vissza a cimoldalra
2018-08-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61026)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3665)
Lisztről emelkedetten (914)
Plácido Domingo (705)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1003)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2841)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (761)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1466)
Franz Schmidt (3168)
Élő közvetítések (7357)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (545)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4331)
Beethovenről - mélyebben (682)
Kolonits Klára (1075)
Jules Massenet ! Ki ismeri ? (303)
Wagner (2609)
Opernglas, avagy operai távcső... (20130)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

Fórum - Lehár Ferenc (frushena, 2007-04-30 17:39:30)

   
636   Búbánat • előzmény635 2018-07-28 23:03:33

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXIV.)

"GIUDITTA" IV.

A bécsi Staatsoper-beli premier Lehár és művének diadala volt, de a megjelent  lelkes kritikák között akadtak olyanok, melyek akár konkrét bírálatokat is megfogalmaztak az új dalműről. Az egyik ilyennek a szerzője nem volt más, mint Ernst Decsey1924-ben ő írta a legelső Lehár-életrajzot –, aki nem tartozott sem a brutálisan gáncsoskodók, sem az ájuldozó, parttalan feldicsérők közé; nem is akart mást, csak a saját mércéjével kívánta a Giudittát megmérni.

A Giuditta-premiert követően megjelent kritikájában („Der Esel Aristoteles” – „Arisztotelész, a szamár”– Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1934. I. 27.) először a Knepler és Löhner kitalálta cselekményről fejti ki meglátásait:

 „Egy szép madárkalitka-kereskedőné Afrikába szökik egy katonatiszttel, a katonatiszt a szolgálat okán elhagyja őt - máshová helyezték -, a hölgy átnyergel a szabad szerelem mesterségére, egy varietében működik mint sztár és konzumhölgy, majd egy római szeparéban összetalálkozik a katonatiszttel, aki végleg búcsút vesz tőle. Ezt kissé elkasírozzák azzal, hogy ebben a Giudittában többféle emberfajta vére keveredik, s ettől oly vad; vére átkozott, sőt ááátkozott, s tönkreteszi a férfiakat. A pompás rendezés láttán az ember megfeledkezik erről, nem is veszi igazán komolyan az egészet. Ám végül csak észrevesszük, mennyire talmi az egész: a sláger - a Du bist meine Sonne –fölött ez olvasható a zongora-kivonatban: Kedves Richardomnak szeretettel ajánlom ezt a hetedik Tauber-dalt! Ferenc.

Sok minden kiderül ebből! A zeneszerző – s ez emberileg becsületére válik – barátjára, Tauberre gondolt, s nem annyira arra az alakra, amelyet Taubernek ábrázolnia kell. S a cselekmény sem egy katonatiszt sorsát kívánja ábrázolni, hanem egy Tauberre szabott szerepet kíván a nagyszabású női szerep ellenpontjaként létrehozni: a cselekmény ürügy, a cél a Tauber-dal létrehozása.”

Decsey a továbbiakban a Giuditta zenéjéről is kifejti véleményét:

Lehár tehetsége két irányban is elkápráztatja az embert. Kedveli az egzotikus helyszínek aromáját, a szerelem forró tájainak fülledtségét; ezen a hőmérsékleten virágoznak ki kantilénái: Octavio dala, Giuditta szerelem-motívuma A-dúrban, s Michele, a férj fájdalmas tercekre épülő motívuma, Lehárnak talán legszebb ötlete; aztán Giuditta szinkópa-ritmusú, kromatikusra pácolt átok-motívuma, s az Olyan forró ajkamról a csók narkotizáló E-dúr keringője. A partitúra ugyan inkább mozaik, semmint építmény, ám Lehár mégis motívumszerűen dolgozza fel ötleteit s valódi megmunkálására törekszik; áll ez arra is, ahogyan megteremti a tripoliszi couleur locale-t: arabos melizmákkal, váltakozó harmóniákkal, kasztanyett-ritmusokkal. Érezni, hogy kötelezettséget vállalt, s ezt teljesíteni igyekezett, tehát finomabb technikai eszközökkel élt: olyan komponista módjára, aki érzi, hogy lassan megsápadnak ifjonti ötleteinek üde orcái.”

Decsey végül közvetlenül és bizalmasan fordul a zeneszerzőhöz:

Elképesztő a melodikai adottságod, legyőzöd vele a hallgatót, s szellemnek híjával lévő ügyekre pazarolod kincseidet. Hiszen éppen az a baj, hogy ezt olyan tehetségesen csinálod; egy tálba öntöd az igazit és a hamisat s olyfajta gyengéd kulturhabarékot hozol létre, melyet megéljenez az a Bécs, mely gúnyolta Anton Brucknert…”  S a Giuditta ügyében erre a következtetésre jut: „… a Giuditta operett, szerelmes, nagyszabású, káprázatos, nagyratörő, hol bájos, hol meg ostobácska operett. De hogy zenés komédia lenne? Miért nem azt írt Lehár?”

Ám Lehár nem írt többet: operát sem, de operettet sem.  A zeneszerző úgy vélte: „A Giudittával a tudásom legjavát adtam!” --- S aki 1935. április 30-án hatvanötödik születésnapját ünnepelte, már csak vajmi keveset komponált. Lehár úgy érezte: elfáradt.

Decsey így folytatja:

„Tulajdonképpen imponáló: harmincöt esztendeig várt Lehár erre a pillanatra, harmincöt esztendeig ez a győzelem volt élete célja. Amit első operája, a Kukuška, el nem érhetett, bárhogy igyekezett is, azt szinte könnyedén elérte utolsó operettje, a Giuditta: meghódította az Állami Operaházat, s megszerezte annak fényes eszköztárát. Több mint harminc operettnyi kerülőt tett meg, míg ideért. A legbiztosabb módja az ideálok megvalósításának, ha az ember túlszárnyalja őket. Lehár írta az operetteket, egyiket a másik után, fokozta, bővítette, finomította a műfajt, külföldön a legtöbbet játszott osztrák szerzőként szerzett hírt s nevet, ő képviselte Ausztriát Párizs és Port Said, az Észak-fok és a Jóreménység foka között – hát be lehetett volna-e csukni előle a reprezentatív bécsi Operaház kapuit? Meg aztán kezére járt a kor is. Mennél több megérthetetlen opera született, mennél több atonalitás eredt vajúdó öléből, annál inkább Lehár kezére játszott ez a kor: mert ő a zsongító, az édes ízű, a dúdolható, a háromszoros újrázást követelő, telt házakat vonzó Lehár-melódiák ura!”

Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében rámutat: Decsey szavai arra is rávilágítanak, miért is sugároz egyre-másra olyan Lehár-operettekből merített számokat a rádió és a televízió, amelyek már régóta nem szerepelnek a színpadokon: a zeneszámok tulajdonképpen függetlenek a mindenkori színpadi cselekménytől. Persze ugyanabban a szellemben fogantak, ám önálló életet élnek. a csúcspontjukat a „Tauber-dalokban” érik el…. Tauber oly káprázatos művészettel tagolta a dallamokat, hogy a lehetetlen is lehetségessé vált: a hallgató elsiklott a szöveg ostobasága felett.

Richard Tauber és Jarmila Novotna már egy héttel az ősbemutató után hanglemezre énekelte a Bécsi Filharmonikusok – gyakorlatilag tehát az operazenekar – kíséretével és Lehár vezényletével a Giuditta legfontosabb számait. A felvétel alapján képet alkothatunk a premierről, az pedig – tudjuk – nagy siker volt. S a bécsi Állami Operaház ezután, 1938. március 7-ig bezárólag, még száznegyvenszer előadta a művet, ami egy „első osztályú temetéshez” képest, ahogy egy helyütt jellemezték, meglehetősen látványos siker.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

"GIUDITTA" V.

Lehár Ferenc hatvanéves kora után érkezett el sikereinek csúcsára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy 1933-ban a Francia Becsületrenddel tüntették ki. 1934. január 20-án került sor az utolsó bécsi bemutatójára. A Staatsoperben bemutatott zenés komédiát, a Giudittát három hónap alatt két operaház is műsorára tűzte: a bécsi bemutató után, 1934. április 8-án a budapesti Magyar Királyi Operaház adta elő.

Csodálatra méltó alkotókészsége mellett Lehárt csodálatos teherbíró-képesség is jellemezte, még a harmincas évek közepén is. Lehár:Ha nem csinálok semmit, fárasztom magam. És mivel az én koromban nem szabad kifáradni, dolgozom.” („Lehár Ferenc élete.” A Zene, 1941)

A pesti bemutatót Lehár vezényelte. A premier előtt így nyilatkozott: „Életem egyik célja teljesült: darabor írtam, melyet egymásután két operaház mutat be.” (Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve – Zeneműkiadó, Budapest, 1959)

A Pesti Napló zenekritikusa, Tóth Aladár, így ír a Giuditta pesti bemutatója után:  

„Az operett, a háború előtti bécsi operett jellegzetesen a polgári középosztály teremtménye… A Melanie-valcert éppen úgy dúdolta a suszterinas. mint maga Ferenc József őfelsége… Lehár ebbe a valcervilágba született bele. És ha valaki tovább tudta szőni ennek a világnak a valcerálmát, akkor elsősorban Lehár volt az… Megváltás, hogy akad művész, igazi melegszívű, finom művész, aki lelket önt az olcsó szórakozásba. Aki lehajol hozzá, hogy felemelje, aki mindazt, ami a félérzések világában még muzsikára szomjazik, nemesen ívelő, harmonikus melódiákkal itatja… És ott egy Lehár szabadítja fel az érzéseket. De a legnagyobb szerencse, hogy Lehár olyan valódi tehetség, aki maga is fel tud szabadulni, miközben alázatosan szolgálja publikumát, egyben észrevétlenül, simán, könnyedén felépíti saját poétikus világát.” (Pesti Napló, Tóth Aladár, 1934. április 10. )

/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/

 

(Folytatom)

635   Búbánat • előzmény634 2018-07-12 00:03:27

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXIII.)

"GIUDITTA" III.

Mennél inkább közeledett az ősbemutató napja, annál több szó esett a sajtóban a „nagy Lehár-szenzációról”; „hadijelentések” érkeztek a bécsi Állami Operaházból, mintha valóban életre-halálra menő küzdelemről volna szó. „Ezúttal semmi nem segít! Hiába ismeri az ember az udvari vagy a kormánytanácsosokat, semmit nem ér, ha az ember akár Richard Tauber nővére szabónőjével van jóban, mégsem lehet már két hete jegyet kapni… Annyira telt a telt ház,  hogy – ha hihetünk az Operaház körül burjánzó pletykáknak – sok száz schillinget is megadnak egyetlen ülőhelyért.” (Forrás: n.n., Giuditta bei Tage (A Giuditta nappal), Illustrierte Kronen Zeitung, Bécs, 1934. I. 19.)

A bécsi Állami Operaházban valóban annyira elkelt minden jegy, hogy a legtöbb reménnyel kecsegtető, leginkább bevált kapcsolatok is csődöt mondanak. Régóta nem tapasztaltunk ehhez hasonlót a bécsi színházakban, s a jelenség messze túlmutat az esemény társadalmi jelentpségén. Kifejeződik benne az opera közönségének az az érzése, hogy szokatlan, mondhatni szimbolikus jelentőségű eseményről van szó: Lehár bevonul az Operaházba!... Lehár az életidegen, de udvariasan öntudatos művész alázatával viseli el az Operaház nem remélt kegyeit… Esztétikai és logikai megfontolásból éppen ezekben a napokban ajánlatos visszaemlékezni Lehár udvarias, á, hajlíthatatlan határozottságára, amivel kitart e zenei és lelki forma önmaga teremtette stílusa mellett. A Friderika magaslatára érkezvén, be sem vallott vágyakozással, de több mint indokolt igénnyel elvárhatta, hogy megtiszteli őt az Operaház. Így áll hát előttünk a belcanto Lehárja, a csillogó és mosolygós szerelmi melódia alkotója, ama szikrázóan színes tenordallamok mestere, vagy – ahogyan szakmai körökben mondják: a Tauber-dalok mestere. Ez a Lehár, a gyengéden bimbózó dallam, a vágyakozásteli szerelmes dal Lehárja a mai osztrák lélek elidegeníthetetlen része.” (Forrás: „Die Grosse Lehár-Sensation (A nagy Lehár-szenzáció), Eiener Allgemeine Zeitung, Bécs, 1934. I. 15.)

Örömmel állapíthatta meg a mester a bemutató estéjén, hogy nemcsak Bécs, Ausztria és Európa, hanem az egész világ odafigyelt azokban az órákban a Bécsi Állami Operaházra: százhúsz adó sugározta az öt földrészen szerteszét a bemutató dallamait.

Valóságos diadalmenet volt a premier. A közönség, a köztársaság elnökével és a kormány tagjaival az élen, véget nem érő tapssal követelte a ráadásokat, éltették Lehárt, és elhalmozták virágokkal meg babérkoszorúkkal.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatni fogom, továbbra is a Giudittáról…)

 

634   Búbánat • előzmény632 2018-07-01 22:27:27

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXII.)

"GIUDITTA" II.

Lehár Ferenc – (1932. év): „egy szép ischli augusztusi napon, két öreg barátom, Paul Knepler és dr. Löhner idehozott nekem egy szcenáriumot és egy kész első felvonást, hogy olvassam el. A környezet és a cselekmény annyira megragadott, hogy még az éjjel nagyjából feljegyeztem Giudittám legfontosabb motívumait, ha csak vázlatos formában is.” (Forrás: Lehár über seine „Giuditta” – Lehár a Giuditta c. művéről – Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1934. I. 7. )

Az új darabnak a címe eleinte nem Giuditta, hanem Giulietta lett volna.

A rendező személye Max Reinhardt lenne.

Lehár Ferenc: „Nem tudom, mi az értelme, mi a célja a híreszteléseknek, melyek szerint olyan anyagi nehézségek merültek fel, melyek megakadályozzák művem, a Giulietta előadását a Grosses Schauspielhausban. Ha ezek a hírek igazak volnának, alighanem tudnék róla. Csak annyit tudok, hogy itt, Berlinben, állandóan lefoglalnak a Hercegkisasszony próbái (A hegyek ura c. átdolgozott változatról van szó), melyet a Nollendorf- színházban készülnek előadni. Mind a mai napig ahhoz sem jutottam hozzá, hogy hangszereljem, pláne, hogy befejezzem új művemet. Azóta, hogy Salzburgban tárgyaltam Reinhardttal, semmiféle új szakasz el nem kezdődött… Újra csak azt hangsúlyozhatom: a Grosses Schauspielhausban előbb az Alt-Heidelberg-darab amerikai változatát mutatják be, utána pedig a Giuliettát. Minden más híresztelés téves.” (Forrás: Franz Lehár über seine „Giulietta”. Gespräch – L. F.  A Giuliettáról. Beszélgetés – Neues Wiener Journal Bécs. 1932. IX.14.)

Azonban a Rotter-fivérek társulata csődbe jutott és elmenekültek Liechtensteinbe. Ezzel egyelőre füstbe mentek Lehár tervei.

Azonban hamarosan újabb fordulat következett be, mégpedig a bécsi Állami Operaház jóvoltából. Ennek élén álló Clemens Krauss karmester korábban már bemutatta ott Johann Strauss Egy éj Velencébenjét (1929), Heiberger Operabálját (1931) és Suppé Boccaccióját (1932) – és 1934. január 20-án pedig színre került Lehár Giudittája!

Lehár Ferenc: „Nagy örömmel és sok szeretettel dolgoztam… és ugyanolyan műgonddal fordultam a hangszerelés felé – amit az Operaház gazdag és nagyszerű zenekara el is várhat -, mint amennyi figyelmet szenteltem az énekhangok hatásos kezelésének és a téma választékosságának. Novotna művésznő Giudittaként megkapta a maga keringőjét – Olyan forró ajkamról a csók; Richard Tauber a maga áriáját, s kettejük D-dúr duettje mintegy vezérmotívumként húzódik végig a partitúrán.” (Forrás: Lehár über seine „Giuditta” – Lehár a Giuditta c. művéről – Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1934. I. 7. )

Lehár Ferenc: „Alighanem ez a legnagyobb szabású partitúra, amit valaha írtam. Azt hiszem, elmondhatom: a Giuditta a legérettebb művem, s annyi szeretettel dolgoztam rajta, mint talán soha még… Oktalan kérdés, hogy a Giuditta vajon opera-e, vagy operett. Egyik sem a szó szokványos értelmében. A Paganini, a Friderika és A mosoly országa óta olyan stílusban írok, melyet zenei alkotásaim számára a legalkalmasabbnak érzek, és soha nem törtem a fejemet azon, melyik műfajba sorolható ez vagy amaz művem. Vannak a Giudittában az operára emlékeztető komoly jelenetek, ám akadnak benne a cselekményből adódó vidám képek és mulatságos jelenetek is… boldog voltam, hogy harmincesztendős zeneszerzői munkám után megadatott nekem: művemet a bécsi Állami Operaház klasszikus színpadán mutatják be, s a legkiválóbb művészek énekelnek benne a leghíresebb zenekar kíséretével.”  (Forrás: Franz Lehár über seine „Giulietta”. Gespräch – L. F.  A Giuliettáról. Beszélgetés – Neues Wiener Journal Bécs. 1932. IX.14.)

Lehár Ferenc: „Bármekkora legyen is a feladat, öreg barátom, Marischka – akit megbíztak a darab rendezésével – a rá jellemző lelkesedésnek és fanatikus munkabírásnak hála – megbirkózik vele. Sokszínű az öt kép palettája – az első képben a kikötő tarka világa, a harmadikban a katonai tábor élete, s mindenekfelett a negyedik kép, ahol Giuditta az Alcazarban lép fel, egy nagy észak-afrikai város mulatójában, az egyidejű balettel; a tervezőművészek és az Operaház maga sem fukarkodtak a színekkel. A legmélyebb hálával gondolok mindazokra, akik oly sokat fáradoztak művem érdekében.  (Forrás: Lehár über seine „Giuditta” – Lehár a Giuditta c. művéről – Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1934. I. 7. )

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatni fogom, továbbra is a Giudittáról…)

633   Búbánat • előzmény632 2018-06-11 22:11:04

Az előbbi beírásomból lemaradt:  az  eredeti lapszámból ismertetett  cikkben  láthatjuk/olvashatjuk Lehár saját kézírásának lenyomatát is:

keze írásával lejegyezve a kottapapírra:  pár ütemnnyi kottafej a  Giudittája dallamára, mely fölé és kottasorok közé  magyar nyelvű üdvözlő sorai:  

„A Pesti napló olvasóinak Karácsonyra!

1933 Lehár Ferenc”

632   Búbánat • előzmény631 2018-06-11 10:58:06

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXI.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- IV.

"GIUDITTA"

 

PESTI NAPLÓ - 1933 december 24.

"Amivel Lehár Ferenc bevonul a bécsi operaházba"

A világhírű zeneszerző a „Pesti Napló"-ban ismerteti új daljátékát, „Giuditta”

Bécs, december 23.
(A Pesti Napló bécsi szerkesztőségétől.)

Lehár Ferenc mostanában kétszer is otthont cserélt: ugyanakkor, amikor új művével bevonul a bécsi Operába, elhagyta a bécsi Belváros közelében fekvő szép nagy városi lakását és kiköltözött Bécs egyik külső városrészébe, Nussdorfba, ami Bécsnek olyan vidéke, mint Budapesté Mátyásföld. Lehár megvásárolta azt a kis kastélyt, amelyben Schikaneder lakott, — aTheater an der Wien egykori igazgatója, aki Mozart operáit először játszatta — egy gyönyörű barokk palotácskát, hatalmas lovagtermekkel, nagy boltíves lakószobákkal, óriási kert közepén, amely most persze fehér hóréteg alatt pihen. Ide, a fényesen világított és jó meleg Lehár-kastélyba, amelynek minden szobájában egy-egy zongora áll és mindenütt elszórva fekszik a kottapapír és az élesre hegyezett ceruzák egész légiója, nem hallani semmit az uccai járókelők korcsolyacsörgetéséből, a  Nussdorf mögött emelkedő dombokra igyekvő síelők és ródlisok buzgó sportolásából; nagy, teljes a csönd itt, a művész egyedül lakik a feleségével és azokkal az élő és élettelen tárgyakkal, amelyek, melódiáin kívül, elfoglalják és szórakoztatják: óriási dolgozószobájában, amely valaha nagy lovagterem lehetett, aranyozott kalitkában két hangosan dalolgató kanárimadárral, — egy kis lepkével, amelyet a múlt héten ő maga fogott és amelynek étkezésére és napi ellátására úgy ügyel fel, mint anya a gyermekére — egy óriási hordóban kis aranyhalacskáira, amelyeket a Nussdorf mögött lévő hegyekből egyenesen idevezetett vékony sugarú kis forrás táplálgat és egy játékszobával, amelyben billiárdasztal áll három golyóval és egy dákóval, de olyan helyzetben, mintha ebben a pillanatban hagyták volna rajta abba a játékot. Lehár a munka után itt szokott billiárdozni — egyedül. És ugyanebben a szobában, egy asztalon áll a francia »boule« nevű szerencsejátéknak kicsinyített mása, amelyben kilenc szám közül kell eltalálni, hogy melyikre ugrik a megpergetett gumilabda, és titokban itt van a roulettgép is, harminchat vörös és fekete számrovatkájával és titokzatos zérójával. Lehár Ferenc, a nagy művész szemérmességével és naivságával vallja be, hogy gyakran játszik ezeken a szerencsét hozó apparátusokon, — de mindig egyedül.

— Legalább mindig nyer a Mester, —jegyezzük meg, amire Lehár titokzatosan mosolyog.

A kastély egyik oldalszárnyában, amelyet Lehár »atelier«-nek nevez, egész kis Lehár-múzeum van berendezve: színlapok, koszorúk, arcképek, szalagok, egy üvegszekrényben a zeneszerző összes kitüntetései, díszoklevelek, bizonyítványok, elismerések, egy tökéletes múzeum ez, amelynek minden egyes darabja egy példátlan sikerű pálya bizonyítéka, amely azonban közvetlen összeköttetést tart fenn az élettel is.

Egy aranylemezt mutat Lehár Ferenc, amely arról számol be, hogy 1929. november 17-én Berlinben egy napon nem kevesebb, mint 9 műve került előadásra. És boldog örömmel mutatja azokat a vonatkozásokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Lehár Ferenc magyar, mindig annak érezte és mindig is annak tartotta magát.

Mutat például kicsi gyermekkorából egy bekeretezett irkalapot: abból a korból való, amikor nem tudott még más nyelven, csak magyarul és miután édesapját, aki katonakarmester volt, elhelyezték Magyarországból, neki is németül kellett tanulnia: ezen az irkalapon az ilyen szavak
»Stundenplan«, »ungarisch«,  nem a helyes németséggel, hanem hosszú »á«-val vannak írva: a kis Lehár Ferenc gyermekes írásával. így:
»Stundenplán«, »ungárisch«.

Mutat azután egy családi képet, amelyen együtt van lefotografálva Brauch  Ferenc, az ismert budapesti  nagyhentes gyermekeivel, akikről kiderül, hogy édes unokatestvérei. És végül ott büszkélkedik az arcképek között Horthy Miklós egy fényképe, kedves ajánlással, — de távolról sem az újabb időből, amikor már Magyarország kormányzója lett, hanem abból a korból, amelyben még együtt szolgáltak a »Mária Terézia« nevű hajón, amelynek Horthy Miklós volt a kapitánya és Lehár Ferenc a tengerészzenekar karmestere.
 

A beszélgetés természetesen elsősorban és főképpen az új daljáték, a »Giuditta« körül forog.

— Tegnap kezdődtek meg a próbák, — mondja mosolyogva és alig leplezett büszkeséggel Lehár. Január 14-ére van kitűzve a bemutató, de lehetséges, hogy az előadást csak egy-két hónap múlva fogjuk megtartani.
... És máris siet és egy hatalmas mappából, amelynek legalább tíz kiló a súlya, egymásután szedegeti elő a »Giuditta« egyes számainak partitúráit és megmutatja ezeket a sűrűn teleírt kottalapokat, amelyeken olyanok a Lehár kemény ceruzával írt halvány kottafejei, mintha gyöngyökkel volnának telehintve.

Példátlanul rendszerető és pedáns ember Lehár: külön kis kartonlapra apró köröket rajzol fel, mielőtt komponálásba kezd, minden kör egy-egy zeneszámot jelent: a körbe beleírja, hogy mikor készült el a zeneszám megkomponálásával, és a hangszerelés befejezése után vörös ceruzával átszínezi a kört és belejegyzi a hangszerelés napját is. A »Giuditta« íve már teljesen vörös: kész a munka, december 7-e az utolsó dátum rajta.

Kérdezzük Lehárt, mikor szeret a legjobban dolgozni? Azt feleli, nevetve: »mindig«. Nem ül le, sem zongora, sem íróasztal mellé, hanem folyton dolgozik, azért van mindegyik szobájában zongora, kottapapír és ceruza, hogy dolgozhasson, akárhol, akármikor, amikor csak kedve telik benne. Naponta 14 órát. Látszik is ezen a friss, mozgékony és rendkívül kedves ifjú-öreg úron, hogy nincs is más öröme, mint a munka.
És talán, ami nála ezzel egyértelmű: a siker.


Nekem is voltak olyan ideim, — mondta egy meghatott percében Lehár Ferenc amikor nem volt olyan sikerem, új operettjeim után nem kapkodtak úgy mint most, dalaimat nem énekelték az egész világon. Minden alkotó életében vannak átmenetek, és nekem is volt néhány évvel ezelőtt egy korszakom, amelyben nem voltak olyan nagy sikereim, mint mostanában. Akkor te voltál az egyetlen, aki kitartottál mellettem, aki hittél bennem, aki mondtad és írtad, hogy jó az, amit csinálok és őszintén szólva: tartottad bennem az önbizalmat. Én ezt sohasem felejtem el neked és örökre hálás maradok ezért neked most is, az én nagy sikereim idején is, amikor a bécsi Opera készül új daljátékomra.
 

...Meghatottan hallgatom a nagy zeneszerző kijelentését. Ilyen szavakra, ilyen érzéseikre csak egy igazán nagy ember képes. Csupa elragadtatás, ahogy új művéről beszél.
— Olyan stílusban van írva, mint valamennyi legutolsó munkám. Lírai daljáték, erős szituációkkal, nagy drámai mozgalmakkal. Két éve dolgozom rajta. Egy asszonynak, Giudittá-nak az élete történetét mutatja be. Hallatlanul izgat engem ez az élet és remélem, a közönséget is érdekelni fogja. Öt képből áll a cselekmény: az első egy délvidéki kikötővároskában játszódik le. Délnek egész fénye és pompája, minden tüze és vadsága jut kifejezésre ennek az asszonynak a vérében és a temperamentumában. Egy madárkereskedő felesége Giuditta, bizonyos tekintetben ő is kalitkába van zárva. Ott él a férje mellett és nem ismeri a szerelem nagy titkait. — csak álmodozik róla. Ekkor jelenik meg Oktavio, egy kapitány, aki a századával Afrika felé igyekszik és a kikötővároskában akar hajóra ülni. Oktavio és Giuditta megismerik és megszeretik egymást. Giuditta életében először ismeri meg a szerelem nagy misztériumát, elhagyja házát és férjét és hajóra ül Oktavioval. A második kép Afrika északi partvidékén játszódik, egy kis helyőrségben, Oktavio villájának a kertjében. Forró szerelmi idillben élnek a szerelmesek, a tisztet azonban hirtelen a frontra küldik, a szerelem véget ér. Oktavio és Giuditta elválnak, a harmadik kép a táborba vezet, ahol Oktaviót forró sóvárgás gyötri Giudittája után. Elhagyja érte a hadsereget, szökevénnyé válik, visszarohan Giudittához, aki azonban már más férfiak karján élvezi az életet. A szerencsétlen tiszt elzüllik és egy nagyvárosi előkelő szálló éttermében bárzongoristává válik: ide kerül Giuditta egy előkelő herceg karján, mint nagyvilági nő, itt látja meg a férfit, akinek tönkretette az életét és aki iránt ismét fellángol a szerelme. De a szökevénnyé vált, tönkretett Oktavio kitér Giuditta csábításai elől, a nő elmegy a herceg karján, miközben Oktavio továbbjátszik a hotelzongorán...

— Csak nagyjából meséltem el a történetet, — mondja kipirult arccal élénken Lehár, - hogy megmutassam a helyzeteket és a hangulatokat, amelyek engem inspiráltak. Én mindig olyan szövegeket kerestem, amelyekben az alakok, a gondolatok, a helyzetek érdekeltek, irtóztam a konstruálttól, a hazug meséktől, a véletlenek találkozásától, a mindenáron való vidámságoktól. Ha a hallgató valamelyik fordulatnál meghatódik, ha egy mondatnál titokban egy könnyet morzsol széjjel, akkor én már elértem a célomat, mert az ilyen szívhez szóló érdeklődés a legfontosabb feltétele az igazi zenei élménynek.
... És a kincseivel egyáltalán nem takarékoskodó Lehár Ferenc már ül is a zongoránál és lejátssza új daljátékát. Még énekesekről is gondoskodott: Bokor Margit, a bécsi opera új, nagytehetségű magyar énekesnője markírozza Giuditta szerepét és egy fiatal olasz tenorista, a nápolyi San Carlo színház tagja énekli Oktavio partítúráját. Lehár ül a zongora előtt, tűzbejön a zenétől, a fejével int a mögötte álló művészeknek, hol az egyiknek, hol a másiknak és kezei alatt kibontakoznak a legújabb szép Lehár-melódiák.

Nyitánya nincs a darabnak, néhány taktus bevezetés után rögtön a cselekménybe vezet a zene, de azért a zenekar sem jár rosszul: az öt képet zenekari közjátékok kötik össze, amelyek a bécsi filharmonikus zenekarban úgy fognak kivirágozni, mint május végén egy csodálatos kert. A vidám bevezető számok után kerül sor Oktávió fellépésére, — nagy Tauber-ária — azután Oktávió és Giuditta találkozására: ez a hatalmas fellépés a maga misztikus, orientális színeivel és gazdag szenvedélyességével Lehár egyik legmozgalmasabb és legdrámaibb munkája. A daljáték általában nincs »átkomponálva«, az egyes számokat próza köti össze, de ez a szöveg nem tart tovább két-három percnél, úgyhogy az egész daljáték olyan, mintha opera volna, — mondjuk a régi francia operák értelmében vett dalmű, amelyekben az egyes számokat szintén két-három perces szöveg kötötte össze. A második kép főékessége egy hatalmas szerelmi duett, a harmadiké Oktávionak a katonák kórusával kísért nagy jelenete, majd Oktáviónak Giuditta után való sóvárgása. A negyedik kép a Giudittáé: ebben őneki van két gyönyörű dala balettel és női énekkarral kísérve, és ennek a képnek van azután hatalmas, drámailag felépített nagy fináléja. Az ötödik, az utolsó kép hozza a Lehár-operettekben immár tradícióvá vált Tauber-áriát, amelyet Oktávió akkor énekel, amikor a nőt az idegen herceg karján meglátja: egy csöndes, fájdalmas ária ez, olyan szép, hogy kétségtelenül utódja lesz »A mosoly országa« híressé vált szerelmi dalának. Giuditta csábítása és a bár-zongoristává vált Oktávió lemondása adják ennek a képnek és egyszersmind az egész daljátéknak a nagy, drámai befejezését. Lemondással végződik a darab, unhappyenddel, amivel Lehár itt és ezúttal is hű maradt a maga művészi elveihez.

... Órákig ült a zongora előtt a nagy zeneszerző, mögötte a kitűnő magyar énekesnő és a fiatal olasz tenorista. — egymásután énekelték a meleg, fájdalmas áriákat, a drámai mozgalmasságú duetteket és a viharos finálékat. Fáradhatatlanok valamennyien, Lehár egy pillanatra odasúg:

— Azt hiszem, a hangszereléssel is meg leszel elégedve. Remélem, sikerült új színeket, új meglepetéseket találnom.

...És amikor »még ezt«, »még azt«, »még ezt a számot«, »még azt a kórust« eljátssza és beteszi az utolsó lapot is a »Giuditta« partitúrája mögött és kipirult arccal kérdezi, hogy hogy tetszik: elragadtatásunkra csak annyit felel nagyon egyszerűen :
 

— Azért tetszik, mert talán megérezni, hogy szívből jön.

Ruttkay György

 

(Folytatom)

631   Búbánat • előzmény630 2018-06-10 11:12:24

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXX.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- III. 

 

Schikaneder és Lehár kastélya Bécsben

Bécs, 19. kerület: Hackhofergasse 18.

Bécs Nussdorf városrészében, közel a Dunához, érdekes, a 17. század végéről származó palotácska áll, melyet a sétáló elől sajnos elrejt az épületegyüttes utcai, egyszerű városi háznak látszó szárnya. Ennek bal oldalán, a csúcsíves ablakok mögött hangulatos kis kápolna található.

Aki beléphet a főbejáraton, két oldalszárnyat lát, melyek kis udvart fognak közre, s a szemben lévő három kapu egyikén át juthat el a tulajdonképpeni kastélyhoz. Mögötte nagy kert található, teraszokkal, kőmellvédekkel, fenyőkkel, rózsákkal, ápolt gyeppel, középen tavacskával. 

Az ingatlan 1802 és 1812 között Emauel Schikaneder  tulajdona volt, aki ebben az időben járt sikerei csúcsán: felépíttette, részben az egy évtizeddel korábban bemutatott Varázsfuvola jövedelméből a Theater an der Wien-t és még erre a tuszkulánumra is futotta. Mennyezetfreskói, melyek a Varázsfuvolából mutatnak jeleneteket, ebből az időből származnak. Ám színházi vállalkozásai hamarosan becsődöltek, utolsó napjait, terveivel ellentétben a kevésbé vonzó Józsefvárosban volt kénytelen leélni...

A kastélyt 1932-ben az akkor már hatvanon túl járó Lehár Ferenc vásárolta meg; részben befektetési céllal, hogy vagyonát megőrizze a gazdasági világválság idején, és ő is azt gondolta, mint Schikaneder, hogy ideális hely lesz élete alkonyának eltöltésére. Nagyon szerette házát, mindent megőrzött és gondosan ápolt. Itt írta Giuditta című operettjét.

Ám hamarosan jött a háború, aminek végét súlyos betegen, Bad Ischl-ben vészelte át. Ott kapta a hírt, hogy Bécs felszabadulásának kaotikus időszakában fosztogatók kirabolták kastélyát, kiszórták felbecsülhetetlen relikviáit, dokumentumait, mozdítható bútordarabjait... 
A nyugalmasabb Svájcban töltött rövid időszak után 1948-ban Lehár gyakorlatilag meghalni jött vissza Ausztriába, újra Bad Ischl-be. A bécsi kastélyt testvére, Antal örökölte.

Az ingatlan ma is magántulajdonban van. Egyes források szerint kis Lehár-magánmúzeum található benne, mely bejelentkezés után látogatható, bár nem találtam, hogy ezt a világhálón hirdetnék.

Utcafronti részén három emléktáblát láthat a sétáló: két egykori tulajdonosa, Schikaneder és Lehár mellett táblát kapott Richard Tauber, Lehár jó barátja, művei tenor-szerepeinek ihletője és kiváló előadója. Biztosan többször járt itt, sőt, esküvője is az itteni kis kápolnában volt... 

Lehár Ferenc emléktáblája az épület utcai frontján

Emanuel Schikaneder emléktáblája az épület utcai frontján

Richard Tauber emléktáblája az épület utcai frontján

Forrás: Zenevándor. hu  (2017. június 16., péntek)

 

(Folytatom)

630   Búbánat • előzmény627 2018-06-07 16:17:55

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXIX.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- II. 

Hétfőn Bécsben jártam, s a programok között volt még annyi időm, hogy fogtam magam és irány: Grinzing!  Az Operánál felszálltam a „D” jelzésű piros villamosra, azzal kivillamosoztam a borozóiról is nevezetes „bohém-negyedbe”; de amikor odaértem, eszembe jutott, nem érdemes kihagyni a közeli Döblinget, oda is elvisz ugyanez a villamos; elsősorban a magyar történelmi vonatkozásai érdekeltek. A nevezetes elmegyógyintézet: egy kastélyépület, ahol gróf Széchenyi István csaknem 12 évnyi gyógykezelés után 1860. április 8-án a felső szinten lévő ötszobás lakosztályában öngyilkos lett (a bejárattól balra fekvő emeleti ablakok mögött található); a 19. század közepe után Bruno Görgen elmeorvos szanatóriuma volt az akkor még vidékies, később Bécs belterületévé vált városrészben. Széchenyi emlékét emléktábla és mellszobor őrzi a gondozott parkban. Szintén ebben az épületben halt meg Semmelweis Ignác 1865-ben.  Az épületben ma kerületi bíróság működik. Egy kis virágot helyeztem el Széchenyi emléktáblája mellé.

S ha már Döblingig eljutottam, az is az eszembe jutott, hogy innen igazán nincs messze a szomszédos Nussdorf városrész,  hol a Lehár-villa található, érdemes felkeresnem azt a helyet, erre is egy kis időt rászánni. Így is tettem. Az okos telefonom szolgáltatása nyomán megkerestem a térképen a pontos címet, majd visszamentem a „D” villamos megállójába, honnan egy következő szerelvénnyel pár megállót érintve máris leszálltam a vágyott célom közelében.  A Dunával párhuzamosan haladva, de már egészen fel, szinte Bécs „tetejére”, a dombokra vitt fel a villamos, hol hamar megtaláltam a Hackhofergassét. Ez egy keskeny, kanyargós, enyhén meredek utcácska, jobbra-balra apróbb-nagyobb házak, kertes villák övezik. Befordulva ebbe az utcába, egy kis emelkedő után, a „dombtető” alatt a kanyarból előbukkant a fényképről már ismert, kívülről egyszerű, de szép  formájú és vonalú épület homlokzata: odaértem az egykori Schikaneder-palotácskához, a hátul hatalmas kertet rejtő Lehár-villa falai elé; ez az épület a neves zeneszerző egyik bécsi lakhelye volt, ma emlékét ápoló múzeum. Magát a 17. század végéről származó palotácskát a sétáló elől sajnos elrejti az épületegyüttes utcai, egyszerű városi háznak látszó szárnya. Bemenni csak előzetes regisztrációt követően, csoportos látogatással, vezetéssel van mód.

A nemzeti emlékhelyként megjelölt Hackhofergassei homlokzaton három emléktáblát láthat a sétáló: két egykori tulajdonosa, Schikaneder és Lehár mellett táblát kapott Richard Tauber, Lehár jó barátja, művei tenor-szerepeinek ihletője és kiváló előadója. Többször járt itt barátjánál, sőt, esküvője is a csúcsíves ablakok mögött rejtőzködő kis magánkápolnában volt…

Bemenni most tehát nem tudtam, így csak kívülről tekintettem meg a villát és jártam körbe, a külső falak mentén, ameddig lehetséges volt – mert maga a telek a ház mögötti kert mentén fallal elzárt terület.

Megemlítem még, hogy a Hackhofergasse 18. szám alatt található Lehár-villától nem messze, kissé lejjebb, az egyik lakóépület utca felé eső falának frontján  nagy tábla hirdeti, hogy ebben a házban lakott a másik híres operettszerző, Carl Millöcker édesapja:

Mindenesetre, egy megszervezett utazás keretében, előtte időben bejelentkezve és regisztrálva magam, feltétlenül visszamegyek még ehhez a kívülről most már feltérképezett, belülről  meg fényképekről dokumentált kis Lehár-palotácskához – amiben bizonyára a még mozarti időkre visszatekintő Schikaneder-emlékek is felcsigázzák az érdeklődésem.

629   Búbánat • előzmény628 2018-05-28 13:06:47

A Duna TV Hogy volt?!  c. műsorsorozatában tegnap került először sugárzásra az idén készített emlékműsor Lehár Ferencről.

 Az 1948-ban, hetven évvel ezelőtt elhunyt világhírű magyar komponistára, műveire, szerepekre, kitekintéssel az operett műfajára is, emlékezett a stúdióban öt ismert magyar énekművész:

Pitti Katalin, Frankó Tünde, Mahó Andrea, Peller Károly és Faragó András – az opera-, operett- és musical- színpadok jeles személyiségei.

A stúdióba meghívott művészekkel a műsorvezető-moderátor Radványi Dorottya beszélgetett; a kissé szerteszét csapongó, sok személyes gondolatot megfogalmazó, neves  művészek egymásnak adták a szót; Lehár-művekben játszott saját szerepeikről meséltek, Lehár zenéjéhez fűződő vonzódásukat említették¸hazai és külföldi teátrumok-béli, más országok nyelvén éneklésükről szóltak, és hogy az egész világon mind a mai napig a zenés színházak nem lehetnek meg Lehár-alkotások nélkül; a kései, nem happyendes művei pedig nem véletlenül, a már-már „ puccinis” zenevilágra tekintettel is, az operaházak repertoárjára is felkerülnek. Puccini és Lehár barátsága ismert: egymásnak és egymás alkotásainak kölcsönösen nagy tisztelői voltak. Kapcsolatuknak csak Puccini korai halála vetett véget.  

A szerkesztett műsorban számos televíziós, filmes Lehár- operett (színpadi előadás, koncert, stúdió) felvételének részletei villantak be – sok-sok előadóművész énekében-játékában.

A Lehár-operettek ismert vagy kevésbé ismert énekszámait színházi és televíziós produkciók felvételeiből szerkesztette össze mások mellett Gaskó Balázs.

Néhány percnyi, másodpercnyi filmkockákon feltűnt:

Maga, Lehár Ferenc:

- archív felvételen A mosoly országa című operettjéből a „Vágyom egy nő után” dallamait zongorázza, már idős korában; játéka alatt többször is a kamerába tekint

- háború előtti magyar filmhíradó archív felvételéről: magyar nyelvű riportban fejezi ki gondolatait; a következő művének alkotása, előkészületei foglalkoztatják.

Pitti Katalin (A víg özvegy)

Frankó Tünde (Cigányszerelem)

Miller Lajos (A víg özvegy)

Siegfried Jerusalem (Luxemburg grófja)

Sass Sylvia (A víg özvegy; Cigányszerelem)

Oszvald Marika (A víg özvegy; Giuditta; Három grácia)

Straub Dezső (A víg özvegy; Giuditta; Három grácia)

Bende Zsolt (A víg özvegy)

Rátonyi Róbert (A víg özvegy; A bécsi asszonyok)

Homm Pál (A víg özvegy)

Házy Erzsébet (A víg özvegy)

Domonkos Zsuzsa  (A víg özvegy))

Rost Andrea (Cigányszerelem)

Berkes János (A víg özvegy)

Németh Sándor (A víg özvegy;Luxemburg grófja)

Zsadon Andrea (A víg özvegy)

Eggerth Márta (Pacsirta)

Peter Kraus (Pacsirta; Luxemburg grófja)

Szűcs Márta és Leblanc Győző (Tavasz)

Zempléni Mária és Póka Balázs (Tavasz)

Orosz Adél és Róna Viktor (Arany és ezüst-keringő)

Felföldi Anikó, Lórán Lenke, Kazal László  (Három grácia)

Richard Tauber (Frasquita) – csak énekhang

Simándy József (Frasquita)

Kovács János (A cárevics)

Morvay Pálma (A cárevics)

Feleki Kamill (Luxemburg grófja)

Melis György (Luxemburg grófja)

Zentay Anna, Rátonyi Róbert (Luxemburg grófja)

Luciano Pavarotti (A mosoly országa)

Placido Domingo (A mosoly országa)

José Carreras (A mosoly országa)

628   Búbánat 2018-05-27 13:26:03

Ma délután a Duna Televízió műsorán szerepel

2018. május 27. vasárnap 17:00 - 18:00

 

Hogy volt?!

Lehár Ferenc

(2018) (60')

„Ezeket a dalokat minden nagymama ismeri. De az unokák közül is sokan. Azt azonban alig néhányan tudják, hogy a nekünk kedves sorok először németül íródtak, szerzőjük Puccini barátja volt és tényleg expressz sebességgel terjedtek slágerei az egész világon. A 70 éve elhunyt Lehár Ferencre és műveire emlékezik a Hogy volt?! olyan előadók segítségével, akik jó néhány kulisszatitkot is elárulnak a Víg özvegy, a Mosoly országa, a Cigányszerelem és még számos máig játszott darab mindig sikeres előadásaiból.”

