Bejelentkezés Regisztráció

Operett, mint színpadi műfaj


3846 Búbánat 2019-02-27 22:37:06 [Válasz erre: 3845 Búbánat 2019-02-27 22:34:45]

Múltidéző

Film Színház Muzsika, 1959. október 2.

Blaha Lujza Színház

Nebáncsvirág (2)

Ez a játékos, sztaniolba és zizzenő selyempapírba csomagolt, pasztellszínű melódiákkal felszalagozott történet nyolcadik évtizede hódít, s miközben egy Merimée-re lassan a feledés pora rakódik, a kortárs Hervé, Meilhac és Milhaud nevet szerez magának, operettjük bejárja Európa színpadait. Mert miféle törvények is döntik el, hogy mi marad az utókorra? Ha Stendhalt halála után nem fedezik fel újra, talán, soha meg sem ismerjük Julien Sorel történetét, s ha azon az 1883-as bemutatón nem olyan fergeteges sikerrel fogadja a közönség Hervé mester Mamzelle Nitouche-át, ki tudja, aratna-e ma is ennyi tapsot?

Ülünk a nézőtéren, s felvillan a gondolat: ez volna hát a lassacskán történelmi időt megérő kitűnő vaudeville — ez a pompás kis hamisgyöngy, amit Párizs, Bécs, Budapest operett-rajongói úgy tisztelnek és becsülnek, mint a valódit? Annyi biztos, hogy a műfaj legjelesebb élő mesterei szerencsés óráikban nyugodtan vállalhatnák a rivális szerepét, ha képesek arra, hogy akár laposka történetüket annyi finom bájjal hintsék meg, mint hintették tele Meilhac és Milhaud, a zárdában nevelkedő, de szerelemre érett Denise kecses történetét.

Ami hatásos a Nebáncsvirágban, az éppen az a kellemes árnyalatú patina, amit évtizedek alatt magára öltött. Igaz, ezt a patinát alaposan megkoptatta a fordító-átdolgozó Zágon István és Darvas Szilárd, s maradt a pikáns naivság helyén naiv pikantéria, lett a pezsgőkönnyű franciás fordulatokból sok-sok ötletes pesti poén. A szerzőnégyes végül is kellemes estét szerez és bonyolult alkotó kapcsolatuknak az az előnye is megvan, hasztalan keressük: melyikük a ludas abban, hogy a második felvonás közepétől a finom játékot egyre ismertebb burleszkfordulatok váltják fel, az alakok zavartalanul elvesztik karakterüket, s a harmadik felvonás végére már mindaz, ami a színpadon történik, vésztjóslóan ismerős és megszokott.

Az operett formai jegyei között azonban az első helyen mégis a zene áll. S miért hagynánk a műfajt az eddigiek hallatán sértődötten és gúnyosan felkacagni: ha nem vette volna észre, én valóban operett vagyok, nem csak egyszerűen librettó.

Hervé muzsikája (Gyulai Gaál János átdolgozása; a zenekar Vincze Ottó vezényletével dicséretesen szólaltatja meg) tele van jókedvű tréfával,    könnyed sziporkákkal, egyszer friss tavasz árad belől, máskor a kicsit émelygős vaníliáscukor íze. Elringató muzsika, mégsincs benne semmi karakterisztikus, kellemes és szórakoztat, de egyetlen dallamát sem őrizzük meg. Leghíresebb betétje a Gránátos-dal, de legyünk őszinték: az operettmuzsika rajongói is inkább e dal szövegére emlékeznek vissza, semmint dallamára. Így hát a siker — mert a Nebáncsvirág a Blaha Lujza Színházban is sikert arat — egy kicsit talán az illúzió diadala. Hiszen évtizedek sikersorozata már fogalom, s az operettkedvelő közönség egy kellemes-muzsikás estén miért kutatná: mi is hát tulajdonképpen a siker titka?

Az előadás gondos munka. Köpeczi- Boócz Lajos díszletei finom cukorkás- dobozzá varázsolják a színpadot, s még a kaszárnyaudvar élesebb színei sem bontják meg ezt a hangulatot, mert a művész egy-egy kedves, groteszk színfolttal az ólomkatonákkal teli játékváracska hangulatát idézi fel. Horváth Tivadar rendezése különösen a játék első részében könnyed és finom, nem hangsúlyoz túl feleslegesen semmit. A második felvonás közepétől — mint a szövegben, az előadásban is — felülkerekednek a harsányabb színek, s a színészek legtöbbször önmagukat ismétlik.

Németh Marika játssza a címszerepet. Éneke ezúttal is nagyon szép. Különösen annak örültünk, hogy alig-alig találkoztunk játékstílusának régebbi édeskésebb színeivel. Humora is természetes, ábrázoló eszközei frissebbek. Ráthonyi Róbert operettszínpadunk egyik legellenállhatatlanabb, legsikeresebb művésze. Celestin-Floridor szerepében az első felvonásban igazán kitűnő. Tele van szellemes fordulatokkal, finom öniróniával. Szerencsétlenségére a figura fokozatosan elszürkül, és a harmadik felvonásra már alig marad játéklehetősége. Ráthonyi ekkor is rokonszenves és mulatságos, de néha már csak ismétli fordulatait. Ezt elkerülendő: lehetne a tehetséges művészt, a közönség kedvencét erősebb önkontrollra kérnünk? Sennyei Verának nem okozott gondot, hogy kitűnő legyen Corinna kurta-furcsa szerepében. Különböző zsánerű művészeket nem kívánunk egymáshoz hasonlítani — de a művészsorsokban sok hasonlóság lehet. Ezért kérdezzük: miért ismételtetik meg vele színházaink Mezey Mária útját? Miért kell Sennyei Verát évekig jelentéktelen szerepekben látnunk, hogy neki való szerepekben majd újra fel kelljen őt fedezni? Kardos Magda érett komédiázókedvvel játszik. Néhol harsány, de azért szellemes Latabár Árpád. Baksay Árpád, Pethes Ferenc, Mindszenthy Magda és a többiek jól illeszkednek az együttes játékába. Ferencz László színigazgatója sikerült,
groteszk portré.

/Sándor Iván/

 


3845 Búbánat 2019-02-27 22:34:45

Múltidéző

Népszava, 1959. október 10.

Nebántsvirág (1)

A Blaha Lujza Színház bemutatója

Ez lenne hát az a híres, nevezetes »Mamzelle Nitouche«, a múlt századi francia operettirodalom gyöngyszeme, amely annyiszor fakasztotta tapsra, könnyre, nevetésre nagyapáinkat — nagyanyáinkról nem is beszélve…? Ez lenne — a műsorfüzet állítása szerint —, a klasszikus operett mintaképe?
Igen, a Nebántsvirággal is valahogy úgy vagyunk, mint egynémely — a Filmmúzeumban látható —, annak idején örökbecsű alkotássá kikiáltott filmmel, évtizedekkel ezelőtt olvasott és most ismét kezünkbe került »könyvszenzációval“, vagy éppen családanyává terebélyesedett első szerelmünkkel. Ha sok-sok év után, a mindent megszépítő múltból ismét elénk toppannak, alig hiszünk a szemünknek; hát ezekért rajongtunk, értük lelkesedtünk annak idején?

De ne legyünk igazságtalanok: ha a mai néző már nem is rajong, lelkesedik Nebántsvirág kisasszonyért, ha érdeklődésétől, gondolatvilágától távol esik a Janus-lelkű zeneszerző, a zordon apácafőnöknő és a szerelemre vágyó zárdanövendékek kedvesen csacska története, kellemes, szórakoztató három órát tölthet el a Blaha Lujza Színház nézőterén. Így hát helyeselhetjük, hogy a Fővárosi Operettszínház kamaraszínpada ezzel az annak idején kirobbanó sikert aratott, jellegzetes francia operettel is bővítette repertoárját.

Azzal a hiedelemmel azonban, hogy a régi színpadi sikereket — az időtállókat és a tiszavirágéletüket egyaránt —csak alapos korszerűsítés után illik műsorra tűzni — nehezen lehet egyetérteni. A gyakorlat azt bizonyítja — mint a Nebánstvirág esetében is —, hogy az átdolgozók többnyire összetévesztik a vékonyabb-vastagabb porréteget a többé-kevésbé nemes patinával s portalanítás címén erőltetett mába
kacsintgatással, aktualizálással, »kritikai sematizmussal« tűzdelik meg — a valóban szükséges átfésülésen túl — a nyersanyaggá degradált eredeti szövegkönyvet.
A Nebántsvirág átdolgozói is nyilván így akarták »kikarikírozni a múlt század végének erkölcseit és embereit« — a műsorfüzetben közzétett ismertetés szerint.
E célból nagymamának maszkírozott narrátorral, játékskatulya formájú kerettel, új szereplőkkel és fordulatokkal »gazdagították« H. Meilhac és A. Mihaud szövegét. A rendező, Horváth Tivadar pedig a zenélődoboz-hangulatú játékot a második felvonásra kabaréízű, harsány bohózattá hangolta át, a megengedettnél bővebb teret hagyva a színészek gátjaszakadt komédiázó kedvének.
Nevettünk így is — mert »muszáj" nevetni — a tántorgó borostömlő-őrmesteren, a lekopaszított kobakú zárdaorgonistán, az elmegyógyászati beutalásra megérett színigazgatón, a felszarvazott őrnagyon és a férfivadító vidéki primadonnán. De mennyivel többet derülnénk — őszintén, szívből jövően —, a túlzott átdolgozástól mentes Nebántsvirágon, a 76 évvel ezelőtti bemutató idejét, hangulatát, stílusát idéző díszleteken, jelmezeken és színészi játékon! Így lenne igazán remek mulatság, jó szórakozás a Nebántsvirág felújítása, így mondana a darab valóban hatásos s egyben mulatságos bírálatot szülőkora, s annak társadalma felett.

Egyedül Hervé zenéje őrizte meg eredeti báját, kedvességét, a múlt századi francia operett utánozhatatlan, édes-pikáns zamatát. Dallamai nem a mai értelemben vett fülbemászó slágerszámok, mégis mily kedvesek a fülnek! Kiváltképp a legegységesebb, legstílusosabb alakítást nyújtó Németh Marika előadásában, kinek játéka, hangja igen sokat fejlődött azóta, hogy utoljára hazai színpadon láttuk.  Rátonyi Róbert többnyire önmagát ismétli a zárdaorgonista kitűnően induló, de később méltatlanul mellőzött szerepében. Részben a rendezés hibájának is tulajdonítható Pethes Ferenc, Latabár Árpád, a máskor oly kitűnő Sennyei Vera és Kardos Magda, főként pedig Ferencz László harsány, zabolátlan játéka. Baksai Árpád kellemes megjelenésű, széphangú színész, de ő sem az a bonviván-típus, akit évek óta hiányolunk operettszínpadjainkról.

/Garai Tamás/


3844 Búbánat 2019-02-26 17:42:51 [Válasz erre: 3843 Búbánat 2019-02-26 17:41:49]

Németh Marika 1964-ben a Magyar Rádió stúdiójában, Mark Twain Egymillió fontos bankjegy című művéből írt Londoni szenzáció című zenés játék felvételekor

- forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Herbert Kawan: Londoni szenzáció (zenés játék) 

A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1964.

Mark Twain „Az egymillió fontos bankjegy” c. regénye nyomán írta Andreas Baner. 
Fordította és rádióra alkalmazta Hunyady József. Versek: Raics István
A zenét rádióra átdolgozta: Balassa P. Tamás.

Vezényel: Hidas Frigyes
Km.: az MRT esztrádzenekara.

Zenei rendező: Ruitner Sándor

 

Papageno.hu -  -2019. február 26.

Németh Marika, a 20. század egyik legnépszerűbb operettprimadonnája

„Az operett műfajában aratott sikert, pedig operáról, Mozartról, Zerlináról, Blondéról ábrándozott az ifjú koloratúrszoprán, akiből a hazai színpadok egyik legismertebb primadonnája lett. Azon kevesek közé tartozott, aki a Csárdáskirálynő Szilviáját és Cecíliáját is alakította.”


3843 Búbánat 2019-02-26 17:41:49

A Dankó Rádió mai operettműsorában („Túl az Óperencián)”  a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya megemlékezett a ma huszonhárom esztendeje elhunyt kiváló  operett-primadonnáról, Németh Marikáról (Pécs, 1925. június 26. – Budapest, 1996. február 26.).  

