Engem nem zavar, ha a darab túl hosszú és poros, amennyiben jó a zenéje. Székely Kriszta említett Kékszakálljának mai kor (legyen az XX., XXI. század) miliőjébe rendezett víziója ugyan előszörre meghökkentő, de a zene és a jó énekes-színészi alakítások megkönnyítik a befogadását - már annak, aki hozzám hasonlóan Offenbach-rajongó (is) és vevő a francia "szellemesség/szellemiség" magyarra átkonvertált blőd humorára, szarkasztikumára, a zene, a szöveg és játék együttes kódolt nyelvi mai "üzenetére". De ha nincs semmi üzenet az még jobb!... Úgyhogy nem sajnáltam rá az időt és még háromszor megnéztem a darabot! Tudom, megosztotta közönséget, amit Székely Kriszta Offenbach és Kékszakáll címen megálmodott és megvalósított vendégként az Operettszínházban. Szívesen venném, ha ezt a megismert változatot felújítanák és maradna tovább a repertoáron, de más Offenbach-operetteket is várnék... Ugyanakkor nem vetem meg a porosnak, giccsesnek, piros-fehér-zöld színű pántlikás-lobogós, gatyás vagy éppen bíbor-palástos-parókás-koronás-címeres-felcicomázott, felékszerezett és sziruppal leöntött darabokat sem pusztán csakazért, mert avittnak, korszerűtlennek vagy akár túlzott "magyarosnak" titulálják és bírálják egyesek. Különben is, én a színházba, az operettbe vagy az operába főleg azért járok, hogy lehetőleg szépet lássak és kapjak, szívhez szóló, pozitív kisugárzású, pozitív érzelmeket keltő darabokat - legyenek bár azok mély tragédiát hordozók vagy habkönnyű vígjáték; kosztümös és öltönyös, ásatag vagy modern, szóljon követhetően bármiről, de ne menjen szembe a szerzők gondolatiságával. Tőlem tálalhatják mindezt mai köntösbe bújtatva, de ne kelljen előadás közben "üzeneteket", "rébuszokat" fejtegetnem. Pusztán élvezni akarom a jó zenét, hozzá a szép kiállítást, legyenek jók a szereplők, és ami a színpadra kerül, váltson ki belőlem olyan emóciókat, amelyekkel egyet tudok érteni és érezni, azonosulni tudok. S ha ezt értékelendő zenei, énekesi, színészi, rendezői megvalósításban, elfogadható koncepcióban kapom, és valamiként hat rám (az sem szükséges, hogy katartikus legyen), a szórakozásom, kikapcsolódásom teljesnek mondható.
Maradva a zenés színházi műfajnál, annak számomra befogadását - bármilyen színrevitelben is van részem - elősegíti, megkönnyíti a képzelet és az érzelmek szárnyán nyugvás – a visszaemlékezés a korábbi élményekre, amiből töltekezni tudok; már egész korán a rádión keresztüli zenehallgatásokból és a hozzáolvasásból (és persze a színházi örömteli előadásokból) bennem él(t) a mű. Sokféle feldolgozás, verzió, elképzelés, megvalósítás, más-más művészekkel és színvonalon. Csak a szikrát kell fellobbantanom és máris a kedvenceim között égek és lobogok - amíg tart a varázs...- a képzeletemben és a nézőtéren ülve is…
Én is úgy gondolom, elírás lehetett a cikkben: lemaradt a "V", tehát nem II. Pius, hanem VII. Piusra célzott utalásában a színház főigazgatója.
Kedves joska141, köszönöm a linket. Nagyon nehéz bármit is reagálni egy olyan írásra, ami olyan produkcióról szól, amit az ember (még?) nem látott. Csak úgy záporoznak a bombasztikus jelzők, amikkel a médiumok a pesti színházi szcénát óriási sikerrel, állva tapsoló közönséggel elöntő zenés produkciókat illetik: Csárdáskirálynő, Rocco és fívérei, Mágnás Miska, János vitéz ... és a szezon csak nem túl rég kezdődött el. Nagyon röviden: úgy gondolom, operettet a 21. szd.-ban színpadra vinni kétféleképpen nem lehet vagy legalábbis nem tanácsos: 1/1 úgy, ahogyan az egykori (ős)bemutató(k) idején és 1/1 átértelmezve, széttrancsírozva ... vagyis úgy nem, ahogyan -csak az eddig olvasott írások alapján- a Csárdáskirálynőt és a Mágnás Miskát színre hozták-vitték.Baj, ha (Mágnás Miska) "... a színészek énekhangja hiányérzetet hagy maga után - az élménynek ezt a részét beáldozták az újraértelmezés oltárán." (ld. 4141) Az utóbbi időben talán Székely Kriszta Kékszakáll-rendezése fogott meg operett-vonalon; más kérdés, hogy magát a darabot túl hosszúnak, porosnak és zavarosnak éreztem (ld. 3537), csodát a rendező sem tehetett. Attól tartok azonban, hogy Székely Krisztának a közelebbi jövőben nemigen nyílik lehetősége az Operettszínházban rendezni ... talán másutt inkább. Például a Katonában, ha nem is operettet.
"Csodálatos, szívszorító előadás az új János vitéz": a független függő origo.hu tudósítása az Operettszínház új János vitéz-előadásáról. A cikk végén "Frissítés: A bemutató óriási sikert aratatott. A közönség hosszan ünnepelte a csodálatos, szívszorító előadást." Kiss-B.Atilla főigazgató rövid nyilatkozata azt sejteti, hogy a cselekményt a 15. századba helyezhették át: "János vitéz valós figura, huszár és igazi hős volt, aki saját élete árán mentette meg II. Pius pápát..." II. Pius, születési nevén Enea Silvio de'Piccolomini 1458-64 között állt a katolikus egyház élén. Valószínűsíthetően sajnálatos elírás történhetett a cikkben, amit viszont -eddig- nem frissítettek: egyes források szerint a címszereplő létező előképe, Horváth Nepomuki János (vitéz) neve-vitéz cselekedetei a 19. szd. első pápájához, a VII. Pius néven uralkodó Barnaba Chiaramontihoz köthetők. Az a fránya hiányzó "V"...pedig az a győzelem, az óriási siker egyezményes jele is...lenne.
Mióta várunk már erre, hogy újra elmondhassuk: a Budapesti Operettszínház mindenből a legszebbet és a legmagasabb művészi igényt tűzte ki maga elé és ebben már gyönyörködhetünk is! Jó az irány! :-)
Nem vagyok kudarckerülő beállítottságú, mégsem mertem elmenni a daljáték bemutatójára. (Sürgősen törölnöm kell évekkel ezelőtti csalódásomat, amelyet nem a művészek alakításai okoztak.)
Most a színpadképeket is látva és írásodban csupa jót olvasva e műfaj terén is megnyugodtam.
Az Operettszínház honlapjáról:
Tegnap este - november 24-én - a János vitéz harmadik premierjére látogattam el az "Operettbe"... Egybevetve az Erkel Színházban látható Kacsóh-daljátékkal, külsőségeiben, koncepciójában nincs nagy különbség közöttük, a megvalósítás, a rendezés-koreográfia kivitelének szerényebb mikéntjében viszont igen: az alkotóknak színpadra alkalmazott eszközei és lehetőségei adottak: azzal élnek, amijük van és ami az erősségük, például a színpadtechnika ügyes kihasználása (süllyesztő-emelő szerkezet, forgószínpad), a takarékosnak tűnő, mégis illúziót keltő képi-látványvilág, a szereplők jelmezei, a hang- és fényeffektusok, a táncok… Ezek kiaknázása mind sajátságosan, jellemzően és hatásosan tükrözik vagy jelenítik meg a jól ismert történet szüzséjének sémáit kezdve az egyszerű kis falusi porta szélén játszódó eseményeken át a francia király palotabeli történéseitől a megelevenedő mesebeli tündérbirodalomig.