Ism.: Dunaworld, 2018. június 2. szombat 07:10;

Duna Televízió, 2018. június 3. vasárnap 04:25

627   Búbánat • előzmény626 2018-05-26 23:46:22

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXVIII.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”

Mint szó volt róla, a bécsi, Lehár tulajdonában álló  bérház a Theobaldgassén idővel szűknek bizonyult a  sok év alatt összegyűlt rengeteg tárgy (kotta, fénykép, plakát, egyéb dokumentumok) elhelyezésére. Lehárnak kapóra jött, hogy Nussdorfban eladó volt a Schikaneder-palotácska. Emanuel Schikaneder, Mozart Varázsfuvolájának szövegírója 1802-ben vásárolta meg a Bécs közelében lévő ingatlant.  Manapság negyedórai villamosozással megközelítve jut el az ember Bécs belvárosából Nussdorfba; 1802-ben 12-14 kilométert kellett odafelé kocsizni a Duna folyásával ellenkező irányban. Birtokán Schikaneder palotácskát építtetett, s a legnagyobb szoba mennyezetére odafestette a Varázsfuvola alakjait. Az épület többször cserélt gazdát, s amikor az első világháború után amerikai segélyakciót hoztak létre Ausztriában, az igazgató, bizonyos Mr. Anton M. Viditz-Wild kénytelen volt túladni az ingatlanon. Lehár ezzel szemben be akarta fektetni a pénzét, s megvásárolta az épületet. Világsikerének tárgyi dokumentumai most már a nussdorfi épületre is kiterjeszkedtek.

Lehár minden bizonnyal nem volt ennek tudatában, de mégis a nemzetközi politika és a gazdasági adottságok indították őt ingatlanvásárlásra.

Kortársai találgatták, mi a szándéka a palotácskával: „Nem tudni, el fogja-e hagyni theobaldgassei stílszerű otthonát, s ezentúl egész esztendőben a Duna partján fog-e lakni… Lehet, hogy az a verzió bizonyul igaznak, mely szerint Lehár-múzeum jön majd létre az ősi termekben”  (Forrás: Videns, Das Lehár-Schlösschenn in Nussdorf. A nussdorfi Lehár-palotácska. Neues Wiener Jourmal, Bécs 1933., VI. 4.)

Feltételezhető, hogy Lehárt hasonló érzelmek indították az épület megvásárlására, mint annak idején Schikanedert. Mindkettejüknek az volt a terve, hogy oda vonuljon - ahogyan mondani szokás – nyugalomba.

Hackhofergasse 18, 1190 Wien, Ausztria

 

Österreich, Wien 19, Nussdorf, Garten des Lehár-Schikaneder-Schlössl. Von 1802 bis 1812 wohnte hier Emanuel Schikaneder

Sok mindent el lehetne mondani erről a palotácskáról; a főbejárat a Hackhofergasséra nyílik, két oldalszárnya kis udvart fog közre. A homlokzati szárny bal oldalán hangulatos kis kápolna található: csúcsíves ablakai az utcára nyílnak. Az udvaron át eljutunk a főépülethez, a tulajdonképpeni palotácskához. Három kapu vezet a pompás lépcsőházba. A palotácska mögött viszonylag nagy kert található, teraszokkal, kőmelvédekkel, fenyőkkel, rózsákkal, ápolt gyeppel. a közepén kicsi tóval, benne aranyhalas medence, melyből szökőkút buzog: csendes, elvarázsolt világ. Lehár mindent megőrzött, mindent gondosan ápolt, s így ma is sok minden emlékeztet itt mind A varázsfuvola szövegírójára, mind A víg özvegy komponistájára. Lehár egyébként nemcsak a palotácskát és a kertet vette át az előző tulajdonostól, hanem a régi személyzetet is: Amalie és Victor Scaját; mindketten még évtizedekig ott maradtak Lehárék szolgálatában.

Lehár tehát ekkorra a theobaldgassei bérház, a Bad Ischl-i villa és a nussdorfi palotácska ura volt.

 

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

 /Folytatom/

626   Búbánat • előzmény623 2018-05-18 17:15:49

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXVI.)

A bécsi rádió Európa-szerte közvetített Lehár-hangversenye

Előző bejegyzéseimben idéztem azokból a bécsi kritikákból, amelyek az operett létjogosultságát kérdőjelezték meg vagy szükségességét illetően merültek fel és ezzel együtt Lehárt érintő bírálatokat fogalmaztak meg, amelyeket a zeneszerző nem hagyott szó nélkül…; a húszas évek vége és a harmincas évek elejének gazdasági világválsága idején is, még mindig ő számított a műfaj legkiemelkedőbb alakjának. Mindemellett a közönség körében Lehár továbbra is hatalmas hírnévnek örvendett, nem úgy gondolkodtak, mint egyes kritikusok.

1931-ben a bécsi rádió európai koncertműsort szervezett Lehár Ferenc alkotásaiból címmel, amely azon túl, hogy 113 adó- és közvetítőállomás sugározta szerte a kontinensen, Lehár számtalan tisztelőjének ünnepe lett.

„A Keleti-tengertől a Földközi-tengerig, a breton falvakban csakúgy, mint valamelyik török alattvaló viskójában, örvendezhetett a világ Lehár muzsikájának gyöngyszemei hallatán. A víg özvegytől, az első sikeres operettől egészen a legújabbig, a Szép a világig összeválogatva. Kiváló művészek vállalták ezt a feladatot Lehár tiszteletére. Soha még nem csendült fel ilyen szikrázóan a Luxemburg grófja keringője, az Arany és ezüst-keringő, mint a Bécsi Filharmonikusok előadásában, akiknek szárnyakat adtak a zeneszerző dús, szinte részegítő hangzatai; soha még nem énekelték oly tökéletesen az áriákat és kettősöket, mint ahogyan Adele Kern ezüsthangján és Pataky Kálmán, az Operaház művésze hangján felcsendültek.”

(Forrás: N.N., 113 Sender übertragen ein Lehár-konzert (113 rádióadó közvetíti a Lehár-hangversenyt), Neues Wiener Journal, Bécs, 1931. XI. 8.)

 

(LXXVII.)

A bécsi theobaldgassei bérház – Lehár-múzeum

A mindennapi események ugyan csak közvetve érintették Lehárt, az Ausztriát is elérő gazdasági világválság azonban őt is arra késztette, hogy pénzét befektesse, ekkor vásárolta meg a nussdorfi (ma Bécs egyik külvárosa) Schikaneder-palotát, melyet Emanuel Schikaneder, Mozart Varázsfuvolájának szövegkönyvírója épített. Lehár tehát ekkorra a theobaldgassei bérház, a Bad Ischl-i villa és a nussdorfi palota tulajdonosa volt. 

Lehár már régóta tulajdonosa volt a Theobaldgasse egyik bérházának.

Theobaldgasse 16. szám alatt talált otthonra Lehár (1919 és 1931 között lakott itt)

Az épület tetőterében számos manzárdhelyiség volt; aki oda belépett, „egy a maga nemében alighanem páratlan világsiker tanúbizonyságait láthatta: képeket, színlapokat, karikatúrákat, okleveleket, értékes kéziratokat, a nemzetközi stagionék plakátjait, melyek szerte a világon ismertették Lehár hírét s nevét.  A falakról ránk mosolyogtak két világrész legszebb asszonyai: operettjeinek szereplői! Az elemi iskolai bizonyítvány mellett látható Battistini képe, lelkes ajánlással… Aki ebben a múzeumban jár – gondnoka maga Lehár -, úgy olvas Lehár életében, mintha valami pontosan vezetett naplóban lapozgatna. Sok száz kép varázsolja elénk a számtalan színházi este ragyogó fényét. S a falakon tenyérnyi hely sem akadt a még elkövetkezendő sikerek számára. Halomban áll ott, székekre felstószolva, az a rengeteg fénykép, amit naponta hoz a posta a ház urának a világ minden tájáról. Aggasztóan halmozódik egyre magasabbra világhírnevének papiroslecsapódása, s Lehárnak e múzeum mellett még egy másikat is meg kellene nyitnia, hogy helyet teremtsen a rengeteg néma papírnak, mely mind az ő sikeréről regél.”

(Forrás: Sales, Im Museum Franz Lehars. Eine unbekannte Wiener Shenswürdigkeit (Lehár Ferenc múzeumában. Egy ismeretlen bécsi látványosság.), Neues Wiener Journal, Bécs, 1932. I.6.)

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

Lehárnak tehát kapóra jött, hogy Nussdorfban eladó volt a Schikaneder-palotácska…

(Legközelebb innen folytatom)

625   Búbánat 2018-04-30 23:17:58

A mai születésnap-évfordulóra

Lehár Ferenc

Bad Ischlben, a Traun folyó partjánál

Lehár Ferenc 1870. április 30-án Komáromban született, s bár élete nagy részét Ausztriában élte le, mindig magyar állampolgár maradt. 1880-tól Budapesten, a Nemzeti Zenedében tanult, majd a prágai konzervatóriumba is járt, ekkoriban igen szerény körülmények között élt. Hangmester lett, majd apja zenekarába szegődött szólóhegedűsnek, 1890-től katonakarmesterként végigjárta a monarchia városait.

1902-ben Bécsben telepedett le, itteni hírnevét egy keringő alapozta meg. A fiatal Lehár Paulina Metternich hercegnő farsangi báljára, amelyen a hölgyek arannyal és ezüsttel átszőtt ruhákat viseltek, komponálta meg a mulatság résztvevőit elbűvölő Arany és ezüst című keringőjét. Még abban az évben bemutatták első operettjét, a Bécsi asszonyokat, s a siker lehetővé tette, hogy otthagyja a hadsereget.

A drótostótot már sorozatban százszor játszotta a pesti Magyar Színház, majd 1905-ben színre került legnépszerűbb alkotása, A víg özvegy. A premier kis híján kudarcba fulladt, mert a bemutatóra alig költöttek, alig próbáltak, a közönség pedig nem értékelte a hagyományos bécsi stílustól elütő művet. A Víg özvegy mégis világsikert aratott, New Yorkban 416 alkalommal játszották.

Lehár összesen 31 operettet írt, a legtöbbnek Bécsben volt a premierje, de valamennyit rövid időn belül Budapesten is műsorra tűzték. Világsikert aratott a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem és A mosoly országa című darabja, gyakran játsszák A három grácia, A cárevics, a Paganini, a Friderika és a Giuditta című műveit is.

Az operett a monarchiában és utódállamaiban a könnyű szórakoztatás alapműfaja lett, jelesei között számos magyart találhatunk (Kálmán Imre, Jacobi Viktor, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Ábrahám Pál). Lehár munkáit friss színpadi ötletek jellemezik, fantáziájával, technikai igényességével, humorával megújította a hagyományossá vált bécsi operett stílusát. Ostobácska történetek és egysíkú figurák helyett élő embereket állított a színpadra, s dallamos, fülbemászó melódiái ellenére olyan követelményeket támasztott a zenekarral és az énekesekkel szemben, amilyenekhez azok korábban nem szoktak hozzá.

1926 és 1938 között Berlinben, majd ismét Ausztriában, Bad Ischlben lakott. 1945 után Zürichbe költözött, s csak halála előtt tért vissza Ausztriába. Átélte mindkét világháborút, a huszadik század fordulatos történelmét, de hírnevével, befolyásával soha nem akart sem élni, sem visszaélni. Nem kérte Horthy közbenjárását, amikor az 1921-es királypuccsba belekeveredett legitimista katonatiszt testvérének le kellett szerelnie, s akkor sem keresett hatósági védelmet, amikor az Anschluss után a Gestapo el akarta hurcolni "hibás" születésű feleségét. Az asszonyt végül a szomszédok rejtették el és így menekült meg.

Lehár Ferenc 1948. október 24-én halt meg Bad Ischlben, egykori villája ma múzeum és a helyi színház is a nevét viseli.

https://mult-kor.hu/cikk.php?id=28728

624   Andante Spianato • előzmény623 2018-04-22 08:44:26

Így, ahogy Lehár mondja! Ő ezt már akkor is tudta! Sokan még ma sem.  A kritika....a kritikusok.... mi önmagunk...    Köszönöm. 

623   Búbánat 2018-04-21 19:17:10

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXV.)

Lehár Ferenc -  és a kritika

Otto Schneidereit Lehár című könyvében (Zeneműkiadó, 1988) úgy fogalmaz, hogy Lehár világéletében a kritika pergőtüzében állott, s írásban fejtette ki, hogyan is áll a kritikához és legfőképpen a kritikusokhoz:

Lehár Ferenc: „A kritikus azt szeretné, ha a mű szebb és jobb lenne, mint amilyen. Keresi a vezérlő gondolatot, mely az ő bonckése alatt vonagló művészt uralta, hogy aztán interpretálja. A kritikus lelki szemei előtt valami ideálisan tökéletes műalkotás lebeg, amilyen a valóságban nincs is, s aztán megvizsgálja, mennyire felel meg az adott mű ennek az ideálnak. Vagy, hogy mennyire marad el tőle… A kritika megkülönbözteti és meghatározza azokat a tulajdonságokat, melyek révén az operett kellemes avagy ellenkező hatást kelt… Ám komoly oka van annak, ha többé nem fogadjuk el, ha a műítész tanító bácsinak képzeli magát, aki jó vagy rossz jegyeket osztogat. S különben is: az a kritikus, aki a szemem előtt lebeg, ne nyargaljon valamiféle szabályokon, s ne próbáljon esztétikai elveket diktálni. Nem a szabályozás a kritika feladata, hanem az, hogy a dolgok mélyére hatoljon… Persze minden kritikus másféleképpen látja a műalkotást, aszerint, hogy milyen a neveltetése, a műveltsége, az agyműködése és a kedélye. Az egyiket a téma ragadja meg, a másikat a stílus, vagy a felépítés és a kidolgozás, vagy a kifejezés ereje, vagy valami, ami neki szívügye. Mindannyian ugyanabba a tükörbe néznek. Ám, amit meglátnak benne, az mindig a saját személyiségük, a saját beállítódásuk.”

/Forrás:  Franz Lehár: Auseinandersetzung mit meinen Kritikern. So ist es – ist es so?  (Vitáim a kritikusaimmal. Így van ez – így van-e?), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930., IV.20.

Ez nem azt jelenti, hogy Lehár elzárkózott a kritikától, s különösen nem áll ez zeneszerzői munkássága első esztendeire.  Ám mi mindent össze nem írtak akkoriban! Rengeteg újság jelent meg Berlinben, s 1912-ben, az Éva berlini bemutatója után, Lehár imigyen sóhajtott fel:

1. számú recenzió: Mily jelentős haladás a korábbi művekhez képest… végre egy valódi operett, a megfelelő engedményekkel a közönséggel szemben!”

2. számú recenzió: Sajnos, érezhető a visszaesés a korábbi művekhez képest… merő operai ambíció… Semmiféle engedmény a széles tömegek számára!

3. számú recenzió: Végre egy valóban értékes mű… a zeneszerző szerencsével törekszik a vígopera magasabb céljai felé!

4. számú recenzió: A zene remek, a könyv pocsék. A közönség el van ragadtatva!

5. számú recenzió: A szövegkönyv remek, a zene pocsék, a közönség csalódott!

6. számú recenzió: A librettó és a zene remek!

7. számú recenzió: A zene és a szövegkönyv pocsék!

Félretettem a kritikákat, és teljesen tisztában voltam azzal, hogy a muzsikám operaszerű, ám ízig-vérig operettszerű, hogy azzal a sajátos képességgel rendelkezem, miszerint egyszerre lépek előre is, hátra is, hogy a szövegkönyv és a zene egyaránt nagyszerű és pocsék, hogy a lelkes közönséget csalódás érte, míg ezzel szemben a csalódott közönség ujjongott…”

Forrás: n.n., Lehar, als Satiriker (Lehár, mint szatíraíró), Neuigkeits-Welt-Blatt, Bécs, 1919. I. 9.

S mindaz, amit az Éva kritikáinál megfigyelhetett, évről évre megismétlődött valamennyi művével kapcsolatban. Mit tehet a komponista?

Lehár Ferenc: „Ha komoly zenét írok, akkor túl operaszerű, ha komolytalant írok, akkor túl triviális. Ha slágert írok, akkor azt mondják: a kakasülőnek írok! Ha nem írok slágert, azt mondják, kifogyott az ötletekből! Ha sokat követelek az énekestől, azt mondják: elvégre nem operaénekes! Ha keveset követelek meg az énekestől, azt mondják: régebben persze minden másképpen volt, akkor az operett mesterei még gondoltak az énekesekre is! Ha az énekkarnak adok munkát, azt mondják: merőben fölösleges, senki nem figyel arra, amit azok ott fent hangicsálnak! Ha nem adok munkát a kórusnak, azt mondják: milyen pompásan zengtek a kórusok a régi operettekben! Ha hárfát alkalmazok, azt mondják: idegesítő ez az állandó ciripelés! Ha nem használom a hárfát, azt mondják: hova lett a zenekar fénye, ma oly üresen kong! Ha feltűnő helyen felcsendül egy keringő, azt mondják: egyre csak keringő! Offenbachnak bezzeg nem volt rá szüksége! Ha nem írok keringőt, azt mondják: hol maradt ezúttal a nagy keringő? Ha nyitányt írok, azt mondják: hát az meg mire való? Ez nem modern, az ember belefárad, mielőtt felgördül a függöny! Ha nem írok nyitányt, azt mondják: ez aztán könnyen veszi a dolgot, még nyitányt sem írt! Ha minden esztendőben kihozok egy új művet, azt mondják: csak irkál és firkál, ez már rég nem művészet, ez már operett-ipar! Ha nem rukkolok ki minden évben egy operettel, azt mondják: Mi  van vele: Úgy látszik, már semmi nem jut az eszébe!  Ha keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják a kritikusok: na, megállj csak, engem aztán nem fogsz behálózni! Ha nem keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják: na, megállj csak, te arrogáns fickó, majd még megemlegeted!”

Forrás: Franz Lehár: Wie soll man es all den lieben Mitmenschen recht machen? (Hogyan tegyünk kedvére valamennyi kedves embertársunknak?), Die Theater- und Musikvoche. 11. évf., Bécs, 1920.

E véleménye ellenére – vagy talán éppen, mert ez volt a véleménye – Lehár gondosan elolvasott minden kritikát műveiről, bár túl sokat nem törődött velük. „Akit soha meg nem kritizáltak, nem tudja, mennyire nem kell törődni a rossz kritikával, s mennyire a jóval.” – hajtogatta: ez volt az életelve. Hozzáállását a legpregnánsabban talán ez a mondat jellemzi: „Ahogyan a kritikusnak is csupán a lelkiismeretére szabad hallgatnia, ugyanúgy a művésznek is csak a saját művészi lelkiismeretére kell figyelnie: az a legfőbb instancia!”

 

(Folytatom)

622   Búbánat • előzmény621 2018-04-11 22:37:59

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXIV.)

Lehár Ferenc – és a „Szép a világ”

Még tartottak Bécsben, Komáromban és Budapesten Lehár születésének 60. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségek, koncertek, előadások, amikor az év végén, 1930. december 3-án, a berlini Metropol-Theater kihozta a komponista új operettjét, a Szép a világot.

A sajtó, s legfőképpen a bécsi sajtó azt terjesztette, hogy a főpróba végén valódi botrányra került sor. Lehár így vélekedett: az ilyesmit „nem kell tragikusan felfogni. Ha az emberek naphosszat próbálnak és még a bemutató napján is hajnali hat óráig tartanak a próbák, hát az alaposan megviseli a színészek idegeit. Mindenki ingerült, és olyan érzékeny, mint egy gyulladt vakbél, senki nem mérlegeli úgy a szavait, mint máskor. Ismeretes, hogy művészi szempontból annyira összeforrtam a művemmel, hogy nekem minden változtatás olyan, mintha megszentségtelenítették volna, ami nekem a legszentebb. Hirtelen észrevettem, hogy valamit változtattak a második felvonáson. Megkérdeztem, hogy ezt ki tette. Amikor megtudtam, hogy a Rotter direktor urak voltak a tettesek, dühömben azt mondtam: de hiszen ez zeneileg…  Ha nyugodtan végiggondoltam volna a dolgot, ne tettem volna ezt a kijelentést, hiszen mindenki tudja, aki csak ismer, mennyire nem vagyok agresszív. Ahogyan az már a színházakban lenni szokás, megjegyzésemet továbbadták Rotteréknek, s azok aztán agresszívek lettek velem szemben.”

/Forrás:  Lehar: Der Konflikt Lehárs mit Rotters. Wie es zum ’Krach’ kam  (Lehár konfliktusa Rotterékkel. Hogyan került sor a ’botrányra’), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930. december 28.

Ám a bemutató estéjére mindenki megbocsátott, mindenki elfelejtette az ügyet. Rotterék azon voltak, hogy a műsorfüzetben is jóvátegyenek mindent: „Ha Richard Wagner nagy teljesítményének nevezhető, hogy tíz művön keresztül wagneri és mégis minden alkalommal más legyen, akkor Lehár – ezt végre ki kell mondani – az operett Wagnere!

A mű cselekménye a „Végre egyedül” szüzséjéből ismerős lehet. Ami változott ahhoz képest: Frank Hansen báróból egy meg nem nevezett ország trónörököse lett, Dolly Doverlandot előléptették Lichtenbergi hercegnővé, aki hol hegyi vezetőnek, hol nagyzoló szélhámosnak nézi a trónörököst.

A zenének megint egyszer sok baja volt a szövegkönyv hiányosságaival, melyet - így a sajtó – „szeretetreméltó igénytelenséggel fogalmaztak meg a szövegírók”.  De valamennyi kritika ilyen vagy hasonló szavakkal zárult: „Lehárt, aki maga vezényelt, lelkesen ünnepelték”.

Ám valamiféle elvárás is hangot kapott: „Merem állítani: ha Lehár úgy döntött volna, hogy az első és a harmadik felvonást úgy kezelje, mint a másodikat, akkor bájos vígopera kerekedett volna ki a műből. A második felvonást ugyanis, akárcsak a „Végre egyedül” idején, szinte teljesen végigkomponálta. Lehár volna a legalkalmasabb arra, hogy ideális opera buffát írjon. Ez a második felvonás kötelez. Reméljük, hogy Lehár hamarosan eleget tesz ennek a kötelezettségnek. „

/Forrás: Rudolf Lothar, Lehar-Premiere in Berlin. Grosser Erfolgt seiner Oper „Schön ist die Welt”, Neues Wiener Journal, Bécs, 1930. december 7.; Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

Magyarországon a berlini ősbemutató után csak négy évre rá láthatta a hazai közönség Lehárnak ezt az operettjét: Szegedről hozta fel Pestre társulatával Sziklay Jenő színházigazgató, és a Király Színházban 1934. december 24-én mutatták be a darabot. Rátonyi Róbert Operett könyvében írja, hogy az előadás közönsége felállva ünnepelte a jobb egyes páholyban ülő Lehár Ferencet, aki lázas beteg volt, és orvosai tilalmát megszegve jött el Bécsből a premierre. Lelkesen megtapsolta Török Emilt a nyitány után.  „ – Micsoda nagyszerű karmester. S hogy érti az operettet!...”

Az előadás folyamán Lehár minden taktust együtt dúdolt a zenekarral, s néha önkéntelenül megmozdult jobb kezének mutatóujja, és parányi mozdulatokkal együtt dirigált a karmesterrel…

A premier másnapján a Pesti Hírlap így írt a bemutatóról:

„Miről is szól a Király Színház tegnap bemutatott operettje: Tulajdonképpen csak arról. hogy Szép a világ! Igaz a világ nem mindig szép, de ha van egy Lehár Ferenc, aki muzsikájával ilyen széppé tudja tenni, mint ahogy ez a nagy zeneszerző teszi, akkor magunk is elhisszük, hogy valóban … szép a világ!

Vissza Otto Schneidereit Lehár-könyvéhez: 

Bécsben, Hubert Marischka a Theater an der Wien direktora 1931 karácsonyán kihozta a Szép a világot; Lehár vezényelt, s nyilván megelégedésére szolgált, hogy megmutathatta Rotteréknek: nem szorul rájuk.

Az a bizonyos veszekedés a Szép a világ berlini főpróbáján alighanem mégis komolyabb volt, mint ahogy Lehár állította. Maga Richard Tauber volt az, aki még egyszer összefoglalta az akkori eseményeket úgy, ahogyan ő látta. E szerint kissé másképp estek a dolgok: „Lehár a Szép a világ berlini ősbemutatója idején hevesen összekülönbözött a Rotter-féle vezetőséggel, s a helyzet odáig fajult, hogy kijelentette: egyetlen művét sem engedi át többé Rotterrék színházainak. Amikor elutazott, igen rossz volt a hangulata és joggal mérgelődött… Jómagam kényes helyzetben voltam: a szívem Lehárhoz húzott, a szerződésem Rotterékhez kötött. S e szerződés szerint (1931) karácsonyán vagy egy Lehár-művet, vagy egy klasszikus bécsi operettet kellett bemutatni.”

/Forrás: Richard Tauber: „Mein Seitensprung nach 6jähriger Ehe. Warum ich ’Schön ist Die Welt’ in Wien nicht singe” , (Félrelépésem hatesztendei házasság után. Miért nem énekelem Bécsben a „Szép a világ”-ot), Neues Wiener Journal, Bécs, 1932. január 6/

Mivel Lehár nem állt kötélnek, A szerelem dala (Das Lied der Liebe), egy Erich Wolfgang Korngold által átdolgozott Johann Strauss-kompozíció mellett döntöttek. Tauber Berlinben énekelt, Lehár Bécsben vezényelte utolsó előtti operettjét. A Szép a világ 1932 márciusáig volt műsoron, s több mint 90 előadást ért meg.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatom)

621   Búbánat • előzmény620 2018-04-06 22:53:42

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXIII.)

Lehárt invitálják 60. születésnapja tiszteletére rendezendő ünnepi eseményekre szülővárosába, Komáromba ( 2/2 rész)

Lehár Ferenc hatvanadik születésnapját természetesen a szülőváros, Komárom is megünnepelte. A Komáromi Lapok című újság élénk figyelemmel kísérte a születésnapi megemlékezéssel összefüggő rendezvényeket, de hírt adott a világ különböző városaiban zajló Lehár-ünnepségekről is-

(folytatás)

1930/50. szám

„Holnap április harmincadikán, ha valaki elmegy a Baross utca és a Nádor utca sarkán az előtt az épület előtt, ahol most a Weiss-féle fűszerkereskedés van, kinek jut majd eszébe Komáromban, hogy ezelőtt hatvan évvel ebben a házban született Lehár Ferenc..., Lehár Ferenc hatvanadik születésnapjára emlékezik vissza – és vele együtt ezt az évfordulót megünneplik mindazokban a szívekben, amelyiknek kapuján Lehár Ferenc csak egyszer is bekopogott muzsikájának befogadására. Lehár Ferenc dallamait széles e világon ismerik, és az ő dallamos szíve csak adni, adni, mindig csak adni tudott az emberiségnek. Azokban az egyszerű, közvetlen dalokban, amelyek Lehár Ferenc nevét világhírűvé tették, a volt katonakarmester az emberiség jótevője lett, mert dalaival az emberek millióinak szívében békességet és boldog órákat varázsolt. Nagyobb dicsőség ez, mint akármelyik hadvezér győzelme és nagyobb dicsőség ez, mint akármelyik politikus eredménye. Büszkék lehetünk arra, hogy mindaz az érték, amit Lehár Ferenc jelentett életével az emberek millióinak, magyar földről indult el… A szülőváros büszkeségével és szeretetével kívánjuk Lehár Ferencnek a legjobbakat 60. születésnapjára.”

 

1930/52. szám

„Még néhány szó a mester 60-ik születésnapjára… Sok mai operettszerző kizárólag a tömegeknek komponál, közben nem veszik észre, hogy az örökös ’sláger’ hajhászásba elvesztik műveik egyéni jellegét. Dicséretre méltó Lehárnál, hogy míg pályája elején tényleg a tömegekre igyekezett hatni, addig az idők folyamán stílusa fokról fokra javult és bátran állíthatjuk, hogy ma ő a klasszikus operett megszemélyesítője. Operettjei mindjobban megközelítik a vígoperát. Lehár keresztül-kasul alkotó művész, igazi zseni, kinek isteni dallamai, melódiái szívből és valami, a mindennapi élet embere előtt érthetetlen vágyból, sóvárgásból fakadnak, és a dolgokat valami mindent átölelő vidám hangulatban, derűben szólaltatja meg. Ez egy hosszú harc eredménye, és ez a harc állítja Lehárt Strauss János mellé.”

 

1930/52. szám

„Theobold strasse 16. Csak egy háznak a száma – ha nem tudnám, hogy ebben a házban lakik Lehár Ferenc, talán én is nyugodtan tovább mennék, mint a többi járókelő. De így minden gondolatom csak Lehár felé irányul, akit még ebben a pillanatban nem ismerek, de pár perc múlva már szembe fogok állani vele, hogy elmondja nekem mindazt, amit az élet szép és jót, örömöt és bánatot, boldogságot, dicsőséget hatvan esztendő alatt eléje rakott… Amikor búcsúzóul szerencsét kívánok neki hatvanadik születésnapjához, feszesen összecsapja a bokáit, úgy köszöni meg, mint egy ifjú hadnagy.”

 

1930/129. szám

„Lehár Ferenc, az operettzene fejedelme, Komárom nagyszerű fia, a napokban Budapestre érkezett és ott fogja dirigálni a Friderika című operettjét péntek esti bemutatóján. Ezt az ünnepi estet felhasználja Magyarország, hogy a hírneves zeneszerzőt meleg ünneplésben részesítse. A Friderika előadása előtt Lehár Ferencet üdvözölni fogják: a kultuszminiszter helyettese, Budapest főpolgármestere, a szülőváros nevében Alapy Gáspár polgármester, a színpadi szerzők egyesületének elnöke, a színészegyesület és a Király Színház igazgatója, amely színházban aratta legforróbb sikereit.”

 

1930/130. szám

„Lehár fogadta a sajtó képviselőit: ’November végére van kitűzve új operettem premierje Berlinben – mondja Lehár – és én még távolról sem vagyok kész. Harminc nap múlva bemutató és én még hozzá sem fogtam a hangszereléshez. Folyton dolgozom, alig alszom egy éjjel két-három órát, és ha nem Budapestről volna szó, most bizony nem hagynám abba ezt a sürgős munkát. De én magyar vagyok, és ha engem Budapest hív, akkor ez mindennél fontosabb. Szombatig maradok Budapesten, a bemutató után rohanok vissza Bécsbe – dolgozni. A premier előtt, pénteken délben 12 óra 45 percre kihallgatásra vagyok meghívva a kormányzóhoz.’ Ezután új operettjéről beszél: „A berlini Metropol Theater-ben lesz a bemutatója, november 7-én. Tauber Richárd és Alpár Gitta énekli a főszerepet. «Schön ist die Welt» a címe… Most ha befejezem ezt az új művemet, akkor a «Fürstenkind» átdolgozására kerül a sor. Ennek az operettnek nagy sikere volt Budapesten, az Operaházban adták «Hercegkisasszony» címmel, de mégis azt érzem, hogy most újból meg tudnám csinálni – ezúttal jobban. Eddig 29 operettet írtam, miért ne írnék egy 30-ikat is: Tehát azt felelhetem: ha kapok egy nekem való jó szöveget – akkor igen. De nagyon nekem valónak kell lennie, tele drámai összeütközésekkel és mégis lírainak, érdekesnek és minden sablontól mentesnek. Londonban már hónapok óta adják – zsúfolt házak előtt – a Friderikát, és a Mosoly országá-nak a londoni bemutatója is már ki van tűzve április 15-re, a főszerepben Tauberrel, aki a szöveget angolul fogja mondani, csak a dalokat fogja német versekkel énekelni, akárcsak Berlinben vagy Bécsben. – Egy kérdés, Mester, boldog? – Boldog volnék, ha volna rá időm… Az én életem: munka és színház. Komponálok és dirigálok – ennyi az egész. Nekem nincs időm egy jó könyvet elolvasni, én nem érek rá vendéglőbe elmenni és ott azzal a pár emberrel, akit szeretek, elbeszélgetni – én nem jutok ahhoz, hogy egy kis utazást tegyek… Én tehát azok közé a ritka emberek közé tartozom, akik boldogok volnának,ha volna rá idejük.”

 

1930/131. szám

„Budapesti jelentés szerint a kormányzó pénteken egy órakor hosszabb kihallgatáson fogadta Lehár Ferencet, a komáromi születésű zeneszerzőt. A kormányzó különösen azokról az időkről beszélgetett el a zeneszerzővel, amikor Lehár Ferenc még mint tengerészeti karmester működött. A kihallgatás alkalmával Horthy átnyújtotta Lehárnak a magyar érdemkeresztet. Pénteken délután Lehár Ferencet Ripka főpolgármester kereste fel, és Budapest nevében fejezte ki üdvözletét a jubiláló zeneszerző előtt.”

(Búbánat megjegyzése: a 614. sorszám alatt ismertettem - idéztem - Horthy Miklós kormányzó Lehárra vonatkozó sorait az Emlékirataim című művéből , amelyben  kitér - visszaemlékszik - kettőjük barátságára.)

 

Lehár kézzel írt magyar nyelvű levele Kürthy Emilhez (Országos Széchényi Könyvtár)

„Kedves Emil bácsi!

Küldök egy ’Magyar Király-hymnust”.

Reménylem, hogy ez jó lesz.

Tisztelő barátja

Lehár Ferenc

A szöveget Jókai írta.”

 

/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/

(folytatom)

 

620   Búbánat 2018-03-30 20:41:24

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXII.)

Lehárt invitálják 60. születésnapja tiszteletére rendezendő ünnepi eseményekre szülővárosába, Komáromba ( 2/1 rész)

Lehár Ferenc hatvanadik születésnapját természetesen a szülőváros, Komárom is megünnepelte. A Komáromi Lapok című újság élénk figyelemmel kísérte a születésnapi megemlékezéssel összefüggő rendezvényeket, de hírt adott a világ különböző városaiban zajló Lehár-ünnepségekről is:

1930/4. szám

Egyik világsikert aratott operettjének előadásával ünnepli az idén jubiláló Lehár Ferencet a Komáromi Katholikus Legényegylet. A Komáromi Jókai Egyesület Lehár-ünnepélyt rendez.”

 

1930/25. szám

A szülőváros előkészületei Lehár Ferenc hatvanadik születésnapjának ünneplésére.

Tegnap pénteken Komáromban járt Donáth Jenő, a berlini Metropol Theater magyar származású kiváló karmester, aki mint Lehár-specialista külföldön évek óta sikerrel működik és éppen a mai nap a budapesti rádióban vezényelt Lehár-estet a magyar kir. Operaház zenekarának közreműködésével. Munkatársunknak alkalma volt beszélgetni vele:

’- Utazásomnak egyedüli célja az volt, hogy a Jókai Egyesület által tervezett Lehár-ünnepségekre zenei tevékenységemet felajánljam. Ezért már érintkezésbe léptem Szíjj Ferenc dr. nyug. polgármesterrel, a Jókai Egyesület ügyvezető elnökével és sikerült őt a nemes művészi célnak megnyernem. Megállapodtunk egy nagyszabású Lehár-ünnepség rendezésében. A Jókai Egyesület Lehár-estjén… kizárólag Lehár mester legkedvesebb és legnépszerűbb művei fognak szerepelni… Pozsonyban holnap a filharmonikusokkal szándékozom tárgyalni a komáromi Lehár-ünnepségekkel kapcsolatban. Pozsonyból tovább utazom Bécsbe, ahol Lehár mestert, kivel személyesen jó ismeretségben vagyok, értesítem a komáromi tervekről és egyben a Jókai Egyesület nevében is megismétlem a kívánságot, hogy a szülőváros ünnepségeinek sikerét személyes megjelenésével is garantálja… Évek óta, kizárólag mint Lehár interpretáló működök, úgy a színházakban, mint a koncerteken, valamint a rádióban is. Európa összes államaiban megfordultam már Lehár műveinek zenei ismertetésével. A berlini Metropol Theater az utolsó években kizárólag Lehár műveit adja elő. Most egy idő óta Budapesten tartózkodom huzamosabban, az ottani Lehár-ünnepségek előkészítése végett. Lehár mester hatvanadik születésnapját az egész zenei világ megünnepli majd, és ebben az akcióban természetesen Komárom, mint a világhírű mester szülővárosa elsősorban kell, hogy kivegye részét.’"

 

1930/29. szám

Szíjj Ferenc dr. a Jókai Egyesület elnöke és Környei Elek a Komáromi Lapok munkatársa levélben fordultak Lehárhoz, meghívta őt a komáromi Lehár-ünnepségekre.

Lehár válasza Berlinből jött:

„Nagy örömmel vettem kedves levelüket, de legmélyebb sajnálatra közölnöm kell Önökkel is, mint a Jókai Egyesülettel is kénytelen voltam közölni, hogy a kérdéses időben külföldi kötelezettségeim folytán már nem vagyok szabad. Bármennyire is szívem legmélyebb vágya lenne hatvanadik születésnapomat szülővárosomban tölteni, nem tehetem azt. Ezért arra kérem Önöket, hogy Komáromban valamelyik daljátékomat magam vezényelhessem. Fogadják megható megemlékezésükért szívből jövő köszönetemet és kérem, tolmácsolják azt szülővárosom közönségének is.

Őszinte hívük Lehár Ferenc”

Fülöp Zsigmond, a Jókai Egyesület elnökségi tagja, a hatvanadik születésnapi megemlékezéssel kapcsolatban írja: „Egyesületünk elnöksége így azután meleghangú üdvözlő levélben köszöntötte a világhírű zeneszerzőt, aki megható levélben mondott a megemlékezésért köszönetet.”

 

1930/38. szám

A „Magyar Hírlap” vasárnapi számában (március 31.)  Lehár Ferencnek hosszabb interjúja jelent meg a lap berlini tudósítójától. Lehár a Magyar Hírlapban a következőként emlékezik meg a komáromi kultúrkörök meghívásáról:

„Annyi meghívást kaptam, hogy nem győzöm lemondani a sok ajánlatot… A legnagyobb örömmel a komáromi Jókai Egyesület meghívása töltött el. Büszke vagyok arra, hogy a komáromiak nem feledkeztek meg arról, hogy ott születtem… Nagyon elszomorít, hogy életkörülményeim megakadályoztak abban, hogy meglátogassam szülővárosomat. Most sem tudom, hogy mikor mehetek oda, pedig a Jókai Egyesületen kívül a Komáromi Lapok szerkesztősége is ünnepélyesen meghívott. Az egyik meghívást, a Jókai Egyesület meghívását, magyar és német nyelven is megkaptam. Akik küldték, attól féltek, hogy már nem tudok magyarul. Pedig amint hallja, még beszédem hangsúlyán is alig lehet észrevenni, hogy németek között élek.”

/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/

(folytatom)

619   Búbánat 2018-03-16 22:39:51

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXI.)

Lehár Ferenc és Lehár Antal

Az előzőek során többször idéztem Lehár Ferenc Antal fivére és édesanyjuk levelezéséből.

 

Lehár Antal, báró (Sopron, 1876. február 21. - Bécs, 1962. november 12.) katonaként évekig szolgált Komáromban, később ezredesi rangig jutott az I. Világháború alatt, majd hadtestparancsnokként egységeivel támogatta IV. Károly 1921-es, magyarországi, kudarcba fulladt restaurációs kísérleteit; a második „királypuccs” idején IV. Károly tábornokká léptette elő, és hadügyminiszterként tagja lett az úgynevezett ellenkormánynak. De a király második kísérlete is ugyanúgy elbukott, mint az első. A királyt és családját végül Madeira szigetére száműzték, ahol IV. Károly egy év múlva meghalt. (Búbánat: II. János Pál pápa IV. Károlyt 2004. október 3-án a Vatikánban, a Szent Péter téren boldoggá avatta.)  Lehár ezredes kegyvesztett lett a kormányzat előtt, állásából felmentették, szolgálaton kívüli állományba helyezték. Bécs mellett vásárolt egy kis birtokot, ahol azután élete hátralévő éveit töltötte.

Az idős Lehárné és Antal fia levelezése dokumentáris jelleggel bír a zeneszerző életrajzát illetően. 

Lehár Ferenc hatvanadik születésnapja alkalmával Lehár ezredes közzétette édesanyja őhozzá írt leveleit:

 Franz Lehar's mother Christine Lehar (nee Neubrandt - 1849–1906) with Franz in 1875. Hungarian composer (1870-1948)

„1906. aug. 6-án halt meg anyánk. Az ő levelei hűen tükrözik az ő tiszta lelkét. Nekem ezek becses emlékek. Anyánk teljes élete benne van, minden reménye, elvárása, álma. Ezek a kis levélkék, melyek nevét viselik, drága relikviák nekünk. Amikor én ezeket Ferenc bátyám 60. születése napjára kinyomtattam, nemcsak az történt, hogy az ő végtelen szeretetére gondoltam, ami bennünket, gyerekeket örökre összekötött és velünk nőtt, hanem, hogy az ő ránk sugárzó szeretete megújul bátyám születésnapján, és kifejezi a testvéri szeretet emlékművét.”

/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/

(Folytatni fogom.

618   Búbánat • előzmény616 2018-03-04 21:26:38

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXX.)

A mosoly országa” - Folytatás

A Magyar Királyi Operaházban 1930. december 20-án bemutatott A mosoly országa premierje előtt Lehár így nyilatkozott új művéről a Rádióban:

„Tavaly elővettem egy régi operettemet, melyet a közönség már el is felejtett, hiszen annak idején nem részesült kedvező fogadtatásban, főként a szövegkönyve miatt. Pesten a Király színház mutatta be Sárga kabát címmel. Összehívtam librettistáimat, Victor Leont, Ludwig Herzert és Fritz Löhnert, ők átírták a szövegkönyvet, én a zenét. Így született meg A mosoly országa, amely mostani formájában sokkal izgalmasabb és drámaibb, mint eredetileg volt. A mai kor embere izgalmakra vágyik még az operettszínházakban is, és ez előtt meg kell hajolni. A mosoly országának tavaly volt a premierje a berlini Metropol Theaterben és igen megtisztelő számomra, hogy idehaza az Operaház színpadán csendülnek fel újjászületett operettem melódiái.” (Forrás: Rátonyi Róbert: Operett I. – Budapest, Zeneműkiadó, 1984)

Az Esti Kurír a következőket írja:

„Lehár, Puccini mellett a világ legnépszerűbb zeneszerzője. A huszadik század első negyedében az emberiség valósággal fürdött a Lehár-muzsikában… Aki példátlan és egyedülálló népszerűségében kételkednék, üljön le a rádiója mellé. Bármely este meggyőződhet róla, hogy 200 hullámhossztól 2000 hullámhosszig Franz Lehár nevét emlegetik legtöbbet a rádióhangversenyek speakerjei. Ez a Franz Lehár magyar ember. Magyarnak vallja magát. Művei, amelyekben a magyar elem a régi közjog paritáselvének megfelelően érvényesül, sokban hozzájárultak… a magyaros zene külföldön való megkedveltetéséhez. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Lehárnak ott a helye a magyar Operaházban, amely negyedszázad előtt sikerrel adta elő Lehár Kukuska című, véleményünk szerint költői és sikerült dalművét, húsz esztendő előtt pedig a Hercegkisasszonyt. (Forrás: Esti Kurír, Fodor Gyula, 1930. december 21.)

Lehár: „Ez az opera az én legjobban sikerült művem, amit eddig megírtam, színpadi alakításaiban felülmúlja A víg özvegyet. Ez az életem csúcsát jelenti.” mondta Lehár A mosoly országáról. (Forrás: Bernard Grun: Dejiny operety, Opus, Bratislava, 1980.)

Hogy mennyire élete és sikere teljében volt ekkor Lehár, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Berlin valóságos Lehár-lázban égett. Nem kevesebb, mint hét színházban játszottak egyszerre Lehár-operettet. Még „Lehár Ünnepi Játékokat” is rendeztek, a Paganini, A cárevics, a Friderika és A mosoly országa című operetteket adták elő.

A korabeli sajtó az utóbbi kapcsán írja:
Valahányszor csak megjelent a dobogón vagy a színpadon, lelkesen ünnepelték Lehárt. A második felvonás végén, amikor arany babérkoszorút adtak át neki. a közönség szűnni nem akaró lelkesedéssel adózott az ünnepeltnek.”  (Forrás: dr. A. H. , Lehár-Festspiele in Berlin (Lehár Ünnepi Játékok Berlinben), Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1930. IV. 25.)

1930. szeptember 30-án Budapesten is ünnepi hangversenyt rendeztek Lehár tiszteletére.

A Zene című folyóirat így méltatja az ünnepeltet:

„Lehár Ferenc április 30-án töltötte be 60. életévét. Teljes frissességben dirigált Berlinben. A mindenfelől érkező ünneplés hírei bizonyítják, hogy Európában ma ő a legnépszerűbb zeneszerző. Az operett műfajnak mindenesetre klasszikusa: invenciója mellett műgondja avatja erre.”  (Forrás: Zene, 1930/15)

/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/

 

(Folytatni fogom)

617   Búbánat • előzmény614 2018-02-21 22:18:57

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXIX.)