Két Lehár-operett egy-egy dalának bejátszása idézte meg Németh Marika szépséges énekhangját és alakját:

Lehár Ferenc – Carlo Lombardo – Harsányi Zsolt: Három grácia  - Hélène dala „Szív, óh, szív, tán a mennybolt hív, oly forrón hív, van-e szebb ennél…./ Vigyázz, szomorú szerelmes sose légy! Vigyázz, hogy a délibáb vagy a szív hova hív!...”   (Németh Marika, km. az MRT Szimfonikus zenekara, vezényel: Sebestyén András ) - 1962. július 8-án, a Kossuth Rádióban hangzott el (17.10 – 17.40): „Új Lehár felvételeink” 

Lehár Ferenc – Alfred Maria Willner, Robert Bodanzky -  Gábor Andor: Cigányszerelem: Ilona dala „Messze a nagy erdő, messze száll a felhő, messze megyek édes rózsám, tetőled”(Németh Marika, km. a Budapesti Operettszínház Zenekara)

 


3842 Búbánat 2019-02-20 18:48:29

Kiss-B. Atilla: "Visszaszerezni a régi rangot”

"A műfajnak ma is ott van a helye, ahol a csehovi színháznak, Verdi operáinak vagy a beethoveni szimfóniáknak – mondta Kiss-B. Atilla, az Operettszínház új főigazgatója"

Magyar Hírlap - Sárdy Krisztina – 2019.02.07.

Elfoglalta főigazgatói székét a Budapesti Operettszínházban Kiss-B. Atilla, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes. Első társulati ülése után terveiről kérdeztük: többek közt a nemzetközi operettfesztivál megvalósításáról és új, kortárs magyar musicalekről. Arról is beszélgettünk vele, hogyan segíthet világhírű rendezők meghívása a társulat kreatív energiáinak mozgósításában.

Kiss-B. Atilla: Szükséges a komfortzónából való kilépés, a művészben rejlő kreativitás aktiválása 

– A színházigazgatás mellett számtalan feladata van: tanít, elnökségi tagja a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA), emellett aktív énekművész is. Nem fél, hogy új tisztsége miatt fel kell hagynia valamivel?

– A közéleti és professzionális tevékenységeim összefüggnek, és kiegészítik egymást. Tehát az például, hogy oktatok a Zeneakadémián, mindeközben pedig vezetem a színházat nagyon konstruktív szimbiózis tud lenni olyan értelemben, hogy a saját, illetve a kollégáim diákjai figyelmét is a műfaj felé tudom terelni, ami számukra jövőkép, alternatíva lehet. Továbbá az MMA-s közéleti tevékenységem a színház szempontjából gyümölcsöző együttműködésre ad lehetőséget, hogy a művészeti közéletben hangsúlyt kapjon az operett műfaja és maga az intézmény. 

– Ami a múlt péntek óta működő, új vezetőséget illeti: itt a színházban és más teátrumokban gyakori a főrendező alkalmazása. Önnél jelenleg betöltetlen ez a poszt, miért?

– Az Operettszínház első embere hosszú-hosszú időn át mindig rendező volt, gondoljunk csak Vámos Lászlóra, Szinetár Miklósra, Halasi Imrére vagy Kerényi Miklós Gáborra. Ennek az örökségnek a hatása a mai napig érezhető, bár egy rövid ideje nem így van. Én most azt szeretném, hogy az előadóművész szempontjai kerüljenek előtérbe, a művészeti tevékenységnek való megágyazás legyen elsődleges, hogy itt mindenki jól érezze magát a bőrében és a kreativitása is kibontakozhasson. Ahogy a társulati ülésen is elmondtam, a sokszínűséget próbálom megcélozni, többek közt azzal, hogy nagyszerű hazai és külföldi rendezőket hívok meg, olyanokat, akiket ismerek, akikkel jól dolgoztam, és láttam munkájuk gyümölcsét. A Moshe Leiser-Patrice Caurier rendezőpáros vagy Stephen Medcalf, akik a pályázatomban szerepelnek, és a Metropolitantől a Covent Gardenen és a Scalán át a Staats­-operig a világ legnagyobb házaiban alkottak, nemcsak a nevüket adták hozzá, hanem tényleg kíváncsian-izgatottan várják a közös munkát. Leiser és Caurier áprilisban jönnek megtekinteni a házat, de beszélhetünk Vidnyánszky Attiláról is, aki Csárdáskirálynőt fog rendezni. Silviu Purcăretével is találkoztam, aki a Nemzetiben most próbálja Csehov Meggyeskertjét (a Cseresznyéskert új fordításban – S. K.). Ő, noha életében még nem rendezett operettet, nagy nyitottságot, valamint érdeklődést tanúsít a műfaj, illetve az intézményünk iránt. Kell egyfajta stabilitás, az „akol melege”, a ház biztonsága: ezért jó a társulat. Ám szükséges a komfortzónából való kilépés is, a művészben rejlő kreativitás aktiválása, amire egy vendégrendező kiválóan alkalmas. 

– Az évad végéig még az előző vezetés által összeállított műsor folytatódik. Ősztől melyek azok a jelenlegi repertoár-darabok, amelyeket tervez megőrizni, továbbvinni?

– Mindenképpen fel fogok állítani egy rendszert, egy jól meghatározott elképzelés alapján, amelyről egyelőre még nem szeretnék beszélni, mert nagyon sok tényezőnek kell összeállni ahhoz, hogy megvalósítható legyen. 

– A színház repertoárjának fontos részét képezik a musicalek is. Közülük is elsősorban az új magyar darabok kaptak nagyobb hangsúlyt pályázatában, ahogy az elvárás is volt a fenntartó részéről. Ám a tervezett bemutatók, felújítások közül mintha hiányoznának Lévay Szilveszter olyan, nagy sikerrel játszott darabjai, mint a Mozart vagy az Elisabeth…

– Emögött semmilyen prekoncepció nincs, hiszen semmi sincs még lezárva. Nemrég nálam járt Szarka Tamás, Jávori Ferenc ’Fegyá’-val és Müller Péter Sziámival pár napja beszélgettem, Tolcsvay Lászlóval a héten találkozom – és noha Lévay jelenleg nincs a látószögemben, ez nem azt jelenti, hogy nem is lesz. Azt szeretném, hogy minél több szerző vágyjon arra, hogy a darabját mi mutassuk be, itt az Operettszínházban.

– Szintén pályázatában szerepelt egy nemzetközi operettfesztivál elindítása, némiképp a Nemzeti Színház Madách Nemzetközi Színházi Találkozója (MITEM) mintájára.

– Sokféle fesztivál létezik szerte a világban szerző, stílus, téma vagy más szempontok szerint kialakítva. Adja magát a lehetőség, hogy mi is létrehozzuk a saját fesztiválunkat. Májusban lesz például a Nemzetközi Lehár Ferenc Énekverseny döntője, ahol a zsűri elnöki tisztségét töltöm be, és butaság lenne részemről, ha nem kezdeném el erre a vezérfonalra felfűzni azokat a gyöngyszemeket, amelyeket a verseny eredményeként megtalálunk. Engem alapvetően az foglalkoztat, hogy az operett és a daljáték, egyszóval a zenés színház visszakerüljön a kulturális köztudatban az őt megillető helyre. Ha Puccini megtehette, hogy Lehár Ferencről egyik legnagyobb riválisaként beszélt, ha Kodály Zoltánnak Kálmán Imre évfolyamtársa volt, és együtt voltak jelen a kulturális közéletben (akárcsak Jacobi Viktor és Molnár Ferenc), akkor azt gondolom, hogy az operett műfajának ma is ott a helye, ahol a csehovi színháznak, Verdi operáinak vagy a beethoveni szimfóniának. Az a célom, hogy a műfaj visszanyerje azt a rangját, ami korábban megillette, és a mai napig megilleti.


3841 Búbánat 2019-02-12 17:32:59 [Válasz erre: 124 Búbánat 2005-10-03 10:33:45]

Nagy ritkán kerül operettelőadás, sőt teljes operettfelvétel a Bartók Rádió adásaiba.  Úgy tűnik, a klasszikus angol operettnek jeles képviselője, Sir Arthur Sullivan egyik kedves zeneszerzőjük lehet a rádió zenei szerkesztőségének, hiszen korábban már sugározta az Ivanhoe, a Patiance, A mikádó, Az esküdtszéki tárgyalás c. dalművek stúdiófelvételeit, és most - örömömre - ma megint egy Gilbert - Sullivan-operettet hallgathatunk meg az esti főműsoridőben:

19:00 – 19.30 Prológ

Arthur Sullivan: A gondolások  - A mikrofonnál: László Ferenc
Szerk.: Katona Márta

19:35 – 21.15 Opera

Arthur Sullivan: A gondolások

Kétfelvonásos operett

Szövegét William Schwenk Gilbert írta

Vez.: Malcolm Sargent

Km.: Glyndebourne Fesztivál Kórusa (karig.: Peter Gellhorn), Pro Arte Zenekar

Szereposztás:

Plaza-Toro hercege – Geraint Evans (bariton),
Plaz-Toro hercegnője – Monica Sinclair (kontraalt),
Luiz – Alexander Young (tenor),
Casilda – Edna Graham (szoprán),
Nagy Inkvizítor – Owen Brannigan (basszus),
Marco Palmieri – Richard Lewis (tenor),
Gianetta – Elsie Morison (szoprán),
John Cameron – Giuseppe Palmieri (bariton),
Atnonio – James Milligan (basszbariton),
Francesco – Alexander Young (tenor),
Tessa – Marjorie Thomas (kontraalt),
Fiametta – Stella Hitchens (szoprán),
Giorgio – James Milligan (basszbariton),
Vittoria – Lavinia Renton (szoprán),
Giulia és Inez – Helen Watts (alt).

  EMI Records Ltd - 1961

 

Cselekmény:

Helyszín: Velence, a Piazzetta. Idő: 1750 körül

1. felvonás:

Kér partiképes ifjú gondolást, Marcót és Giuseppét lelkesen köszöntenek a lányok, s egy szembekötősdi során a fiúk meg is fogják a két legkívánatosabbat: Gianettát és Tessát.

A Plaza-Toro hercege és hercegnője leányukkal, Casildával és kísérőjével, egyben szerelmével, Luizzal, gondolás érkeznek meg spanyolországi utazásukról. A herceg elmeséli, hogy a leányát hat hónapos korában odaígérték Barataria gazdag királyának, aki azonban lemondott a rangjáról, hogy metodista prédikátor lehessen. A herceget ugyanakkor elrabolták és Velencébe hozták. Később a királyt megölték. A herceg és a hercegné most azért jöttek, hogy megtalálják a herceget, és hogy a leányuk Barataria királynője lehessen.

Don Alhambra, a nagy inkvizítor elmondja nekik, hogy a herceg most gondolás, míg a nevelőnő, akire a gyermeket bízta, egy bűnöző banda tagja lett. A nőt azonban meg fogják találni, így megtörténhet a gyermek azonosítása.

Míg a gondolások és a lányok szórakoznak, Don Alhambra bejelenti, hogy Marco vagy Giuseppe Barataria királya. Mivel nem tudja, melyik, azt mondja, együtt kell elfoglalniuk Barataria trónját, és társuralkodókként kell kormányozniuk az országot. Ezután elválnak.

2. felvonás

Három hónappal később, a baratariai királyi palotában Marco és Giuseppe két trónon ülnek, együtt uralkodnak. Aztán megjönnek a feleségeik, és tánccal ünnepelnek.  Don Alhambrának nem tetszik a dolog, elmondja nekik, hogy Casildát egyiküknek megkérték, így Gianetta és Tessa szomorúan veszik tudomásul, hogy valamelyikük törvénytelen házasságban él. Izgatottan várják a nevelőnő érkezését, közben a herceg illemtanra oktatja őket. A nevelőnő elmondja, hogy az igazi herceg Luiz, akit ő ravaszul saját fiára cserélt ki. Mindhárom pár boldog.

Megjegyzésem: Ez volt Gilbert és Sullivan páros utolsó közös sikere. Mindkét szerző egészségi állapota megromlott, anyagi vitáik voltak, következő művükből már hiányzott a megszokott ragyogás.