A harmadik szereposztás főszerepeiben bemutatkozott énekművészek közül számomra egyedül az Iluskát alakító Kiss Diána volt ismerős, akit a Vidnyánszky Attila rendezte Csárdáskirálynő Stázijaként már láthattam nyáron az operett margitszigeti premierjén.
luska (Kiss Diána) felpántlikázza a lobogót
Iluska, a "csalánkirályné"
Ő most a szerepének megfelelően hozta a mostohája által megalázott, meggyötört, de kedves, szerelmes, Jancsiért epekedő falusi lánykát, akit majd tündérkirálynőként látunk viszont a daljáték harmadik részében – hol karakterének jellemét továbbra is kissé visszafogottnak, szolidnak, Jancsija után vágyónak láttatja; "tündéri" kosztümjében sem tud/akar elszakadni „régi” Iluska-énjétől… Az énekhangja üdén, szépen szól.
Bagó (Pete Ádám), János vitéz (Sándor Péter) és a tündérek királynéje (Kiss Diána)
János vitéz szerepében Sándor Péter mutatkozott be, őt eddig még nem láttam színpadon. Tudom, hogy főleg musicalekben foglalkoztatják az énekes-színészt, tenorja hangszínén ez a dalokban kifejezésre is jut, különben Jancsi-megformálásában semmi kivetni valót nem találni, kellemes színfolt ő a produkció szereplő-gárdájában.
A másik fiatal énekművész, Pete Ádám – Bagó alakítója – szintén ismeretlen volt számomra mostanáig. Játéka egyszerű, sablonoktól mentes, baritonja ugyan nem nagy hang, de tudja kezelni és szépen szól jelenetei alatt - így az „Egy rózsaszál szebben beszél…” kezdetű dala sem hagyja közömbösen a lelkes, tapsolni vágyó közönséget…(Megjegyzem, a váltott szereposztásból adódóan a Strázsamester szerepét is megformálja a daljátékban.)
A francia királykisasszony szerepében most fedeztem fel számomra Zábrádi Annamáriát – úgy tudom, hogy a fiatal szoprán az Operettszínház énekkarából emelkedett ki szólista-szerepkörbe. Mindenesetre nekem „bejön” szépen csengő koloratúrszopránja, amivel bizonyítja, lehet „terhelni”, foglalkoztatni a művésznőt komolyabb szubrett-, de akár primadonna szerepkörben is.
Huszárok a francia udvarban
A bugyuta francia király kliséit, modorosságait Jantyik Csaba visszafogottabb szerepfelfogásában kapjuk, míg A gonosz mostoha bőrébe ezúttal Papadimitriu Athina bújt, aki elsősorban vehemens játékával tűnik ki. A Strázsamester most Langer Soma, ő a hármas szereposztásban Bagó karakterét is megkapta.
Bartolót Altsach Gergely, a Csőszt pedig Faragó András játssza.
Nagyon tetszettek a táncok: a tündérek hölgyeinek koreográfiái, a francia udvar Balerinája Ottlik M. Laura, a huszárok jelenetei mind, élvezetesek, látványosak.
A főzeneigazgató Pfeiffer Gyula pálcája alatt a színház zenekara nívósan szólaltatta meg Kacsóh Pongrác partitúrájának nemes dallamait – a zenei hangszerelés munkája azé a Dénes István karmesteré, aki az Operaház repertoárján szereplő János vitéz zenei anyagát is hangszerelte anno.
Az Énekkar (karigazgató: Szabó Mónika) ugyancsak dicséretesen helytállt.
Cziegler Balázs díszlettervező és Berzsenyi Krisztina jelmeztervező munkái ügyesen megkomponáltak.
A koreográfus Bozsik Yvette magára vállalta a rendezés felelősségét is, mondhatni ezzel a jól sikerült János vitéz-produkcióval letette névjegyét ezen másik megbízható minőségében is.
Be is mutatták péntek este.
Molnár Ferenc „Vörös malom” című színdarabjának végén – szintén János nevű – főhősét a pokolból a töltött káposzta illata vezeti vissza hazai földre.
Mi itt az Operettszínházban emeletén az összevont második rész, Tündérország, vége felé kezdtük érezni a jóféle töltött káposzta illatát. Az előtérben már készültek az előadás után fogadásra, hideg-meleg ételekkel, italokkal és amit még láthattunk: szigorúan piros-fehér-zöld összeállítású szalvétakupacokkal.
Az előadás is a színpad közepén kézben tartott piros-fehér-zöld zászlóval kezdődött, így az azonos színösszeállítású szalvéták végső látványa mintegy keretbe foglalta az ott töltött 3 órát.
Videó: Így hangolódnak a János vitézre az Operettszínház színészei
A Budapesti Operettszínház csapatépítő napján jártunk.
Pénteken mutatja be a Budapesti Operettszínház a János vitéz című daljátékot Bozsik Yvette rendezésében. A színészek a Puszta Monostori Birkásban tett kirándulással hangolódtak az előadásra. Mi is elkísértük őket.
2019.11.20 - Kultúra.hu
A hétvégán három szereposztásban mutatja be az Operettszínház - negyyven év után - Kacsóh Pongrác daljátékát:
Egy nagy visszatérő: János vitéz a Budapesti Operettszínházban
Iluskát Bordás Barbara, Lévai Enikő és Kiss Diána alakítja, János vitéz bőrébe Dolhai Attila, György-Rózsa Sándor és Sándor Péter bújik. A Francia királykisasszony szerepében Fischl Mónikát, Lukács Anitát és Zábrádi Annamáriát láthatjuk, a Mostoha Oszvald Marika, Lehoczky Zsuzsa és Papadimitriu Athina, Bagó és a Strázsamester Langer Soma, Erdős Attila és Pete Ádám lesz.
Az interjút készítette Jagri Ágnes
/Zene.hu - 2019.11.20./
Bozsik Yvette Kossuth-díjas balettművész, koreográfus, rendező, érdemes művész, egyetemi tanár rendezi Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát a Budapesti Operettszínházban.
A bemutató 2019. november 22., 23. és 24-én lesz, szinte napra pontosan 115 évre (1904. november 18.) az ősbemutató után.
A daljáték szövegét Petőfi Sándor elbeszélő költeménye alapján Bakonyi Károly írta, Heltai Jenő verseinek felhasználásával.
Részletek az interjúból:
[...]
"Tehát a Petőfi mű alapján egy csendes tiszta, idealizált paraszti világot mutatsz? Szép képeket, szép mozgást láthatunk tőled, nem lesz benne a rád jellemző kritikus szemlélet, modernség, újszerűség?
Az első részben próbálom a maga valójában, festői képekben megmutatni a falusi világ szépségét. A második részben a francia udvarban azért lesz társadalomkritika, ott jelenik meg a hiúság, az anyagi világ, a csillogás, vagyis mindaz, ami nem kell János vitéznek. A harmadik rész pedig, tiszta tánc. Itt a mozdulatművészet jelenik majd meg. Fantasztikus száz éves tánc hungarikum.
A főszereplőidnek is lesz tánca vagy a tánckarra bízod ezeket a mozdulatokat?
A kommunikációjuk része lesz a mozgás. Iluska mozdulataiban megjelenik az euritmia (görögül: jó, szép, harmonikus ritmus), a Waldorf-módszer, a holisztikus kommunikáció (holisztika : görög szó, jelentése = egész, ép, teljes, osztatlan), a lélekbeszéd.
A mozdulat meghatározza az előadást, hiszen koreográfus vagyok, de sokszor például azt kérem a színészektől, hogy ne mozduljanak meg. Az is egy mozgás, amikor mozdulatlan vagyok. Ez nagyon nehéz ám a színpadon. A színészek azt érzik, mozdulniuk kell, mert akkor könnyebb felkelteniük az érdeklődést, a figyelmet. Szerintem, amikor meg tudunk állni mozdulatlanul, az nagyon nagy tudást jelent. Amikor mindenki kiabál, és te csendben maradsz, az is egy komoly, pozitív jellemvonás. Ilyen disszonanciára, ellentét-párokra alapozok.
A darab szövege rengeteg újragondoláson esett át az elmúlt évszázad alatt, volt, hogy agyon politizálták, majd újra finomították. Ti is dolgoztatok a szöveggel?