Lehár: Friderika c. operettje (1930)

Békássy István és Honthy Hanna

Lehár Ferenc 1930 áprilisában ünnepelte 60. születésnapját, akit Budapesten is felköszöntöttek.  Az ünnepségsorozatnak része volt október 31-én a Friderika bemutatója a Király Színházban.  

Gál Róbert írja „Óh, lányka, óh lánykám…” - Lehár, az  operett fejedelme című könyvében – melyből idézek sorokat:

A darab próbái a forró augusztus után kitűnő hangulatban, a nyár végén kezdődtek. A színház csőd közeli helyzete egyelőre lekerült a napirendről. A bankok hiteleztek.

Lázár Ödön igazgató vette a fáradságot – ritka dolog -, és a lakásán kereste fel a Király Színház első számú díváját, Honthy Hannát.

- Mi szél hozta hozzám, direktor úr? kérdezte várakozóan Honthy? Baj van a színházban, vagy tisztelgő látogatás talán? kérdezte várakozóan.

- Nem, nem, Hanna, tudja, nagy tisztelője vagyok Önnek. Évtizedek óta csodálom, ámulom és bámulom az Ön rendkívüli tehetségét. Gyönyörködteti, andalítja és elbűvöli az emberiségnek azt a részét, amelyet egyszerűen közönségnek nevezünk. Mint az operett koronázatlan királynője, őrzi a műfaj hagyományait, az operettvilág törvényeit, szabályait, és senkitől sem engedi megszegni.

- Ne udvaroljon, Lázó!

- Hanna, Lehárbemutató lesz a Király Színházban. Ha elfogadja ajánlatomat, a női főszerep az Öné.

- Miről van szó?

- Nem szokványos operettszerep. Ha meglátja a zongorakivonatot, egyetért majd velem. Két szóval: opéra comique.

- Lázó, csak  nem azt kívánja tőlem, hogy operát énekeljek?

- Hanna, drága, én semmit sem kívánok, csak azt, hogy vállalja el Lehár Friderikájának címszerepét. Lehár ragaszkodik hozzá, hogy maga legyen Friderika.

[…] A Friderika premierje péntekre esik… kinn zuhog az eső, hideg köd gomolyog a főváros fölött. … Bent a Király Színházban meleg van, egyre forróbb a hangulat. Budapest társadalmi és művészi életének színe-java ott tolong az előcsarnokban. Horthy Miklós kormányzó Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel és Ripka Ferenc főpolgármesterrel beszélget. Odébb Kálmán Imre, Rátkai Márton és Beöthy László társalog.

Lehár kicsit feszeng, kipirulva hallgatja a jubileumi ünnepség háziasszonyát, operettjeinek kedvenc primadonnáját, Lábass Jucit – ki felidézi neki a régi időkből az 1918-as Pacsirta-premiert, melyben játszott és Lehár dirigált és lám, tizenkét év elteltével ismét az ő kezében van a karmesteri pálca… De még az előadás elkezdése előtt sorba mutatja be neki azokat a jóbarátokat, akik üdvözölni kívánják, és az ünnepi szónokokat  jelenti be: Lehár szülővárosának, Komáromnak főpolgármestere, Alapy László; a Király Színház igazgatója, Lázár Ödön;

Harsányi Zsolt szavait viharos tetszésnyilvánítás kíséri:

„Kormányzó urunktól már megkaptad a polgári érdemrend másodosztályú keresztjét. De hordasz te egy másik keresztet is – a sorsodat, hogy magyar vagy. Bízzunk benne, hogy az utóbbi kereszt nemsoká lesz súlyos teher. Ellenkezőleg, dicsőség és büszke öröm.”

[…] Az ünnepség és a Friderika premierje után a színház színpadán svédasztal várja a vendégeket. Lehár alig tud kiszabadulni a barátok gyűrűjéből.  Honthyhoz igyekszik.

Hanna Beöthy családi páholyában, a bal négyesben Kálmán Imrével beszélget.[…] Lehár megáll Hanna előtt. Zsebkendőjével titkolni igyekszik, hogy szeme csupa könny. Hanna kezére hajol, megcsókolja.

- Friderikámmal Berlinben, Münchenben, Lipcsében, Bécsben és Prágában jártunk, csodálatos előadásokban volt részem. De ilyen Friderikám, mint maga, Hanna, sosem volt, és sosem lesz többé. Imre ismeri azt az érzést, azt a hangulatot, amikor nem hallom saját melódiáimat. A zenekart sem. Csak azt érzem, hogy valaki kilép a múltból, és visz magával olyan világba, amelyről eddig csak álmodnunk adatott. Most a maga jóvoltából nemcsak álmodunk róla, hanem át is éljük…

(folytatom)

616   Búbánat • előzmény613 2018-02-20 11:02:15

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXVIII.)

Lehár Ferenc  és A mosoly országa

Bár a Friderika a Metropol-Theaterben csak rövid karriert futott be, mégis ott került sor a következő ősbemutatóra is. A címe: A mosoly országaRichard Tauber volt az, aki rábírta Lehárt A mosoly országa megkomponálására. 

Lehár visszaemlékezése: „Meglátta nálam A sárga kabát partitúráját, elmélyedt benne. s közölte, hogy feltétlenül énekelni kíván ebben az operettben.” (Franz Lehár: Der Konflikt Lehárs mit Rotters. Wie es zum „Krach” kam [Lehár konfliktusa Rotterékkel. Hogyan került sor a „botrányra”), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930. XII. 28.)

Herzer és Löhner szövegkönyvíró urak készek voltak a könyv átdolgozására, s a közel hetvenéves Victor Léon áldását adta rá. Lehár és Tauber megbeszélték a legfontosabb zenei változtatásokat, majd kapcsolatba léptek Rotterékkel Berlinben, hiszen – a Friderika betanulásának tapasztalatai szerint – alighanem ott kínálkozott a legjobb lehetőség az új terv megvalósítására.

Lehár nyilatkozata: „Nem tudom, hogy a Friderika olyan világsiker lett volna-e, amilyen, ha nem készítették volna elő azzal a nemesen művészi munkával, amit a Metropol-Theater az előadásra fordított … s Alfred és Fritz Rotter, valamint hűséges segítőtársuk, Friedmann-Friedrich minden részletre fanatikusan ügyelő rendezői energiája nélkül. Nekem, mint alkotó művésznek valóságos ünnep volt, amikor újból beléphettem a Metropol Színházba, hogy eme harcostársaimmal együtt, akikhez hozzá kell számítanom a nagyszerű Vera Schwarzot is, előkészítsem új művem premierjét. A világ semelyik színházában nem találkozhattam ehhez fogható áldozatkész szeretettel, rendíthetetlen energiával, mely csak egyre törekszik: hogy a lehető legjobbat hozza létre. Remek direktorok, remek művészek, remek város! (Franz Lehár: Der neue Weg der Operette [Az operett új útja], Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19.)

A mosoly országa az 1923-ban Bécsben bemutatott A sárga kabát átdolgozása. „Lehár sok mindent megváltoztatott, több mindent hozzákomponált, s mindenekelőtt lényegesen retusálta a hangszerelést. Egzotikus koloritot kevert a bécsi hangzatokhoz, a bécsi keringő dallamaihoz. kínai szerelmes dalok gyengéd melódiáihoz a keleties tánczene topogó ritmusai társulnak; mindezek felett lebeg egy tarka színekben csillogó, virágos és érzéki hangzatokban dúskáló hangszerelés.”

A sárga kabát kapcsán, az alakok az átdolgozás során felértékelődtek, új neveket, rangokat kaptak, hogy az új művet egyértelműen el lehessen határolni a régitől.

Az a tény, hogy a műben nincs happy end, megfelelt a zeneszerző és munkatársai új irányvonalának. Ez már a korábbi műveiben is megmutatkozott, s a sajtó is tudomásul vette:

„Lehár új szövegkönyvírói úgy vélik, hogy a mesternek sokkal jobban megfelelnek a szerelmi lemondással teljes felvonásvégek, s hogy Lehár túl van a happy end-perióduson.”(Forrás: Die Fackel, Bécs, 1919. október)

Lehár így indokolta meg ugyanezt: „Korunk közönségének lelkiállapota módot ad az operettnek is arra, hogy elálljon a hazug happy endtől. A költői alap a maguk valóságosságában hagyja kicsengeni a megpedzett konfliktusokat, a zeneszerző az operettől az operáig emelkedhet, s nem kell visszariadnia a bonyolult zenei kifejezéstől.” Franz Lehár: Der neue Weg der Operette [Az operett új útja], Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19.)

Lehár visszaemlékezése:

Legismertebb dalom alighanem a Vágyom egy nő utánA mosoly országának ez a slágere már megvolt A sárga kabátban is, igaz, más de szintén igen kedves szöveggel, ám akkor senki nem figyelt fel rá. Rossz helyen állt a szövegkönyvben, csak az utolsó felvonásban hangzott fel, három perccel azelőtt, hogy a függöny legördül, amikor az emberek már a ruhatárra gondolnak. Most kissé átigazítottam a dallamot, a szám jó helyre került – és ez megtette a hatását.” (Forrás: F. L. : Wie entsteht ein Schlager? Komponisten polulärer Melodien über ihre Erfolgsnummern. Er kommt und er sist da…[Hogyan születik a sláger? Népszerű dallamok komponistái a sikerszámaikról. Jön, és aztán itt van…], Neue Freie Presse, Bécs, 1932., IV. 24.)

Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, Budapest, 1988)

 

Az 1930. év szeptemberében Bécsben,  a Theater an der Wien is bemutatja A mosoly országát - természetesen Richard Tauberral és Vera Schwarzcal a főszerepekben -, hatalmas sikerrel, és három hónappal később,  december  20-án már Budapesten is megvolt a premiermégpedig a Magyar Királyi Operaházban, ahol maga a zeneszerző dirigálta új művét. Lehár és új darabjának ünneplése része volt annak az ünnepségsorozatnak, amely hazánk világhírű komponistája tiszteletére szerveződött abból az alkalomból, hogy áprilisban betöltötte 60. életévét, és ez a kerek születésnapi évforduló azt is jelentette, hogy minden az ünnepelt körül forgott…

 

(Folytatom)

615   Haandel 2018-02-19 18:52:41

Cairo Opera House
Franz Lehár: The Merry Widow 
22 February 2018 | 8 00 PM

614   Búbánat • előzmény613 2018-02-15 18:00:10

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXVII.)

Horthy Miklós visszaemlékezése Lehár Ferencre – Lehár hatvanéves

A magyar főváros a Friderika című operett bemutatásával ünnepelte Lehár hatvanadik születésnapját.

A Friderika Goethe életét állítja színpadra. A darab ünnepélyes keretek közt a Király Színházban került műsorra (1930. október 31.)

Az előadáson megjelent a kormány számos tagja, sőt a kormányzó is: „Mikor a függöny felment, a színpadot virágerdő borította – írja az egykori szemtanú -  Középen állt Lehár, akit először a régi katonatársak köszöntöttek fel Fricsay Richárd katonakarmester úrral az élen… Azután jöttek a szónokok: Lehár szülővárosának, Komáromnak polgármestere, majd Lázár Ödön, a színház igazgatója, s végül Harsányi Zsolt.” A címszerepet pedig nem más játszotta, mint Honthy Hanna.

A bemutató délelőttjén a kormányzó kihallgatáson fogadta Lehárt, és érdemei elismeréseként a Magyar Érdemkereszt második fokozatával tüntette ki. Annak idején, az 1890-es évek elején, Polában együtt szolgáltak a haditengerészetnél. Persze akkor még egyikük sem gondolta a másikról, hogy milyen karriert fut be az idők idővel.

Emlékirataim című művében Horthy kormányzó is kitér kettőjük barátságára:

"Bécset nem ok nélkül nevezték a dalok városának. Elsőrangú zenét élvezhettünk ok, klasszikust meg könnyebbet is egyaránt.  Az utóbbi vonatkozásban elsősorban Lehár Ferenc operettjeire gondolok. Pályafutását ennek nagysikerű kibontakozása során állandóan különös érdeklődéssel kísértem. Lehár ugyanis három éven át mint tengerészkarmester működött, és gyakran megfordult az én polai legénylakásomon, ahol új szerzeményeit adta elő vagy kísért, ha énekeltem. Jól emlékszem még, milyen nagy reményeket fűzött első operájához, a Kukuskához, amelyet akkoriban írt. Kezdetben bizony ez a reménysége nem vált valóra. A tengerészkarmester szerzői buzgósága elöljáróinak nem tetszett, és Lehárt mint ’alkalmatlant’ – elbocsátották… Mindez azonban csak használt a nagy tehetségű muzsikusnak, mert ezután szabadon áldozhatta életét igazi hivatásának, és meg is ajándékozta a világot számos operettel, önmagának pedig az egész földön fényes hírnevet szerzett. Később gyakrabban találkoztunk Ischlben is; itt Lehár a Traun partján szép villát vásárolt. Ezzel is szerencsésen járt; a mindenestül megvett épület padlásán ugyanis olyan nagy értékű metszeteket és képeket talált, hogy azok eladásából a ház egész vételárát kifizethette. A régi idők emlékére később kitűnő magyar indulót szerzett, és nekem ajánlotta.”

(Forrás: Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa – História, Budapest, 1990. 71-72.)

Szénássy Zoltán: Lehár  (Madách-Posonium, 1995)

 

(Folytatom)

 

 

613   Búbánat • előzmény612 2018-02-11 22:27:52

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXVI.)

„Friderika”

Volt már szó arról, hogy szövegkönyvei megválogatásakor Lehár soha nem volt túlságosan ügyes. Hol valamilyen részlet csábította, hol jelentéktelen mozzanatoktól hatódott meg. Így történhetett, hogy még A cárevics előkészületei közben sikerült felkelteni az érdeklődését újabb téma iránt.

Lehár Ferenc:

„Felkeresett két szerző, átadtak egy kész szövegkönyvet, s felkértek, hogy komponáljam meg a zenéjét. A cselekmény középpontjában az ifjú Goethe áll, s be kell vallanom: megriadtam a gondolattól. Goethe mint operetthős – ez talán túlságosan is merész elgondolás, s szerelme az ifjú sesenheimi Friderika iránt túl banális téma egy operettnek. Megkértem a két szerzőt: hagyják nálam a librettót; időt akartam nyerni, hogy kitaláljak valami kifogást. Ők azonban mindenáron máris fel akarták olvasni. Ráálltam, s már az első jelenettől meghatódtam: el voltam ragadtatva. Amikor befejezték, így szóltam: uraim, állok rendelkezésükre!  /Forrás:  Franz Lehár: Das  Geheimnis meines Erfolges (Sikerem titka), Neue Freie Presse, Bécs, 1928. VII. 19./

A szerzők: Ludwig Herzer és Fritz Löhner voltak, s amit hoztak, a Friderika szövegkönyve.

Lehár 1927 folyamán, egy drezdai szállodában összeismerkedett bizonyos Alfred Rotterrel, aki Fritz nevű testvérével együtt igazgatta a berlini Metropol-Theatert. Valami szenzációt kerestek a felújított-megszépült színházuk számára, s Alfred Rotter úgy vélte, Lehár szolgálhatna ilyesmivel…  A bemutató jogát megkapták tőle. A színházi világba lassanként beszivárgott az új mű híre, s a Rotter-fivérek minden erejükkel azon voltak, hogy kikürtöljék, mire készül a Metropol.   A bemutató napján, 1928. október 4-én kisebb tüntetés volt a színház ellen (csőcselék tele plakátozták a várost, tűrhetetlennek tartva  Goethe „operettesítését”), de végül a premiert nem zavarta meg semmi. 

Persze Richard Tauber énekelte Goethét.  Egyesek meg is fogalmazták: nem Goethe volt a fontos, nem Goethe szerelme a sesenheimi Friderika iránt, s nem kettejük találkozása és búcsúja. Csupán a darab alapszituációja volt fontos, mely módot adott Tauber hangjának, hogy csattogjon, mikor szerelembe esik, s varázsaltos mezzavoce és olvadékony fejhangokat leheljen, mikor válni kell.  A komponista tehát „alkalmat adott Taubernek, hogy ötször, s mindenkor más-más eszközökkel építse fel a slágerek-slágerét:

Ó, lányka,  lánykám, imádlak én,

Te drága. te drágám. te légy enyém.

Tiéd az életem, légy a hű szerelmem,

Add a szádat engedelmesen.”

A kritika szerint: „Az a mód, ahogyan a költőt bemutatják, teljességgel méltó hozzá; mint ahogy az ellen sem lehet kifogást emelni, hogy a sesenheimi szerelmi álmoknak valójában nem az vetett véget, hogy Goethét magához hívja a weimari herceg. […] A komponista azon módja, ahogyan megzenésítette a témát, mélyen a szív érzelmeiben gyökerezik, leleményét a szerelmi idill bensőségessége szikráztatja fel, s e tekintetben a szív mélyeiből fakadó muzsika teljességgel német.”

S alighanem éppen ez volt az, amit Lehár akart:

„Meggyőződésem, hogy 1927 óta, amikorra túljutottunk az infláció utóhatásain, hatalmas változás ment végbe a közép-európai lélekben. Azt mondhatnók. s joggal, hogy a kedélyek stabilizálódtak. Az emberek kezdtek újra hinni egymásban, s kezdtek arra is építeni, hogy ez holnap is így lesz. Újból foglalkozhattunk önmagunkkal, volt időnk, hogy kiépítsük belső világunkat. Ilyen korszakok jótékony hatással vannak a zenére… Akkoriban sem megszövegezni, sem megkomponálni nem lehetett volna egy operettet úgy, mint húsz évvel azelőtt.  Érettebbek lettek az emberek, nem tűrték többé a felületeskedést. Ám a nagy témák megragadták őket, ezektől nem engedték magukat lenyűgözni. Erre vezetem vissza – ha most már szólhatok a magam munkájáról – Friderikám világsikerét, melynek motívumát egy igen nagy, történelmi mércével mérhető ember életéből merítettük."

 /Forrás: Franz Lehár: Der neue Weg der Operette (Az operett új útja), Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19./

/Az idézeteket Ottó Schneidereit Lehár című életrajzi könyvéből vettem át. Zeneműkiadó, Budapest, 1988/

 

(Folytatom)

612   Búbánat • előzmény609 2018-02-09 23:13:54

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXV.)

A cárevics: Lehár és  Richard Tauber

A Frasquita és a Paganini után következett  A cárevics  -  a Richard Tauber tenorista nevével fémjelzett újabb Lehár-operettbemutató (1927. február 16., Berlin, Deutsches Künstlertheater).

Egy ideje már neki is volt villája Bad Ischlben, s így könnyen meglátogathatták egymást. Tauber órákon át ült Lehár mellett a zongoránál, együtt dolgoztak A cárevicsen, együtt alakították, finomították – de még hiányzott az, amit mindketten „a” Tauber-dalnak neveztek: olyan zeneszám, amelyik mindenben megfelelt Tauber hangjának, annak lehetőségeinek és sajátosságának. Lehár eljátszott neki mindenfélét, de egyik változat sem felelt meg neki. Tauber végül azt javasolta, csináljon valami a Paganinihez hasonlót, olyasmit, aminek ugyanaz az eleje és a vége, mint abban a híres dalban, hogy

Volt nem egy, de száz babám,

Nem vártam én, míg csókot ád a lány…

s ahol a két rész között egy más jellegű középrész helyezkedik el.

Lehár még aznap este – elég későn, Tauber éppen lefekvéshez készülődött – két dalt vitt át az énekeshez, válasszon közülük. Persze csak a zongoraszólamot, hiszen szöveg még nem volt hozzá. Az egyik dallam rendkívül megtetszett az énekesnek. Mármost Lehár tudta, hogy Tauber mit akar, s tudta, hogy kívánságai sohasem szeszélyek, hanem mindenkor az ő zenei érzéseiből fakadtak. Ezért tréfása azt mondta neki: „Nehogy néhány nap múlva megint azt mondhassad, hogy ez nem tetszik neked, igazold a dal elfogadását a vázlatkönyvemben.”   Tauber beleírta Lehár kottafüzetébe: „Elfogadva! Richard.(Forrás: Richard Tauber, Hamburger Nachrichten, Hamburg, 1927. 12. 5.)

Ám a  Deutsches Künstlertheater próbáin mégis épp e dal körül robbant ki vita. Egyszerre mindenki úgy érezte: hátha mégsem olyan hatásos. Lehár valami újat akart komponálni, ám Tauber szilárd maradt, s így megmaradt a dal is: „Willst du? Willst du? Komm und mach mich glücklich” (Akarod? Akarod? Jöjj, tégy boldoggá”) kezdetű rész  a cárevics és Szonya kettősében.

A mű egyértelműen Lehár diadala volt. Taubernek négyszer meg kellett ismételnie a Willst du-t; más zeneszámoknak is kirobbanó sikere volt. A legnépszerűbb persze az úgynevezett Volga-dal lett…

A közönség ismét kegyeibe fogadta  az új Lehár-darabot, a sajtó, amint az már megszokott volt, újra csak a szüzsé hiányosságait ostorozta:

„Lehár régóta hajlik az operaszerű tálaláshoz, s ez az utóbbi évek során egyre veszedelmesebb méreteket öltött. Ez vonzza őt az affektáltan komolykodó szövegkönyvek felé. Ezek a librettók szenvedélyesen igyekeznek konfliktushelyzeteket teremteni, egyre csak drámai mozzanatokra vadásznak, s ha már szerencsésen sikerült mindent úgy összegabalyítani, hogy senki sem tudja, hogy fiú-e, vagy lány, akkor otromba operett-pszichológiával szét bogozzák azt a gordiuszi csomót, amit nem is volt érdemes szétbogozni…”  (Forrás: Schrenk, Der Zarewitsch. Deutsches Künstlertheater, Deutsche Allgemeine Zeitung, Berlin, 1927. II. 17.)

A teljességhez tartozik ugyanakkor, hogy a darab muzsikáját alig érte kifogás, sőt néhány emlékezetes részletét külön is kiemelték, összességében úgy vélték, a mű valóban tükrözi az orosz jelleget:

„A kórusok, a balalajka-dal, a vengerka-dal is nagyon eredeti és nagyon szlávos. Persze a partitúrában mindenütt felcsendül a hamisítatlan lehári hang is, az a lágyan dallamos, belülről kifelé izzó hang.”  (Forrás: dr. Erich Urban, Der Zarewitsch, Lehár im Deutsches Künstlertheater, B.Z. AM MITTAG, Berlin, 1927. II. 17.)

„Mindig újra meg újra megörvendeztet muzsikájának dallamos nyelvezete. Ebben az apart kolorit iránti érzékkel hangszerelt partitúrában semmi nem banális, semmi nem elcsépelt. Cseng és bong, lírája előszeretettel siklik át a széles hárfa-glisszandókon; operaszerűen építette fel és fokozta a nagy együtteseket, legfőképp a második felvonás fináléjában, ahol a viharzó érzelmek tornyosuló hullámai gátlástalanul csapnak össze az énekhangok felett… A szövegkönyv (Heinz Reichert – szöveg; Jenbach Béla – versek)  a csúcspontokon bosszút áll a zeneszerzőn: túlságosan is komoly muzsikát kényszerít ki, olyat, mely tulajdonképpen épp oly kevéssé illik a vidám műfajhoz, mint a librettó az operetthez.”  (Forrás: Moritz Lieb, Der Zarewitsch. Die neue Lehár-operett im Deutsches Künstlertheater. Berliner Morgenpost, 1927. II. 18.)

/Az idézeteket Ottó Schneidereit Lehár című életrajzi könyvéből vettem át. Zeneműkiadó, Budapest, 1988/

A cárevics-bemutató kapcsán egy kedves anekdotát ismertet Winkler Gábor az Operett könyvében:

„Warum hat jeder Frühling, ach, nur einen Mai?” (Miért hoz minden tavasz csak egyszer májust?”) - énekli a darabban Szonya, a mű egyik sikerszámaként. Richard Tauber ezzel kapcsolatban a következő sorokat jegyezte fel naplójába: „ Warum leben Lehár-Lieder ewiger? Weil sie aus dem zweiten Frühling kommen.” (Miért élnek a Lehár-dalok az örökkévalónál is tovább? Mert abból a bizonyos második tavaszból jönnek.”)

 

(Folytatom)

611   Haandel 2018-02-08 15:32:41

In diretta dal Teatro La Fenice di Venezia 
DIE LUSTIGE WITWE  (LA VEDOVA ALLEGRA)
08/02/2018 | 19:00 | Rai Radio 3

Operetta in 3 atti di Victor Léon e Leo Stein
Musica di Franz Lehár

Hanna Glawari, Nadja Mchantaf
Conte Danilo Danilowitsch, Christoph Pohl
Valencienne, Adriana Ferfecka
Kromow, Willam Corrò
Baron Mirko Zeta, Franz Hawlata
Visconte Cascada, Simon Schnorr
Camille de Rossillon, Konstantin Lee
Raoul de St Brioche, Marcello Nardis
Bogdanowitsch, Roberto Maietta
Sylviane, Martina Bortolotti
Olga, Zdislava Boková
Pritschitsch, Nicola Ziccardi
Praskowia, Daniela Baasová
Niegus (ruolo parlato), Karl-Heinz Macek 
Lolo, Alessandra Calamassi
Dodo, Mariateresa Notarangelo
Jou-Jou, Rossella Contu
Frou-Frou, Alessandra Gregori
Clo-Clo, Chiara Lucia Graziano
Margot, Krizia Picci

Orchestra e Coro del Teatro La Fenice di Venezia
direttore, Stefano Montanari

610   zenebaratmonika 2018-01-30 14:01:11

Haus- und Rollendebüts

Das Wiener Staatsopernmagazin. Ausschnitte aus aktuellen Aufführungen der Wiener Staatsoper. Gestaltung: Michael Blees

Playlist

Komponist/Komponistin: Franz Lehár
Titel: Lied des Octavio aus der Operette "Giuditta" / 1.Bild
Solist/Solistin: Andreas Schager /Octavio
Orchester: Orchester der Wiener Staatsoper
Leitung: Cornelius Meister
Länge: 03:28 min
Label: MS STOP 31.12.2017

Ha jól értelmezem, már megy az operett Bécsben, de ennek nem látom nyomát. https://www.youtube.com/user/wrstaatsoper/videos

 

609   Búbánat • előzmény607 2018-01-23 23:29:21

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXIV.)

A Paganini komponálásakor Lehár Ferenc túl van az ötvenen. Az ember azt gondolhatná, hogy már „kiírta” magát, a továbbiakban esetleg csiszolgatja eddigi műveit. Az ötvenöt éves Lehár azonban ismét alkotni kezd. Négy nagysikerű operettet (Paganini, Cárevics, Friderika, A mosoly országa) is írt.  Ezt az új korszakot „Tauber-korszaknak” is szokták nevezni, mivel e művek legismertebb tolmácsolója Richard Tauber, a kiváló tenorista volt. Tauber jelentette ki egyébként, hogy „Lehár nem operettet írt, hanem Lehárt”.

A Paganini bécsi bemutatója: 1925. október 30.,  Johann Strauss-Theater

Így ír a Theater, Kunst und Literatur  az október 31-én megjelent kritikájában:

„… Nehéz leírni, amit a második felvonás fináléja után műveltek. Virágokból épült falak meredeztek a színpadon, mindenki megjelent, köszönetet mondtak egymásnak és a közönségnek, a közönség nekik hálálkodott, s aztán meg kellett jelennie Lehárnak is. Egymagában állt a színpadon, állnia kellett a hála és a lelkesedés rázúduló viharait… Diadalmas győzelmet aratott: a Paganini a legjobb, amit Lehár valaha is írt… A Paganini mindenütt diadalt fog aratni, hiszen dallam nélküli világunk közepette valamennyi ország közönsége türelmetlenül szomjazik az igazi melódia csókjára.”

A Paganini ősbemutatóján a címszerepet elfoglaltsága miatt nem Tauber, hanem Carl Clewning kamaraénekes énekelte. Anna-Elise hercegnő megszemélyesítőjének Kosáry Emmyt, a Király Színház egykori primadonnáját választották. Egy héttel a Paganini bemutatója után viszont Tauber lemezre énekelte az operett legszebb dalait.

A Paganini berlini bemutatója: 1926. január 30., Deutsches Künstlertheater

Ezt írja a Berliner Tageblatt a január 31-én megjelent kritikájában:

„… A mű egyetlen értéke a zene. Lehet, hogy Lehár korábbi műveiben eredetibbnek mutatkozott, hogy több gyújtó hatású ötlettel sziporkázott, ám a Paganini kétségtelenül a legérettebb, legmesteribb partitúrája. Semmi banális nem került ki a keze alól, minden – eltekintve néhány kényszermegoldástól a második felvonás fináléjában – rendkívül jól van megcsinálva. Nagyon elegáns és színes a hangszerelés, s ott sem túl tömör, ahol bőségesen él a rézfúvósokkal. Helyenként kissé sajátos, például az utolsó buffó-kettősben, ahol unisono énekel a fagott és a piccolo… A Paganini azon áll és bukik, hogy ki énekli am két főszerepet. Márpedig ha ezt a Paganinit Richard Taubernek hívják. s ha Elisaként Vera Schwarz áll a színpadon, akkor eleve biztos a siker.”

 

Franz Lehár: „Wie ein Operettenerfolg entsteht, Vom Libretto bis zum Star” (Hogyan születik a siker. A szövegkönyvtől a sztárig.), Neues Wiener Journal, Bécs, 1936. VII. 26.:

„A bemutató jó szereposztása már félig-meddig garantálja a sikert. Csak ritkán esik meg, hogy az olyan operett utóbb sikerre vergődik, amelyet a közönség a bemutatón visszautasított. Ha azonban megvan a siker, akkor a következő színidirektor is megmozgat minden követ, hogy ő is előadhassa a darabot. A főszerepeket a kedvenc színészekre kell bízni. Mennyire más lett volna a Paganini sorsa, ha a bécsi előadás után nem került volna sor a fenomenális berlini estére, Richard Tauberral és Vera Schwarz-cal.” 

Források:

Szénássy Zoltán: Lehár (Madách-Posonium, 1995

Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám – Lehár, az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006

Otto Schneuidereit: Lehár (Zeneműkiadó, 1986

A Paganinit Pesten  a Városi Színház mutatta be 1926. május 7-én. A bemutató kapcsán az alábbi kritika jelent meg a Nyugatban:

(Korábban, más helyen, idéztem Lányi Viktor színházi kritikájából, de itt is érdemesnek tartom újra leírni:


„…Lehár Ferenc végig eredeti muzsikát komponált a darabhoz, Paganini-citátumot csak egy helyen használ fel, ott ahol ezt a cselekmény logikája megköveteli. És ez az új Lehár-zene igazán remekbe készült. Mintha hősének legendás virtuozitása sarkallta volna. A Paganiniben Lehár teljes pompájában csillogtatja kiváltságos tehetségét. A dallamkitalálás természetes bája és eleganciája, a feldolgozás ötletessége, a zenekari paletta színgazdagsága, a graciózus és mégis telivér formalelemény szerencsés harmóniában találkozik itt a zenedrámai elgondolás nagyvonalúságával, amely minden részletet, sőt minden ’számot’ is művészeti hangulati egységbe foglal.” 
(Forrás: Andor Leon)

 

(Folytatom)

608   Búbánat • előzmény607 2018-01-15 12:44:06

Átmásolom ide László Ferenc hozzászólását a Bartók Béla szellemisége topicból:

"A bulvársajtó már száz éve is bulvársajtó volt: alighanem Az Estnél összetévesztették Bartók Bélát Bartók Lajossal. Az utóbbi, 1914-re már feledésbe is merült író lehetett a levél címzettje, nem a 18 éves Béla, annál is inkább, mert Lajosnak volt egy Kendi Margit című drámája."

Miután bemásoltam a nevezett cikket, bennem ugyanezek a szempontok - aggályok - felmerültek a hitelességével: 
egy 18 éves kezdő, zeneakadémiai növendék, aki igaz, már kisgyermekkorban kitűnt zenei tehetségével - még nem volt, nem lehetett elismert, "neves" zenész-komponista - sem aki operaszövegkönyv témában megkeresi Lehárt 1899-ben. 
Másrészt az is furcsa számomra, hogy Lehár operettkomponálási terveiről szól a válaszlevélben - de a legelső operettje, tudjuk, csak három évvel később, 1902-ben kerül bemutatásra, Bécsben: "A bécsi asszonyok".

Bartók Lajos
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bart%C3%B3k_Lajos


• Kendi Margit (történelmi dráma, Bp., 1884);

607   Búbánat • előzmény606 2018-01-15 10:35:30

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXIII.)

"Amikor Lehárnak még rosszul ment."

Az Est, 1914. július 10. (164. szám)

 

"Érdekes dokumentumot vásárolt meg kéziratgyűjteménye számára Ernst Lajos műgyűjtő.

Egy német nyelvű levél ez, amelyet Lehár Ferenc 1899-ben intézett Bartók Bélához, a neves zeneszerzőhöz.

Bartók Béla egy operaszöveget küldött hozzá azzal az ajánlattal, hegy Lehár zenésítse meg. Az operaszöveget Bartók egyik tanítványa írta. Erre válaszolt Lehár a következő levéllel:


Tisztelt Uram! Bocsásson meg, hogy németül írok, de ezt a nyelvet folyékonyabban használom. E levéllel együtt mély köszönettel küldöm vissza a »Kendi Margit« cimű könyvet, amely engem a legteljesebb mértékben érdekel. Hogy miért küldöm vissza, meg akarom magyarázni. A »Kukuska« sikere azt a reményt ébresztette bennem, hogy e darabomat külföldi színpadok is játszani fogják. De minden igyekezetem dacára is egyetlen színpadot sem sikerült megszereznem. Hát nem elég ok ez arra hogy az embernek minden munkakedvét elvegye? Anyámnál gondtalanul élhetnék, de melyik 29 éves férfi vállalná az ilyen életet ?
Én semmiesetre sem! És hogyha én egy éven belül egy második operát is megírok, ki biztosítja nekem annak színpadi előadását Budapesten kívül? Állást vállalni nem akarok. Ki veheti hát rossz néven tőlem, ha a könnyebb múzsa felé fordulok: az operett felé! Ez legalább néhány hónap alatt ezreket jövedelmezhet. Ez az oka annak, hogy ezentúl operák kompozíciójától húzódozom. Bizonyára nem végtelen időkig, mert mihelyt anyagi eszközeim megengedik, hogy igazi hajlamaimat követhessem, nyomban vissza fogok térni az operához.

Tisztelettel, odaadó híve : Lehár Ferenc.

Azóta ez az idő ugyancsak elkövetkezett. A milliók, a melyeket Lehár szerzett és amelyek a világ minden részéből özönlő tantiémekből még egyre gyarapodnak, bizonyára megengednék neki, hogy »igazi hajlamát« követhesse. De úgy látszik evés közben jön meg az étvágy és Lehár tovább komponálja operettjeit."

 

https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/AzEst_1914_07/?pg=68&layout=s

 

606   Búbánat • előzmény602 2018-01-14 00:18:27

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXII.)

Lehár a Paganini operettjének keletkezéséről nyilatkozik a sajtónak:

„Egy szép napon betoppan hozzám barátom, nála van egy librettó, a szerző neve nélkül, s a kezembe nyomja, holott semmi ilyesmire nem volt szüksége: ha tetszik – mondja -, tartsa meg, ha nem. majd alkalomadtán elviszem! Kivételesen otthon töltöttem az estét, meg rá is értem.  Önkéntelenül kinyitom a füzetet, belelapozik, s már az első jelenetre – a távolról felcsendülő lenyűgöző hegedűszóra – megmoccan bennem valami. Tovább olvasok, és zene, zene árad felém minden szereplőből, minden helyzetből.” (Lehár: Die Operette, wie ich sie mir vorstelle [Az operett, amilyennek én képzelem], Berliner Tageblatt, Berlin, 1926. II.4.)

„ Annyira megragadott, hogy azonnal íróasztalhoz ültem, s egész éjen át megszakítás nélkül, szinte transzban dolgoztam. Felvázoltam az első felvonás zenei körvonalait, sőt, még a másodiknak egy részét is. Amire reggel felkeltem az íróasztal mellől, halálosan ki voltam merülve – s mégis boldog. Azt írtam akkor a vázlatkönyvembe: születésnapi ajándék a jóistentől – mivelhogy éppen április 30-a volt, a születésnapom!” (Lehár: Wie entsteht eine Melodie? [Hogyan keletkezik a dallam?], Neuess Wiener Journal, Bécs, 1937. XII. 25.)

Lehár nem tudta, ki írta a librettót, felkereste hát azt a bizonyos barátját – Viktor Wögerer volt a neve - . hogy megmondja: meg akarja zenésíteni a szövegkönyvet. Kiderült, hogy Wögerer önhatalmúlag cselekedett. Bizonyos Paul Knepler, könyvkereskedő, író és műkedvelő zeneszerző írta a szöveget, saját kedvtelésére. … Lehárnak tetszett a téma és a cselekmény menete, a versekkel kevésbé volt megelégedve. Megbeszélték a dolgot, Lehár eljátszotta Kneplernek, amit eddig komponált. S Knepler volt olyan bölcs, hogy hozzájáruljon Lehár muzsikájához, s még a versezetektől is elállt. Ezeket Jenbach Béla dolgozta át a zeneszerző ízlésének megfelelően, s Knepler librettójából és Jenbach verseiből létrejött a Paganini szövegkönyve.

Ritkán akadt olyan operett-téma, amelyik annyira megragadta volna Lehárt, mint ez. Megszállottan dolgozott, egészen 1924 teléig s azon túl, 1925 tavaszának kezdetéig. Persze a munka elkészültének tengernyi akadály állta útját…

Forrás: Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, Budapest, 1988)

 

(Folytatom)

 

605   Haandel 2018-01-07 10:33:36

​​​​Opernhaus Zürich (06/2017)
Franz Lehár: Das Land des Lächelns
07.01.2018 | 23:45 | Arte

Prinz Sou-Chong Piotr Beczala
Lisa Julia Kleiter
Mi Rebeca Olvera
Graf Gustav von Pottenstein Spencer Lang
Tschang Cheyne Davidson
Obereunuch Martin Zysset

Philharmonia Zürich
Chor der Oper Zürich
Musikalische Leitung Fabio Luisi 

Inszenierung Andreas Homoki 

604   Búbánat 2017-12-28 10:15:42

Mára számos közterület - utca/út - viseli Lehár Ferenc nevét  Magyarországon:

Sopron - Lehár Ferenc

Vác - Lehár Ferenc

és sorolom tovább: Tát, Nyíregyháza, Győr, Dunakeszi, Tatabánya,  Törökbálint, Miskolc, Komárom, Hajdúszoboszló, Veresegyház, Tököl, Kiskunlacháza, Mezőhegyes

603   Ardelao 2017-12-27 23:36:03

MIKOR FOGADJUK VISSZA?

Dalos László írása:

Százhúsz éve született Lehár Ferenc


„Sikereimet nem a sajátomnak könyvelem el, hanem nemzetemnek.”

Lehár Ferenc mondotta ezt egy interjúban, Budapesten, 1941 végén, amikor már magával hozta — hogy Márkus Lászlónak, az Operaház igazgatójának átadja — új dalműve partitúráját.
 

Felmenőiben csakugyan képviseli magát szinte a teljes Osztrák—Magyar Monarchia; a százhúsz évvel ezelőtt, 1870. április 30-án született zeneszerző mégis mindig magyar állampolgár volt, és magyarnak vallotta magát. Az, hogy valaki úgy érzi, és ki is mondja: ő magyar — választás kérdése. Lehár mindig — Ferencnek írta és tekintette magát, ha Bécsben és onnét nyugatra Franznak írták is.
 

Bad Ischlben élt, házának fölirata: „Lehár Villa.” Bad Ischl Ausztriában van. Ausztriát 1938-ban bekebelezte a nácizmus. Lehár Ferenc, aki magyar útlevéllel jár-kel a világban, ezután mind többször látogat haza, Budapestre. És ahogyan Európát egyre inkább gyötri-kínozza a második világháború, ahogyan a hitlerizmus lábbal tiporja a jogot, az emberséget, az életet, a hetvenen túl járó mester a maga módján akar hitet tenni a szabadság eszméje mellett.

Az új mű, amelyről 1942-ben többször is nyilatkozik — egyszer éppen Gách Marianne-nak, nemrég örökre eltávozott, feledhetetlen pályatársnőnknek —, a Garabonciás címet kapja. Szövegírója Innocent Vincze Ernő. A mű háttere: az 1848-as magyar szabadságharc.  ... Mi ez, ha nem nyílt hitvallás?! A Garabonciás, amelynek egy negyede a Cigányszerelem dallamait használja föl, háromnegyede csupa-csupa új Lehár-dallam. 1943. február 20-án került az Operaház közönsége elé.


Lehár Ferenc a premier küszöbén ezeket írta a Magyar Színpad nevű műsorújság hasábjain:

— Szeretném, ha Józsi diák alakjával emléket sikerült volna állítanom azoknak a lelkes muzsikus garabonciásoknak, akik dalukkal, költő lelkűkkel mindig szolgálatában álltak a nagy eszményeknek; akik kóbor-bujdosásukban, lemondó, küzdelmes vándorlásukban mindig a legszentebbet szolgálták: hazájukat, nemzetüket, népük gondolatait. Szívemhez nőtt dalművem többi szereplője is, de Józsi diák alakjában és egy magyar költő verseire írt új dalaimban akartam elmondani, amit belülről mindig éreztem és érzek: magyar vagyok.
 

Bécs mindig magáénak érezte, dédelgette, megbecsülte. Tíz évvel ez előtt szobrot emelt neki. Ausztriában szinte nincs város, ahol ne viselné valamelyik utca ezt a nevet: Lehár-gasse...

Mi viszont magatartunk. Nem, az istennek sem vesszük tudomásul egy világhírű művész szívét, szavait, szabadsághitvallását! Nálunk röstellkednek a sznobok, hogy százhúsz esztendeje született egy magyar zeneszerző, aki dallamainak megszámlálhatatlan sokaságával csak örömöt adott az emberiségnek.

„Arra törekedtem — mondotta Lehár az említett Gách-interjúban,hogy melódiáimmal egy boldogabb világba vigyem az embereket. ...”

Ez aztán bűn a javából. Nincs is Magyarországon Lehár Ferenc utca!

 

Megjelent: Film Színház Muzsika, 1990. április 28. (34. Évfolyam, 17. szám)

(Tényleg nincs Lehár utca Magyarországon?)

602   Búbánat • előzmény594 2017-12-27 16:06:06

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXI)

Lehár és az úgynevezett komoly zene

 

„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):

„Az a szokatlanul kifejlett muzsikus-temperamentum, mely Lehárt megkülönbözteti a legtöbb konkurensétől, korántsem indítja őt arra, hogy túllépjen az operett területén. Ha akarná, semmi nem állná útját, hogy simfoniettával, szimfóniával vagy más abszolút zenével kísérletezzék. Ám ő megmarad az operettnél, csak éppen olykor kissé szétrombolja az operettnek azt a kevéske maradék stílusát is.” Gondoljunk csak A kék mazúrra, arra az operettre, melynek az „első felvonása több mint két óráig tart, vagyis hosszabb, mint az Istenek alkony első felvonása. S melynek kezdeti háromegyedes ütemét hamarosan félresöpri a muzsikus türelmetlensége, hogy helyet adjon a verismo lármás drámaiságának, Elektra-szerű fokozásoknak, nehéz kórustételeknek, bruckneri fúvós együtteseknek a színpad mögött, rafinált zenekari intermezzóknak a felhőfüggönyös színváltozások alatt. S mindez mégis csak operett akar maradni, hisz ezután a második felvonásban, szinte már csak táncszámokkal találkozunk:”

Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében azt írja, hogy a nem operettszerű zenei eszközök használatáért alighanem a komponista ifjúkori élményei is felelősek. Gyermek- és ifjúkorát át- meg áthatották a hangverseny-és operai élmények. Ha hihetünk a szóbeszédnek s Lehár saját állításának, akkor valóban a Bécsi nők – saját műve (1902) – volt az első operett, melyet életében látott. S az úgynevezett komoly zene iránti vonzalma élete végéig megmaradt.

„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):

Moritz Rosenthal, a nagy pianista, egy napon meglátogatta Lehárt bécsi lakásán. Bekísérték a zeneszobába, s várakozás közben belelapozott a zongorán tornyosuló kottahalomba. Csupa olyasmit talált, amiket az ember nem várt volna egy operettszerző műhelyében: Richard Wagner összes művei, Liszt, Brahms, Bruckner, Csajkovszkij, Mahler szimfóniái, Weber, Lortzing, Verdi s legfőképp Puccini operái, néhány Schumann-, Debussy-, Ravel-, Stravinsky-, s Szkjabin-kotta, egy füzetnyi Schönberg, a Salome, az Elektra és A rózsalovag zongorakivonata.”