3840 Búbánat 2019-02-11 10:21:54 [Válasz erre: 3839 Búbánat 2019-02-10 17:24:53]

Múltidéző

Muzsika, 1959. augusztus

Nyugtalan boldogság (III.)

Szökőévben egyszer esik nálunk szovjet operett — és még jó, ha legalább egyszer. Közvetlenül a felszabadulás után „koprodukciós szereposztásban" került bemutatásra a mostani Madách Színház színpadán az első: Scserbacsov Dohányon vett kapitány"-ja, maga a Fővárosi Operettszínház csak 1950-ben jelentkezett szovjet operettel — Dunajevszkij: „Szabad szél" —, ezt két év múlva Miljutyin Havasi kürt"-je, majd újabb két esztendő elteltével egy gyengébb mű gyengébb produkciója követte. Ez 1954-ben volt, és most, öt év múltán, ismét szovjet operettbemutatót tartott a Fővárosi Operettszínház.
A darab maga nem újdonság számunkra, hiszen Miljutyin operettjét, a „Nyugtalan boldogság"-ot a „Szibériai rapszódia" című filmből, valamint ennek egy előbbi, nálunk is játszott színpadi verziójából és a rádióban is gyakran hallható zeneszámaiból, már egy évtizede ismeri és szereti a magyar közönség.

Hogy ezúttal mégis újdonságként köszönthetjük ezt a tulajdonképpeni felújítást, az mindenekelőtt a darabot magasan a megszokott operettszínpadi színvonal fölött színre vivő rendező érdeme. Szinetár Miklós az utóbbi évek során a legváltozatosabb műfajokban: társadalmi drámákban, vígoperában, operettben és legelsősorban talán az olyan különböző műfaji elemeket egységbe ötvöző produkcióban, amilyen a mindig problematikus, veszélyes buktatókkal teli „Koldusopera" briliáns rendezése volt, bizonyította be sokoldalú rátermettségét és virtuóz színpadi érzékét. Most ismét megmutatta, hogy még ebben a világszerte vajúdó, se hús, se hal, hibrid kaptafa-műfajban is lehet az adott kereteken belül újat, jót és igényeset alkotni.  Rendezői koncepciója ugyanakkor nemcsak művészi nívó tekintetében emeli az előadást az átlag operettszínvonal fölé, hanem ezen messze túlmenően magát a műfajt, ezt a száz éves léte alatt sémává csontosodott, merev sablont lazítja fel és tágítja ki — amennyire természetesen azt a kötelező tradíciók és stíluskorlátok megengedik — a határterületek, az operettet környező fejlettebb műfajok irányában.
A  „Nyugtalan boldogság" esetében ez az igényesebb hozzáállás a rendező számára nemcsak egyszerűen alkalom és lehetőség, hanem szinte szükségszerűség is volt, lévén a darab központi problémája a szokványos operett-konfliktusoknál sokkalta súlyosabb horderejű. A fasiszták elleni harcokban kezén megsebesülő, ezáltal hivatásától és élete egyetlen értelmétől megfosztott zongoraművész figurája tragikusan tipikus jelenség volt a Szovjetunióban a Nagy Honvédő Háborút követő években: hasonló témát dolgozott fel többek közt Polevoj Egy igaz ember"-e is. (Balasov kapitány alakjának egyébként másfélszáz évvel korábbi zenetörténeti ősét is ismerjük Rodolphe Kreutzer, a nagy francia hegedűművész személyében, akinek nem kisebb komponista, mint Beethoven ajánlott volt szonátát, és aki szédületes virtuóz-karrier tetőfokán karját törve, élete hátralevő részében karmesterként és zeneszerzőként szolgálta tovább a muzsika múzsáját.)

Raszkov és Tippot librettója (Kállai István fordításában és Romhányi József versszövegeivel) a probléma súlyával adekvát módon és erős drámai igénnyel dolgozza fel a céljátvesztett, majd népe közt és segítségével ismét magára találó szovjetember történetét. Miljutyin jólismert zenéjének áradó dallambősége, finom harmonizálása és ízléses hangszerelése (ezúttal Bródy Tamás átdolgozásában és vezényletével) újra meg újra elgyönyörködteti a hallgatót. Fülöp Zoltán díszletei, Márk Tivadar jelmezei szépek. Ács József, Bogár Richárd, Lehrner Gusztáv és Tausz Lajos koreográfiái temperamentumosak és helyenként csaknem költőiek.

A rendező gondos és értő keze egységes játékstílust varázsolt a komplex — énekestáncos-színészi — műfaj bonyolult labirintusába. A szereplők hosszú sorából elsősorban a darab három főhősét, Sárdy Jánost, illetve Borvető Jánost, Petress Zsuzsát, illetve Gyenes Magdát és Zentay Annát kell kiemelnünk zeneileg és színészileg egyaránt kielégítő alakításaiért. Mellettük a kisebb és nagyobb epizódszerepekben harmonikusan illeszkedik az előadás hangulatába Fónay Márta, Szabó Ernő, Keleti László, Hadics László, Bánffy György, Homm Pál, Petrik József és a darab tucatnyi többi szereplője, s jó munkát végez, az alaposan igénybevett három csoport: a zene-, az ének- és a tánckar is.

(Liebner János)

 

A Magyar Rádió kétszer is elkészítette az operett rádióváltozatát:

Jurij Miljutyin – Vajda István – Romhányi József: Nyugtalan boldogság (1951. március 20., Kossuth Rádió 20.15 - ) 

Szereposztás:

Andrej Balasov, kapitány, zeneszerző — Básti Lajos;

Natasa Malinyina, énekesnő — Tolnay Klári,

Burmák, sofőr — Görbe János;

Tanja, tizedes — Petress Zsuzsa;

Kornyej Nyefjedovics, teavendéglő üzletvezetője — Tompa Sándor;

Kapitolina, alkalmazott a hideg-büffében — Pogány Margit;

Igonyin professzor — Somlay Artúr;

Nazar, altiszt — Gózon Gyula;

Borisz Aljenics, zongoraművész — Rátonyi Róbert;

Tomakurov, karmester — Rozsos István;

Matróz — Csákányi LÁszló;

Dunja — Lórán Lenke;

Parasztember — Bihari József;

Ácsmester — Maklári János;

Tüzér — Kozák László;

Asszonyság — Völcsei Rózsi;

Szenyka, Burmak segédje — Petrik József;

Pável, hadnagy — Joó László;

I. felderítő — Velenczei István;

II. felderítő — Gárdai Lajos;

Női hang — Pálfalvi Éva.

Közreműködik: Gyurkovics Mária, Nagypál László és Déry Pál (ének).

  • most ideírom a második stúdiófelvétel részletes szereposztását is:

Jurij Szergejevics Miljutyin (1903 - 1968): Nyugtalan boldogság  

Rádió Dalszínháza bemutatója: 1959. január 1. , Kossuth adó, 19.10 - 22.00
Operett három felvonásban

Miljutyin nagyoperettjének szövegkönyve a Szibériai rapszódia c. film alapján készült. 

Szövegkönyv, versek: Raszkov és Tyipot

Vajda István írta a magyar rádióváltozatot. 
Romhányi József írta a dalszövegeket.

Zenéjét átdolgozta Bródy Tamás

Km.: a Magyar Állami Operaház zenekara és az MRT énekkara
Vezényel: Bródy Tamás

Zenei rendező: Ruitner Sándor
Rendező: Cserés Miklós dr.

A darabot két szereposztásban, operett és prózai színészek előadásában mutatták be. Ezenkívül 200 statiszta mozgott a mikrofon előtt.

Szereposztás:
Andrej Balasov, zeneszerző; kapitány – Melis György (Básti Lajos)
Natasa Malinyina, énekesnő – HÁZY ERZSÉBET (Váradi Hédi)
Iganyin professzor – Ajtay Andor
Nazár, a konzervatórium portása – Gózon Gyula
Borisz Aljenyics, zongoraművész – Viktor Gedeon
Jakov Burmak, gépkocsivezető – Bilicsi Tivadar
Nyefjedovics, a teaház üzletvezetője – Fekete Pál
Tánya, a leánya - Zentay Anna
Szenyka, a teaház vezetőjének segédje – Külkey László
Kapitolina, a hidegbüfé alkalmazottja – Kiss Manyi
Tomakurov, karmester – Tekeres Sándor
Dunyja – Erdei Irén
Asszonyság – Völcsey Rózsi
Parasztember – Solti Bertalan
Ácsmester – Csák István
Petyka, tüzér – Szabó Gyula
Pável, hadnagy – Dégi István
Felderítők – Szalai Károly, Velenczey istván
Futár – Zsudi József

Bemondónő: Vámos Ilona


3839 Búbánat 2019-02-10 17:24:53

Múltidéző

  • Magyar Nemzet, 1959. május 27.

A Nyugtalan boldogság az Operettszínházban (I.) 

Miljutyin muzsikája ismerős dallamként csendül fel. Nemcsak a rádióból és a hanglemezekről ismerős, játszották már Budapesten ezt az operettjét néhány évvel ezelőtt. Akkor Szibériai rapszódia címen aratott sikert. Hosszú idő telt már el az operett első bemutatója óta, de akaratlanul is kínálkozik az összehasonlítás: melyik volt jobb a két előadás közül. A Szibériai rapszódia izgalmasabb, pergőbb volt. A mostani bemutatónál a nagyobb színház által nyújtott lehetőséget nem használták ki, s az előadás eléggé vontatott.

A mese tipikus operett-történet. Balasov zongoraművész növendék háborúba vonul, Berlin ostrománál megsebesül, búcsút mond a zongorának. Szakít Natasával is, hazamegy szülőföldjére, beáll egy teaházba harmonikásnak. Az operett szokásos receptje szerint félreértések következnek ezután, majd a boldog vég: szerzeménye, a Szibériai rapszódia első díjat nyer egy zeneműpályázaton. A siker után mindenki    megtalálja a párját és a boldogságot.

A szövegkönyvet (Kállai István fordítása) néhány látványos revüszám egészíti ki. Különösen nagy sikert aratott az első felvonás végén beiktatott táncjelenet a hajó fedélzetén.

A zene a szövegkönyv és az előadás néhány fogyatékosságáért bőségesen kárpótol. Miljutyin muzsikája Bródy Tamás zenei átdolgozásában szép és élvezetes estévé avatta ezt az előadást. Romhányi József versei nem mindig tükrözik a muzsika hangulatát.

Balasov zongoraművészt, aki Szibériába bujdosik nyugtalan szerelme elől, Sárdy János alakítja első szereposztásban. Hangja, temperamentuma, játéka összhangban van a nagyszerű muzsikával. Forró sikere van Petress Zsuzsának is, aki mértéktartó játékával és bájos, meleg hangával élő figurát teremtett Natasa alakjából. Zentay Anna Tánjája, Keleti László Nazarja, Szabó Ernő Nyikiforja és Fónay Márta Kapitolinája volt még említésre méltó alakítás.

Szinetár Miklós rendezői elképzelése nem tudta eléggé meggyorsítani az ütemet, pergővé tenni az előadást.

(i. s.)

 

  • Népszava, 1959. május 27.

Nyugtalan boldogság a Fővárosi Operettszínházban (II.)

Tulajdonképpen nem bemutatóról számolunk be az alábbiakban. Miljutyin nagy operettje, a »Nyugtalan boldogság«, amelyet május 22-én a Fővárosi Operettszínház hozott színpadra, részben korábbi hazai színpadra állításból, részben az emlékezetes »Szibériai rapszódia« című filmből, muzsikája pedig mindenekelőtt a hazai és külföldi rádiókból százezrek előtt ismeretes.
Mégis sok tekintetben merőben új az, ami operettszínházunk színpadán megjelenik s méltán tart számot meleg üdvözlésre. Miljutyin szép operettmuzsikájának elemzése ezúttal bizonyára nem elsőrendű feladatunk. Hogy - nem újdonságként - egyet és mást mégis elismétlünk róla, az csak a mostani bemutatás szellemének, sikerült légkörének, helyes arányai eltalálásának igazolásául történik.

Miljutyin dallamgazdag muzsikája sokat őriz elidegeníthetetlenül a klasszikus és legjobb századelejei operettzene örökségéből, ugyanakkor népi jellegű. Nemes és művészileg tiszta szándékú idomulás ez a muzsika a könnyűzene iránt fogékony tömegek rangos, figyelmét kívánó igényeihez.