Az eredeti szöveggel dolgozunk. Pfeiffer Gyula karnagyúr sokszor vezényelte már a művet az Operában, azt a verziót használjuk. Nem is akartam belenyúlni ebbe a csodaszép szövegbe, nem éreztem, hogy modernizálni kellene, vagy a történetet mai szövegre kellene átírni.
Mit mondtál a főszereplőidnek, milyen legyen Jancsi és Iluska?
A Jánosoknak azt mondtam, hogy ők együtt kell, hogy éljenek a természettel. A pásztorok olyan tudásnak a hordozói, hogy ők nem lehetnek gyorsak és pörgősek, nem játszhatnak viccesen, ezt kértem tőlük. Nekik olyannak kell lenniük, mint amikor kimész Erdélybe, a Havasokba, és látod azt a bölcsességet, amit a pásztor a természetről magában hordoz. Ezek az emberek mindent tudnak. Ilyen fajta tudást kell hordozniuk. János vitéz is hibát követ el az első részben, de a második felvonásban, amikor nem fogadja el a francia királylány kezét, és a királytól a pénzt, ezt jóvá tudja tenni. János nagyon komoly jellemfejlődésen megy keresztül.
Iluska végig a legpozitívabb karakter. Ő tiszta. Ha én ezt a jelzőt használom valamire, akkor az nálam egy szakralitást jelent. Felminősítem. A végén ő tulajdonképpen istennőként fog megjelenni.
Még van néhány nap a bemutatóig, azt látod most a színpadon, amit elképzeltél?
A darabbal készen vagyunk, de most jön a finomhangolás. Azt várom, hogy engem is meglep majd a látvány, és felülmúlja az elképzeléseimet. Szeretném, ha nagyon szép előadás lenne, de nem harsány, hanem szívhez szóló, mint Kacsóh Pongrác zenéje."
[...]
Tisztelt Edmond Dantes!
Szíves figyelmébe ajánlom Jagri Ágnes alapos, nagy tárgyismeretről tanúskodó elemzését a Vígszínház most bemutatott Mágnás Miska produkciójáról. A teljes elemzés az alábbi linkek érhető el:
https://zene.hu/20191114_magnas_miska_vigszinhaz
Csak két kiragadott bekezdést idézek belőle:
Az első nagyon jól illusztrálja a Vígszínház társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetésére irányuló törekvésének sikerét:
„Rengeteg asszociáció indult el bennem a darab során. Például a habparti kapcsán. Ahol hab van, ott víz is van, a habos víz pedig nemcsak a koszt mossa le az emberről, hanem a szagokat is eltünteti, elmossa a társadalmi különbségeket, beugrik a „sötétben minden macska fekete” közhely igazsága. A végén pedig ott áll mindenki ruhátlanul, kiszolgáltatottan, megfürödve, egyenlően.”
A másik pedig, a konkrét előadásból kiindulva életre szóló tanácsot ad, gyakorlatilag minden ember számára:
„Én azt kívánom minden szerelmes lánynak, kapjon egyszer az életben egy olyan csókot a kedvesétől, amilyet Miska nyom Marcsája ajkára a szerelem beteljesülésének pillanatában.”
Sajnálatos, hogy ezeket az ismertetéseket, kritikákat viszonylag kevesen olvassák, mert a Mágnás Miska eddigi előadásai általában megjelennek – a maihoz hasonlóan – a „Ma este színház” 50%-os kedvezményes jegyvásárlási lehetőségén.
"Nincsenek már hőseink, holott szükség lenne rájuk."
Szerzőhűségről, zenekari hangzásról, célokról beszélgettünk Kiss-B. Atillával.
Kultúra.hu - 2019.11.13 Seres Gerda
Kiss-B. Atilla februártól vezeti a Budapesti Operettszínházat. A főigazgató azt mondja: nincs trükk vagy titok, számos apróságból, odafigyelésből áll össze egy jól működő intézmény. Azt reméli, a szakma is megelőlegezi a bizalmat, és az eredmények láttán ítél majd.
- Fél éve vezeti a Budapesti Operettszínházat. Milyen intézményt vett át?
- Bár a kinevezésem február elsejétől szólt, valójában már októberben, a miniszteri döntés után elkezdtük a munkát. Az átadás-átvétel mindkét stábra komoly feladatokat rótt. Igyekeztem úgy átvenni ezt a színházat, hogy mindabból, ami az első emeleten történik, a társulat és a nézők semmi rosszat ne érzékeljenek. Az előző évadot – bár nem sikerült maradéktalanul – próbáltuk úgy befejezni, miként azt az elődöm megtervezte. Két új bemutatót tartottunk, azon munkálkodtunk, hogy kiváló körülményeket teremtsünk a Pendragon-legenda és a CAROUSEL – Liliom színreviteléhez. Az évad első bemutatóját pedig a pályázatban tervezettnél korábban tartottuk.
- Ez volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd szeptember elején az Operettszínházban debütált Csárdáskirálynő.
- Ez volt a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd szeptember elején az Operettszínházban debütált Csárdáskirálynő.
- Lehetőségünk nyílt egy együttműködésre a Szabad Tér Színházzal, és ez a váratlan alkalom egészen gondviselésszerűnek tűnt. Megállapodtunk Bán Teodórával arról, hogy a Budapesti Operettszínház létrehoz egy produkciót, amelynek előbemutatóját − és néhány további előadást − a Margitszigeten tartjuk, majd ősztől a színházunk repertoárjára kerül. Különösen fontosnak tartottam ezt a bemutatót, úgy éreztem, ezzel kijelölhetem azt az utat, amin az Operettszínház jár a következő időszakban.
- Mi jellemzi ezt az utat?
- Elsősorban a kiváló minőségre törekvés. Egy eszközeiben korszerű, de tartalmát tekintve hagyományos színházat képzelek el. Vidnyánszky Attilát korunk egyik legkiválóbb rendezőjének tartom, és örülök, hogy sikerült megnyernem élete első operettrendezésére, amelyhez Cziegler Balázs lenyűgöző díszletet tervezett. Hosszan sorolhatnám az alkotókat, mert valóban nagyszerű csapat állt össze. Számomra fontos, hogy hűen tükrözzük a szerző szándékát. Bár erre mondhatják, hogy ez magától értetődő.
- Vagy azt is, hogy elavult.
- Természetesen lehet modern, az eredeti műtől elrugaszkodott interpretációkat készíteni, ám én arra törekszem, hogy megfejtsük a szerzői szándékot, és ahhoz hű előadást állítsunk színpadra. Ez döntés kérdése, és természetesen nem jelenti azt, hogy a rendező ne tehetné hozzá a saját elképzeléseit. A zenés színháznak is több rétege van.
- Vidnyánszky Attila is a maga számára érdekes üzenetet fejtette fel a Csárdáskirálynőből. Ez óhatatlanul egy személyes nézőpont.
- Amely véleményem szerint tiszteletben tartja a szerző szándékait. Emellett fontosnak tartom a lenyűgöző látványvilágot és a zenekar magas szintű játékát. Ott kezdődik például, hogy akkora apparátussal szólaltassunk meg egy művet, amekkorára az alkotó azt komponálta. Ne spóroljunk ki belőle itt-ott egy-egy hangszert, muzsikust. Nyilván minden zenekari ároknak megvannak a saját adottságai, ezért sem játszunk az Operettszínházban Richard Strauss operákat, de még a János vitéz hangszerelését is a színház zenekari árkának befogadóképességéhez adaptáltattuk. Amit vállalunk, azt − lehetőség szerint − teljesítenünk kell. Elengedhetetlen, hogy jól képzett, sokoldalú énekes színészeket foglalkoztassunk. Rendkívül fontosnak tartom a műhelymunkát, ehhez minden feltételt igyekszem biztosítani a művészeink számára. Nincs trükk vagy titok, számos apróságból, odafigyelésből áll össze egy jól működő intézmény.
- Képzett hangok, jó színészek tekintetében hogy áll a színház?
- Szerintem remekül. Úgy gondolom, hogy az egyik legjobb színház a világon, nemcsak Budapesten.
- Komoly állítás.