Lehár intenzíven foglalkozott a kortárs zenével is. Jelen volt Arnold Schönberg Gurreliederének ősbemutatóján 1912 februárjában. Óriási siker volt. Február 24-én ezt írta levelében Antal öccsének:

„Rengeteg erő, tudás és tehetség lakozik ebben a kompozícióban. Ám nem adatott meg neki, hogy közvetlenül megérintse szívünket – mint ahogyan Wagner értett hozzá, hogy hasson ránk, megragadjon, és soha többé el ne eresszen bennünket. Talán csak azért van ez így, mert a forma jóval ridegebb: mindig csak egy-egy énekhang vagy a hatalmas zenekarhoz kapcsolódó kórus. Minden esetre rendkívül érdekes este volt.”

Az opera, a „nagy” muzsika iránti reménytelen szerelme újra meg újra arra csábítja a zeneszerzőt, hogy aránytalanul nagyszabású eszközökkel zenésítse meg a jelentéktelen operettcselekményt, s ezt a kritika is a szemére vetette.

Dr. Crusius, Der Fall Lehár. Kritische Anmerkungen zur „Gelben Jacke” (A Lehár-ügy. Kritikai megjegyzések „A sárga kabát”-hoz), Wiener Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1923. XII. 13.:

„Lehár rangos operett-komponista, s kétségtelenül jogos az a dicséret, mellyel szokatlan bőséggel mindig is elhalmozták. Igen erős artisztikus képességekkel rendelkezik, öröme telik a muzsikálásban, vannak dallam-ötletei, s mindenki másnál inkább arra lenne hivatott, hogy siker tekintetében is túltegyen a többieken. Érdekes módon azonban a többiek mindig lekörözik… Lehárt szeretik Bécsben, népszerű ember, nevének, személyíség-értéke van… Másutt több kritikával fogadják, kevésbe elnézőek vele, s korántsem hajlamosak arra, hogy csupán a neve kedvéért magukra sózassanak olyan operetteket, melyek nélkülözik a siker valamennyi kellékét. Lehár stílust szimuláló operettjeiben nincs semmi egység, összekeveredik bennük a nagyopera, a vígopera meg a bárzene. Nagy drámaiságra törekednek, ám tulajdonképpen csak zajt csapnak; az ember gyakran megriad, ha a zenekar a legközönségesebb és legjelentéktelenebb alkalmakkor óriási mozgásba lendül, hogy aztán duplán örüljön, ha Lehár, igazi muzsikus kedvében, valami fürge keringőre vagy ütemes táncra vált át… Ám Lehár esetében még másról is van szó. Aki figyelemmel kíséri az operettjeit, tudja, hogy a legszerencsétlenebb kézzel választja meg librettóit… Már pedig ahhoz aligha férhet kétség, hogy a szövegkönyv a legfontosabb: az, hogy többé vagy kevésbé izgalmas-e, hogy ügyesen van-e megszerkesztve, hogy eredeti-e vagy hétköznapi… ez határozza meg egy operett színpadi értékét. S minél szerencsésebben illusztrálja a zene ezt a szöveget – hogy felemeli-e, vagy netán túlszárnyalja: ez dönti el az egész mű értékét, azt, hogy a mű tartósan fennmarad-e. Ám Lehár vagy nem érti ezt a tapasztalatokon nyugvó aranyszabályt, vagy fikarcnyit sem ért a szövegkönyvekhez.”

Ernst Decsey, Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1923. IV.1.:

„…A csak muzsikus Lehárra jellemző, hogy zenéjét le lehet választani az egyik szövegről, s egy másik fölé lehet ragasztani. Ilyet az Egy éj Velencében-nel vagy A cigánybáróval nem lehetett volna megtenni – igaz,  A víg özveggyel sem.”

 

(Folytatom)

601   Búbánat • előzmény600 2017-12-25 21:45:19

A Hét – 1993. augusztus 27. (35. szám)

A Lehár villa

(…messze megyek édes rózsám, tetőled)


„Gyorsan folyik a Traun folyó vize Bad Ischl városkán át, nem is sejtve, hogy partjának egy helyén megállt az élet. Ezen a parton — amelyet Lehár rakpartnak hívnak — áll egy kétemeletes sárga színű villa: a Lehár villa. Természetesen Lehár Ferenc villája. Régen vágytam, hogy egyszer lerójam tiszteletemet e világhírű magyar operettkomponista emléke előtt, aki 1870- ben Komáromban született, és Ischlben 1948-ban hagyta el a melódiák földi világát. Komáromtól Losoncon, Polán, Bécsen át követtem működési helyeit, s nem nyugodtam addig, amíg az ő legkedvesebb fészkébe, Bad Ischlbe el nem jutottam. Ő mondta, hogy a legszebb zenei ötleteit itt nyerte  a csendes kis fürdővárosban az Alpok hegyei között. Császárvárosnak is nevezik, ugyanis a Traun folyó másik oldalán épp a villával szemben van Ferenc József és "Sissi" Austria nevű villája, ahol annak idején eljegyzésüket tartották.

Hölgyvezetőnk sorjában megmutatja a szobákat, aprólékosan megmagyarázza a képek, műkincsek eredetét, jelentőségét. A vásárolt műkincseket Lehár nagy műértéssel válogatta, vagy pedig tisztelőitől kapta: Amerikától Kínáig. Kínától apró porcelánbabákat kapott, emlékezve ezzel A mosoly országa kínai jelenetében szereplő táncosokra. Amerling, Daffinger, Canon, van Dyck, valamint az operettjeiben szereplő énekesek fényképei díszítik a falakat. Magyar énekesnők fotóit is felfedeztem köztük. Az egyiken dedikációként egy sor kottát írt Lehár, alája pedig a következő szöveget: "... messze megyek édes rózsám tetőled."  Ez töredék a "Messze a nagy erdő" című dalból, amelyet Fedák Sárinak írt "tisztelete jeléül". Bizony, messzire került Komáromtól, de mint életrajzában írta: megmaradt magyarnak. A falon függő fényképét is így írta alá: Lehár F.
Bécsben egyszer Sophie kisasszonynak meglazult a korcsolyája — ki tudja, véletlenül-e —, s az őt követő Ferenc készséggel csatolta vissza a cipőjére. Természetesen Sophie nem volt hálátlan: a felesége lett. Apuka pedig szöveget írt vejének, aki sikerrel zenésítette meg, s az elindult világhódító útjára. Egymás után komponálta szebbnél szebb operettjeit, keringőit. Pedig amikor Bécsben elnyerte a Theater an der Wien karnagyi állását, a zsűri elnöke felhívta figyelmét, hogy hagyjon fel azokkal a bizonyos keringőivel, mert az nem a legjobb oldala. Így aztán csak azért is megszületett az "Arany és ezüst", meg a többi csodás keringő. 1905-ben a "Víg özveggyel" az élvonalba tört, s megcáfolta azt a hiedelmet, hogy az operett műfaja hanyatlóban van.

Egy intarziás asztalon fekszik üveg alatt a "Mosoly országa" első nyomtatott példánya. A német szöveg fölé pirossal beírva az angol szöveg. Az eredeti kézirat Londonban van. Ott halt meg operettjeinek híres énekese: Richard Tauber. Ma egymás mellett nyugszanak a Bad lschl-i temetőben.
A második világháború után a mester Svájcban tartózkodott, ahol felesége 1947-ben elhunyt. Ő hazajött Ischlbe, ahol díszpolgárrá választották. 1948- ban meghalt. A temető a villától alig 5 percre van. Kimentem. Megtaláltam a síremlékét. A magas fekete svédmárvány felirata: Familie LEHAR. Az előtérben egy nemrég kötött szalmavirág- koszorú fekszik. A szalagon felirat: "Lehár Ferenc emlékére Komárom városa."

Kié volt Lehár? Mindenkié. Magáénak vallja magyar, német, szláv, olasz, mert muzsikája sokgyökerű. Örökzöld melódiáiban a hallgató saját érzéseit ismeri fel. Rajongói pedig jönnek, jönnek, hogy leróják tiszteletüket a zene géniusza előtt."
/SZABÓ ZOLTÁN/

600   Ardelao 2017-12-25 00:51:47

 

LEHÁR FERENC VILLÁJÁBAN


Salzburgtól keletre, túl a Wolfgang-tavon, túl a Strobl nevű kisvároson, ahol 1945-ben, a béke első napjaiban Theo Lingent, a tüneményes filmkomikust választották polgármesternek; és még azon is túl, Bad lschlben, májusi szombat délután, vagyunk nyolcan-tizen, osztrákok, németek, belgák, magyarok, várjuk a cicerónét, hogy végigvezessen minket a múzeumházzá lett Lehár-villán. A ház kétemeletes, itt áll a sebes sodrású Traun folyó partján, küllemével a század- fordulót idézi.

A vezető késik. A pénztárban addig megvásárolhatjuk P. H. professzor kis brossúráját; benne németül, angolul és franciául a szerző Lehár-impressziói, amelyeket a Bad Ischl-i múzeumház meglátogatás közben szerzett.

Egy pillanatig belgának képzelem magam, beleolvasok a szövegbe, hogy megtudjam, milyen nemzetiségű volt Lehár Ferenc. (Ahogyan Bizet francia, Verdi olasz, Wagner német, Muszorgszkij orosz, Britten angol. ..) „Lehár naquit le 30 avril 1870 a Komorn en Slovaquie” ..

Nem, bárhogyan bogarászom is végig a szöveget (ha franciául, ha németül, ha angolul), nem tudhatni meg, hogy Lehár Ferenc zeneszerző: magyar. Ez a melléknév a hajdani monarchia második jelzőjeként sem szerepel a szövegben.
Tehát „Szlovákiában született,” írja a füzet szerzője; később a Lehár-keringők „bizonyos szláv elégiájáról” szól.

De megérkezett a vezető, elindulunk a földszint és a két emelet rengeteg értékkel zsúfolt szobáin át. Antik bútorok, festmények, szobrok, kristályok, porcelánok, gobelinek, szőnyegek, fényképek és emléktárgyak között.
Nekem (mert már nem belga vagyok!) az tűnik fel, hogy a lépcsőházban, a falon több tucatnyi, egyöntetűen bekeretezett, jobbára azonos nagyságú, egyszínű metszet függ: valamennyi valamelyik híres magyar történelmi festményről készült, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Székely Bertalan és mások műveiről. Vajk megkeresztelése ugyanúgy itt van, mint az Egri nők, mint Hunyadi László siratása vagy Zrínyi Miklós kirohanása.

Örülök a herendi vázának is, amelyet Lehár a Budapesti Filharmóniai Társaságtól kapott ajándékba. A gyönyörű egyedi darab a zeneszerző nevezetes operettfiguráit ábrázolja, színes égetéssel a fehér alapon.
Nekem itt és most a meleg ajánlású Puccini-fénykép is többet mond talán, mint másnak. Láttam a párját Torre del Lagóban, a Puccini-villában, a zongora tetején: a Puccininak dedikált, bekeretezett Lehár-fényképet. Most és itt is kiderül, mennyire becsülte az olasz operakomponista a magyar operett-szerzőt, mennyire tudta, hogy az a maga útján jár, s korántsem foglalkozik „Puccini- dallamok felhígításával,” ahogy ezt egyesek felületesen, de oly szívesen állítják.

Járunk a házban, hallgatjuk a cicerone tájékozott, kellemes, néha derűs, néha meghatott közléseit, várjuk, lesz-e szó Lehár magyarságáról. Nem, erről nincs szó.

A vezetés befejeztekor, megköszönvén a szívességet, lassú és nyilván kifogásolható németséggel szólalok meg:

— Szeretnék hozzáfűzni valamit az elhangzottakhoz. Azt, hogy ki milyen nemzetiségű, nem az dönti el, hol született, vagy mi a vezetékneve. Az ilyesmi: választás kérdése. Lehár Ferencről meg kell mondanunk, hogy — magyar zeneszerző. Nem azért, mert szülővárosa 1870-ben Magyarországhoz tartozott. Nem is azért, mert mi magyarok annak tekintjük. Nem! Ö vallotta magát mindig magyarnak. Szóban és írásban, a legnehezebb időkben is. Például 1942 őszén-telén, amikor hosszú időt töltött Budapesten, hogy a Magyar Operaháznak elkészítse a Cigányszerelem dallamvilágiból komponált operáját, «A garabonciást.» Ez a mű, amely 1943 februárjában került a közönség elé, az 1848—49-es magyar szabadságharcból merítette tárgyát. Lehár Ferenc akkor így, ezzel a történelmi színjátékkal tett hitet magyarsága és a szabadság gondolata mellett. A második világháború után pedig, mihelyt lehetett, jelentkezett a magyar külképviseletnél, hogy magyar útlevelét meghosszabbítsa.

Kérem önt, ezután erről is ejtsen szót a múzeum látogatói előtt. ...
 

Vezetőnk gondosan följegyezte az adatokat, és megígérte, hogy ezentúl ezekről is beszélni fog.

Valamivel később, a festői helyen fekvő Bad Ischl-i temetőben. Lehár Ferenc kriptája előtt, az első sorban Richard Taubernek, a kiváló tenoristának sírja. Tauber volt a főszereplője több Lehár-premiernek. Mind a ketten ugyanabban az évben hunytak el: Tauber 1948. január 8-án, Lehár október 24-én.

Bad Ischl, július.
Nem messze a Lehár-villától, a Lehár-Stüberl étterem művész-szobájában életnagyságú képek: Richard Tauber, Helge Rosvaenge, Elfte Mayerhofer, Lotte Rysanak fotója mellett ott van Tiboldi Máriáé is. A Fővárosi Operettszínház primadonnája szeptember 5-ig tizenkétszer lép föl a Cigányszerelem című Lehár-operett- ben, a Bad Ischl-i Kurhaus színpadán.

 

A Salzkammergut-Zeitung július 16-i számában megjelent kritika már tájékozottabb, mint a Lehár-villa ciceronéja: arról is tud, hogy: „a Cigány szerelemből, Innocent-Vincze Ernő szövegkönyvére készítette Lehár Ferenc  «A garabonciást» a mester tehát operabemutató ünnepeltje lehetett hetvenhárom éves korában.”
 

Az előadás műsorfüzete azt is közli, hogy a zeneszerző édesanyja — magyar. ..
 

(déel)

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981.szeptember 19. (25. Évfolyam, 38. szám)

599   Búbánat • előzmény598 2017-12-23 21:52:36

Puccini Lehárnak dedikált fényképe a Lehár Villában,. a dolgozószoba falán ma is megtekinthető. Bad Ischl.

Puccini Lehárnak dedikált fényképe a Lehár Villában - Bad Ischl

598   Búbánat • előzmény597 2017-12-23 21:46:22

Andreas Ertl & Dominic Tauber visit the Richard Tauber Villa and the Franz Lehár Villa in Bad Isch

Andreas Ertl (Tenor) and Dominic Tauber from London (grandnephew of the famous Austrian tenor Richard Tauber) visit the Richard Tauber Villa and the Franz Lehár Villa in Bad Ischl, Austria. Andreas Ertl performed "Dein ist mein ganzes Herz" in front of the piano, which was a present from Richard Tauber to Franz Lehár (Franz Lehár Villa).

Bad Ischl, Aug. 2015 Video was taped and edited by Alexander Steinhäuser.

(8:25)

A videofilmen az időskálán 2:06-tól bepillantás nyerhetünk a Lehár Villa belső termeibe: Lehár egykori otthonának szobái eredeti bútorzattal és használati tárgyakkal vannak berendezve.

 Az épület ma emlékház-emlékmúzeum. A turisták felkereshetik, látogathatják és kalauzolással a Villa három szinten található csaknem összes helysége bejárható.

597   Búbánat • előzmény595 2017-12-23 21:00:56

Bad Ischl - Lehár Villa - kívülről - belülről

Fotogeléria

596   Ardelao 2017-12-23 20:13:21

ŐSZINTE PERCEK A MOSOLYGÓ LEHÁRNÁL

AKIT SVÁJCBA, FRANCIAORSZÁGBA ÉS NÉMETORSZÁGBA HÍVNAK, DE KOMÁROMBAN SZERETNE VEZÉNYELNI...

 

Lehár Ferenc! A lélek gránit-nyugalma sugárzik a hetvenegy-éves zeneszerző arcáról. Éppen rádiózik, amikor felkeressük a Dunaparti szállóban. Az asztalon apró karácsonyfa, a szálló figyelmes kedveskedése.

— Hogy múltak az ünnepek, mester?

— Családi-körben töltöttem el a karácsonyt. Itt élnek Pesten unokáim és az első utam mindig hozzájuk vezet. Na, aztán persze «hivatalos minőségben» is jöttem. Márkus Lászlónak hoztam el a Cigányszerelem új partitúráját. Ez az operettem egészen új köntöst kap, Innocent-Vincze Ernő írja hozzá a szöveget és a verseket.

— Ha már az operettnél tartunk, miben látja a mester e műfaj hanyatlásának okát?

— Mindenekfelett a rossz librettóban. Higgye el, az operett újra visszanyerné régi szerepét, ha épkézláb szövegeket írnának.

Kitömött dossziét vesz elő fiókjából. Táviratok, ajánlott és expresszlevelek tömege.

— Látja, tudnak rólam mindenütt. Most Svájcba hívnak. Azután Párizsba utazom, ahol már ezernyolcvanadszor játszották a Mosoly országát. Majd Berlinbe kell mennem, hogy legújabb indulómat vezényeljem. Sikereimet nem a sajátomnak könyvelem el, hanem nemzetemnek.

Nem öröm például, hogy Tripolisz első színházának megnyitó műsorán a magyar Lehár Ferenc operettje szerepelt?

— Sokat van együtt magyarokkal a mester Bécsben?

— Igen. Egyébként Réthy Eszternek kirobbanó sikere van. Simó Margit pedig táblás házak mellett játssza operettjeim főszerepeit. Általában a magyar művészek mindenütt az első vonalban szerepelnek.

— Mi a véleménye a magyar filmekről?

— Őszintén megmondom, még egyet sem láttam, pedig hallottam, hogy nagy javuláson mentek át Pesten csak a Ninocskát láttam.

— És Garbo?

— Remek volt. Azt hiszem, mostani szereplése után nagy dilemmában vannak az amerikai filmesek, hogy vígjátékban szerepeltessék, vagy pedig drámában. Többet szeretnék moziba járni, ha több időm lenne. Legtöbbször reggel ötkor fekszem le, annyi munkám van, aztán rövid pihenés után, üzletembe megyek.

— Miért, az is van?

— Igen, Bécsben, zenemű-kereskedésem van.

— Kit szeret a mester a magyar írók közül?

— Harsányi Zsoltot.* Fel akartam keresni, de hallom, hogy szanatóriumban tartózkodik. Ezúton kívánok neki javulást baráti szeretettet

— Még csak egyet áruljon el, mester, mi a titka az állandó jókedvének és boldogságának?

— Megmondom. Az életet mindig úgy vettem, ahogy van és sosem csináltam olyan dolgokból problémákat, amelyekből nem szükséges. És azok közé a ritka emberek közé tartozom, akiknek csak igen kevés ellenségük van. És még egyet. Azért vagyok olyan jó erőben (lekopogja az asztal szélén), mert egész életemben dolgoztam.

— Mégis, ennyi siker és diadal után, mit szeretne megkapni még az élettől?

— Komáromban szeretnék egyszer vezényelni. Szülővárosomat hathetes korom óta nem láttam.

Még megmutatja legkedvesebb karácsonyi ajándékát a Székesfővárosi Zenekartól kapott herendi vázát, amelyen, nagy operettjeinek főbb jeleneteit örökítették meg.
Egy pillanatig még visszanézünk az ajtóból erre a vidám varázslóra és úgy érezzük, hogy a Mosoly országát nem is komponálhatta volna más, mint az örökké mosolygó Lehár.

 

Horváth Zoltán

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1942. január 2. (5. Évfolyam, 1. szám)

*Harsányi Zsolt (1887-1943), író, újságíró, műfordító, színigazgató.(Megj., A.)

595   Búbánat 2017-12-22 10:20:49

Lehár villa a Traun partján - Bad Ischl

594   Búbánat • előzmény592 2017-12-18 20:49:16

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LX)

Az első Lehár-életrajz

Lehár  1920 és 1924 között gyors egymásután nyolc operettet komponált illetve saját művét dolgozta át és mutatták be Bécsben meg Olaszországban. Ezek a következők voltak: A kék mazúr (Die blaue Mazur);  A tangókirálynő (Die Tangokönigin) – a Tökéletes feleség átdolgozása; a Tavasz (Frühling), A három grácia (La danza delle Libellule) – Milánónak; a Frasquita; A sárga kabát (Die Gelbe Jacke) – a később átdolgozott és A mosoly országa változatában világsikert elérő darab; Libellentanz - A három grácia német változata; a Clo-Clo (ezt az Operettszínházban Apukám címen mutatják be, aztán ötven évvel később a Magyar Televízió készít zenés adaptációt a darabból: A vörös macska)

Közben az 1923-24-es bécsi színházi szezon jelentős volt Lehár életében.  Ez idő tájt találkozott utoljára Puccinival, aki Tonio fia társaságában autóval kelt át az Alpokon, hogy jelen legyen az ünnepélyes keretek között színre került Manon Lescaut-ja bécsi bemutatóján. Meghalt Karczag Vilmos, a Theater an der Wien igazgatója, akivel Lehár az első operettje, a Bécsi nők 1902-es bemutatója óta szoros munkakapcsolatot ápolt; Hubert Marischka váltotta a teátrum élén, akivel már nem értették meg ennyire egymást. 

Otto Schneidereit Lehár-könyvében úgy fogalmaz: Karczag halála megpecsételte egy operettkorszak végét – mely nem utolsó sorban Lehár jegyében is állott. S mintha pontot akarna tenni e korszak végére, éppen ekkor jelenik meg Ernst Decsey tollából az első Lehár-életrajz.

Lehár Ferenc: Meine Biographie und ich (Az életrajzom és én) – Neues Wiener Journal, Bécs, 1924. IV. 20.:

Kellemes érzés – nem akarom adni a fölényest - , ha az ember ilyen szép könyvet lát, mely mások hasznára és okulására, megint mások bosszúságára írja meg az egész élettörténetet, s az ember azt mondja magában, ez a te regényed, a te életed, a műveid, a muzsikád regénye. Nem hiába éheztél, nem hiába fáztál fiatal korodban Prágában, érdemes volt éjszakákon át gyakorolni a hegedűn, és tíz krajcár vacsorapénzből megélni. Nem hiába koptattad lyukasra a cipőd talpát, hogy valami álláshoz, valamiféle szövegkönyvhöz jussál, nem hiába előszobáztál az igazgatói irodákban – a sors megtette, amit az emberek oly ritkán tesznek: meghálálta fáradozásaidat…Franz Lehár! Ha felütöttem a könyvet, az arcképem véltem látni, s mégis egy más, egy ismeretlen Lehár volt az, aki rámkacsintott: egy olyan Lehár, aki bennem rejtőzött, s akit az életrajz írója fedezett fel. A magunkfajta ember ki tud találni egy dallamot vagy egy gyújtó hatású ritmust, fénylővé teheti a zenekart, de hogy mindez miért, mitől és hogyan történik – azt nem tudjuk. Szükségünk van hát az életrajzíróra, arra az emberre, aki nem röstelli a fáradságot, hogy megmagyarázza! Most már persze tudom, micsoda remek fickó ez a Lehár, honnan veszi a ritmusokat és a zenekar fénylő hangjait; s hogy miért voltak éppen a nők – szerencsétlen, hallgatásra ítélt nők – azok, akik megbecsültek engem, s kiknek elhallgatott érzelmeinek hangot adtam a Lehár-keringőkben! Azt is kiolvastam a könyvből, hogy életem kalandjai tulajdonképpen olyanok, mint egy operett vagy egy film. Hogy elbámultam! Istenem, mi minden is történt! Mennyi tűz, mennyi hamu!...”

Decsey könyve 1924 elején jelent meg. Ugyanebben az évben halt meg Giacomo Puccini, s vele sírba szállt egy jóbarát.  Az életrajzot közvetlenül megelőző és a közvetlenül rákövetkező évek valamiféle cezúrát jelentettek Lehár életében. 1921-ben meghalt Leo Stein, A víg özvegy szövegkönyvének társszerzője; 1923-ban meghalt Karczag, 1924-ben Puccini, 1925-ben Leo Fall, akivel egész fiatal kora óta volt jó barátságban. Az életrajz megjelenése idején Lehár ötvenöt esztendős volt: olyan életkorban, amikor az ember elgondolkodik eddigi élete felől.

(Folytatom)

593   Búbánat • előzmény545 2017-12-11 12:59:16

Kapcs. 542. - 545. sorszámok

 Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

Rábukkantam egy  cikkre, mely a fiatal Lehár losonci éveiről szól - érdemes ide beírnom, ezzel az adalékkal visszakanyarodni az életút ismertetésében. 

LIX.

  • A Hét -  1966. augusztus 14. (33. szám)

„Losonc zenei élete” részlet a cikkből ("Beszélő múlt"  cikksorozatból)

LEHÁR FERENC 1870. IV. 30-án Komáromban született, s mint 20 éves fiatalember került Losoncra és a losonci 25. gyalogezred híres katonazenekarának karnagya lett. Öt évig élt Losoncon, hogy innen Szarajevón, Pólán, Trieszten keresztül eljusson Budapestre, majd Bécsbe. Lehár melódiáival és magával a szerzővel 1943-ban, a budapesti Operában találkoztam, a „Garabonciás“ előadásán. A magyar szabadságharc romantikus levegőjével telített darab előadásakor a zenekart az akkor már 73 éves Lehár maga vezényelte. Majd ötven év távlatából emlékezett vissza a ma már teljesen ősz, de még mindig daliás külsejű Lehár Ferenc losonci szép napjaira.

A „Losonc és Vidéke“ 1890. október 12-i számában Lehár Ferenc első hangversenyéről számolt be: „A házi ezredünk zenekara új mestere, ifj. Lehár Ferenc vezetése mellett tegnap tartotta meg első hangversenyét. A fiatal zenész különösen magánhegedű játékával (magyar táncokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illeti.“

Az első losonci hangversenyt aztán az eltelt 5 év alatt számos követte. Itt mutatta be először pl. a „Perzsa Induló“ c. hangversenydarabját, a „Korallajkák“ c. polkamazúrt, s „Tarkaságok a hangok világából“ és a búcsúhangversenyén bemutatott „Az utolsó üdvöz letek“-et.
Abban az időben nem volt népszerűbb embere a városnak és környékének Lehár Ferencnél. A feltűnően csinos és szimpatikus Lehár népszerűségét fokozta kitűnő modora és nagyszerű társalgási képessége. Mondanunk sem kell, hogy a nők körében is közkedvelt volt. Szerelmét, Czaczula Amáliát azonban a főtisztviselő apa nem volt hajlandó katonakarnagyhoz férjhez adni. A fiatalok szerelme azonban tartós maradt, Málcsival, annak haláláig leveleztek. Losoncon írta Lehár pl. ezt a szép nótát is:


„Már Losoncon végigmenni nem lehet,
Mert azt mondják, hogy szeretőt keresek,
Nem kell nékem, van már nékem egy barna,
Jobbról-balról, bal válláról
Göndörödik a haja.“


Legutóbb Kristóf Károly budapesti író operettben dolgozta fel Lehár Ferenc losonci tartózkodásának, szerelmének történetét. Az operettet — már csak a közismert, fülbemászó Lehár-melódiák miatt is — nagy sikerrel játsszák Nyugaton. Lehár losonci tartózkodása alatt rengeteget szerepelt a nyilvánosság előtt. Különösen sok jótékony célú hangversenyen vett részt, s ezeken egyszer mint karnagy, másszor szólóhegedűsként, vagy mint a losonci vonósnégyes aratott nagy sikert.

Búcsúhangversenyére 1894. március 4-én került sor, amelyről a kor helyi krónikása többek között így ír:

„Hogy milyen közkedveltségnek és népszerűségnek örvendett Lehár karnagy, mutatta azon körülmény, hogy a búcsúhangversenyére összesereglett — úgyszólván egész Losonc. A Vigadó nagyterme szűknek bizonyult, mert még a melléktermekbe is beszorultak a búcsúzásra eljött emberek..." — „A saját szerzeményű hegedű-szólót (Az utolsó üdvözletek) a hangverseny végén meg is kellett ismételnie.“


Ekkor búcsúztatták nyilvánosan ifj. Lehár Ferencet Losonctól. Thaisz Lajos tanítóképezdei tanár lelkes szavak kíséretében nyújtotta át az ünnepeltnek a gazdagon aranyozott ébenfa karnagyi pálcát, melynek felső végét tömör kis lant ékesítette, és melynek közepén a következő ajánlat volt bevésve: „Ifj. Lehár Ferencnek — Losonc város hölgyei“. Majd a vonósnégyes keretbe foglalt csoportfényképét nyújtották át neki. A zenekar tagjai szeretetük és tiszteletük jeléül egy értékes gyémántgyűrűvel lepték meg.
„A válás keserűségét — írja a losonci krónikás — tehát iparkodtak tisztelői és barátai tőlük telhetőleg megédesíteni. Életútjain kí­sérje mindig szerencse és tartsa mindig hű emlékeiben losonci jó barátait és tisztelőit.

592   Búbánat • előzmény589 2017-12-06 00:33:05

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVIII.)

Lehár 1922. január végén Bécsben, a Kabarett Hölle (Pokolkabaré) bemutatta egy egyfelvonásosát. Tavasz volt a címe a kellemes, csak néhány zeneszámmal tarkított művecskének. Alig néhány hónap múlva pedig – május 11-én sor került a Frasquita bemutatójára a Theater an der Wienben.  Hogy mi volt a véleménye a szövegkönyvről, azt Lehár elmondta egy, a Volkszeitungnak adott interjúban:

„Jól tudom, nem lesznek megelégedve a Frasquita szövegkönyvével. Megint egyszer a szememre fogják hányni, hogy túl tragikus vagyok. hogy a téma drámai mozzanatai szétfeszítik az operett természetes kereteit; hogy ez már egyáltalán nem is operett! Arra kérem azonban önöket, vegyék figyelembe az én álláspontomat is. Egyszerűen zenét írtam egy librettóhoz, amely zeneileg érdekelt, gazdagon megtermékenyítette a fantáziámat. Ezután zeneművé fogtam össze a jeleneteket és a szövegeket. Ha Theater and der Wie igazgatósága előadja a darabot, és üzleti megfontolásból az írja ki: ’Lehár Ferenc operettje, akkor ez Karczag direktor úr dolga, nem az enyém.”   /Lehár Ferenc szavai, idézi Julius Stern, Volkszeitung, Bécs, 1924. III.9./


A kritika most is ironikus felhangokkal szól a szövegkönyvről, és ezúttal is dicséri Lehár „talentumát”:

Neues Wiener Journal, Bécs, 1922. V. 13.

„Humor helyett mélabús erotikát és mázsányi tragikumot kapunk, ami csak akkor volna indokolt, ha erre a téma okot adna… Willner és Reichert urak szeme előtt alighanem valami Carmen lebeghetett. Ám ez a Frasquita csak végszóra lesz démoni és csak a fináléban lesz elvetemült.”

„Nagy művészetének teljes nagysága a helyzetek zenei aláfestésekor tűnik elő. Drámai hangzatokat talál a színpadi szenvedélyekhez; különösen a javára írandó, hogy kerüli a harsogó Carmen-ritmusokat és a túlzó szilajságot. Ismét azt tapasztaljuk, hogy fölényes tudással uralja az összes zenei formát… Művészi tudása kiéli magát egy lassú keringő-ritmusú, nagy, lírai motívumban, akárcsak a lendületes tuttikban s egy kulturált líraiságú elbűvölő dalban.”

 

Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1922., V. 13.

„A muzsika igyekszik emberileg hitelessé tenni a Frasquita pszichológiailag és karakterológiailag félresikerült konstrukcióját. Azon van, hogy kápráztató szertelenségével s rábeszélő képességével hitelesként tüntesse fel a szövegkönyvet. Ám a Frasquita zenéje az igazságnak csupán az illúzióját nyújtja.

Ám legalább megtalálható itt mindaz, ami egy verisztikusra modernizált könnyfakasztó operetthez kell: cigányszerelem és késelés, spanyol éjszakai élet vidékies-erkölcsös kabaré varázzsal s megzavart meztelen táncosnőkkel, s végül Párizs, az isteni város, hátterében a farsang tumultuózus vigalmaival! Lehár mindezt igen komolyan és lelkiismeretesen fogja fel; szinte látjuk, milyen kényszeredetten iktatott be vidám dallamokat, ahol a cselekmény mellékszála ezt megköveteli.”

 

LIX.

Zenekari demonstráció volt a Theater an der Wienben a Frasquita előadásán - Lehár vezényelt.

/Neue Freie Presse, Bécs, 1922. X.4./

„Sűrűn telt házunk volt, Richard Tauber, a drezdai állami operaház tenoristája énekelte Armand szerepét.  

Teljesen gyanútlanul mentem a zenekarba. A második felvonás előjátékáig semmi különös nem történt. Felemeltem a karmesteri pálcát. Az első ütem – a zenekarnak egy fortissimóval kellett volna kezdenie – csupán pianissimo hangzott. Néhány ütemmel tovább vezényeltem, s halkan megkérdeztem a koncertmestert, hogy vajon mi történik itt. Ám nem kaptam rendes választ, amire lekopogtam a zenekart. A közönséghez fordultam és így szóltam: itt valami van, ami vagy ellenem irányul, vagy az igazgatóság ellen. Így nem mehet tovább az előadás! Akkor mondta nekem az egyik zenekari tag, hogy az üzemi tanács megbízottja passzív rezisztenciát rendelt el. Felszólítottam őt, legyen tekintettel a fizető publikumra, és engedje meg, hogy az előadás baj nélkül tovább menjen. Hangosan vitatkoztunk, úgyhogy a közönség mindent hallott. Számos néző odasietett a zenekar korlátjához, s erélyesen felszólították a muzsikusokat: játsszanak tovább. A közönség felé fordultam, és azt mondtam: bérkérdésekről van szó; a muzsikusok pedig elmagyarázták, hogy a bérüket huszonöt százalékkal akarják csökkenteni. Értesüléseim szerint ez nem felel meg a valóságnak, hiszen az ezzel kapcsolatos tárgyalások még be sem fejeződtek! A zenészeknek meg azt mondtam: a közönség fizetett, joga van hát a tisztességes muzsikára! Csak akkor vagyok hajlandó tovább dirigálni, ha az üzemi tanács kijelenti, hogy a szokott módon, rendesen fognak muzsikálni. Rendben van, felelték, a zenekar játszani fog. Így válaszoltam: ez nem elég, jól is kell játszani! A közönség tapsolt, hevesen szidták a zenekart, és határozottan követelték, hogy játsszanak tovább! Erélyes fellépésének hatására a zenekar bizalmija beleegyezett, hogy az előadás baj nélkül menjen végbe; s a zenekar valóban jobban játszott, mint valaha.”

(A következő napokban sikerült elsimítani a konfliktusokat, s a pénz stabilitása is hatással volt a rendeződésre. Ám még sokáig nagy volt a nyomor, s ezzel kétségtelenül mindenkinek szembe kellett néznie így vagy amúgy – még Lehár Ferencnek is) – írja Lehár könyvében Otto Schneidereit. /Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatni fogom)

591   Búbánat • előzmény590 2017-11-29 12:26:36

Egyszer megírtam itt, hogy Boros Attila milyen lelkesedéssel nyilatkozott A víg özvegy operett nagyszerűségéről, amikor a Bartók Rádió munkatársaként a New York-i Metropolitan Operaházból élőben közvetítette az előadást; mennyire lelkendezett az első és a második finálé operai igényű zenéjének, együttesének fantasztikus tolmácsolásáért, amit ilyen szinten még soha addig nem hallott még...

590   Búbánat 2017-11-29 12:11:18

Nagy Ibolya szerkesztő-műsorvezető Boros Attilával beszélget ezen a héten a Dankó Rádióban, a Túl az Óperencián című operettműsorában – a Magyar Rádió egykori szerkesztője érdeklődéséhez különösen közel áll Lehár Ferenc és zenéje, így a mai adásban a világhírű magyar komponista művei kerültek a beszélgetésük középpontjába és persze csupa Lehár-felvétel bejátszása.

"A mosoly országa" - Ray Conniff együttesének átíratában, big bandre hangszerelve hallottuk a híres dalt: „Vágyom egy nő után…”

A víg özvegy – Nyitány –a  Bécsi Filharmonikusok zenekarát maga  Lehár dirigálja stúdiófelvételen

Lehár-ritkaságok következtek:

Első operájából - Tatjana („Kukuska” – 1896, Lipcse)  - két részlet csendült fel Dagmar Schellenberger  és Herbert Lippert énekében, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarát Michail Jurowski vezényelte. (CPO – CD CATALOGUE NUMBER: 999 762)

I. az 1. felv. fináléja – elbúcsúznak a szerelmesek, elszakadnak egymástól

II. Az opera zárójelenete – újra találkoznak a szerelmesek, de a hóvihar belepi őket és együtt halnak meg („szerelmi halál”)

Lehár írja darabjáról:
„Egy orosz katona beleszeret egy volgai halászleánykába. A lány kedvéért őrszolgálat közben elhagyja posztját. Szibériába száműzik. A leány követi őt a kárai aranybányába, ám ott már nem találja kedvesét: az, a csalóka szibériai tavasz csábításának engedve, elmenekült. A szerelmesek a végtelen hómezőkön találnak egymásra, hogy a halálban egyesüljenek. 
Fiatalos lendülettel és lelkesedéssel, egyetlen nekifutásra írtam meg a művet, s ma sem kell szégyellnem a partitúrát.” (Boros Attila felolvasta ezt a Lehár-idézetet a rádióban. (Lásd, Lehár-topicban is: Kapcs.: 547 – 552. sorszámok)

Lehár két kevésbé ismert keringőjének felvétele következett a műsorban, archív felvételről,1943-ból:

- Pikantériák

- A városi park szépei;

Lehár első operettjeinek egyike volt  a mitológiai környezetben játszódó „A bálványférj” (Der Göttergatte)– A víg özvegy keletkezése előtti évben – 1904 - komponálta a zeneszerző, ami még nem kifejezetten sikeres darab, de vannak benne olyan betétszámok, melyekre felfigyeltek már a kritikusok is. Az operettből Amphitryon áriáját Anton Dermota énekli, a világhírű Mozart-tenor – ezt az egyetlen áriát vették fel háborús körülmények között,1945. március 15-én  földalatti bunkerben  (Km. Wiener Rundfunkorchester & Chor, vezényel: Max Schönherr) – historikus felvétel 1945-ből, néhány héttel a II. Világháború befejezése előtt, amikor Bécs még megszállás alatt állott… (CPO – CD Catalogue No: 7770292)

A Bécsi Filharmonikusok 1942-ben ünnepelték 100 éves évfordulójukat. Lehár egy dalt írt Bécsről a Filharmonikusoknak, el is készült a felvétel, ő vezényli a zenekart és a szólistája: Réthy Eszter.  „Bécs, Te vagy a világ szíve” – ezt a dalt is hallhattuk az adásban.

Lehár Ferenc filmzenét is írt! 1933-ban mutatták be az „Alexandra nagyhercegnő” filmet, melyhez ő írt zenét és kedvenc tenoristája, akinek számos operettet írt,  

Richard Tauber énekel benne egy betétdalt.  Most ez a ritkaság következett a mai adás zenéi között:  Az ismeretlen Lehár című lemezen van rajta.

Lehár Ferenc: Magyar Táncfantázia – a legeslegelső Lehár-szerzemények egyike, amit akkor komponált a szerző, amikor még fiatalon Polában volt katonakarmester - egy ismert magyar dallam szólal meg a zenében, és fontos szerepet kap benne a hegedűszóló. (A felvétel 1944-ben készült a Bécsi Rádió Zenekara előadásában, vezényelt Max Schönherr.)

 

A délelőtti adás ismétlése ma 18 és 19 óra között hallgatható meg a Dankó Rádió Túl az Óperencián műsorában.

589   Búbánat • előzmény588 2017-11-22 23:31:44

 

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVII.)

Lehár Ferenc 1920. április 30-án ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ebben az évben mutatták be Bécsben, majd Berlinben is, a zeneszerző új operettjét,  A kék mazúr-t. De az az esztendő még mindig magán viselte a Nagy Háború okozta gazdasági károkat, és a pénzromlás is tetőzött – ez az állapot Lehárt is érzékenyen érintette, megnehezítették az életét s a munkálkodását.

Lehár megint álinterjúhoz folyamodott, a szükséghelyzete ismét arra kényszerítette, hogy felhívja önmagára a nyilvánosság – vagy legalább a hatóságok – figyelmét.

„ Mit lehet a nyilvánosság előtt elmondani? Ha az ember elmondja, hogy az entente egyik országában sikerrel játsszák a műveit, bizonyos lehet afelől, hogy valamelyik hivatalnok élvezettel kiollózza ezt a hírt s átküldi a tiszteletre méltó adóhivatalnak… Még nagyobb a veszély, ha az ember közhírré tenné, hogy eleget kíván tenni ama számos külföldi meghívásnak, melyek a legkülönfélébb országokból érkeztek, s netán el is vezényelné egyik-másik művét Angliában vagy Amerikában. Ezt persze nem úgy minősítenék, mint a bécsi operett propagandáját, hanem mint az adócsalás szándékának cáfolhatatlan bizonyítékát. Engem tárt karokkal fogadnának, minden országban igyekeznének olyan kellemessé tenni ott-tartózkodásomat, amennyire csak lehet….. (Sajnos azonban) a  magamfajtában hatalmas adag lokálpatriotizmus lakozik, s nem akar Bécstől megválni!” (Holott) a nemzetközi hírű művész végigvesződi mindazt, ami ráméretett, annyi adót fizet, hogy belekékül, s él azzal a kitüntetéssel, hogy minden este más és más jótékonysági ünnepélyen szerepelhet, hogy így hasznosítsa drága idejét. Mindezért az a hála, hogy a múltkoriban valamely egyén felcsöngette a házmestert s azt üzente általa, hogy nem szabad éjszaka a villanyt égetni.”

Otto Schneidereit többször hivatkozott és idézett könyvében („Lehár”) áll, hogy ezekben az időkben a komponista tagja lett a Drámaírók és Zeneszerzők Uniójának, sőt 1919-től tagja volt egy berlini szervezet – a Német Színiírók és Színikomponisták Uniója – elnökségének is.  Eleinte kissé magányos volt a sok író közepette, ám hamarosan más zeneszerzők is csatlakoztak az unióhoz, Richard Strausszal és Eduard Künnekével az élen.

Azokban az években egyre szorosabb lett a kapcsolat a német nyelvű Berlinnel. Az operettpiac lassanként egyre inkább erre a városra figyelt, s ebben a bécsi városatyák nem voltak vétlenek.

Lehár erről a témáról is nyilatkozik az említett álinterjúban:

„Az operett iránti szeretetéről tett tanúbizonyságot nemrég a városi közigazgatóság pénzügyi osztálya. Nehogy az operett túl kényelmesen elterpeszkedhessék Bécsben – amitől Isten óvjon -, az a kitüntetés érte az operettszínházak igazgatóit, hogy kétszer annyi vigalmi adót fizethetnek, mint az összes többi színház. Ez arra volt jó, hogy egyértelműen kitűnjék: a bécsi operett nem műfaj, hanem giccs. Gyakran voltam különböző üléseken, ahol az akkori pénzügyi tanácsos kioktatott, hogy túl sok operettet játszanak Bécsben, amiért is ajánlatos volna, ha néhány operettszínház végleg bezárná kapuit.”

(Forrás:  F.L.: Operettendämmerung (Az operett alkonya), Neues Wiener Journal, Bécs, 1920. XII. 25.)

 

(Folytatom)

588   Búbánat • előzmény587 2017-11-14 21:44:41

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVI.)

Folytatom Otto Schneidereit Lehár című életrajzi könyvében olvasható, a zeneszerző életútját és a művészi pálya fontosabb állomásait, történéseit leíró - dokumentált  forrásokból származó -  közlések idézését.

Miután kiderült a „turpisság”: az álinterjú szerzőjének kiléte, Lehár nem tehetett egyebet, még egyszer meginterjúvoltatta magát, ezúttal már komolyan. A Neues Wiener Journal munkatársának [Karl Marilaun: Bei Lehár (Lehárnál) – Bécs, 1920. III.7.] a kósza szóbeszédeket cáfolva a következőket nyilatkozta:

…1919 ősze óta „itt is, ott is elhangzott ellenem a vád, hogy elhagyom Bécset, és felveszem a cseh állampolgárságot. Légből – méghozzá nem is valami jó levegőből – kapott szemrehányás, hiszen jómagam sohasem dédelgettem ilyesfajta terveket.

