az igazi buffo-humornak és a színpadot, a szereplőtársakat néha bizony zavarba is hozó, de nagyszerű rögtönzéseknek. Éneke is hódítóan csengett ezekben a szerepekben, meg tudta adni az operettdallamoknak is a nemes vonalvezetést. (Ez utóbbi megállapítás természetesen nem vonatkozik a "Denevér"-re, hiszen Strauss muzsikáján, a színpadi irodalomnak egyik legnagyobb remekén igazán nincs mit "megnemesíteni"...) Eisenstein-alakításában ugyan volt néhány (nagyon kevés) operettsablon, ám ezeken túlmenően, tolmácsolásában igazi világfi kelt életre, akinek elhittük minden gesztusát, nőcsábász voltát éppúgy, mint féltékenységét.

Lehár Ferenccel igen jó kapcsolatban volt, ami 1930-ra nyúlt vissza. Ekkor mutatta be az Operaház a "Mosoly országá"-t, és Szu-csong herceg szerepét a második szereposztásban - Székelyhidy mellett - Rösler kapta. Az akkor rendkívül népszerű Székelyhidy után is óriási sikert aratott; a "Vágyom egy nő után"-t első felléptekor négyszer kellett elénekelnie. Kovács Kálmán, a Pesti Napló Tóth Aladár mellett másik zenekritikusa, így írt róla: "Ennek az előadásnak komoly művészi attrakciója a fiatal Rösler Endre szereplése. Az Operaház fiatal tenoristája pályájának legmegérdemeltebb sikerét könyvelheti el Szu-csong herceg szerepében. Figurája fantázia és férfiasság jegyében bontakozik ki. Mosolya mögött tragédiát éreztetett és ennek a tragédiának szuggesztív ereje mélyen meghatotta a publikumot, mely osztatlan elismeréssel tapsolt az ifjú tenoristának." (Pesti Napló, 1930. december 23.)

Lehárral való viszonyára jellemző, hogy a mester két dalt is írt Röslernek, melyek éppúgy lemezre kerültek, mint két legkedvesebb operettszáma: a "Hercegkisasszony" híres dala, a "Csend, bohó szívem" és a "Cárevics" Volga-dala.

Hadd tegyünk itt említést - előreszaladva az időrendben - másik nagy operettszerepéről, a "Három a kislány" Schubertjéről. A Schubert-dalok nagy tolmácsolója igaz szeretettel vitte színpadra a zeneszerző alakját. Már arcberendezése is alkalmas volt arra, hogy csupán a szemüveg és a barkó révén a megszólalásig hasonlítson Schubert fennmaradt képeire. Mondani se kell, hogy a betétként szereplő dalokat gyönyörűen énekelte. Játékára idézzünk egy kritikát: "Alakításának kivételes sikerét abban kell keresnünk, hogy mélységes művészi átéléssel, az emberi rokonérzés legértékesebb emócióival tudja életre kelteni a zeneköltő alakját." (Szenthegyi István, Magyar Nemzet, 1951. december 31.)”

Rösler Endre

567   Ardelao 2017-12-12 01:05:30

GEYER STEFI hegedűművész

(A Magyar Életrajzi Lexikon szerint születésének és halálozásának dátuma:  Budapest, 1881. június 23. – Zürich, 1956. december 12.

Másutt születési éveként 1888., elhunytának idejeként 1956. december 11. szerepel a neten.)

Stefi Geyer plays Reger : Air

566   Ardelao 2017-12-12 00:22:42

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Geyer Stefi a kiváló magyar hegedűművésznő, egykori Hubay növendék és Bartók Béla reménytelen szerelme.

(1888.VI.28. – 1956.XII.12.) 

EMLÉKÉRE: 

Világhírű magyarok külföldön.

Geyer Stefi hegedűművésznő sikerei.

Zürich, február.

A Pesti Hírlap tudósítójától.

„Szép nyugodtan sétálok Zürich hatalmas főutcáján, a Bahnhof-strassén, mikor egyik barátom mellettem elrohanva mondja:

„Ma este Geyer Stefi játszik.”

Felvillanyozott a hír, mert ha még nem is hallottam játszani, hallottam hírét és azt, hogy Geyer Stefi ma Európa legelső négy hegedűse közé számit. Este elmentem a zürichi Tonhalléba. A terem tömve. Zürich színe-java részt vett ezen az ünnepélyen. Mert Zürichben ünnepély, ha Geyer Stefi játszik. És ez az igazán műértő közönség tapsolt és tombolt, mikor Geyer Stefi leemelte a vonót a csodahegedűjének húrjáról. Felejthetetlen este volt. ...
Geyer Stefi neve olyan márka, amely előtt meghajol a publikum, az igazgatók és a kritika. Aki öt egyszer hallotta játszani, nem felejti el ezt az élményt egyhamar.

Mialatt játszott, figyeltem a közönséget. Nem úgy viselkedtek, mint más koncerten, mikor kezükre támasztott fejjel ülnek. Nem. Mindenki bámult és nézte azt a tüneményt, mely a pódiumon megjelent. Hegedűjének hangjai belopóztak a szívekbe és meghódították a közönséget. …   
 

Koncert után felkerestük a művésznőt. Már megszokta a sikereket, hiszen hat éves kora óta járja a világot, hogy minden népnek megmutassa művészetét. Ma már művészete kiforrott, és amit nyújt, az művészi szempontból a legtökéletesebb. Megkérjük, hogy beszéljen magáról, sikereiről és terveiről. Halkan, lehunyt szemekkel, beszélni kezd:”

— «Hat éves voltam, mikor először léptem pódiumra és az-óta a világ minden városában játszottam már — mondja Geyer Stefi. — Mindenhol, mint csodagyereket emlegettek és sokan még ma is azt hiszik, hogy a csodagyerek áll előttük a pódiumon. Ez ellen küzdök szakadatlanul. Nem akarom, hogy csodagyereknek számítsanak. Nem is akarok azokra a sikerekre gondolni, amelyeket akkor elértem. A csodagyerekek később művészi szempontból többnyire nem jöhetnek számításba. Én akkor csodagyerek voltam, de semmi körülmények közt nem akarom, hogy annak tartsanak. Olyan abszolút művészi céljaim vannak és annyira a művészetnek élek, hogy ma már hálátlanságnak tekintem, ha ebből a szempontból akarnak megítélni. Bejártam Európa majd valamennyi városát és koncerteztem. Mindenhol nagyon melegen fogadtak. Pesten is adtam koncerteket, de az utóbbi időben ez nagy nehézségekbe ütközik. Épp a napokban érintett igen kellemetlenül, hogy lemondó-levelet kaptam egy magyar hangversenyrendező vállalattól, akivel aláirt szerződésem volt. Ebben a levélben kérnek, hogy tekintsem felbontottnak a szerződést, mert a mai rossz viszonyok mellett nem tudnak semmit garantálni Pesten. Nagyon bántott a lemondás, de nem tehettem ellene semmit.»
 

«Múlt évben voltam Amerikában — folytatja. — Ezt a koncert-utamat szinte tanulmányútnak számíthatom. Mikor az amerikai turnéra leszerződtem, nem sok sikert vártam tőle. Mindenki ijesztgetett. Azt mondták: az amerikaiaknak egészen más kell, mint amihez mi vagyunk szokva és azok nem értenek a művészethez, csak a technikára adnak Nem hagytam magamat elijeszteni. Impresszárióm is biztatott és váltig azt mondta, hogy csak játsszam a magam programját és ne hallgassak másokra, mert csak így lehet sikerem. Így történt. Olyan hatalmas koncerttermekben játszottam, amilyenekről itt Európában nem is álmodunk. Azt hittem, hogy egy hegedűnek hangja el fog veszni ilyen hatalmas teremben, de kitűnt, hogy ezeknek a koncerttermeknek kitűnő akusztikája van. A legfinomabb hangokat is gyönyörűen visszaadták. New Yorkban hétezer ember előtt játszottam. Nem lehetett a terem végét látni. És milyen zeneértők! Nem olyanok, ahogyan mi őket itt elképzeljük. Amerikai turném alatt a lehető legjobb benyomásokat szereztem.»
 

«Most utazom Norvégiába, ahol hosszabb ideig szándékszom maradni.
— Céljaim? Továbbra is a hegedülés, a művészet és mindezen kívül még valami: a kislányom. Hihetetlenül muzikális. Nagyszerűen játszik hegedűn és zongorázik is. Azonban nem engedem, hogy fellépjen, hiszen még csak négy éves. Nem engedek belőle csodagyereket csinálni! Majd érett művészetével lepje meg az embereket. Azt hiszem, a hozzá fűzött reményeket valóra fogja váltani — Tíz év múlva.»

Ezeket mondta Geyer Stefi, a világ legelső hegedűművészeinek egyike, aki elszakadt Magyarországtól. A külföld tombol, ha hallja a „svájci-magyar" művésznőt, ahogy Amerikában elnevezték. Kezemben meglátja a Pesti Hírlap egyik számát. Látható örömmel lapozza végig.

«Ettől is elszakadtam,» — mondja, és szeméből egy régi kedves emlék gondolatát olvasom ki.”
 

Lippay Imre.

PESTI HÍRLAP, 1926. február 17. (48. Évfolyam, 38. szám)

565   Búbánat 2017-12-07 12:47:04

Isten éltesse Pitti Katalint - születésnapján!

564   Ardelao • előzmény563 2017-12-07 07:50:53

CAVALLERIA RUSTICANA – Film 1981 - Zeffirelli

563   Ardelao 2017-12-07 00:57:42

 154 évvel ezelőtt, ezen a napon született Pietro MASCAGNI olasz zeneszerző és karmester. (1863. december 7. – 1945. augusztus 2.) 

EGY FILM HŐSE JÓBARÁT SZEMÉVEL.

DR. PALLÓ IMRE EMLÉKEZÉSEI PIETRO MASCAGNIRÓL  

A mozikban hatalmas érdeklődés mellett pergetik a «Parasztbecsület» szerzőjének, Pietro Mascagninak életrajz-filmjét. Sokan ismertük személyesen, hiszen többször járt nálunk, sokszor vezényelte remekművét Budapesten, sőt Szegeden a Dóm-téren, a szabadtéri játékok során s ott volt «A kis Marat» című operájának első magyar előadása is. Hazai művészeink közül senki sem állt hozzá olyan közel, mint dr. Palló Imre. A kiváló énekes Alfio szerepének remek alakítója volt, annyi emlékezetesen szép «Parasztbecsület» - előadáson.

És most viszontláthatta filmen a mestert, a kilenc esztendeje már csak a zenetörténetben s melódiáival az emberek szívében «élő» muzsikust.

Amikor Pietro Mascagni a huszas évek derekán ellátogatott Budapestre, elvezényelte a Parasztbecsület 300. operaházi előadását. (A dalművet nálunk már néhány hónappal a római ősbemutató után, 1890 decemberében, műsorra tűzték. Sikere itthon is páratlan volt.) Mascagni elragadtatással nyilatkozott a magyar «Parasztbecsület»- előadásról. Aznap este társasvacsora volt egy Duna-parti szállodában s Mascagni vacsora közben váratlanul odaszólt Palló Imrének:

— Caro mio amico, ...csodálatosan énekelte Alfiót. ... Bravissimo! ... Nem volna kedve hozzám szerződni? Saját társulatomhoz. ...

Pallót meglepte a kérdés:
— Hát ez bizony nagy megtiszteltetés. ... Szívesen mennék a Maestro társulatához, de, ... engem szerződés köt, a mi Operaházunkhoz. ...

— Ha csak ez lenne az akadálya, akkor, sebaj! ... Ezen segíthetünk! ... Majd kölcsönkérem az Igazgatótól. ...

Így is történt. Pietro Mascagni két évadra elkérte Palló Imrét. A művész ettől kezdve Mascagni staggione-jában énekelt.

Bejárták fél Európát, Szófiától Brüsszelig. Nemcsak a «Parasztbecsület» volt műsorukon, hanem más olasz dalmű is. Óriási sikerrel zajlott le ez a körút s minden előadást Mascagni vezényelt. Valamennyi városban alapos színpadi próbák előzték meg a társulat bemutatkozását.

Egy napon, Németország egyik iparvárosában hirdették a Mascagni-társulat vendégjátékát.

A staggione tagjai a rendelkezés szerinti időben megjelentek a színházban s meg akarták kezdeni a szokásos délelőtti próbát. Teljes díszlettel, kosztümben, kellékekkel, zenekarral, kórussal. Mascagni a zenekar élén. ... A színpadmester azonban nem jelzi, hogy indulhatnak a próbával.

A mester pálcájával kopog a kottaállványon: «Kéretem a színház ügyelőjét, ...»

A válasz: „Jawohl. ... Rögtön küldjük dr. X-et.” ... Senki.

Mascagni: «Kéretem egy percre az ügyeletes rendezőt. ...»

A válasz: „Jawohl... Rögtön küldjük dr. Y-t.” Még mindig senki.

Mascagni: «Azonnal kéretem a színház igazgatóját!»

A válasz: „Jawohl. ... Rögtön küldjük dr. Z-t. ...” 

A temperamentumos Mascagni dühösen kiabált:
— Értsék meg végre, hogy makkegészséges vagyok és nem doktorokra, hanem ügyelőre, rendezőre és igazgatóra van szükségem!
 

— A harmincas évek derekán — mesélte Palló Imre — feleségemmel Olaszországban jártunk s felelevenítettük barátságunkat Mascagnival.

Egyszer titokzatos szavakkal hívott meg bennünket, mondván, hogy az esetleg hosszúra nyúló délutáni vizitről ne beszéljünk előre senkinek. Izgatottan léptük át lakosztályának küszöbét. Már volt ott néhány vendég. Egy-két világhírű énekes, a milánói Scala igazgatója s a család. A mester átment a szomszéd szobába s vastag kottacsomóval tért vissza:

— Most arra kérem Önöket, hallgassák meg legújabb operámat, melyet ma fejeztem be. Címe: Nero*....

Kristóf Károly 

SZINHÁZ ÉS MOZI, 1954. július 9. (7. Évfolyam, 28. szám)

*Az opera, a három-felvonásos Nerone volt. (Megj., A.)

562   Búbánat 2017-11-24 11:44:08

A Dankó Rádió délelőtti operettműsorában  két Kossuth-díjas művészünkre emlékezett felvételeinek bejátszásával a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

Házy Erzsébet ma 35 éve hagyott itt bennünket. (Pozsony, 1929. október 1. – Budapest, 1982. november 24. )

Házy operettfelvételei közül az alábbi dalok szólaltak meg: 

Kálmán Imre – Julius Brammer – Alfred Grünwald – Kulinyi Ernő: Cirkuszhercegnő

  • Fedóra belépője: „Pour  L’amour” (Házy Erzsébet, km. a Fővárosi Operettszínház Énekkara, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara. Vezényel: Bródy Tamás. (Hungaroton felvétel, 1965)

Szirmai Albert – Bakonyi Károly - Gábor Andor: Rinaldó

  • Helén dala, II. felv.: Zendül a zengő zene hangja puhán…/Várok, valamire várok réges rég…”  (Házy Erzsébet, km. a Magyar Állami Hangversenyzenekar. Vezényel:  Breitner Tamás)  Magyar Rádió felvétele: 1965. április 16án, a Kossuth adón, 20:30-kor „Bemutatjuk új operett-felvételünket” címmel hangzott el először.

Fényes Szabolcs – Harnath Imre: Maya

  •  Maya belépője: „Azt mondják rólam, hogy szívem titkon jó’ van…/Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni, óó-ó, ó-ó-ó. Szeretnék egyszer egy kicsit szeretni, ó-ó-ó, ó-ó-ó. Szeretnék egyszer egy vidám napot! De én csak útszéli virág vagyok…” (Házy Erzsébet, km. a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara, vezényel Gyulai Gaál Ferenc) – a  Rádió Dalszínháza bemutatója: 1971. április 12. Kossuth Rádió, 19.57 – 22.00.

 

Latabár Kálmán 115 évvel ezelőtt, ezen a napon a született. (Kecskemét, 1902. november 24. – Budapest, 1970. január 11.)

Latabár előadásában részletek szólaltak meg többek között Ábrahám Pál, Erdélyi Mihály, Gyöngy Pál szerzeményeiből.

 

Délután hat és hét között újra meghallgathatjuk a Dankó Rádió délelőtt elhangzott, Túl az Óperencián" adását. 

561   Haandel 2017-11-20 15:47:59

Heldentenor René Kollo wird 80 Jahre alt

Operetten-Boulevard
(19.11.2017 | BR-Klassik)

Zum 80. Geburtstag des Tenors René Kollo (II)
20.11.2017 | 20:00 | BR-Klassik

"Leichter" Held mit eigener Meinung: René Kollo zum 80er
23.11.2017 | 14:05 | Ö1 Stimmen hören (+7 Tage Ö1)

Gräfin Mariza

560   Búbánat 2017-11-19 11:32:33

Anda Géza (Budapest, 1921. november 19. - Zürich, 1976. június 14.) magyar zongoraművész, zenepedagógus.

ANDA GÉZA

ANDA GÉZA ZENEKARI ESTJE

Film Színház Muzsika, 1967. május 12. (19. szám)

"Anda Géza a Dohnányi-iskola neveltjeként végezte a Zeneakadémiát.  Már pályakezdése is feltűnést  keltett, s amikor első hangversenyein  a  nyilvánosság  előtt  bemutatkozott,  több  volt mint ígéret: az ifjabb magyar előadógárda büszkesége. Diploma - hangversenye alkalmából  1941-ben azt  írta  róla  Péterfi  István, hogy  ~tudása,  talentuma  az  új magyar  pianista nemzedék  első soraiban jelölik ki helyét és azt hamarosan nemzetközi elismeréssel fogja  betölteni«. A nemzetközi elismerés nem is maradt el: több mint két évtized alatt a Svájcban élő Anda Géza hangszerének  legnagyobb  mesterei  közé  emelkedett.  A  háború  óta  csak felvételei,  lenyűgöző  hangszertudásról  tanúskodó lemezei  jutottak el hozzánk, csak felfokozva a várakozást, mely mostani bemutatkozását megelőzte.
Anda  Géza  zongorázása  a  jelentős  egyéniség jegyeit  viseli magán,  zenei  és  technikai  vonatkozásban  egyaránt.  Első,  zenekari  estjén  két  zongoraversenyt  hallottunk  tőle:  Beethoven c-moll  koncertjét  és  Bartók  II. zongoraversenyét.  Beethoven- játékában  akadt  néhány  meggondolkoztató  vonás  is:  főként zenei értelmezésének didaktikus volta,  billentésének — leheletszerű pianók mellett is — helyenként száraz keménysége.  Ez a Beethoven-interpretáció azonban  nagyszerű Bartók-tolmácsolást Ígért, s ez az élmény nem is  maradt el. Maradandó emlékként a II.  zongoraversenyt őrizzük  meg  Anda  Géza  első estjének műsorából. „Európai és magyar” tökéletesen találkozott Anda játékában, akárcsak magában a műben, Bartók alkotásában. Felejthetetlen pillanatai  közül a  második  tétel zongoraszólójának indítását, a középrész éjszakai vízióját emelném ki elsősorban. A Filharmóniai Társaság zenekarát Lehel György vezényelte, osztozva a tomboló sikerben, mely a hosszú idő múltán oly szívesen látott művészt köszöntötte."

/Fábián Imre/
 

559   Búbánat • előzmény558 2017-11-19 11:26:23

Emlékszem, milyen nagy örömben volt részem, amikor anno fórumtársam meghívott engem és ott lehettem fenn a Várban, a könyvesboltban, Dalos Lászlónak akkortájt megjelent kötete alkalmából látrejött író-olvasó találkozóján, ahol is kedves ismerősöm bemutatott neki - a nagyszerű embernek, akit már gyerekkoromban a szívembezártam a Rádió dalszínháza néhány operett-és daljátékbemutatója magyar dalszövegeinek és/vagy verseinek szerzőjeként (Eisemann Mihály, Lehár Ferenc stb.), később évtizedeken át egyre-másra olvastam színvonalas operakritikáit és interjúit a Film Színház Muzsikában, majd kezembe kerültek verseskötetei, egyéb írásai is, pld az Új Ember-ben megjelent cikkei, vagy Simándy Józsefről írott-szerkesztett könyve (Bánk bán elmondja),  melyek mind-mind egy csodálatos, érző-gondolkodó ember portréját rajzolták meg a számomra!

Szeretettel emlékezem most én is a születése napján Dalos Lászlóra. 

558   Ardelao 2017-11-19 00:21:22

Képtalálat a következőre: „Dalos László”

93 évvel ezelőtt, ezen a napon született Dalos László Táncsics Mihály díjas, Aranytollas újságíró – hírlapíró – Nádasdy Kálmán díjas műfordító, zenei szövegíró.

Elfelejtett műfaj, elfelejtett emberek. Emlékezés Dalos Lászlóra.
(1924.XI.19. – 2011.X.10.)
 

Dalos László nevét, írásait jól ismerik az Új Ember olvasói. Cikkei tudás, tapasztalat, szellemesség vonzó együttesei. S ugyanezek az erények jellemzik a Holnap Kiadónál megjelent «Nemecsek a Lánchídon» című kötetét is.

Mi a varázsa ennek az írásmódnak? Egyrészt a megjelenítő ereje. Nem héroszok, talapzaton álló szobrok, hanem emberek elevenednek meg soraiban. Nem hosszadalmas műelemzésekből ismerszenek meg, hanem egy-egy jellemző mozdulatukból, mondatukból. Manapság az a szokás dívik, hogy hatalmas elméleti háttér, hivatkozások sora köríti az írókat és alkotásaikat. Dalos László azt az iskolát járta, amelyben a magyar újságírás nagyjai vitték a prímet, s olyan elődök alapozták meg a tananyagot, mint Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső.

Nem szeretnék ironizálni, de ma sem ismerek ennél jobb iskolát, hiszen itt alakult ki és lett nagykorú a magyar esszéírás, amelynek jó néhány jeles képviselője (Ambrus Zoltán, Elek Artúr, Illés Endre, Márai Sándor) itt is felbukkan. Dalos László voltaképp képeskönyvet nyújt át olvasóinak, az ábrázolt írók rendszerint mosolyognak vagy felderítenek, s manapság ez sem megvetendő. Voltaképp egy olyan szellemidézésnek lehetünk tanúi, amely teljesen valóságos, de a megidézetteket légiessé és finommá teszi az emlékező megértő szeretete.

Egy hétig olvastam a könyvet. Ízlelgettem, élveztem finomságát és eleganciáját, mondatainak kifejező voltát és az író szerénységét. Mintha ő is Nemecsekként tétovázna e nagy írók között, de e kései Nemecsek pontosan látja és láttatja az emberi esendőségükben rejlő kivételes tehetségüket, s azt is, ahogy eljátsszák magukat, mint a méltóságos Márai Sándor, a tétova Mándy Iván, az ironikus Kolozsvári Grandpierre Emil, a lobbanékony Ottlik Géza vagy a bölcs budapesti Heltai Jenő.  

E néhány név csak jelzés. Amolyan kedvcsináló a múlt évszázad íróinak megismeréséhez. A gasztronómiában vegyes ízelítőnek nevezik ezt a képződményt. Nem folyamatokat, irányzatokat tár föl Dalos László, hanem csetlő-botló embereket mutat be, aki valamiképp mégis egy korszak fényes csillagai lettek, vagy ha nem is mindegyikük, akkor is érdemesek arra, hogy megőrizze őket a gyakorta hűtlen emlékezet.

Hunyadi Sándort idézi egy helyen: „Anyám után meghalt apám is. Sötétben maradtam, mint egy kis bolygó, amely nagyobb csillagoktól kapta fényét.”

Mindvégig az volt az érzésem, hogy Dalos László csillagai hirtelen megnőnek és fényeskednek. Ez az igazi remeklés!

Rónay László

ÚJ EMBER, 2004. november 7. 45. (2934) szám.

*

És egy szomorú hír:

Az utolsó „hírlapíró:”
Elhunyt Dalos László

Az esszé, az irodalmi és zenei kritika egyik legjelesebb hazai képviselőjét veszítettük el Dalos László halálával. Aligha tévedünk, ha szellemi felkészültségét, széles körű tudását Szerb Antaléval rokonítjuk, még a különlegességek föllelésében s azok bravúros megjelenítésében is azonos hullámhosszon mozogtak.