- Őszintén így tartom. Egyre kevesebb az állandó társulat, pláne az olyan csapat, amely három teljes értékű szereposztást tud kiállítani például a Csárdáskirálynő esetében. Fiatal, jól képzett művészekről van szó, akik szeretnek, akarnak és tudnak dolgozni. Nekem mindössze annyi a dolgom, hogy biztosítsam a fejlődésükhöz szükséges feltételeket. Jelenleg két énekmestere van az Operettszínháznak, a színészek, énekesek korlátlan mennyiségben vehetnek igénybe korrepetíciót.
- Miért van szükség hármas szereposztásra? Utaztatják az előadást?
- Szándékunkban áll; remélem, a következő évadban lesz erre lehetőségünk. Operettekre szerte a világban nagy az igény, a szép kiállítású, színvonalas kínálat viszont csekély. Nemrég Izraelben vendégszerepeltünk: Jeruzsálemben és Tel-Avivban léptünk fel, ahol állva tapsolt több mint kétezer ember. Visszatérve az eredeti kérdésre, a produkciók utaztatása csak az egyik oka a többes szereposztásoknak. A másik, hogy nem maradhat el előadás. Én úgy nevelkedtem, hogy a néző, a színház szent. Ha megváltják jó előre a jegyeiket, nem szeretném kitenni őket annak, hogy egy esetleges influenzajárvány miatt le kelljen mondanunk az előadást. A hármas szereposztás kellő biztonságot ad. Ráadásul hétvégenként napi két előadást játsszunk, és ahhoz, hogy például egy hangszálakat mozgató apró izom regenerálódjon, legalább 24 órára van szükség.
- Az első bemutatóról már beszéltünk, de miként állította össze az első évadot?
- Nagyon fontosnak tartottam, hogy bemutassuk a János vitézt. Az Operettszínház régóta adós ezzel a közönségnek. Vannak bizonyos zenés alapműveink, amelyeket meggyőződésem szerint az Operettszínháznak műsoron kell tartania. Ilyen a már említett Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, a Cirkuszhercegnő, A víg özvegy, A mosoly országa, a János vitéz. Ezeket sorra bemutatjuk a következő években. Novemberben 22-én lesz a János vitéz premierje. Ez egy igazi családi daljáték, amely példát állíthat a fiatalok elé. Nincsenek már hőseink, a társadalom nem tart igényt a hőstörténetekre, én ellenben úgy vélem, szükség van rájuk. Nem volt kétséges, hogy Bozsik Yvette rendezze az előadást. Néhány éve láttam a Nemzeti Színházban az Éden földön című, Hany Istókról szóló zenés darabot, és egészen lenyűgözött az Yvette által teremtett költői mesevilág. Hasonló csodaélményt remélek a János vitéztől.
- Tavasszal mutatják be a Mohács 1526 című rockmusicalt.
- Sajnos ezt a bemutatót el kellett halasztanunk. Helyette a La Mancha lovagját tűztük műsorra, ami színvonalas, örök igazságokról szóló mű, és kiválóan illeszkedik egy zenés színház repertoárjába. Az egyensúlyra is törekszem az operett, daljáték, musical, táncjáték tekintetében, fontos, hogy a zenés színház minden szegmense megjelenjen a programunkban. Így még karácsony előtt bemutatjuk Harangozó Gyula koreográfiájában a Diótörőt. Remek táncművészei vannak az Operettszínháznak. Nem csak táncbetétekben kívánom őket foglalkoztatni; kiválóan alkalmasak egész estés táncprodukció létrehozására is. Ezzel a felnövekvő fiatal táncművészeket is be tudjuk vonzani.
- Februárban lesz egy opera, vagyis mono-opera bemutató is.
- Az Anne Frank naplója Grigori Frid néhány éve elhunyt orosz zeneszerző operája, nagyszerű megfogalmazása ennek a történetnek. Rendkívül fontosnak tartom a tehetséggondozást, hogy lehetőséget adjunk fiatal művészeknek. Kiváló növendékem, Süle Dalma énekli-játssza majd az előadást, azonnal ő jutott eszembe a szerepről, a rendező Rátóti Zoltán lesz. Ez egy magyarországi ősbemutató.
- A legfrissebb bemutató a Párizsi randevú a Kálmán Imre Teátrumban. Hogyan jött a dinner show ötlete?
- Az én látásmódomban az igényes szórakoztatásnak rengeteg módja van. Bár fontosak számomra a keretek, úgy gondolom, kár volna éles határt vonni a különböző műfajok között. Minden történés, amely katarzist, rendkívüli élményt nyújt a nézőnek, az mind ugyanazt a célt szolgálja, hogy az emberek arra a kis időre elfeledjék a hétköznapok búját, baját, keserűségét, és kapjanak valami – kopott kifejezés, mégis helytálló – szellemi táplálékot, amit csak itt, mi nyújthatunk nekik. A Kálmán Imre Teátrumban a hely szelleme is indokolja a cirkuszi, varietéelemek használatát, ezért úgy gondoltam, próbáljunk meg itt valami olyasmit, aminek külföldön nagy hagyománya van, ám nálunk még ismeretlen. A dinner show lényege, hogy a közönség egy teljes élményt kap: kiváló előadást, zenét, táncot, látványt, cirkuszművészeti produkciókat és olyan vacsorát, amelyik bármely élvonalbeli francia étteremben megállná a helyét. Azt is mondhatnám, hogy az érzékeket juttatjuk felejthetetlen élményhez. A bemutatón hatalmas volt a siker, izgatottam várom a további előadásokat.
- Miben méri a sikert, milyen eredményeket remél?
- A nézőszámok most is kitűnőek, lényegében telt házzal futnak az előadásaink. Azt gondolom, hogy színvonalas produkciókat kell létrehoznunk, és most folyamatosan ezen dolgozunk. A libabőr nem hazudik. Ha beülők egy előadásra vagy próbára, és el tudom felejteni, hogy én vagyok az intézmény vezetője, mert magával ragad amit látok, hallok, akkor jó úton járunk. Elcsépeltnek hangozhat a katarzis kifejezés, ám mégis ez a színház lényege. Vannak türelmetlen emberek a társulaton belül és a színházi szakma bizonyos berkeiben is. Ám én azt kérem tőlük, hogy előlegezzenek bizalmat a munkánknak, és ha beérett, akkor ítéljenek.
Köszönöm! Ez a Hogy volt?! sorozatepizód nagyon élvezetes beszélgetős műsor. A meghívott vendégek a televízió stúdiójában ezúttal az operett műfaj hazai táncoskomikus prominensei a közelmúltból és napjainkban: Bozsó József, Csere László, Kerényi Miklós Máté, Laki Péter, Peller Károly. A Radványi Dorottya szerkesztő moderálta közös beszélgetés résztvevője még Nemlaha György újságíró, szerkesztő, művészeti-zenei író is.
A műsor zenei és képi illusztrációjában helyett kapott duettek részletei : a Mágnás Miska, Csárdáskirálynő, Luxemburg grófja, A bajadér, Mária főhadnagy, Viktória, Bál a Savoyban, A chicagói hercegnő, Marica grófnő, Maya… Forrásuk: operett-előadások, operettgálák archív felvételei.
Az énekfelvételek előadói között láthatjuk a régi időkből: Mészáros Ágit, Feleki Kamillt, Latabár Kálmánt, Rátonyi Róbertet. A stúdióba meghívott táncoskomikus művészek partnereiként Dancs Annamari, Dávid Krisztina, Kovács Zsuzsa, Oszvald Marika, Peller Anna, Szendy Szilvi énekelnek-táncolnak a kettősökben a bejátszott hang- és képfelvételeken.
Tegnap este a köztévé Hogy volt?!-sorozatában Radványi Dorottya vendégei táncoskomikusok voltak. Némi zenei illusztráció kíséretében sokat locsogtak-fecsegtek, ami szakmájuk velejárója. A teljes adás itt tekinthető meg.