…Nem vagyok bécsi, hanem Komáromban születtem, Prágában jártam a konzervatóriumba, s apám révén német-cseh vagyok. Soha életemben nem törődtem ezzel a hivatalos illetőséggel; a legtöbb ember osztráknak tekintette magát, s ott volt otthon, ahol dolgozott; jómagam, jócskán véletlenszerű cseh illetőségem ellenére, húsz esztendeje meglehetősen jó bécsi polgárnak tekintettem magamat… Abból a tényből, hogy megváltozott körülöttünk a világ, s hogy apám révén olyan okmánnyal rendelkezem, amelyik egyik napról a másikra külföldit csinált belőlem, aligha lehet vádat kovácsolni ellenem. Már csak azért sem, mert sohasem titkoltam, mily sokat köszönhetek Bécsnek, s mily jól érzem magamat itt; még olyan körülmények között is, amelyek éppenséggel nem könnyítik meg annak a szándéknak a megvalósítását, hogy bécsi legyek s az is maradjak.”

A Neues Wiener Journal újságírója arra is kíváncsi volt, vajon mire véljék az olvasók, hogy Lehár neve rajta volt a bécsi operett-komponistáknak azon a listáján, akiket egy terepszemlére érkezett New York-i impresszárió ugyancsak szívesen elvitt volna magával Amerikába?

„Ami ennek az úrnak a tárgyalásait illeti: nem tudtam, mire szánták el, mire kötelezték el magukat a kollégáim. Csak annyit hallottam, hogy szó esett Oscar Straus, Leo Fall és Kálmán Imre amerikai turnéjáról. Nekem is felajánlották, hogy odaát vezényeljem el a műveimet, s hogy ebből a célból utazzam egyelőre New Yorkba, ami az itteni több évi idegeskedés után korántsem tűnhetett nemkívánatos változatosságnak. Kötelező megállapodásra azonban nem tudtam rászánni magam… Soha eszembe nem jutott, hogy feladjam bécsi otthonomat; mivel azonban a háborús viszonyoknak addigra többé-kevésbé vége volt, a külföld pedig érdeklődött a bécsi zeneszerzőknek az elmúlt években keletkezett művei iránt, érthető, ha mi is vágytunk arra, hogy ennyi idő után ismét körülnézzünk kissé a nagyvilágban. Úgy hírlett, odaát a háború idején is volt érdeklődés a bécsi operett iránt, méghozzá nem is csak plátói érdeklődés. Jómagam – akkoriban, 1920-ban – nem tudtam, előadtak-e valamit a munkáim közül Amerikában, s ha igen, mit. Nem is volt ellenemre, hogy az amerikainak nem bojkottálták a zenémet. Annyira megörültem minden egyes művem előadásának, hogy nemigen fájdítottam a fejemet az odaátról esetleg elmaradt tantiemek miatt. S valószínűleg a kollégáim sem igen vélekedtek másképp erről, elvégre elégtételül szolgálhatott az a tudat, hogy legalább a bécsi zene nem került a világháború veszteséglistájára. Meglehetős szükségünk is volt erre az elégtételre, hisz bármekkora sikerünk volt is édes hazánkban, mégis nap mint nap azt hallottuk, hogy a bécsi operett-műfaj művészi szemszögből nem veendő komolyan, mert csupán néhány spekuláns fércműve… Bizony jól jött nekünk, mind a zeneszerzőknek, mind a szövegkönyvíróknak, ha a külföld rehabilitált bennünket, s újjáélesztette öntudatunkat. Mert hát olyan nagyon művészietlenek, ötlettelenek és minden szellem híján valók mégsem lehettek azok a művek, ha az egész világon kiharcolták maguknak a jóakaratú megítélésre és figyelemre való jogot.”

(Folytatni fogom)

587   Búbánat • előzmény586 2017-11-08 21:45:50

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LV.)

Lehár álinterjút ír.

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár;  Zeneműkiadó, 1988/

Az I. világháború befejezését követően magasba szökő infláció járta, ami Bécs város lakosságát sem kímélte. Aki teheti, más országba utazik és ott telepszik le addig, amíg átvészeli ezeket a nehéz időket. Mendemondák terjengtek arról, hogy Lehár is otthagyja Bécset és élhetőbb országba teszi át otthonát, már csak azért is, mert a háborús évek és az azt követő első esztendők gazdasági problémái az osztrák lakosságot és ezáltal őt is érzékenyen érintették: a szén hiányában Bécs didergett,  a színházak hidegek maradtak, Lehár lakása is fűtetlen maradt és a zeneszerző megfázott. A sajtó is felkapta ezt a hírt. 1920 januárjában Lehár kényszermegoldáshoz folyamadott. Mivel senki nem állt melléje, egymagában lépett a nyilvánosság elé. Álinterjút írt egy meg nem nevezett beszélgetőpartnerrel, s meg is jelentette a Wiener Allgemeine Zeitungban. Nem létező partnerével „mesternek” szólíttatta magát, s elmondatta vele, hogy ő – Lehár - „Bécs legnagyobb operettkomponistája”.

Mivel a cáfolat köztudomásúan a közlés legdiszkrétebb formája, Lehár cáfolta azt a rémhírt, hogy el akarja hagyni Bécset. Abban reménykedett, hogy e fenyegetésnek szánt álhír révén javíthat valamit szorongatott helyzetén. Hiszen nem csak arról volt szó, hogy lakását nem tudta fűteni; éjszakára még a villanyt is kikapcsolták! Márpedig Lehár éjszaka dolgozott, s e korlátozás az elevenébe vágott.

 Lehár így folytatja:

„Egyelőre mégis Bécsben maradok – közölte a képzelt riporterrel -, elvégre megszerettem ezt a sárfészket. Akkor is, ha az utóbbi időben roppant barátságtalanul néz ki, s ha a körülmények egyre vigasztalanabbak is; akkor is, ha a bécsiek, az alacsonyrendű giccs alapján ítélkezvén, még mindig nem tekintik az operettet művészetnek; akkor is, ha a szellemi munka valutájának értéke napról napra csökken! Mindaddig, amíg Bécsre nem potyognak mennykövek az égből, s amíg akad a munkástanácsnak olyan tagja, aki az én melódiáimat fütyüli, addig itt maradok. Külföldön persze…! Micsoda csábos ajánlatok érkeznek onnan, a földi paradicsomot kínálják a fűtetlen lakás helyett, kitüntetéseket és sok más egyebet. Egyelőre Bécsben maradok…”

Az álinterjú során szót ejtett későbbi terveiről is, s néhány egyértelmű figyelmeztetéssel arra igyekezett rábírni Karczagot, hogy a Pacsirta mellett műsoron lévő, más szerzőktől származó operetteket igyekezzék minél hamarabb átvinni a Raimund-Theaterbe, hogy jusson hely Lehár következő műve számára.

Ezt írja többek között:  

„Készen áll a Kék mazur. Hogy hol fogják játszani? Egyelőre még bizonytalan. Netán Bécsben? Vagy előbb még valahol máshol? Akárcsak a Pacsirtát annak idején Budapesten! Mindenesetre jön, jön, jön az új Lehár, „az” operett, nem egyszerűen „egy” operett… S van még egy kínai operett is, amelyet már csak hangszerelni kell. Meg egy spanyol tárgyú, amelynek készen van a zongorakivonata.”

Persze az Allgemeine Zeitungban  közölt nyilatkozat (Bécs, 1920. január 29.) nem sokat segített. Bosszantó baleset történt: a szedő az álriport végére odatette a kéziraton olvasható „F.L.” monogramot. Lehár nem tehetett egyebet, mint hogy még egyszer meginterjúvoltassa magát – ezúttal már komolyan…

(Folytatom)

586   Búbánat • előzmény579 2017-10-27 19:32:19

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LIV.)

Említettem a Csillagok bolondja című Lehár-operettet, amelynek bécsi bemutatója már az I. Világháború időszakára esett (1916. január 14.). A komponista ezután két évig nem komponált újabb  zenés színpadi alkotást. Rá is hatással voltak a háború szörnyűségei. Inkább vezényelte saját műveit, azokban az országokban és színházakban, ahol bemutatásra, játszásra kerültek.  Így például 1917 áprilisában Lehár eljutott Konstantinápolyba – a mai Isztambulba -, ahová Paul Guttmann, az Éva bécsi rendezője szervezett operett-vendégjátékokat, s ott vezényelte az Éva előadását a Vörös félhold – a Vöröskereszt törökországi megfelelőjének – javára. Vendégszerepelt továbbá Zürichben és Budapesten is.

Otto Schneidereit írja Lehárról szóló életrajzi könyvében, hogy magának Lehárnak sohasem kellett közvetlenül szembenéznie a harci eseményekkel. Többször adott koncertet a fronthoz közeli területeken – ezt el is várták tőle – frontkatonák vagy sebesültek előtt.  1916 tavaszán meghívást kapott a lipcsei operettszínháztól a Luxemburg grófja néhány vendégjátékának dirigálására; a vendégjátékok színhelye a franciaországi Lille volt.

Lehár így emlékszik vissza ezekre az ott töltött napokra és a háborús időszakra:

„1916 pünkösd vasárnapján indultam útnak, s Belgiumon keresztül érkeztem Észak-Franciaországba. Útközben, francia földön, mindenütt láttam a franciák heves ellenállásának nyomait. A Hotel Royalban szálltam meg, ahol érkezésemkor átadtak egy kenyér- és egy húsjegyet, 60 gramm értékben. Első látogatásomkor a stuttgarti Hofoper adta elő A mesterdalnokokat… A szünetben kizárólag tiszteket láttam az első sorokban, a többiben, fel egészen a karzatokig, a legénység ült. 16-án került sor Luxemburgom előadására. Mindenki a legnagyobb lelkesedéssel játszott, telt ház előtt. Egy piano-helyen géppuskaropogást lehetett hallani, jelezve, hogy ellenséges gép köröz a város felett. Előadás után megtudtuk, hogy lelőttek egy angol gépet. Éjszakánként rendszeresen feldübörögtek a lövegek, közben egyhangúan kattogtak a gépfegyverek. A láthatáron vörös villámok cikáztak, aztán világítóbombák tűntek fel az égen. Ottlétünk alatt hangversenyt adtunk egy kórházban is. A lipcsei színház művészei elénekelték a Fritz Löhner szövegére írt ellenállási dalomat (Trutzlied), melyet a német császárnak ajánlottunk, továbbá dalokat adtak elő az Évából és a Luxemburg grófjából…

Mielőtt elutaztam, meg kellett ígérnem, hogy ősszel újra eljövök, és eldirigálom az Évát és a Cigányszerelmet. Visszautaztomban megálltam Brüsszelben is, mivel megtudtam, hogy egy elsőrendű társulat éppen a Luxemburg grófját játssza, francia nyelven. A minden ízében párizsi minta szerint rendezett előadás igazán dicséretre méltó volt…”

(Forrás: Rückkehr Franz Lehars aus Lille. Ein Gespräch mit dem Komponisten (Lehár Ferenc visszatért Lille-ből. Beszélgetés a zeneszerzővel), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. IX. 28.)

Lehár a Pacsirta komponálásával a „Nagy háború” utolsó éveiben kezdett el foglalkozni; Martos Ferenc szövegíró, régi barátja Budapestről, ajánlotta figyelmébe szövegkönyv-tervezetét, ami azért is megtetszett neki, mert  az idillikus, falusi környezetben játszódó darab témája szerint  „ahol a pacsirta dalol, ott béke honol, oda nem érnek el a kor vad viharai. Ott, az isten háta mögött feltárul az a boldogság,  melyre annyira vágyik a hajszolt életű városi ember” (Forrás: Die Elegante Welt, Berlin, 1919. III. 12.)   

 Gál Róbert pedig arról ír Lehár könyvében (Óh, lányka, óh, lánykám…; Rózsavölgy és Társa, 2006), hogy röviddel Ferenc  József halála után, 1917. február 7-e és március 19-e között, a második szénszünet idejére be kellett csukni a Király Színházat. Előre tervezni, igényes műsorpolitikát kialakítani és végrehajtani már nem lehetett.  Nagy pénzügyi nehézségek árán sikerült bemutatni 1918 február elsején Lehár új darabját. A korábban színre vitt operettek díszletelemeit használták fel, illetve jelmezeibe öltöztették a művészeket.

A pesti ősbemutatót  nem sokkal később  (március 27. Theater an der Wien) követte a Pacsirta  német nyelvre (Wo die Lerche singt) átírt szövegű bécsi bemutatója is. Persze a kritika szokványosan, itt sem annyira a librettóért lelkesedett, hanem az igényes lehári zenét értékelte, azért lelkesedett. A Pacsirta iránt óriási volt a kereslet, 1919 nyaráig háromszáznyolcvanszor került színre; a német nyelvű színházakban pedig összesen kerek 1500 előadást lehetett összeszámlálni – olvasható Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében (Zeneműkiadó, 1988).

(Folytatni fogom)

585   Búbánat 2017-10-25 23:04:04

Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám…

Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám…
Rózsavölgyi és Társa  (Budapest) , 2006
Fűzött kemény papírkötés , 160 oldal
20 cm x 14 cm
Néhány fekete-fehér fotóval

„Lehár, az operett fejedelme”
"A zenés színpadnak három műfaja van:
opera, operett és Lehár!" - írta több német méltatója közül az egyik az operett fejedelméről. Lehár magyar kapcsolatairól, kötődéseiről azonban ez az első átfogó értékelés, pedig Komáromban született, és sokáig nem is tudott németül. A könyv ismerteti Lehár valamennyi operettje magyarországi bemutatójának történetét, a századforduló utáni békeévek, a világháború, majd az 1920-30-as évek  színházvezetői és Lehár közötti kapcsolatokat.

Új elemeket tár elénk Lehár és öccse, a royalista Antal viszonyáról, Kálmán Imrével ápolt kapcsolatáról és tragikusan rövid barátságáról Puccinival. Számos anekdotával állít emléket Lehár Ferencnek és színészeinek (Fedák Sárinak, Rátkai Mártonnak és másoknak), majd kitekint napjaink hazai Lehár-kultuszára is.”

584   Búbánat 2017-10-25 22:41:04

Otto Schneidereit: Lehár

Otto Schneidereit: Lehár

Fordító: Melles Ágnes

Zeneműkiadó Vállalat (Budapest), 1988

Vászon ,  védőborítóval, 271 oldal

21 cm x 14 cm

Fekete-fehér fotókkal illusztrálva

583   Búbánat • előzmény582 2017-10-25 22:29:17

Szénássy Zoltán: Lehár

Szénássy Zoltán: Lehár

Megjelent a zeneszerző születésének 125. évfordulójára

Madách-Posonium (Pozsony) , 1995 
Ragasztott papírkötés , 160 oldal

 

 

Méret: 19 cm x 12 cm

Fekete-fehér fotókkal illusztrálva.

TARTALOM

Tisztelet a szülőföldnek

7

Komárom, a szülőváros

9

Családtörténet

15

Ifjú évek

23

A losonci négy esztendő

36

A császári és királyi hadsereg karnagya

48

Útban a világsiker felé

57

A világsiker

63

Lehár Ferenc hatvanéves

83

Lehár Ferenc díszpolgársága

95

Az utolsó itthonlét

105

Komárom és Lehár

121

Lehár Ferenc színpadi művei

131

Jegyzetek

137

Felhasznált irodalom

143

Franz Lehár (Summary)

147

Franz Lehár (Resümme)

151

 

582   Ardelao • előzmény581 2017-10-24 13:25:34

 

Lehár Ferenc ifjúi évei (folytatás)

A prágai évek
 

A prágai zenei életnek igen jó híre volt a XIX. század vége felé.

Mondhatjuk, hogy Bécs után az Osztrák-Magyar Monarchia második zenei fővárosa volt. Az itt töltött évek nemcsak alapot adtak az ifjú Lehárnak, de az európai hírű tanárok példaképet is jelentettek számára.

„A prágai konzervatóriumnak nagy híre volt - írja. -
Én violin szakra jártam, Bennevitz professorhoz. A zeneelméletet Förster adta elő."
A nehéz prágai évekről - ahol oly sokat tanult és oly sokat nélkülözött - ezeket írja:

„Sikerült bejutnom a prágai konzervatórium hegedű tanszakára. Ide már nem kísértek el szüleim. Apámnak nagyon kis fizetése volt, támogatni nem tudott, így éppen csak az albérleti szobámat tudtam valahogy kifizetni, ennivalóra nem mindig jutott. Egyszer össze is estem az éhségtől az utcán. Aztán valahogy sikerült bejutnom Antonin Dvořakhoz, a világhírű cseh zeneszerzőhöz. Két hegedűszonátát komponáltam, ezeket mutattam meg neki. Dvořak figyelmesen nézte kottáimat, majd így szólt hozzám: „Maga hegedűs ugye? ... Nos, akassza szegre a hegedűjét és ezen túl csak komponáljon. Maga előtt nagy jövő áll."
 
Dvořak véleményétől annyira fellelkesül, hogy elhatározza tanulmányi pályájának módosítását. Abbahagyja a tanulást a hegedű szakon, és inkább zeneszerzést tanul Fibichtől, a híres komponistától.

Apja azonban keresztülhúzza szándékát. Többre becsülte a biztos megélhetést nyújtó pozíciót egy zenekarban, mint a nagy karriert ígérő, de bizonytalan zeneszerzői hivatást. Indoklásának lényegét így összegezte:

„Komponistának lenni nem olyan könnyű. Én is írtam csinos zenedarabokat, indulókat, sőt még operát is - színre került a tiszti kaszinóban. (Amint tudjuk, éppen Komáromban. Sz. Z.) De vajon eltarthattam volna-e a családomat mindebből? Ugye, hogy nem! Hát azért mondom, fiam, ne építsünk légvárakat, a legfontosabb az, hogy az embernek becsületes jövedelme legyen."
 
A prágai esztendők a nélkülözések évei voltak. Fűtetlen szobában vészelte át a téli hónapokat. Ilyenkor ágyban maradva gyakorolt a hegedűjén. Szobája alatt jégverem volt... Amikor édesanyja meglátogatta Prágában, eltitkolta nélkülözéseit.

„Csak amikor a vonat anyámmal már ismét elindult, akkor tört ki belőlem minden szenvedés és félőrülten a vonat után loholva kiáltottam - Anyám, anyám, ne hagyj itt!"

1884-ben édesapját áthelyezik a prágai ezredhez, és ezzel a családi otthon melegében megszűnnek nélkülözései. Prágai tanulmányait 1888-ban fejezi be. A végzős hallgatók koncertjére július 12-én került sor a Rudolfinum dísztermében. Mivel a Lehár család ekkor Prágában lakott, így az egész család tanúja lehetett „Lanzi" sikerének, a történelmi falak között.

A losonci négy esztendő

Az ifjú Lehár Ferenc immár diplomás hegedűművész volt. Elindulhatott a 18 éves ifjú, üres zsebbel a nagyvilágba. Barmen-Elberfeld volt az a város, ahol Lehár Ferenc megkezdi működését. Az ottani színházban talált alkalmazást, mint koncertmester. Állását pályázat útján nyerte el, fizetése havi 150 márka volt. 1888 szeptemberében foglalja el a pozícióját. A szigorú és precíz színházi munka azonban nincs ínyére. Az örökké ismétlődő próbák, a nagy fegyelmet igénylő előadások, szigorú korlátként nehezedtek szárnyalni vágyó lelkére és gondolatvilágára.

„Bár vonakodva s csakis anyagi meggondolásból fogadtam el az állást - írja -, igencsak hasznomra volt ez az első év, melynek során koncertmesterré léptem elő. Megismerkedtem a zenekarral, s világosabb fogalmat alkothattam magamnak a színházról, legfőképpen az operáról. Apám távirata azonban hirtelen Bécsbe szólított: sürgősen kellett a zenekarába egy szólista. Gettke, az igazgatóm csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, ha megfelelő helyettest állítok. Mivel ez nem ment olyan gyorsan, egyszerűen megszöktem, szerződésszegő lettem. Üldöztetésemet azonban abba kellett hagynia, mivel Közben a katonasághoz assentáltak (besoroztak)."

Ilyen dicstelenül végződött az első találkozás a színház világával. Most aztán katona lett az ifjú Lehár. 1889 őszén magára húzta a császár mundérját, és viselte azt - több-kevesebb sikerrel - 12 esztendőn keresztül. Közben az apja visszatért Bécsbe, régi ezredéhez, az 50. gyalogezredhez. Ebben a rezesbandában szerepel most már a két Lehár, de mindössze kilenc hónapot tölt apja zenekarában. Ekkor már próbálkozik, ismerkedik a vezénylés művészetével, ahogy ezt ő maga mondja:

„Néha megengedte, hogy helyettesítsem a karmesteri pultnál, különösen, ha térzenét adtunk valahol. Ilyenkor körülvettek a csinos hölgyek és tapsoltak. Ez volt első megismerkedésem a sikerrel."
 
 Amikor azonban az idős Lehár úgy látta, hogy az ő elsőszülött fia, Lanzi, a saját lábán is meg tudna állni, útjára engedte. A karnagyi pálya megkezdéséről az ifjú ezeket mondja:

 „Lehet, hogy apám potenciális vetélytársat látott bennem. Mindenesetre azt mondta egy szép napon: Lássam, hogyan boldogulsz, keress magadnak saját állást! Nekiindultam keresni, s vagy ötven folyamodó közül én kaptam meg a karmesteri állást a 25. gyalogezrednél, az Ipoly-menti Losoncon, havi fizetésem 60 forint, meg 17 forint szálláspénz! Húsz esztendős levén, négy évvel megdöntöttem apám rekordját, aki 24 éves fejjel lett a hadsereg legfiatalabb karmestere.”

A Bécsben töltött kilenc hónap azonban nem múlt el nyomtalanul. Miközben apja zenekarában hegedült, őt is elfogta az alkotás ihlete. Utóvégre Bécs volt az akkori világ zenei fővárosa.

Több indulót és néhány valcert szerzett ezekben a hónapokban. Igy amikor alig húszévesen a losonci 25. gyalogezred zenekarának élére áll, már bizonyos zeneszerzői múlt fémjelzi nevét.
 

De Bécs után Losonc...? Mit tudhatott az ifjú Lehár erről a városkáról? Talán azt, hogy ott született Kármán József, a felvilágosodás nagy költője, kinek az emlékműve a város főterén áll. Viszont karnagy úr lett! A katonai hierarchiában különös helyet foglalt el ez a tisztség. Nem volt tiszt, de nem is volt altiszt. A karmesterek aranygombos egyenruhát hordtak, de a parolinon a csillagok helyett aranyozott lant díszlett. De mit is mond a Losoncon töltött évekről ő maga?: „Húszéves voltam ekkor — még ma is örömmel gondolok vissza a losonci kis helyőrségre, ahol a katonabanda szervezése volt a legfőbb feladatom. Hiszen alig volt hivatásos zenész a zenekarban, s a zeneértő újoncokkal kellett dolgoznom. Losoncon egyébként komoly munkát is folytattam, kvartettet alakítottam. ... Általában Losoncon igen jól éreztem magam. Ott írtam első operámat is. Mlcohc főhadnagy, egy zseniális fiú írta a librettót, melynek zenéjével egy opera-pályadíjra jelentkeztem. A díjat nem én nyertem el, de megvigasztalt, hogy „az első kutyák és az első operák a sutba valók."
 
Az említett szerzemény a Rodrigó című opera. Művét nem íróasztal és zongora mellett szerezte, hanem a „zenekarral" hangszerelte.

A hibák így mindjárt a gyakorlatban napvilágra kerültek. Ezt a zeneszerzői stílust így jellemzi:

„Losoncon a katonazenészek, élükön az őrmesterrel, minden jelenet után tapintatosan értésemre adták, hogy tetszik-e nekik, amit komponáltam, vagy sem. Ha tetszett a muzsika, az őrmester biztatóan vállon veregetett, ha nem, úgy szó nélkül, ... át ballagtak, egy korsó sörre."

 A katonazenekar Losoncon - akárcsak a többi kisvárosban is - a helység zenei életének tán legfontosabb fóruma volt. Nem létezett olyan társadalmi megmozdulás, ahol a rezesbanda meg nem jelent volna. Ki is nyílt minden ablak a losonci Gács utcán, amikor felhangzott egy-egy ropogós induló. Kivált a deli karmester dobogtatta meg a leányszíveket. Hisz alig múlt még húszéves, és nőtlen volt. Természetes, hogy a helyi sajtó, a Losoncz és Vidéke című lap is élénken foglalkozik a katonazenekar fellépéseivel, így egyúttal prezentálja a karnagyot is: „A házi ezredünk zenekara, új mestere, ifj. Lehár Ferenc vezetése mellett tegnap tartotta meg első hangversenyét. A fiatal zenész különösen hegedűjátékával (magyar táncokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illet." Tehát a Lehár vezette losonci katonazenekar először adott hangversenyt. Ez figyelemre méltó! Az új karnagy - amint látjuk - nemcsak reprodukáló, hanem alkotóművész. Lehár karnagy úr új színt vitt Losonc zenei életébe. Persze ehhez emelni kellett a zenekar művészi színvonalát is.
 

De nemcsak a losonci közönség figyelt fel az ifjú Lehárra. Az ezred parancsnoka, báró Fries ezredes, kinevezte a 17 éves Vilma lánya mellé énektanárnak. Erről a pedagógiai „küldetésről" így vélekedik:

„Bőbeszédűen azonnal kinevezett lánya énektanárává. Bevallhattam volna-e, hogy a konzervatóriumban valójában hegedülni tanultam? Nem is kissé jöttem zavarba, amikor szemtől szemben álltam Fries Vilma baronesszel, egy csinos, 17 esztendős lánnyal. Némi skálázással és dalocskákkal kezdtük. Az ifjú hölgy igen hamar észrevette, hogy nem értek az énektanításhoz. Legszívesebben visszarohantam volna az ezredes papához, de nem volt mit tenni: parancs, az parancs. Fries Vilma ugyan nem tanult meg tőlem énekelni, de már a második órán elénekelt egy dalocskát, amit neki komponáltam. Ó, de sokszor próbáltuk a Vége már!, című dalt."

Losonci karnagy korában, 1891-ben óriási élményben volt része. Ekkor az egész világ Johann Strausst ünnepelte. Bécsben nagyszabású koncertet rendeztek a „keringőkirály" tiszteletére. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéből összejöttek az énekesek, zenészek, karmesterek, hogy tisztelegjenek a nagymester előtt. A koncert végén küldöttségek fejezték ki jókívánságaikat Straussnak. Különös színfoltja volt az ünnepségnek, amikor a színpadra két katonakarmester lépett, és a császári és királyi hadsereg nevében átnyújtották a tisztelet koszorúját az ünnepeltnek. Az egyik karmester Karl Komczak volt, a Bécsben állomásozó 84. gyalogezred, a másik a losonci 25. gyalogezred zenekarának dirigense, Lehár Ferenc. Ekkor találkozott a „keringőkirály" a későbbi „operett-királlyal".

A történelmi pillanatról, Lehár így emlékezik:

„Szinte látom még magam előtt, a koromfekete festett hajával, és bajuszával. Látszott, hogy öreg és gyenge. Ám, amint fellépett a magas karmesteri dobogóra, azon nyomban mintha kicserélték volna. Már a keringő első hangjai után elkezdett a zene ritmusára hajladozni: mintha csak táncolna. Hatalmas taps töltötte be a túlméretezett hangversenycsarnokot, szinte elnyomta a zenekart. így hát megadatott, hogy halála előtt valóságos valcer-királyként láthassam még Johann Strausst, bécsi népe elismerése és ünneplése közepette."
 

Elképzelhető, hogy az alig nyolcezer lelket számláló Losoncon milyen szenzációt kelthetett a zöld parolinosok karmesterének, Lehár Ferencnek bécsi szereplése. Micsoda óriási megtisztelésnek számíthatott, hogy egy összbirodalmi parádéra a losonciak karmesterét is meghívják. Természetes, hogy a bécsi szereplés után Lehár karnagy úr még inkább az érdeklődés középpontjába került.

Rendkívül termékenyek voltak a losonci esztendők. Nemcsak első hangversenyét tartotta Losoncon 1890-ben, de az első színpadi művét, Rodrigót is itt komponálta. A losonci katonazenekar számára több alkalmi művet komponált: Vásárhelyi induló, Szegedi induló, Magyar egyveleg, Magyar dalok, Magyar ábrándok című hegedűdarab zenekari kísérettel (ebben szólalt meg a, „Csak egy kislány van a világon című,” közismert dal).

1894-ben ünnepelte a magyar társadalom Jókai Mór írói munkásságának ötvenedik évfordulóját. Az eseményről szerte az országban, szinte mindenütt megemlékeztek. Ilyen
Jókai-ünnepségre került sor Losoncon is. Lehár - aki feltehetően jól ismerte a szintén komáromi Jókait - maga is kivette részét a földije iránti tisztelet megnyilvánulásából. A helyi sajtó a következőképpen közli az eseményt:

 „A helybeli állami tanítóképző intézet Jókai Mór tiszteletére nagyszabású jótékony-célú hangversenyt rendez folyó évi február hó 10-én a Vigadó nagytermében. Az igen szép és változatos műsor a következő:

1.Perzsa díszinduló, ifj. Lehár Ferenctől; előadja a tanítóképző intézet ifjúság zenekara.

2.Jókai méltatása című felolvasás; tartja Nagy Iván állami tanítóképző intézeti tanár."

A lap, következő számában ismét Lehár társadalmi szerepléséről olvashatunk. A Losonci Nőegylet jótékony-célú táncmulatságot rendezett. A szereplők között ismét megtaláljuk a 25. gyalog ezred zenekarának ifjú karnagyát:

„... a rendezőség a hangversenyen közreműködőknek szerencsés volt megnyerni Pacor Ala úrhölgyet, Pacor ezredes úr bájos lányát, valamint Lehár Ferencz urat, s a Lehár, Éder, Simon és Thaisz urakból álló vonós-négyest is."

Mindezekből láthatjuk, hogy Lehár mennyire népszerű és központi alakja volt Losonc társadalmi életének. Nem is beszélve a lányos mamák részéről megnyilvánult érdeklődésről. De, ahogy mondja Berzsenyi: „A sors játszva emel, s mosolyogva ver le." Ez a megállapítás Lehár losonci szereplésére is vonatkozik: népszerűségének, zenetudásának s művészi önérzetének lett az áldozata. Kirobbant a „losonci affér" - Szüsz Lajos kávéházában. A zenetörténeti eseményt mondja el ő maga, a cselekmény, szenvedő hőse:

„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művész-büszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg, és ne üzengessen nekem a pincérrel. Összetűzésre került a sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam."
 
Hallatatlan merészség! Egy őrnagynak csak úgy visszaüzenni, odavágni. Egy tejfelesszájú karnagy, akinek még tiszti rangja sincs! Honnan vett magának ennyi bátorságot ez a zenész? - kérdezhette az őrnagy önmagától. Persze, még nem tudhatta sem ő, sem senki más, hogy a zöld parolinosok karnagyának egyenruhája királyi palástot takar. Ha nincs párbaj és bocsánat-kérés sincs, akkor nincs más megoldás, mint összepakolni a katonaládát Losoncon, és odábbállni egy kaszárnyával. így is történt. Köszönés nélkül azért mégsem hagyhatta el a számára oly kedves losonci közönséget. Hisz életének eddig legszebb négy esztendejét töltötte ebben a városban. És hogyan köszönhetett volna el, szíve szerint a legjobban, a kedves losonciaktól, mint a zene nyelvén. Erről tudósít a helyi sajtó is:

„Lehár Karmester búcsúhangversenyét szerdán február 28-án esti 8 órakor tartja meg a Vigadó nagytermében. A körünkből távozó kedves karmester egyúttal minden jó barátainak és ismerőseinek, kiktől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő »Isten hozzád«-ot, forrón köszönti a losonci közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint hogy ő előtte is a Losoncon töltött idő felejthetetlen lesz!"

 Hogy milyen népszerű volt a 25. gyalogezred zenekarának karnagya Losoncon, azt kellően érzékelteti a losonci hölgyek ajándéka. Ugyanis a búcsúzó Lehár egy karnagyi pálcát kapott, aranyozott kis lanttal díszítve az alábbi szöveggel: Ifjú Lehár Ferencnek, Losoncz város hölgyei ... Losonczon, 1894. március 4.
 
A császár és király mundérját azonban nem olyan egyszerű letenni. Ahogy Lehár elmondja:

„Apám azonban sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy ne legyek katonakarmester. Ezért Ausztria és Magyarország egyetlen haditengerészeti zenekarának karmesteri állására pályáztam s a 120 pályázó közül én lettem a győztes."

Szülei ekkor Szarajevóban laktak. Lehár oda megy családjához, onnan értesíti a losonciakat élete további alakulásáról. Tehát lélekben és gondolatban még mindig Losoncon van. 1894. március 18-án az alábbi hírt teszi közzé a losonci újság: „Lapunk munkatársa csütörtökön délben a következő táviratot kapta Szarajevóból:

»A katonai tengerészet karnagya vagyok. 300 forint, fizetéssel. ... Lehár«

S ha sajnáltuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének." 
 

Dr. Szénássy Zoltán

HONISMERET

(19. évfolyam,1991/1. szám)

581   Ardelao 2017-10-24 13:14:16

69 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a világhírű magyar komponista.

LEHÁR FERENC EMLÉKÉRE

Lehár Ferenc ifjú évei

„Nem azért jöttem a világra, hogy élvezzem az életet, hanem, hogy más embereknek örömet szerezzek."
(Lehár Ferenc)

Komáromban, a Nádor utca és a Rév utca sarkán álló házban, 1870. április 30-án, hétfői napon, este 10 órakor a Lehár családban világra jött az elsőszülött fiú, aki apja után a keresztségben a Ferenc, Kristóf nevet kapta. Mivel az apa katonamester volt, fiát május 4-én nem a komáromi plébános keresztelte meg, hanem a helyőrség tábori lelkésze. Aki olvasmányok alapján - ismeri a múlt századi Komárom társadalmának patriarchális légkörét, az könnyen el tudja képzelni, hogy micsoda nagy újság lehetett - és hálás téma a házaló öregasszonyoknak - a jómódú s köztiszteletben álló Neubrandt, illetve a Lehár családban a gólya megjelenése. A tiszti kaszinó is hangos lehetett az ovációtól, amikor Lehár karnagy úr elsőszülött fiára koccintottak a marcona hadfiak. De mutassa be önmagát a legilletékesebb, Lehár Ferenc:

„Komáromi gyerek vagyok. Sokat játszogattam a Duna partján és a történelmi várfalak alatt. Apám katonakarmesterként került oda... ott ismerkedett meg anyámmal, és négy-heti udvarlás után, meg is kérte a kezét. 1870. április 30-án már világra is jött az ifjú Lehár Ferenc. Ez én vagyok, kérem szépen."

A katonacsalád légkörét, hangulatát így rajzolja meg előttünk Lehár Antal:

„Az asszonynak határtalan odaadással kellett viseltetnie, hogy boldoggá tegye a házasság kötelékét. Előttünk, gyerekek előtt, anyánk szívesen hivatkozott arra, hogy apánk lénye, mozdulatai, megjelenése, de még a jelleme és jósága igen hasonló volt az ő apjáéhoz. Rajongó szeretettel beszélt róla, aki pajtása és barátja volt, s ezeket az érzéseket átvitte az atyjáról a férjére. Bár csak kilenc évvel volt fiatalabb nála, mindig valami csendes tisztelettel nézett fel apára, s ebben az érzésben mindig volt valami gyermeki tisztelet. Soha nem hallottam, hogy apánkat másképp szólította volna, mint apánk."

Városról városra

Az örömbe azonban csakhamar üröm vegyült, a Lehár család háza táján. Alig múltak el az öröm hónapjai a Lehár család felett, máris parancs érkezett a bécsi hadügyminisztériumból: Lehár Ferenc karnagy úr áthelyeztetik Pozsonyba! Hej, te szépséges szemű
Neubrandt Krisztina, ha tudtad volna előre, hogy mit jelent katonakarmester-feleségnek lenni, tán meggondoltad volna a dolgot, mielőtt a boldogító igent kimondod. Mert nemcsak, hogy szülőföldjét, szüleit, rokonait kellett Komáromban hagyni, hanem az eddigi kiegyensúlyozott, rendezett polgári életkörülményeit is.

Ugyanis a Lehár család, Komáromot elhagyva, szinte állandóan úton volt. Neubrandt Krisztinának nem kevesebbszer, mint huszonkétszer kellett pakolni, csomagolni, új otthont alapítani, s közben öt gyermeket szült. Nem is volt az Osztrák-Magyar Monarchiának olyan nagyobb katonavárosa, ahol nem lakott volna a Lehár család. Még jó, hogy Komárom megmaradt mentsvárnak, ahová a gyerekek nyaranként ellátogathattak a nagyszülőkhöz.

A gyerekek születési sorrendje: Ferenc (1870-1948), Eduárd (1872-1873), Antal (18761962), Mariska (1877-1895), Emília, Papházay Istvánné (1890-1976).

A Lehár család örökös vándorlásait, sajátos életkörülményeinek kialakulását és jellegét az ifjabbik Ferenc így magyarázza:

„Én Komáromban születtem a Nádor utca egyik szerény házacskájában. Apámat aztán a katonai parancs Pozsonyba, majd Sopronba, később Kolozsvárra szólította. Természetesen vitte magával a családját is. így aztán gyermekkoromban beutaztam egész Ausztriát és Magyarországot. Gimnáziumba Pesten kezdtem járni, aztán Morvaországban folytattam."

Komárom után tehát a koronázó-város, Pozsony lett a Lehár család otthona. Itt született a második fiúgyermek, Eduárd, akit azonban 1 éves korában temettek el a szülők. S alig száradtak el a virágok a kis Lehár Eduárd sírján, máris parancs érkezett, és Lehár karnagy urat áthelyezték Sopronba. A város igen jelentős állomása lett a Lehár családnak, sőt mondhatnánk, hogy ez a zeneszerző második szülővárosa. 1874-től 1877-ig lakott a család Sopronban. Ebben a városban két újszülöttel szaporodott a Lehár nemzetség: Antal és Mariska örvendeztette meg a szülőket, alig négy esztendő alatt. (Az előbbi nagy katonai karriert fut be, az utóbbit 17 éves korában - mint menyasszonyt - temetik el a szülők Szarajevóban.) A szépen gyarapodó családról gondoskodni is kellett - és talán a letelepedésre is gondolva házat vásároltak a szülők a Malom utca 5. szám alatt. (Ezt az utcát 1940-ben Lehár utcának nevezik el.) A család anyagi jólétére utal a házszerzés. Az apa szorgalmára jellemző, hogy a katona karmesterség mellett még kivette részét a város zenei életéből is. Énektanárként működött a városi reáliskolában.

Sopronban alig hatesztendős, amikor a szülők felfigyelnek rendkívüli zenei tehetségére. Az „indulásról" így vall a zeneszerző:

„Édesanyám ragyogó szemekkel mesélte gyakran idegeneknek, hogy minden először hallott melódiát a zongorán azonnal hibátlanul kísértem, sőt, sötét szobában a legnehezebb futamokat hibátlanul játszottam el. Első szerzeményem, csak, mint Strauss Jánosé, életem hatodik évére esik. Ez az első szerzeményem, Opus I. a rajongó gyermeki szeretettől átitatott kis dal volt, amelyet édesanyám születésnapjára írtam."

1878-ban rendkívüli élményben volt része a kis Lehár Ferencnek, az-az a „Lanzi"-nak, ahogy őt a családban nevezték. Ekkor már Kolozsvárott lakott a család, s itt láthatta Liszt Ferencet. Az élményről ő maga így számol be:

„Gyermekkoromra esik egy kis epizód, melyet soha el nem felejtettem. Kolozsvárt történt, apám ezrede éppen ott állomásozott. Van ott egy roppant tekintélyes épület, a Szt. Mihály katedrális. Liszt Ferenc egyszer ott vezényelt.

Apám azzal fejezte ki, a nagymester iránti hódolatát, hogy ingyen hegedült a zenekarban. Megengedte, hogy egy sarokban, csendben meghúzódva végighallgassam a koncertet. Amikor aztán Liszt a hangverseny végén elbúcsúzott apámtól, ő a mester keze fölé hajolt és megcsókolta."

Erdély fővárosa után Budapest, az ország fővárosa fogadja be a Lehár családot. Ekkor már gimnazista a kis „Lanzi", és a piarista atyák iskoláját látogatja. Közben a nagymama is eladta komáromi házát. Pestre jött, hogy jobban tudja segíteni a népes családot. Házat vásárolt Pesten, a Rákóczi téren. Természetes, hogy a kedvenc unokája a Komáromban született „Lanzi" volt, aki szívesen tartózkodott a nagyanya házánál. Lehetett ennek más oka is, amiről így vall a „vétkes":

„Ott találkoztam legelső szerelmemmel: egy helyes kislánnyal, aki a ház egyik udvari lakásában lakott, parasztruhát viselt és piros selyem fejkendőt." Így aztán a gimnazista diák eredményei sem lettek valami fényesek, amiről az iskolai bizonyítvány másolata is tanúskodik. Meg is vallja mindezt önkritikusan, az események hőse:

„Roppant kevéssé érdekelt engem az iskolai tudomány. Legfőképp azért tartottak engem a gimnáziumban, mert az énekórákat én kísértem harmóniumon."

Pesti gimnazista korában kezdi el a zenetanulást is. Beíratták a Nemzeti Zenedébe, ahol a híres Tomka István volt a mestere. A Nemzeti Zenede évkönyvei szerint az 1879/80-as tanévben második osztályba járt. Az 1880/81-es tanévet is megkezdte, azonban már nem fejezte be. Neve az „Elmaradtak" között van feltüntetve.
A gimnáziumnak az első osztályát sem fejezte be. Ahogy az iskolai osztálynapló igazolja, 1881. március 1-jén kimaradt a gimnáziumból.

Hát így végezte az ifjú Lehár Ferenc a pesti tanulmányait. Hogy miért végezte el oly gyorsan, arról a családi tanács döntött. A fiúból nem lesz orvos, ahogy szerették volna a szülők. Nem nagyon fűlik a foga a tanuláshoz, viszont kiválóak a zenei adottságai. Akkor legyen zenész. De ahhoz viszont, hogy akár a bécsi, vagy a prágai konzervatóriumot elvégezhesse, előbb meg kellett tanulnia németül. Lehár Ferenc ugyanis 11 éves koráig csak magyarul tudott.

 „A szülői házban kizárólag magyarul beszéltünk" - írja később - „sőt édesanyám csak törve beszélte a németet. Engem is, miután addig csak magyarul tudtam, tizenegy éves koromban küldtek el Sternbergbe, német szóra."
 
Szerencsére ott volt Antal nagybácsi, aki Sternbergben zeneiskolai igazgató volt. Ő vette magához Lanzit, és a német környezetben hamarosan rászokott az új nyelvre. Bácsikája mellett folytathatta — a Pesten megkezdett - zenei tanulmányait is. Alig másfél éves sternbergi tanulás után, 1882-ben fölvették a prágai konzervatóriumba. Inkább ment volna Bécsbe, itt azonban csak 14. életévtől vettek fel hallgatókat a konzervatóriumba. Így lett prágai diák Lehár Ferenc.

(Folytatom.)

580   Búbánat 2017-10-24 11:11:30

Kálmán Imre gratulál Lehár Ferenc Giudittájához

Kálmán Imre gratulál Lehár Ferenc Giudittájához

579   Búbánat • előzmény575 2017-10-23 22:48:14

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LIII.)