A jó zene tartalmas, szép, a szokásos operettlibrettót színvonalban összehasonlíthatatlanul meghaladó mese keretében fejeződik ki. A zene és a szöveg kölcsönös hatásban - természetesen a műfajnak megfelelő módon és formában - közli ebben az operettben a szokásos operett-formákon túlnövő mondanivalóját.
Hol lehet itt tévedni, botlani a színpadra állításnál? Szokás szerint két végletben. Ha a zenei (és tánc-) irányítás s a rendezés a magasabb rendű művészi hatásokkal, gondolatokkal találkozva megfeledkezik arról, hogy mégis csak derűs, zenés, dalos, játékos operett az anyag, amellyel dolga van. A másik: ha még operett nyelven kimondva is fél bármiféle magvasabb mondanivalótól s operett-effektusok, ötletek és túlzások halmozásával oly mértékben oldja s helytelen elképzelése szerint »színezi« az anyagot, hogy mindezzel végül is eredetiségétől, valóságától, új, eddig nem ismert ízétől fosztja meg.
A Fővárosi Operettszínház előadása az új és bevált hatások szerencsés ötvözésével a jelenetek túlnyomó többségében kitűnően találja meg a helyes arányokat, bebizonyítva: íme, igen is lehet kellemesen szórakoztatni, jóízű nevetést kelteni olcsó eszközök nélkül — sőt csakis így lehet. Tartalmasabb és szórakoztatóbb könnyűműfajú előadás nem sok folyt le még e színház falai között. Mindez Miljutyin zenéje, Raszkov és Tippot szövegkönyve mellett a tehetségét ismét bizonyító Szinetár Miklós rendezését is dicséri. A jellegzetes operetthatásokat finomabb vígjáték- és drámai-effektusokkal vegyíti, ezzel ízt, levegőt s külön jó tempót ad az előadásnak.

A kórus (karigazgató Virány László) és a zenekar a muzsikát átdolgozó Bródy Tamás vezényletével jól szerepelt. A kiváló karmester tempóiról, ritmusának tüzéről azonban nem nyilatkozhatunk fenntartás nélkül. Kállai István fordítása, Romhányi József versei jók.

Tetszettek az operaházi vendég, Fülöp Zoltán és Márk Tivadar díszleteit és jelmezei is.

A koreográfusok: Ács József, Török Richárd, Kerner Gusztáv és Tausz Lajos munkájáról vegyes véleményünk alakult ki. Nem hivatásos táncosokra, hanem operett-színészekre tervezett táncaik valóságos kis remekművek a maguk nemében. így például Andrej és Tánya második felvonásbeli intim táncocskája ízlésével és eredetiségével valami merőben új és örvendetes az operettszínpadon. A nem rossz értelemben revüs betéttáncokban és a nagy zárókép táncaiban azonban sok az »üres járat«, a fáradt utánzás.

A hatalmas szereplőlistából nem is annyira néhány nevet, mint néhány örvendetes, vagy éppen ellentétes tényt említhetünk. Nagyon örülünk, hogy a szép hangú Petress Zsuzsánál újból tapasztalható színészi fejlődés. Hadics Lászlónál ugyanezt figyelheti meg a közönség. Fónay Mártát mindig újból felfedezzük és megszeretjük az operettszínpadon is. Szabó Ernő szinte minden szerepben jelentős színész - ezúttal azonban sajnálatos és érthetetlen monoton modorosság zavar a játékában. Keleti László alakítását ugyancsak hangosság és modorosság rontja. Thury Éva gesztusaiban szegletesség és merevség zavar. Kedves színfolt a vendég Petrik József Szenykája. Énekben a kulturált Zentai Anna és a megérdemelt sikert arató Sárdy János tetszett legjobban. A többi szereplők, a szólótáncosok és a tánckar tagjai jelentős, jó szereplői a sikeres előadásnak.

(Rajk András)


3838 Búbánat 2019-02-09 09:07:02 [Válasz erre: 3837 Búbánat 2019-02-08 22:27:46]

Múltidéző

  • Szabad Nép, 1951. június 9.

HAVASI KÜRT

Miljutyin-operett bemutatója az Operettszínházban (II.)

A „Havasi kürt" értékes alkotása a témájában is, zenéjében is megújult mai operettnek. Cselekménye Kárpát-Ukrajna népének, a szovjet népek nagy családja legfiatalabb tagjának életéről beszél. Azokról az első hónapokról, amikor a Verhovina lakói a felszabadulás után elindultak a „28 évvel idősebb testvér” tapasztalt vezetésével a szocializmus útján. Egyszerű emberek: hegyi pásztorok, fadöntögető szegény parasztok — a dolgozó nép a hőse a játéknak. Szívükben a szabadság forró szeretetével, de agyukban még a múlt gondolkodásának maradványaival.

A történet azt mondja el, hogy a kis kárpát-ukrajnai falu ifjúsága hogyan veszi fel a harcot az elmaradottság ellen, hogyan alakítja át a természetet, s létesít kollektív kertgazdaságot a Verhovina lejtőin. „Kemény harc ez. Harc a természet és az emberi természet ellen. Harc a föld és az elmaradt lelkek meghódításáért... Sok csatát kell megvívnotok a végső győzelemig ..." — mondja e harcról
Alekszej Szomov őrmester, aki annakidején részt vett a falu felszabadításában, s most leszerelése után meglátogatja. Alekszej s a falu lelkes, harcos-fiatal tanítónője áll az élére a felemelkedésért vívott küzdelemnek. Nem könnyű a dolguk, mert a természet erői mellett le kell győzniük a múlt rossz szellemeit, visszajáró árnyait, a kulák, a volt urasági intéző mesterkedéseit. Az egész operettből a nehézségeken diadalmaskodó nép ereje, harci elszántsága, egészséges derűje, felszabadult életének jóízű humora árad. Annak a dolgozó népnek a hangja, amelynek új élete építése során egyre több oka van a vidám dalolásra, a magabiztos táncra.

Ez az első nálunk bemutatott szovjet operett, amely a szovjet nép életéből veszi témáját, a ma kérdéseit tárgyalja. Massz és Cservinszkij, az operett írói kedves, népi gyökerű, meleg hangulatú mesét alkottak. Kár, hogy a történet cselekményét kissé eseménytelenül, kevés fordulattal bonyolítják.

Az operett zenéje az eddig megismert szovjet operettek (Dohányon vett kapitány, Szabad szél) mellett is kitűnik és a magyar operettirodalom számára is példamutató abban, hogy mennyire mélyen a népben, a népdalban gyökerezik. Miljutyin, Sztálin-díjas zeneszerző a népdal élő forrásából merített, a népi tánc színes ritmusvilágából vett alapanyagot. Ez a komponálásmód azonban nem a népzene egyszerű átültetését jelenti, hanem művészi feldolgozását, továbbfejlesztését. Jellemző példa erre az I. felvonás leánykérés-jelenete, amelyben néhány szép népi dallamot ölelkeztet, bont fel, terebélyesít ki a szólisták, az osztott kórus és a zenekar hangján, szinte kantátaméretűvé. A dallamok közül az egyik, a „Hallod-e te nagyapó” kezdetű beillenék magyar népdalnak is, bizonyítva a szomszéd népek zenéjének egymásra hatását.

Miljutyin a „Havasi kürt”-tel nemcsak hangjában, formájában is szakított a régi operettek zenei sémáival, a „parádés” primadonna-belépők, a „hatásos” bonvivándalok receptjeivel (egyúttal eltűntek operettjéből a műfaj régi szerep-sablonjai is). Annál több kettős csendül fel művében és főként — kórus.

Az énekkar rendkívül nagyigényű (helyenként operai méretű) szerepeltetése a Havasi kürt egyik legegyénibb sajátossága. A kórus itt már nem statisztája, hanem valóban cselekvő részese az előadásnak, nem „színpadi tömeg”, hanem a nép méltó zenei megszemélyesítője. Az énekkart tehát a szerző nemcsak a záróképekben alkalmazza, hanem szinte minden hangsúlyozottabb részben. És mindig úgy, hogy a főszereplők szólójához kapcsolva fejleszti, szélesíti, viszi tovább a színpadi helyzetet a kórus többszólamú énekével, ilyen mindjárt az I. felvonás nagyszabásúan felépített kórusrésze, a szovjet katona érkezésekor, s később a násznagylátogatás szólóénekkel, népi tánccal egybefonódó színpompás jelenete. Ugyancsak hatásos zenei csúcspont a II. felvonásban: Alekszej Szomov, a nagy szovjet hazáról beszél, s elbeszélése a kórus énekébe torkollik, ilyen a III. felvonásban Vaszilina - Alekszej duettje, az ebből kifejlesztett sextett és kórusfinálé.
Az énekkarnak ez a bőséges szerepeltetése nem jelenti azt, hogy Miljutyin a nagyigényű kórusok kedvéért kevésbé alkalmazná a műfajt jellemző kisebb zenei formákat, őszinte lírájú áriák, dalok (Vaszilina III. felvonásbeli „Felhőfedte égen .. .’’- áriája) és kettősök (Alekszej - Vaszilina „Van földem ...” kezdetű duettje, Oleszja, Nikola, s a többiek vidám kettősei) szinte egymást érik. A szerzőnek éppen az a nagy érdeme,
hogy a zenéjében az igényesség tökéletes összhangban van az operettszínpad „könnyűzene” követelményeivel. Muzsikája melegen áradó dallamossággal, egyszerűséggel, szívhezszóló közvetlenséggel csendül meg: a hallgató kacagva, szórakozva komoly zenekultúrát kap.

A magasszínvonalú előadással az Operettszínház kétéves eredményes munkája jelentős állomásához érkezett. Nádasdy Kálmán és Apáthi Imre rendezése, s Várady László karnagy zenei vezetése végig eredményesen biztosította a komoly mondanivaló és a könnyed kifejezés összhangját. Az előadás ízléses és művészi stílusa példát mutat, hogyan lehet a jókedvű tréfa, a könnyed vidámság hangján is tartalmasán szórakoztatni. Igen jól ragadta meg a rendezés a környezet nemzeti sajátosságait is, viszont hibája, hogy itt-ott teret enged néhány művészünk — bár kétségtelenül mulatságos, de az előadás egységéből kirívó — egyénieskedésének.

Az előadás zenei színvonala is méltó a műhöz. Az énekkar kis létszáma ellenére is, kitűnően oldja meg szokatlanul nagy feladatát. Lendületesen, tisztán énekel, s zenei pontossága a kényes, osztott szólamokban is példás. A zenekar szintén igen jó együttes, de nem gondol mindig színpadi társaira: kissé „vastagon” játszik, s ezzel sokszor elfödi az énekszólamokat. A tánckar előadásról előadásra fejlődik. Olyan igényes táncot, mint a II. felvonás nagy táncjelenete, még az évad elején is aligha tudott volna bemutatni. És igen jelentős fejlődésről, művészete gazdagodásáról, elmélyüléséről ad számot Roboz Ágnes koreográfiája. Nagyon ízesek, ötletesek a kettősei, a II. felvonás önálló táncbetétje pedig egészen új utat jár. A színes táncok, a szép térformák gazdag változatossága, kitűnően tükrözi a cselekmény hangulatát.