"SZÉP VOLT, DE SZÉP” - EGY PRIMADONNA TITKAI
Óbudai Társaskör - 2019. november 18., 19:00
Till Ottó-terem
Domonkos Zsuzsa „emlékelevenítő” beszélgetése Baranyi Ferenccel, sok vetítéssel, élő produkciókkal fűszerezve
Közreműködik:
Berkes János – ének
Hegedűs Valér – zongora
Szerkesztő-műsorvezető: Baranyi Ferenc
Domonkos Zsuzsa 1972-től a Fővárosi Operettszínház művésze. 1974-ben végzett Vámos László operett-musical osztályában a Színművészeti Főiskolán. Kulturált játékstílusa és iskolázott énekhangja okán operettek mellett operák főszerepeit is énekelte a Magyar Állami Operaházban. Többször járt külföldi vendégszerepléseken, turnékon és a televízió is gyakran foglalkoztatta. Játékmesterként a Fővárosi Operettszínház több előadásának létrehozásában közreműködött. Rendezéssel és tanítással is foglalkozik. Tanított az Operettszínház Stúdiójában, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Kőbányai Zenei Stúdióban, illetve a Théba Művészeti Akadémia ének és zenés osztályaiban színészmesterséget.
Tisztelt „Myway”! Elolvastam az Ön által idézett Apáti Bence blog véleményt. Elöljáróban: mindenkinek tiszteletben tartom a politikai meggyőződését, természetesen megfelelő formában vitatkozom, érvelek vele vagy ellene. Úgy vélem ez a fórum, nem alkalmas erre, hiszen Apáti Bence nem, mint Operettszínház Balettigazgató fejtette ki a véleményét, Kálmán Olga munkakörével kapcsolatban.
Apáti Bence, mint blogíró számára az a tanácsom, hogy írásait jó lenne, ha megjelenés előtt egy független személlyel átnézetné helyesírás, alany és állítmány kapcsolata, mellérendelt mondat, stb. szempontjai szerint.
Apáti Bence, mint Operettszínház Balettigazgató számára viszont figyelmébe ajánlom az Operettszínház legutolsó, mai hírlevelét, melyből idézek:
„Örömmel értesítjük Önöket, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel új normál jegyáras szektorokat nyitottunk meg a Párizsi Randevú novemberi előadásaira.”
Számomra a „nagy érdeklődésre való tekintettel” kifejezés mindig azt jelenti, hogy bőven van még jegy az adott eseményre. Tekintettel arra, hogy a nevezett produkció nem nélkülözi a tánc elemeit, úgy vélem, valamilyen szinten a Balettigazgató hatáskörébe is tartozik, hogy mennyiben lesz sikeres.
(A Jegy.hu rendszere a holnapi és holnaputáni előadás jegyeit 20% kedvezménnyel árusítja!)
A balettigazgató megint kinyilatkoztatott:
https://hirtv.hu/apati_bence_blogja/olga-a-kulturos-2490127?fbclid=IwAR0ZIuohQdeYAsepqNc92kfQBs2JbN-_IvK6x4S2IduyhHTIfFY_cQRL_Hw
UNDORÍTÓ!
HVG -neten ingyenesen csak részben hozzáférhető- cikke a Vígszínház Mágnás Miska-előadásáról. Két idézet a rövid írásból (kiemelés tőlem - E.D.):
"Aki Szirmai Albert klasszikus operettjét a századforduló hangulatát idéző előadásban szeretné látni, az ne a Vígszínházba menjen." ...
... "Ifj. Vidnyánszky Attila Mágnás Miskaként, Szilágyi Csenge pedig partnere, az átíratban mindent megoldó Marcsa szerepében viszi az előadást. Az egyetemi hallgatókkal dúsított rendkívül energikusan játszó társulat kórusban még csak-csak megszólal, de a színészek énekhangja hiányérzetet hagy maga után - az élménynek ezt a részét beáldozták az újraértelmezés oltárán." (Forrás: HVG, 2019.11.07.)
Kedves joska141, (nagyobb) részben off: tudjuk, hogy a Rocco és fívérei premierje is kirobbanó, óriási siker volt mint ahogyan a darab szentpétervári előadásán is páratlan, óriási siker, álló taps volt, amihez csak gratulálhatunk. Ehhez képest módfelett sajnálatos, hogy a produkció októberre tervezett három pesti előadásából egy ismeretlen okból elmaradt, a novemberre kiírt három előadásból egy szintén elmaradt, ugyancsak ismeretlen okból. Továbbá még sajnálatosabb, hogy a másik két novemberi előadás iránti érdeklődés nem igazán mondható óriásinak, pedig mindkettő itt van már a nyakunkon, pontosabban a színház nyakán: a szerdai, 6-ai előadásra még 234, a másnapira még 173 eladatlan jegy van, miközben feltűnő, hogy a jelentős befogadóképességű karzatot és az összes középpáholyt hetekkel ezelőtt nagy hirtelen "pirosították ki", erős gyanúperrel élve és magyarán: lezárták (és nem eladták). Őszintén remélem, hogy legalább a piros vonalzóval meghúzva eladott (?) földszinti és balkon első sorok megtelnek e két alkalomra. Decemberben ugyanis egyetlen alkalommal sem ostromolhatják meg a nézők a pénztárat, mivel egyetlen óriási sikerű Rocco-előadás sem lesz. Ez az időszak viszont alkalmas lehet Vezérigazgató Úr számára, hogy előjegyzési naptárát elővéve további, biztos (?) sikerrel kecsegtető magyar operettrendezésekről tárgyaljon a Nagymező u.-i teátrum illetékeseivel, akár az ön által említett Marica grófnő vagy A mosoly országa megrendezéséről...vagy bármiről, amit ő óhajt. Hajrá magyar operett!
A közízlés nem, mindenesetre nem csak magától változik. Ha az értelméség évtizedeken keresztül általánosítva és nyafogva nyilatkozik az operettről, a filmesek csak kivételesen vagy elvétve számolnak az operettszínészek drámai tehetségével (manapság még véletlenül sem), egyszerűen ciki lesz operettet nézni, és sikk átvenni a nyafogást. A musical nem szenvedte el ezt a kollektív megvetést, és élvezte az igényesebb alapanyagok értékelését. Akad ebben igazság, bár meg kell jegyeznem, hogy pl. a Pygmalion ismeretében nehezen találni igazibb és hígabb operettet az általam is kedvelt zenéjű és My Fair Ladynél.
Az akkori jelenben élve meg a két nagyjátszóhelyes Madách Színház folyamatait, sőt maga Mácsai interjúira és azok kicsengésére is emlékezve, korántsem maradt a Wikipédia összefoglalásának megfelelő, idilli emlékem a „leválás” folyamatáról és Mácsai felemelkedéséről.
Szerintem 1958-ban szegényebb volt az ország, mint mostanság, az Operába sem öntöttek annyi pénzt, mégis színpadi előadásban újították fel A hegyek aljánt az Erkel Színházban, és 1960-ig 28-szor műsorra is tűzték. (Sajnos nem láttam.) Igaz, megalomán iparkodása egyik vezetésnek sem volt: a válogatás, választás lehetőségével éltek.
A Müpa előadásainak értékelésében nem fogunk egyetérteni. Én operaszínpadra vitt előadásokon nőttem fel. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem előadásairól jó hangzású, nemzetközi sztárokat felléptető tantermi színházi (szegényszínházi) emlékeim maradtak.
A Turay Ida Színház már már teljesen elfeledett operettet is felújított idén, Jacobi Leányvásárját, amit meg is néztem, és nagyon tetszett, bár még harmadház se volt a hétvégi előadáson. Láttam itt a Viktóriát és a Bál a Savoybant is, ott valamivel azért nagyobb volt a közönség. Emellett a Jacobi Sybilljét is feltették. Úgy tudom ezek darabok még műsoron lesz az évdban. Decemer 15. Sybill, dec. 1 és 21. Luxemburg grófja Soroksáron, november 11 órakor és 15 órakor pedig Bál a Savoyban is lesz, tehát mégse vették le. Akit pedig Huszka Bob Hercege érdekli nagyszínpadon, Győrben jelenleg műsoron van.
Úgy tudom, nincs egyetlenegy unokája sem Kálmán Imrének, leszámítva Charles két nevelt gyerekét.
A Csárdáskirálynő addig kap prioritást, amíg Kálmán Imre lánya, Yvonne még köztünk van; ő és más körök lobbitevékenysége dominál... Véleményem szerint.