1924-ben született Pesterzsébeten. Bölcsészeti tanulmányait követően 1945 után a Magyar Rádió irodalmi osztályára került, ahol Kolozsvári Grandpierre Emil igazgatása alatt kiemelkedő műsorok, irodalmi események szerkesztésében vett részt. Ösztönös újságírói érzékével már fiatalon megérezte azt a kivételes hangot és stílust, amellyel a kultúrára szomjazók megszólíthatok. A Film, Színház, Muzsika alapításától megszűnéséig a lap munkatársa volt.

Az elmúlt évtizedekben számos kötete, fordítása látott napvilágot. Műfaji téren a mini-esszé kivételes művelője volt, akit az elmélyült tárgyi tudás mellett a sziporkázón könnyed írói stílus is erősített. Hallatlanul igényes operakritikái révén - a műfaj pontos ismeretén túl - az énekes szereplők páratlanul alapos elemzője és serkentője volt. Sokoldalúságát jellemezte, hogy még egy országosan közkedvelt daljáték, a Bástyasétány 77. verses szövegírójaként is bemutatkozott; sokak számára felejthetetlen marad a „Vén budai hársfák” kezdetű sanzon.

Dalos László magas életkora ellenére fáradhatatlan híve és művelője maradt a hazai irodalomnak és kulturális sajtónak. Az Új Ember számos értékes cikkét közölte az elmúlt másfél évtizedben. A „hírlapírót”(ahogy magát szívesen emlegette), nyolcvanhét esztendős korában szólította magához az Úr.

Sz. E. /Új Ember, 2011. október 23. (43. (3296) szám.

557   Búbánat • előzmény556 2017-11-16 12:25:09

Rohonyi Anikó operaénekes

Rohonyi Anikó operaénekes

556   Búbánat 2017-11-16 12:19:08

Csoda este héttől tízig- INTERJÚ ROHONYI ANIKÓVAL  – aki ma ünnepli 75. születésnapját.

„HA SEGÍTENI KELL ÉS TUDOK, AKKOR MEGTESZEM”

Breuer Csilla – Magyar idők, 2017. november 16.

[…]

„– A visszavonulása után mintegy tíz éven keresztül volt műsora a Katolikus Rádióban. Erre hogyan került sor?
– Juhász Judit alelnök asszony keresett meg, hogy volna-e kedvem egy műsort csinálni, és akkor találtam ki Az opera világát, amelyben adásonként egy órán keresztül beszélgettem a meghívott fiatal művészekkel. Sok kollégámat ekkor ismertem meg jobban, tudtam meg, milyen kapcsolatuk van a hittel. Hetvenéves koromban hagytam abba, mert úgy éreztem, elég volt, át kell adnom a helyem a következő generációnak.” […]

„– És vállalt egy kultúrmissziót is. Miről van szó pontosan?
– A megpályázott és elnyert támogatásnak köszönhetően Miller Lajos operaénekessel felelős szerkesztőként működtem közre abban, hogy Erkel remekművének, a Bánk bánnak egy kivonatát eljuttassuk olyan falvakba, ahonnan az emberek nem tudnak eljönni Budapestre az Operába.

– Három éve a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Ennek is különös története van.
– Nagyon meglepődtem, amikor felhívott Marton Éva, a színművészeti tagozat vezetője, hogy „megszavaztunk és felvettünk”. De hova? – kérdeztem. Kiderült, hogy a már említett Miller Lajos baritonista javasolt, és a teljes tagság megszavazta a felvételemet. Pedig alapszabály, hogy Kossuth-díjasnak, kitüntetettnek kell lenni, tehát úgymond le kell tenni valamit az asztalra. Miller Lajos elmondta, hogy milyen szakmai múltam van, milyen nehéz szerepeket énekeltem, de a származásom miatt még a Liszt Ferenc-díjat is csak 1990-ben kaptam meg. Ezért nincsenek hangfelvételeim sem, de ő úgy érzi, hogy igenis, ott a helyem.”

 

555   Héterő • előzmény554 2017-11-15 15:08:12

9 838 529 bájt: - nem semmi!

554   Búbánat 2017-11-15 14:46:45

Kétszázharminc évvel ezelőtt, 1787-ben, ezen a napon - november 15. -  halt meg  Christoph Willibald Gluck, zeneszerző (sz. 1714. július 2.)

Christoph Willibald Gluck

Hamarosan bemutatásra kerül az Erkel Színházban az Íphigeneia Auliszban című Gluck-opera Richard Wagner-féle átdolgozása - koncertszerű előadásban, egyetlen alkalommal.  

Időpont: 2017. november 27

Az Opera műsorkalendáriumából idézem az alábbi sorokat:

Richard Wagner egész élete – legalább egyik olvasatában  az opera reformjáról szól. Miközben ifjúságában és egzisztenciális problémái közepette több, számára értékes darabot betanít, elvezényel vagy feldolgoz, a kevésszámú tisztelt előd egyike Christoph Willibald Gluck – és az ő korai operareformja. 1847-ben Wagnert oda ragadja a rajongás, hogy a drezdai színház számára átiratot készít Gluck korai, ún. auliszi Íphigeneiájából, maga tanítja be, és maga is vezényli a mű premierjét.

A dramaturgiailag és hangszerelésében is wagneri verzió mára feledésbe merült, most azonban eljátsszuk, mert szeretnénk látni és jobban érteni a Tetralógia alkotó zsenijét.

Koncertszerű operaelőadás három felvonásban, német nyelven, magyar és angol felirattal

François Gand Le Bland du Roullet francia librettóját német nyelvre átdolgozta: Richard Wagner

Karmester: Alpaslan Ertüngealp

Agamemnón - Haja Zsolt

Akhilleusz - Rab Gyula

Kalkhász - Palerdi András

Klütaimnésztra - Gál Erika

Íphigeneia - Fodor Gabriella

Artemisz -Töreky Katalin

Arkász - Kőrösi András

Az Operaház Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán)

A Műsorkalendáriumban olvasható, hogy a Győri Filharmonikus Zenekar játszik.

553   Ardelao 2017-11-06 11:56:11

 

203 évvel ezelőtt, ezen a napon született a Adolphe SAX, a belga hangszer tervező, zenész, a saxofon feltalálója.

Szobrot emelnek a saxofon feltalálójának. 

A belga akadémiai szenátus a lüttichi egyetem egyik nagytermében nemrégen ünnepélyes ülést tartott, melyen a saxofon feltalálójának érdemeit méltatták.

Egy saxofon-kvartett válogatott zenedarabokat is előadott ezen az ünnepségen, hogy az egybegyűlt professzorokat meggyőzze arról, milyen kiváló és szépen szóló hangszer a  saxofon. Ennek a manapság annyira népszerű instrumentumnak feltalálója, Adolphe Sax.

1814-ben a belgiumi Dinant városában született. A brüsszeli konzervatórium diákja volt s miután megszerezte az oklevelet, Párizsba költözött, ahol újfajta hangszerek készítésével kísérletezett. Sok irigye és ellensége volt, akik minden áron lehetetlenné akarták tenni a tehetséges fiatalembert. Annak a kornak Párizsban élő legnagyobb zeneszerzői: Berlioz, Rossini és mások azonban pártfogolták és lehetővé tették, hogy állami támogatásban részesüljön. 

Adolphe Sax különösen fúvós hangszerek készítésében volt valóságos zseni.

Az 1840-ben tartott párizsi kiállításra óriási méretű kürtöt, úgynevezett Sax-kürtöt konstruált, mely nagy feltűnést keltett. 1844-ben készítette el az első saxofont, mely azóta az egész világot meghódította. A francia és belga katonazene fejlesztésében is nagy érdemeket  szerzett

Adolphe Sax 1894-ben halt meg Párizsban. Szülővárosában, Dinant-ban most szobrot szándékoznak állítani Adolphe Sax emlékére.

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1938. november 16. (38. Évfolyam, 47. szám)

552   Búbánat 2017-11-04 10:50:01

Koncert a Szent István Bazilikában – Nemzeti Gyász Emléknapja

November 4-én 19:30-tól az M5 műsorán!

Szent István Bazilikában  emlékkoncerttel emlékeznek a szabadságharc mártírjaira…

Elhangzik:

Ludwig van Beethoven: Egmont-nyitány
Ludwig van Beethoven: III.(Eroica) szimfónia
Johannes Brahms: Ave Maria

Közreműködik:

a  Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara,

a Magyar Rádió Gyermekkórusa.

Vezényel: Farkas Róbert

 

Televíziós rendező: Komlós András

(70 perc)

551   Búbánat • előzmény550 2017-11-03 23:28:10

Fülöp Attila operaénekest köszöntötték ma este a Fészek Művészklub Színháztermében  a kollégák, művésztársak abból az alkalomból, hogy nyáron töltötte be a 75. életévét.  

Az intézmény honlapján olvashattuk:

Dokkba ér az „Operaházi esték a Fészekben” mely az egyik legjobb rendezvény-folyamunk. Ezek az estek igazi, régi hagyományokon építkező, beszélgetős Fészek-estek voltak, melyek után mindenki jóérzéssel bandukolt hazafele. Köszönhetően ez a műsor lelkének, Fülöp Attilának. Ő több mint egy évtizeden át állította össze műsorunkat és tisztelte meg operaénekes vendégeit azzal, hogy humorosan, kedvesen és tartalmasan vezetve emberközelbe hozta a személyesen is fellépő művészeket a nézőknek. 
A most 75 éves Fülöp Attila operaénekes - úgy tűnik - abbahagyja, de az utolsó este művész-barátai tisztelik meg és köszöntik Öt. https://static.xx.fbcdn.net/images/emoji.php/v9/f4c/1/16/1f642.png:)

vendégek: BERCZELLY István, BUSA Tamás, CSAVLEK Etelka, FÜLÖP Zsuzsanna, IVÁN Ildikó, KALMÁR Magda, KERTESI Ingrid, KOLONITS Klára, MOLNÁR András, ROZSOS István, SÁRKÁNY Kázmér, SUDÁR Gyöngyvér,SZABÓKY Tünde

zongoránál: SALGÓ Tamás
köszöntőt mond: SZINETÁR Miklós

 

Nos, valóban, nagyon szép és megható volt látni és hallani, ahogyan Fülöp Attilát szóban és dalban felköszöntötték az operaénekes-társak; a szeretet és tisztelet hangjának megnyilvánulásaihoz csatlakozott Szinetár Miklós is, aki ünnepi köszöntőjében felidézte a kiváló tenoristával való első találkozását, valamikori munkakapcsolatát, a vele máig tartó barátságát, ismertette a művész Operában betöltött több irányú szakmai tevékenységét is, mely számára az  igazgatói munkájához is egykor milyen nagy segítséget jelentett.

Az előzetesen jelzett fellépő művészek közül különböző okok miatt nem lehetett jelen Iván Ildikó, Kolonits Klára és Kovácsházi István.

 Egy váratlan, meglepetés-köszöntésben is részesült Fülöp Attila!  Kovács János karmester Japánból élőben bejelentkezett: a technika segítségével kihangosított mondataiban szívből jövő jókívánságát fejezte ki, megköszönve neki mindazt a támogatást, amit fiatal, kezdő karmester korában ő, de elhunyt felesége, Sudlik Mária szopránénekes  is, tőle kapott,  amit ezúton hálásan megköszön.

A fellépett művészek mindegyike produkciója előtt és vagy után néhány kedves szót váltott a nézőtér első sorában ülő Fülöp Attilával; volt aki a pódiumról lelépve odament hozzá, hogy személyesen átnyújtsa személyes ajándékát. Fülöp Attila minden elhangzott énekszámhoz illetve előadójához humoros kommentet fűzött; a saját énekhangjához is: a rádiós,  vagy hanglemezről bejátszott  zenei részletekhez, melyekben ő is énekelt…

A következő énekszámokat hallottuk. A zongorán Salgó Tamás kísért.

Fülöp Zsuzsa és Sudár Gyöngyvér – Offenbach: Hoffmann meséi – Barcarola

Sárkány Kázmér – Verdi: A végzet hatalma – Melitone jelenete

Szabóky Tünde – Cilea: Adriana Lecouvreur – Adriana áriája

Berczelly István – J. S. Bach: Magnificat – basszus szóló tétel

Csavlek Etelka - Virágénekek

Kertesi Ingrid – Offenbach: Hoffmann meséi – Olympia áriája

Busa Tamás – Wagner: Tannhäuser – Dal az Esthajnalcsillaghoz

Kalmár Magda  - egy sanzont adott elő

Molnár András – Mozart: A varázsfuvola – Tamino képáriája

 

Hangfelvételről bejátszott részletek között voltak Kodály-dalok, és volt egy Schubert-tercett is: Fülöp Attila, Polgár László és a napokban elhunyt Kukely Júlia énekelt.

Finálé - Mozart: Szöktetés a szerájból – az összes közreműködő énekművész előadásában felhangzott: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés…

A közönség, a körükben lévő családtagok, művészbarátok, kollégák, érdeklődök hangos tapsai közepette fejeződött be ez a szép zenés köszöntő-műsor a Fészekben.

550   Búbánat 2017-11-03 17:07:36

OPERAHÁZI ESTÉK A FÉSZEKBEN

Fülöp Attila köszöntése

FÜLÖP ATTILA KÖSZÖNTÉSE

2017. november 3., péntek este 19 óra (Színházterem) 

Vendégek:

BERCZELLY ISTVÁN
BUSA TAMÁS
CSAVLEK ETELKA
FÜLÖP ZSUZSANNA
IVÁN ILDIKÓ
KALMÁR MAGDA
KERTESI INGRID
KOLONITS KLÁRA
KOVÁCSHÁZI ISTVÁN
MOLNÁR ANDRÁS
ROZSOS ISTVÁN
SÁRKÁNY KÁZMÉR
SZABÓKY TÜNDE

a zongoránál: SALGÓ TAMÁS
köszöntőt mond: SZINETÁR MIKLÓS

549   Ardelao 2017-11-03 12:46:12

Vincenzo BELLINI, olasz zeneszerző, született Szicíliának Catania nevű helységében 1801. november 3. meghalt Puteauxban 1835. szeptember 23.

1819-óta a nápolyi konzervatórium tanulója és tanulmányait leginkább Tritto és Zingarelli alatt végezte. Első nagyobb szerzeménye az Adelson e Salvina című opera (1824. adták Nápolyban); követte Bianca e Fernando című operája. Ez utóbbi annyira tetszett, hogy Bellini meghívást kapott Milanóba, hogy ott a Scala színház számára írjon, mi Olaszországban nehezen elérhető megtisztelés. II Pirata (A kalóz) című dalművével 1827. megalapította hírnevét egész Olaszországban. Ezt követték gyors egymásutánban dalmüvei: La Straniera (Az idegen nő, 1829. Milanóban) ; I Capuletti ed i Montecchi (1830. Velencében);

La Sonnambula (Az alvajáró, Milano 1831; címszerepében Giuditta Pasta); Norma, a nagy Malibrannal a címszerepben (u. o. 1831) és Beatrice di Tenda (Venezia 1833), melyek mindenütt gyönyörrel tölték el a hallgatókat és nemsokára egész Európa visszhangzott a sziciliai zeneszerző epedő, édes dallamaitól. Bellini 1833. Párisban Rossinival és Cherubinivel érintkezett, onnan Londonba ment, hol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párisba, hol a párisi olasz opera számára a Puritani című dalművet írta, melyet 1835. rendkívüli lelkesedéssel fogadtak. A jeles művészt még ifjú korában ragadta el a halál. Életrajzát megírta Pougin Artúr (Paris 1868), Percolla, Florimo, Amore (Catania 1892), Hiller Ferd.)

—Bellini műveit mély, igaz érzés, kevés drámaiság, egyszerű munka jellemzik.  

RÉVAI NAGY LEXIKONA, 1911.
 

548   zenebaratmonika • előzmény547 2017-11-02 16:06:35

A 125 éve született Ábrahám Pál leghíresebb világhírűvé vált operettjének magyarországi premierje a Magyar Színhában 1933. december 23-án:

(Színházi Élet 1934/2. szám)

Az elmúlt évtizedben, a hanyatló operett világában, egyetlen név robbant ki diadalmasan: az Ábrahám Pál neve. A legnehezebb helyen kezdte karrierjét: Pest figyelt föl rá. Egy édesen olvadó, mégis modem keringő csendült meg a Viktóriában: »Nem történt semmi, csak elváltunk csendben .,.«

Azután jött a többi. Jött a » teve van egypupu«, jött a »Harminckettes baka vagyok én!«. Első eset, hogy a magyar muzsika pattogó üteme harmonikusan olvadt össze a modern dzsessz ütemével.

Igenis, Ábrahám Pál volt az egyetlen, aki megérezte a kor muzsikáját.. Ezt a lüktető, ideges, ritmustalan ritmust, amikor a szaxofon vezeti a szólamot, vagy a bendzsó, amikor a dob pörgése kivigyorog a zenekarból, mint a duzzadt néger ajkak közül a vakító fehér fogsor, — de amellett Ábrahám Pál művész a szószoros értelmében, költő, akinek melódiában gazdag lelke kicsillan a modernül, groteszkül meghangszerelt dallamok mögül.

A muzsika? Az előjáték nápolyi motívumokkal ékes dallama, a két pattogó duett, az első finaletto klasszikusan modern ötlete, a nagy keringő hatalmas felépítése: megannyi csillogó ékszer a pompás művű operett-dobozban. A zenei aláfestések, a vissza-visszatérő dalötletek » legfásultabb hallgatót is kell, hogy magukkal ragadjak. A »Bál a Savoyban« két órára kizár minden gondot, aki ezt végighallgatja, annak örülni kell a pompás dalcsokornak, melyet egy nagyszerű és ízig-vérig modern tehetség nyújt át neki.

Hajdanában fehér kesztyűs kezekkel cibálta ki Ábrahám Pál a zenekarból a melódiákat, ma rövid karmesteri pálca van a kezében, de szemjátéka, ideges, megérző, nyugtalan dirigálása a régi. Molnár Ferenc »Ördög«-e a karmesteri pulpituson.

A darab meséjeï Pompás vígjáték. Grünwald és Beda urak gyártották, de nálunk  Heltai Jenő mesteri keze alá került, aki teletűzdelte az igazi poézis mosolyával és virágaival. Egy arisztokratapárról van szó, akik egy évi — mézes hét után még mindig szeretik egymást. A férj házasságkötése előtt régi kalandjának, Tangalitának — aki spanyol táncosnő, egy csekket ad, melynek ellenében egy órát, tölt el a csekk bemutatásakor bármikor és bárhol Tangalitával. A táncosnő a Savoy hotel báljára hívja a férjet, — ott akarja beváltani a csekket. A fiatal férj, barátjával, a hetedik nősülése előtt álló törökkel akar elmenni a bálba, természetesen a felesége nélkül, akit valami ürüggyel otthon hagy. Az ifjú asszony és barátnője hamar rádönnek a hazugságra s elhatározzák, hogy ők is elmennek a Savoy báljára, ezzel a kiáltással: — Szemet szemért, csókot csókért. Itt toppan be két új figura a darabba, két pompás alak, egyik Tangalita, a rég várt spanyol táncosnő, a másik pedig egy szerény ügyvédjelölt, aki egyszer az életben ki akarja mulatni magát. Csókot — csókért! A márkiné szemet vet. az ügyvédre és a forgószínpad jóvoltából láthatjuk a két szeparét, ahol pontosan az történik az egyikben, ami a másikban. A harmadik felvonásban aztán kiderül, hogy — semmi különös baj nem történt, mindössze egy csók — egy csókért! Ës mégegyszer fölzendülnek a klasszikusan modem melódiák és a közönség elragadtatva távozik. A mai kényszeredett operett - dzsungelben nagy öröm egy ilyen este!

A szereplők? Harmath Hilda a legnagyobb meglepetés. Hallottunk külföldi nagy sikereiről, most mindent mesérti. Primadonna lett belőle a szó nemes értelmében. Talán így: Primadonna! Első nő! Betölti a színpadot, régi szerénységét öntudatos mozgás váltotta föl, már ott áll a rivalda elején, a sugarak özönében és hangja a szerelmes csalogányé, vagy inkább— a szerelmes asszonyé, aki dalol, mert tele van a szíve!

Rökk Marika tánca: ördögi. Még nem igen láttunk ilyen szubrett-táncot. Lázár Mária fekete szépségében, villogó szemeivel pompás spanyol táncosnő. Törzs Jenő a nagy művész fölényével és rokonszenves öntudatával oldotta meg feladatát. Kabos Gyula: remek. Török diplomata, aki eddig hat feleséget fogyasztott el. végül is Rökk Marikába beleesik. Ha ingatott, azt mondja:

- Ük. ült, ük!

Ezért a bárom »ük«-ért magáért érdemes elmenni a színházba.

Ráday Imre az ügyvédjelölt kis szerepvéből kabinetalakítást csinált. Pompás színes«, tele humorral és intelligenciával. Beszéljünk a színpompás képről, a ragyogó toalettekről, a csillagtáncról, a nagy keringő ritmikus kísérő táncáról, a gyönyörű görlökről? Ezt látni kell. A szinház páratlan áldozatkészséggel állította ki a darabot. A rendezés kifogástalan Több annál: költői és bájos.

Bál van ma, bál, táncol Savoy jókedvű mindenki, áll a bál, Szédít a tánc a jazz süvölt taps, lárma, reng belé a föld. Rajta!

Bál van ma, bál, táncol Savoy. Táncold a valcert a nóta száll. Forró a száj, csókolni muszáj. Hajnalig ma meg se állj Míg áll a bál, csókolj, igyál. Végre itt a karnevál.

Fölemelem az írótollamat és szeretettel mutatom az irányt. Az útirányt a Magyar Színházba. Hölgyeim, uraim: mindnyájukat fölkérem egy fordulóra a Savoy bálján. Hálásak lesznek nekem, ha követik a tollam, a szívem útmutatását és megnézik ezt a remek produkciót, a magyar genie és a magyar színjátszóművészet nagyszerű együttesét.

 

547   Búbánat 2017-11-02 13:44:42

Ma 125 éve született Ábrahám Pál.

Esti Kurir, 1933. április 8.

Viharos tárgyalás a  «Bál a Savoyban» előadási joga körül
 

Érdekes harc indult meg hónapokkal  ezelőtt a Berlinben nagy  sikerrel bemutatott Ábrahám-féle operett, a Bál a Savoyban előadási  joga körül. Hónapokkal ezelőtt az a hír volt elterjedve színházi  körökben, hogy Ábrahám Pál  darabját az akkor még működő Fővárosi Operettszínház fogja előadni. Kiderült azonban, hogy Ábrahám Pál ideiglenes szerződést kötött Lázár Ödönnela Király Színház volt igazgatójával, amely szerint a Bál a Savoyban a Király Színházé lesz. Lázár Ödön már hónapok óta nem volt    színigazgató, amikor eszébe  jutott ez az Ábrahám-féle  levél, amit nyomban átruházott a Király Színház új bérlőtársasága, Föld Aurél igazgató nevére.

A Bál a Savoyban Berlinben, mint ismeretes, igen nagy sikert aratott, és már több mint száz előadást ért meg. Dacára azonban Ábrahám  Pál írásbeli ígéretének, még sem kapta meg a Király Színház a darab előadási jogát. Marton Sándor dr. színházi vállalkozó ugyanis már évekkel ezelőtt lekötötte Ábrahám Pál összes operettjeit, többek közt a Bál a Savoyban című darabot  is s ezért úgynevezett  kérkedési“  pert indított Föld Aurél ellen s arra  kérte a bíróságot, hogy ítéletileg állapítsa meg, hogy a Király Színház nem rendelkezik a darab előadási jogával.
 

Ábrahám Pál szerződései

Ez a per viharos tárgyaláson ma került Balogh Árpád  dr. törvényszéki bíró elé. A bíróság tanúként idézte meg a Budapesten tartózkodó Ábrahám Pál  zeneszerzőt, akinek vallomása körül keletkeztek a viharok. Ábrahám előadta ugyanis, hogy még 1930-ban ráruházta Marton Sándorra két darabjának, a Viktóriának és a Hawai rózsájának előadási  jogát, majd a többi darabját  is Martonnak adta  át. A Király Színházban Lázár Ödön igazgatása alatt került színre  a Viktória és a Hawai rózsája  és dacára  annak, hogy mind a két  darab nagy sikert aratott, Lázár 15.000  pengő írói  honoráriummal maradt  neki adósa.
Palágyi Róbert  dr. Marton Sándor képviseletében bemutatja az eredeti  szerződéseket, mire a tárgyaló  bíró megkérdezi Ábrahám Páltól:
— Megmondotta ön Lázár Ödönnek, hogy ön Marton Sándornal kötötte le ezt a darabját is?
— Megmondottam. Sőt Lázár Ödönnel együtt felmentünk Marton Sándorhoz is, aki közölte Lázárral, hogy szerződésileg őt illeti meg összes darabjaim  előadási joga. Nem tehetek róla, hogy elterjedt a  hír a Viktória premierjén,  hogy a Fővárosi Operettszínház fogja előadni a Bál a Savoyban-t. Emiatt Lázár szemrehányást tett, mire azt mondottam neki, hogy ez a hír nem felel meg a valóságnak.
—  Tudja mit — mondotta Lázár -, akkor csináljunk szerződést.Ábrahám  elmondja ezután, hogy levél formájában tényleg lekötötte Lázárnak a  darabot, de közölte vele, hogy véglegesen Marton Sándorral kell majd  megállapodnia.