Lehár és a "Csillagok bolondja" bécsi bemutató

Az I. világháború időszakában – 1916. január 14., Bécs, Theater in der Josefsadt - mutatták be Bécsben Lehár következő operettjét: Der Sterngucker (Csillagok bolondja). A komponista előző operettje, a Végre egyedül (Endlich Allein)  ugyan csendes sikert aratott, de rövidesen lekerült a színpadokról; egyértelműen a szövegkönyv gyengeségei miatt volt ez a sorsa a darabnak, hiszen Lehár zenéje invenciózus, újszerű hangzatai elismerő fogadtatásban részesült. Lehár levonta a következtetést és új dalművéhez megint új librettistát keresett, akit meg is talált Fritz Löhner személyében. Ám az ő szövegkönyve - melynek története egy álmodozó, bohó csillagász és három mennyasszonya körül bonyolódik – sem volt jobb az előző darab szerzőinél, így csak a lehári muzsika volt az, amin nem akadhatott fenn a kritika és a publikum. Így írt az új operett-bemutató után a bécsi Fremdenblatt:

„Az olyan különös, kedves és kedélyes ember megrajzolásához, amilyen az operett hőse, nagy adag művészet és annál is több kézművesség szükségeltetik. Löhner egyikkel sem rendelkezett. […] Tudjuk, hogy Lehár soha nem akart legutolsó sikerének a rabja maradni. Bármennyire tetszett is valamelyik műve, a következő alkalommal valami másra törekedett! Valami jobbra, szándékai szerint mindenképp valami magasabbrendűre. Így jutott el a kezdeti vidám számokból összeálló operettől a líraian ingerjedő operetthez, onnan a mélyebb lírát tükrözőkhöz, és végül a drámai operetthez. Úgy érezzük, mintha most a zenés vígjáték formájába akarná önteni az operettet. Ezért hát száműzte a finálét, lemondott a nagy zenedrámaian felépített homlokzatról; ez bizonyára fáj az olya merész-lendületesen építkező Lehárnak. Azzal vigasztalódik talán, hogy a fináléval együtt leparancsolta a színpadról ennek a sokat szidott hordozóit,  a teljességgel indokolatlan kórista-hölgyeket és – urakat, akikben a kétkedők mindig is a hagyományos operett-idiotizmus oszlopait vélték felfedezni.”

A Csillagok bolondját az év szeptemberében a Theater an der Wienben is bemutatják.

A Deutsches Volksblatt (1916. IX.28.) a következőket írta Lehár művéről:

„ Lehár, a kereső, a tapogatózó ember, aki szívesen megreformálta volna az operettet, és aki minden bizonnyal a legalkalmasabb volna erre a feladatra, a jelek szerint alulmaradt a szerzők, igazgatók és kiadók támasztotta igényekkel szemben. … Lehár muzsikája egyre előkelőbb. Vonzó melodikája, sajátosan felépített hangzatai és lenyűgöző hangszerelése megörvendeztet minden zeneértőt, ám ugyanő nem fojthatja el sajnálkozását afölött, hogy ez a muzsika nem jobb, nem méltóbb szövegkönyvek köré fonódik.”

Neues Wiener Tagblatt, 1916. IX. 28. így fogalmaz a kompozícióról:

„ Mindenekelőtt a finálékat sikerült pompása lekerekíteni s új, kiváló tartalommal megtölteni. Ebben s a varázslatosan szép hangszerelésben tárul fel a komponista elsőrendűen művészi tehetsége: ezerszer több muzsika és művészi tudás lakozik benne, mint nem egy nagyképű, ám tehetségtelen opera-komponistában, aki úgy véli, szánakozva lenézheti a könnyű műfaj e mesterét.”

Persze Lehárnak erről az összehasonlításról más a véleménye, mint arra később az „operett” –re mint műfajra írásában rámutatott: „Igen különös úgy elképzelni az operát és az operettet, mint két harapós ebet, amint az udvarban, a kutyaházhoz láncolva, vicsorogva megugatják egymást, mihelyt egyikük megkísérli, hogy valamicskét közeledjék a másikhoz.” (Die Schalkiste, Bécs, 1926. május)

A Csillagok bolondja Theater an der Wien-beli bemutatója után alig két hónapra rá, 1916. november 21-én, Schönbrunnban meghalt Ferenc József, a császár és király. A Habsburg-monarchia intézménye csak két esztendővel élte őt túl, ám ez az idő is a lassú haldoklás ideje volt csupán. A világháború további eseményei is megakasztották Lehár komponálási kedvét, amit legközelebb csak 1918-ban, a budapesti és a bécsi Pacsirta-bemutatóival nyer vissza.

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár; 1988/

(Folytatni fogom)

578   Búbánat 2017-10-22 12:22:01

Udvardy Tibor és Lehár Ferenc kapcsolata

Film Színház Irodalom

1943. január 22. (4. szám)

VILLÁM VIZIT AZ OPERAHÁZ PRÓBASZOBÁIBAN, AHOL LEHÁR FERENC VEZETÉSÉVELTANULJÁK A „GARABONCIÁS DIÁK”-OT

Lehár Ferenc néhány nap előtt Budapestre érkezett és személyesen vezeti a „Garabonciás diák” című operettjének próbáit.  Felkerekedtünk fotóriporterünkkel és ellátogattunk az Operaházba, hogy beszámoljunk, miként folyik a betanulás munkája.

A próbaszobák folyosóján, a  párnázott ajtók mögül  bűvös  Lehár-melódiák foszlányai szűrödnek ki,  egy-egy szépen  ívelő  dallamrészlet,  néhány markáns akkord.  Az első szobában Hámory Imre acélos baritonján különös szépségű dal melódiája csapong. »Garabonciás« főszáma: Vörösmarty A merengőhöz című költeményére írt kis remekmű.Hámory Imre Rubányi Vilmossal próbál, aki az előadás karmestere lesz.

A következő szobában Lehár Ferencet találjuk a zongoránál,  mellette Nádasdy Kálmán főrendező és Innocent-Vincze  Ernő,  a  librettista. Lehár zongorázik, Innocent-Vincze a taktust üti. Nádasdy  pedig  —  énekel.
Amint elárulják, a mester még próba közben  is simít a zenén,  változtat egy-egy szám hangszerelésén. A munka egy pillanatra félbeszakadt, gyorsan érdeklődünk a mesternél, hogy vajon eredeti  mű-e a  »Garabonciás  diák«, vagy mint azt az előzetes kommünikék jelezték, —  csak a  »Cigányszerelem« kapott új librettót és új címet.

A »Garabonciás diák« háromnegyed részben új mű — hangzott a válasz. 
A Cigányszerelemből  csak  néhány motívumot, egy-két zárt számot vettem át. A többi mind az idén készült; egy évi komponálás eredménye. 
— Persze: klasszikus »Lehár-zene«?
— Igen. Az operett műfaja már megkapta végső formáját, végső fogalmazását és azon nemcsak, hogy nem kell, de nem is szabad változtatni. 
— Kik lesznek a főszereplők?
— A  címszerepet Udvardy Tibor énekli, a hölgykoszorú élén pedig Osváth Julia  és  Orosz Julia  állanak.
Igen jelentős szerepet kapott még Hámory Imre is. Természetesen rajtuk kívül még rengeteg szereplője van az operettnek, szinte  az  egész szólista gárda szóhoz  jut.

Közben megjelenik Udvardy Tibor a próbaszobában és elfoglalja helyét a zongora mellett.Lehár megüti! a billentyűket és Udvardy énekelni  kezd. Lágyan bomlanak ki a melódiák, a rideg  próbaszobából  mese-szárnyon, szinte Tündérországba visznek. Álom-alakok kelnek életre egy-egy szépen mintázott, ívelő frázis felett. Szépség, teljesség, öröklét sugárzik a bájos zene minden taktusából.
Míg Udvardy énekel, addig búcsúzóul, halkan és gyorsan megkérdezzük Magyar Bálint titkártól,  aki  Vergiliusként vezetőnk volt az operai labyrintusok alvilágában, hogy mikor lesz a bemutató.
— Február közepén.
Igazán kíváncsian várjuk.

(FotóLehár Ferenc  és  Udvardy Tibor próbálják a  »Garabonciás  diák«  egyik legszebb dalát, mellettük Innocent-VIncze Ernő, a librettista.)

577   Haandel • előzmény576 2017-10-19 19:39:48

BR-Klassik

nOch einMal-heur

576   Haandel 2017-10-19 17:01:51
LIVE AUS DEM GÄRTNERPLATZTHEATER IN MÜNCHEN
19.10.2017 | 19:30 | BR-Klassik

Baron Mirko Zeta - Hans Gröning
Valencienne, seine Frau - Jasmina Sakr
Graf Danilo Danilowitsch - Daniel Prohaska 
Hanna Glawari - Camille Schnoor 
Camille de Rosillon - Lucian Krasznec
Vicomte Cascada - Liviu Holender 
Raoul de St. Brioche - Juan Carlos Falcón 
Bogdanowitsch - Maximilian Berling 
Sylviana, seine Frau - Valentina Stadler 
Kromow - Frank Berg 
Olga, seine Frau - Ann-Katrin Naidu 
Pritschitsch - Holger Ohlmann 
Praskowia, seine Frau - Dagmar Hellberg 
Njegus - Sigrid Hauser 
Der Tod - Adam Cooper 

Chor und Ballett des Staatstheaters am Gärtnerplatz
Orchester des Staatstheaters am Gärtnerplatz
Leitung: Anthony Bramall
575   Búbánat • előzmény573 2017-10-18 13:53:57

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(LII.)

Az első világháború idején

Mivel Lehár a peres ügyek miatt megvált a Brammer és Grünwald szerzőpárostól kénytelen volt új szövegkönyvírók után nézni, mert esedékessé vált egy új darab bemutatója a Theater an der Wienben. Bad Ischlben találkozott Alfred Maria Willnerrel, aki felajánlotta neki a Végre egyedül librettóját, amelynek furcsasága, hogy a második felvonása csak kétszereplős volt. A közönség soraiban nem keltett osztatlan sikert, ezért az 1914. január 30-ai bemutatót követően hamarosan le is került a színház műsoráról. A bemutató után Lehár rövid időre Budapestre utazott, mert ismét egy plágium-perbe keveredett. Egy bizonyos Popescu úr azt állította, hogy a Végre egyedül javarészt átvétel az őáltala írt Az ő nevenapja című operettből, és ezért részesedést kért az előadások jövedelméből. Noha a bíróság elutasította a vádakat, Popescu a fellebbviteli bíróságon is próbálkozott. Ekkor viszont Lehár úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, és becsületsértés címén beperelte, majd nyert az illetővel szemben, akit pénzbírságra és börtönbüntetésre ítéltek.(x)

A háború kitörésekor bezárt számos osztrák és német színház, ezért megcsappant az operettek iránti kereslet is, így Lehár is kevesebbet komponált. Öccse, Antal, 1914-ben vonult be, de hamarosan súlyosan megsebesült, ezért harcképtelennek nyilvánították és irodai munkára osztották be. Öccse kórházi ágya mellett komponálta meg Lehár Erwin Weil verse nyomán a Láz című dalát. A háborús propagandában (háborús operettek) nem vett aktívan részt, mindössze néhány indulót komponált öccse kérésére.(x)

Mivel a háború idején súlyos infláció lépett fel országszerte, a színházak iránti érdeklődés is csappant. Ilyen körülmények között mutatták be 1916. január 14-én a Theater in der Josefstadtban A csillagok bolondja című operettjét. A darabot mindössze hetvenhétszer adták elő, amit a kritika a gyenge szövegkönyvnek tudott be, de megemlítették, hogy Lehár zenéje sem teljesítette a közönség elvárásait.(x)

A következő két esztendő vendégszereplések sorozatával telt el:Konstantinápoly, Zürich, Budapest. Ugyancsak ebben az időszakban előtérbe kerültek az operett körüli viták, melyekbe Lehár már csak azért is belevetette magát, hogy figyelmét elterelje a háborúról. Ahogy nőtt az operett sikere, úgy sokszorozódtak a támadások Lehár ellen, akit az operett-komponista típuspéldájának tartottak. Kritika érte a darabok szerkezetét, a megzenésítést, a feldolgozott librettókat és nem utolsósorban megkérdőjelezték az operett létjogosultságát a többi műfajjal (színház, opera stb.) szemben.

Lehár a következőket írta kritikusainak:

Nem akarok a műítész szerepében tetszelegni, s azt sem állítom, hogy mindaz, amit operettnek hívnak valóban jó. Az ellenkezője igaz: igen sok a rossz operett.

Az azonban igazságtalanság, hogy mindent egy kalap alá vesznek. Ha egy

szabó elszab egy nadrágot nem mondjuk azt, hogy mindegyik szabó rossz szabó,

hanem azt, hogy az egyik szabó rosszul varrt meg egy nadrágot. Tulajdonképpen

csak az a kérdés, hogy miért is rohan a közönség az operettekhez… Nem csak

azért, mert az emberek jobban szeretik ezt a műfajt, mint a többi

színházi előadást. Az operettelőadás lényegesen különbözik a más színházi

előadásétól. A színházak a hosszan tartó siker reményében gondosabban készülnek,

több a próba, gazdagabb a kiállítás, általában vadonatújak a kosztümök és a

díszletek, s igen intenzív az előzetes reklámozás; gondoskodnak mindazokról az

előfeltételekről, amelyekkel felkelthető a közönség érdeklődése. Ha valóban nagy

 a siker, akkor elsősorban maga a közönség népszerűsíti az operetteket. Városszerte

 muzsikálják és éneklik a dallamokat, lemásolják a színésznők ruhát, terjesztik

 a hallott vicceket, bár ez utóbbira ritkán adódik mód. Prózai műveknél erre

nincs lehetőség.

(Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1918. január 14.)

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár;  Németh Amadé: Az operettek könyve – Lehár/

 

(Folytatom)

 

574   Haandel 2017-10-16 18:33:44

The Australian Ballet presents The Merry Widow

573   Búbánat • előzmény570 2017-10-14 23:38:33

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(L.)

Lehár Ferenc és a „A tökéletes asszony

1913 októberében mutatta be a Theater an der Wien Lehár következő operettjét. Címe: .„A tökéletes asszony” („Die Ideale Gattin”) – ez  az 1904-ben komponált „A bálványférj” („Der Göttergatte”) átdolgozott változata.

Mint az előző operettjében, az Évá-ban, ebben a művében is szerepet kapott a tangó. Lehár erről a táncfajtáról így vélekedett:

„Hihetetlen, mily gyorsan lett népszerű! A tangó lett a jó társaság tánca. Felhánytorgatták, hogy érzéki. Ezt is meg kellene gondolni. Hát nem az érzékek kábulata minden más tánc is? Majd’ egy évszázaddal ezelőtt azt mondták, hogy a világ megrészegül a Strauss- és Lanner-féle keringőktől – most, századunk elején meg azt, hogy a tangótól! Gáláns tánc, elegáns tánc, szinte azt mondhatnók: modern menüett.” /Forrás: Franz Lehár über Tango und walzer (L. F. a tangóról és a keringőről), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1913. X.5./

A tökéletes asszony – mely igen modern műnek számítottcselekménye Spanyolországban játszódik.  Lehár Ferenc nyilatkozata Neues Wiener Tagblatt-nak:

 „Már évekkel azelőtt elterveztem, hogy új szövegkönyvet szerzek A bálványférj zenéjéhez. Brammer és Grünwald, a két librettista, írt is egyet, s abban szerepelt egy az eredeti változathoz hasonló motívum. Eleinte az volt a szándékom, hogy az új témához felhasználom a korábbi mű teljes zenéjét, ám munka közben kiderült: ez nem megy. Újabb meg újabb zenéket kellett komponálnom, hogy megfeleljek az újabb operett felépítésének és témájának. A zenének csak töredék része maradhatott meg eredeti formájában!"

A kritika így fogadta az operett-újdonságot:

Aki átvizsgálja a partitúrát s jól ismeri A bálványférjet, persze „lépten-nyomon találkozik jól ismert motívumokkal, keringőkkel, dalokkal és indulókkal. Ám most más arcukat mutatják az ismert dallamok. Annak idején vidáman odavetett háromnegyedes és kétnegyedes ütemekkel találkoztunk, dallamokkal, amelyeknek az volt a rendeltetése, hogy tessenek, hogy el lehessen őket fütyülni, dúdolni.” A tökéletes asszonyban a zeneszerző „kiemelte összefüggéseikből, más formába öntötte őket, rendkívüli hangszereléssel más arculatot adott nekik. Kedélyes keringők alakultak át drámai jelenetekké, bájos ötletek valódi témák rangjára emelkedtek… Nem a különleges spanyolosnak szánt részek a legértékesebbek, a harmadik felvonásba  beiktatott varieté-szerű tangó teljesen kilóg a keretből.” Elhangzott az a kritikus megjegyzés is, hogy a zeneszerző nem képes elszakadni a „puccinis és patetikus hangvételtől.”

 

(LI.)

Lehár Ferenc és a „Végre egyedül

Lehár megvált Brammer és Grünwald libretto-szerzőpárostól és visszatért a bevált, Alfred Maria Willner és Robert Bodanzky szövegkönyvírókhoz.

Lehárt librettóinak kiválasztásakor „egyre inkább az a gondolat vezette, hogy valódi embereket állítson színpadra, szenvedélyeikkel, örömeikkel és bajaikkal egyetemben.” S nem volt ez másképp a Végre egyedül esetében sem.

Lehár Ferenc nyilatkozata:

„Engem leginkább a rendkívüli vonzott, az, amit nem lehetett előre látni! Mint ahogyan a vérbeli hegymászó is előszeretettel keresi a csúcsra vezető új, még ki nem taposott utakat, mit sem törődve a lezuhanás veszélyével, úgy kutattam én is olyan könyvek után, melyek még járatlan utakat nyithattak meg előttem, olyan lehetőségeket tártak fel, melyek a kényelmes sétautakon túl keresendők, s olyan feladatokat róttak rám, ahol a nehézségek úgyszólván megduplázták alkotókedvemet. Ha nem kínáltak nekem ilyen könyveket, igyekeztem szövegkönyvíróimat arra bírni, hogy olyat írjanak, ami nekem kell. Mivel ilyenformán el voltam legtöbbször szétfeszítettük az operett ország- és világszerte szokványos kereteit, azzal vádolták őket, hogy nyaktörő kísérletekbe hajszolnak bele, holott ez a szemrehányás engem illet. Rekordként felemlíthetem a Végre egyedül című operettem második felvonását, ahol csupán két szereplő van a színen: egyedülálló jelenség az operett történetében, s általában példátlan vakmerőségnek tekintették.” /Forrás: F.L.: Was ich gerne komponiere? (Hogy mit komponálok szívesen?), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1918. III. 31./

Egy teljes operett-felvonás csupán két szereplővel! Micsoda újdonság, milyen hallatlan újdonság! Maga az ötlet a szövegkönyvírók és a zeneszerző együttműködésének a gyümölcse – írja mindezt Lehár című könyvében a szerző, Otto Schneidereit.

Már az 1914 tavaszán bemutatott új operettje előtt ilyen sorok jelentek meg Lehárról a korabeli kritikában:

Lehár fejlődése figyelemreméltó komolyságról tanúskodik, s ez kétféle módon is megnyilatkozik: egyfelől abban, hogy milyen becsületesen és szigorúan munkál önmagán, másfelől abban, hogy egyre inkább nyilvánvaló, hogy elfordul a könnyű, felületes operett-fabrikálástól. Nagyon is figyelemre méltó, hogy éppen az a zeneszerző tér most ki szinte aggodalmasan a népszerű és olcsó hatások alól, aki a legnagyobb népszerűségre tett szert, és a legelsöprőbb közönségsikereket aratta; mintha megriadt volna önnön népszerűségétől, mintha elkívánkoznék a nagyüzemi sikergyártástól, s meg akarná menteni lelke üdvösségét.” (Forrás: Neue Freie Presse, Bécs, 1914. I. 31.)

Az operett második felvonásában Lehár megvalósította elképzelését: „a felvonás egyetlen nagy szerelmi jelenet, a helyzet teljesen operaszerű, zenedrámai tisztázása.”

A végre egyedül szövegkönyve nem hozza lázba a kritikusokat, azonban a zenéjét megint dicsérik:

„ Értékre, jelentőségre a zene révén tesz szert az operett. A második felvonásban alig akad beszélt mondat, minden egyebet a zene mond el, fejez ki; általában szigorúan operai eszközökkel, zenei dialógusok és drámai konfrontációk formájában, melyekhez a csodálatosan zengő zenekar fűz kifejezésteljes kommentárokat. Szinte valamennyi dallamot motívumszerűen dolgozott ki a zeneszerző, minden ötlet egy-egy téma rangjára emelkedik; ilyen mindenekelőtt a B-dúr keringő (Szép a világ), az operett vezérmotívuma. A közönség a második felvonásban szinte egy Wagner-előadáson érzi magát; a komponista ónnepélyes Walkür- és Trisztán-gesztusai alighanem nehézségeket okoznak az átlagos operettközönségnek.” (Forrás: Neue Freie Presse, Bécs, 1914. I. 31.)

Lehár egész életében tiltakozott a szórakoztató zene fogalma ellen: Egy 1941-ben kelt levelében ezt olvassuk:

„ Egyesek abból indulnak ki, hogy létezik külön úgynevezett szórakoztató zene – nyilván az úgynevezett komoly zenével szemben… Én nem ismerem a könnyű zene fogalmát. Csak jó és rossz zenéről tudok. Az előbbi megmarad, az utóbbi belehal önnön sekélyességébe.”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 988./

(Folytatom)

572   Búbánat • előzmény571 2017-10-13 22:28:28

Már hozzájutottam a lemezhez, a napokban lejátszom, majd referálok róla.

571   Haandel 2017-10-13 17:54:51

Franz Lehár - Die Juxheirat

Früher Lehár aus Ischl

570   Búbánat • előzmény569 2017-10-12 00:00:02

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLIX.)

Lehár Ferenc és az „Évá”-ja

Lehárt az 1910-es évek eleje időszakában nem hagyta közömbösen a monarchia helyzete, ebből pedig levont némi következtetést saját munkájával kapcsolatban. Meg is fogalmazta őket abban az interjúban, amit a Karl Kraus szerkesztette Die Fackelnek adott (Bécs, 1912. XII.12.). Ebben utal A drótostótban szereplő Pfefferkorn alakjára, de a már szintén bemutatott ÉVA librettójának megzenésítésére alapozva is:

"Meg vagyok győződve arról, hogy a jövő operettje mindenképpen az élet megfigyeléséből nő majd ki, persze annak könnyed és vidám megfigyeléséből… Mindaz, amire törekedtem s amit kerestem, abból a szándékomból eredt, hogy munkámba annyi realizmust, annyi igazságot és valódi életet vigyek bele, amennyit csak lehet… Eljő a nap, amikor az operett még a mindennapok társadalmi kérdéseit is bemutatja a népnek. Miért is ne? Ugyanúgy, ahogyan a más műfajú színpadi művek megtették. Persze nem akartam a szokásos drámai eszközökkel élni: a bájt igyekeztem az erőszak helyett ábrázolni.”

Lehár az interjúban megfogalmazott valóság bizonyos mozzanatait kereste ezekben a műveiben, ez a szándék vezette, amikor az ÉVA c. műve komponálásába belefogott. A Theater an Wienben 1911. november 24-én került sor a darab bemutatására. A téma kidolgozása során több nehézség is akadt. Otto Schneidereit a már többször idézett Lehár-könyvében részletesen szól erről. A szövegben is, a zenében is három irányzat küzd egymással.  Először is a zeneszerző igyekezete, hogy folytassa a szentimentális-patetikus Lehár-vonalat,s s lehetőleg még erősítse is; másodszor a szövegírókat sújtó kényszer, hogy a bécsi s általában az európai siker érdekében vidámak legyenek; harmadszor a komponista és a librettisták igyekezete, hogy a készülő műben a való életet ábrázolják, vagyis korszerűek legyenek. A korszerűség pedig azt követelte, hogy szembe kell nézni a társadalmi problémákkal… A színpadművészetnek is tudomásul kell vennie a szociális kérdés meglétét, s tudomásul is vette, még ha felszínesen is. Az operett-műfajban mindenesetre az Éva volt az első ilyenfajta mű.

Ám az Éva szerzői megfeledkeztek a közönségről, a maguk közönségéről, melynek a véleményét a kritikusok is megfogalmazták:

„Eddig kuplékkal enyhítettük a drágulást, s ez megvigasztalt. Most azonban háromnegyedes ütemben tálalják fel nekünk a szociális kérdést, a tánckar hölgyei egy munkásforradalom vulkánjának tetején dobálják lábaikat, s még örülhetünk, ha a fináléban nem számos halott, hanem néhány poén hever a deszkákon.”

Az Éva szövegkönyvében s mindenekelőtt a dalszövegekben fikarcnyi sem érezhető ezekből az eseményekből. Csupán mese a szegény Hamupipőkéről – vagyis Éváról - , aki a királyfi – Octave, Éva főnöke – némi trükkel maga mellé emel a trónusra – magyarán az igazgatói luxusvillába.

A cselekmény ugyanúgy kezdődik, mint Donizetti operája, Az ezred lánya: felbukkan egy apátlan-anyátlan lányka, akinek hirtelen rengeteg papája akad. Az üveggyári munkások végtelenül derék fogadott lányáról leperegnek a gonosz főnök machinációi; még azt sem képes elérni, hogy „egy kokottbál ürügyén felcsalja magához a gyári munkáslányt, hogy aztán pezsgőspalack-ütegek felvonultatásával megingassa a vár szilárd alapjait.” Éva továbbra is tisztességes s elhagyja őt, „ami azonban nem akadályozza meg a romlatlan lánykát abban, hogy alig valamivel később, a befejező felvonásban, egy francia hercegnél vendégeskedjék”.  A darab vége: „A főnök önvizsgálatot tart, megállapítja, hogy szereti Évát, megleli őt, s a herceg platonikus metresze a gyár urának karjaiba omlik.”

Való igaz: csak látszatra szociálisak azok a gesztusok, amikkel a szöveget felékesítették. Ám a Theater an der Wien akkori közönsége már attól is megrémült, ha színpadon elhangzott az a szó, hogy „munka”, Szó sem lehetett a valóság tényleges megfigyeléséről. Vagyis nem kell túl komolyan venni az élet tükrözödését az Éva-operettben, még kevésbé a szociális szándékot.

Két és fél évvel később a színház direktora,Karczag, így fejti ki, mit gondol erről a kérdésről:

„Egyre-másra azt hallom, hogy Lehár Ferenc szociális problémákat feszeget az Évában. Az isten szerelmére: elhangzik-e e zeneműben akár csak egyetlen ilyen szó is? Ha a munkások lázonganak: az már szocializmus? A munkások meg akarják védeni Évát a fiatal gyártulajdonostól, aki el akarja őt csábítani; ez természetes emberi megnyilvánulás, és semmi köze nincs a szocializmushoz.”

Számos kritika mindazonáltal dicsérően emelte ki a kompozíciót:

„A zeneszerző ezúttal nagy, művészi ambícióval mutatja meg, mily érett a művészete, mennyire tökéletes a technikai tudása és forma-művészete. Egyetlen korábbi operettjében sem találkozunk a jelenetek, számok és finálék ily előkelő és elegáns megformálásával. Soha nem zengett a zenekara ily gazdagon, ily káprázatosan, ily igézetesen, mint itt. Rafináltan és érzékenyen vezeti és elegyíti a hangokat, s elmaradt az a túl bőséges zenei szirup-adalék is, mely annyira bántó volt a korábbi operettekben.”  (Neue Freie Presse, Bécs, 1911. XI.5.)

A kritika egyre-másra azt követelte, hogy Lehár szerezzen jobb librettókat.

A Berliner Tageblatt 1926. február 2-i számában olvasható, hogy Lehár maga, hogyan vélekedett erről:

„ De hát mi a jó operettszövegkönyv? Számomra olyan könyv, melyből erős zenei fluidum árad, olyan könyv, mely első elolvasásra mély zenei izgalmat kelt benne… És mi a rossz? Emlékszem azokra az időkre, a Cigányszerelem és az Éva bemutatójára; a kritika akkor egy emberként rávetette magát a librettókra, és szálanként szét szedte őket szét. Tudvalévő, hogy az operett a szövegkönyvön áll vagy bukik. Nos hát: megbukott a két operett? A Cigányszerelem Gregornál, az Éva egyedül Pálfinál sok száz előadást ért meg… De miért is beszéljek magamról. Régóta ismerjük a történetet, hogy mennyire elhagyatottan és egymagában ült a helyén Johann Strauss A cigánybáró főpróbája után, mert senki nem mert oda menni hozzá, megmondani, mennyire rossz az új operett szövegkönyve,s hogy kár minden hangjegyért, amit erre a bukás káinbélyegével a homlokán született tákolmányra pazarolt. S ma…?”

/Forrás: F.L. Die Operette,wie ich sie mir vorstelle (Az operett, amilyennek én képzelem), Berliner Tagblatt, Berlin, 1926. február 2./

 

(Folytatom)

569   Búbánat • előzmény568 2017-10-07 01:52:25

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVIII.)

Lehár Ferenc és Giacomo Puccini kapcsolata 

Giacomo Puccini és Lehár Ferenc igazi jó barátságban voltak. 

Lehár Ferenc tiszteletére emlékmúzeumot rendeztek be Bad Ischl-ben, ahol lakott. A második emeleten, az úgynevezett kis dolgozószobában két eredeti Giacomo Puccini dokumentum található:
Az egyik Giacomo Puccini fényképe, amelyet Lehár Ferencnek dedikált. Rajta a dátum: 1920.
A második Giacomo Puccini levele, amely 1924. július 18-án kelt.

Ha valaki Torre del Lagóban az állandó Puccini-kiállítást tekinti meg, annak – a pompás kertből a villa alsó termébe lépve – azonnal szembetűnik Lehár Ferenc meleg ajánló sorokkal ellátott, bekeretezett fényképe a pianínó tetején.

Clemens Höslinger osztrák könyvtár-tudós Giacomo Puccini című, több kiadást megért könyvében említi, hogy Lehár Ferenc Bécsben 1920. október 29-én fényképet dedikált barátjának, s utal arra is, hogy Giacomo Puccini mennyire értékelte Lehár Ferenc műveit.

Lehár dicsősége, világhírneve itthon egyeseket – már életében is – zavart, nemcsak agyondicsérték, hanem olykor kritizálták is más-más oldalról. Olykor „felhígított Puccini” váddal illették. Magának Puccininak egyik kedves zeneszerzője volt Lehár, barátságuk közismert!

Nem eléggé köztudott, ezért itt elmondom, hogy egyszer Puccininál nagy estély volt, s a társaságban felfigyeltek arra, hogy a nagy olasz mester egy alkalommal fogja magát, leül a zongorához és Lehár-keringőket játszott – mindvégig kotta nélkül!

Sokszor és sokan értették félre Lehárt és műveit, nem utolsósorban más zeneszerzők is. Az egyetlen kivétel Giacomo Puccini volt, az az olasz zeneszerző, akihez igazi – bár nem túl hosszan tartó barátság fűzte Lehárt: megszakításokkal 11 évig tartott.

Lehár Ferenc: „Találkoztam én a közélet nem egy nagyságával… mégis, eltekintve a Puccinihez fűződő meleg barátságomtól, mindig is magányos maradtam,”  /Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23./

Lehár 1913-ban ismerkedett meg Puccinival, aki A Nyugat lánya c. operának bemutatójára érkezett Bécsbe, s óriási ünneplésben részesítették.  Lehár is részt vett az opera Staatsoper-beli bemutatóján. A banketten ott tolongott a bécsi művészvilág színe-java, még a császár is képviseltette magát. Lehárt a Carl-Theater akkori igazgatója, Sigmund Eisenschütz mutatta be Puccininek.

Bár az olasz zeneköltő muzsikáját már korábban megismerte, bizonyára megihlette. A Tosca kapcsán nyilatkozta Lehár: „Giacomo mindent tud a szakmáról. Drámateremtő képessége zseniális, muzsikája átjárja testemet-lelkemet.” – írja 1916-ban, amikor a háború elválasztja őket, s személyesen nem találkozhatnak.

1913-ban, október 27-től 28-ig Giacomo Puccini Bécsben tartózkodott, a Hotel Bristolban lakott. Október 11-én a Pillangókisasszonyt, 19-én a Bohéméletet nézte meg a Hofoperben. Október 14-én pedig A Nyugat lánya című operájának az ausztriai ősbemutatóján jelent meg. 


Giacomo Puccini a következő Lehár műveket látta
A leírások szerint, bécsi tartózkodásakor részt vett a Die ideale Gattin (A tökéletes nő) című Lehár Ferenc operett előadásán, a Theater an der Wien-ben. Valamelyik korai előadást láthatta, mivel az ősbemutató 1913. október 11-én volt.
Giacomo Puccini 1914. május 4. és június 30. között Milánóban tartózkodott, ahonnan Párizsba és Bécsbe is ellátogatott. Ekkor nézte meg Lehár Ferenc Endlich allein (Végre egyedül) című operettjét a Theater an der Wien-ben.

Lehár, már a háború után, valami kéréssel fordult Puccinihoz, s a válaszlevélben ilyenek olvashatók:

Drága, nagyhírű Maestro! Nagyon köszönöm kedves levelét… Birtokomban a Pacsirta c. operettje, s csak ennyit mondhatok: bravo, maestro! Üdítően friss, zseniális, csupa ifjonti tűz! Ó, mennyire emlékszem az 1913-as bécsi napokra!... Vajon visszatérek-e valaha oda valami új muzsikával, új művel? Legalább azt szeretném remélni, teljesül a vágyam, és viszontlátom Eisenschütz barátomat és Önt, kiváló, kiváló mester – s ehhez csatlakoznak legszívélyesebb és legtiszteletteljesebb üdvözleteim – Giacomo Puccini.”

 /Forrás: Puccini und Wien. Ein Brief Puccinis an Franz Lehár (P. és Bécs. P. levele L.F.-nek), Neues Wiener Journal, Bécs, 1919. XI. 18./

Puccini kívánsága csak 1920 őszén teljesült, ám Lehár már ezt megelőzően felkereste őt Olaszországban. Bécsben mindjárt két művének bemutatójára is sor került. Október 9-én mutatták be a La Rondinét (A fecskeI), s október 20-án az Operaházban, a Triptichont.

 Lehár és Puccini  többször találkozott ezekben a hetekben. Lehár Antal később így írt erről:

„Ferenc engem és feleségemet egyszerű vacsorára hívott meg. Csak egy vendég volt még ott: Puccini. Ferenc elég jól beszélt olaszul, Puccini csak néhány szót tudott németül. A két mester vacsora közben is szinte kizárólag műveikből vett idézetek segítségével érintkeztek egymással: halkan dudorászva jelezték s azután megmagyarázták őket. Aztán mindketten a zongorához ültek. Szorosan összeölelkeztek, s hol Puccini játszott a jobb kezével, hol Lehár a balkezével, hol egymást kísérték. Káprázatos harmóniák keletkeztek, puccinis és leháros hanghatások és fordulatok vetekedtek egymással. Felejthetetlen este volt, s emléke vissza-visszatért Puccininak Ferenchez írott leveleiben.”

/Forrás: Lehár Antal, Neue Zürcher Zeitung, Zürich, 1951. 05.20./

Puccini hazatért Torre del Lagóba, onnan írta 1921 elején:

Kedves Barátom! Visszatérve kicsiny, csendes fészkembe, Magához száll első gondolatom. Még mindig a csodálatos Bécs lenyűgöző benyomásainak hatása alatt állok, a városénak, hol minden ember lelkében ott vibrál a zene, s ahol még a lélektelen tárgyaknak is mintha ritmikusan lüktető élete lenne. Kedves Maestro! Meg sem mondhatom, mennyire boldog voltam, hogy egészen közelről megismerhettem, hogy megcsodálhattam az ön emberi jóságát és világszerte ismert muzsikájának dallamait. Teljes szívemből mondok köszönetet mindazért a jóért, amivel elhalmozott, mind a magam, mind a feleségem nevében. Fogadja kérem barátjának legszívélyesebb kézszorítását – Puccini

 /Forrás: Giacomo Puccini levele Lehár Ferenchez, 1921. január/

1923 őszén Bécsben ünnepi keretek között mutatták be Giacomo Puccini Manon Lescaut-ját. A zeneszerző fia, Tonio társaságában érkezett az osztrák fővárosba. Meglepetést keltett, hogy autóval keltek át az Alpokon. Ez volt Lehár Ferenc és Giacomo Puccini utolsó találkozása
 

Puccini 1924. november 1-jén Viareggioból levelet írt Milánóba, a Casa Ricordi igazgatójának:
”Kedves Renzo és Carlo, olvassátok el azt az újságkivágást, amelyet Lehár küldött. Én – hogy tudjátok magatokat mihez tartani, – nem tettem semmilyen nyilatkozatot és semmilyen engedményt...” 

A bécsi Operaház ugyanis nem tudott pénzbeli kötelezettségeinek eleget tenni és a ricordi cég visszavonta Giacomo Puccini operáit. Az újság azt is tudni vélte, hogy a szerző nem járult hozzá ehhez a rendelkezéshez. Ezt az újsághírt küldte meg Lehár Ferenc Giacomo Puccininak.

/Forrás: Puccini, levelek és dokumentumok. II. kötet, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest,1964./

Röviddel ezután, 1924. november 29-én Puccini meghalt. 

Lehár Ferencet a tragikus hír súlyosan érintette, hosszú időn át naphosszat szótlanná vált.
Később Lehár Ferenc a következőképpen beszélt Giacomo Pucciniről, az egyik rádióinterjúban: „Nekünk valóban mély, a szív legmélyéből jövő barátságunk volt. Ha Puccini munkaasztalán még ma is az én fényképem áll, az a kép mindig kifejezi a szívem mélységét. Nagy volt mint muzsikus és számomra mindig csodálatos marad, mint igazi ember és a legjobb barát.”

A Lehár Ferenc által ajándékozott fényképen a következő ajánlás szerepel: „A zseniális Maestronak, Giacomo Puccininek a legőszintébb, a leginkább szívből jövő megbecsüléssel, emlékezve a leghűségesebb barátjára.”

/Források:

Gál Róbert: Óh, lányka. óh, lánykám…- Lehár, az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006);

Szénássy Zoltán: Lehár  (Madách Posonium, 1995);

Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, 1988);

MAGYAR MŰVÉSZETTERÁPIA - A Magyar Művészetterápiás Társaság /MMT/ tudományos, továbbképző szakfolyóirata, 2010. 2. évfolyam, 1. szám (elektronikus megjelenés: idéztem a cikkét már korábban, itt a topicban)/

 

(Folytatom)
 

568   Búbánat • előzmény567 2017-10-03 23:27:36

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVI.)

Lehár és Fall kapcsolata

A Cigányszerelem kapcsán 1910 nyarán némi nézeteltérésre került sor a Carl-Theater és Lehár meg a szövegírók között, s az ügy Leo Fallt is érintette.

Mellesleg Fall volt az, aki rábeszélte Kálmán Imrét, hogy menjen Bécsbe, de Lehárnak is nagy tisztelője volt, akivel túl a kölcsönös megbecsülésen, baráti kapcsolatot ápolt; egy időben ugyanabban a katonazenekarban játszottak.

/Forrás: Rátonyi Róbert: Operett I., Zeneműkiadó, Budapest, 1984./

Mégis megesett köztük az az eset, amiről  Lehár így tudósított:

„Operettszerződések esetén az egyik legfontosabb kikötés, hogy az előadásokat mindaddig folytatni kell, amíg a heti bevétel eléri a 18.000 koronát. A  Cigányszerelem  mindig meghaladta ezt a szintet, csupán a szezon vége felé esett vissza 17.000 korona alá. Mégis a Cigányszerelemmel indult az új szezon, s attól fogva ismét tizennyolcezren felüli bevételt hozott hetenként. Már most napirendre került az a kérdés, vajon joga van-e az igazgatóságnak levenni a műsorról az operettünket, holott meghaladtuk a garantált bevételt, vagyis hogy az igazgatóság hivatkozhat-e arra, hogy már a múlt évadban is jogában állt volna leállítani az előadásokat. Úgy látszott, hogy a kérdésnek nincs jelentősége, ám mi idejekorán be akartuk biztosítani magunkat: a Carl-Theater már Leo Fall új művére készülődött. Már ki is tűzte a bemutató napját, november 12-ére. Mi azonban úgy véltük, hogy operettünk még ezután is megszerzi a 18.000 koronán felüli bevételt; nem akartunk áldozatul esni a Carl-Theater más irányú kötelezettségeinek.”

/Forrás: L. F. szavai a Hinter den Kulissen (A színfalak mögött) című cikkben, Neues Wiener Journal, Bécs, 1910. X.15./

Mivel azonban senki nem akart összeveszni senkivel, az érintett felek békésen megegyeztek, annál is inkább, mivel Lehár Ferenc és Leo Fall jóbarátok voltak; a három színházban, ahol új Lehár-művek futottak, Fall-művek kerültek műsorra…

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

 

(XLVII.)

Lehár Ferenc és Kálmán Imre kapcsolata 

Kálmán Imre ugyancsak Bécsben bontakoztatta ki tehetségét, és természetes, hogy a városban hamar egymásra találtak. Lehár Bad Ischlbe is elvitte őt, aki szintén megkedvelte a kies fürdőhelyet. Lehár Ferenc édesanyja halála után kénytelen volt az osztrák konyha receptje szerint étkezni, mivel Emmi húga 1910-ben férjhez ment Papházay István vezérkari századoshoz, így már nem volt, aki hazai – komáromi – módon főzött volna számára. Kálmán Imréékhez fordult segítségért:

Kálmán Vera  könyvében így emlékezik erre az epizódra:

„Lehár Ferenc mindenáron ugyanilyen szakácsnőt szeretett volna kapni. Direkt azért jött el hozzánk feleségestül. Keresgéltünk Budapesten, megkértük a Kálmán nővéreket.”

Kálmánné feljegyzéseiben egy kedves kis történet is olvasható, amely e baráti körben játszódott le. Kálmánné nagyvilági nő volt, imádta a társaságot, a szórakozást. Sokkal kevésbé volt ez elmondható Kálmán Imréről, aki csak inkább komponálta a talpalávalót. Kálmán Vera viszont mindig vágyott a szórakozás után:

„Lehár Ferenc segített ki a bajból. Idősebb volt ugyan Imrénél, mégis mindig ő javasolt: ’ gyerünk a bárba, táncoljunk egy kicsit.’ Hát táncoltunk. Remekül táncolt. Vagy egy óra múlva a férjem dühösen felpattant, hozzánk siet, és ráförmed Lehárra: ’Visszakísérnéd végre a feleségemet az asztalunkhoz?’ – ’Mi a baj?– kérdezte Lehár nyugodtan: Te nem táncolsz. Ne irigyeld tőlem ezt a kis szórakozást.’ Panaszosan mondtam Lehárnak: Hát mit szólsz… de amikor én annyira szeretek táncolni! Lehár pedig kimondott egy nagy igazságot: ’Hagyd, hogy táncoljon, Imre. Ne fogd túl szorosra a gyeplőt, különben a paci kirúg a hámból.’ „

Kálmánék később Amerikába mentek ki, amikor 1949-ben visszatértek Ausztriába, Lehár már egy éve nem élt.

Kálmán Vera: „Imre természetesen nem mulasztotta el, hogy ellátogasson Ischlbe is, ahol megkoszorúzta öreg barátunk, Lehár Ferenc sírját.”

/Forrás: Kálmán Vera: Emlékszel még… Zeneműkiadó, Budapest, 1985.; Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995/

(Folytatom)

567   Búbánat • előzmény566 2017-09-30 01:39:52
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 566. sorszám

(XLIV.)
Lehár és Bad Ischl

Bécsi barátai hívták fel Lehár figyelmét a Traun folyó menti Bad Ischle, amely földrajzi fekvésénél és kitűnő klímájánál fogva nemcsak a hazai, hanem a külföldi előkelőségeknek is kedvelt nyaralóhelye volt. A nyári hónapokat szinte valamennyi színházi és közéleti kiválóság Ischlben töltötte. Rezidenciája volt ott többek között a császárnak is: a Felicitas-villa. Lehár is vásárolt villát Ischlben. Bár Bécsben a Teoboldgassén gyönyörű palotája volt, az év nagy részét mégis a kies környezetben töltötte.

1906-ban anyját is ide hozta fel pihenni és gyógyulni. Édesanyja innen írta utolsó levelét a Komáromban szolgáló Antal fiának:

’…Ferencnek örökre hálás leszek, hogy olyan nagyon gondoskodott rólam. Isten fizesse meg neki. Éljetek boldogan. Nem bírom tovább!’ /Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin, 1936./

Az Ausztria című útikönyv szintén kitér Lehár ingatlanvásárlására:
’Az operettirodalom egyik legnagyobb alkotóművésze, a komáromi születésű Lehár Ferenc szintén Ischlben vásárolt villát, s nagyobbrészt itt is lakott 1912 és 1948 között, s itt hunyt el 1948-ban magyar állampolgárként. A róla elnevezett Traun-parton, Franz Lehér-kai 8. sz. ház a Lehár-villa, ma emlékmúzeum.’ /Forrás: Pethő Tibor - Szombathy Viktor: Ausztria, Panoráma, 1969./

Ischl romantikus és ihlető hangulatáról így nyilatkozik Lehár:

’Inspirál az engem itt körülvevő szépséges világ: a hegyek, a folyók, a pompás levegő. Hiszen, aki nem művész, az is halkan dudorászik maga elé, ha jól érzi magát. S hát így vagyunk mi, művészek is. Az embernek hirtelen támad valami ötlete, egy dallam, amit e lehet kapni, amit először is szép gondosan fel kell jegyezni. Azután megkezdődhet a munka…De a szép tájon töltött élet nem előfeltétel a művészi alkotáshoz. Bármikor s bárhol legyek is, képesnek kell lennem a komponálásra. Hiszen nem az ötlet a legfontosabb, nem az impulzus, hanem az íróasztal meg a zongora mellett végzett munka. Ahhoz pedig tökéletes magány kell, a teljes elfordulás a környezettől, teljes koncentráció.’