Tisztelt „Edmond Dantes” A Csárdáskirálynő már a nyári bemutató alkalmával „döbbenetes sikerű”, „standing ovation” produkció volt. Az őszi, kőszínházba történő bevitelével pedig „megújította a magyar operettjátszást”. Valószínűleg ezért vette le az Operettszínház a többi régi operettet a nagyszínpadi repertoárról, mert azok még a „megújítás” előtti rendezésűek. Abban Önnek tökéletesen igaza van, hogy Vidnyánszky Attilának – sokszínű, sokoldalú tevékenysége mellett – még nem volt kellő ideje a magyar operettjátszás további megújítására.
Így az Operettszínház Főzeneigazgatója által ezen a fórumon is idézett interjúban konkrétan említett, szükségszerűen alaprepertoárba tartozó „Mosoly országa” és „Marica grófnő” még érintőlegesen sem szerepel a színház 2024-ig felsorolt terveiben. Bízhatunk benne, hogy Vidnyánszky Attila 2025.évi naptárában már lesz hely ezen operettek megújító rendezésére is.
Addig viszont jó étvágyat kívánok az – idézem a honlapról - „artistaprodukciókkal, vérpezsdítő táncokkal gazdagított Párizsi Randevú showhoz, melynek során mesterszakácsok négyfogásos vacsoráját is élvezhetik.”
Tisztelt „zenebaratmonika”! Köszönöm értékes felsorolását, mely természetesen még tovább folytatható a Vidám Színpad, a Turay Ida Színház és egyéb budapesti játszóhelyek produkcióival. Számomra mindig rokonszenves, ha egy szükségszerűen korlátozott anyagi lehetőségekkel és színészgárdával rendelkező kisebb együttes magyar szerzők zenés játékait állítja színpadra. Az előadásba vetett hit és a szemmel látható igyekezet, ha nem is pótolja az operetteknél szinte szükségszerű gazdag díszletet és jelmezt, de a műfajt mindenképpen közelebb hozza a nézőkhöz.
Ebből kifolyólag csodálkozom, ha valahol rendelkezésre áll „pénz, paripa, fegyver”, akkor olyan előadások születnek, mint a Vígszínház jelenlegi Mágnás Miska produkciója.
Nem hiszem, hogy a színház vélt vagy valós közönségének zenés színházi műfajjal történő megszerettetésének megfelelő megnyilvánulási módja, ha félmeztelenül, fürdőköpenyben, WC csészéken üldögélnek emberek és közben mikroportba énekelnek.
Persze ízlések és pofonok…
...ezzel szemben a "megújuló", "nemzeti dalszínházzá" válni óhajtó Operettszínház milyen ...khm... újdonsággal rukkolt elő? Hát a Csárdáskirálynővel. És miért? Szerintem azért, mert Vidnyánszky Attila így akarta, így rendelte meg ... magának. És miért? Talán mert "házi" színházának, a Nemzetinek az élén immár hetedik éve képtelen valós, tartós sikert hozó produkciót, még kevésbé stabil, felnőtt, fizető törzsközönséget maga, a társulat és a produkciók köré szervezni és végre egyszer, ha számára idegen helyen, "m.v.", de biztosra akart menni. Sok jel (és kritika) azonban arra utal, hogy még a tuti(nak gondolt) Csárdáskirálynővel is "sikerült" alaposan melléfognia.
Ez így igaz ... az operá(k)ra. A topikhoz tartozó operettet illetően már nem vagyok ilyen bizakodó. A barokk operák reneszánsza :-) szerintem éppen azoknak a "modern" rendezéseknek köszönhető, amiket sokan nem szeretnek (talán még többen meg igen), amelyeket a rendezők mai kontextusba igyekeznek helyezni, mai díszletekkel-jelmezekkel és nem utolsósorban (sőt!) fiatal, jól játszó-mozgó és jól kinéző fiatal énekesekkel, köztük kontratenorokkal, ami külön zamatot ad az érintett produkcióknak: férfi szerepet "igazi" férfi alakít, eredeti, "női" hangfekvésben. A korai Verdik és főleg a ritkábban játszott-eltűnt bel canto darabok (újra)felfedezését Callashoz majd az ő nyomdokaiba lépő más művészekhez szokás kötni, az ötvenes évek óta folyamatos, helytől-időtől függően váltakozó intenzitással.
A magyar szerzők felsorolásából - akiknek darabjai visszatérő jelleggel a repertoáron vannak - kihagytam Szirmai Albertet. Ugyanakkor neki is csak egy darabját - Mágnás Miska - játsszák alkalmanként, pedig szerintem annál sokkal értékesebb operettjei is vannak: Alexandra, Gróf Rinaldó, Mézeskalács. De a Táncos huszárok, vagy a Mexikói lány is teli van jobbnál jobb betétszámokkal. Jó lenne, ha az említett művek is olykor a színpadra kerülnének - ahogy hiányzik a palettáról a már említett Ábrahám Pál, Jacobi Viktor, Huszka Jenő, Lehár Ferenc vagy Kálmán Imre művei közül is sok értékes darab. Mindenesetre legyenek bár hazai szerzők, a "bécsi operett" képviselői vagy a francia és angol operettszerzők, szükségesnek tartom bővíteni a meglévő repertoárt, mert egyszerűen unalmas évről-évre ugyanazokat a darabokat viszont látni színpadon - még akkor is, ha új rendezésben, felújításban, új beállókkal mutatják be azokat évről-évre, újra és újra. Ezért is üdvözlendő az Operettszínház pályázatában megjelölt újdonságok. Csak valósuljanak is meg ezek - még ha nem is abban a sorrendben, ahogyan az évadtervekben szerepelnek.
Nem kétséges, hogy az Operettszínházban szükséges musicalt játszani, ahogy írod, létszükséglet(e). Ahogyan a főváros -ha nem is mindig azonos hőfokon és közönségérdeklődés mellett- sokáig elbírt két operettszínházat plusz majd minden nagy prózai színház is időről-időre játszott operetteket, zenés darabokat (Víg, Magyar stb.) és se szeri se száma nem volt alkalmi színházaknak és alkalmi produkcióknak. Ugyanígy áll ez ma a musicalre: legalább két nagy színház (Operett, Madách) és szinte minden nagyobb és kisebb prózai színház is játszik musicalt, zenés darabot. (Operettet is néhány, de jóval kevesebbet.) A változás, a musical irányába való erős elmozdulás szerintem -manapság pláne- nem politika, polgári gőg vagy előítéletesség következménye volt-van, hanem egyszerűen a közízlés változott meg. A Madách-csal kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy egyrészt ma sem tisztán musical-színház, másrészt "elmusicalesedése" nem Mácsai Pál idején, hanem jóval korábban elkezdődött, továbbá Mácsai nem lekapcsolta magának a Madách Kamarát. A nem Szentírás, de mégis irányadó wikipédia szócikkének idevágó része tömören összefoglalja a történteket.: "Ádám Ottó nyugdíjba vonulásával (1989-E.D.) a (Madách-E.D.) színház műsora végleg a bulvárirodalom felé tolódott...2000-ben, a Madách Színház nagy felújítása után a fenntartó a színház igazgatójának feladatául jelölte meg a Madách Kamara önállósulásának előkészítését. Kerényi Imre igazgató felkérte Mácsai Pált, hogy a színház leválásának folyamatát vigye végig, mint a Madách Kamara művészeti vezetője."
Ábrahám Pál: Viktória c. darabja lesz áprilisban az operettszínházban. Eisemann Mihály:Egy csók és más semmije megy a Tháliában, és Szirmay Mágnás Miskája a vígszínházban. A Fedák Sári Színház pedig felteszi Lehár Luxemburg grófját és Víg özvegyét. (Most a budapesti előadásokat soroltam fel)
Zeller: Madarász, ez jöhetne vagy akár Leo Fall: Sztambul rózsája.