Kié a darab?

A Király Színház képviseletében dr. Bálint Pál ügyvéd megkérdi Ábrahám Páltól, hogy ha  tényleg átruházta a darab előadási jogát  Marton Sándorra,  miért adott mégis szerződést a Király Színháznak is.
—  Én a Király Színháznak csak a premier jogát biztosítottam. Közöltem azonban Lázárral, hogy a darab nyilvános előadási joga, zeneszámainak kiadása, rádióelőadás és minden egyéb jog Marton Sándort  illeti.

Palágyi dr. ügyvéd:  Ábrahám nem köthetett végleges szerződést, hiszen  a darab akkor még nem is  volt készen, azonkívül neki joga van a  szereposztásba beleavatkozni, kikötheti a zenekar nagyságát stb.

Bálint Pál  dr.: Ön lekötötte a darab előadási jogát a Király Színháznak is és Marton Sándornak is. Nem tudja ön, hogy ezzel a  büntető törvénykönyvbe  ütköző cselekedetet követett el?
— Nem tudhattam, hogy ebből ilyen per lesz. S közöltem is Lázárral, hogy  állapodjék meg véglegesen Martonnal.

Ábrahám további vallomásában elmondja, hogy minden darabot Martonnak kötött le, aki neki ezekre ötvenezer pengő előleget folyósított. Ezt az előleget a tantiémekből vonják le.

Ábrahám Pált megeskették vallomására. Ezután Lázár Ödönt, a Király Színház volt igazgatóját hallgatják ki, aki elmondja, hogy Ábrahám lekötötte nála a Bál a Savoyban előadási jogát, de a szerződést nem  fixírozták véglegesen.
Nem tartotta fontosnak, hogy Martonnál is megállapodjék, mert ő Martonnal  jóba  volt és biztosra vette, hogy ő nem gördít akadályokat az előadás elé.

A Király Színház jogi képviselője ezután perbe hívta magát Ábrahám Pált is.
Majd a bíróság a  perbeszédek után meghozta ítéletét, amely szerint  a  bíróság kimondotta, hogy a Király Színház nem rendelkezik olyan joggal, amelynek alapján előadhatja, vagy akár hirdetheti a Bál a Savoyban címü  operettet.

Kimondotta a bíróság, hogy az ilyennemü jog személyhez van kötve  és a szerző engedélye nélkül a színház igazgatója nem ruházhatja  át az előadási jogot.

A törvényszék ítélete iránt színházi körökben igen nagy volt az érdeklődés. Az ítélet ellen minden valószínűség szerint a Király  Színház fellebbezéssel fog élni

546   Ardelao 2017-10-31 00:12:30

147évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el MOSONYI MIHÁLY magyar zeneszerző (1870. október 31.).

DR. ISOZ KÁLMÁN:

MOSONYI MIHÁLY

Mosonyi Mihály a hazai zenetörténet egyik legszeretetreméltóbb egyénisége. Nagy tudását, invenciója gazdagságát, nagy munkabírását céltudatosan állította meggyőződéses magyarságával zenei művelődésünk szolgálatába. Hangsúlyozom, meggyőződéses magyarságát, mert ő nem azért volt magyar, mert történetesen hazai földön született, hanem azért, mert boldog volt, hogy itt születhetett s büszke volt arra, hogy magyar lehetett.

A mosonmegyei Boldogasszonyfalván született 1814. szeptember 4-én. Családi neve Brand volt. Tanítói pályára készült, Pozsonyba ment, hol a nagyhírű — később, mint aacheni zeneigazgató elhunyt — Surányi tanította zenére. E nem hosszúra nyúlt tanulási idő alatt azonban zenei ismeretei oly szilárd alapra tettek szert, hogy azokat, autodidaxis útján — gróf Pejacsevich Péter házában 1835-tőÍ 1842-ig, amikor ott zenetanári minőségben volt alkalmazásban — kitűnően fejleszthette ki. Tanulásának komolysága és fáradhatatlansága szinte félelmetes arányú volt egy az élet elején álló, egészséges, tréfát szerető, jó kedélyű, fiatalember rendes életmódjához képest. Kétfalun való tartózkodását csupán a grófi család kíséretében Bécsbe és Pozsonyba tett kirándulásai szakították meg, amikor is igyekezett a zenei élet terén megnyilvánuló minden új jelenséggel megismerkedni. A klasszikus mesterek odaadó tanulmányozásában fejlődött zeneművész, ki jó zongorás és nagybőgős volt, 1842-ben költözött Pestre és vetette be magát a zenei élet akkor nálunk már eléggé élénk mozgalmaiba. Ekkor már kész munkákat hozott magával. A Pest budai Hangász egylet nem is késett Mosonyi Mihály műveinek bemutatásával s 1844. március 3-án első szimfóniáját adta elő. Sikere nagy volt.

E hangversenyen a nála félévvel fiatalabb Volkmann Róberttel, kinek «Tóbiás» című oratóriumából adtak elő részleteket és Doppler Ferenccel, kinek új «Magyar nyitányát» adták, együtt lépett a pesti közönség elé. Röviddel ezután a Belvárosi plébánia templomban mutatták be miséjét 1844 húsvétján, amelyről a Honderű is megemlékezett (I. fv. 490—91. o.), mondván: «Nem lehet nem érintenünk a fiatal Brand úr gyönyörű miséjét, mely a legdícséretesebb szabatosság és lehető legnagyobb erőösszpontosítással adatott elő számlálhatatlan embertömeg előtt a városi főegyházban a derék regenschori: Preyer (Brauer) úr igazgatása alatt. Brand úr — kinek nagy szimfóniája nem régen oly általános tetszésben részesült — újra nagyszerű tehetségének adta jelét, mert pompás szerzeményének minden száma egytől-egyig művészi avatottság és ihletés eredménye. Mi Brand urat üdvezeljük e szép pályán, de szeretnők, hogy képességét más mezőn is megkísértse.» Alíg telik el pár hónap, Péter Pál napján új miséjét játsszák a belvárosi templom kórusán.

Hogy Mosonyi miséi nemcsak kortársainak tetszettek, hanem, hogy igazi komoly értékek, igazolja, hogy amikor bemutatójuk után nyolcvan évvel, Harmat Artúr a belvárosi templom egyházzenei hangversenyén, elismerésre méltó betanításban felújította, minden zenebarát osztatlan tetszésével találkozott s, azóta Mosonyi miséi, templomaink zenés istentiszteleteinek, élő műsordarabjai. Mosonyit a Honderűnek és barátainak nem kellett a komponálásra bíztatniuk. Zeneszerzői munkásságát a belülről kifelé törő lelkesség fűtötte. Kamarazenéjének, nevezetesen vonósnégyeseinek írása is erre az időszakra tehető. Zongorahármasa 1851-ben jelent meg nyomtatásban. Annak dacára, vagy talán éppen azért, mert Mosonyi a nagy klasszikusok tanulmányozása közepette lett zeneszerzővé, korának új zenei mozgalmai iránt nagy fogékonysággal viseltetett. Így történt, hogy Liszt Esztergomi Miséje templomavató előadásakor az ő Grandualeját és Offertoriumát ékelték a misébe. Liszttel ez időben lépett személyes összeköttetésbe s megnyerte a nagymester őszinte becsülését és barátságát.

Kiviláglik ez Lisztnek Erkelhez 1856. november 21-én intézett leveléből, melyben a miséjén közreműködötteknek köszönetét kéri tolmácsolni, s egyben üdvözli Dopplert és Mosonyit. Úgy látszik e bátorításra írt Mosonyi Lisztnek, ki 1857. április 29-én Weimarban kelt válaszában (Isoz K. : Liszt Ferenc három kiadatlan levele Mosonyi Mihályhoz., Magyar Könyvszemle 1928.), e meleg-hangú sorokkal kezdi levelét:

«Először, mint derék, adományokban gazdag és tehetséges zenészt ismertem meg, most barátként szerettem meg.»

A közlendők során örömének ad kifejezést a felett, hogy Mosonyi legközelebb befejezi operáját, azután így szól: «Bravó, Ön egy derék becsületes ember, aki a mi Sopron megyénknek becsületére válik.» Hogy egy kis földrajzi tévedéssel Boldogasszonyfalvát Sopron megyébe kebelezi be, mit sem tesz. A fontos az, hogy Liszt nem tud valakinek kedvesebbet mondani, mint azt, hogy az ő szülőföldéről való. A szóban forgott operát Mosonyi, Pasque német szövegére írta. Címe: «Kaiser Max an der Martins-Wand», három felvonásos regényes opera. Tárgyához mérten, zenéjének stílusa is a nemzetközi vizeken evezett.

Mosonyi még mielőtt Weimarba utazott volna, 1857-ben az Erzsébet-Album részére «Pusztai hangok» címen magyar zenei darabot írt. Alighanem operájával együtt ezt is magával vitte s mutatta be a Mesternek. A tőle nyert tanácsok alapján a vezérkönyvet hazahozta, félretette — az hírlett róla, hogy elégette, amit igen helyesen nem tett meg s ez a mű ma a Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Osztályának tulajdona — s weimari útja óta csak magyar irányú műveket komponált. Időközben Mosonyi a Rózsavölgyi és Társa cégnek Bécsben Dunkl Nepomuk János címen fenntartott fiókja részére Liszt Esztergomi Miséjéből négykezes zongorakivonatot készített. Az első két tétel elkészültével a szerző véleményét kikérendő Mosonyi a kéziratot elküldötte Lisztnek, ki azt kézhez véve, azonnal átjátszotta az épen nála időző Hans von Bülow-val. Erről Liszt I860. szeptember 24-én kelt levelében ezeket írja Mosonyinak:

«Ha itt lett volna, az előadással majd annyira meg lett volna elégedve, mint a zongorások az átirattal, amelyet mintaszerűnek s mesterinek kell mondanom. Egy ilyfajta partitúrát nem lehet értelmesebben, hívebben és hatásosabban zongorára négy kézre átírni, mint ahogy az Önnek sikerült.»

Időközben Mosonyi saját kompozícióin is szorgalmasan dolgozott, mint mondottuk kizárólag magyar szellemű darabokat írt. Brand ekkor szülőföldjéről a Mosonyi nevet vette fel. Első magyar szerzeményeit vidékről küldötte fel kiadásra a Rózsavölgyi cégnek. Itt az üzletben megforduló zenészek között a művek általános feltűnést keltettek s mindenki a szerző kiléte után tudakozódott. Mosonyinak így az ismeretlenség köpenyébe burkolózva módjában állott, hogy műveiről mindenkinek őszinte és fenntartásnélküli véleményét meghallhassa. És ez a vélemény csak hízelgő volt reá nézve. Volt is álmélkodás, amikor Mosonyi kilétét felfedte. Hogy a Mosonyi nevet mély meggyőződésből vette fel, s hogy a magyar zenének fejlesztését életfeladatául tekintette, legjobban kiviláglik a Szépművészeti Csarnokkal folytatott polémiájából, amidőn a Zenészeti Lapokban (1863. 126. o.) többek között ezeket írja:

«Midőn én, mint Mosonyi, új tollat faragtam magamnak, mellyel írni s működni akartam: korántsem tevém ezt fiatal felhevülésből vagy szalmatűz lelkesedésből (mert 18 évig észleltem, s követtem figyelemmel a főváros zenészeti életét s a hazai művészet viszonyait), hanem érett megfontolással s a tér veszélyességeinek tiszta öntudatával fogtam a nehéz munkához.»

Munkálkodása az I860. évben gazdag aratást nyújtott. Ekkor jelentek meg: «Hódolat Kazinczy szellemének», «Magyar gyermekvilág» című zongoradarabok. «A magyarok tisztulási ünnepe az Ung vizénél» című oratóriumát befejezte, «Széchenyi Gyászhangok» zenekarra, a Filharmóniai hangversenyeken előadatott. Ebből az időből valók a «Tanulmányok zongorára, a magyar zene előadása képzésére» négy füzetben. Hogy zenei kitaláló adománya — idegen szóval: invenciója — ebben a tanulmánysorozatban mily gazdag és mélyen szántó, erről nem kisebb szakember, mint Wagner Richárd tett tanúbizonyságot, ki a «nemzeti zene» fogalmáról való véleményét, azon szerzemények alapján foglalta össze Ábrányi Kornélhoz a Zenészeti Lapok szerkesztőjéhez 1863. augusztus 8-ikán Penzingből intézett levelében, amelyet Reményi adott neki, s amelyek között Mosonyi Tanulmányai is voltak. Wagner a «nép-zenében rejlő őseredeti gazdagságot», mint ható tényezőt mindenekfelett kiemelve, így folytatja (a szöveget Ábrányinak a Zenészeti Lapokban közölt fordításában ismétlem):

«hogy a valóban jellemzetes művészi feldolgozás miként képes a még tökéletes nemzeties elemből csaknem bevégzett tökélyű műzenészeti termékeket alakítani: erre példa Mosonyi Mihály «Tanulmányok» című műve II. füzetének XIII. számú darabja. Ki ne ismerné fel ebben — mely másrészt feltűnő híven tükrözi vissza a magyar «Lassúk» eredeti típusát — azon szellemet, mely Bach Sebestyén fantasztikus előjátékait átlengi?»

A Filharmóniai hangversenyeken 1861-ben az «Ünnepi Nyitány» került bemutatásra és ugyan-ezen év végén (december 16) volt a Nemzeti Színházban első előadása a «Szép Ilona» című operájának, mely osztatlan elismerésben részesült és műsordarab volt. Szövegkönyve kissé nehézkes, ami újabb-kori felfrissítését megakadályozta, pedig zenéje megérdelmelné, mert mindegyik száma, egy önmagában egész, finom művű ékszer. Második magyar operája az «Álmos» nem került előadásra. A Nemzeti Zenede alapításának 25-ik évfordulóján tartott országos ünnepségeken — amelyeken Liszt: «Szent-Erzsébet legendájának» legelső előadása is volt — férfikarra írt «Ébresztőjét», mint összkart adták elő az egybesereglett dalárdák. (Szövege miatt kicsibe múlott, hogy a cenzúra nem engedte meg az előadását.)

Mosonyi zeneszerzeményeinek legfontosabbjait eddig megemlítve, reá kell még mutatnom arra, hogy e tevékenységén kívül, tanítói, karmesteri munkásságot is fejtett ki, s mint elméleti író és kritikus jól forgatta a tollat. Növendékei közül csak Zimay Lászlót és Erkel Ferenc fiait, Sándort és Gyulát említjük fel. Az 1860-ban megindult Zenészeti Lapoknak egyik főmunkatársaként elméleti és mélyen szántó ismertető és kritikai cikkeket írt. A Zenekedvelők Egyesületének egynéhány évig vezető karnagya volt.

Magyar zeneműveinek szépsége nem hervadt és ma is frissek. Céltudatosan dolgozott, határozott művészi elvei voltak, zenéjében gazdag invenció nyilatkozik meg, változatos jeles hangszerelő s minden darabja magán viseli Mosonyinak egyéni bélyegét. Főjellemvonása a legkomolyabb szépségideál áhítatos tisztelete.

Ha Wagner «a legnagyobb elismerés és dicséret pálmáját» (Haraszti Emil: Wagner Richárd és Magyarország 286 o., megj. A.) nyújtotta Mosonyinak, Liszt Ferenc ennél még többet tett: szerette és nagyra-becsülte. Szerzeményeinek megküldését kérte, mert «tudja, hogy azokat nyitott füllel és kész rokonszenvvel fogadom» írta egyik levelében. A Szép Ilonkából vett témára fantáziát írt. S mikor báró Augusz Antalnál Szekszárdon időztében, hol Mosonyi is felkereste volt, értesült ennek 1870. október 31-én bekövetkezett haláláról, gyászzenét írt: a «Mosonyi sírkíséretét» (Isoz Kálmán: Zenei levelek. 465. sz.). E szerzeményét 15 évvel később a «Magyar Arcképek» sorozatába is felvétetni kívánta s erről kedvenc pesti kiadójának, Táborszkynak írván, többek között ezeket mondja (U.o. 950. sz.) — amivel mi is befejezzük rövid ismertetésünket — «Kiváló és jellemes Mosonyinkról, mint magasröptű zenészünkről nem szabad megfeledkeznünk.»

A ZENE, 1931. április 1. (XII. Évfolyam, 13. szám)

545   Ardelao 2017-10-30 16:35:19

64 évvel ezelőtt (1953. október 30.), ezen a napon hunyt el Kálmán Imre a világhírű magyar zeneszerző, karmester.

Emlékére:

PROFILBAN TILOS KÁLMÁN IMRÉT LEFOTOGRAFÁLNI
London, 1933. október 19.

 

A Langham Place-on, a londoni West, a legfinomabb városnegyed kellős közepén emelkedik az angol rádió csodálatos székháza. Idetartunk együttesen: Kálmán Imre, a világhírű magyar zeneszerző, Mr.Lubbock, a jónevű, fiatal angol komponista, a BBC operett-rendezője és én. Megyünk Kálmán Imre londoni rádióestjének főpróbájára. . . .

A magyar komponistát különös reverenciával fogadják az óriási épületben. Emeletek és folyosók végtelen labirintusán keresztül jutunk el végül a próbaterembe. Sötétszürke, vastag posztó takarja a falakat és messze-nyúló fémágon, egészen kicsiny mikrofon hajlik a zongora fölé, amely elé Kálmán Imre ül le most a próba megkezdésekor. . . .

Azzal kezdi, hogy a kottalapokba külön bejegyzéseket ír és megkéri John Hendriket, a tenoristát, hogy vegye figyelembe ezeket a külön jegyzeteket, amelyek operettjeinek rendes kiadásából hiányoznak, de amelyekre ő külön súlyt helyez itt, a londoni előadáson. Azt akarja, hogy minden úgy történjék, ahogyan ő azt elgondolta, hogy a legeredetibben, legigazabban, önmagát nyújthassa az angol BBC-n keresztül — az egész világnak.

John Hendrik odaáll a mikrofon elé a (mikrofon nincsen bekapcsolva), felemeli karját és Kálmán Imre belekezd Marica grófnő című operettjének világhírű dalába, a «Jöjj cigány» dallamába. Lassan, szinte dúdolva énekel a tenorista — a mikrofon kívánja így — majd egyszerre, hirtelen, szállni kezd a hangja (elhajlik a mikrofontól), azután újra suttogva folytatja (most egészen belehajlik a mikrofonba), hogy végül a legzengőbb akkorddal fejezze be!

Kálmán abbahagyja a zongorázást; odahajlik a tenorista kottája fölé, magyarázni kezd neki Különböző jelek kerülnek a papírlapra. A tenorista boldog, hogy kottáján a nagy zeneszerző kézírásával örökíti meg külön zenei megjegyzéseit. Utána újra kezdik a dalt próbálni. A végén Kálmán Imre, legteljesebb tetszésének ad kifejezést, még külön meg is kérdezi a tenoristától, hogy kitől tanult énekelni, annyira tetszett neki az «iskolája.»

Aztán áradozva dicséri az angol tánczenét és az angol rádió magas fokú szervezettségét, majd, amikor meg jelenik a próbateremben a BBC külön házi fotografusa, hogy számomra lefotografálja a muzsikust, Kálmán semmiképpen sem akarja az utasításait meg fogadni. Nem hagyja magát, csak szemben lefotografálni. Profilban tilos!

Amikor vége van a próbának, együtt távozom Mr. Lubbockkal, a Kálmán-estély rendezőjével. (Egyike a legjobb neveknek ma az angol rádióban.) Nem tudja eléggé dicsérni Kálmánt! Ennyire kedves, ennyire közvetlen, ennyire melegszívű nagy muzsikussal még nem találkozott!
És milyen remek, szinte a minuciózusságig tökéletes, alkotó-komponista.

Ó, bárcsak minden nagy muzsikus, akivel dolgom van, ilyen volna! — fejezi be egy sóhajjal a beszélgetést Lubbock mester, azután visszasiet a próbaterembe, ahol a megadott instrukciók alapján, tovább folytatja a megkezdett munkát. . . .

LÓRÁNT MIHÁLY

SZÍNHÁZI ÉLET, 1933. október 29 – november 4. (XXIII. Évfolyam, 45. szám)
 

544   Búbánat 2017-10-30 12:30:42

Ránki György

Ránki György 

zeneszerző születésének 110. évfordulóján (Budapest, 1907. október 30. – Budapest, 1992. május 22.) legismertebb gyermekoperájának rádiófelvételére emlékezem (Wikipédia) :

A Pomádé király új ruhája Ránki György, eredetileg a Magyar Rádió felkérésére írt gyermekoperája (1951), amelyet később, a rádiós bemutató sikere után dolgozott át a szerző a színpadi bemutató számára. A három felvonásossá bővített változat ősbemutatójára 1953.június 2-án került sor a Magyar Állami Operaházban.

A nagy dán mesemondó Andersen szatirikus története kitűnő lehetőséget kínált Ránki számára egy vígopera komponálására. A Magyar Rádió akkoriban gyakran rendelt zeneműveket fiatal szerzőktől és sokszor nem elégedett meg a darabok előadásával, hanem mecénási szerepet is vállalt: ha a darabokat sikerrel adták le, a szerzőket is új művek írására ösztönözték. A Pomádé király első változata egy egyfelvonásos kis gyermekopera volt, amely akkora sikert aratott a rádióhallgatók körében, hogy a Magyar Állami Operaház nem sokkal a rádióbemutató után felkérte a szerzőt a színpadi változat elkészítésére.

Erre azért volt szükség, mert más egy rádióstúdió és más egy nagy színpad akusztikai igénye. Ránki sok új zeneszámot komponált művéhez, háromfelvonásossá bővítve azt. A prózai párbeszédeket secco recitativókkal váltotta fel, felújítva ezzel a zongora kíséretes énekbeszéd régi hagyományait. Az új változatban a történet szatirikusan társadalombíráló lett, kiolvasható belőle a személyi kultusz bírálata. A nagynak és bölcsnek mondott Pomádét annyira körbeveszi az udvartartás talpnyalása, hogy az senkit nem enged kimondani: a királyon nincsen semmi! Csak egy kisgyereknek lesz elég bátorsága ahhoz, hogy lerántsa a leplet a hazug színjátékról.

1968-ban a Magyar Rádió újabb változtatásokat kért a szerzőtől. Ránki ezúttal alaposan megrostálta az 1953-as nagyszínpadi verziót: a lírai cselekménysorozatot szinte teljesen elhagyta, csak a király megcsúfolását mondja el, a három felvonást kettővé vonta össze. Kétségtelen, hogy a tömörítés javára vált a vígoperának. Ebben a koncentrált formában sokkal hatásosabb a mű. Rozi és Jani szerelmi története volt az 1953-as verzió lírai-szerelmi szála, de nem illett a dramaturgiába: sok tekintetben lassította a dráma sodró lendületét. A lírai részek megformálása nem volt zeneileg egyenértékű a csúfondáros, szatirikus részekkel, ennek következtében a háromfelvonásos verzió zeneileg egyenetlen is volt.

Az előző verzió behódolt a kor szokásainak: meg volt tűzdelve egy kis ifjú gárdai tartalommal, egy kis szerelmi történettel. Az 1972-es változatból a mozgalmi-politikai részek is kimaradtak. Az utána következő évtizedekben, egészen máig ez a verzió vált a színpad produkciók alapjává. A Pomádé király harmadik változatát először a Magyar Rádió sugárzásában mutatták be, majd 1972. december 17-én sor került az operaházi bemutatóra is. A következő évben az opera társulata Wiesbadenben vendégszerepelt a Pomádéval óriási sikerrel.

Pomádé király - Gregor József
Dani - Palcsó Sándor
Béni - Dene József
Garda Roberto - Bende Zsolt
Nyársatnyelt Tóbiás - Palócz Sándor
Dzsufi - Andor Éva
Kapitány - Nádas Tibor
Mézesbábos - Sólyom-Nagy Sándor
Lacikonyhás - Katona Lajos

Közreműködik: a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara
vezényel: Oberfrank Géza

A felvétel helye és ideje: 1968, Magyar Rádió stúdiója
 

543   Ardelao 2017-10-30 11:33:43

Képtalálat a következőre: Volkmann Róbert

134 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Volkmann Róbert, Németországból származó és magyarrá lett, neves zeneszerző.