A főszerepek egy részét kettős szereposztásban tanulták be a színház fiatal művészei. Alekszejt, a Szovjet Hadsereg őrmesterét Homm Pál és Palócz László játssza. Homm a szovjet katona bátorságát, határozottságát, nyíltságát emeli ki az alakításában. E tekintetben nagyon meggyőző; de nem eléggé tükrözi Alekszej egyik alapvető jellemvonását: a meleg kedélyt. Még a szerelmi jelenetekben sem hevíti át játékát igazán az érzelmek áradása. Palócz Alekszej-ének a jókedv, a derű az alaphangja. Szépen énekel, s alakítása az előadások során bizonnyal tovább mélyül majd. Vaszilina, a lelkes tanítónő szerepében Komlóssy Teréz és Németh Marika mutatkozott be. Az értékes hangú Komlóssy Teréznek ez az első főszerepe. Érthető, hogy színészi játéka még nem elég felszabadult, de így is igen rokonszenves vonásokkal rajzolja meg az eszes, erősakaratú, kezdeményező, mindig élénk, kedves leányalakot. Németh Marika rutinosabb alakításával, komoly lépésekkel jutott előbbre az egyszerűbb kifejezés felé, de még nem mentes eléggé bizonyos „bevált” operett-sablonoktól. Zentay Anna egészséges derűvel, jóízű játékkal formálja meg az oktalanul féltékeny, ki-kirobbanó, majd megbékülő Oleszja alakját. Nagyon jól énekel és ügyesen táncol is. Szereplőtársát, a siheder Mikolát, Bikádi György és Szentessy Zoltán játssza. Bikádi már az „Aranycsillag” előadásán feltűnt egyéni humorával, szívbőljövő vidámságával Ezúttal is jókedvtől, lendülettől duzzadó, ízes népi alakot formál szerepéből. Szentessy kellemes tenorhangjával tűnik ki.
A legtöbb mulatságos percet Latabár Kálmán szerzi a nézőknek. A gróf volt intézőjének alakját játssza. Nem könnyű a helyzete: komikus-szerepben kell jellemeznie a népnyúzó, csaló grófi intézőt, s azt a letűnt, pusztulásra érett világot, amely az ilyen grófi intézők mögött állt. Fanyar, groteszk humorával különösen a harmadik felvonásban, a kincsnek vélt, de szemétté vált értékpapírok megtalálásánál rajzolja meg erőteljes drámai színekkel az alakot Hibája azonban az alakításának, hogy néha a szövegbe, s az alak jelleméhez egyáltalán nem illő „pesties bemondásokkal” toldja meg a szerepét. Honthy Hanna „vígözvegy” parasztasszonyt játszik, s a számára szokatlan szerepben sikerült gúnyképet formál az egykori grófi cseléd grófnőt-utánzó figurájából. Apáthi Imre az öreg hegyiparaszt alakjában kitűnően érzékelteti, hogyan eszmél öntudatra a sokévtizedes elnyomásban élt ember. Keleti László találó vonásokkal és kitűnő maszkkal jellemzi a múltat visszaváró kulákot. Emberábrázolásának elmélyülését dicséri, hogy bár a szerepben sok a komikus vonás, mégis gyűlöletessé tudja tenni az alakot.

A három színpadképet Fülöp Zoltán tervezte. Égbetörő havasi hegyormokat, sudár fenyőkkel, fénnyel, örömmel átitatott, csodaszép verhovinai tájat hozott a színpadra; a Márk Tivadar-tervezte jelmezek szintén hatásosan szolgálják a darab hangulatát.

 /Lózsy János/

 

Rádiófelvétel készült az operett részleteiből az ötvenes évek közepén: 

Jurij Miljutyin: Havasi kürt

Km.: Osváth Júlia, Szilvássy Margit, Zentay Anna, Fekete Pál, Maleczky Oszkár, Melis György, Rátonyi Róbert, Szabó Miklós, valamint a Fővárosi Operettszínház zenekara és énekkara.

Vezényel: Várady László


3837 Búbánat 2019-02-08 22:27:46

Múltidézés

  • Népszava, 1951. június 1.

HAVASI KÜRT

A Fővárosi Operettszínház bemutatója (I.) 

Operettszínházunk célja a magyar szocialista operettművészet megteremtése. Az út, amelyen a színház elindult, biztosíték arra, hogy jó irányban halad: haladó, klasszikus operetthagyományokat újított fel, bemutatta a legjobb szovjet operetteket és komoly kísérleteket tett az új magyar operett megteremtése érdekében.
Ennek a kétéves, céltudatos munkának a betetőzését, és egyben új, hatalmas távlatok nyitását jelenti a »Havasi kürt« bemutatója.

Az operett meséje igen egyszerű. Kárpátalja lakói a felszabadulás után a Szovjetunió polgárai lettek, de még huszonnyolc év távolság választja el őket a többi szovjet emberektől. A kis falu, ahol a darab játszódik, valamennyi lakójával együtt, még elég idegenül érzi magát az új világban, amikor egy leszerelt szovjet őrmester — Alekszej Szomov — jön hozzájuk látogatóba. Az ő csapata szabadította fel a falut a Nagy Honvédő Háború idején és most eljött megnézni, mihez kezdett a nép a szabadsággal. Azt tapasztalja, hogy bizony nem mennek még a dolgok a legjobban. Sok még az emberekben a múlt maradványa, azonkívül az ellenség is dolgozik.

Alekszej munkához lát: újra harcolni kezd, az új világért. Most azonban nem fegyverrel harcol, hanem a szó és a példa meggyőző erejével. Harcához rögtön talál szövetségeseket, különösen a fiatalok között. Leghűbb szövetségese Vaszilina, a falu tanítónője, aki már eddig is fáradhatatlanul küzdött azért, hogy minél hamarább eltűnjön az a huszonnyolc év távolság, amellyel Kárpátalja népe elmaradt a Szovjetunió többi népe mögött.
Alekszej és Vaszilina felismerik, hogy a múlt maradványai ellen folyó küzdelem éppolyan harc, mint az, amelyet a fasiszták ellen vívtak. Ezért megfúvatják a havasi kürtöt, amelynek riadója a fasiszták ellen is harcba szólította a népet. A havasi kürt hangja most is hatásos: az emberek megmozdulnak, harcba indulnak, olyan harcba, amelyről tudjuk, hogy diadallal fog végződni.

A darab hősei ebben a diadalmas harcban válnak igazán szabad, igazán boldog szovjet emberekké — álmaik, vágyaik csak ebben az új életben válhatnak valósággá és szerelmük is csak most lehet boldog.

Az egyszerű mesét Miljutyin gyönyörűen áradó, dallamos népi muzsikája varázsolja csodálatosan gazdaggá. Szebbnél szebb kórusok, lírai és vidám kettősök egész sora váltakozik a drámaian megkomponált finálékkal. A második felvonás hatalmas balettzenéje a népi táncmuzsika kiapadhatatlan forrásaiból meríti témáit. A zeneszámoknak ezt a változatos sorát a havasi kürt sűrűn visszatérő, gyönyörű motívuma foglalja mintegy keretbe, szinte hangsúlyozva az egész muzsika egységét.

Igényességét tekintve a zene operai igényű, ugyanakkor azonban egy pillanatig sem tűnnek el az operett műfaji jellegzetességei, és egy pillanatig sem veszít a muzsika — az operettben döntő fontosságú — könnyedségéből.

Az Operettszínház előadása minden tekintetben méltó a műhöz. A rendezők - Nádasdy Kálmán és Apáthy Imre - magyar operettszínpadon eddig ismeretlen, új világot, új stílust tudtak teremteni. A színpadról üde, egészséges jókedv árad, az új, szabad élet boldog jókedve, amely magával ragadja a közönséget, — ez pedig az operettművészet legfőbb célja.

A szöveget és a zenét az előadás úgy foglalja szerves egységbe, hogy a zene mindvégig a cselekmény és a jellemek fejlődésének szolgálatában áll. A csoportos személyzet, a kórus és a statisztéria nem jellegtelen színpadi tömeg, hanem egységes, egycélú, amelynek azonban minden egyes tagja külön egyéniség. Annál is inkább fontos ez, mert ebben a darabban a tulajdonképpeni főszereplő a nép. A falu új élet felé induló népének igaz és élethű ábrázolása — a rendezésen kívül — természetesen a csoportos személyzet minden egyes tagjának is érdeme. Valamennyi tömegjelenet gyönyörű, látványos kép, közülük nem egy festő ecsetjére méltó, például — hogy csak a legszebbet említsük — a második felvonás vége, amikor Alekszej mesél a leányoknak a Szovjetunióról.

A »Havasi kürt« előadása nagy feladatot rótt a színház valamennyi művészére. Először nyílt alkalom magyar operettszínpadon szovjet emberek ábrázolására. Az előadás ebből a szempontból is igen nagy jelentőségű.
Alekszejt, a leszerelt szovjet katonát — kettős szereposztásban — Homm Pál és Palócz László játsszák. Homm Pál a szovjet ember bátorságát, határozottságát, céltudatosságát hangsúlyozza, szerelme, szenvedélye is egyszerűbb, mélyebb, ezért igazabb. Hiányzik azonban belőle a szovjet emberek derűje és ezért az alakítás egy kissé száraznak hat. Palócz László viszont a hős derűjéből indult ki, ezért játéka vidám, jókedvű, azonban nem eléggé mély. Az alakítás hiányosságait sok helyen ellensúlyozza gyönyörű éneke.
Vaszilinát — a darab hősnőjét — szintén kettős szereposztásban, Komlóssy Teréz és Németh Marika játsszák. Komlóssy Teréz új jelenség a magyar operettszínpadon: gyönyörűen csengő hangjával, megjelenésével és, igen gyakran játékával is hitelesen tudja ábrázolni a bátor, okos és szerelmes szovjet leányt. Németh Marika puha és kissé édeskés a szerepben, az énekét is fakóbbá teszi. Ezzel az alakításával azonban ő is nagy lépést tett előre az emberábrázolás területén.
Paraszját, a negyedszer is eladósorban levő vidám parasztasszonyt Honthy Hanna alakítja. Rengeteg humorral játszik, azonban egy kissé még idegenül mozog a számára új szerepkörben és nem elég bátran használja ki a szerep adta lehetőségeket. Alakításában mégis sok az erő és szívesen látjuk ebben a szerepében is.
Oleszját Zentay Anna játssza. Vidámságával, a féltékenység jó ábrázolásával, ragyogó énektudásával és táncával, maradéktalanul jó alakítást nyújt. Oleszja szerelme, akire mindig ok nélkül féltékeny: Mikola. (Kettős szereposztásban Bikády György és Szentessy Zoltán.) Mindketten jók a szerepben. Bikády sokkal vidámabb, ízesebb, népibb, Szentessy
azonban szebben énekel. Atanázt, az öreg, jószándékú, de elmaradott parasztot Apáthy Imre játssza — mély, igaz, realista eszközökkel. Alakítása az előadás legjobb színészi teljesítménye.
Szándékosan hagytuk a végére az ellenség alakítóit: Latabár Kálmánt (Bogdán Szuszik, a gróf volt intézője) és Keleti Lászlót (Filimon Kruppa kulák). Latabár, különösen a harmadik felvonásban, az emberábrázolás legmélyebb eszközeivel mutatja meg a talaját vesztett reakció végső haláltáncát. Alakítása azonban nem éri el a kitűzött célt, mert noha nyílt ellenséget játszik, a közönség nem tudja igazán gyűlölni. Annyira szeretik ugyanis Latabárt, hogy sokszor elfeledteti Bogdán Szuszik gyűlöletes figuráját. Meg kell még említeni azonban azt, hogy legutolsó szerepe óta Latabár játéka nagyon sokban nemesedett, sallang mentesebb lett, anélkül, hogy ez zseniális karikírozó- képességének rovására ment volna. Keleti László igen helyesen undorítóvá és gyűlöletessé teszi a kulák figuráját. Nála is a kifejezési eszközök nemesedése jellemzi az alakítást. Kitűnő a maszkja, már önmagában is vélemény az alakról, amelyet megelevenít.

Utoljára, de nem utolsósorban, szólunk a táncokról. (Roboz Ágnes koreográfiái.) Valamennyi párostánc kitűnő, a második felvonásbeli nagy táncjelenet azonban egészen új távlatokat nyit a táncnak a magyar operettszínpadon. Változatos, ragyogóan felépített kompozíciója, térformái, motívumgazdagsága — mind méltán vívják ki a közönség elismerését. Meg kell itt jegyezni, és ez dicséretére válik mind a koreográfusnak, mind pedig a kitűnő táncegyüttesnek és a szólistáknak, hogy szemmel láthatóan s igen sokat tanultak a Mojszejev-együttestől és ezt alkotó módon tudták felhasználni munkájukban.

Az előadást Fülöp Zoltán szép, reális és mégis meseszerű díszletei és Márk Tivadar gyönyörű, színpompás népi jelmezei foglalják méltó képzőművészeti keretbe.

Mindent összevetve, az előadás igen nemesítő szórakozást, élményt jelent.

/Katona Ferenc/

 


3836 Edmond Dantes 2019-02-08 14:52:11

A teljes HVG-interjú Apáti Bencével itt olvasható el.