4120-21 együtt: természetesen az operák esetében is a klasszikus = rendezett, díszletes-jelmezes verzió a preferált. Különösen igaz ez az általad említett példákra: Aida (!), Traviata, Hunyadi László és még sokan mások. Tudomásul kell azonban venni, hogy egyrészt minden operaháznak vannak kapacítás-határai, magyarul: mindent nem játszhat(nak), még hosszabb távon sem, másrészt egy csomó operánál a közönség igénye sem terjed túl egy (két?) alkalomnál többre. Kultúrpolitikai, hagyományőrzési, presztizs- és egyéb szempontból viszont szükséges, fontos és érdekes lehet ritka inyencségek kitűzése mint a már említett A hegyek alján vagy a te példád: Erkel Erzsébetje és sok más ... ám szerintem felesleges luxus (lenne) ezeket 1-2 alkalomra komplett színpadi produkcióvá előléptetni. A koncertáns vagy félig szcenírozott előadások gyakorlata terjed és én változatlanul üdvözlöm ezt a gyakorlatot a már körülírt operakörben. Meg kell jegyeznem, hogy pl. a MüPa Ringje és Parsifalja számomra teljes értékű produkciók színpadi látvány/hatás tekintetében is, a többi, ott előadott Wagner-mű esetében sem a "bepréseltséget" kifogásolnám, hanem a fentiekhez képest számomra rosszabb rendezést. Rosszul rendezni azonban, tudjuk, komplett színpadi előadásokat is lehet, azokról nem a koncertáns/félig szcenírozott megoldás tehet.
Nyilván szükség van a musicalre, és nem bánom, legyen a musicaleket játszó színházak között verseny a közönség kegyeiért; a musical-dömping a Rock Színház megalakulásával vette kezdetét, mely színházat kényszerből (?) összevonták az Operettszínházzal; addig az Operettben döntően operett volt repertoáron.
Szerintem egy lecsengést nem érdemes véglegesnek tekinteni. A barokkot és a korai Verdiket is időről időre felfedezik, a prózai színházakban is divatok irányítják egy-egy szerző elfeledését vagy agyonjátszását.
Szerintem egy lecsengést nem érdemes véglegesnek tekinteni. A barokkot és a korai Verdiket is időről időre felfedezik, a prózai színházakban is divatok irányítják egy-egy szerző elfeledését vagy agyonjátszását.
Kedves Bűbánat, magam is sokkal jobban kedvelem az operettet, mint a musicalt, mégis úgy gondolom, egy főváros elvisel két olyan színházat, amely nagyszabású színrevitelben, egymással versengve ad elő musicalt.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az Operettszínházban immár több, mint fél évszázados hagyománya van a musical játszásának. (Ha jól tudom, a Jó éjt, Bess! bemutatásával kezdődött, amit a My Fair Lady 1966. februás 11-i bamutatása követett.) Az operettjátszásnak akkor is akadtak kisebb-nagyobb válságai, nem utolsósorban annak az előítéletes közvélekedést is alakító értelmiségi rétegnek köszönhetően, amely teljes mellszélességgel és meglehetős gőggel, különböző esztétikai, még inkább politikai érvekkel nyírta az operett műfaját és művészeit. A musical a színház életben tartására is kapóra jött, és úgy gondolom, ma is létszükséglete az Operettszínháznak.
A Madách Színház musical-profilját is a megélhetési szükség hívta elő: ahogy a főváros egyik (ha nem a) legjobb színházából fogytak a színészóriások és a nagy rendezők, majd Mácsai Pál lekapcsolta magának a Madách Kamarát. A Madách mára gyakorlatilag tisztán musical-színház, amelynek nevéhez ugyanúgy nem illik Madách Imre neve, mint a „Magyar Nemzeti” név az Operaház balett-társulatához.
Az „egyszerjátszós” művek bemutatását akkor is pazarlásnak tartom, ha azokat koncertszerűen adják elő. Egy jó művész ugyanis nem érheti be a kotta blattolásával, meg kell ismerkednie, össze kell érnie és azonosulnia a szereppel, értelmeznie kell azt akkor is, ha nem kap hozzá jelmezt, sem kulisszákat, és nem kell játszania. Vagyis úgy készül fel és annyit ad magából, mintha teljes előadásban szerepelne. Jelesen példázták ezt legutóbb az Erzsébet II. felvonásának előadói: Kolonits Klára, László Boldizsár, Haja Zsolt, Balga Gabriella, Cser Krisztián, Káldi Kiss András is. „Mentsége” az ilyen pazarló produkciónak, hogy egyúttal lemezre vették. Ideálisnak azonban azt gondolom, ha egy művész (vagy társulat) tartós kapcsolatra készül egy szereppel, illetve darabbal, melynek hosszú távjára majd a közönség mond igent vagy nemet.
Én a részben és félreszcenírozott operáról ugyanazt gondolom, amit az operettről írsz. A műfaj előadási sajátossága a csillogás, káprázatos jelmezek, díszletek, nagy be- és kivonulások, fény, pompa, ragyogás. Természetesen nem úgy értelmezve, hogy minden díszletelemnek, gyöngysornak és fülönfüggőnek a hatalom és a főúri osztály gazdagságát kell szemléltetnie öncélúan. Amit viszont a zene ábrázol az alaphelyzetekben, a bonyodalmakban és a konfliktusokban, azt nem lehet semmibe venni vagy átértelmezni. A látvány gazdagságának a zene gazdagságával kell adekvátnak lennie. Amit (csak pédául!) Anger Ferenc „korszerűen” lökött Traviatájában, Mohácsi János fontoskodva semmitmondó Aidájában vagy Szinetár Miklós kispolgáriságba és giccsbe süllyesztett Denevérjében kifogásolok, az a zene semmibe vétele! Verdi az Aida templomjelenetében az érzéken túli lelkiállapotból való erőmerítést mutatja be, nem gusztustalan naturalizmussal ábrázolt véráldozatot. A Keleti táncban a győzelem örömére bemutatott pazar ünnepet kell látnunk (mely miliőjének pompájához felmérhetetlen muzeális és képzőművészeti anyag áll rendelkezésre), nem a háború szörnyűségének didaktikus szemléltetését, amin a zene már különben is túljutott. Az előadott opera vagy operett világa a színpadon van! Ez a látvány elkülönített egység, nem vehet részt benne a Kongresszusi Központ vagy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem belsőépítészeti arculata, ahogy V. László és Cillei találkozásában sem az Erkel Színház zenekari árkát elválasztó mellvéd, földszinti nézőterének két járása és a köztük fejüket forgató nézők; Nabucco megjelenésében sem az Erkel Színház középerkélye; a kórus sem énekelhet az oldalpáholyok alatt, ahol a nézők egy része számára láthatatlan. (Utóbb Szűcs Gábor, illetve Kesselyák Gergely dilettáns őrületeire utaltam.)
Az a jelenség, hogy a közönségnek mégis kellenek a Wagner-darabok (vagy akár A mosoly országa) stílustalanul bepréselve a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem burkolatai és technikai mutatványai közé, azzal magyarázható, hogy máshol nem találja ezeknek a műveknek a színvonalas zenei előadását. Elfogadásukat bizony megalapozták a Bingo keretében előadott darabok. Hogy a nézőtéren nem csak magyar közönség tapsol? Ma már nem lehetnek kételyeink afelől, hogy a Bingo sem hungarikum volt, az igénytelenség és a művészet üzletiesítése nemzetközi.
... csak éppen – hadd ne menjek messzebb a topic címénél – nem úgy mutatták be az operettet, mint színpadi műfajt. A világégések idején a marharépa és a lótetem is jó volt arra, hogy az emberek ne vesszenek éhen, de azért nem felejtették el, hogy sütemény és ludaskása is létezik.
Tisztelt Búbánat! Ahogy nézem az Operettszínház (!!!) 2019.november-decemberi műsorát, az Ön kívánságai részben teljesültek. Így már nem játszanak Lehár Ferenc, Jacobi Viktor, Huszka Jenő, Eisemann Mihály, Ábrahám Pál, Farkas Ferenc, Zerkovitz Béla, Fényes Szabolcs nevével fémjelzett darabokat. „Természetesen” szintén nem játszanak az Ön által említett francia szerzők darabjaiból sem, mint ahogy a bécsi nagyoperett világából sem, az „elmaradhatatlan” Denevért sem.