Volkmann Róbert életrajza

Írta: dr. Hans Volkmann

 Volkmann halálának harmincadik évfordulója alkalmul szolgál arra, hogy a zenekedvelő körök figyelme e felé az előkelő művészegyéniség felé forduljon. Egyrészt az a körülmény, hogy hosszú éveken át budapesti lakos volt, s mint ilyen 1849-ben nemzetőri minőségében részt vett a szabadságharcban is, másrészt pedig az, hogy műveiben gyakran dolgozott fel magyar motívumokat, méltóvá teszik Volkmannt, a művészt és az embert egyaránt a magyarok meleg érdeklődésére.

Volkmann Róbert Frigyes, második fia Volkmann Frigyes Ágost Gotthelf kántortanítónak, 1815. április 6-án született Lommatzschban, egy Meissen közelében fekvő kis városkában. A szülői ház szűkös körülményei csak üdvös hatással voltak reá, megacélozták erejét, s így képessé tették ama nélkülözések és csalódások elviselésére, melyeket az élet tartogatott számára. Az apa hivatása már korán érintkezésbe hozta a fiút a zenével, s rendkívüli tehetsége már ekkor mutatkozott, úgy, hogy részt vehetett egyházi zeneművek betanításában. De az apát, sem a gyermek kiválóan szép hangja, mellyel mint a templomi előadások szólistája elragadtatta Lommatzsch lakóit, sem korán megnyilatkozott zeneszerzői tehetsége (már 13 éves korában írt egy áriát zenekar-kísérettel), nem indították arra, hogy a fiút muzsikusnak nevelje, még kevésbé arra, amit szülők oly gyakran tesznek meg sok tehetség kifejlődésének kárára, hogy őt mint csodagyermeket kihasználja. A családban hagyományos tanítói, illetőleg kántori pályára szánta fiát, s Freibergbe küldte (a Szász Érchegységben), s ott a gymnasiumban, majd a szemináriumban végezte tanulmányait. Itt azután Anacker A. J., akinek neve a „Bergmannsgruss“ révén még ma is ismeretes, döntő befolyással volt fejlődésére, mert rábírta a fiatalembert, ki időközben elvesztette volt édes atyját, hogy szentelje magát teljesen a zenének.

Mikor Volkmann szerencsésen befejezte szemináriumi tanulmányait, Anacker tanácsára s az ő ajánlóleveleivel ment el Leipzigbe, s ott Becker G. F.-nél, a Nicolai-templom orgonistájánál kezdett összhangzattant és zeneszerzést tanulni, mert hisz első sorban zeneszerző akart lenni. Zongoraleckékkel szerezte meg szerény életmódjának anyagi eszközeit, mert arra nem is gondolhatott, hogy öreg édesanyja segélyezze. 1839 őszén befejezte Beckernél tanulmányait, Prágába ment s ott énektanítói állást vállalt egy kevéssel azelőtt alapított zeneiskolánál. De Prágában nem tudott véglegesen megmaradni, és örömmel fogadta el a rá következő évben Stainlein-Saalenstein grófnő meghívását Ipolyság mellett fekvő birtokára, Szemerédre, hogy ott leányai zongora- és énektanítását elvállalja.

Ennek a meghívásnak azért tett eleget, hogy kielégítse vándorlási hajlamát, be akarta járni a világot, s akkor még nem sejtette, hogy már az első idegen országban, melynek határát átlépte, horgonyt fog vetni. Mert 1854—58-ig tartó bécsi négyévi tartózkodásától eltekintve, élete azontúl Magyarországon folyt le. Mikor a grófi családtól megvált, annak összeköttetései révén Pestre került. Itt, mint zenetanító, sokszor nagy nélkülözések közt küzdötte át magát az életen. Pesti tartózkodása első évtizedében mély hatást gyakoroltak reá a politikai viharok, a nemzet szabadságharca, s 1849. május havában, mint nemzetőr, ténylegesen részt vett az eseményekben. (A nemzetőrségnél a káplárságig vitte.)

Minden szabad percét a zeneszerzésnek szentelte Volkmann, s az éhség és a lelki megrázkódtatások mellett is nőttön-nőtt szerzeményeinek száma. Persze, hogy művei elterjedését nem igen mozdította elő az ő csendes, szerény egyénisége, s minden vásári reklámtól idegenkedő, előkelő lénye. Ellenben jó barátai, akik művei becsét felismerték, legnagyobb áldozatkészséggel karolták fel azokat. Hans von Bülow a b-moll-triónak, ennek a Beethoven utáni idők legmélyebb és legnagyobb kamarazene-művének előadásával az egész zenei világ bámulatát szerezte meg Volkmannak, s e siker következtében Heckenast Gusztáv akképp intézte el művei kiadásának ügyét, hogy a mester azon-túl minden anyagi gondtól menten, teljesen alkotó művészi munkájának szentelhette idejét. Mikor azután 1875-ben meghívták a már öregedő komponistát az akkoriban megalapított Országos Magyar Királyi Zeneakadémiához az összhangzattan és zeneszerzés tanárának, úgy érezte, hogy elérte élete célját. Budapest zenei köreinek tisztelete, tanítványainak rajongó szeretete vette őt körül ez állásában, amelyben sok kiváló zeneszerzőt nevelt Magyarországnak, s mint a zeneakadémia tanára hunyt el 1883. október 29-én.

Nem könnyű dolog Volkmannt, a zeneszerzőt jellemezni, mert művei, noha valamennyiükben van közös, sajátságos vonás, egymás közt mégis nagyon különbözők. Nem mondhatjuk Volkmannról, mint akárhány más zeneszerzőről, hogy elég egy művét ismernünk, s már ismerjük valamennyit, ha meg akarjuk érteni az ő művészi egyéniségét, külön-külön kell tanulmányoznunk minden egyes alkotását, mert mindenikben más-más oldalról mutatkozik be.

A zene fejlődésére, különösen az ifjú oroszok iskolájára (Csajkovszkij, stb.) mélyreható befolyással voltak első sorban Volkmann zenekari művei.

Két szimfóniája, a heroikus d-moll és a vidám B-dúr a 19. század legjelentékenyebb művészi alkotásai közé tartozik. Ezekben szigorúan ragaszkodik a klasszikus formákhoz, nyitányaiban pedig sajátos, egészen eredeti, modern utakon halad, legkivált abban a démonikusan hatalmas, megrázó nyitányban, melyet Shakespeare: III. Richardjához írt. Inkább szabad zenekari fantáziának mondható ez a mű, invenciójában és kialakulásában geniális, nagyszerű s amellett legfényesebben hangszerelt műve a mesternek. Másik két nyitánya, a hangverseny- és az ünnepi nyitány szerényebb jellegűek, de mindkettő nemes és tele van a leggazdagabb melodikával.

Két hangversenyt írt zenekari kísérettel, az egyiket, a csellóversenyt, ennek a hangszernek a mesterei a legjobb és legszebb műnek mondják, melyet valaha csellóra írtak és minden csellistának szinte a szívéhez nőtt, a másik a zongoraverseny, csak kevéssé terjedt el, noha rendkívül bájos és szép-hangzású.

Volkmann legeredetibb alkotásai közé tartozik három vonós szerenádja. Az első (C-dúr) nem tudott meghonosodni a hangversenytermekben, a másik kettő időnkint meg-megjelenik a műsorokon. A második (F-dúr) finom keveréke a kicsapongó jókedvnek és a kényelmes jóérzésnek, ez utóbbi különösen a népszerűvé vált bájos kis valcerben nyilvánul meg, a harmadiknak (d-moll) fő-szépsége az a bánatos csellószóló, mely végig vonul az egész művön.

Kamarazene-művei közül hat vonósnégyese maradt fenn Volkmannak, közülük a g-moll és e-moll négyesek gondolataik ereje és szépsége révén, állandó műsorszámaivá váltak a legkiválóbb négyes társaságoknak. Ezt az elterjedtséget legalább épp úgy megérdemelné az f-moll négyes, mely talán a legmélyebb gondolatokat tartalmazza valamennyi között. A már előbb említett mélységesen szép b-moll-trión kívül egy könnyed, kecses kisebb triót is írt F-dúrban, mely különösen dilettáns körökben terjedt el. Úgy látszik, ezeknek a köröknek szánta a mester hegedűdarabjait is, különösen a mélázó „Chant du Troubador“-t, a temperamentumos Allegrettót és a szenvedélyes Rapszódiát.

Egyes zongoradarabjaiban a német klasszikus és magyar elemek sajátságos egybeolvadása mutatkozik. Gondoljunk csak, „Visegrád”-ra, erre a tizenkét megható poémára, melyek a régi királyi vár nevéhez fűződnek, vagy a Bajza költeményeihez írt „Improvizációk"-ra. Händel ú.n. „Grobschmied“ témájára írt variációja, Volkmannak ez a legjelentékenyebb zongora szerzeménye viszont teljesen klasszikus tartalmú, minden nemzeti jellegtől ment, magasztos irányú mű. Német kedély vonul végig a „Wanderskizzen“ és „Lieder der Grossmutter“ című ciklusokon; ez utóbbiak gyermekeknek szánt darabok, melyek méltán megállják helyüket Schumann gyermekdarabjai mellett, s népszerű jellegük otthonosakká tették őket mindenfelé a német családok körében.

Méginkább áll mindez Volkmann négykezes zongoraműveire, melyek az e téren alkotott legfényesebb művek közé sorolhatók. Van-e leendő zongoraművész, akinek a színekben gazdag „Musikalisches Bilderbuch“ ne nyújtott volna élvezetet, buzdítást, felüdülést, s van-e, ki azt érettebb éveiben ne venné ismét elő szívesen? „A nap szakai“ is rendkívül gazdag belső szépségekben tárja elénk egy a gyermek életéből vett nyári napnak, változatos kedves eseményeit, amint azok a reggeli énektől kezdve az éjjeliőr nyugovóra intő daláig elvonulnak előttünk. Volkmann négykezes művei közül azonban legjobban elterjedt a „Hét magyar vázlat“, ezeknek a fülbemászó, német fülnek egészen különleges dallamai és élénk rythmusai nagy közvetlenségükkel mindenkor megkapják a hallgatót.

Volkmann dalai is méltók az ugyanolyan érdeklődésre, mint amilyennel zongoraműveit mindenfelé fogadják, de mégis mindeddig csupán két napsugarasan derűs dala „A megtért“ (Goethe : Die Bekehrte) és a „Csalogány“ nyerték meg szélesebb körök érdeklődését. Pedig mennyi gyönyörű, értékes dala van, melyek méltóan sorakoznak e kettő mellé! Hadd mutassak itt rá néhányukra: „Megbánás," „Álom“ (op. 16.), „Fenn az égből“ (op. 52.), „A korsócska“ (op. 72), a német lyrának mindmegannyi gyöngyei.

Vegyes karra túlnyomólag egyházi tartalmú műveket alkotott Volkmann, s ezek közül a „Karácsonyi ének a tizenkettedik századból“ című hatalmas kórus, messze túlszárnyalja művészi érték tekintetében a többit és Palestrina és Bach halhatatlan alkotásai mellé méltán sorakozik.
Nagyobb terjedelmű vokális művei közül különösen kiemelendő két énekjelenet női hangra, zenekari kísérettel, ezek: „Az éjszakához“ és „Sappho,“ utóbbi különösen hálás előadási darab magas drámai szopránhangnak.

Két világi karából „A légy oly csendes“ és a „Csatadal“ színművekből a természet nemes szeretete árad, gyengéd kedélyének öröme sugárzik ki. Ugyanebbe az érzelmi szférába tartoznak nagyrészt férfikarai is, sok figyelemre méltó akad köztük, s a dalárdák, melyek eddig mellőzték azokat, mivel túlságosan nehezeknek híresztelték el, bátran megpróbálkozhatnának velük. Előkelő jellegük mellett is túlnyomólag könnyen énekelhetőleg tette le őket a mester.

Íme, röviden vázoltam Volkmann életét, s megemlékeztem legkiválóbb műveiről, valamennyire e szűk keretben nem terjeszkedhettem ki. Az itt megemlített művek méltón sorakoznak a zene legkiválóbb mestereinek alkotásai mellé. Halálának most küszöbön álló harmincadik, — születésének rövidesen bekövetkezendő századik évfordulója bizonyára alkalmul fognak szolgálni arra, hogy műveit mindenütt, ahol él a nemes zene kultusza, újból felkarolják, hiszen az érzelmek egész skáláját felölelik azok.

Mert Volkmann egyforma erővel és biztonsággal kezeli az égető, mélységes fájdalom és a csapongó humor hangjait, a heroikus büszkeség, a jóllakott kedélyesség, a romantikus félhomály, a klasszikus derű mind él, vibrál, visszhangra talál az ő gazdag kedélyében, dús kincseiből mindenki számára tartogat adományt, mindenik más-más, de egyaránt értékes és elbűvölő.

Forrás: A ZENE, 1913. október hó (V. Évfolyam, 8. szám)

(Ford. M. Gy.-né.)

Előzmény: "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei", 28. sz. bejegyzés

Népszerű videók - Volkmann Róbert

542   Ardelao 2017-10-30 01:01:48

Képtalálat a következőre: Aggházy Károly

162 évvel ezelőtt, ezen a napon született Aggházy Károly, magyar zongoraművész, egykori Liszt tanítvány.

"Aggházy Károly

A magyar zenetörténet szeszélyesen kanyargó útján friss útjelzőt állítunk fel. Rá van írva: «Ha erre mentek, Aggházy Károllyal találkoztok!»

Huszonöt éve halt meg. (1918-ban. Papp Viktor írása 1943-ban készült. - Megj., A..)

Nem a közismertek közül való, de olyan érték, akit a magyar kultúra elrétegeződésében előkelő hely illet meg. A negyedszázad csaknem elfeledte, holott a magyar zeneművészet egyik legtehetségesebb, legmagyarabb és legműveltebb munkása volt. Azok közé az úttörők közé tartozik, akiknek zeneművészetünk magas színvonala és virágzása nem kismértékben köszönhető.

«Élete – tulajdonképpen a csalódások hosszú láncolata» - mondta róla legrégibb barátja, Hubay Jenő. Mi pedig hozzátesszük: alkotóművészete a késői elismerés jegyében állt. Így járt Liszt Ferenc is, aki zenekari műveinek sikertelenségeire fölényes daccal mondta: «Én várhatok.»

Aggházy szerényen hallgatott és meghalt, nekünk hagyva másfélszáz művét.

Aggházy Károly keveset tudott a származásáról. Születése idején nagyszülei nem éltek, régibb felmenőiről is csak keveset hallott. Történetbúvár fia, vitéz Aggházy Kamill nyugalmazott ezredes kutatta ki a család múltját. A család minden valószínűség szerint az erdélyi Sepsiszékből származik, ahol állítólag ma is élnek Aggházyak. Egyik a XVIII. században Veszprém vidékére szakadt águkból a művészhajlamú Aggházy György 1830 körül világgá megy s a művészetek klasszikus hazája, Olaszország felé tart. A megélhetés közben szabóiparosnak kényszeríti. Bejárja Itáliát, Ausztriát és Németországot. A szabadságharcban, már, mint 31 éves férfi, keszthelyi nemzetőr. Később az osztrák besorozás elől Dombóvárott húzódik meg. Gyula fiának megszületése után, 1851-ben Pestre költözik. Kitűnő megjelenésével, műveltségével és tudásával hamarosan érvényesül. Az elnyomatás alatt a magyar női divat egyik előharcosa, ruhaterveit a pesti divatlapok kőnyomatos mellékleteiken közlik.

1855. október 30-án születik Károly fia. Gyula és Károly rajzolgat, festeget. Gyula hegedülni, Károly zongorázni tanul. Apja, aki közben a Nemzeti Zenede Egyesületnek, majd igazgató választmányának tagja lett, eleinte Bartalus Istvánra bízza Károly oktatását. Később a Nemzeti Zenedébe íratja be, ahol Zapf Antal és Feigler Géza a tanára. Már az első vizsgákon feltűnik zongorajátékával. 14 éves korában a Táborszky-cégnél egy kánonja jelenik meg. Az apa ekkor már szép jövedelmének jelentékeny részét költi két művész-fia nevelésére.  

Gyula az érettségi után a Nemzeti Színház operai zenekarának hegedűse, de egy szép napon vonóját az ecsettel cseréli fel és Bécsbe, Münchenbe, majd Párisba megy, ahol Munkácsynál fejezi be tanulmányait s a hetvenes évek közepén úgy tér haza, mint az akkor aranykorát élő zsánerfestészet nagy ígérete.

Károly gyönge erejét megviselik zenetanulmányai, s hogy ezeket folytathassa kénytelen a gimnáziumból kimaradni. Mint magántanuló azonban ifjú Szathmáry Károly vezetése mellett, széleskörű, általános műveltségre tett szert. 1871-ben Bécsbe megy, ahol Brucknertől tanul zeneszerzést és 1873-ban aranyéremmel kitüntetve tér haza. Volkmann Róbert tanítványa lesz, majd a pesti Hal-téri Zeneakadémián Erkel Ferenc növendéke.

1875. február 18-án az eddigi gyöngybetűk helyett naplójában nagy betűkkel és aláhúzásokkal örökíti meg életének eddig legfontosabb eseményét:

«Délután 2-kor Lisztnél voltam. Az Öreg igen kedvesen fogadott. Tanítványa vagyok! Az Isten jó, hatalmas, legyen áldott az Ő neve!»

Tehetségének és szorgalmának köszönhette Aggházy, hogy Lisztnek nemcsak tanítványa, hanem kedvence is lett, akit Liszt mindvégig, mindenütt a legmelegebben pártolt.

A következő évben Aggházy Szegeden, a dalos verseny alkalmából rendezett hangversenyen nagy sikert arat. Itt ismerkedik meg Hubay Jenővel, akivel egész életére kiható barátságot köt. 1878-ban Liszt ajánlatára megkapja a főváros Liszt-ösztöndíját és Párisba megy.

Szép, nagy, azúrkék szemével, barna fürtjeivel, délceg, előkelő alakjával, a legjobb fogadtatásban részesül. Az év végén ismét összetalálkozik Hubayval. Ettől kezdve elválaszthatatlanok. 1879 elejétől, amikor a Salle Erardban közös hangversenyt adnak, és óriási sikert aratnak, a két fiatal magyar művész az egész párisi társaságot meghódítja. A legelőkelőbb szalonok versengtek értük. Némely este két-három helyen is kellett játszaniuk. A köztársaság elnökénél, Grévynél, Gambettánál, Lessepsnél éppúgy otthon voltak, mint Dumas filsnél, Saint Saënsnél, Sarasatenál és Sarah Bernhardtnál, vagy a híres festők: Bataille, Bastien Lepage, Doré, és mások irigyelt körében. Az ott élő magyarok közül Munkácsy szalonján kívül Türr István tábornok, Nemeskéri Kiss Miklós, Bertha Sándor és Szarvady estélyein gyakran szerepeltek.

A szegedi árvízkárosultak javára rendezett párisi hangversenyükről a világ legnagyobb lapjai írtak. Május végén hazalátogattak, hogy megpihenjenek. De annyira elhalmozták őket meghívásokkal, hogy 35 magyar városban kellett hangversenyezniük. Mindenütt négyes-fogat, szerenád, lakomák és bálok. Az elsüllyedt «Arrogante» csatahajó áldozatainak családja javára rendezett margitszigeti ünnepségen, melyre Munkácsy és Türr is hazajött Párisból, Márkus Emíliával és Odry Lehellel együtt léptek fel.

Párisba visszatérve, egyik hangversenyük a másikat követte. Több ízben játszottak a híres csillagász Flammarion Camille házában, kinek hatása alatt Aggházy élete végéig lelkes műkedvelő csillagász maradt.

1880-ban Csiky Gergely és Almási Balogh Tihamér népszínműveihez Aggházy Hubayval együtt írt zenét, de annak magyaros szellemét az akkori pesti közönség nem igen tudta méltányolni.

Májusban, Londonban hangversenyeztek, fényes sikerrel. Innen Brüsszelbe és aztán Kolpachba utaztak, ahol Munkácsy kastélyában két hónapig pihentek és zenélgettek.

A következő évben a nagybeteg Vieuxtemps meghívására a hátrahagyott műveit a két barát rendezte sajtó alá. Ezután a hazatérés következett s vele a babérkoszorúzta doó is szétvált. Hubay visszatért Párisba. Aggházy megnősült s a Nemzeti Zenede tanára lett. Kacziányival és Ernyeivel együtt szerkesztett «Harmónia» című zenei szaklapjában feldolgozta külföldi tapasztalatait, «mintegy hatodik érzékével megállapította, hogy az a forrás, melyből tüzes magyar lelke a nélkül meríthet, hogy nemzeti mivoltából, fajiságból veszítene, a francia kultúra.

A hazai művészeti lehetőségek azonban nem elégítették ki s így 1883 elején, Liszt ajánlatára a berlini Stern-Kullak konzervatórium tanári állását foglalta el. Az ott töltött 6 év alatt sok jeles német művész került ki keze alól. Zeneműveit Németország legnagyobb kiadói adták ki.

1889 elején az észak-amerikai Cincinnatiba hívják, de Justh Zsigmond tanácsára nem oda, hanem haza készül. Justh hatalmas propagandát csinál mellette, Trefort kultuszminiszter az átszervezett Zeneakadémián tanári állással kínálja meg. Aggházy tehát családostól visszatér hazájába. Közben Trefort meghal, az utód az előd ígéretét nem vállalta s így Aggházynak a Nemzeti Zenede és a Zenekedvelők Egyesületének kiművelési osztályával kellett megelégednie. Büszkesége nem engedte, hogy a jóvátételre később tett ajánlatokat elfogadja s halála percéig a két intézet tanára maradt.

Közben 1890-től két évig az Operaház korrepetitora is volt.

1890 után egyre ritkábban szerepelt, mint előadóművész és dirigens.

1902-ben és 1903-ban svájci hangversenykörútra vállalkozik.

Utoljára 1911-ben, mint volt Liszt-tanítvány, játszik a budapesti Liszt-ünnepségeken.

Munkaerejét inkább a tanítás és a zeneszerzés között osztja meg. A tanítás azonban a komponálásban is gátolja, s így többnyire csak nyári pihenőit használhatja nagyobb-szabású művek megírására.

A világháború kitörése, hadbavonult fiának és vejének sorsa, rongált egészsége teljesen elhallgattatja. Utolsó művének, egy 1915-ben írt «Győzelmi induló»-nak csak futólagos vázlata maradt. 1918 nyarán Kőszegre ment, hogy az ottani hidegvíz-gyógyintézetben keressen gyógyulást idegbántalmaira. Hazatérve, ágyba hanyatlik. A Jendrassik-klinikán meglátogatják a régi barátok, körülveszi családja és néhány hű tanítványa. Egy verőfényes őszi napon, 1918. október 8-án, délután 3 órakor, 63 éves korában megállt a szíve. . . . .

…. Aggházy Károly elsősorban zongoraművész volt. Meghódította hazáján kívül Berlint, Londont, Párist. Nem tartozott a megszokott zongoraművészek közé, akik mindig egyformán jól adják elő a műsorra tűzött szerzeményeket. Ihlet nélkül nem tudott játszani. Ennek hiányában egykedvű volt a játéka, de ha hangulatba jött, a legnemesebb zongora-művészetet képviselte. Finom, meleg, magyar (mert van ilyen), zongorahangja elszállt, de itt maradtak zongoraművei.

Összesen 130, kis részben kiadatlan alkotás. «Magyar Estéi» méltó folytatásai Liszt rapszódiáinak, s f-moll Elégiá-ja a nemzeties irány egyik legszebb megnyilvánulása. A világháború kitörése előtt egy amerikai pályázaton Zongora-szvit-jével díjat nyert – 1500 pályázó között.

Alkotó-művészetében a zongoraművek vezetnek, de minden műfajban jelentős kottákat hagyott hátra. Kamara-, kar- és szimfonikus művei értékben máig nem kisebbedtek. Két operát is írt és 32 szép dalt.

Pedagógiai munkásságát nem szabad érdemei felsorolásánál ki nem emelni.

Forrás: Papp Viktor: ZENEKÖNYV -Tanulmányok, kamarazene.”

Stádium Sajtóvállalat Rt. Budapest,1943.