3835 Edmond Dantes 2019-02-08 14:49:12 [Válasz erre: 3832 joska141 2019-02-07 12:41:57]

"30 éve ugyanazon a politikai oldalon állok". Az interjú bevezetőjében magyarázatot kapunk erre: "Édesapja Apáti Miklós költő, író, az Új Magyarország és a Napi Magyarország című jobboldali lapok újságírója volt, tőle „örökölte” politikai nézeteit." Idézet vége.

A tisztesség és a teljesség kedvéért álljon itt Apáti Miklós wikipédia-életrajza:

Életpályája

Budapesten született Latyák János és Tóth Mária fiaként, 1944július 5-én. 1962-1970 között vegyésztechnikusként dolgozott, majd 1970-től a Hírlapkiadó Vállalat újságírója lett. 1972-ben elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika-filozófia szakát. 1973–1991 között a Film Színház Muzsika rovatvezetője és a Kis Újság munkatársa volt, majd 1991–1997 között az Új Magyarországnál tevékenykedett, 1994–1997 között ugyanitt stratégiai igazgató, 1997-ben a lap főszerkesztő-helyettese volt. 1997–1998 között a Napi Magyarország főszerkesztő-helyettese lett. 2000–2001 között a Greger-Delacroix Kiadó szerkesztőjeként tevékenykedett. Nyugdíjazás előtti utolsó munkahelye a Magyar Hírlap volt.


3834 Edmond Dantes 2019-02-08 14:39:33 [Válasz erre: 3832 joska141 2019-02-07 12:41:57]

"Én egy színházi tár vezetője vagyok, ami valami okból igazgatói titulussal jár." Ha ugyanezeket a szavakat MNB bármikori igazgatója mondaná, a művész úr vajon mit szólt volna ahhoz, hogy ő -és táncos, koreográfus kollégái- ezek szerint egy "színházi tár" része(i), hogy ne mondjam, egyfajta leltári darab(ok)? Díszlet-, kotta-, jelmez-, ruha-, illatszer- stb. "tárba" ugyanis tárgyak tartoznak, leltári és egyéb számmal-jellel ellátva. Van egy tippem: egy "színházi tár" igazgatója eztán is folytathatja (folytathatja?) közírói munkásságát, egy közpénzből fenntartott színházi intézmény balettigazgatója pedig eztán talán (talán?) nem folytathat közírói munkásságát.


3833 Búbánat 2019-02-07 14:50:50 [Válasz erre: 3832 joska141 2019-02-07 12:41:57]

Tisztelt "joska141"

Az előbbiekhez:

Lásd a Főigazgatói Pályázatból bemásolt szövegrészt (itt:  3734. sorszám alatt: "Táncművészeti irányelvek") - onnan idézek Apáti Bencétől egy részt:

"A tehetséges végzős növendékeket Magyarországon kell tartani, egy, a bécsi Volksoperhez hasonló színvonalú színházban való elhelyezkedés lehetőségével. Ahol színvonalas, és képességükhöz mérten nehéz balettbetétekkel és akár komoly szólófeladatok betanulásával és eltáncolásával tarthatják magukat egy igen magas technikai színvonalon. Olyan táncos feladatokat kell rájuk szabni, ami szakmai és művészi kihívást jelenthet egy Magyarországon maradt táncművésznek.

Számos operett rendelkezik balett- és táncbetétekkel, jómagam 1998-ban a Cigánybáróban a Szegedi Szabadtéri Színpadon táncoltam egy komoly pas de deux-t nehéz férfi variációval, szólista szintű technikát igénylő ugrásokkal, emelésekkel és forgásokkal, amiket meg lehetne aképpen újítani, hogy vonzó lehessen egy technikáját fejleszteni akaró fiatal táncos számára. Ilyen feladatokkal egy pár főből álló szólista generációt is ki lehetne nevelni, akik nem büntetésnek, átmeneti állapotnak, esetleg az aktív táncos pályát követő levezetésnek, hanem rangnak élnének meg egy operettszínházi tagságot. Egy jó állapotban levő balettkarral pedig semmi akadályát nem látnám egy-egy önálló balett színpadra tűzésének. Klasszikus és kortárs balettek mehetnének évente pár alkalommal valamelyik színpadon, de arra is van humán erőforrás, hogy ifjúsági vagy gyerekbalettekkel nyerjünk újabb táncrajongókat a Operettszínháznak. Egy jól sikerült gyerekbalett évekig feladatot biztosítana a táncosoknak és nézőket a színháznak (például: Egri csillagok, Szaffi, Pál utcai fiúk).

Egy szűkített létszámú Diótörő színpadra állítását is megfontolnám, hiszen jelenleg a Táncművészeti Egyetem fiatal balettnövendékei kevésbé leterheltek, így az ő segítségükkel és az Egyetemmel való együttműködés elindításával műsorra tűzhetnénk a Diótörőt, ami mindenhol a világon telt házas sikerdarab. A táncművészetis gyerekeknek így újra tudnánk színpadi gyakorlatot biztosítani.

Álmot, megvalósítható álmot kell tudnunk kínálni a táncművészet szinte minden ágát 10 évig tanuló táncművészeknek. Egy ilyen álom ígéretével az Operettszínházhoz tudnánk csábítani Magyarország legtehetségesebb végzős táncművész növendékeit, akikkel újra régi fényében tudna tündökölni a Budapesti Operettszínház."

 

Nyilván a következő időszakban ennél konhrétabb és bővebb elképzelések is napvilágra kerülnek majd Apátitól az Operettszínház balett-társulatának jövőbeli feladatait illetően.  Amint Kiss-B. Atilla elmondotta az évadnyitó társulati ülésen, az előző vezetéshez kötődő  folyó évad műsortervét különösképpen nem kívánja megbolygatni.


3832 joska141 2019-02-07 12:41:57 [Válasz erre: 3831 Búbánat 2019-02-07 11:16:50]

Tisztelt „Búbánat”! Köszönöm, hogy felhívta a figyelmünket erre a későbbiekben megjelenő interjúra.

 

Ennek alapján tisztelem Balettigazgató Urat, hogy már 8 éves, alsó tagozatos általános iskolás korában (született Wikipédia szerint: 1981.január 8. Idézet az interjúból: „30 éve ugyanazon a politikai oldalon állok”) meg tudta határozni politikai hovatartozását.

Ugyanakkor – nem vagyok színházi bennfentes – nem igazán értem az interjúban Balettigazgató Úr következő megfogalmazását: „Én egy színházi tár vezetője vagyok”. Milyen „tár”? Kottatárról, jelmeztárról, díszlettáról már hallottam-olvastam, de a „balettár” fogalom új számomra. Mindazonáltal, a kétségtelenül helyes érdekképviseleten kívül, hogy mik a konkrét Operettszínház-béli elképzelései, még mindig nem derül ki.


3831 Búbánat 2019-02-07 11:16:50 [Válasz erre: 3830 joska141 2019-02-07 10:38:34]

 A HVG 2019. február. 09. keltezésű cikke  már fent van az interneten.

„Apáti Bence: Nem teszem meg azt a szívességet, hogy kritizálom a kormányt”

Az interjúból két bekezdést ide átemelek:

„Szerintem nem növelte Kiss-B. Atilla pályázatának esélyeit az én személyem, sőt inkább ballaszt vagyok számára, mert rengeteg támadást fog kapni miattam. Ráadásul nekem úgy jött vissza, hogy a politikai döntéshozók szeretik az írásaimat, nem örülnének annak, ha ismét elásnám magam a balettban. De azért azt tisztázzuk, hogy 2016 óta írok publicisztikákat, és 30 éve ugyanazon a politikai oldalon állok, nem az Operettszínház balettigazgatói székéért lettem olyan, amilyen.”

 

„Én egy színházi tár vezetője vagyok, ami valami okból igazgatói titulussal jár. A táncosok beosztásáért felelek, képviselem az érdekeiket a főigazgatónál. A jobboldali értelmiségieknek mindig a fejükre koppintanak, ha politikailag elkötelezettek. Azzal nem volt baj, hogy Vass Lajos, az Operaház főigazgatója MSZP-s államtitkár és polgármester volt?”


3830 joska141 2019-02-07 10:38:34 [Válasz erre: 3823 Búbánat 2019-02-02 15:30:55]

Főigazgató Úr – akinek tevékenységéhez sok sikert kívánok – jelen rovatban természetesen kivonatolt bemutatkozó beszédében egyetlen szóval sem említette az Operettszínház táncosait.

Beszélt az énekesekről, az énekkari kollégákról, az egész társulatról, mint olyanról, de a „tánc” vagy „balett” szavak az itt közölt beszédben nem szerepeltek.

(Kivétel a Menyasszonytánc című darab említése. amiben értelemszerűen benne van a „tánc” szó.) Még a bemutatandó új Csárdáskirálynő kapcsán is „színészek, énekkar és vendégművészek” szavak kerültek említésre, nyilván nem véletlenül.

 

Gondolom a balettel kapcsolatos új elképzelések kifejtésére Apáti Bence balettigazgató lesz illetékes, akinek szintén sok sikert kívánok. Sajnos ezen új elképzelésekről még olyan szinten sem lehet ezeken a hasábokon olvasni, mint ahogy Kiss B. Attila törekvéseiről.

Apáti Bence balettigazgató úr legutóbbi, nyilvánosságot kapott sorai itt olvashatóak: https://magyarnemzet.hu/velemeny/elegtetel-ez-a-javabol-4182260/

Őszintén remélem, hogy ha egy napilap február 6-i átszervezésére Apáti Bence balettigazgató úr február 7-én tud reagálni, akkor a már korábban, február 1-jén átvett új posztjával kapcsolatos elképzeléseit is megosztja velünk a következő napokban-hetekben.


3829 Búbánat 2019-02-06 13:29:47 [Válasz erre: 3828 Búbánat 2019-02-06 12:21:21]

Lehár Ferenc: A mosoly országa - Művészetek Palotája - 2019. február 2.


3828 Búbánat 2019-02-06 12:21:21 [Válasz erre: 3821 Búbánat 2019-02-01 11:56:06]

Müpa és a Sanghai Opera House együttműködésében létrejött A mosoly országa-produkció tavaly őszi kínai (sanghaji) bemutatóját övező külhoni elismerő kritikák tükrében nagy várakozással és érdeklődéssel tekintettem az itthoni, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben színpadra került  Lehár-dalmű február 2-ai előadása elé. (A február elsejei első bemutatón nem voltam jelen). 

Az elmúlt évtizedekben volt alkalmam többször látni színházakban és szabadtéri színpadokon is A mosoly országát, nem beszélve a kép- és hangfelvételekről - de rádió-, televízió-, DVD- és CD-felvételeken, valamint az interneten youtube-ról is elérem különféle változatokban Lehár remekművét.

Nem először hangoztatom én is,  és most, hogy megismerhettem ezt a német nyelvű, kínai-magyar koprodukcióban színre vitt Lehár-nagyoperettet is, újra az csengett le bennem, nem véletlenül terjedt el még a zeneszerző életében a következő bonmot: "zenés színpadnak három fő műfaja van: az opera, az operett és Lehár!” A komponista egyik bécsi méltatójától eredeztethető megállapítás nem csupán szellemes, de helytálló is. A mosoly országára kétségtelenül vonatkoztatható: a szerző azon darabjai közé tartozik, ami se nem operett, se nem opera: valahol a két zenei műfaj mezsgyéjén tündöklő alkotás a zenés színházak palettáján.  

Lehár utolsó alkotói korszakának (a múlt század húszas éveinek második felétől) termései, az úgynevezett „Tauber-operettek” – a kor neves tenoristája, Richard Tauber operaénekes vitte sikerre ezeket a műveket -, amelyek már nem  vagy nem egészen happyenddel végződnek, és a zenei nyelvezetük sem már annyira „operettes”, hanem kifejezetten a „zenedrámára” fókuszálnak (ilyen például a Paganini, A cárevics, a Friderika, a Frasquita is).  Nem véletlen az sem, hogy Lehár Ferenc több művét az operaházak is bemutatták-bemutatják! (A víg özvegy, A hercegkisasszony, Cigányszerelem, Giuditta és persze A mosoly országa). Ezek az operaházban is sikert elért darabok - számomra megélt színházi, zenei varázsukkal  - csak megerősítik véleményemet: egy-egy  klasszikussá nemesedett Lehár-operett zenei igényeit az operaházak zengőbb orkeszterei, szárnyalóbb hangjai, képzettebb énekegyüttesei megfelelőbben tudják kielégíteni - hiszen Lehár partitúráihoz alkalmazkodva általuk már-már operai színvonalhoz közeledik a muzsika.  