Van helyette 6 musical 23 előadásszámmal (Rebecca, Jövőre veled, Virágot Algernonnak, Isten pénze, István a király. Az óriási siker érdekében újrafordított Szépség és Szörnyeteg 2 azaz Kettő előadással)
Vannak helyette gyerekdarabok (Szegény Dzsoni, Diótörő) 18 előadással.
Vannak tényleg klasszikus operettek a Raktárszínházban, a Kálmán Imre Teátrumban (Régi nyár, Chicagói hercegnő) 5 azaz Öt előadással.
Van a főigazgatói pályázatban írt, tervezett János vitéz 9 előadásban és a nem tervezett, magyar operettjátszást megújító Csárdáskirálynő 6 előadásban.
Van a felsoroltakon kívül a vacsorával összekötött varieté előadás, a Párizsi randevú 25 azaz Huszonöt előadással.
Azt hiszem az Operettszínház (!!!) műsorpolitikájáról, a tervezett és eddig megvalósult előadások összetétele alapján mindenki le tudja vonni a saját következtetését.
Apró kiigazítás, ezt írtam: " A műfaj tudtommal sok országban lecsengett." És 1981 régen volt. A többit majd meglátjuk...
A műfaj lecsengett?... Ellenkezőleg: él és virul. Erről beszélt nemrég Szinetár Miklós a Dankó Rádió operettműsorának vendégeként, akinek tobb operett-rendezését játsszák például Szentpétervár operett-teátrumában, de Európától Japánig sok színháznak ígényük van a műfaj legjobbjaira.
A problémát abban látom, hogy nálunk az Operettszínházban, de a vidéki színházakban is, főként magyar operettkomponisták műveit preferálják; a közönség is - mert nem kap mást, nem tud másról és nincs alkalma sem arra, hogy ebből a kényelmes, megszokott "komfortzónájából" egyáltalán kizökkentsék: nálunk Kálmán, Lehár, Huszka, Jacobi, Kacsóh, esetleg Ábrahám Pál, Eisemann Mihály, Farkas Ferenc, Zerkovitz Béla egy-darabja van állandóan repertoáron, esetleg egy-egy Cigánybáró, a szilveszterkor az elmaradhatatlan Denevér darabokkal kiegészülve. Más semmi. Offenbachból legalább volt egy - formabontó rendezésű – Kékszakáll a közelmúltból, és meggyőződésem, hogy hagyományos színrevitelben jobban fogadta volna a publikum. (Anno - 1981-ben - az Erkel Színházban is bemutatták a Kékszakáll-t. Békés András rendezésében óriási sikerrel játszották e művet.)
Úgyhogy mindenképpen örülök az új vezetés bejelentésének, hogy a következő évadokban a terveik szerint nyitnak a francia és az angol operettszerzők felé, fontosabb darabjaik bemutatásával. A közönség zene- és operettszerető rétege bizonyára fogékony lesz erre. Ebben merek hinni. Addig pedig hallgassák a Dankó Rádió napi sugárzású operettműsorát: ismerkedjenek meg a legszebb részletekkel belőlük, amíg a teljes mű láthatóságához, élő színházi előadásához hozzájutnak.
A másik: vegyenek vissza a musical-dömpingből - mármint az Operettben =arra ott van a Madách Színház erre szakosodott részlege - és az így felszabaduló erőforrásaikat állítsák minél több klasszikus nagyoperett ígényes előállítására-előadatására.
Szavaiddal élve: a szegényoperettet én sem tartom életképesnek, ld. ez alatti beírásomat. Ellenben a szegényoperát, egyes operák félig szcenírozott quasi koncertáns előadását helyes és szükséges gyakorlatnak tartom. Bizonyos operák -és vannak ilyenek számosan- nem vonzanak akkora közönséget, ami -nem csupán anyagi értelemben- megérné a darab megrendezett, bedíszletezett, jelmezes kihozását, amihez persze hosszabb széria is dukálna, inkább több is és nem lenne rá valós közönségigény. Hogy ne MüPás példát hozzak, ahol több ilyen egyszerjátszós művet tűznek ki, ott volt az Erkelben d'Albert Tieflandja: jó opera, jó előadásban ... egyszer. És még sok más ott is ... egyszer. Ha valamiről netán kiderülne, hogy nagyobb igény van rá, még kihozhatják hagyományos módon később.
Legyen neked igazad :-) bár az átnevelhetőséget illetően erős kétségeim vannak. A műfaj tudtommal sok országban lecsengett. Nekünk sok jó és 2-3 nemzetközi (világ?) hírű operettszerzőnk volt, műveik hungarikumok lettek és ez még kitart. A bécsi és főleg a Bécsen túli import termés, J. Strauss, Offenbach 1-2 darabját leszámítva nem hinném, hogy (valaha) kelendő lesz már itthon. Megjegyzem, az operettek túlnyomó többségét szerintem nem az örökkévalóságnak szánták, az arany- és ezüstkorban futószalagon gyártották őket. Többségük a süllyesztőben végezte, rangos szerzők darabjai is. A félszcenírozott -nagyjából koncertáns- operettet nem gondolom életképesnek. A műfaj sajátossága éppen a csillogás, káprázatos jelmezek-díszletek, nagy be- és kivonulások, fény-pompa-ragyogás, hasonlók; ezek nélkül csak még inkább kilógna a "lóláb" azaz a zenei, még inkább az irodalmi anyag változó, gyakran gyenge színvonala.
A "Bingo" mellett hasonló "tákolmány" volt az "Operett dióhéjban" televíziós sorozat, melynek epizódjai 30 percben mintegy kivonatát mutatták be egy-egy operettnek. Arra viszont jók voltak, hogy népszerűsítették a műfajt, a szerzőt, a darabot és a közreműködő művészeket.
Az alábbi témákhoz hozzáfűzöm, hogy a Budapesti Operettszínházban új szelek fújnak február óta, az eltelt idő még nagyon rövid ahhoz, hogy nézőként bármilyen ítéletet hozhassunk – szerintem. Én ezt az irányt nagyon színvonalasnak találom.
Nagy Ibolya feltűnését és tündöklését szeretném még kiemelni és hangsúlyozni, az operett és a zenés színház népszerűsítése terén. Idestova hét esztendeje nap mint nap élvezhetjük a 2012. decembere óta megalakult Dankó Rádió „Túl az Óperencián” című hétfőtől hétfőig tartó műsorheteiben a szórakoztató zenei műfaj teljes körét. Ennek során a felelősszerkesztő-műsorvezető, opererettprimadonna, énekművésznő szerényen és szakmai alázattal, ugyanakkor nagy színpadi tapasztalattal és sok személyes sikerrel feltett kérdéseire és felvetett témáira vendégei – fiatal, kezdő művészek és már nagynevű hírességek – adnak választ, emlékműsoraiban nemzetünk csillagait eleveníti fel, valamint a Magyar Rádió Archívumából szerkesztett rádiófelvételekkel és kívülről hozottakkal is a zeneművek legszélésebb horizontját tárja elénk. Előkészítve és kiegészítve ezzel a színházlátogatást. Műsora igen népszerű.
Némileg „intimpista”’’-skodva :-) elmondhatom, hogy jóleső érzés volt az Operettgála utáni fogadáson megismerkedem Dénes Viktorral, majd őt a Csárdáskirálynőben színpadi szerepben megtekinteni, és ezen a héten Nagy Ibolya műsorában hallani. Érett és komoly meglátásaival és a szerepben nyújtott alakításával sok kellemes percet szerzett nekem. Akárcsak Lévai Enikő. Hasonló élmény volt a további szereplőkkel is színpadon találkozni, akik már korábban a "Túl az Óperencián" műsorban vendégeskedtek, majd alakításukat színpadi produkciókban látni, hallani.
Amint a fentiekből is kiderül, aktív Operettszínház-látogató lettem.
Az operett műfaját – mint tudjuk – kis túlzással már ezerszer eltemették, gyakran igyekeztek megújítani, útkeresést élünk át jelenleg is, a műfaj láthatóan él és virul.
Van tehát mit megtekinteni az Operettszínházban és meghallgatni a rádióban, és ez reményeim szerint csak fokozódhat… :-) !