Ld. még: "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topic 11. és 154. sz. bejegyzését.

541   Búbánat 2017-10-14 14:41:59

A 25 éve meghalt Rátonyi Róbert emlékére és ma is élő özvegye 90. születési évfordulójához

A Dankó Rádió Túl az Óperencián c. operett műsorában a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya, személyes emlékeit osztotta meg Rátonyi Róbertről, az Operettszínház egykori legendás táncos-komikusáról, aki később a Thália Színház tagjaként is beírta magát a színművészet nagy magyar alakjai közé, és akinek két kötetes Operett könyve máig fontos forrásműve a magyar operettirodalomnak.

Rátonyi Róbert 69 évesen, október 8-án, 25 éve hagyott itt bennünket.   

Rátonyi Róbert felesége idén július 13-án ünnepelte a 90. születésnapját, amely ünnepéhez innen is, utólag, gratulálok neki és kívánok minden szépet, jó egészséget, szeretettel.

540   Ardelao • előzmény539 2017-10-10 09:58:21

 

Farkas Ferencre emlékezve

Különös egybeesés:

Vallon szerenád

VALLON NÉPDAL

A dal szerzője:        Farkas Ferenc (1905.12.15.-2000.10.10.)

Szövegét írta:         Dalos László    (1924.11.19.-2011.10.10.)

 

"Te drága fülemülém, tudója annyi jónak,

taníts a szóra, engem, a dalra úgy taníts,

hogy bírjam azt a leányt, ki nékem drága kincs,

ki nékem drága kincs.

Ha szívből szereted őt, magad is szóra lelsz majd,

szerenád hangja mellett ha szólsz, éjfél előtt.

Csak néked zeng e dal; köszönts imígyen őt,

köszöntsd imígyen őt.

 

Van alma gyönyörű szép, kertedbe’, drága lánykám.

Illetné bár a kezem a hamva bársonyát.

Az alma kéne nekem, no add kezembe hát,

no, add kezembe hát!

Az alma nem a tiéd, kezeddel azt ne illesd;

hozd el a méla holdat, a fényes szép napot.

És vár az alma rád, majd akkor megkapod,

majd akkor megkapod.”

 

539   Ardelao 2017-10-10 02:46:01

A mai napon Dalos László Aranytollas  és Táncsics Mihály-díjas hírlapíró-, Nádasdy Kálmán-díjas operafordító- és zeneszövegíróra  emlékezem.

2011. október 10. napján hunyt el.                                                                        

Akárki

Aki a végtelenség küszöbére ül,

lelógázhatja két lábát a semmibe,

elmeditálhat mindenen,

csak fütyülni tudjon,

s lazán legyinteni ―――

(Dalos László: A vén budai hársfák c. verseskötetéből)

538   Búbánat • előzmény537 2017-10-02 19:37:34

Lemaradt a forrás megjelölése: 

 

http://www.opera.hu/v/jubilalo-muveszet-unnepelte-az-opera/

Két fotó is látható  ezen a netes oldalon.

537   Búbánat 2017-10-02 18:42:19

Operaházi pályafutásának 25. éves évfordulója alkalmából köszöntötték Fokanov Anatolijt a Rigoletto vasárnap esti előadását követően az Erkel Színházban.

A nagy sikerű előadást követő meghajlást és vastapsot Ókovács Szilveszter rövid köszöntője szakította meg, aki felidézte, 26 éve, 1991. április 21-én ugyancsak a Rigolettóban debütált az orosz származású, kiváló és érdemes művész a Magyar Állami Operaházban. Az 1992-ben az Operához szerződött baritont, aki a 2017/18-as évad egyik Kamaraénekese is, hihetetlen rátermettségéért és megbízható helytállásáért méltatta a főigazgató, és még legalább további 25 évet kívánt az énekesnek az Opera berkeiben.

A köszöntést követően, amelyen a társulat körében Szinetár Miklós, a Rigoletto rendezője is jelen volt, az közönség a főigazgató bíztatására a „Serkenj fel, kegyes nép...” kezdetű népdallal köszöntötte Fokanov Anatolijt.

536   Ardelao 2017-10-02 01:19:54

1958. október 2. - Csányi Valéria karmester és karvezető születésnapja. Isten éltesse sokáig, erőben, egészségben!

535   Búbánat 2017-10-01 09:53:02

1929. október 1. -  született: Házy Erzsébet

534   daunerni 2017-10-01 01:15:48

Október 1, a Zene világnapja...

533   Heiner Lajos • előzmény532 2017-09-16 07:38:31
Köszönöm -ma mar San Gimignano, Síena, Orvieto (Signorelli!), Róma.
532   Nagy Katalin • előzmény531 2017-09-15 22:39:18
Ha még errefelé jár, holnap (szept. 16-án) Bresciában egész nap Festa dell'opera lesz. 28 esemény 6 helyszínen. Az egész rendezvény ingyenes.
531   Heiner Lajos • előzmény530 2017-09-15 20:08:08
Hmmm... Tegnapelőtt jártam Cremonaban.
530   Ardelao • előzmény529 2017-09-15 13:06:47

Hubay Jenő játszik – 1935 -
529   Ardelao 2017-09-15 10:55:18

Pontosan 159 évvel ezelőtt született HUBAY JENŐ a kiváló magyar hegedűművész, zeneszerző és pedagógus, az MTA tiszteletbeli tagja.


Hubay Jenő
Írta: Fodor Gyula


1.

A muzsikusok életrajzai általában nem tartoznak a kellemes és üdítő olvasmányok közé. Olyan regények ezek, amelyek ritkán végződnek happy end-el. Annál több szó esik bennük az emberi nyomorúság legváltozatosabb fajtáiról. Az olvasó azzal az érzéssel teszi le a könyvet, hogy lángésznek lenni: csapás. Mert a lángész sorsa szinte elviselhetetlen ezen a földön. Mint sokgyermekes családapa nyomorog, és szűkkoponyájú polgárokkal hadakozik a mindennapi kenyérért, végül összeroppan és megvakul. Vagy kedélybeteg lesz magányában, és mert nem értik meg és úgy kell elpusztulnia, mint egy kivert kutyának, egyedül, süketen, százszorosan szenvedve a hozzátartozók közönyétől és hálátlanságától. A sors néha kegyes és a lángész már 31, 35, 38 éves korában befejezheti vándorlását e siralomvölgyben, hála a Koch-bacilusnak, amely kedveli a költőket. Öngyilkos is szép számmal akad közöttük. Hogy ifjúságuk szinte elviselhetetlenül keserves — majdnem természetes. Gyakran lakáji sorban élnek. Szerelmeik reménytelenek. Nincs nap, hogy ne érné őket valami arcpirító megszégyenítés, vagy elfeledhetetlen megalázás. És ha a kortársak végre felismerik, hogy a lángész, Égi Hírnök, rendszerint már késő. Betegen, megkeseredve, nyomorultul pusztul el, miután átadta az emberiségnek az Égi üzenetet, melynek átadására a földre küldetett.

Csak vértanuk és szentek életében találni annyi megpróbáltatást és meg nem érdemelt szenvedést, mint a zenetörténet nagyjainak életrajzaiban.

A krónikás, épp ezért, valósággal felüdül, amikor olyan életről beszélhet, mint a hetvenöt-éves Hubay Jenőé, olyan életről, amely — legalább kívülről, legalább külsőleg — csupa napfény, csupa ragyogás. Öröm gondolni rá, mert tőle új erőre kap az optimizmusnak a lélek mélyén már alig-alig pislákoló lángja. Ez az élet ugyanis azt példázza, hogy az igazi tehetség igenis, érvényesül, a jó elnyeri méltó jutalmát, az értékes munka olyan megbecsülésben részesül, amilyent megérdemel.


2.

Egy rendkívüli tehetségű, végtelenül vonzó, csodálatosan tevékeny, makulátlanul tiszta férfiú élete áll előttünk, akinek mindazt megadta nemzete, amit ez a szegény nemzet megadhat azoknak, akiket fiai közül a legtöbbre tart. Tudjuk, ez valójában nem sok. De van-e olyan cím, olyan rang, van-e olyan méltóság a magyar közéletben, amely több, nagyobb annál, mint amit a művelt magyar emberek számára ez a két szó jelent: Hubay Jenő?

Ő a Gondviseléstől ifjúkorában, még mielőtt visszatért volna hazánkba, megkapott már úgyszólván mindent, ami művésznek osztályrészül juthat. Hiszen 14 éves korában Joachim
tanítványa lett. Még gyermek volt, amikor Liszt őt Wieniavski versenytársának nevezte és gyakran, örömmel muzsikált vele. Vieuxtemps benne látta utódját. Saint Saëns a kritikáiban hitet tett mellette. Francois Coppée operaszöveget írt a számára. Huszonhárom éves korában a brüsszeli konzervatórium első hegedűtanára lett, Vieuxtemps és Wieniavski utóda. Második dalművét: A cremonai hegedűst pedig 70 színpad tűzte műsorára.
A brüsszeli katedra 1882-ben egy magyar ifjú számára majdnem annyit jelentett, mint amennyit ma az jelentene, ha egy 23 éves magyar tudós elnyerné a Nobel-díjat. A cremonai hegedűs 70 premierje pedig más szóval azt jelenti, hogy „A cremonai hegedűs” az első magyar színpadi világsiker. Mert a magyar színpadi művek közül, 1894 előtt, túl az ország határain, egyes egyedül a Sába királynője aratott sikert, de azt is csak 15 színház adta elő.

A fiatal magyar hegedűművészért München, Lipcse, London, Chicago főiskolái versenyeztek. A kor legkimagaslóbb kamarazene-költője: Brahms, Hubay Jenő vonós-négyes társaságát kérte meg arra, hogy műveinek legjavát Európa zenei közönségének bemutassa.

Ezek után mit adhatott címben, rangban, díszben Magyarország Hubay Jenőnek!

Kettőt adott. Magyar nemességet és egy megértő élettársat, eszményi barátot: a feleségét.

Ami a többit illeti: egészen bizonyos, hogy Párizs, Bruxelles, vagy Berlin bőkezűbb lett volna iránta, mint lehetett Magyarország, de hát az embert nem érdekei, hanem vágyai vezérlik, és ezek a vágyak Hubay Jenőt ide vezérelték vissza, a Duna mellé.

— „Engem Budapestről is hívtak sokszor külföldre — mondta egyik nyilatkozatában — és megkínáltak nagy és dúsan jövedelmező állásokkal. Nem mentem. Nekem a magyar zeneművészet fellendülése szerzett örömet és adott megelégedést. Az én életem iránytűje a magyar zene volt” ...


3.

És mit jelent ő a magyar zenei életben?

Amikor idejött: világító lángoszlop volt a pusztaságban. És csakhamar azzá lett, aki ma is: a magyar hangszer legkülönb, utolérhetetlen mesterévé.
A latin faj énekel. A német zongorázik. A magyar hegedül. De Hubay Jenő megjelenése előtt, bár voltak és szép számmal voltak világhírű magyar hegedűművészeink, a magyar hegedűskultúrának nomád jellege volt. A cigány volt akkor az eszménykép, a cigányos modor, a cigányos naturalizmus.

A civilizálás nagy munkája Hubay Jenőre várt.

Járt ugyan előtte valaki, egy zenedei tanár, színházi másodkarmester, aki magyar hegedűiskolát is írt, sőt magyar vonósnégyest is és irtó hadjáratot hirdetett a kontárok ellen, de ő csak előkészítette a talajt Hubay számára. Huber Károlynak hívták zenei életünknek ezt a lelkes és tehetséges alakját. Ö volt a Hubay Jenő édesapja.

Hubay olyan munkát végzett, amelynek elvégzésére tíz férfit is kevésnek vélne az ember. Egész sor, párját ritkító hegedűművészt nevelt és jobbnál jobb hegedűtanárokat. Meghódította az egész világot, ami nem volt nehéz, de a magyar vidéket is meghódította, ami nagy szó. Alig telt bele egy-két évtized és a magyar vidék már nem a cigányprímásban látta a hegedűs-ideált. És nem a cigányos modorban az interpretálás eszményi stílusát.


Ami viszont a magyar hegedűstehetségeket illeti, ők többé már nem az ország határain túl kerestek mestert a maguk számára, mint addig, mert csakhamar köztudomású lett, hogy olyant, mint a Zeneakadémia fiatal tanára, úgysem találnak sehol.
A magyar hegedűiskola: a Hubay-iskola csillaga évtizedek óta ott delel az európai zenei élet egének zenitjén, de a fénye semmivel sem lett halványabb, sőt ellenkezőleg! Időnkint újabb és újabb bolygók válnak le róla és viszik el hírét, ragyogását szerte az egész világba!
De ennek a csillagrendszernek a Napja Hubay Jenő maradt. Valamennyi tanítványán felfedezhető az összetartozás, a rokonság titkos jegye. Ami valamennyijükben közös és együvé fűzi mindannyijukat, amiben valamennyien testvérek, az ő, Hubay Jenő.

A tanítványai között felosztotta a lelkét.

Minél több darabra osztotta, ő maga annál gazdagabb lett.


4.

Nem minden nagy művész jó pedagógus. De jelentékeny, nagy pedagógus csak igazi művész lehet. Amit magam nem tudok, arra nem taníthatok meg mást.

Hubay művésznevelő, rendkívüli pedagógiai sikereiben eldöntő része van annak, hogy ő maga korunk egyik legkiválóbb hegedűművésze. Hiszen a személyes példaadás örökre a leghatásosabb nevelő-eszköz marad.

Joachim mélysége és Vieuxtemps eleganciája egyesült az előadásában. A német és a francia iskola legkülönb mesterei csiszolták, művelték ki egyéniségét, amelynek nagy erényei a közvetlenség, a nagyvonalúság, a költők mélységes tisztelete, a biztos, soha nem tévedő ízlés, a túlzásoktól, önkényeskedéstől való irtózás, a technikai tökéletességre való törekvés, amely nem tűr megalkuvást, nem tűri el a legkisebb hangzásbeli szépséghibát sem. A hangszépség kultusza, az előadás választékossága, eleganciája, az erős formaérzék, a nem mindennapi érzékenység, amely a zeneköltők minden lélekrezdülésére reagál.

Született muzsikus ő, vérbeli hegedűs, akinek a hegedülés az anyanyelve.

Ez azokon a szerzeményein is megérzik, amelyeket mi sok és sokféle művei közül a legjobban- szeretünk: hegedűdarabjain és magyaros stílusú dalművein, A falu rosszában és a Lavotta szerelmén. Újabb szimfonikus alkotásai nagyobb szabásúak, újabb dalművei: a Karenin Anna és Az álarc színesebbek, drámaiabbak, hatásosabbak és sokkal, de sokkal nagyobb sikert arattak. Mi mégis mélyen sajnáljuk, hogy a Lavotta szerelmének nem lett folytatása.


5.

Az esszé-írás legnagyobb mestere: Macaulay azt állítja, hogy nagy művész, nagy költő, nagy gondolkodó csak talpig ember lehet. (Thomas Babington Macaulay, angol esszé-író, 1800-1859, megj. A.)

Kortársainkkal kapcsolatosan rendszerint kényes próbálkozás annak a fejtegetése, hogy, embernek vajon egészemberek-e?

Hubay Jenőről írni azért is üdítő és élvezetes feladat, mert nemcsak művészi pályafutása fényes, de, fényes, tiszta és makulátlan félszázados közéleti múltja is. Itt nem szorul semmi sem szépítésre, sem magyarázatra. Nemcsak megjelenésében, nemcsak életformáiban világfi ő, a szó liszt-ferenci, ferenc-józsefi, apponyi-alberti értelmében, de a régi Magyarországnak azok közé a ma már, sajnos, csak legendás emlékű nagyjai közé tartozik, akikhez a napi politika szennyes árja föl nem ért, akik a legzavarosabb időkben is meg tudtak maradni emberi eszményképnek.

Átélte a történelem legmozgalmasabb korszakát. Azt, amely a postakocsitól a repülőgépig, sőt a sztratoszféra-repülésig terjed. Amikor megszületett: az ország elnyomott, leigázott tartomány volt. De élt a gondolat, a szó, a szín, a dal és elkövetkezett 1867: a magyar feltámadás.

Ma sincs más fegyverünk, mint a gondolat, a szó, a szín, a dal. Hinni kell benne, hogy ismét csodát fognak tenni. És hálával és tisztelettel kell gondolni rá: a hangok magyar nagymesterére, aki egy maroknyi, de verhetetlen sereg élén: a tanítványai élén a világ minden részében, úgyszólván naponta gyarapítja a magyar győzelmek számát, és akinek a munkássága egymagában is döntő érv és bizonyság a magyarság sokat emlegetett kultúrfölénye mellett.

ÚJ IDŐK, 1934. (40. Évfolyam, 1-26. szám)
528   Búbánat • előzmény526 2017-09-13 10:33:20
Vártam már a Kincses Veronikával készült beszélgetés felvételét az Operaház Örökös Tagjait bemutató video-sorozatban! Születésnap ide vagy oda, jó volt "találkozni" a Művésznővel, akit nagy tisztelettel köszöntök innen is!
527   Ardelao 2017-09-13 09:33:03

175 évvel ezelőtt, 1842. szeptember 13-án született Mihalovics Ödön , zeneszerző, zenepedagógus.

Részlet Windhager Ákos 2010-ben készült doktori disszertációjából:

Mihalovics Ödön pályaképe

[…] Az elmaradt kanonizálás

[…] A szakirodalom áttekintése során az derül ki, hogy Mihalovich Ödönről napjainkig egy monográfia jelent meg, annak ellenére hogy 1947-ig a legjelentősebb zeneszerzők között tartották számon (az 1891 és 1947 között megjelent 10 magyar zenetörténetben). Szabolcsi Bence (1947) viszont már – a zsdanovi tézisek árnyékában, Bartók és Kodály életművét megmentendő - mellőzte a kánonképzés során, és csak Szerző Katalin (1977) munkássága révén kerülhetett be a zenetudományi kutatások mellékpályájára. Mihalovich egykori elismertségét jelzi, hogy 1878-ban és 1880-ban kottái kiadását Liszt Ferenc és Richter János készítette elő, míg 1908-ban Weiner Leó. Műveit Liszt zongorázta, és vezényelte, ahogy többek között Ernst Schuch Drezdában, Ferruccio Busoni Berlinben és Dohnányi Ernő a Magyar Rádió Stúdiójában. Mihalovich zenekari darabjai és dalai rendszeresen szerepeltek az Allgemeiner.Deutscher Musikverein éves hangversenyein 1865-1886 között, így a Rémhajót Liszt mutatta be Pesten és Leopold Damrosch Casselben, míg a Faust-fantáziát Liszt Ferenc ismertette meg Münchenben és Felix Mottl Budapesten. Jelentőségét mutatja az is, hogy az önimádó Cosima Liszt-Wagner számos esetben beszámolt arról, hogy vagy dalait, vagy szimfonikus költeményeit odahaza maga vagy férje lejátszotta neki. Később Mihalovich alkotásait több alkalommal játszották reprezentatív magyar zeneműként idehaza és külföldön (például 1907. Helsinki, 1910. Párizs, 1911. Róma). […]”

Dalok - Mihalovich Ödön szerzeményei

Ld. még „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei” topik 45. sz. bejegyzését.
526   IVA • előzmény482 2017-09-13 05:51:12
Nem tudom, akarta-e időzíteni Kincses Veronika születésnapjára ennek a beszélgetésnek a megjelentetését az Operaház. Ha igen, 4 napos késéssel sikerült.
Ezek szerint én 5 napos késedelemmel kívánok sok örömet a művésznőnek, pályája élvezetes felidézésének megosztásával.
525   Ardelao • előzmény524 2017-09-13 01:04:00

Leo Weiner Divertimento No 01 "Old Hungarian Dances" op 20
524   Ardelao 2017-09-13 00:57:39

Ma 57 éve, hogy elhunyt WEINER LEÓ

Emlékére, a NÉPSZABADSÁGBAN 1985-ben megjelent újságcikket idézek, mely a születésének 100-ik évfordulója alkalmából készült.

A mikor Komor Vilmos, kamara-zenekara élén, 1926. február 22-én bemutatta Weiner Leó Katonásdi című tüneményes zenekari képét, indulatosan fakadt ki Tóth Aladár: „Weiner zenekari kompozícióinak elhanyagolása zenekari kultúrtényezőink bűnlajstromának egyik legfeketébb lapja.” (Pesti Napló, február 24.) Péterfi István még hozzátette: „A közönségnek, sajtónak és zenei intézményeinknek lenne hivatása, hogy számon tartson, pártoljon és buzdítson minden tisztességes törekvést és talentumot, tekintet nélkül annak irányára, társadalmi összeköttetéseire, adminisztrációjának szervezettségére!” (Világ, február 24.)

Írhatták volna ma is, azzal a nem éppen árnyalatnyi különbséggel, hogy Weiner Leónak immár a kamarazenéje is fölöttébb ritka holló hangversenytermeinkben.
Pedig a századelő zenei közvéleménye Weiner műveiben vélte felfedezni a várva várt új magyar műzene legnagyobb ígéretét.

A Zeneakadémia ifjú büszkesége minden létező zeneszerzői pályázatot megnyert, az egyházzenére kiírt Haynald-díjtól a magyaros tárogató — cimbalom műre meghirdetett Schunda-díjig. Az 1905-ben vizsgázó zeneszerzőosztály darabjait hallgatva Kálmán Imre, aki akkor még. nem operettet, zenekritikát írt, habozás nélkül kijelenti: „A legtehetségesebb a fiatal komponisták közül Weiner Leó.” (Pesti Napló, 1905. június 21.) Pedig azon a hangversenyen Kodály-zenét is játszottak. Csáth Géza, Molnár Antal tanulmányokban elemezte a munkáit. Kompozícióit utóbb olyan világnagyságok segítették nemzetközi sikerre, mint például Ottó Klemperer és Reiner Frigyes, a magyar Léner vonósnégyes és a belga Pro Arte kvartett.

Első műveiben, a Budapesten 1906/7-ben mindjárt három ízben előadott zenekari Szerenádban, a Farsang című szimfonikus tablóban, az I. vonósnégyesben, a Vonóstrióban Weiner válóban vadonatúj hangot képviselt, ám tökéletes forma-művészettel kimunkált, áradóan invenciózus muzsikája ekkor sem volt oly merészen kísérletező, hogy riasztóan hatott volna a konzervatív fülre. Ilyenformán a huszonéves zeneszerzőben közönség és szakma lelkesen köszöntötte az új, bár nem polgárpukkasztóan modern, egyszersmind nemzeti „irály” mesterét, kivált, hogy Weiner a magyar — gödöllői — szecesszió hatását is magába szívta. Pályakezdő darabjainak hangvétele egyúttal elég szorosan kapcsolódott a romantika európai kicsengéséhez is, így már 1908-tól berlini kiadók nyomtatták ki a kompozícióit. Weinertől rendelt reprezentatív kísérőzenét Vörösmarty Csongor és Tündéjének felújítására a Nemzeti Színház, s mert a hajdani Népszínház zenekari árkában az általa alkalmazott nagy együttes elhelyezése lehetetlen volt, e muzsika megszólaltatása végett vendégeskedett 1916-ban az Operaházban az ország első prózai színháza.
A politika iránt látszatna sok érdeklődést nem tanúsító zeneszerző hallgat az első, hallgatni kényszerül a második világháború idején. Életművének java — meglehetős hazai részvétlenség közepette — e két kataklizma között születik meg. Nemzetközi sikerei lényegesen meghaladják itthoni megbecsülését. II. vonósnégyese 1922-ben elnyeri az előkelő amerikai Coolidge-díjat, de 1931-ben, amikor a népzenével való megismerkedése után írt „magyar népi táncok” alcímű pompás zenekari Szvitjét beküldi a magyar kultuszkormány által kiírt Liszt Ferenc-pályázatra, díjra nem, csupán jutalomra méltatják. Az elismerés e morzsáját jogos indulattal utasítja el. Világsiker ez a mű, akár tündéri finom derűvel áthatott Zongora- concertino (1923), Bach C-dúr Toccata adagio és fúga című orgonakompozíciójának általa készített kétféle pompás hangszerelése s a vonósnégyesre, vonószenekarra egyaránt berendezett Pasztorál, fantázia és fúga (1934). A felszabadulás után két Kossuth-díj (1950, 1960), Kiváló Művész cím szolgáltatott elégtételt az alkotónak; hanem a megbecsülés késve érkezett, a zeneszerzői műhely nem tudta visszaigazolni többé. Az 1952—55 között három változatban is megírt Toldi szimfonikus költemény, illetve szvit őszintén naiv hangjai meg sem közelítették a Vörösmarty-muzsika erejét, kifejezőképességét. Öt divertimentója közül is a két korai (1934, 1938) vált sikeressé, míg a IV. és V. divertimentót ki sem nyomtatták a zeneszerző életében. A hálátlan utókor szemében a pedagógus Weiner Leó személye tündököl változatlan, nem halványuló fényben. Mihalovich Ödön hívta meg 1908-ban tanárnak a Zeneakadémiára. 1942-ben a fasizmus elűzte katedrájáról, hová csak a felszabadulás után térhetett vissza. Nyugdíjba 1957-ben ment, de nem nyugalomba, hisz 1960-ban bekövetkezett haláláig változatlan intenzitással tanított tovább. Pedagógiai mesterműve a kamarazene „mellék-tárgy,” amelyet az 50-es években Weiner tanítása elismeréséül emeltek főtárggyá. A Zeneakadémia napjainkban Weiner Leó nevét viselő XXIII-as tantermében nőtt nagyra a magyar vonósnégyes- és zenekari kultúra, karmesterek, zongoristák is tőle tanulták, lesték el az előadó művészet alapvető törvényeit. Mivel pedig századunkban különféle okokból tömegesen rajzottak ki magyar muzsikusok a világba, pedagógiájának hatása — nem túlzás — globálissá vált. Lételeme volt a tanítás. 1908-tól egész élete a Zeneakadémia közvetlen közelében zajlott. Még Bécsbe sem utazott el 1922-ben, a Coolidge-díjas II. kvartett bemutatójára — pedig az nem nagy út, — mondván: nem hagyhatja akadémiai osztályát vezetés nélkül. Növendékeiből megalakította a 20-as években az első magyar fúvósötöst, majd az első hazai karmester nélküli zenekart.
A zenén kívül lényegében semmi nem érdekelte a világon. Annál élénkebben figyelt minden hangzó értékre. 1950-ben — 65 éves ekkor — nyilatkozott a magyar—szovjet barátság hónapja idején. Az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozóra emlékezett vissza: „Ekkor ismerkedtem meg Dávid Ojsztrah, a világ legkiválóbb hegedűművésze mellett a Szovjetunió fiatal művésznemzedékével. Az ismerkedés igen mély hatással volt rám. ... A szovjet művészek bemutatkozása ízelítőt adott abból a nagyszerűen megalapozott szovjet zenepedagógiából, amely ilyen eredményeket, a rendkívüli teljesítmények egész sorát tudja felsorakoztatni.” (Szabad Nép, 1950. március 5.)