Ezt a meglátásomat igazolta vissza a szombat esti operett-előadás ének-zenei megvalósítása.  A mosoly országának szélesen ívelt melódiái, nagyszabású fináléi, csiszolt énektechnikát kívánó szólamai operaszínpad vagy hangversenyterem (most a Müpáé) után kiált, még akkor is, ha a prózamondás és a mozgás természetessége, a tréfás és táncos részek könnyedsége viszont itt hiányosabb, mint amikor operettszínpadon frissítenek fel ilyen, a mozgalmasságával is magas követelményeket támasztó Lehár-operettet, amilyen ez a darab is. 

A Művészetek Palotájában minden feltétel adott volt ahhoz, hogy A mosoly országát operai keretek között élvezhessük – Sanghaj után Budapesten is.

A Magyar Állami Operaház zenekara a legjobb képességeit nyújtotta, csillogtatta meg, s a bensőséges, kedélyes- érzelmes-melankolikus dallamok, friss, eleven ritmusok arany- és ezüstszálával fonta körül a történetet, s öntött igazi életet a két távoli császárváros – Bécs („Arany és ezüst” keringő) és Peking (balettzene: mandarinok táncai; a „Sárga kabát”- szertartásjelenet) – udvari légkörébe helyezett karakterekbe.   Azt, hogy ezt a zenét lehet jól, vonzóan és behízelgően játszani, a zenekar a kitűnő kínai karmester, Xu Zhong (a Veronai Ünnepi Játékok első karmestere, a cataniai Bellini Operaház zeneigazgatója, a haifai szimfonikus zenekar vezető dirigense) zenei irányítása alatt igazolta; semmi engedményt nem szükséges tenni a banális „operettsziruposság” csábításának - melyre a drámai fináléban, bizony, alkalom kínálkozna. Már a nyitányban megcsapott a tömör, egységes, jó hangzás mellett valami frissesség, a meggyorsított ritmusok feszessége, vidám pattogása, a dallamok közvetlenül ható, üde bája. 

A rendező, Káel Csaba jó elgondolással (mivel a második és a harmadik felvonás cselekménye Kínában játszódik) a Szu-Csong herceg és Mi, a húga, valamint Csang, nagybácsi szerepeire kínai származású operaénekeseket választott és hívott meg a produkcióba, céljának tekintette ezzel is egymáshoz közelíteni és ápolni az európai és a távol-keleti civilizáció és kultúrájuk szép hagyományait - ezúttal egy Lehár-operett színpadra állításával - , a színház- és zeneművészetük közös értékeinek ilyen keretek között is kifejezést adni.    

Vincent Schirrmacher tenorista Kínában született, a londoni Királyi Zeneakadémián és a New York-i Julliard  Schoolban folytatta felsőfokú tanulmányait, Verdi-, Puccini-, Wagner, Dvořak és R. Strauss operáinak főszerepeiben lép fel, a bécsi Volksoper társulatának is a tagja. Az ő Szu-Csongja megjelenésben, játékban és különösen énekhangban hatásosan közelíti meg azt a tenorideált, melyre a komponista a szólamot elképzelte és méretezte.  Erőteljes, csengő, fényes énekhangján - a szükséges hangmagasság-tartományokban is – igazán szépen szólaltak meg az ismert tenoráriák: „Vágyom egy nő után”, „Egy barackfa ágán”, „Mosolygó nézés és jól nevelt arc”. Átlényegült színészi megformálásával pluszt is nyújtott szerepében, így érzelmileg talán vele tudtam a legjobban azonosulni a fellépő művészek közül.

A neves örmény származású drámai szoprán énekesnő, a főleg Európa operaszínpadain fellépő Karine Babajanyan énekelte és játszotta Lisa Lichtenfels grófkisasszonyt, aki hitveseként követi Szu-Csongot a pekingi császári rezidenciába.  Belépője a darabban kóruskísérettel kezdődik: „Egy nőnek mindig jólesik az ilyen szép fogadtatás…/Bók csinosítja a nőt, a siker teszi őt hevesen lobogóvá…”  - amint és ahogyan megjelenik a színpadon az udvaroncok karéjától kísérve, miközben erre a dalra fakad, már belecsöppenünk abba a varázsba, amit Lehár és szövegírói megálmodtak…  Babajanyan egy interjúban elmondta: Lisa szerepét elénekelnie, megformálnia nem volt könnyű: nagyon sok tapasztalatot feltételez mind énektechnikailag, mind előadó-művészeti szempontból. Amikor először áttanulmányozta Lisa szólamát, az volt a benyomása, „hogy Tosca húga köszön vissza a kottából”… Mint kitűnt előadásából, Babajanyan bőven rendelkezik a kellő „primadonnai” adottságok (dekoratív megjelenés, vonzó személyiség, szép hanganyag) mellett a drámai/lírai szólamokhoz szükséges megfelelő énektechnikával, de nem okoz számára problémát az sem, amikor az éneklés és a kevéske próza mellett keringőt táncolnia kell… Lelkes tapsunkat a másik, Szu-Csong és Gustav von Pottenstein-Hatfaludy gróffal énekelt érzelmes, édes-bús kettőseivel is kiváltotta. Igen magas hőfokon énekelte el a drámai hatású „Honvágy”-dalt; akkor hangzik fel, amikor az idegen ország idegen szokásai között egyre zavartabb Liza rádöbben, hogy férjének az európaitól távoli kultúrában, idegen, helyi elvárásokhoz, elvekhez kell tartania magát, fel kell áldoznia szerelmét, európai hitvesét: megválasztott miniszterelnöki pozíciójából fakadó kötelessége négy másik nővel házasságra lépnie, így elkerülhetetlen és bekövetkezik a számukra fájó búcsú, az elválás megható, szomorú pillanata…
 

Hatfaludy gróf szerepében a jó kiállású osztrák bariton, Franz Gürtelschmiedet láttuk-hallottuk, akinek nincs sok énekelnivalója: egy kettős az első felvonásban Lizával („Megtörtént már máskor is, még megesik százszor is…/Szervusz, jó mulatást! Az egész nem lényeges. Eddig megvoltunk legalább. Ez az ügy kicsikét gyerekes!...”),  egy - egy kettős a második („Ne félj, ne félj, bolond szívem, úgyis tudod már, hogy egy nagyon csinos legény/leány csakis terád vár…”) és a harmadik felvonásban („Fehér virág, kacér virág, idegen mezőkön termettél…”) melyeket Mi-vel, Szu-Csong húgával ad elő.  Gürtelschmied világos, lírai baritonjával és természetes közvetlenséggel, sodró lendülettel formálja meg Gustávot, anélkül, hogy túlzásokra ragadtatná magát.

Yitian Luan kínai szoprán,  aki énekelte Liut a Turandotban a Bregenzi Fesztiválon, de a repertoárján Gilda, Boleyn Anna és a Hoffmann meséi négyes női főszerepe is ott van,  sőt a klasszikus operettben is fellépett (Rosalinda volt A denevérben), most a kis kínai herceglány, Mi szerepében mutatkozott be nálunk: nem sistergett, nem lobogott, ahogyan az „operettben szokták” a  szubrettek tenni, inkább kedvesen, pajkosan, vagy éppen szolidan, édesbúsan – ahogyan a szerep megkívánja énekelt, táncolt,  játszott; a dramaturgia igényelte húzások miatt a kevéske próza számára sem okozott megoldhatatlan feladatot. A Gustávval énekelt duetteket megelőzően előadott belépő jelenetében („Engedjék meg hát a nőnek, éljen ember módra ő meg, legyen okos és kecses teremtés…”) Yitian Luan tényleg autentikus kis kínai herceglánykát formált meg!  Semmit nem kellett újítania a követett hagyományokon: Mi figurája általa élettel telített, a rövidke európai-kapcsolatból, a feltörő szerelemi érzésből neki is csak az arról és a férfiról való lemondás jut osztályrészül.

Csang nagybácsit Xiao Rui, fiatal kínai bariton jelenítette meg a színpadon. Ő is Európában működik, pályafutása Belgiumban indult, szerepeit a brüsszeli Théatre Royal de la Monnaie és a Liege-i Opera Royal de Wallonie produkcióiban kapta. Azóta Németországban is gyakran fellép, pld. Sarastro szerepét énekelte Weimarban, Mozart Requiemjének basszus szólamát pedig Freiburgban énekelte. Most Lehárt énekelt: igazán imponáló, sötét basszbaritonja jól érvényesült az előadás második részében, a pekingi császári palotában fegyelmező, magas tisztséget viselő rideg nagybácsi szerepében, aki Szu-Csongot és Lizát is („a Lótuszvirágot”) szóvirág-köntösben, de folyamatosan emlékezteti milyen – kapcsolatukra hátrányos - kötelességüknek és kötelezettségeiknek kell eleget tenniük.

A Főeunuchként Franz Tscherme mosolyogtatta meg a publikumot elcsépelt sablonminták karakterizálása mentén… (Az osztrák színművész filmrendezőként is tevékenykedik, és megjegyzem, néhány éve az Operaházban őt láthattuk az Ariadné Naxos szigetén bemutatóján kabinetalakítást nyújtott  Udvarmester szerepében.)

A további kisebb szerepek alakítói közül említem a még mindig jó svádájú, megnyerő, szimpatikus Ernyei Bélát, aki énekes-színészként évtizedek óta német nyelvterületeken játszik különböző zenés darabokban. Most a békebeli Monarchiában, Ferdinand Lichtenfels gróf - Liza atyjának - szerepében láthattuk viszont – csak prózában. 

Nem igazán értem, miért kellett betenni a játékba két női karakter-figurát, akiknek semmi más szerepük nincs a darabban, mint anya és lánya  szerepét eljátszani: folyton csak civakodnak, sivalkodnak és ide-oda futkároznak  a bécsi és a pekingi palotákban. Az X-aktás szinkronszínész, Náray Erika (Scully)  alakítja Hardegg bárónőt és az Operettszínházból érkező Kardffy Aisha játssza Valit – őt, egy operetténekest, minek kellett erre a picinyke szerepre hívni, amikor semmi énekelnivalója nincs a darabban!.. - vagy csak erősítse a bécsi palotában belépő-kilépő-átvonuló  arisztokrata-sereg létszámát (Énekkarban)?

Még egy kérdőjel: az első felvonásban arról énekel a szerelmes-pár, Liza és Szu-Csong, hogy: „Igyék velem egy csésze illatos teát” (teakettős) – behozzák nekik a teát, csészéjükbe öntik a gőzölgő italt, de nem ülnek le rögtön az asztalka mellé, hanem kezükben a csészével állva(!), majd sétálva éneklik a duettet végig, aztán a dal végére érve visszateszik a csészéjüket a tálcára.  Ennyi. Én még nem láttam ilyet a színpadon, hogy kezükben tartott teli csészével sétálgassanak – le nem ülnének a világért sem!   Pedig ott volt közelükben a kis asztalka a székekkel, hogy ülve igyák meg teájukat – ahogyan általában mifelénk szokás… De ők csak énekelnek, és közben csészével a kezükben betáncolják a színpadot. Ki érti ezt

A rendezés nem különösebben attraktív, hangsúlyozottan az operai igényű zenék és az énekszámok a dominánsak.