/Forrás: Interjú Lehár Ferenccel, 12-UHR-BLATT, Berlin, 1944. VIII. 17./

Az ischli villát Kőröspataki Kálnoky Sándor gróf örököseitől vette meg 68 ezer koronáért. A Bad Ischl-i ház megvételekor Lehár túl volt a negyvenen.
Az új otthon, az anyagi függetlenség nagyban hozzájárult munkakedvének fokozódásához:

Nemcsak Londonban, Párizsban, Pétervárott, Stockholmban, Koppenhágában és Konstantinápolyban vezényeltem a műveimet, hanem Németország, Svájc, Olaszország és a Duna-menti monarchia szinte valamennyi nagyobb városában is. Az új munkák mellett szívesen és kitartóan csiszolgattam a már kész műveket is.’

/Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

(XLV.)
Lehár a megzenésítendő szövegkönyvek mivoltáról és az elkészült műnek a közönségre gyakorolt hatásáról, valamint a megkomponált zenéjéről

A víg özvegyet követő új színpadi alkotások közül kiemelkedik az a három operett, amelyen 1908 és 1910 között egyszerre dolgozott. Bámulatos teljesítmény.

Három hónap alatt három bemutató: 1909. október 7.: Hercegkisasszony; 1909. november 12.: Luxemburg grófja; 1910. január 8.: Cigányszerelem.

Lehár: „A sikeres szerzőket elárasztják szövegkönyvekkel, vázlatokkal, cselekmények tartalmi kivonatával, semmirevaló dalokkal. Volt olyan nap, amikor hat, sőt tíz szövegkönyvet is kaptam. Inasom lajstromba vette valamennyit, és gondoskodott róla, hogy rendben vissza legyenek küldve. Levélbeni közlés esetén én gondoskodtam a megfelelő válaszról néhány udvarias, semmitmondó szóval. Soha nem olvastam végig a beküldött szövegkönyveket. Két-három oldal elegendő volt, s azokat is elfelejtettem a következő pillanatban.”

/Forrás: F.L.: ’Eine Erklärung Lehárs’ (Lehár nyilatkozata; 1910-es lapkivágás/

Tudom, mindaddig, amíg mi, operettkomponisták tisztességesen és kitartó szorgalommal dolgozunk, s ameddig óvatosan válogatjuk meg a szövegkönyveinket, addig semmi bajunk nem eshet, s az elfogulatlan publikum mellettünk áll…Nem vagyok hajlandó elállni attól a meggyőződésemtől, hogy a hallgatóságnak több jár, mint holmi sekélyes árucikk. Nem elég, ha előadás közben olcsó eszközökkel jókedvre derítjük a publikumot. Ilyenkor mindenki jó hangulatban van, nevet, szívből kacag; ám ha az emberek kijönnek a színházból, valami ürességet éreznek, s ha nyugodtan meggondoljuk, elcsodálkoznak azon, mi is tetszett tulajdonképpen.

/Forrás: Lehár Ferenc nyilatkozata Karl Kraus DIE FACKEL c. lapjában: Ernst is das leben, heiter war die Kunst (Az élet komoly, a művészet vidám volt), Bécs, 1910. XII. 31./

A művészet is kenyérkereset. Amikor sok évvel ezelőtt operát írtam, s Lipcse forró talaján megszereztem első pár sarkantyúmat, mindenáron azt szerettem volna elérni, hogy művemet valamelyik világhírű színpadon adják elő, s a kísérlet során kis híján éhen haltam. Az operett viszont tantiemeket hoz! Persze igaz, hogy a valódi művész lelke késztetéséből, önnön lényéből alkot, ámde nem csupán csak önmaga és valamelyik opera irattára számára! Közönségre van szüksége, amely meghallgatja, színpadra, ahol előadják műveit… Nem tudom, hogyan vélekednek erről más szerzők; számomra az operett csupán ürügy, hogy zenét szerezhessek. S becsvágyam célba ért, ha ezt a zenét jó zenének minősítik."

/Forrás: F.L.: Die Zukunft der Operette (Az operett jövője), Die Waage, Bécs); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/

(Folytatom)
566   Búbánat • előzmény565 2017-09-23 13:26:10
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 565., 562. sorszámok

(XLIII.)

A víg özvegy sikere után Lehár két évig nem komponált új operettet - egyes vélemények szerint ki akarta aknázni operettje világsikerét…

Közben írásban fejtette ki ismét nézeteit az operettről – mert a szakma ekkoriban alig foglalkozott ezzel a zenés színpadi műfajjal. Megfontolásainak eredménye, később is, számos írásában csapódott le.

„Vannak szakértők, vagy akik annak szeretnének látszani, akik mélységes zeneértésük alapján alsóbbrendűnek vagy nem egészen teljesértékűnek méltóztatnak nevezni az operettet. Pedig úgy vélem, nincs igazuk. Vajon egy hatalmas történelmi festmény inkább műremek-e, mint egy vidám zsánerkép, ha mindkettőt mesterfokon festették meg a maga műfajában?”

„ A zenekedvelő bécsiek felüdülést várnak az operettől a mindennapi fáradozásuk után, nem pedig mélyproblémákat. Azt az örömöt várják tőle, amely elfog minden jókedélyű, ártatlan lelkű embert, ha kellemes muzsika cseng a fülébe, s annak ritmusa hasonló rezdüléseket kelt a lelkében is… Az operettszerző nem írhat spekulatív, lélekmarcangoló zenét; egyszerűnek, népiesnek kell maradnia. Ez bizony nehéz –nehezebb, mint általában hinnők. Nem szabad többet akarnia, mint azt, hogy operettszerző legyen, ám óvakodnia kell a banálistól és nem szabad csorbát ejtenie muzsikusi méltóságán. Ha szabad szólnom az operett jövőjéről, azt mondanám, hogy egyre tartalmasabb lesz majd, s közelíteni fog a vígoperához. Ma ugyan még stílustalanságnak tekintik, ha a zeneszerző az operett ilyenfajta nemesítésére törekszik. Mégis elérhető lesz ez a cél, ha vérbeli muzsikusok is e felé a műfaj felé fordulnak.”

(Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


„Nem látom be, miért az lenne az operett egyetlen célja, hogy lerántson minden szépet és magasztost a nevetségesség és viccelődés szintjére. Soha nem akarnék zenei tréfamester lenni. Az a célom, hogy megnemesítsem az operettet. A nézőnek élményt kell adni, ne halljon-lásson csupán ostobaságokat.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

„Ideálként mindig a zenés vígjáték lebeg a szemem előtt: vásári effektusok nélkül, ám bőségesen élve a lehetőséggel, hogy szubtilisan aláfesse az eseményeket. Nyugodtan elfogadom azt a vádat, hogy túságosan operaszerű, amit csinálok, hiszen vagyok annyira önző, hogy inkább magammal szemben legyek szigorú, semhogy kabarézenével vagy slágerekkel hajszoljam a sikert… Úgy vélem, hogy A víg özveggyel megközelítettem ezt a célt, amennyire erőmből tellett.”

/Forrás: F.L. „Was ich gerne komponiere?( Hogy mit komponálok szívesen?), Neues Wiener Tagbalatt, Bécs, 1918., III. 31.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
565   Búbánat • előzmény563 2017-09-23 12:51:50
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 563. sorszám

((XLII.)

Lehár Ferenc Víg özvegyének 1905 decemberi bemutatója után az operett világszerte hatalmas sikert aratott, népszerűsége máig töretlen. A föld szinte legeldugottabb helyein is bemutatták, játszották, játsszák: mindenek közül alighanem a legmeglepőbb egy 1910-ben, Livingstone-ban (akkori Rhodesia) kelt híradás:

„ d’Albertis kapitány, Afrika-kutató, igen elcsodálkozott, hogy a Victoria-vízeséshez vezető expedíció során az őserdei szállodában vacsora után rögtönzött színpadot állítottak fel: egy Afrikában turnézó európai operett-társulat adta elő A víz özvegyet. Különvonat szállította oda egész Észak-Rhodesiából a farmereket és hölgyeiket, s mindnyájan roppant épületesnek találták az előadást.”

/Forrás: n.n., Die Lustige Witwe am Zambezi (A víg özvegy a Zambézi partján), Berliner Tageblatt, Berlin, 1910. II. 22.)/
564   Búbánat 2017-09-21 16:03:34
Az Antikvárium.hu 4. online aukciója

Lehár Ferenc: Lehár Ferenc portré (dedikált példány)

197.tétel

KIKIÁLTÁSI ÁR: 12 000 HUF

LICIT INDUL:
2017. 09. 21. csütörtök 00:00

LICIT ZÁRÁS:
2017. 10. 01. vasárnap 20:00

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

1943, Lehár Ferenc fényképe (21 x 26 cm-es, aláírt, keretezett)
Régi keretben, üveglap mögött található, jelzett fotográfia, férfi portré.

A fénykép mérete 10 cm x 15 cm.
Régi aranyozott, (üvegezett) blondelkeret mérete: 26 cm x 21 cm.

Lehár Ferenc zeneszerző, operettkomponista, karmester aláírt, ajándékozási sort tartalmazó fényképe: "Dombai Gyula úrnak szíves emlékül 1943. II/20 Lehár Ferenc".


A népszerű magyar származású operettkomponista számára az igazi elismerést a Víg özvegy hozta el. Felesége zsidó származása miatt ugyan a II. világháború idején visszavonulni kényszerült, de legnépszerűbb darabját, A Víg özvegyet műsoron tartották szerte Németországban még a háború évei alatt is.

Árverési feltételek

aukció időpontja:
2017. 09. 21. csütörtök 00:00 - 2017. 10. 01. vasárnap 20:00

aukció helyszíne:
https://www.antikvarium.hu/aukcio

kiállítás helyszíne:
1095 Budapest, Soroksári út 18.

kiállítás ideje:
Szeptember 21. és szeptember 28. között H-P.: 10-18; Szo.: 10-13

egyéb információ:

Az aukció online zajlik: 2017.09.21. 0:00-tól 2017.10.01. 20:00-ig!

A tételekre licitálni csak az alábbi weboldalon lehet:
https://www.antikvarium.hu/aukcio/

A tételekre vételi megbízást kizárólag, az axioart oldalán keresztül adhat!
563   Búbánat • előzmény562 2017-09-19 22:45:56
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

((XLI.)

„A víg özvegy" sikerszériája

1905. december 30-án a Theater an der Wienben senki sem gondolta, hogy minden idők legnépszerűbb operettje születésének tanúja. A víg özvegyet 25 nyelvre, a világ valamennyi művelt nyelvére lefordították.

Ernst Decsey, a Bécsben élő magyar származású zenekritikus ezt írja [i]A víg özvegy csodálatos zenéjének születéséről:

„Lehár kézbe veszi A víg özvegy szövegkönyvét, és íme… az egész részben mondén arcélt kap, részben nemzeti karakterű muzsika lesz belőle. A gyenge átlag-valcerből báli zene, mely a színfalak mögül hangzik. Lehár régi kéziratai közül kiragad egy hervadt papírlapot…’- Aha, ez az a duett, amit évekkel ezelőtt töröltem a Bálványférjből. Most jó lesz, ippen ideillik – ebből lesz a Vilja-dal’, Minden, amit ez a komponista megérint, egyszerre hat naivnak és rafináltnak. S az egész: nagyon is új a régihez szokott hallgatónak."
/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Zeneműkiadó)

Rátonyi Róbert az Operett I. című könyvében (1984) így fogalmaz:

„A víg özvegy szövegkönyve alkalmat adott Lehárnak, hogy szakítson az operettek világában túlnyomórészt uralkodó valószínűtlenségekkel. […] logikus drámai struktúrával olyat alkotott, ami teljesen új volt az operett műfajában. Művével új megvilágításba került az operettszerzés zenekari technikája is. Hangszerelése gazdagabb és szebb színekben csillogott, mint elődeinek és kortársainak ilyen jellegű alkotása… Glavari Hanna és Danilo története nem mindennapi karriert futott be. Minden felülmúló internacionális sikere bizonyította, hogy Lehár feltalálta a nemzetközi operett komponálásának módját. Egész Európa Lehárnak tapsolt, és 1907 októberében New Yorkból elindult A víg özvegy amerikai diadalútja is.”

Ottó Schneidereit Lehár-könyvében statisztikai adatokat hoz A víg özvegy sikerszériáját bemutatva:

- a 2005. december 30-i bécsi bemutatót követő két hónap alatt 100 előadás, június közepére 150. előadást, szeptember 10-én eléri a 180. előadást.
- 1907. február 23-án a kiadó, a berlini Felix Bloch örökösei cég levelet küldött Lehárnak: „Eddig 3970 előadásra került sor…”
- csak 1920-ban és csak a német színpadokat számba véve 8000 előadást lehetett összeszámolni; 1930-ban már jóval 20.000 fölött járunk
- 1909 áprilisában egy kritikus írja többek között ezt: „Mivel magyarázható, hogy A víg özvegy összesen 20.000 estén szerepelt Bécsben, Berlinben, Londonban, New Yorkban és más városokban?...”
- Ha úgy vesszük – ami becslés -, hogy évente 8000 előadás volt világszerte, akkor 1970-re nagyjából félmillió a végösszeg…. a zongorakivonatok, egyes számok és zenekari átiratok eladása 25-30, a hanglemezeké 40-50 millióra tehető. (Forrás: Berbard Grun: Weltrum im ¾ Takt. Die F. L. Story (Világhír háromnegyedes ütemben. A Lehár ferenc-sztori. , Bunte Österreich-Illustrierte, Bécs, 1970. IV. 21. – VI.2.)

Lehár Ferenc nyilatkozata darabjáról:

„Mily végtelenül sokat jelent a siker az alkotóművésznek! A siker az a mozgatóerő, mely egyre újabb teljesítményekre sarkall. A víg özvegy olyan megbecsülést hozott nekem, amilyet nem is vártam, nem is remélhettem.”

„A víg özvegy sikere azt hozta nekem, amire gyermekkorom óta vágytam: az anyagi függetlenséget, mely módot ad a művészi alkotásra, azt a lehetőséget, hogy legbelsőbb vágyaimnak s csakis nekik engedelmeskedjem. Függetlenség, szabadság: ezek azok a javak, amelyekre vágytam a súlyos nélkülözés és forró küzdelmek közepette, melyeknek feláldoztam ifjúságomat, életemnek egy részét. Most végre megkaptam mind a kettőt, s boldognak érzem magamat birtokukban.”

(Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.)

Az édesanya véleménye, Neubrandt Krisztináé , aki átélte fia minden sikerét, így számolt be az élményről Antal fiának:

„Úgy nézett ki a fiam, mint egy király. Vajon Ferenc gyanította-e, hogy mi játszódik le az én szívemben. Legszívesebben térdre ereszkedtem volna, Istennek megköszönni ezt a szerencsét.”

/Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin 1936.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Lehár hagyatékában található többek között egy nyakkendőtű: „Rajta a Kék Duna keringő első taktusa, briliánsokból kirakva. Johann Strauss hagyatékából való. Strauss hagyatékának gondozója, Josef Simon úr – nagyiparos és a Theater an der Wien épületének tulajdonosa – nyújtotta át nekem A víg özvegy sikere után, azzal, hogy az ékszer Johann Strauss legméltóbb követőjéhez kerül.”

/Forrás: F.L.:Erinnerungen an Johann Strauss (Emlékeim J. S.-ról), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1925. X. 25.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
562   Búbánat • előzmény560 2017-09-16 23:01:22
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XL.)

Lehár Ferenc: „Miért éppen operett?” („Warum Opererette?”) – SCHWEINFURTER ZEITUNG, Schweinfurt, 1944. április 26.

„…vannak jó operák meg rosszak, jó operettek meg rosszak. Értelmes embernek soha nem jutna eszébe, hogy becsmérlőleg nyilatkozzék magáról az operáról csak azért, mert e fogalom alatt sokminden kerül operaszínpadra, ami hidegen hagyja a szívet s a kedélyt, a jó zene e hangulati alapjait, mert sok minden akad, amit, fejcsóválva, legfeljebb mellőzni lehet. Ám az operettet mint műfajt szívesen teszik felelőssé mindazért, amit olykor – e fogalommal visszaélve – giccsben, rossz minőségben, alja-zenében feltálalnak. A zenetudomány legtöbbször megvetéssel kezeli vagy agyonhallgatja az operettet. Ha egy író valami silány, felületes fickót kíván regényében jellemezni, azt írja róla, hogy operett-dallamot fütyül, vagy – ahogy mondani szokás – holmi silány operettben gyönyörködik. A legnevesebb, zenével foglalkozó müncheni író egyszer azt tanácsolta a zeneakadémistáknak, hogy ha nincs elég tehetségük az operaszerzéshez, komponáljanak operettet!”

Lehár Ferenc: „Hogy hogyan jön létre egy operett?” („Wie eine Operette entsteht”) – NEUES WIENER JOURNAL, Bécs, 1905. VI. 11.

„ Egy operett létrejötte során olyan jelenetekre kerül sor, melyek annál mulatságosabbak a kívülállók szemében, minél komolyabban veszik az érdekelt felek. Pontosan mint az operettben: az akaratlanul komikus szituáció általában a leghatásosabb! Az operett-komponálás első mozzanata: hajsza a szövegkönyv után, avagy ’országomat egy jó ötletért’! Librettókkal Dunát lehet rekeszteni, magam is sok százat lapoztam át. Honnan vegye az ember a türelmet valamennyinek az elolvasására, ha ilyen ’költeményekre’ akad, mint az, amelyik véletlenül most éppen előttem van (egy vándorló beduin, nőrabló stb. belépője): […]. Alatta pedig aláhúzva: Egy a nagy sláger!... Ám egy ifjú, ismeretlen zeneszerző előtt egyetlen cél lebeg: hogy szövegkönyvet szerezzen valamelyik elismert librettistától! Ám ők igen tartózkodóak holmi ismeretlen zeneszerzővel szemben.”

Hiszen ugyanezt tapasztalta Lehár a Victor Léonnal való együttműködés kezdetén is. Amikor aztán kifejtette A drótostót cselekményét, a szlovákiai falusi idillt, Pfefferkorn alakját, hát az olyasmi volt, hogy – írja Lehár ugyanebben a cikkében -,

„szinte szükségletemmé lett ezt zeneileg kifejezni. Minden zeneszerző leghőbb vágya, hogy ilyen belső késztetés alapján dolgozzék. Csak keveseknek adatott meg, hogy kényszerítő erővel hassanak a komponistára. Ha aztán végre megvan a librettó, megkezdődik a zeneszerző harca a költővel, a színházzal és a közönséggel. A zeneszerző lubickol a művészi felépítésű fináléban vagy egy hosszabb zenei jelenetben, a szövegíró számára mindez túl hosszú. S leírhatatlan az öröme, ha a komponistáról lefaragott egy percnyi zenét! Ám bármennyi is a súrlódás munka közben, végül csak a szépre emlékezik; például egy új dallamra, melyet elsőként a direktornak játszott el nagy örömmel, s érezte, hogy az mennyire el van ragadtatva. Nem minden szövegkönyvíró egyforma; bánni kell tudni velük. Sokszor nem is annyira muzsikusnak, mint inkább diplomatának éreztem magamat, afféle mindent elsimító udvari tanácsosnak. Direktorokra, énekesnőkre, énekesekre, színészekre kell különös tekintettel lenni, mindnek van valami kívánsága, s ezeket mind figyelembe kell venni, nem egy esetben: de mennyire kell!”

Lehár többször is nyilatkozott a munkamódszeréről. Elmondta, hogy komponálni szinte kizárólag csak éjjel szokott:
„Amikor minden csendes, amikor tökéletes a nyugalom körülöttem, akkor jutnak eszembe a legjobb ötletek. Mindenekelőtt a szöveg szélére írok néhány hangjegyet, valami, csak számomra érthető vázlat-félét. Ezek aztán egyre világosabbak lesznek. Addig változtatok, míg az az érzésem nem támad, hogy ennek így és nem másképp kell lennie. Ennek a munkának az ideje számomra a legboldogságosabb. Erre emlékszem legszívesebben, ez hozza a legnagyobb kielégülést. Minden éjszaka hajnalig ülök az íróasztal mellett, míg a test el nem kezdi követelni a maga jogait! Sokszor az íróasztalra borulva aludtam el.”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
561   Búbánat 2017-09-14 12:21:49
(Közbevetőleg)

Nagy Ibolya mai operettműsorát a Dankó Rádióban Lehár Ferencnek és műveinek szentelte; Lehár nyilatkozataiból vett idézeteket olvasott fel, melyből a rádióhallgató „bepillantást” nyerhetett a komponistának az operettről mint zenés színházi műfajról vallott nézeteibe, fogalmat alkothatott zeneszerzői motivációiról is. Lehár megérte, hogy operettjei közül néhányat – operai igényű szerzeményeit – a bécsi és a budapesti Operaház is bemutatta, sőt ősbemutatókra is került ott sor. Lehár kései visszaemlékezésében (76 éves korában) az utolsó előtti darabját, a Giudittát tartotta legjobb alkotásának. Kevesen tudják, hogy a legutolsó operett, ami szintén operai igénnyel készült és a Magyar Királyi Operaházban volt az ősbemutatója: a Garabonciás (a magyar rádióban készült stúdiófelvételén a Vándordiák címet kapta) – Lehár saját elmondása szerint ez a korai művének, a Cigányszerelem operettjének teljes átdolgozását jelentette számára, mely teljesen új szövegkönyvet is kapott (Innocent-Vincze Ernő), ebben már nincs próza, dialógus, teljesen átkomponált mű lett, több mint nyolcvan oldalnyi plusz zongorakivonatot jelent benne a megírt új zenék!

Közhelyként mondják: „a zenés színpadnak három műfaja van: opera, operett – és Lehár” - tette a szerkesztő-műsorvezető hozzá, aki mellékesen kitért az idei nyári hatalmas, személyes élményére: eljutott Bad Ischlbe, ahol megtekintette a nevezetes, Traun-parti Lehár-villát (ami ma múzeum; emlékház), hová betérve angol és német nyelvű kalauzolásokkal megismerhette a híres zeneszerző egykori otthonát, benne a sok-sok személyes berendezési tárgyat, kéziratos és nyomtatott kottákat, partitúrákat is. Sőt, Nagy Ibolya a temetőbe is kiment a zeneszerző sírjához.
El tudom képzelni elragadtatását, amiről beszámolt a műsorban, hiszen pár évvel ezelőtt magam is elzarándokoltam ide mindkét „kultikus” helyhez, akárcsak a Kaiser-villához is, és beszámoltam saját Bad Ischl-i élményeimről itt a fórumon.

A Túl az Óperencián rádióműsor Lehár-blokkjában három operettről esett szó és kaptunk ezekből bejátszott részleteket:

Giuditta

- Giuditta dala: „Ki tudja, miért van ez?.../Más nem csókol oly forrón, mint én…” (Kalmár Magda)
- Octavio dala: „Ó, signora, ó, signorina”(Molnár András, km. az MRT Énekkarának Férfikara)
- Giuditta és Octavio búcsúkettőse (Kalmár Magda és Molnár András. km. az MRT énekkara)
- Giuditta dala és jelenet (Km, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, vezényel: Oberfrank Géza)
A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1982. szeptember 13., Kossuth Rádió 20.19 – 22.00.

A víg özvegy

- Danilo belépője: „ A szerelmetes szép hazám, hogy mennyi gondot ád, azám…/ Az orfeum tanyám ott nem zavar hazám…” (Udvardy Tibor)
- Rossillon jelenete és az I. felv. fináléja (Házy Erzsébet, Udvardy Tibor, Koltay Valéria, Kövecses Béla, Kishegyi Árpád, Külkey László, az MRT Énekkara)
- Jelenet, Danilo elbeszélése és a II. felv. fináléja (Házy Erzsébet, Udvardy Tibor, Koltay Valéria, Kövecses Béla, Palcsó Sándor, MRT Énekkara, vezényel: Sebestyén András)
A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1962.

Garabonciás diák/"Vándordiák"

- „Utam muzsikálva járom” (Sárdy János)
- „Deres már a határ” (Kováts Kolos)

A délelőtti operettadás Lehár Arany és ezüst – keringő c. művének dallamaival kezdődött és azzal is fejeződött be. (Km. a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel: RÁCZ MÁRTON)

Nagy Ibolya felhozta Komáromot is, mely annyi nagy magyar művész emlékét hirdeti, többek közt Csokonaiét, Jókaiét és Lehárét, és idézte Kodály Zoltán szavait: „Amiként Jókai Mór a történeteivel, Lehár Ferenc a dallamaival szerzett örömöt az emberek millióinak”!

Az operettadást 18 és 19 óra között újra meghallgathatjuk a Dankó Rádióban.
560   Búbánat • előzmény559 2017-09-01 23:52:48
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIX.)
Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében:

1902 őszére elkészült mind a két operett. Tudjuk már, hogy Lehárt Karczag és Wallner direktorok a Theater an der Wien első karmesterének szerződtették[…] – mely színházban 1902 novemberében mutatták be a „Bécsi nők”et. Tíz esztendővel később így értékelte Lehár az eseményt:

„Ez volt az első sikerem, elsősorban művészi sikerem, mert hiszen az operett sajátosan bécsi jellege folytán nem hatolhatott el messzire, s még Bécsben, Girardi remeklése ellenére is alig több mint ötvenszer adták elő.”(F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.)

Egy bécsi kritika a zeneszerző munkájáról:

„Lehár úr szívélyesen üdvözlendő jelenség az operett világában; hosszú idő múltán megint akadt egy muzsikus, aki tud operettet írni. Előre látható volt, hogy Lehár, akinek sok esztendős katonakarmesteri múlt áll a háta mögött, a hangszereléskor felhasználja a modern művészet teljes eszköztárát.” /Wilhelm Sterk, Wiener Allgemeine Zeitung, Bécs, 1902., XI. 23./

Lehár édesanyjának másik, Antal fiához írt leveléből idézem a következő sorokat:

„Milyen kár, hogy nem lehetünk együtt a Bécsi nők 25. előadásán és másnap, a Drótostót bemutatóján. Azt írod, kedves Tóni, hogy irigyled Ferencet azért, amit csinál s a hatásért, amit elér. Hát melyikőtök tud több jót tenni? Hát a te hivatásod nem alkalmas rá? Hány olyan embert nevelsz rá a rendes életre, a tisztaságra, engedelmességre, türelemre, akik félvadakként kerültek a katonasághoz! Nálad megtanulnak írni-olvasni, s látják, hogy az embernek önfeláldozónak kell lennie másokkal szemben, s nem mindent csak önmagában akarni. Jóakaratod révén mily sok alkalmad adódik, hogy jót tégy! S az emberek áldani fogják nemes és igazságos kapitányukat. Hiszen a jó szó csodákat tehet az ilyen szegény katonáknál. […] ”
/Forrás: Anton Lehár: Unsere Mutter (Anyánk), Bécs, 1930./

A Theater und Kunst. Carl-Theater (Színház és Művészet. A Carl-Theater), Neues Wiener Journal, Bécs, 1902. XII. 21. lapszámában írta a kritikus Lehár Drótostótjának bemutatóját követően:

„ Lehár mindenkor ízlésesen komponál jól énekelhető, hálás számokat, s ahol az a veszély fenyeget, hogy csődöt mond a dallam, ott ügyes, bájos, ötletekben gazdag hangszereléssel köszörüli ki a csorbát.”

Dicsérően nyilatkozott például a Das Fremdenblatt (Bécs, 1902. XII. 21.) is:

„A Drótostót” igen kedvező fogadtatásban részesült, mely némiképp különbözött az ebben a színházban szokásos bemutatók sikerétől. Victor Léon, az operett-témák fáradhatatlan ki- és feltalálója, most már Szlovákiát is felfedezte a múzsa számára, a maga drótostót-iparával és hagymatermelésével egyetemben. Határozottan ügyesen és nem minden költői ihlet nélkül navigál ezen az újszerű terepen. […] Lehár Ferenc zenéje szerencsés hatással merít a népi dallamkincsből. A partitúrában sok mindent szerkesztett össze tisztán, szeretetreméltóan és hangulatosan, ami biztos kézre vall. Csak ott lesz a zene semmitmondó és triviális, ahol Lehár a zenei bécsiesség kiszipolyozott talajára téved. Minden felvonás végén kihívták a zeneszerzőt is a szereplőkkel együtt a függöny elé.”

Lehár befutott. A komponista is elégedett lehetett a sikerrel. Az első 13 hónap alatt 225-ször adták elő a Drótostótot, s az első világháború végéig több mint 2500 előadást ért meg a német nyelvű színpadokon.

Lehár emlékezése e két első operettjének anyagi vonzatairól:

„Így hát boldog voltam, amikor Weinberger megvette tőlem a Drótostót zenéjét kétezer koronáért ( a színpadi előadás jogai nélkül). Később rájöttem, milyen rossz üzletet csináltam én, s Weinberger milyen jót. A hangulat ugyanis megfordult, s a Drótostót rengeteg előadást ért meg, Weinberger pedig legalább 160.000 koronát keresett a kottákon. Ezt csak azért jegyzem meg, hogy megmutassam, milyen végtelenül nehéz a színház világában megjósolni, hogy mi fog történni. A Bécsi nők zenéjét is kétezer koronáért adtam el, mégpedig Bertének, aki szintén nem járt rosszul, mert a Nechledil-induló egymaga több mint 50.000 koronát hozott neki. De hát – kezdő voltam, örültem, hogy sikerem van, és kellett a pénz.”

(Forrás: (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.)

Így hát az 1902. esztendő, mely az Arany és ezüst-keringővel kezdődött, igen örvendetesen fejeződött be Lehár számára. A keringő – London és New York után – az év végére Bécsben is népszerű lett, s a császárváros két vezető operettszínháza is sikerrel állított színpadra egy-egy Lehár-operettet.

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


(folytatom)
559   Búbánat • előzmény558 2017-08-31 20:53:32
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXVII.)
[b] Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében:
[/b]
A hadseregből való kilépése (1902 márciusában) és a Theater an der Wienhez való szerződése közötti időt Lehár úgy hidalta át, hogy a Venedig in Wien (Velene Bécsben) nevű, a Práterben található szórakoztató kombinátban dirigált, mely közel egy évtizedig működött a századforduló táján…. Itt aztán Lehár alaposan kitanulmányozhatta, mi tetszik az embereknek, valóságos gyakorlati konzervatórium volt a számára. Steiner Gábor a létesítmény alapítója és vezetője emlékirataiban megemlékezik Lehárról is (Illustrierte Wochenpost, Bécs, 1931. I.6.):
„A nyári szórakozóhely nagy eseménye a százhúsz muzsikusból álló óriászenekar volt, melynek komoly és vidám műveket kellett előadnia a legismertebb és leghíresebb karmesterek vezetésével. Az első koncert alkalmával Graedner professzor, Lehár Ferenc és Karl Michael Ziehrer dirigált… Igen érdekes volt az a tizenkét számból álló hangverseny, ahol tizenkét különböző karmester vezényelt. Minden egyes darabot más népszerű mester, mint Lehár, Ziehrer, Heuberger, Komczák és a többi!”

Lehár miután megtudta, hogy Gustav Mahler sohasem fogja előadni a Kukuškát, azon igyekezett – mint már korábban Budapesten is -, hogy megfelelő operett-szövegkönyvet találjon. Nem volt könnyű; általános volt az a vélemény, hogy a bécsi operettnek befellegzett,vége. Az előző század operett-mesterei, s számos, nekik dolgozó szövegkönyvíró is, elhaláloztak. A Theater an der Wien élére új igazgató került: Karczag Vilmos .
Korábbi tapasztalatai alapján Lehár nem akart ismét valami laikus librettistával együtt dolgozni.
Lehár suba alatt érdeklődött: „Victor Léonhoz utasítottak. Előadtam neki kérésemet, ám Léon azt válaszolta: sajnálom, ifjú, ismeretlen szerzővel nem dolgozom.” (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.) Minthogy Léon visszautasította az együttműködést Lehárral, a zeneszerzőnek tovább kellett kutatnia. Végül mégis hozzájutott élete első valódi operett-szövegkönyvéhez: a Bécsi asszonyokhoz (vagy: „Bécsi nők”).
Winkler Gábor írja az „Operett” könyvében: Éppen megzenésíthető szövegkönyvet keresett, amikor felkereste a színész Emil Norini egy vaudeville-komédia alapján írt munkájával. Lehár nem volt elragadtatva a librettótól, de engedve a színház új bérlő-igazgatója, a magyar származású Wilhelm Karczag és különösen a gyakorlati munkát irányító Emil Steininger unszolásának, végül kötélnek állt, különösen, hogy az első számú bécsi kedvenc, Alexander Girardi bizonyos feltételek mellett elvállalta a főszerep eljátszását.

Lehár visszaemlékezése Girardira:
„…ma is tisztán emlékezem arra, mekkora kínokat okozott nekem az a tény, hogy Girardira osztották a főszerepet, aki akkor éppen művészete delelőjén állott. Persze büszke voltam rá, de volt egy kis baj is. A nagy, a híres Girardi számára kellett szerepet írnom, holott életemben soha még nem láttam őt. Elképesztően csodálatos dolgokat meséltek e nagyszerű színészről. Mindeközben gondosan el kellett titkolnom műveletlenségemet, melynek oka állandó katonakarmesteri szolgálati beosztásomban volt keresendő. Attól féltem, hogy visszaveszik tőlem a szövegkönyvet: még hogy olyasvalaki akar szerepet írni Girardinak, aki még sosem látta őt! Ám minden jóra fordult. S amikor aztán az egyik próbán végre meghallottam, ahogyan ez a páratlan előadóművész elénekelt nekem néhány taktust, egészen odavoltam.” (F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.)

(XXXVIII.)
Katonaindulói közül csak egy, az 1894-ben, Szarajevóban komponált Jetzt geht’s los volt igazán népszerű. S ennek az indulónak köszönhető, hogy Lehárból életfogytiglan operettszerző lett. Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében: egy napon ugyanis azt írta neki Léon, hogy ha még mindig szándékában áll operettet írni, keresse őt fel. Lehár: „Amikor megkérdeztem, mitől döntött most végül mellettem, azt válaszolta, hogy hallotta Jetzt geht’s los című indulómat, s az sokkal többet árult el neki arról, hogy alkalmas vagyok operettek komponálására, mint a Kukuška.
Viktor Léon megkérdezte Lehárt, nem akarná-e megkomponálni a Drótostótot.

Lehár: „Kijelentettem, hogy szívesen, s ő – óvatosságból – csak az előjátékát adta át nekem. Egyhuzamban megcsináltam a munkát, s eljátszottam neki a zenét. Azzal az eredménnyel, hogy megkaptam a szövegkönyv többi részét is.[/i] (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.)

„1902 tavaszától őszéig, egy fél éven át tehát egyszerre dolgoztam mindkét operettemen, a Bécsi nőkön és a Drótostóton. Úgyszólván vakon csöppentem bele az operettbe, melyről valójában alig volt fogalmam, s anélkül, hogy különösebben ismertem volna a műfajt… Tudatlanságom azonban előnnyel is járt, hiszen ily módon saját operettstílust alkothattam magamnak. Julius Bauer volt talán az első, aki ezt felismerte, s aki már sikereim előtt a jövő emberének nevezett.” / F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912.) Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
558   Búbánat • előzmény553 2017-08-30 12:14:38
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXVI.)
A szikrázó szellemiségű, a művészetekért rajongó, ám extrém viselkedésű, gyakran szabadszájú dáma, Metternich Paulina felfigyelt Lehárra; talán a Grillparzer-induló, vagy a még sikeresebb Nechledil-Marsch nyerte meg tetszését, nem tudni. Ami tény: a hercegnő kérte fel a legközelebbi, a Zsófia-teremben sorra kerülő vigasság címadó keringőjének megkomponálására. ’Arany és ezüst’ volt a jelszó.

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./

Lehár emlékezik: „Erre aztán nekiültem, s valami különösen szépet próbáltam kigondolni. S úgy hittem, hogy sikerült.’ - A bál fő attrakciója az „Arany és ezüst”- keringő volt. Mind ez ideig úgy volt szokás, hogy az estélyeken előbb eljátszották a címadó keringőt, s csak azután kezdődött a tulajdonképpeni bál. Ám ezen az 1902. január 27-én, e hétfői napon, ’alighogy felcsendült az első téma, amikor felzsongott a terem, az emberek fecsegtek, nevettek, táncoltak. A végén némi taps, ismétlést kértek, s ez volt minden. … Meg sem próbáltam, hogy valami nagyobb zenemű-kiadónak adjam el a kinyomtatás jogát. Chmel kiadó ötven forintot ajánlott érte; elfogadtam, s szentül meg voltam győződve, hogy az Arany és ezüst-epizód ezzel véget ért.”

/Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./

Chmel sürgősen eladta a keringőt a londoni Bosworth and Co. cégnek, s az rövid időn belül óriási üzletet csinált vele. Lehárnak ebből semmi nem jutott: ama ötven forinttal egyszer s mindenkorra kifizették.”

1902 márciusában a parancs a 26. ezredet Győrbe szólította. Lehár úgy döntött, hogy leveti a császári és királyi hadsereg uniformisát, és kilép a hadseregből. Ezzel lezárult a tizenkét évig tartó katonakarmesteri korszaka, szabad ember lett, jövőjét zenei talentumára építheti.”

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./

(Folytatom)
557   Búbánat • előzmény556 2017-08-30 08:47:54
(Stockholm, Berwald-terem, 1981. június 12. - részletek)
556   Búbánat 2017-08-30 08:41:09
(közbevetőleg)

A Bartók Rádió sugározza ma délután

14.31 – 15.00 A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának Lehár-hangversenye

Vezényel: Jan Stulen

Km. Nicolai Gedda (tenor)

1. Lehár Ferenc-Ludwig Herzer-Fritz Löhner-Breda: Friderika - Óh lányka, óh lánykám (Gedda)

2. Lehár Ferenc-Paul Knepler-Jenbach Béla: Paganini - Paganini áriája (Gedda)

3. Lehár Ferenc: Arany és ezüst – keringő

4. Lehár Ferenc-Ludwig Herzer-Fritz Löhner-Breda: A mosoly országa

a) Szu Csong belépője (Gedda)
b) Barackvirág-dal - Szu-Csong dala I. felv. (Gedda)
c) Vágyom egy nő után (Gedda)
555   macskás 2017-08-29 21:15:00
555
554   macskás 2017-08-29 21:14:46
553   Búbánat • előzmény552 2017-08-29 13:06:44
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXV.)
Lehár és Mahler kapcsolata

Lehár benyújtotta művét (Kukuska) a bécsi Operánál. Immár 1897 ősze óta olyasvalaki volt az igazgatója, akit a zeneszerző még a prágai időkből ismert: Gustav Mahler. S Mahler sehogy sem, semmi módon nem tudott dönteni. Kétségbeesésében Lehár a következő sürgönyt küldte neki:

„Alázatosan kérem nagyságod jelenlété operám előadásán, melyet magam vezénylek. Nagyságod kezében van művem sorsa, jövőjéről egyes egyedül nagyságod dönthet. Lehár Ferenc” /Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./

Mindhiába: Mahler nem válaszolt.

Lehár 1899. november 1-től ismét Bécsben volt, ismét katonakarmester.

[…] Lehár még mindig nem temette el azt az álmát, hogy a bécsi opera is bemutatja a Kukuskát. Mint bécsi katonakarmester egyszer a közeli Badenbe kellett utaznia.

„Közvetlenül a vonat indulása előtt beléptem egy fülkébe, ahol egy úr ült, újságjába mélyedve, Alighogy helyet foglaltam vele szemben, alighogy a vonat kigördült a pályaudvarról, útitársam rosszkedvűen félredobta az újságot. Lehet, hogy éppen a színházi rovatot olvasta… Erős, szemüveglencséken keresztül Gustav Mahler, az Operaház igazgatójának szemei szegeződtek rám! Hónapok óta vártam a döntését a Kukuska dolgában. Sorra-rendre csődöt mondott minden próbálkozásom, hogy színe elé kerüljek. Nem válaszolt távirati esedezésemre, hogy hallgassa meg az előadást Budapesten. S most egyszerre szemtől szemben ültem azzal az emberrel, aki kezében tartotta sorsomat! Micsoda lehetőség! Ilyen az emberéletben csak egyszer akad!
Persze, egyfelől… Másfelől a legvadabb történetek keringtek Mahlerről. Sündisznóállásba vonult számtalan ellenfelével szemben, egzaltáltnak, fanatikusnak mondták. Nemrég egy katonazenekar masírozott el az Operaház előtt, s vidáman fújta a Nibelungok motívumaiból összeállított indulót. Azt mondják, Mahler a Wagner elleni istenkáromlás hallatán dührohamot kapott, s megesküdött, katonakarmester soha többé nem teszi a lábát az Operába. Én meg pont most egyenruhában voltam! A galléromon díszelgő arany lant nyilván elárulta, hogy muzsikus ül vele szemben. Pillantása szinte átfúrta lényemet, lenéző, ellenséges, kihívó volt - legalábbis én így éreztem. Azt fontolgattam, hogy bemutatkozzam-e, beszélgessek-e vele semleges dolgokról. Ismertem magamat. Mivel még forró vágytam arra, hogy lássam operám bécsi előadását, már a harmadik mondatommal erről beszéltem volna. Netán kérdezzem egyenesen a művem sorsa felől? S akkor mi lesz, ha közismert szarkasztikus válaszainak egyikét vágja hozzám? Akkoriban még nem voltam annyira ura önmagamnak, mint ma… Ingadoztam hát a megszólítása és a lemondás között, s Mahler, aki jó emberismerő volt, talán észlelte, micsoda küzdelem dúl a szerény katonakarmesterben. Kemény, elutasításra kész szemei, mintha kissé ellágyultak volna. Végre elhatároztam, hogy legalább bemutatkozom, s a többit rábízom muzsikus-csillagomra. Éppen hozzáfogtam volna, hogy ’engedje meg…’, amikor megcsikordultak a fékek. Baden! Fel kellett pattannom, elköszöntem, mint az alvajáró, s keserű szívvel elhagytam a fülkét – anélkül, hogy Mahlerrel szót váltottam volna. Elvesztegetett lehetőség, gondoltam magamban szemrehányóan, operámat ugyanis nem fogadták el. Mahler alighanem csak futólag nézte át partitúrámat – egyet a sok száz közül.

Ma már örülök annak, hogy nem szólítottam meg. Mit is mondhatott volna nekem, az ismeretlen katonakarmesternek? Néhány közhelyet, amilyenek mindig kéznél vannak a kellemetlenkedő érdeklődők számára? Vagy legjobb esetben néhány zavart frázist, ha operámra terelem a szót? Mindkettő megfosztotta volna úti élményemet a maga bájától s szétrombolta volna azt a képet, melyet mindmáig megőriztem erről a zseniális, telivér muzsikusról.”

/Forrás: F.L.: Mein interessantes Reiseabenteuer (Érdekes úti élményem). Kézirat, 1930. ; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


Mahler véleménye Lehárról az idők folyamán nyilván megváltozott.
Julius Sterntől tudjuk (Volkszeitung, Bécs, 1924.III. 9.), hogy egy alkalommal azt mondotta Josef Hassreiter balettmesternek: „fel szeretné kérni Lehár Ferenc operett-komponistát, hogy komponáljon balett-zenét az Opera számára, hisz a mai opera és a tánc nagyon is közeli rokonai egymásnak. S hogy úgy véli, Lehár vonzó lehetne az Operában is, főképp, ha finomabb muzsikát és sajátos ritmusokat nyújtana.” Hírlik, hogy Hassreiter kételkedett, vajon a bécsi Opera bemutatna-e egy Lehár-balettet, mégpedig azért, mert „Lehár bolond volna, ha egy operai balettre pazarolná az olyan ötleteket, amilyeneket az operettfinálék számára talál ki. Hányszor adhatnák egy évadban? Legfeljebb háromszor-négyszer. Nevetségesen csekély tantiemet kapna, míg az operettek, melyeket sok százas szériában adnak elő a világ minden elképzelhetetlen színpadán, milliókat hoznak neki. Vajon lemondana-e a dicsőség kedvéért a pénzről?”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/

(Folytatom)
552   Búbánat • előzmény551 2017-08-29 13:04:43
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIV.)
„A Kukuska hazai fogadtatása vegyes, hol dicsérő, hol kritikus, a túlzásoktól sem mentes.