Születésének 100. évfordulóján tisztelegve e nagy muzsikus emléke előtt zenekultúránknak — hisszük — lesz ereje a Weiner-kép átértékelésére, alkotásainak a „kismester”- kalodából való kiszabadítására. Weiner Leó már nem, gazdagabbá mi válnánk ez által!

B. J.

NÉPSZABADSÁG, 1985. április 16. (43. Évfolyam, 88. szám)
523   Ardelao • előzmény522 2017-09-12 01:04:40

"...fogadjuk el 1825-öt."!
522   Ardelao 2017-09-12 00:57:43

Ha a Legnagyobb Karmester az ember élettartamát még mindig a Bibliában dokumentált koncessziók szerint szabná meg, úgy Doppler Károly zeneszerző, karmester és fuvolaművész éppen ma ünnepelné 192. születésnapját. Már, ha a lexikonoknak hinni lehet.

A Magyar Színházművészeti Lexikon szerint Doppler Károly 1825. szeptember 12-én született, és 1900. március 10-én halt meg. Ezt a születési évet erősíti meg Révai Kétkötetes Lexikona, továbbá a Magyar Életrajzi Lexikon is.

A Pallas nagy lexikona és a Magyar Lexikon viszont 1826-ot jelöli meg Doppler Károly születési évének, míg Tolnai Új Világlexikona az 1835. esztendőt tünteti fel. Ha színésznőről lenne szó, minden bizonnyal az 1835. esztendő lenne a helyénvaló, hiszen egy hölgyet fiatalítani nem bűn, sőt, kötelező! De – mert jelen esetben – nem kell udvariaskodnunk, fogadjuk el 1925-öt.

Doppler Károlyról – aki ugyan nem volt magyar, de komolyan kötődött a magyar zenei élethez és sokáig Magyarországon is élt, a „Magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei” topik 190. bejegyzésében írok.
521   Ardelao 2017-09-08 05:46:41

41 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Závodszky Zoltán operaénekes.

Wagner: Lohengrin - Grál-elbeszélés – Énekel: Závodszky Zoltán

Ld. még: „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei”, 185. sz. bejegyzés.
520   Búbánat 2017-08-19 16:20:52
Augusztus 19-én hatvanéves Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, aki fellépései során és felvételeivel szinte az egész világgal megismertette a magyar népdalt.

Ezen a héten a Dankó Rádió Túl az Óperencián című operettműsorának a vendége, kivel a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya beszélget; ma hat órától és még a holnap délelőtti és délutáni ismétlő adásban hallhatjuk Sebestyén Mártával készült beszélgetés hangfelvételét – sok zenei bejátszással.
519   Búbánat 2017-08-16 14:31:33
Ma 40 éve hunyt el Elvis Presley
518   Búbánat 2017-07-08 09:18:21
Réti József születésnapján (Ploiești, Románia, 1925. július 8. – Budapest, 1973. november 5.) a kiváló operaénekesre emlékezve belinkelem azt az interjút, melyben a művész leánya, Réti Ágnes emlékezik vissza édesapjára. (2011 – Tollal.hu)

A Dankó Rádió Túl az Óperencián című, mai operettműsorában hamarosan felcsendül Réti József énekhangja (is):

09:29:47 Dal Réti József & Magyar Állami Operaház Zenekara & Kerekes János – Lehár Ferenc/Innocent Vincze Ernő: A vándordiák (Garabonciás) „ Utam muzsikálva járom”

09:33:22 Dal Réti József - tenor & Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara & Bródy Tamás – Offenbach: Szép Heléna - Páris ítélete

09:36:53 Dal Réti József & Házy Erzsébet & Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara -- Offenbach: Szép Heléna - Álom-kettős

09:45:11 Dal Réti József, Melis György, Házy Erzsébet, Maleczky Oszkár, Palócz László, Palcsó Sándor, Kishegyi Árpád, Külkey László, Koltay Valéria, Gombos Éva, Erdész Zsuzsa, az MRT Énekkara Offenbach: Szép Heléna - A III. felvonás fináléja

A délelőtti műsor ismétlése 18 órakor kezdődik a rádióban.
517   Búbánat • előzmény516 2017-07-04 22:33:52
Gina Lollobrigida
516   Búbánat 2017-07-04 22:29:56
Gina Lolobrigoda ma ünnepli 90. születésnapját.
515   smaragd 2017-04-29 16:55:43

Zubin Mehta születésnapjáról megemlékezve

Franz Schmidt: 4. Symphonie in C-dur (1932-1933)

1. tételét hallgatom, YT videon, itt
514   ladislav kozlok 2017-04-24 10:40:38
Isten éltesse Lukács Gyongyit nagyon sokáig, nagyon sok egészséget és sikert kívánok tiszta szívbol.
513   Ardelao 2017-04-22 10:31:51

MIHALOVICH ÖDÖN (1842-1929)

A nyugati zenekultúra és főleg Wagner művészetének legkimagaslóbb magyarországi hirdetője, terjesztője és fejlesztője Mihalovich Ödön volt, aki 88 évvel ezelőtt, ezen a napon (1929. április 22-én) hunyt el, Budapesten.

„Idegen – különösen wagneri – művészetből fakadó és táplálkozó zeneszerzői munkássága egy lépéssel sem vitte volna előbbre a magyar zenekultúra fejlődésének ügyét, ha mint ember, művész és nagyműveltségű szabadelvű harcos, oly fáradhatatlan és céltudatos tevékenységgel azt nem szolgálja. A Zeneművészeti Főiskola világhírét neki köszönhetjük.

Mihalovich 1842. szeptember 13-án Feričance (Szlavónia) községben született. Zenei tanulmányait Mosonyinál, Hauptmannál és Corneliusnál végzi. Művészetére döntő hatást gyakorol Wagnerrel és Liszttel kötött barátsága. Wagner költészete teljesen rabul ejti, és azon túl hű kísérője, propagálója és magyarországi zászlóvivője lesz a német mesternek.

Fiatalkori műveit a nyugati zenekultúra nyelvezetén írja, amit a pesti kritika erősen kifogásol. Mihalovich jó magyar, tisztán látja a magyar zene hiányosságait és a jövőben elérendő célokig vezető rögös utat, de Wagner iránti rajongásától szabadulni képtelen. Így kulturális téren kívánja a haza ügyét szolgálni és mind többet foglalkozik a magyar zene jövőjével.

A müncheni „Mesterdalnokok” előadása után önmaga veti fel a kérdést: miképp lehetne nálunk is a német zenekultúrával egyenértékű magyar szimfonikus, opera- és zenekari stílust teremteni? Ennek legeredményesebb módját a wagneri eszmék és művészet itthoni terjesztésében és az ennek nyomán sarjadó önálló magyar stílusban látja.

Külföldi tanulmányútjairól gazdag szellemi értékekkel tér haza, és előbb a
„Wagner Egylet” elnökévé, majd a „Színi-tanoda” igazgatójává választják meg. Műveinek kisebb-nagyobb sikere növeli hírnevét, de a magyar közönség – bármennyire is elismerte Mihalovich tehetségét, törekvéseit és a magyar kultúra ügyében tett szolgálatait, mégis – magyar stílusú művet várt hazája fiától.

Mihalovich belső küzdelmeit csak közvetlen barátai ismerték. A magyar zenekultúráért harcolni kész zeneköltő minden erőfeszítése hiábavaló volt: a német zeneóriás végkép hatalmába kerítette, és a varázstól szabadulni nem tudván, messze elkerülte a magyar zene fejlődő világát.

De amikor 1887-ben elfoglalja a magyar Zeneakadémia igazgatói székét, rövid időn belül százszorosan bepótolja mulasztásait. A művelt Nyugaton szerzett tapasztalatai alapján egy világhírű intézménynek veti meg erős alapját. Minden tiszta művészetet elfogulatlanul pártolt. Akiben értéket, nevelőerőt, tehetséget vagy hitelt érdemlő zsenialitást fedezett fel, azt a főiskola tanárának megnyerni igyekezett. Minden „izmustól”, előítélettől és maradiságtól mentes ítélőképességgel válogatta ki a különböző irányt, műveltséget, és stílust képviselő művésztanárokat (Dohnányi, Bartók, Kodály, Siklós, Weiner, Molnár Géza, Bloch, Herzfeld, stb.). Kiszélesítette a főiskola tantervét, valamennyi vonós, fúvós hangszer, zongora, orgona, zeneszerzés és elméleti tanszak tanulási útját szigorúan megjelölte. A művészképző osztály felállításával a művészi képesség korhoz és előiskolázottsághoz nem kötött, szabad érvényesülését biztosította. Ösztöndíjakat, állami támogatásokat eszközölt ki, és a növendékek megértő vezetője volt. A magyar muzsika ügyét lelkesen szolgálta. Bevezette a magyar zenetörténet, cimbalom és tárogató tanulását. A főiskola tanárainak és végző növendékeinek művészi útját messzemenőleg támogatta, műveiket előadásra ajánlotta, az Operaház és a Filharmóniai Társulat vezetőségét magyar művek előadására ösztönözte. Tehát, jó magyarsággal és elfogulatlan önzetlenséggel szolgálta a magyar muzsika jelenét és jövőjét. Jól megalapozott igazgatói helyét 1919-ben előbb – rövid időre – Dohnányinak, aztán Hubaynak adta át.

Művei közül, a „Toldi szerelmé”-vel remélte magyarságát a leghívebben kifejezni. Wagner Tristanja és Siegfriedje lebegett előtte, és így a magyar Toldi legendás cselekedeteit, szerelmét, idegen példa után mintázta meg zeneileg. Wagneri muzsika került Arany János versei alá (főképp a Tristan és a Walkürök jellegzetes késleltetései , modulációi és tematikus képei). Az Operaház vezetősége évekig gondolkodott az önállótlan, minden magyarságtól mentes opera előadásán. Az 1893-ban bemutatott mű gyenge sikert arat. Mihalovich kétszer is átdolgozza operáját, újra átéli a magyar verssorok szépségét, zengését, de minden belső küzdelem hiábavaló. Nem érzi át a magyar nyelv és muzsika korszerű elhivatottságát.

Zeneszerzői küzdelmei dacára töretlen erővel harcol a főiskola fejlődéséért és világhírnevéért. A háborús esztendők viszontagságai között is kemény kitartással állja a vezetés harcait, és csak a vérontás befejezése utáni – remélt – jobb viszonyok beálltakor vonul vissza a főiskola igazgatói állásából.

Még megzenésíti a „Hiszekegyet”, az újjászületni akaró Magyarország új imáját, és aztán végkép leteszi a tollat. Lassú, alattomos betegség gyötri, amely 1929. április 22-én végez fáradt szívével. A 87 éves Mester csendes halálát csak a főiskola és egynéhány – még élő – barátja gyászolta. Hiszen legtöbb barátját rég eltemette.

Mihalovich nyugati műveltsége és művészete tárgyilagossággal párosult. Jól tudta, hogy a wagneri művészettől elszakadni nem tudó stílusával csak közvetve szolgálhatja a magyar zenekultúrát. Mivel felemás műveket írni nem akart, hát műveltségével, széles látókörű tudásával, higgadt bölcsességével és gondolkodásával, nevelő és szervező erejével, valamint mély hazaszeretetéből fakadó, fáradhatatlan munkaképességével áldozott a Művészet oltárán. Egynéhány magyaros zenéjű műve pedig azt igazolja, hogy a lélekben és gondolkodásban oly erős magyarságú Mihalovich súlyos és emésztő belső harcot vívott zenéjének magyarabbá tétele érdekében. A szándék tiszteletet érdemel, mert oly ember lelkéből fakadt, aki egész életét a magyar zenekultúra ügyének szentelte.

Emlékét hirdető márványszobrát már régen a főiskola díszes előcsarnokában kellett volna felállítani.”

[i] Idézet Falk Géza: „A Magyar Muzsika Mesterei” című könyvéből.
Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937. [/i]
(Vajon, azóta felállították Mihalovich márványszobrát a főiskola díszes előcsarnokában?)


RÁDIÓFÓNIA - 63. rész, 8:25-14:50 – Michalovich Ödönre emlékezve: Részlet a „Fantázia” c. zongoraművéből
512   Ardelao 2017-04-21 01:31:04

203 évvel ezelőtt, ezen a napon született Egressy Béni (eredeti nevén: Galambos Benjamin) magyar zeneszerző, író és színész.

„Egressy, a muzsikus, naturalista volt. Példázva mutatja, hogy a tehetség a zeneművészeti érvényesüléshez szükséges dologbeli készség hiányán is győzedelmeskedni képes. Tudott egy kicsit zongorázni, orgonázni, hegedülni, fogyatékosan összhangosítani, de a mai zeneakadémiai növendékek ezekben magasan felette állnak. Nem tudott hangszerelni, s általában kotta-ország bonyodalmaiban bizonytalanul járt. És mégis, száz év múlva is, gyönyörködünk alkotásaiban. A Szózatban több zenei hiba van, de az összhatás fenséges.

Tizenkilenc üteme a magyar múlt, a magyar jelen és a magyar jövő. Muzsikáló szimbólum. Fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadi dala s imádsága. Szent melódia!

Költője, Egressy Galambos Béni, Borsod vármegyében, Sajókazincon született 1814. április 21-én. Atyja Egressy Galambos Pál református lelkész, anyja Juhász Julianna. Az Egressy család 1639-ben nemességet kapott. Egressy Páléknak hat gyermekük volt. Köztük Gábor, a magyar színészet történetének egyik legragyogóbb neve. Művészete a magyar színjátszás legnagyobb magaslatát érte el.

Az Egressy-fiúk atyja kiváló szónok volt, figyelemreméltó zenei tehetséggel megáldva. Hegedűn, fuvolán és zongorán ügyesen játszott. Béni iskoláit otthon, majd Miskolcon, a református gimnáziumban 1823-1829-ig és Sárospatakon 1829-1831-ig járta. Sárospatakon a gimnáziumi kórusban tenorista. Segédtanító, „praeceptor” lett 1831-ben az Abaúj vármegyei Szepsiben, majd 1833 elején Mezőcsáton. Bátyja, Gábor, a báró Berzeviczy igazgatása alatt működő kassai színtársulat tagja volt. Béni, testvérét meglátogatva, a színtársulatnál ragadt, s 1834-ben beállt kardalosnak. Különböző színtársulatokkal bekóborolta a magyar vidéket. Közben szorgalmasan bővítette ismereteit. Megtanult olaszul, franciául és németül. Latinul már gyermekkorában tudott. Megismerkedett a zene elemeivel, tenorista szeretett volna lenni. Hogy az olasz énekművészetet elsajátítsa, 1838-ban Milánóig gyalogolt kardalos társaival. ……
Egressy Milánóban nélkülözések közt másfél évig szorgalmasan tanult. Szép hangja volt, de „ezüst-csengésű hangját elveszté; a vesztés fájdalma együtt élt vele”.

Milánóból hazatérve a Nemzeti Színház kardalosa lett, és zeneszerzéssel foglalkozott. A Nemzetiben bátyjával, Gáborral együtt színészkedett, kisebb szerepeket játszott, de mint színész, meg sem közelítette testvérét. 1838-ban operaszöveget írt Erkel Ferenc számára, a Báthory Máriát. 1843-ban ugyancsak Erkel számára a Hunyadi Lászlót és 1850 végén a Bánk bánt. Ennek bemutatóját nem érte meg, mert Erkel operája a politikai helyzet miatt tizenegy évig a zeneköltő fiókjában hevert. A Hunyadi és a Bánk bán nemzeti operánkká vált. Művészi együttérzésben élt a nagy zeneköltővel s író-készségével – ha nem is volt jeles költő – ki tudta egészíteni Erkel lényét, segítségére tudott lenni az alkotásban.

Az 1840-es évek elején megnősült. Kőnig Rózát vette feleségül. Házassága nem volt boldog.

1843 gazdag, jelentős év Egressy életében. Az operaszöveg és több kiváló dal mellett – ő volt Petőfi Sándor verseinek első megzenésítője és számos népies műdal szerzője – megírta a Szózat zenéjét, mellyel a nagyarányú pályázaton első díjat nyert. Ezzel Egressy neve egyszerre széltében ismertté lett s elfoglalta helyét a magyar zenetörténet egyik legdicsőbb lapján.

Egressy 1848-ig állandóan Pesten élt. 1848-ban beállt honvédnek, főhadnagy lett, s a szabadságharc végén – Jókai szerint – Komáromban kapitulált Klapka seregével. Szabadságharcbeli szerepléséről másik feljegyzés, hogy Kápolnánál sebet kapott, és megsántult. Tehetetlen testi állapotában felgyógyulásáig Borsodba, Ónodra vonult egy barátjához, hol Dávid zsoltárainak tételével foglalkozott, mely művét eredeti kéziratban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, valamint hangszerzeményeinek mindegyikéből is egy-egy példányt, hogy legalább egy hangmester legyen ott képviselve, mert kívüle más nincs.

Lehet, hogy a két adat nem ellentétes, de még nem sikerült tisztázni. Mindenesetre látható, hogy Egressy izzó magyarságát tettekkel is bizonyította.

A szabadságharc után Egressy ismét a Nemzeti Színházhoz szerződött, de a hadjáratban kapott betegségéből nem épült fel teljesen, s 1851. július 19-én, 37 éves korában, meghalt Pesten. A Kerepesi temetőben nyugszik.
………..

Ábrányi Kornél írja, hogy „Egressy olyan gazdag természetes dallamérzékkel, magyar zenei érzéssel és istenáldotta költői ihlettel volt megáldva, aminővel kevesen az egész lefolyt században. Maradandó becsű termékeket hagyott hátra. A korabeli zenészek tudásbeli magasságára nem tudott emelkedni, de ezt bőségesen pótolta nála a közvetlenség ereje”. ”

A fentieket Papp Viktornak a Fráter György Sajtószövetkezet Kiadásában megjelent Magyar Zenei Almanach 1944. évi számában publikált írásaiból válogattam.

Emlékszünk még a régi katonai parádékra a Hősök terén? Tudtuk-e, hogy ennek az indulónak is Egressy Béni a szerzője?
„Klapka induló” itt .
511   Ardelao • előzmény510 2017-04-16 09:57:59

Leo Weiner: Serenade Op.3 f-moll (21:23)
510   Ardelao 2017-04-16 09:56:32

132 évvel ezelőtt, ezen a napon született Weiner Leó magyar zeneszerző. (1885.április 16. – 1960.szeptember 13.)

Falk Géza: „A magyar muzsika mesterei” című könyvében (Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937) olvashatók Weiner Leóról az alábbi sorok:

„Weiner Leó a magyar zeneművészet egyik legfinomabb gondolkodású, nemes stílusú és tiszta formaképző költője. Egyszerűsége és biztonsága szeplőtlen őszinteséggel párosul. Felelősségteljes lelkiismeretessége szűkszavúvá tette, és így csak akkor szólal meg, ha valóban költői mondanivalója van. Elmélkedésre és szemlélődésre hajlamos passzív lényét mély gondolkodás, eleven szellemesség és anyagtalan tiszta humor tölti be. Költői világa teljesen önálló, és emberi életének nyugodt eseménytelensége mögött gazdag, mozgalmas, színes és merészen aktív költői lelki életet él. Halk beszéde és jóindulatú, szeretetteljes, finom mosolya a magának élő, elvonult és ihletettségében megközelíthetetlen bölcset rejti el. Művész a szó legnemesebb értelmében, aki csak művészetén át akar és tud megnyilatkozni.

Weiner Leó 1885-ben Budapesten született. Az Akadémián Koessler tanítványa. A munkakövetelő, alapos és nyugati műveltségű mester megkülönböztető szeretettel és elismeréssel adózott Weiner sokat ígérő tehetségének. Az 1906-ban kiváló eredménnyel végző növendék már 1908-ban az Akadémia tanára! Az indulás tehát valóban reményteljes.

Rövidesen elnyeri a „Ferenc József” díjat, majd Németországban és Párizsban folytat kiegészítő tanulmányokat. Hazatérve elfoglalja állását, és mint pedagógus, rendkívüli eredményeket ér el. Differenciált hallásával és tökéletesen csiszolt ízlésével főleg a kamarazene és a zenekari összjáték tanításában áll nagy segítségére a köréje gyülekező, rajongó növendékeinek. Kifinomult és csalhatatlan stílusérzékével a művészet legelrejtettebb megrezdüléseit és érzéshullámait fedi fel az arra érdemes növendékek előtt. Anyagtalanul könnyed, kifejező, színes és a lényegre rámutató zongorajátékával – addig soha észre nem vett, felfedetlenül maradt – műhelyszépségeket tár fel növendékeinek. A mai világjáró magyar kamaraegyüttesek tagjai és a magyar művészetnek dicsőséget szerző szólójátékosok mind Weiner mesteriskolájából kerültek ki.

Weiner művészete szintén a nyugati kultúrából kiindulva járta meg a fejlődés útját a ma magyar muzsikájáig. Teljesen egyéni stílusa Bach, Mozart, Mendelssohn, Bizet és Brahms költészetének nevelőértékeiből nő ki. Tisztult romantikájának vérbő lírája igazi költővé avatja Weinert. Lendülete és humora pedig az élet felett álló művészt igazolja, aki eszközeinek és kifejezőerőinek feltétlen ura.

Mozarti finomságú gondolatait végsőkig csiszolva önti plasztikus formába. Amíg a ma magyar zenéjét el nem érte, addig önálló stílusú, mérsékelten merész, de annál egyénibb harmóniákkal operáló, meglepően színes és ritmus-gazdag muzsikát komponált. Magyarsága már régen kiütközik műveiből, és így a ma zenestílusához eljutnia igazán könnyű volt. Weiner költészete teljesen kiegyensúlyozott, minden szélsőségtől, próbálkozástól, külső fejlődéstől és egyénietlen átvételtől mentes művészet. Miképp Weiner emberi attitűdje is kiegyensúlyozott. Lírai és szemlélődő lénye nem érzéki forróságokban vagy romantikus álhevületekben, hanem tiszta és nyugodt érzésekben, bátran kimondható, őszinte vallomásokban nyilatkozik meg. Dallamvonala töretlen, harmóniavilága bátor és egyéni színezet, zenekari gondolkodása bravúros, gondolatgazdag és minden ívelő merészsége mellett a részletekben boldogan elmerülő ötvösművész költészetének lényeges alkotóeleme.
Műveiből egységes hangtechnika, egyéni ritmus-, harmónia és hangszínvilág tárul elénk. Pergő tételeinek szilajsága, száguldó ritmuscikázása, szertelen életörömnek tetsző tudatos mozdulatrendje, megtört vonalúnak látszó biztos szólamvezetése és csupán hangszínnek hangzó, biztos funkciójú tonális akkordjai, mind-mind a földi élettől elszabadulni tudó, költői világát élő, nem az emberi törpeségek, hanem az élet hiú üressége felett gúnyolódó mester kifejezőeszközei. Gyors tételeiben mozartian légies és lassú tételeiből szemérmesen elrejtett érzések szabadulnak fel. Csodálatot és tiszteletet kivívó művészet ez, amely nem támaszkodik sem a múltra, sem a jelenre, nem követ senkit, és nem akar céltalan birokra kelni egyik kortárs művészetével sem. Csak Bachban és Mozartban volt ekkora nyugalom, és csak ők éltek ennyire a művészetükben.

Weiner régi műveiben is megcsillan a magyar lélek fénye. A „Szerenád”-ban bravúrosan játszik a magyaros gondolattal és ritmussal. Sőt, az egész műből magyar derű árad. Persze csak úgy, a századelejei törekvések módján. A klarinét-ballada is a magyar érzésvilágból nőtt ki. A hegedűszonátákból is kiérződik szerzőjük hova-tartozósága.

Új művei azonban tisztán magyarok. A „Parasztdalok” feldolgozásában bátran nyúl a magyar népdalból eredő, önálló harmóniakincshez, amelyet saját művészetének törvényei szerint használ. Merészsége most is mértékletes. Mintha nem is ismerné Bartók és Kodály művészetét. Tehát, magyarságában is önálló. Éppen így a „Divertimento” táncait is oly harmóniákkal és ritmusképletekkel építette fel, amelyek csak néki nyilatkoztak meg a régi dallamokból. A ma magyar muzsikájában is csalhatatlan zenei ösztönére hallgat.
A „Csongor és Tünde” című Vörösmarty mesejátékához írt kísérőzenéjének még programatikus részeiben is abszolút zenét komponált. A népi képzelet anyagtalan szárnyalását valóban légies muzsikával követi. Hogy valaki a XX. század vértől és öldökléstől izgatott, a holnap bizonytalanságától nyugtalan légkörében ily világos és üde zenét tudjon komponálni, ahhoz valóban költőnek kell lenni. Weiner e művében a magyarság költője, mert megihletett lelkének muzsikájában nemzetének lelke és képzeletvilága tündököl. A weineri szépségek kialakult stílusvilága Vörösmarty meséjéhez is egyéni magyarságú zenét alkotott. Weiner egyedül járja a csak néki pompázó virágoskertet, amelynek bódítóan illatozó rózsáit, szekfűit, vérvörös pipacsait és kékesen fehérítő liliomait szakította le és tűzdelte fel Csongor és Tünde mesekárpitjára. Mennyi érzés, öröm és bánat, álom és valóság, mosoly és könny, tánc és szomorúság és mindent betöltő, örök boldogság árad Weiner muzsikájából! Mennyi szépség és költőien túlzott rútság, szilaj lendület és elnyúló éji tompultság hangzik ki e végtelen gazdagságú partitúrából! Weiner önmagát adó magyarsága gyakran kozmopolita – a Bartók-Kodály-féle magyar zenenyelvezettől teljesen elütő – hangban nyilatkozik meg. És mégis magyar, mert szelleme, levegője és vérmérséklete azonos a nép fantáziájával. A „Csongor és Tünde” önálló értékét éppen a weineri magyarság adja meg.

A „Magyar szvit” szélesen felépített négy tételében magyar népi táncokat dolgoz fel. Végképp kialakult magyar stílusának legnemesebb hajtása ez a szvit. Önállóságát boldogan élvezi a népi táncok szilaj magyarságában. A költő démoni humora, átütő ereje, eleven ritmusa, színes és egészséges harmóniái, mozartian légies ellenpontja, haydni derűre emlékeztető pajzánsága, forma tisztasága és kiegyensúlyozott, gazdaságos és kifogyhatatlan színgazdagságú hangszerelő művészete, a magyar zeneirodalom klasszikus értékei közé emelik a „Magyar szvit” -et.

Mint már a könyv elején egyszer kijelentettük: Weiner e művének ősi tisztasága és egyszerűsége – egyelőre – önmagában álló nemzeti érték.
Az akadémista diák – Weiner - tehetsége minden hozzáfűzött reménységnek helytállt.”

[url] https://www.youtube.com/watch?v=EzOYVV6LwXI; Leo Weiner: Serenade Op.3 f-moll (21:23)
509   Ardelao 2017-04-13 00:09:04

50 évvel ezelőtt, ezen a napon (1967.IV.13-án) hunyt el Los Angelesben Nyíregyházi Ervin , az idegenbe szakadt hazánkfia, a csodagyerekként indult amerikai zongoraművész, zeneszerző.
Nyíregyházi Ervin
508   ladislav kozlok 2017-04-12 09:30:07
Ma unnepli 85.-dik szuletésnapját Věra Soukupova, kiválo cseh mezzo,alt.
507   Ardelao • előzmény506 2017-04-06 03:13:50

Volkmann Róbertre emlékezve meghallgathatjuk még a zeneszerző kifejezetten magyar témákra komponált zongoraműveiből készült lemezfelvételt (itt ) Kassai István előadásában, akiről – születésnapja alkalmából - az 502. sz. bejegyzésemben írtam:

VOLKMANN:
Souvenir de Maróth
Visegrad – Ungarische Lieder
Au tombeau du Comte Széchenyi
506   Ardelao • előzmény505 2017-04-06 02:20:21

Volkmann Róbert zeneszerző

3.rész

„A 70-es évek végén Volkmann makkegészséges szervezete mintha bizonyos fáradtság tüneteit árulta volna el. 1881-ben még ugyan hosszabb utazásra vállalkozott a Rajna mentén, a következő nyáron azonban már gyógykezelés céljából utazott Kissingenbe, a híres németországi fürdőhelyre. Sajnos, a remélt eredmény, a megerősödés nem következett be, sőt az erőállapot csökkenése aggasztóan haladt előre. Az 1882-83-as tanévben közvetlen közelébe jutottam a Mesternek: felvett a növendékei közé az akadémia zeneszerzési tanszakára. Megvallom, hogy félig-meddig gyerekésszel nem tudtam mindig felfogni bölcs intéseit és mégis, tanításai eltörölhetetlen nyomokat hagytak bennem.

Az utolsó években Volkmann növendékei egymást váltották fel, hogy mesterük a család nélkül, magában élő agg művész minél kevesebbet legyen kénytelen egyedül lenni. Különösen egyik anyagilag is független tanítványa Bettelheim Henrik (a későbbi Berté Henrik, aki különösen a Schubert motívumaiból összeállított „Három a kis lány” című darabbal tette magát ismertté), gondoskodott nagy szeretettel az ősz mesterről. Így többek közt 1883 tavaszán, mikor a prágai Neumann Angelo színtársulatával vendégszerepelt a Gyapjú-utcai német színházban, Bettelheim utánajárt, hogy Volkmann a színre kerülő és Budapesten még elő nem adott Nibelungok gyűrűjének részeit egy-egy növendéke kíséretében végighallgathassa. Wagner hatalmas műve, a tetralógia zenéje rendkívül érdekelte a Mestert; legtöbbször azonban csak egy felvonást hallgatott meg. Nem annyira a zene fárasztotta, mint a sokszor terjengős, sötét színen lefolyó egyes jelenetek komorsága.

Bettelheim egy bécsi bútorgyár itteni képviselője volt, s a Diana-fürdő épületében lévő irodájában dolgozott rendszeresen délután hat óráig. Az ősz Mester élete utolsó évében ezért hagyta ott évtizedeken át bérelt várbeli lakását, hogy a róla annyi odaadással gondoskodó tanítványához közelebb legyen. Egészségi szempontból szükséges napi sétáját úgy intézte, hogy valamelyik növendéke kíséretében Zoltán-utcai lakásáról elment a Duna parti Diana-fürdőig, hol az előcsarnokban a részére elkészített karosszékében helyet foglalva várta meg Bettelheim irodai elfoglaltságának végét. Onnan együtt mentek valami csendes vendéglőbe vagy kávéházba, ahol a Mester egyszerű, diétás vacsoráját költötte el.

1883. október 29-én egyik tanítványa dr. Jámbor Jenő kíséretében tért be a Diana-fürdő előcsarnokába. Útközben jókedvűen beszélte dr. Jámbornak, hogy a kora délelőtti órák óta milyen szorgalmasan dolgozott, s elfoglalva a kényelmes karosszéket szíves szavakkal vett búcsút kísérőjétől. Néhány perccel 6 óra után jött le Bettelheim az irodájából, s a Mestert ültében mellére hajtott fejjel, eszméletlenül találta. Az azonnal kéznél lévő orvos súlyos agyvérzést állapított meg. Volkmannt lakására szállították, és néhány órával később, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna, lesújtott növendékei által körülvéve kiszenvedett.
Volkmann Róberttel a makulátlan művészi tisztesség, a fennkölt művészi etika tiszteletű bajnoka szállt sírba.”

(Vége)

Robert Volkmann Piano Trio No 2 op 5 in B flat minor Allegro con brio
505   Ardelao • előzmény504 2017-04-06 02:19:09

Volkmann Róbert zeneszerző

2.rész

„Bécsi időzése alatt Volkmann oevre-je néhány különösen jelentős művel gyarapodott. Magyarországi emlékeinek hatása alatt készült a 12 zongoradarabból álló Visegrád; a Liszt Ferenc ösztönzésére írt zongorafantázia; Bécsben írta népszerű gordonka-versenyművét is.

Ezekben a művekben már teljes művészi kiforrottság mutatkozik. Volkmann, a nagy klasszikus-triász: Haydn, Mozart és Beethoven követője, s a Beethoven epigonok között talán ő az, aki egyik-másik művében leginkább megközelítette utolérhetetlen elődjét. Így különösen a b-moll Trió, a d-moll Szimfónia vagy a zongora-versenymű egy-egy része oly magaslatra emelkedik, mely szinte már a Mesterek Mesterének elvitathatatlanul egyedül birtokolt területéhez tartozik.

Az 1880-as évek elején Volkmann már Európa szerte ismert zenei tekintély volt, akit gyakran meghívtak külföldi zeneünnepélyek alkalmából, vagy mint megválasztott dísztagot, vagy mint szakértő bírálót. Ha módjában volt, Volkmann mindig eleget tett az ilyen meghívásoknak, melyek rá nézve mindig jelentős erkölcsi sikerrel jártak. Ilyen alkalommal ismerkedett meg Brahmsszal; a két zeneköltő között – sok rokon-vonás alapján – meleg barátság fejlődött.

1865-ben a Nemzeti Zenede – az akkori idők egyetlen komoly zeneiskolája és elismert kultúrintézménye – 25 éves fennállásának megünneplésére készült. Az intézet vezetősége felkérte Volkmannt, hogy erre az alkalomra megfelelő zeneművet írjon. Volkmann eleget tett a megtisztelő felkérésnek, és a legnagyobb magyar zeneművészek: Liszt, Erkel, Mosonyi és Reményi társaságában vett részt a Nemzeti Zenede ország-világra szóló, több napra terjedő, jubiláris zeneünnepélyén, személyesen vezényelve erre az alkalomra írt Ünnepi nyitányát (Op.50.).

Közben a csöndes, nyugodt művészi tevékenység évei folytak. Igen gyakran szerepelt Volkmann valamely kamarazeneművével a 70-es évek elején alakult Krancsevics-féle vonósnégyes-társaság hangversenyein. Érdekes szokása volt Volkmannak, hogy mikor valamely művét játszották, ő maga is helyet foglalt a dobogón, s vagy a primáriusz vagy a gordonkás mellé ülve hallgatta végig darabja előadását.

1875-ben Volkmann a létesítendő Országos Magyar Királyi Zeneakadémiához kapott meghívást. Liszt Ferenc kívánságára, aki az állami zeneintézet elnöki tisztét volt betöltendő, Trefort Ágoston kultuszminiszter Volkmannt a zeneszerzés tanszékével kínálta meg. Volkmann a megtisztelő meghívást elfogadta, és még ugyanabban az évben megkezdte tanári működését. Nem volt pedagógus a szó szigorúbb értelmében; inkább tanácsadó vezetője, irányítója volt növendékeinek, akikre úgy vigyázott, mint a gondos kertész fejlődő palántáira. Különösen a szertelenségektől óvta tanítványait; a benne lakozó puritán egyszerűséget, a művészi igénytelenséget igyekezett elültetni növendékei gondolkozásába. Szerény eszközökkel értékeset alkotni: ez volt művészi jelszava. Ha valaki tanítványai közül szertelenül nehéz szólamot írt valamely hangszer részére, azt szelíd gúnnyal rótta meg: „Azt hiszi talán, hogy ezt a munkáját a filharmonikusok fogják előadni?”

A zeneakadémián az első években csak zongorát és zeneszerzést tanított. Minden zongorás növendék zeneszerzést is tanult; a zeneszerzők viszont a zongoraórákra is tartoztak járni. Kezdőket egyáltalán nem vettek fel; minden felveendő növendéknek úgy elméleti, mint gyakorlati vonatkozásában megfelelő készséggel kellett bírnia,
Igen érdekes volt Volkmann eljárása a felvételi vizsgákon. A táblára pl. valami vonós-négyes tétel első négy ütemét írta fel. A felvételre jelentkezett növendékkel az adott témát leíratta, s azt kívánta, hogy a vizsgázó folytassa, szője tovább a kezébe adott fonalat. Aki a feladatot elfogadhatóan megoldotta, fel volt véve; aki azonban meg se tudott mozdulni, azt a Mester jólelkű szavakkal eltanácsolta a zeneszerzői pályáról. Azt azonban, hogy a jelentkező ismeri a brácsa részére előírt altkulcsot, annyira természetesnek találta, hogy nem is tartotta szükségesnek megkérdezni.

Ezt az eljárást Volkmann a felvett növendékekkel szemben is gyakorolta. Az is szokása volt, hogy az elméleti tanulni valók elvégzése, a házi feladatok korrigálása után arra utasította a növendékeket, hogy hangjegyfüzetjüket vagy kottapapírost elővéve, pl. szonáta –témákat komponáljanak. Megtörtént az is, hogy az óra elején kétszer négysoros strófájú költeményt írt a táblára, s azt mindenkinek meg kellett zenésítenie. Mily örömet sugároztak még hajlott korában is tiszta égszínkék szemei, ha valaki igazán ügyesen oldotta meg a kérést! „Das hätt, ich mir so ähnlich gedacht” - (Ezt én is ilyenformán gondoltam volna) – a legnagyobb dicséret volt. Szigorúan azonban azokat se korholta, akik elügyetlenkedték a dolgot, „majd máskor jobban sikerül”, ezzel vigasztalta a gyengébbeket.”

(Folyt. köv.)
504   Ardelao 2017-04-06 02:17:21

202 évvel ezelőtt, ezen a napon született Volkmann Róbert zeneszerző (1815.IV.6. – 1883.X.30.).

Ebből az alkalomból idézem Szabados Béla zeneszerzőnek, a Magyar Királyi Zeneakadémia tanárának (1867.VI.3. – 1936.IX.15.) a „Mesterről” szóló megemlékezését, amely „A Zene” c. folyóiratban jelent meg, 1933.XI. 15-én (XV. évf. 4. sz.).

1.rész

„A 19. század negyvenes éveinek elején idegen születésű, fiatal muzsikus érkezett Pest városába. Vác felől, a Hont-megyei Szemerédről jött Stainlein grófné ajánlóleveleivel, kinek birtokán egy évig – mint a fiatal grófkisasszonyok zenemestere – működött. Az ifjú művész Volkmann Róbert volt, aki mint oly sok nagynevű pályatársa, otthagyta szülőföldjét, a szászországi Lommatschot, hogy megfelelő érvényesülési lehetőségeket keresve megtalálja azt a helyet és környezetet, mely alkotási vágya kielégítésére a legkedvezőbbnek ígérkezik. Volkmann Róbert nálunk találta meg második hazáját. Csekély megszakításoktól eltekintve, több mint negyven évig élt Budapesten, munkásságának csaknem minden komoly értékét itt alkotta meg; jogos és méltányos tehát, ha magunkénak valljuk őt – mint ahogy ő is magyarnak érezte magát – és emlékét hálás szeretettel ápoljuk és ünnepeljük.
1841-ben, amikor Volkmann Pest városában letelepedett, a magyar főváros társadalma és művészi kulturáltsága még erősen idegenszerű volt. A hivatalos körökben még nagyban járta a latin; a nemesség és művelt polgári elem túlnyomóan német nyelven társalgott. Ám a nemzeti irodalom lángelméi már ott állottak őrhelyeiken; a magyar nyelv teljes kivirágzása útban volt. Volkmann ugyan nem tanult meg magyarul, de az évről-évre jobban előtörő nacionalista mozgalom hullámai őt is magukkal ragadták, s opus 3-al jelzett F-dúr triójának utolsó tétele már határozottan magyaros jelleget árul el.

Volkmann egyébként csakhamar becsült és kedvelt tagja lett Pest zenei társadalmának. Szoros barátságot kötött Erkel Ferenccel, a Doppler és Thern testvérekkel és szívesen látott vendége lett a zenekedvelő arisztokrata és polgári társaságnak. A nemesebb veretű házi zenélés, a kamarazene kultiválása abban az időben aránylag sokkal jobban el volt terjedve, mint manapság s Volkmann, kinek művészete a legnemesebb tradiciókban gyökerezett s aki később a beethoveni szellem egyik elismerten leghivatottabb őrzője és ápolója lett, hálás és elismerő közönségre talált Pest lakosságának széles rétegeiben.

Az 1848-as év lázas mozgalmai Volkmannt is kizökkentették nyugalmas munkálkodásaiból. Idegen létére szívvel-lélekkel a magyar igazság mellé állott; a nemzetőrségbe is belépett, s alighanem jó katonának bizonyult, mert nemsokára tizedessé léptették elő. A szabadságharc leveretése s a nemzeten erőt vett letargia azonban Volkmannak is fájdalmas gondokat okozott. A zeneművészet iránti érdeklődés csaknem egészen megszűnt; a nagy nemzeti gyász lehetetlenné tette a zenés előadások, hangversenyek tartását és látogatását. Volkmann nehéz anyagi helyzetbe jutott és ilyen körülmények közt elvállalta a pesti zsidó hitközség orgonista állását.

Ebben a nehéz, nélkülözésekkel terhes időben alkotta Volkmann egyik legjelentősebb munkáját: a híres b-moll Triót. E Liszt Ferencnek ajánlott mű mélységes értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy külföldi bírálói komolyan hajba kaptak rajta. A b-moll Trió azonban tűzálló, nemes anyagból készültnek bizonyult. A közönség mindjobban elismerte szépségeit, s végre diadalmaskodott az a vélemény, hogy a mű méltóan állítható a kamarazene irodalom legnagyobb alkotásai mellé.

Egy ilyen értelmű, elismerő bírálat békítette ki Volkmannt családjával, mellyel valami anyagi kérdés miatt a zeneköltő komolyan összezördült. Évekig nem érintkezett családja tagjaival, akik a messze idegenbe vándorolt rokont már elveszettnek hitték. Volkmann Róbert annak idején pappá szentelt idősebb fivére a Trió kiadója által értesült fivére hollétéről, s néhány levél váltása a különben is csak félreértésből származó haragot teljesen eloszlatta.

Volkmann munkakedve és munkabírása egyébként, úgy látszik, fordított arányban állott anyagi jólétével és kényelmével. Igazolja ezt a következő eset, melyet Volkmann gyakran elmondott barátainak és növendékeinek. A b-moll Trió általános, bel- és külföldi sikere után Heckenast Gusztáv, az ismert kiadó és Volkmann egyik legjobb barátja, szerződést kötött Volkmannal, aki kötelezte magát, hogy az akkori időkben igen tekintélyesnek mondható évjáradék ellenében átengedi Heckenastnak időközben készült szerzeményeit.

Egy év múlva maga Volkmann könyörgött barátjának a szerződés megsemmisítéséért, mert az elmúlt tizenkét hónap alatt olyan vígan és jól élt, hogy nem jutott hozzá a sok szórakozástól a komponáláshoz. A gondtalan anyagi helyzet kényelmessé, sőt, lustává tette a zeneköltőt.

A mind szélesebb körben megnyilvánuló külföldi elismerés ösztönözhette Volkmannt arra, hogy 1854 márciusában lakóhelyét Bécsbe helyezze át. De, bár Bécsben tárt karokkal fogadták a már kitűnő hírű zeneköltőt, s a legelőkelőbb zeneművészek tüntették ki barátságukkal, pesti környezetét és régi barátait nem tudta elfelejteni. Nagy titokban le-lerándult Pestre, és mindig nehéz szívvel tért vissza bécsi otthonába. Bár a múlt gazdag tradícióinak ápolásában kiváló osztrák fővárosban, a zeneművészet e Mekkájában, Volkmann sikert sikerre aratott, mégsem volt ott maradása. Négy évig küzdött Volkmann ezzel a különös nosztalgiával, míg végre 1858 őszén újra Pestre költözött.”

(Folyt. köv.)
503   Ardelao 2017-04-03 09:36:51
„A Zeneakadémia falai között nevelkedő fiatalság köréből egy zenei ezermester kerül ki 1900-ban. Az élénk tekintetű, gyors észjárású fiatalember kitűnően zongorázik, gordonkázik, nagyszerűen játszik hárfán és orgonán, megbízható szóló-, kamara- és zenekari játékos; a zeneelméletet, a zeneszerzés legbonyolultabb tárgyait és a zene történetét, esztétikáját kiválóan tudja, és lelkesen magyarázza. A nagyműveltségű muzsikus közkedvelt tagjává válik a főváros zeneéletének. . . . . . ”

Így indul el Siklós (Schönwald) Albert pályafutása, aki 75 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el, Budapesten.

Falk Géza „A magyar muzsika mesterei” című könyvében írja le Siklós Albert (1878-1942) sikeres pályafutásának a történetét.

„Siklós 1878-ban Budapesten született. Korán megnyilvánuló zenei, később matematikai és festői tehetsége zavarba ejti a gondolkodó szülőket. A zene taníttatását minden esetre megkezdik. Így már 6 éves korában zongorázni tanul, 13 éves, amikor a gordonkajáték tanulását is megkezdi. 1896-ban kerül az Akadémiára, ahol Koessler professzor a mestere. Az Akadémia komoly követelményű stúdiumai mellett egyetemi hallgató is, és a két Főiskolán egyidejűleg végez. Külföldre utazik, zenei ismereteit és általános műveltségét bővíti. Visszatérése után két zeneszerzői ösztöndíjat (Volkmann- és Liszt-díj) nyer el, majd a Fodor-iskola tanára lesz. 1909-ben kerül az Akadémia tanári karába. Előbb elméletet, hangszerelést és partitúraolvasást, később (1917-ben) zeneszerzést, magyar és egyetemes zenetörténetet, esztétikát és karéneket tanít.

Pedagógiai és zeneszerzői munkásságát hivatalosan is elismerik. 1912-ben már rendes tanárrá, 1919-ben a Nemzeti Zenede bizottsági, 1920-ban a Zeneművészeti Tanács tagjává nevezik ki, 1925-ben a Kormányzó „Signum Laudis” -szal tünteti ki. 1926-ban a Nemzeti Zenede és a Székesfővárosi Zenetanfolyam miniszteri biztosa, 1933-ban törvényszéki zenei szakértő, 1934-ben az Irodalmi és Művészi Tanács és 1937-ben a Zeneszerző-szövetség igazgatósági tagja lesz.