A Pesti Napló szerint a század utolsó éveinek legkerekebb darabja, Lehár Kukuskája a francia irány szülötte. Lehár szuverén mestere a zeneszerzés technikájának, hamarosan a bécsi operett vizeire evezhet. Tágas, szivárványos triolákat ír a zenekarnak, énekszólamai parlandók, bőven használja a szóló- és kóruszsánert.

A Kukuska ’félsikere’ még nem tette lehetővé az egzisztenciálisan önálló muzsikusi életet, ezért – akarata ellenére, kényszerből – 1895 őszétől 1902 nyaráig a 26. gyalogezred zenekarának karmestere marad, de a kibontakozó tehetségét utóbb szerencse kíséri…

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./
551   Búbánat • előzmény548 2017-08-28 13:52:17
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIII.)
Mint Budapesten szolgáló katonakarmester újult erővel lát a Kukuska átdolgozásához.

Lehár mindenekelőtt azon igyekezett, hogy a budapesti operánál helyezze el a Kukuskát.

Végül is a Királyi Operaház elhatározza a mű bemutatását. A pesti bemutatóra 1898. május 2-án került sor. Az előadást kétszer is felújítják; 1901. december 8-án, Lehár vezényletével, illetve 1907. április 28-án új változatban, Tatjána címmel.

Lehár írja visszaemlékezésében :

„Káldy igazgató roppant jóindulattal volt irántam, de semmire nem tartotta a művet, mákszemnyit sem hitt a tehetségemben, s üres szavakkal igyekezett megnyugtatni. Az Operaházban egyébként nagyon is érdeklődtek a darab előadása iránt. Az együttes egyik énekese, Várady Sándor lefordította a művet. Máder Raoul, az akkori első dirigens is bízott bennem valamennyire, s azt javasolta, intézzük el röviden az ügyet: másnapra írjuk ki a próbatáblára a Kukuska próbáját, így kész tények elé állítjuk a direktort. Amikor később találkoztam Káldyval a kávéházban, gratulált nekem operám elfogadásához, és közölte, hogy a próbák már elkezdődtek. A budapesti előadáson jelentős sikert aratott a mű.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

Lehár köszönő levele Keglevich intendánsnak, a Magyar Királyi Operaház igazgatójának

(Magyar Állami Operaház archívuma)

Kegyelmes Úr!

Engedje meg Nagyméltóságod, hogy hálás köszönetünket fejezzük ki Kegyelmességednek a Kukuska elfogadásáért s ama nagylelkű támogatásáért, hogy szerény művünk oly fényes kiállításban, a legmagasabb művészi igényeket is kielégítő remek előadásban mutattatott be a közönségnek.
De ezen kívül igaz benső köszönettel tartozunk a minden tekintetben fényes előadásban közreműködött faktoroknak, a dirigensnek, a kartanítónak, a scenikai főfelügyelőnek, a magánszereplő művészeknek, a zene- és énekkarnak, mely erőknek a legnagyobb lelkesedéssel s szeretettel kifejtett összműködése az előadást oly művész becsűvé tette, minőt remélni nem mertünk, s amely párját messze földön nem egyhamar találja meg.

A hálaérzet leküzdhetetlen ereje tolmácsoltatja velünk a fentebb mondottakat, s melyhez még azon kérelmünket bátorkodunk csatolni, hogy Excellenciád bennünket nagybecsű jóindulatában és támogatásában továbbra is részesíteni kegyeskedjék.

Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletünk megnyilvánulását.

Budapesten, 1899. május 3-án

Lehár Ferenc

/Forrás: Magyar Állami Operaház adatszolgáltatása – 1988. március 18.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

(Folytatom)
550   Búbánat • előzmény549 2017-08-28 13:41:55
Persze, az életrajzi kronológiát tekintve, nem érkeztünk még el az operettkomponálási korszaka kezdetéhez..., ugyanakkor a hivatkozott, személyes dokumentumok, forrásanyagok tekintetében "kiragadott" szemelvényekből böngészek - én is... A legvégére bizonyára "összeáll a kép"...
549   zenebaratmonika • előzmény548 2017-08-28 12:40:56
Azért ha ennyire lusta lett volna, nem született volna meg több mint 30 operett. Kálmán Imre hasonló idő alatt kb. 20 művet írt. Persze nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Ha a mennyiséget vesszük, akkor Offenbach éa Nico Dostal meg Charles Lecocq túlszárnyalja bőven őket...
548   Búbánat • előzmény547 2017-08-27 13:12:00
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXI.)

Lehár tehát újra Budapestre érkezve, mindent megmozgat, hogy a Kukuskát Pesten is előadhassa. A magyar fővárosban a nagyvilági művész életét éli. Életstílusát édesanyja örökítette meg az Antal fiához írt levelekben.:

Tele van önbizalommal… Rosszullét fog el, ha elgondolkodom felette. Elképzelhetetlen, hogy egészséges emberben ne legyen több önfegyelem. Reggel nyolckor kel. Megfürdik, újságot olvas, majd reggelizik. Aztán fél órát dolgozik. Ebéd után négyig alszik… Másutt meg ezt írja Neubrant Krisztina: „ Kopott köpenyben, gyűrött nyakkendőben jött haza. Hiányzott az órája és a gyűrűje – majd idézi fiának jövőbe látó szavait -,: ’majd meglátják, sosem akarnak nekem hinni’.”

/Forrás: Bernard Grun: Dejiny operety. Opus, Bratislava, 1980.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Megint más helyen ezt írja az édesanyja Antalnak:

„… Azóta minden úgy van, mint régen. Ferenc befejez egy balettbetétet, reménykedik és álmodozik. Nyolcadikán megjött a postás. Ötvenegy forint tantiemet hozott az első két előadás után. Most egy hónapot várhat a következő elszámolásra. Ferenc negyvenegy forintot megtartott, tíz forintot nekem adott. A pénzen azonnal fát vettem. Ferenc százhetven forintot adott ki Lipcsében, és mindenét elzálogosította. Most Prágában vannak kilátások. Egy hónapig akar ott maradni, s mindent maga akar betanítani. Mibe fog ez kerülni! Mindenütt úgy lesz-e, hogy háromszor annyit költ, mint amennyit keres?

Apa talán jobban hitt a fia jövőjében, ám Antalhoz intézett leveléből kicsendül a szkepszis is :

„Biztosra veszem a sikert. Más lapra tartozik, hogy Franci képes lesz-e, hogy sikerét kiaknázza. Azt hiszi, ha szép sikere lesz, csak úgy dől hozzá a pénz; ez persze nincs így, most mindenekelőtt a kereskedőembernek kell a dolgokhoz hozzálátnia, s ilyenként Ferenc a legügyetlenebb ember, akit valaha is láttam.”

(Forrás: Anton Lehár: Unsere Mutter (Anyánk), Bécs, 1930.

(XXXII.)
Hogy pénzt keressen, ismét katonakarmesterkedik: a 87. gyalogezred zenekarát bízzák rá Triesztben. Majd ismét Polába vezénylik. De csakhamar Pestre siet, mert édesapja súlyosan megbetegedett:

Lehár írja visszaemlékezésében: :

„Apám, aki a Kukuska partitúrájának minden hangjegyét a szívébe zárta, arra kért, hogy játsszam el neki, ott az ágya mellett a Kukuska előjátékát. Szörnyen nehéz szívvel, de átéreztem azt, hogy atyámnak utolsó órájában örömet szerzek, e megható pillanatban tudásom egész erejével játszottam. És drága jó atyám egyre jobban elhaló arcjátékából láttam, hogy megelégedettség, boldogság ült ki arcára abban a keserves órában, amikor a kaszás ember az ágyához lépett. Soha az életemben ennél szebb és nagyobb elismerés nem jut ki nekem.”

/Forrás: Híres zenészek. Wolfner Kiadó, Budapest, 1912.; Lehár Ferenc élete - A Zene 1941/1.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Egy másik forrásból is megtudhatjuk, hogy mit érzett Lehár édesapja elvesztésekor:

„E férfiú halála váratlan, súlyos csapást mért az egész családra. Különösen engem érintett igen súlyosan ez a veszteség. Csak most tudtam meg: újra meg újra végigtanulmányozta a Kukuska partitúráját kottafejről kottafejre, nagyon is méltányolta a művet, s csak az indította arra, hogy visszafogja komponálásra irányuló biztatást, hogy félt: feladom biztos állásomat. Még halálos ágyán is arra kért – miután Polából hozzá siettem -, hogy játsszam el a Kukuska nyitányát. Megható volt a pillanat: nehéz szívvel játszottam, s mégis igyekezte, hogy még egyszer utoljára örömet szerezzek annak az embernek, aki érezte: közeledik a vég. A haldokló arcvonásaiból felém ragyogott az a belső bizalom, hogy gyermeke végül majd sikert arat. Soha életemben ennél nagyobb elismerés nem érhet.”

/Forrás: F.L. „Mein Werdegang” (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.

Id. Lehár Ferenc 1898. február 7-én halt meg Budapesten. Fia már áprilisban visszatért a fővárosba, és apja után átvette a 3. bosnyák zászlóalj zenekarának vezénylését.

(Folytatom)
547   Búbánat • előzmény546 2017-08-26 07:47:40
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXX.)
Lehár az Adria partján Felix Falzari, velencei születésű korvettkapitány ösztönzésére orosz témájú operát komponált, a Kukuskát. Falzari írta a dalmű szövegét. Az ősbemutató Steegmann udvari tanácsos ajánlásával a lipcsei Városi Színházban volt 1896. november 27-én.
A darab keletkezéséről, előzményéről így ír Lehár:

„… Falzari hozott magával egy szövegkönyvet, melynek története a Volga partján játszódott. Megtetszett és elkezdtem írni a zenét. Tíz hónap múlva kész voltam vele. A tiszti kaszinó termében mutattuk be, kicsit furcsa módon, énekesek nélkül. Falzari elolvasta egy-egy jelenet szövegét, és én utána a zenekarral lejátszottam a hozzá illő muzsikát. A közönség így is elismerő tapsokkal jutalmazta operámat, melynek a Kukuska volt a címe.”

„Kukuska” szó egyébként kakukkot jelent. Amikor a kakukk rügyezéskor először megszólal, a szibériai rabokban felébred a remény, hogy számukra is eljön a tavasz.” „Steegmann udvari tanácsos elfogadta a Kukuskát a lipcsei Városi Színház számára. Ezért feladtam tengerészkarmesteri állásomat, s Falzarival együtt Lipcsébe utaztam.”

Lipcsében Tatjána címen mutatták be a Kukuskát. Lehár ekkor azt mondja magáról: „A földkerekség legboldogabb embere voltam ekkor.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Szüleinek ezt írja:
„Nem vagyok én katonakarmesternek való, túl kényes hozzá a becsületem!... Hát nem bocsátjátok meg fiatoknak, hogy végre valahára lerázza magáról a szolgaságot? Attól a perctől fogva, hogy valóra váltottam elhatározásomat, úgy érzem, mintha újjászülettem volna! Eljő majd a nap, amikor meg fogtok érteni!”

/Forrás: Ernst Decsey: Franz Lehár, Bécs, 1924.; Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

A Neues Wiener Journalnak /Wiener Porträts. Franz Lehar (Bécsi portrék: Lehár Ferenc)/ így nyilatkozott 1903-ban:
„Premier Lipcsében! Gondolják csak el: fiatalemberként érkezem a városba, látom, hogy mindenki a próbákkal foglalatoskodik, hallom a muzsikámat, látom, ahogyan életre kel a művem, amiről eleddig csak álmodoztam. Alighanem ez volt életem legboldogabb órája!”

Lehár:
„Egy orosz katona beleszert egy volgai halászleánykába. A lány kedvéért őrszolgálat közben elhagyja posztját. Szibériába száműzik. A leány követi őt a kárai aranybányába, ám ott már nem találja kedvesét: az, a csalóka szibériai tavasz csábításának engedve, elmenekült. A szerelmesek a végtelen hómezőkön találnak egymásra, hogy a halálban egyesüljenek.
Fiatalos lendülettel és lelkesedéssel, egyetlen nekifutásra írtam meg a művet, s ma sem kell szégyellnem a partitúrát. Ráadásul fiatal, teljesen ismeretlen zeneszerző létemre még szerencsém is volt. Találtam kiadót, aki kinyomatta az operát, azután meg rám talált a lipcsei Városi Színház, ahol 1896. november 27-én sor került az ősbemutatóra.
Már odautaztam jó előjellel lepett meg a sors. Egy eladdig teljesen ismeretlen útitársam elmondta, hogy ő tervezte és festette az opera díszleteit, melynek roppant fiatal szerzője kétségtelenül nagy jövőnek néz elébe. Az illető nem volt más, mint Kautsky, a híres színpadtervező. S éppen ő tervezte operám díszleteit! A bemutató napján a – mostani ismereteim szerint nyilván felbiztatott – legidősebb díszletezőmunkás jóakaratúan vállon veregetett, és megjósolta, hogy hatalmas sikerem lesz. Tíz márkát adtam neki, jószerint minden vagyonomat. Amikor azután hadnagy öcsémet, akinek csak két nap szabadsága volt, s aki idesietett az erdélyi Brassóból, meghívtam vacsorára, hogy megünnepeljük a premiert, én magam nem ettem semmit. Meglévő készpénzemből nem fióutotta volna kettőnkre.”

/Forrás: „F.L. erzählt” (L.F. mesél), Das Deutsche Podium, Berlin, 1940. IV. 26.; Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

A mű nem maradt meg a színház repertoárján.
„Néhány szólista megbetegedett az ötödik előadás után, közbejött Bellincoli vendégjátéka, s a Kukuska hét előadás után nyomtalanul kimúlt. Ott álltam hát pénz nélkül, állás nélkül.”

Nem tehetett mást, mint hogy egyelőre a szüleihez költözzék Budapestre – akkor már Szarajevót ott hagyták, mivel a 3. boszniai gyalogezredet Pesten állították fel, az apa volt az ezredzenekar főnöke…

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
546   Búbánat • előzmény545 2017-08-24 21:54:13
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből


(XXVII.)
Lehár Ferenc losonci állomáshelyét és állását otthagyva az Adriai-tenger melletti Polában jutott új munkalehetőséghez: a haditengerészet köteléke zenekarának lett a karmestere. Erről a váltásról később így nyilatkozott:

„1894-ben történt, hogy atyai barátom, Komczák arról értesített, hogy megbíztak a katonakarmesteri állással a szép Pola városában. Igencsak csábosnak találtam 24 éves fejjel ezt az állást. Maga az, hogy száztíz ember állt a rendelkezésemre, köztük több mint harminc zenetanár, őrmesteri rangban – ó, mit jelentett ez egy magamfajta ifjú muzsikusnak!”

/Forrás: „Lehar als Marinekapellmeister. Erinnerungen des Komponister. (Lehár mint tengerészkarmester.); A zeneszerző emlékeiből. Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. VI. 10.); Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(XXVIII.)
Pola fontos állomás lett Lehár Ferenc életében. Nemcsak a K.u.K. regiment mundérját cserélte fel az elegáns tengerésztiszti egyenruhával, de egy új világot is megismert. Itt kezd túllépni provinciális szemléletén, s első ízben ismerkedik „Európával”. [b] II. Vilmos német császár meglátogatta a polai haditengerészeti támaszpontot.
[/b] A Tiszti Kaszinóban hangversenyt adtak a tiszteletére. Európa leghatalmasabb uralkodója az ünnepség után telefonon gratulált Lehárnak és érdemrenddel tüntette ki.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 197. o./

(XXIX.)
Lehár 1895 júniusában élete első tengeri utazására vállalkozott:

„Egy napon megtudtuk, hogy a Monarchia hajókat küld Kielbe, az Északi- és Keleti-tenger közötti csatorna ünnepélyes megnyitására. Az útiterv szerint odamenet Spanyolországot és Angliát érintettük volna, a visszaúton pedig Franciaországot és Gibraltárt. Lóhalálában rohantam Falzari barátomhoz, elmondtam, mennyire vágyom, hogy én is végigcsinálhassam ezt az utat. Falzaro lehűtötte reményeimet, azt mondta, a tengerészkarmesternek sajnos Polában kell maradnia., s verjem ki a fejemből ezt az illúziót. Erre levelet intéztem báró Sterneckhez, az admirálishoz, és egy hétre rá megjött a parancs, hogy a tengerészkarmester harminc válogatott muzsikussal egyetemben szálljon hajóra – a Mária Teréziára! A hajón legelőször is a parancsnoknál, Károly István főhercegnél jelentkeztem. Első szavai hozzám ezek voltak: ’Az a kívánságom, hogy minden műsorban szerepeljen legalább egy magyar zeneszám!’ Így feleltem: ’Királyi fenség, ez nem fog nehezemre esni, hisz magyar vagyok, s így elég nagy repertoárom van magyar darabokból.’ A főherceg hibátlan magyarsággal így v válaszolt: ’Nagyszerű, ezek szerint jól megértjük majd egymást!’
Akkoriban igen flottul hegedültem, összeállítottam magamnak számos, sajátosan magyaros hegedűszólót, s ezeket minden áldott nap el kellett játszanom, ha esett, ha fújt, még szélviharban is. Csak a Biscayai öbölben volt olyan hallatlan vihar, hogy minden hangszer elnémult, a fedélzeten csak kifeszített kötelek mentén tudtunk közlekedni. Hogy mi egyebet láttam az út során? Csak címszavakban sorolhatom: Gibraltárból vonaton mentünk Rondába - a dél-spanyolországi Malaga tartomány egyik városába -, ebbe a nevezetes, borzongató szakadékokkal szabdalt magaslati üdülőhelyre, onnan Lineába – Cadiz tartományban -, hogy megnézzük a bikaviadalt, onnan át Tangerbe – észak-marokkói tartományi székhely a Gibraltári-szoros mentén -, ahol a német konzul óva intett attól, hogy bemenjünk a városba. Hajóutunk alatt rengeteg repülőhalat láttunk, egyszer egy cápát is. Éjszaka gyakran haladtunk lángolónak tetsző hullámokon át – ez volt a tengeri fény. Megemlíteném még a délibábot is, amikor is valamennyi hajót fejen állva, vitorlával és kéménnyel lefelé láttuk a horizonton.
Kielben nagy volt az ünnepség. Valamennyi náció hadihajói megjelentek, s parancsszóra üdvlövéseket adtak le, hogy az ember már attól tartott: elsüllyed az egész világ.
Két hónapos út után visszatértem Polába, s úgy éreztem, mintha kicseréltek volna, mintha más ember lennék.”

/Forrás: „Lehar als Marinekapellmeister. Erinnerungen des Komponister. (Lehár mint tengerészkarmester.); A zeneszerző emlékeiből. Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. VI. 10.); Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
545   Búbánat • előzmény544 2017-08-23 08:59:04

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXV.]
A Szüsz Lajos kávéházában kirobbant „losonci affér” - és következménye: Lehár véglegesen távozik Losoncról.

Erről a fejleményről Lehár Ferenc így számol be:

„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban a magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, majd tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt, a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művészbüszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: ’Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg, és ne üzengessen nekem a pincérrel.’ Összetűzésre került sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196. o./

Az előbbi históriának egy másik változata, ugyancsak Lehár szavaival – másik forrásból:

„…Egy némileg kínos konfliktus révén ráadásul elvesztettem losonci állásomat is. Zenekarommal koncertet adtam a tiszti kaszinóban, s éjféltájban vissza akartam vonulni. Ekkor egy őrnagy felkért, játsszak neki egy hegedűszólót, amit a kései időpontra való tekintettel visszautasítottam. Az őrnagy azonban kitartott óhaja mellett, végül erős kifejezéseket is használt, amire sarkon fordultam és átmentem a szomszédos biliárdszobába. Másnap ezredraportra rendeltek; az ezredes felszólított, hogy kövessem meg az őrnagyot. Tiltakoztam, és azt mondtam, hogy nem vagyok cigány, aki parancsra bazsevál. Az ezredes felmondással fenyegetett, én azonban már magammal is hoztam a felmondásomat. Ez az eset döntő hatással volt további életpályámra, mert kikerültem ebből a sárfészekből, s bele egy vadonatúj környezetbe.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

Lehár losonci búcsúkoncertje
A helyi lap erről így tudósított:

„Lehár karmester búcsúhangversenyét szerdán febr.28-án esti 8 órakor tartja meg a Vigadó nagytermében a következő műsorral:

… 5. ifj. Lehár Ferenc: Az utolsó üdvözlet – hegedűszóló
… 6. ifj. Lehár Ferenc: Tarkaságok a hangok világából – egyveleg
… 27. ifj. Lehár Ferenc: Adria keringő

A körünkből távozó kedves karmester egyúttal minden jó barátainak és ismerőseinek, kiktől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő ’Isten hozzád’-ot, forrón köszöni a losonci közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint, hogy ő előtte is a Losoncon töltött idő felejthetetlen lesz!”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. február 4./

Hogy milyen népszerű volt Losoncon a 25. gyalogezred zenekarának karnagya, azt a losonci hölgyek ajándéka is érzékelteti. A búcsúzó Lehárnak egy karnagyi pálcát adtak, aranyozott kis lanttal díszítve, az alábbi szöveggel:

„Ifjú Lehár Ferencnek, Losonc
város hölgyei…”
Losoncon, 1894. március 4.”

S amikor elindult a vonat Lehárral a losonci állomásról, a búcsúzók sokasága integetett. A cigánybanda pedig kedvenc nótájával búcsúztatta: „Cserebogár, sárga cserebogár…”

(XXVI.)
Még ezen időszak történései:

[b Lehár írja:[/b] „Apám azonban sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy ne legyek katonakarmester. Ezért azután Ausztria és Magyarország egyetlen haditengerészeti zenekarának karmesteri állására pályáztam, s a 120 pályázó közül én lettem a győztes.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196. o./

Szülei ekkor Szarajevóban laktak. Lehár oda megy családjához. Onnan értesíti a losonciakat élete további alakulásáról. Lélekben és gondolatban tehát még mindig Losoncon van. A losonci újság az alábbi hírt teszi közzé:

„Lapunk munkatársa csütörtökön délben a következő szövegű táviratot kapta Szarajevóból:
’A katonai tengerészet karnagya vagyok. 3000 forint fizetéssel… Lehár.’ S ha sajnáltuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. március 18./
544   Búbánat • előzmény543 2017-08-22 17:17:01
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXII.)
Losoncz és Vidéke, 1892. február 7.

„Tiszti estély – január 31.”

„A választás szele szétfújta az ezredet a megye négy tája felé, s így nolens volens cserbenhagyták a tiszt urak a kedves múzsát, s míg ez szomorúan vonult el, Apollo diadallal vonult helyére szombaton este, január 31. losonci dalnok mesterét Lehár Ferenc cs. és kir. karmester urat állítva a művészet pódiumára, kezébe adva a hegedűt, hogy az sírjon s ríkasson, hisz utána következő táncban úgy is kacaghatunk eleget. – S a karmester úr játszott, ahogy játszani szokott, művésziesen! Karmester úr! Ön felidézte bennünk a szerelmi érzetek tengerét. De sok ’boldogtalan szerelmes’ boldog lenne, ha kedvesét az Ön ’ Serenade romantiqué’-jével tudná ablaka alatt meglágyítani.”

(XXIII.)
Az első operettet minden valószínűség szerint Losoncon vezényelte. Ez volt a Toggenburg lovag. A korabeli sajtó erről az előadásról is megemlékezik:

„[…] a függöny múzsa alakjai biztatóan mosolyognak. Lehár Ferenc karmester úr odaült dirigens székéhez, megsuhintja az ütemvesszőt, s a zenekar játssza a nyitányát az operettnek, amelynek zenéjét Mägele Ferencz szerzette… S midőn az utolsó akkord elhangzott, a teremben tapsvihar táncolt végig, s míg ez hódolatul szólt a szereplőknek… Lehár Ferenc karmester úrnak, ki fáradságot nem ösmerő buzgalommal emelte oly magas művészi tökélyre az éneket s adta a finom zenét.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1892. február 21./

(XXIV.)
A magyar társadalom 1894-ben ünnepelte Jókai Mór írói munkásságának ötvenedik évfordulóját. Az eseményről az egész országban, szinte mindenütt megemlékeztek. Egy Jókai- ünnepségre Losoncon is sor került. Lehár – aki feltehetően jól ismerte a szintén komáromi Jókait – maga is részt vett földijének való tiszteletadásban. A helyi lap így számol be az eseményről:

„A helybeli állami tanítónőképző intézet Jókai Mór tiszteletére nagyszabású jótékony célú hangversenyt rendez f. évi febr. hó 10-én a ’Vigadó’ nagytermében.
A műsor a következő:

1. Perzsa díszinduló, ifj. Lehár Ferenctől; előadja a tanítóképző-intézeti ifjúság zenekara.

2. Jókai méltatása című felolvasás; tartja Nagy Iván áll. tképző-intézeti tanár.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. február 4../
543   Búbánat • előzmény542 2017-08-21 08:46:11
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XIX.)
„Losoncz és Vidéke” szívesen foglalkozott a katonazenekar fellépéseivel. Méltatása Lehárról:

(„Katonai hangverseny.) Folyó hó 11-én este tartatott meg a vigadóban az első katonai hangverseny ifj. Lehár Ferenc új karmester vezetése alatt. A fiatal zenész a zenekart nagy tűzzel és buzgósággal vezényelte, mi a zenekart is láthatólag magával ragadta; de különösen magán hegedűjátékával (czigány, helyesebben magyar tánczokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illeti.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1890. október 19./

(XX.)
De nemcsak a losonci közönség figyelt fel az ifjú Lehár Ferencre. Az ezred parancsnoka, báró Fries ezredes kinevezte 17 éves leánya mellé énektanárnak. Erről a „pedagógiai” küldetésről Lehár így vélekedik:

„Bőbeszédűen azonnal kinevezett lánya énektanárává. Bevallhattam volna-e, hogy a konzervatóriumban valójában hegedülni tanultam? Nem is kissé jöttem zavarba, amikor szemtől szemben álltam Fries Vilma baronesszel, egy csinos, 17 esztendős lánnyal. Némi skálázással és dalocskákkal kezdtük. Az ifjú hölgy igen hamar észrevette, hogy nem értek az énektanításhoz. Legszívesebben visszarohantam volna az ezredes papához, de nem volt mit tenni: a parancs, az parancs. Fries Vilma ugyan nem tanult meg tőlem énekelni, de már a második órán elénekelt egy dalocskát, amit neki komponáltam. Ó, de sokszor próbáltuk a Vége már! című dalt… Mindig találtam kivetni valót az előadásában, ő pedig énekelt, míg be nem rekedt. Némi döbbenettel ébredtem rá, hogy énekmesteri módszerem korántsem az igazi, s hogy még teljesen tönkre is tehetem szerény hangocskáját. Így hát megegyeztünk abban, hogy betegnek tetteti magát mindaddig, míg elfelejtődik énekmesteri funkcióm.”

/F.I. Gesangmeister sein ist schwer (Nehéz énekmesternek lenni), Berliner Illustrierte Zeitung, Berlin, 1938 márciusi, Ausztriának szentelt különszám /

(XXI.)

A „keringőkirály” találkozása a későbbi „operettkirállyal” – Bécsben

Losonci karnagy korában, amikor az egész világ Johann Strausst ünnepelte, Bécsben nagyszabású hangversenyt rendeztek a „keringőkirály” tiszteletére. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéből összejöttek az énekesek, zenészek, karmesterek, hogy tisztelegjenek a nagy mester előtt. A koncert végén küldöttségek fejezték ki jókívánságaikat Straussnak. Különös színfoltja volt az ünnepségnek, amikor a színpadra két katonakarmester lépett, s a cs. és kir. hadsereg nevében átnyújtották az ünnepeltnek a tisztelet koszorúját.
Az egyik karmester Karl Komczák, a Bécsben állomásozó 84. gyalogezred, a másik Lehár Ferenc, a losonci 25. gyalogezred zenekarának dirigense volt.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Bernard Grun: Dejiny operety. Opus. Bratislava, 1980., 285. l./

Ekkor találkozott a „keringőkirály” a későbbi „operettkirállyal”. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Strauss és Lehár szemtől szemben látták egymást. Lehár így emlékezik meg:

„Szinte látom még magam előtt, a koromfekete festett hajával és bajuszával. Látszott, hogy öreg és gyenge. Ám amint fellépett a magas karmesteri dobogóra, azon nyomban mintha kicserélték volna. Már a keringő első hangjai után elkezdett a zene ritmusára hajladozni; mintha csak táncolna. Hatalmas taps töltötte be a túlméretezett hangversenycsarnokot, szinte elnyomta a zenekart. Így hát megadatott, hogy halála előtt valóságos valcerkirályként láthassam még Johann Strausst, bécsi népe elismerése és ünneplése közepette.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Bernard Grun: Gold und Silber (Arany és ezüst), Mümchen és Bécs, 1970)
542   Búbánat • előzmény541 2017-08-20 20:16:09
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XVI.)
A losonci esztendőkről…

„Húszéves voltam ekkor – még ma is örömmel gondolok vissza a losonci kis helyőrségre, ahol a katonabanda szervezése volt a legfőbb feladatom. Hiszen alig volt hivatásos zenész a zenekarban, s a zeneértő újoncokkal kellett dolgoznom. Losoncon egyébként komoly munkát is folytattam, kvartettet alakítottam… Általában Losoncon igen jól éreztem magam. Ott írtam első operámat is. Mlcoch főhadnagy, egy zseniális fiú írta a librettót, melynek zenéjével egy operapályadíjra jelentkeztem. A díjat nem én nyertem el, de megvigasztalt, hogy az ’első kutyák és az első operák a sutba valók’. – írja később a losonci évekről. Az említett szerzemény a [b] Rodrigo [/i] című opera. A művét nem íróasztal és zongora mellett szerezte, hanem a „zenekarral” hangszerelte. A hibák így mindjárt nyilvánvalóak lettek.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995; Híres Zenészek, Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196 l./

(XVII.)
Ezt a zeneszerzői stílust így jellemzi:

„Losoncon a katonazenészek, élükön az őrmesterrel, minden jelenet után tapintatosan értésemre adták, hogy tetszik-e nekik, amit komponáltam vagy sem. Ha tetszett a muzsika, az őrmester biztatóan a vállon veregetett, ha nem úgy szó nélkül… átballagtak egy korsó sörre.

/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Budapest, Zeneműkiadó, 1959., 379. l./

(XVIII.)
Ahhoz, hogy Lehár zeneszerzővé és zenekarvezetővé fejlődjék, tulajdonképpen a ’losonci remeteség’ adott igazán alkalmat:

„A zenekarnak nem volt túl nagy repertoárja, s próbákkal sem terhelték agyon. Így hát teljességgel a rendelkezésemre állt, s segítségével annyit kísérletezhettem rajta, amennyit akartam. „

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912)/

(folytatom)
541   Búbánat • előzmény540 2017-08-19 11:55:10
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

XIV.
Lehár Ferenc a prágai konzervatóriumi diploma megszerzését követően Barmen-Elberfeld városában kezdte meg működését: színre lép a hegedűművész és a dirigens. Az ottani színházban talált állást mint koncertmester – de nem sokáig tartott ki:

„ Bár vonakodva s csakis anyagi megfontolásból fogadtam el az állást, igencsak hasznomra vált ez az első év, melynek során koncertmesterré léptem elő. Megismerkedtem a zenekarral, s világosabb fogalmat alkothattam magamnak a színházról, legfőképpen az operáról. Apám távirata azonban hirtelen Bécsbe szólított: sürgősen kellett a zenekarába egy szólista. Gettke, az igazgatóm, csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, ha megfelelő helyettest állítok. Mivel ez nem ment olyan gyorsan, egyszerűen megszöktem, szerződésszegő lettem. Üldöztetésemet azonba abba kellett hagynia, mivel közben a katonasághoz asszentáltak.” – írta később az esetről.

/Forrás: Ottó Scnneidereit: Lehár, 1988/

XV.
Magára húzta a császár mundérját, s viselte azt közel 12 esztendőn át – előbb az apja katonazenekarában – a két Lehár együtt – muzsikált, de aztán az id. Lehár így szólt fiához:

'-Lássad, hogyan boldogulsz, keress magadnak saját állást!' "- Nekiindultam keresni, s vagy ötven folyamodó közül én kaptam meg a katonakarmesteri állást a 25. gyalogezrednél, az Ipoly menti Losoncon: havi fizetésem 60 forint meg 17 forint szálláspénz! Húszesztendős lévén, négy évvel megdöntöttem apám rekordját, aki 24 éves fejjel lett a hadsereg legfiatalabb karmestere.”

Bizonyos zeneszerzői múlt is van már mögötte…

„/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995; Ottó Scnneidereit: Lehár, 1988/

(A következőkben Lehárnak losonczi állomáshelyén való négyéves működésére visszaemlékezéseivel folytatom)
540   Búbánat • előzmény533 2017-08-19 11:11:05
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XII.)
Lehár Ferenc így emlékezik vissza Antonin Dvořákkal való találkozására, kapcsolatára:

1884-ben az apa ezredét áthelyezték Prágába, ettől fogva a fiú a szüleivel élt; vége szakadt a nyomorúságnak.

1885-ben már talált egy kiadóra G-dúrban komponált Sonate á l’Antique-jára: a bécsi Hofbauer céget. A vágyról, hogy komponáljon, s az alkotás öröméről így nyilatkozott később:

„A zeneszerzés most már fontosabb volt nekem, mint tulajdonképpeni szakom,a hegedülés. Antonin Dvořák, a híres cseh zeneszerző, megerősített ebben az igyekezetemben. Ahányszor csak befejezett egy új vonósnégyest, meghívott néhány konzervatóriumi növendéket, játsszák el őnála. Így ismerkedtem meg vele, s egyszer eljátszottam neki egyik magam komponálta szonátámat. Dvořák akkor azt mondta, akasszam szögre a hegedűt, szenteljem magam csakis a zeneszerzésnek. Ezt azonban a legszigorúbban tiltották a konzervatóriumban, nehogy a növendékek elhanyagolják tulajdonképpeni szakukat. Nem sokat törődtem a tilalommal, s titokban magánleckéket vettem Fibich prágai zeneszerzőnél. Az igazgató végül mégis rájött a dologra s kijelentette: vagy elhagyom a konzervatóriumot, vagy abbahagyom a magántanulást Fibichnél, amit nehéz szívvel bár, de el kellett fogadnom. Mikor egyszer apámnál voltam látogatóban Bécsben, elpanaszoltam neki bánatomat. Rábeszélt, hogy gyűrjem le még azt az egy esztendőt, tegyem le a vizsgáimat, szerezzem meg a diplomát, mely nélkül nem tudok magamnak hegedűsként egzisztenciát teremteni. 17 éves voltam, mikor apám elvitt Johannes Brahmshoz ; neki is eljátszottam a szonátámat. Brahms igen jóakaratúan nyilatkozott felőlem, s ajánlólevelet adott Mandyczewski professzorhoz. Nem vehettem hasznát, mert vissza kellett térnem Prágába. Így hangzottak az ajánló sorok: Figyelmébe ajánlom Lehár zen.ig. urat, s kérem, szíveskedjék fia ügyében intézkedni – a mellékletek magukért beszélnek s magukat ajánlják!”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912)/


(XIII.)
Lehár visszaemlékezése Leo Fallra

„Egy nap eljött hozzánk Leo Fall apja, szintén katonakarmester, a fiával. Tanulónak vették fel a zenekarba, s közös pultnál ültünk. Ez volt első találkozásunk. Később magam is katonakarmester lettem, s elhagytam Bécset. 1903-ban, Leo ismét felbukkant. Arra kért, adjak neki ajánlólevelet Girardihoz, s én ezt megtettem. … Fall állhatatlan szellem volt, tulajdonképpen szinte soha nem lehetett elkapni. Máig sem tudom, mikor és hogyan szakított időt arra, hogy megalkossa nagy műveit. Kedves ember volt, és nagy művész…. Fiatal korban könnyebb összebarátkozni, mint érettebben, s így ő az elkövetkezendő években mindvégig jó pajtásom volt, aki a maga útját járta ugyan, de valahányszor életútjaink keresztezték egymást, mindig újra meg újra és szívesen folytatta a régi kapcsolatot… Fall a világ legszerényebb kollégája, megbízható barát és minden ízében jó ember volt … olyan, aki az élet teljéből merített, s mindenek teljéből adakozott.”

/Forrás: F.L. , Erinnerung an Leo Fall, Neue Freie Presse, Bécs, 1930., IX. 17./

539   zenebaratmonika • előzmény538 2017-08-18 12:03:09
Ez aranyos volt, tehát már rögtön meg is csalták....
538   Búbánat • előzmény533 2017-08-18 11:22:33
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Szó volt már Lehár budapesti gimnáziumi tanulmányainak „ellezserségéről”; és még korábbról, a Rákóczi téren lakó nagyanyja házának udvarán megtapasztalt [b] „első szerelem” élménye….
[/b]Többet is megtudhatunk ennek a „történetnek” a körülményeiről; szemléltető leírást nyújt a zeneszerző kései visszaemlékezése az anyai nagymamai (özv. Neubrandtné) házról is:

(XI.)
„Az udvarán volt egy kis kert, leért egészen a zöldre festett kútig. Kicsiny ágyásokban termett ott a rozmaring és a kakukkfű, a szegfű és a rezeda. Az apró kaviccsal kirakott kerti utakat keserűvíz-flaskák szegélyezték, melyeknek nyakát a földbe fúrták. A magas rózsatöveket apám vásárolta a Margit-sziget kertészetéből, s sajátkezűleg ültette el; rudak támasztották, tetejükön piros, fehér meg zöld üveggömbökkel. Lugas támaszkodott a kertfalhoz, bükköny és vadszőlő kúszott rá; kis pad is volt benne, s ott találkoztam legelső szerelmemmel: egy helyes kislánnyal, aki a ház egyik udvari lakásában lakott, parasztruhát viselt s piros selyem fejkendőt… Megszorítottam a kicsike kezét. Néztünk egymás szemébe. Mértéktelenül boldog voltam – míg oda nem jött a nagymama. Erélyes asszony volt, immár hetvenes éveiben. Kemény szavakkal kergetett szét bennünket, én meg keservesen sírtam. Mivel sehogysem szakadt vége a bömbölésnek, jó anyám bevitt a hálószobába, a komód elé, melyen zenélő óra állt. Megengedte, hogy meghúzzam a selyemzsinórt, hátha Boccherini menüettje majd megnyugtat. Ám igyekezete kárba veszett. Anyám végül meglelte a megoldást: tekintélyes pénzösszeget nyomott a kezembe, hogy dús ajándékot vegyek rajta magyar babámnak. A tekintélyes pénzösszeg egy négykrajcáros volt, a szerelmemnek szánt dús ajándék egy zacskó cukor. A csalfa nőszemély megfelezte a tartalmát a szomszéd kőfaragó fiával; vetélytársam elrontotta vele a gyomrát! Érdekes, mennyire bevésődött emlékezetembe ez az első szerelem minden kísérőjelenségével együtt…”

/Forrás: L.F. – a bécsi Raimund Theater 1972. évi programfüzetéből vett idézet. - Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988./

537   Búbánat • előzmény533 2017-08-18 11:19:10
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Az előző bejegyzésemben - a (II.) részben – már érintettem Lehár „csodagyermek” korszakát. A zeneszerző két visszaemlékezésében hosszabb teret szentel ennek a korai „muzsikás” időszaknak:

(IX.)
„A szülői házban éjjel-nappal muzsikáltak, vagy legalább beszélgettek a zenéről. Apámnak nem volt más szenvedélye a zenén kívül, nem is érdeklődött semmi más iránt. Életem első napjától fogva mindenki természetesnek tartotta, hogy apám nyomdokaiba lépek. Holmi csodagyereket csak akkor emlegettek volna a családban, ha nem lett volna belőlem muzsikus. Igaz, apám csupán arra gondolt, hogy jó hangszeres zenészt és karmestert faragjon belőlem. Ilyen irányú oktatásom, alighanem már akkor elkezdődött, amikor első lépéseimet próbálgattam. Az oktatás igen szigorú és módszeres volt. Apám már első zongora-kísérleteimkor is megkövetelte a tempók gondos betartását. Elborzadt, ha a nehéz részeket lassabban, a könnyűeket gyorsabban játszottam – ezt ’hadarásnak’ nevezte – s igen szigorúan rendreutasított; s akkor sem bánt velem másképp, amikor még alig ötéves voltam. Ám apám éppen így tett eleget minden művészi teljesítmény legelső feltételének: kemény és szigorú kritikus volt, s ez éppen ott elengedhetetlen, ahol a tehetség könnyen hajlana a lazább fegyelemre… Minden siker második feltételét, a biztatást és a dicséretet, első gyermekéveimben angyali jóságú anyám biztosította. Képes volt órákon át meghallgatni, amikor gyermekdalokat zongoráztam. A német nyelvet csak házasságkötése után tanulta meg. Valaki alighanem azt tanácsolta neki, hogy sokat és hangosan olvasson németül, sőt, szavaljon is. Így hát nemcsak gyermekmeséket hallottam tőle, hanem – mondhatni: legfőképp – verseket. Az egyiket kissé szentimentális anyám nyilván különösen szerette. Úgy kezdődött, hogy ”Ott mélyen legbelül – érzem – beteg vagyok, s mélységes bánat száll kedélyemre…” A sokszor hallott költemény megmaradt emlékezetemben. Ma már nem tudom, hogy hat esztendős gyerek létemre mire gondoltam, ha hallottam. Tény, hogy betegnek lenni már akkori fogalmaim szerint is igen szomorú dolog volt. Kitaláltam a szavakhoz egy dallamot, G-dúrban kezdődött, aztán három taktus után értelemszerűen átváltott mollba. Ez volt legelső kompozícióm! Anyám énekelte, én meg zongorán kísértem. Röviddel később, karácsonykor, apám három zongora-kivonattal ajándékozott meg; ezek voltak a Lohengrin, a Faust és a Carmen. Úgy alakult, hogy ezek többet jelentettek nekem, mint hogy a zenetáram alapjai legyenek. Rajtuk keresztül szereztem első s ezért legmélyebbre ható benyomásaimat arról, mi a zenei alkotás, a drámai forma. Azt mondhatnám, ezek voltak gyermekéveim zenei világának alfája és ómegája. Újra meg újra elővettem őket, s ahogy egyre érettebb lettem, úgy értettem meg őket egyre jobban, úgy értékeltem őket egyre magasabbra. Nyilván atyámnak ezt a – kisgyermek számára bizonyára szokatlan – karácsonyi ajándéka ébresztette fel bennem a vágyat, hogy magam is komponáljak majdan színházi muzsikát, magam is írjak zongora-kivonatot, s talán láthassam is egykor kinyomtatva…
Ez volt ifjúságom álma. Megvalósítását szerencsés módon indította el a komolyságnak és biztatásnak az a ritka keveréke, amellyel első zenei próbálkozásaim a szülői házban találkoztak.”

/Forrás: „F.L. erzählt” (L.F. mesél), Das Deutsche Podium, Berlin, 1940. IV.26.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988./

(X.)
Lehár hatvanadik születésnapja alkalmából készített interjúban így írta le szülei magatartását a gyermek tehetségével kapcsolatban:

„Anyám gyakran mesélte, hogy úgynevezett csodagyerek voltam. Már négy esztendős koromban el tudtam zongorázni minden dallamhoz a megfelelő kíséretet, még a nehéz hangnemekben is. […] Művészi variációkat találtam ki megadott témákra, aminek szüleim nagyon örültek, Olykor megengedték, hogy látogatók előtt produkáljam magamat, de apám a leghatározottabban elutasított minden olyan ajánlatot, hogy nyilvánosság előtt játsszak. Szerencsére idegen volt tőle némely szülő hamis nagyravágyása, hogy kiaknázzák gyermekük tehetségét. Így hát neki köszönhetem, hogy a sors megóvott számos csodagyerek sorsától.”

/Forrás: F.L. „Der Anfang war schwer…” (Nehéz volt a kezdet), Neue Freie Presse, Bécs, 1930, IV.30.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988./
  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Pesti Vármegyeháza Díszudvara

Hegedűs Endre, Hegedűs Katalin (zongora)
Nathan Giem, Sörös Beatrix (hegedű)
Pólus László (gordonka
MOZART: e-moll hegedű-zongora szonáta, K.304
FRANCK: A-dúr hegedű-zongora szonáta
MOZART: G-dúr hegedű-zongora szonáta, K.301
MENDELSSOHN: d-moll zongorás trió, Op.49
A mai nap
született:
1862 • Claude Debussy, zeneszerző († 1918)
1928 • Karlheinz Stockhausen, zeneszerző († 2007)