Elismerésben gazdag életét pedagógiai, írói és zeneszerzői sikerei ékesítik. Mint tanárt és előadót tisztelik növendékei és hallgatói (a Népművelési Bizottság „Szabad Egyetemén”, rádióban, nyilvános szemináriumi előadás-sorozatokban, stb., stb.). Mint szakírót olvasóinak hatalmas tábora becsüli. („A Zene” szerkesztője, számtalan cikk és zeneelemzés írója). A tankönyvíróra pedig a tanuló ifjúság és a zenével foglalkozó művelt nagyközönség tekint fel igaz elismeréssel. (Összhangzattan, Ellenponttan, Formatan, Hangszereléstan, Partitúraolvasás könyve, Zeneesztétika, Harmonizálás könyve, Zenei Lexikon, Magyar zenetörténet, Zenediktálás stb., stb.).
Mint zeneszerző igen sokat alkotott. Nagy technikájú és gazdag hangszín-világú művészete, amely a Wagner-Strauss-Mahler-stílusból indult ki, mind közelebb kerül a magyar muzsikához. A századvégi zenei nyelvezetben feloldódó lírája, humora és hangfestői készsége előbb a magyaros, majd a magyar zene kohójában izzik, míg végre eljut a ma zenéjéhez.”
502   Ardelao 2017-03-26 09:53:36

Kassai István - a kiváló, Liszt-díjas zongoraművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja (sz.: 1959. március 26-án) – a mai napon tölti be 58. életévét.

Elévülhetetlen érdemei közé tartozik – többek között – Mosonyi Mihály zenei múltjának a felkutatása, dokumentálása és népszerűsítése, zongorára írott műveinek CD-re vétele és megjelenítése. (Véleménye szerint Mosonyi Liszt és Erkel mellett a magyar zenei romantika legjelesebb képviselője volt.)

De szólnunk kell Weiner Leó összes zongoraművének a felvételéről, azokról a felvételekről, amelyek Volkmann Róbertnek a magyar vonatkozású zongoraműveiből készült válogatásról készültek, Hubay Jenő hegedűre és zongorára írt szerzeményeinek az összkiadásáról, továbbá Erkel, Bartók és Kodály műveinek további lemezfelvételeiről. Ezek elkészültét is neki köszönhetjük.

Kassai István tagja az Erkel Ferenc, Hubay Jenő és Lajtha László Társaságnak. Erkel Ferenc zongoraműveinek a stúdiófelvételéért 1990-ben megkapta a Magyar Rádió Nívódíját.

További munkájához sok sikert és jó egészséget kívánok!
Isten éltesse sokáig!
501   ladislav kozlok • előzmény500 2017-03-25 10:38:51
Eddig még nem volt jobb Rusalka vagy Jenufa a vilagon mint Beňačkova muvészno.
Popp és Grúberová után a legjelentosebb szlovák sopran.
A cseh televízio Art programja este 8 ora 20-kor Boito Mefistofeles-ével tiszteleg a muvésznonek.
www.ceskatelevize.cz/art/
Beňačková Margitot és Helénát is énekli. Ez a legendás San Franciscoi felvétel.
500   ladislav kozlok 2017-03-25 10:23:14
Ma unnepli 70.-dik szuletesnapját Gabriela Beňačkova.
499   Ardelao 2017-03-22 23:07:24

Körmendi Klára zongoraművésznőnk ma ünnepli születésnapját. (1944.március 22.)
Isten éltesse őt sokáig!
498   lujza • előzmény497 2017-03-17 02:17:22
Érdekes interjú! Néhány részlet itt van belőle magyarul:
http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/2017/03/16/christa_ludwig_elmondja_miert_nem_muveszet_az_opera/
497   Haandel 2017-03-16 18:34:58
Christa Ludwig (* 16. März 1928 in Berlin)

«Nie wieder Sängerin!»
496   Búbánat 2017-03-10 12:00:16

Emléktábla Romhányi Józsefnek

http://www.budapest13.hu
2017. március 9. |

A XIII. kerület Hegedüs Gyula utca 15. számú ház homlokzatán, a költő egykori lakhelyén felavatták a 96 évvel ezelőtt, 1921 március 8-án született Romhányi József író, költő, műfordító emléktábláját, amelyet a XIII. Kerületi Önkormányzat és a ház lakói közösen állítottak az érdemes művésznek.

Az ünnepi eseményen – mások mellett - Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő, a kerület díszpolgára emlékezett a ma is népszerű pályatárs életútjára, költészetének eredetiségére, máig ható értékeire.
495   Búbánat 2017-02-28 17:22:35
Születésnapi beszélgetés Szinetár Miklóssal – interjú

HÁROM FELVONÁS

MAGYAR IDŐK, 2017. FEBRUÁR 26. VASÁRNAP 11:36 Hanthy Kinga

SZINETÁR MIKLÓS AZ ÚGYNEVEZETT MODERNSÉGRŐL, A KULTURÁLIS GETTÓKRÓL ÉS A KÍNAI KONYHÁRÓL

„A legnagyobb kulturális intézményeket vezette, megkapott minden művészeti elismerést. Szabadon járkált a műfajok között is, talán ezért nem tudták szekértáborba sem fogni. A 85 esztendős Szinetár Miklós együtt szereti ugyanis a savanyút az édessel.”
494   Búbánat 2017-02-10 11:25:38

„Nekem mindig ez marad a Ház” - Szinetár Miklós 85

Várhegyi András, 2017.02.08. 13:16, FIDELIO.HU

„Pályája és személye elválaszthatatlan az opera műfajától, az Operaház örökös tagja, ahová mindmáig hazaérkezik. Túlzás nélkül a hazai operajátszás élő legendája, aki rendezőként és színházcsinálóként hat évtizedet is meghaladó pályát tudhat maga mögött. Szinetár Miklós február 8-án ünnepli 85. születésnapját.”


„- A rendezésről nagyon fontos elmondani, hogy alig több mint százéves szakma. A színház kétezer évig megvolt nélküle, az opera öt-hatszáz évig. A rendezők többsége is mást ért alatta. Az egyik rendező számára az a legfontosabb, hogy ki hova áll. Emlékszem, volt olyan Così fan tutte-rendezésem, ahol hosszan magyaráztam a két művésznek, hogy miről szól a darab, és mi a dolgok mögöttese, mire az énekes megkérdezte, hogy rendben, de hova álljon. Azt válaszoltam: nem mindegy? (Nevet.)”

„– 2015 októberében a Cinema Szinetár című est adott alkalmat visszatekinteni a pályán eltöltött hat évtizedre. Ön az egyetlen hazai rendező, aki tizenkét operafilmet jegyez – köztük az 1963-as Éjszakai repülést –, ami az egyik központi eleme volt az estnek.

– Akkoriban szinte forradalminak számított, hogy a televízió operafilmet készítsen. A filmnek végül nagy sikere lett, a zeneszerző, Luigi Dallapiccola el volt ragadtatva, és az ő közbenjárására meghívtak alelnöknek a Cannes-i Televíziós Fesztivál zsűrijébe, ahol az esemény megkoronázásaként az én filmemet is levetítették versenyen kívül. Noha még nagyon kezdetleges technikával készült, a legnagyobb értéke kétségtelenül az, hogy olyan nagy művészek maradhattak meg általa, mint Ilosfalvy Róbert, Simándy József, Radnai György vagy Házy Erzsébet.

– Házy Erzsébetet említette, akivel együtt ösztöndíjasként került az Operaházhoz.

– Ez volt az intézmény első ösztöndíjas csapata 1951-ben. Négyen voltunk ösztöndíjasok, rajtam kívül még Házy Erzsébet, Melis György és Gáncs Edit, aki Németországban csinált karriert. Később aztán rengeteget dolgoztunk együtt, a legtöbb rendezésemben szerepeltek.”

„– Ön miben lát ma nagy lehetőséget?

– Az Operaház jelenlegi vezetésének hallatlan érdeme, hogy sikerült elérni azt, hogy az Erkel Színházban tömegek vehessenek részt opera-előadásokon. Úgy gondolom, ez egy hatalmas lehetőség a műfaj népszerűsítésében, amivel muszáj élnünk.”

Szinetár Miklós következő rendezése, A cigánybáró, március 24-től lesz látható az Erkel Színház színpadán.
493   Haandel 2017-02-05 09:16:00
Magisch sinnliche Klänge: die Sopranistin Leontyne Price (1/2)
05. Februar 2017 | 15:05 | Ö1

Der erste von zwei Sendeterminen anlässlich ihres 90. Geburtstags präsentiert diese künstlerische Ausnahmeerscheinung des 20. Jahrhunderts ausschließlich in Opern von Giuseppe Verdi.

(2/2) - 19. Februar 2017 | 15:05 | Ö1

Wikipedia
492   Ardelao 2016-11-19 00:33:32

Dalos Lászlóra emlékezve ….

Dalos László, Aranytollas és Táncsics Mihály-díjas hírlapíró, író, költő, Nádasdy Kálmán-díjas operafordító és zeneszövegíró, ma lenne 92 éves.

Mondják, minden akkor és úgy történik, amikor és ahogyan annak lennie kell, merthogy életünk eseményeit az univerzum nagy karmestere előre meghatározza. Mégis fájlalom, hogy Dalos Lászlóval csupán életem harmadik harmadában kerültem személyes ismeretségbe. Egyik írása kapcsán nem hagyott nyugodni egy téma, amelyet mindenképpen vele szerettem volna megvitatni. Telefonszámát egyik barátomtól kaptam meg, aki közölte, hívjam csak fel nyugodtan a szerzőt, mert nagyon kedves, közvetlen ember, bizonyára örömmel veszi, ha kérdésemmel megkeresem.
Hát így, egy hosszú telefonbeszélgetéssel kezdődött a barátságunk.

Amikor először látogatott el hozzánk, meglepődtem: az ajtóban egy magas, szikár, szép tartású úr állt (akkor már túl volt a nyolcvanon). Nem látszott rajta a kor. Kezében egy üveg vörösbort szorongatott, hiszen csak nem állít be üres kézzel oda, ahová meghívást kapott… Halk szavú, végtelenül kedves, természetesen viselkedő ember volt, akit családom is azonnal nagy rokonszenvvel fogadott.

Azután beszélgetni kezdtünk. Szó esett mindenről, zenéről, irodalomról, színművészetről, a magyar nyelv helyes használatáról, Pausztovszkijról és az orosz nyelv szépségeiről. Röpültek az órák. Szándékosan írom, „röpültek”, mert Dalos László arra is gondosan ügyelt, hogy ott, ahol azt a magyar nyelv megengedi, az „ö” hangot használja. Így elkerülhető, hogy beszédünk unalmas mekegéssé váljon.
Elmondta, mennyire bosszantja őt, ha egy magyarról azt állítják, magyar származású. Aki Magyarországon született, magyar apa és magyar anya gyermekeként, az magyar, bárhová vesse is a sors.
Dalos László imádta Puccini „Bohéméletét”. Mesélte, gyermekkorában egyszer megkérdezték tőle otthon, miért sír. Ő azt felelte: „Mert meghalt a Mimi.” A mai napig bánom, hogy nem hallgattuk meg együtt ezt az operát, pedig remek felvételeim vannak róla.

Pereg a film, az emlékeké …. Közvetlenül a születésnapja előtt, 2008. november 18-án szerzői est a budavári Litea Könyvesbolt- és Teázóban: Lőte Attila olvas fel részletet Dalos László „Nemecsek a Lánchídon” című, 2004-ben megjelent könyvéből és verseket „A vén budai hársfák” címmel, 2008-ban kiadott, kötetből. Ebben a „fészbúkozó”, „esemesező”, félszavakat dadogó világban, a könyvesbolt „teázójában” alig akad talpalatnyi hely, tömve barátokkal, jó ismerősökkel, érdeklődőkkel, irodalomkedvelőkkel.
Dalos Lászlót sokan szerették.

Azután rendeztünk odahaza is egy amolyan szűk körű író-olvasó találkozót. Ült a fotelban, és készségesen válaszolt a neki feltett kérdésekre, őszintén, egyszerűen, ugyanakkor érdekfeszítően. Azok, akiknek már nem jutott hely a kanapén és a székeken, a szőnyegen ülve hallgatták őt. Büszke volt hírlapíró mivoltára. Újságíró bárki lehet, de a hírlapíró magasabb minőség!
Meg volt győződve arról, hogy még sokáig, legalább 95 éves koráig fog élni. Úgy tűnik, az égi zenekarban a nagy karmesternek ennél korábban volt szüksége a lélek és a szavak zenéjének értő megszólaltatójára.

Még ma is fülemben cseng Dalos László egyik mondata, amelyet másoktól ma egyre ritkábban hallani: „Gyerekeim, nekem olyan szép életem volt!”

Részlet: Dalos László „Patikai csöndet kérek” c. „Nemregényéből”

„Öreg barátom, közel a nyolcvanhoz, mindig meglep valamivel.
A minap például meggyőzően fejtegette: mindannyiunk életében sok volt a baj, bánat, keserűség, s a minket ért számtalan rosszról ki-ki listát készíthetne.
Ám ugyanígy összeírhatná a már nem fiatalok több korosztálya azt is, mennyi öröm, kedvesség, szépség, egyáltalán mennyi jó jutott osztályrészükül. Kinél erre, kinél arra billen a mérleg.
Igen ám, de, mint mondja, ő most kitalált egy harmadik listát! Arról: mennyi rossz nem történik meg velünk …
Sorolni kezdte a magáét. Tessék, csak néhány a hosszú sorból:
Kiskorában nem érte utol a gyermekparalízis. Soha nem veszítette el az eszméletét. Nem volt tüdőgyulladása. Nem vágták föl a hasát. Nem vált belőle alkoholista, nikotin rabja, kábítószeres. Nem kellett katonáskodnia. Soha nem emelt fegyvert senkire. Nem cipelték el „malenkij robotra” (mert mindig megszökött!), hogy az északi sarkkörön túl kössön ki. Nem ült a Hatóság pincéjében, ama hatvanas számú ház alatt. Nem volt szívinfarktusa. Nem került viharba vitorlással a Balaton közepén. Nem …
Folytatta. De már nem is figyeltem rá; a magam harmadik listáját kezdtem írni.”
491   Búbánat • előzmény490 2016-09-30 10:22:27
"Arckép" - Medveczky Ádám karmester

Bartók Rádió, 19.00-19.30

Szerkesztő: Katona Márta

Ism. hétfő, 9.30
490   Búbánat • előzmény475 2016-09-30 10:19:31
Kultúrvacsora – Medveczky Ádám 75 éves

Kulturvilag.blogstar.hu
Alma
2016.09.14.

„Medveczky Ádám 75. születésnapja alkalmából, illusztris és hagyományteremtő estét rendeztek, melyen a karmester, korábbi volt főzeneigazgató, a hazai operaélet egyik legjelentősebb dirigense, átvehette az eddigi munkásságát megörökítő, átfogó képanyaggal illusztrált riportkönyvet.”

A Csúri Ákos, újságíró, író által készített riportkönyv, a „Megszólal a néma pálca” megmutatja a karnagy emberi arcát, gondolkodását, hitét. Olvasmányos képet kapunk életének sarokpontjairól, a családi zenei örökségről és értékrendszeréről egyaránt.

Az opera színpadán kis éttermet és oldott hangulatú vacsorát varázsolva, méltó keretet adtak a köszöntésnek és hoztak össze a magyar színpadi, színházi és filmes élet kiemelkedő alakjai számára, akik méltó példaképei lehetnek a ma felnövekvő művész generációnak.

Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója és Dr. Kucsera Tamás Gergely, a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára köszöntője után, a könyv szerzőjével, Csúri Ákossal karöltve köszöntötték Medveczky Ádámot, aki a könyv mellé egy ifjúkori Hunyadi-hangfelvételt is kapott.

Az Opera két énekese kedvenc áriáival kedveskedett az ünnepeltnek, de a mester maga is zongora elé ült és korát meghazudtolóan tökéletesen játszott.

A szeptember 11-én, vasárnap megrendezett első Operavacsorán, a karnagy köszöntésére összegyűltek a Nemzet Színészei, a Mozgókép Mesterei, a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai, a Nemzet Sportolói és az Opera Mesterművészei valamint Medveczky Ádám családja. A megjelentek között volt a teljesség igénye nélkül: Jókai Anna, Marton Éva, Molnár Piroska, mindenki Bors nénije, Haumann Péter, Jankovics Marcell, Szakonyi Károly, Szemadám György és Tordy Géza is.

Játéka alapján állíthatjuk, hogy kedvenc mondása, hogy addig vezényel zenekart majd, míg zongorázni is tud, azt ígéri, hogy még jó pár évig örülhetünk kimagasló szerepléseinek és dirigálásainak.

Isten éltesse őt még nagyon sokáig!”

489   ladislav kozlok 2016-09-18 09:25:04
Anna Netrebko ma 45 éves. Isten éltesse a muvésznot sokáig.
488   Haandel • előzmény487 2016-09-17 19:00:21
Fritz Wunderlich ARD Mediathek

- - - - -

FRITZ WUNDERLICH - Complete Deutsche Grammophon Studio Recordings

Int. Release 09 Sep. 2016
32 CDs
487   Haandel 2016-09-16 16:34:14
1966 / 2016: Fritz Wunderlich, seine Nacheiferer, seine Nachfolger (zum 50. Todestag)
7 Tage Ö1


Tochter Barbara Wunderlich im Interview

Der große Sänger im Bild - ganz privat


Wikipedia
Fritz Wunderlich (* 26. September 1930 in Kusel; † 17. September 1966 in Heidelberg)
486   ladislav kozlok 2016-09-16 08:39:59
Ma 50 éve, hogy megnyitották a Metropolitan Opera új épuletét a Lincoln Centrumban. Az operának 4400 alkalmazotja van, 300 milio dollár az évi koltségvetéd, ebbol kb. a fele privát ajándékok.
Leggyakrabban jatszott operák - La Boheme, Carmen,La Traviata, Aida.
485   smaragd • előzmény484 2016-09-11 12:16:44
Most találtam, talán ezzel az írással le is zárhatjuk, ezt a dolgot, azaz a "Kinyílott a pitypang" dalcím felhasználását nem zenei célra:

2000

Hozzáteszem hogy Kemény Egon 1953 után is komponált gyermekeknek óvodai és iskolai előadásra is dalokat, további nagyzenekarra és gyermekkarra írt szviteket.
484   smaragd • előzmény481 2016-09-10 16:15:12
Már régóta várom, hogy ezt valaki szóvá tegye.
Azt, hogy "ellopta", nem mondanám, de tény, hogy jogosulatlanul használta a teljes, pontos címet,tehát nem kinyílt vagy nyílik, stb szókapcsolatban.
Szerzői jogi szempontból is lehetne vizsgálni, okozott-e kárt evvel a szerzőknek.
Amennyire értesülve vagyok, egy bizonyos érzet kifejezésére alkalmazta, ami kellemes, tiszta és gondtalan.
Ebből a szempontból nézve az mutatkozik meg, hogy Kemény Egon-Dalos László: "Kinyílott a pitypang" (1952) című dalának dallama a közönség egy részének máig fülében cseng, vagy ismerős a címe.
Igazi sláger volt generációkon keresztül, szívesen énekelte felnőtt és gyerek.
A hiba szerintem ott van, hogy - tudomásom szerint -Kerényi Imre soha, sehol nem említette a szerzők nevét és nem utalt a cím alatti - szerzői jogvédelem alatt álló - dalra.
Ezt a hibát bármikor jóváteheti.

Kemény Egon-Dalos László:
Kinyílott a pitypang"

(A pitypang annak idején a köztudatban nem irtandó kerti gyom, hanem tavasszal viruló, vidámságot keltő növényke volt.)
  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház

CSAJKOVSZKIJ: A diótörő

17:00 : Budapest
BFZ Próbaterme

Bíró Ágnes, Tuska Zoltán (hegedű), Kostyál Péter, Sipos Gábor (brácsa),
Kertész György, Sovány Rita (cselló), Jóföldi Anett (altfuvola), Bazsinka József (tuba), Polónyi Ágnes (hárfa), Ivanyickaja Irina (zongora)
"Vasárnapi kamarazene"
SOSZTAKOVICS: Adagio (A tiszta csermely című balettből)
LAURENT BOUTROS: Amasia
TORU TAKEMITSU: Toward the Sea (I. The Night, II. Moby Dick, III. Cape Cod)
ANDY EMLER: Tuba Stone
CSAJKOVSZKIJ: d-moll vonósszextett („Firenzei emlék”), Op.70

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Fejérvári Zoltán tanítványai
ELMARAD

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián" Botvay Károly tanítványai

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia

Gaál Dániel, Pelle Fanni, Hadobás Gergely, Madarasi Szabolcs, Kóta Donát, Blaskovics Bence (cselló)
Taraszova Brigitta (zongora)
"Kertész Ottó növendékeinek cselló tanszaki koncertje"
POPPER: 22. etűd
J.S. BACH: 3. (C-dúr) csellószvit, BWV 1009 – Gigue
DAVIDOV: 2. (a-moll) csellóverseny, op. 14 – 1. tétel
POPPER: 10. etűd
J.S. BACH: 3. (C-dúr) csellószvit, BWV 1009 – Courante
LALO: d-moll csellóverseny – 1. tétel
POPPER: 20. etűd
CRUMB: Csellószonáta – 1. tétel
SCHUMANN: a-moll csellóverseny, op. 129 – 1. tétel
POPPER: 20. etűd
LUTOSŁAWSKI: Sacher-variációk
HAYDN: 1. (C-dúr) csellóverseny, Hob. VIIb:1 – 3. tétel
J.S. BACH: 6. (D-dúr) csellószvit, BWV 1012 – Prélude
BUKINYIK: f-moll etűd
POPPER: 12. etűd
J.S. BACH: 6. (D-dúr) csellószvit, BWV 1012 – Prélude
KABALEVSZKIJ: 1. (g-moll) csellóverseny, op. 49 – 1. tétel

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Perényi Miklós (cselló), Spányi Miklós (csembaló)
J.S. BACH: 1. (G-dúr) csellószvit, BWV 1007
g-moll prelúdium és fúga, BWV 885
g-moll szonáta viola da gambára és csembalóra, BWV 1029
G-dúr szonáta viola da gambára és csembalóra, BWV 1027
D-dúr prelúdium és fúga, BWV 874
D-dúr szonáta viola da gambára és csembalóra, BWV 1028

18:00 : Budapest
FUGA Budapesti Építészeti Központ

Zétényi Tamás (cselló)
J.S. BACH: Szóló szvitek BWV 817, 997, 1002, 1013 (ZÉTÉNYI Tamás átiratában)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: Bohémélet

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Jevgenyij Koroljov, Anna Vinnitskaya, Ljupka Hadzigeorgieva (zongora)
Concerto Budapest
Vezényel: Keller András
J.S. BACH: Karácsonyi oratórium, BWV 248 – Pastorale
J.S. BACH: d-moll háromzongorás verseny, BWV 1063
J.S. BACH: A-dúr zongoraverseny, BWV 1055
J.S. BACH: c-moll kétzongorás verseny, BWV 1060
J.S. BACH: c-moll kétzongorás verseny, BWV 1062
J.S. BACH: f-moll zongoraverseny, BWV 1056
J.S. BACH: C-dúr háromzongorás verseny, BWV 1064

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Kristóf Réka, Mester Viktória, Kovácsházi István, Sebestyén Miklós, (ének)
Kántor Balázs (cselló), Bizják Dóra (zongora)
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Hamar Zsolt
KODÁLY: Két ének - mély férfihangra zenekarral
KODÁLY: Fölszállott a páva - változatok egy magyar népdalra
KODÁLY: Jézus és a kufárok - vegyeskarra
KODÁLY: Békesség-óhajtás - vegyeskarra
KODÁLY: Szonatina csellóra és zongorára
KODÁLY: Budavári Te Deum

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Kiss-B. Atilla, Beéri Benjámin, Ninh Duc Hoang Long, Patak Zita (ének)
Dóczi Áron
Symphonia Fantasia
Vezényel: Ménesi Gergely
CORELLI: g-moll (Karácsonyi) Concerto grosso Op. 6 No.8
HÄNDEL: Messiás - He shall feed his flock
CSAJKOVSZKIJ: Diótörő - szvit
FRANCK: Panis Angelicus
BIZET: Agnus Dei
SCHUBERT: Ave Maria
DONIZETTI: Szerelmi bájital - Nemorino románca
ADAM: Cantique de Noël
19:00 : Győr
Evangélikus Öregtemplom

Joanna Kamenarska (hegedű)
Akadémia Klasszika Salzburg
Művészeti vezető: Bényi Tibor (gordonka)
GEMINIANI-CORELLI: d-moll “La Folia” Concerto grosso No. 12
HÄNDEL-HALVORSEN: g-moll Passacaglia
J.S. BACH: E-dúr hegedűverseny, BWV 1042
MOZART: G-dúr “Milánói” szimfónia, KV 156
Tobi Reiser - népzenei gyűjtése
A mai nap
történt:
1865 • Schubert "Befejezetlen" szimfóniájának bemutatója (Bécs)
született:
1749 • Domenico Cimarosa, zeneszerző († 1801)