A díszletek és a vetített háttér együttesen megteremtik az adott miliő hangulatát, így a látvány nem hat szegényesnek bár a színpad a játék alatt olykor kissé üresnek hat. A jelmezek, a kosztümök mindenesetre mutatósak, kiváltképpen a pekingi palotabelső és udvarának ábrázolt környezete pompázik az egzotikum kellékeiben, és tetszetős, odaillő ruhaviseletekben láthatjuk a  „Sárga kabát”- avatás és szertartás-jelenetben közreműködő művészeket, a statisztériát, meg a Pécsi Balett táncosait is – utóbbiak remek koreográfiában adják elő a fentebb jelzett, nagyszabású, mozgalmas táncjeleneteiket (koreográfus: Vincze Balázs)

A mosoly országa koprodukciós bemutatójának vitathatatlan érdeme, hogy Lehár gazdag zenei invenciójú operettje operai nívójú előadásban valósult meg,  a remek énekművészek tolmácsolását látva és élvezve rácsodálkozhattunk,  hogy így is, ilyen színvonalon is lehet színpadra állítani ezt a remekművet – ráadásul minden álaktualizálás, és „modernkedés” nélkül, megtartva az eredeti hangszerelést, hangzásvilágot, szöveget, cselekményt – csak a prózai részek voltak meghúzva - , mindenekelőtt a gyönyörű zenére koncentráltan! 

A beszámolóm végére érve ismét leírom: Xu Zhong karmester zenekarával és a szereplő énekművészekkel a partitúra minden szépségét elénk tárták, melynek értéke felragyogott ezen az estén. 

Úgy vélem, Lehár Ferenc hagyatéka a megfogalmazott zenei elvárásoknak is a figyelembevételével igen szép, megkapó élményben jutott el most hozzánk, mindazok örömére, akik jelen lehettünk a két előadás egyikén a Müpában.  

A  Káel Csaba rendezte produkciót több kamerával felvették, remélem, hamarosan látni fogjuk az M5 csatornán.   


3827 Búbánat 2019-02-04 21:04:10 [Válasz erre: 3826 mannid 2019-02-04 14:44:07]

Ezért ecseteltem a kérdésre a "való" helyzetet - amihez egyikünk sem tud mit, mást hozzáfűzni..


3826 mannid 2019-02-04 14:44:07 [Válasz erre: 3825 Búbánat 2019-02-04 13:20:53]

Pont ezért kérdeztem, mert miatta mennék csak.


3825 Búbánat 2019-02-04 13:20:53 [Válasz erre: 3824 mannid 2019-02-04 12:48:13]

Az Operettszínháznál rossz gyakorlat, hogy a repertoáron szereplő darabjainak napi szereposztását az adott előadás előtt csak mintegy hét-tíz nappal teszi közzé  (frissíti) az internetes honlapján - nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a pénztárnál vagy a szervezésen sem tudják előre megmondani az érdeklődőnek,  hogy kik lépnek fel mondjuk egy- két hét múlva a kérdezett napon.

Addig csak a premier kettős-hármas szereposztásának névsorát kapjuk - ami elég helytelen eljárás a közönséggel szemben; a potenciális jegyvásárló az aktuális szereposztás ismerete hiányában nem igazán tud dönteni, mikor, melyik előadást  válassza!  Ha mégis jegyet vált, csak találomra teheti meg: nem tudja, kit fog látni-hallani - kifogni - azon a napon az előadásban.

Remélem, a színház új vezetése ezen sürgősen változtat,  és ahogyan például az Opera  meg tudja oldani, hogy hetekkel, hónapokkal előre már ismerni lehet, ki fog szerepelni az adott napon,  úgy az Operettben is erre (technikai) megoldás születik.  (Mert az énekesek, szereplők csak kell hogy tudják, mikor, melyik előadásra vannak kitűzve - amire próbálnak...) És az előre jegyet váltó nézőnek is joga van megtudni, hogy kihez lesz "szerencséje" abban a produkcióban!


3824 mannid 2019-02-04 12:48:13

Tudja valaki, hogy a Kékszakállban melyik nap fog Lusine Shahakyan énekelni?


3823 Búbánat 2019-02-02 15:30:55

Új főigazgató a Budapesti Operettszínház élén

A Budapesti Operettszínház 2019. február 1-jén hivatalba lépő főigazgatója, Kiss-B. Atilla ma délután megtartotta első társulati ülését, amelyen tájékoztatót tartott az átadás-átvételi folyamat lezárásáról, 2019 júniusáig tartó időszak terveiről és művészeti elképzeléseiről, valamint bemutatta az új vezetőség tagjait. A fenntartó Emberi Erőforrások Minisztériumát a társulati ülésen Krucsainé Herter Anikó kulturális ügyekért felelős helyettes államtitkár asszony képviselte.

Szinhaz.org.

“A TÁRSULATSZELLEMET KÍVÁNOM ERŐSÍTENI” – HIVATALBA LÉPETT KISS-B. ATILLA, AZ OPERETTSZÍNHÁZ ÚJ IGAZGATÓJA

2019 FEBRUÁR 01. PÉNTEK, 16:10

Péntek délután Kiss-B. Atilla megtartotta első társulati ülését a Budapesti Operettszínházban. A teátrum főigazgatója összefoglalójában kifejtette: sok-sok műhelymunkával, hatékony próbával, átgondolt repertoár választással, kiváló hazai és külföldi szakemberek bevonásával, rangos, sikeres és elismert rendezők meghívásával képzeli el a jövőt.

A társulati ülésen részt vett Krucsainé Herter Anikó kulturális ügyekért felelős helyettes államtitkár és az Operettszínház új vezetésének többi tagja: Dr. Kriza Zsigmond ügyvezető igazgató, Apáti Bence balettigazgató, Pfeiffer Gyula főzeneigazgató, Maróti Szilvia gazdasági igazgató és Somfai Péter műszaki igazgató.

Krucsainé Herter Anikó kulturális ügyekért felelős helyettes államtitkár kifejtette, hogy azóta, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere, Kásler Miklós meghozta döntését, többször járt a színházban, alkalma volt megismerni a színfalak mögötti életet és véleménye szerint irigylésre méltó a Nagymező utcai épületben, ebben a társulatban dolgozni. “A döntést követően elkezdődött az átadás-átvétel folyamata és ezek a munkamegbeszélések nagyon jó hangulatban, konstruktívan zajlottak. Köszönöm az előző vezetés munkáját és a mögöttünk álló zökkenőmentes hónapokat. A minisztérium számára kiemelkedően fontos a Budapesti Operettszínház. Fontosnak tartjuk a főigazgató úr pályázatában megfogalmazottak szerint a hiteles, tradíción alapuló értékmentő és értékteremtő kortárs, hazai és közép-európai kulturális élethez igazodó szemléletváltozás iránti törekvéseket. Az Operettszínház Magyarország egyik csúcsintézménye, Magyarország kultúrájának letéteményese és mint ilyen, a magyar diplomácia zászlóshajója, nemzeti kulturális indentitásunk, egyben az országról alkotott belső és külső kép meghatározó eleme, a hagyományos operettjátszás színtere. Az Operettszínház legfontosabb feladata, hogy az operettet, mint különleges magyar műfajt az értékén kezelje, presztízsét tovább növelje a hazai és nemzetközi művészeti életben. Én ehhez a munkához kívánok sok sikert és kitartást” – fogalmazott az államtitkár.

Kiss-B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója kiemelte, az elmúlt közel 3 és fél hónapban a tervek szerint zajlott a Operettszínház menedzsment átadás-átvételének előkészítése, mely február elsején lezárult. “Pályázatomban azt vállaltam, hogy az Operettszínházat a már stratégiai fontosságú nemzeti kulturális intézmények – mint a Művészetek Palotája, a Nemzeti Színház, a Magyar Állami Operaház – minőségi szintjére, rangjára emeljem. Hogyan képzelem el mindezt? Sok-sok műhelymunkával, sok és hatékony próbával, átgondolt repertoár választással, kiváló hazai és külföldi szakemberek bevonásával, rangos, sikeres és elismert rendezők meghívásával. Igyekszem mindenkit a számra legelőnyösebb szerepkörben foglalkoztatni. Énekmestereket szeretnék bevonni a műhelymunkákba, nem csak az énekes színészek, hanem az énekkari kollégák napi felkészülését is segítve ezzel. Fontosnak tartom a szerzőhűséget és stílushűséget. Mindenfajta szerződési jogviszonytól eltekintve az Operettszínházat társulatnak tekintem, és ezt a társulatszellemet kívánom erősíteni minden erőmmel. Nem óhajtom megtiltani, megakadályozni senkinek, hogy más intézményben fellépjen, vendégszerepeljen, de annak a feltételét szeretném megteremteni, hogy mindenki itt érezze magát igazán otthon. Ez a nulladik évünk, nem kívánunk semmilyen ugrásszerű változást létrehozni. Az előző vezetés által megtervezett programnak megfelelően a társulat hamarosan Dubai-ba utazik vendégszereplésre, áprilisban bemutatjuk a Liliom – Carousel című zenés darabot, melynek terveit a napokban elfogadtuk, és bízom benne, hogy egy értékes, szép produkcióval bővül a repertoár” – sorolta az új direktor.

Kiss-B. Atilla a nyári és őszi tervekről is szót ejtett: “Izraelben magyar kulturális esemény indul ősszel, a nyitó gálákat társulatunk adja elő Tel-Avivban és Jeruzsálemben, szeptemberben pedig az addigra felújított Menyasszonytánccal érkezünk Izraelbe. Júniusban a Margitszigeti Szabadtérivel együttműködésben az új Csárdáskirálynőt mutatjuk be Vidnyánszky Attila rendezésében, melyet augusztusban még két alkalommal láthatnak szabadtéren az Operettszínház színészeivel, énekkarával és vendégművészekkel. A mű ősztől a színház repertoárját gazdagítja. A hagyományoknak megfelelően a társulat lép fel a Budavári Palotakoncerteken. Bócsa Barnabás úrral is tárgyalunk az idei bajai együttműködésről, a tervezett 3 előadásunk augusztus 20. után kerül műsorra a városban. A Szépség és a Szörnyeteg turné folytatására törekszünk, és megteszek mindent annak érdekében, hogy a művet itthon is játsszuk. Azon is dolgozunk, hogy a következő szilveszteri műsort a Duna televízió rögzítse, majd további előadásokat is felvegyenek az Operettszínházban, melyeket a tévénézők is láthatnak.”

A főigazgató végezetül kiemelte: “Az Operettszínház nemzetstratégiai fontosságú költségvétési csúcsintézmény. Komoly ígéreteket kaptam arra vonatkozóan, hogy biztosítva lesznek a források ahhoz, hogy megvalósítsuk a pályázatban leírtakat. A színházban pedig személyes találkozókra készülök” – zárta beszédét Kiss-B. Atilla.


3822 Búbánat 2019-02-02 15:30:52

3821 Búbánat 2019-02-01 11:56:06 [Válasz erre: 3820 Búbánat 2019-02-01 11:25:42]

A Müpa Magazin 2018/19 3. számából

HUMOR, JÁTÉK, KELETI KOLORIT ...és dallamgazdagság — azaz A mosoly országa, a bécsi arisztokrata lány és a kínai diplomata szerelmének romantikus meséje. Lehár Ferenc 1929-ben bemutatott operettje hamar a műfaj toplistájára került, és máig nem veszített népszerűségéből. Gyakran és sokféleképpen állítják színpadra, mindenki a maga elképzelése szerint fogalmazza meg a mű lényegét és választja ki azokat az eszközöket, amelyekkel azt megjeleníti.

 A Müpa Sanghajban és Budapesten is színre kerülő előadását KÁEL CSABA rendezi, a női főszerepet mindkét helyen KARINE BABAJANYAN énekli.

- Hangsúlyos eleme az előadás koncepciójának, hogy az európai szerepeket európaiak éneklik, a kínaiakat pedig ázsiaiak. Ez a zene vagy a látvány szempontjából lényeges? — kérdeztem Káel Csaba rendezőt, a Müpa vezérigazgatóját.

- Ez két kultúra találkozása — és ezt a néző akkor hiszi el jobban, ha látja is. Mert valóban két kultúrából érkeznek a Müpába az énekesek, de tudni kell, hogy a kínaiak is Európában tanultak. Felismerhető még az alaphangjuk, de Bécsben, Németországban vagy másutt európai hangképzésben részesültek. Ám ahogy Mi a Lehár által elképzelt kínai dallamot énekli, annak megvan a maga bája. Kínaias és nagyon jó hallgatni. És ott van a talán leghíresebb operettdallam, a Szu Csong által énekelt Vágyom egy nő után — egészen más a színezete, ha egy kínai énekli, ahogy a búcsúduettnél is fontos szerepe van annak, hogy ketten két kultúrából érkeztek.

- Ezen kívül milyen szempontok szerint kerültek az énekesek a produkcióba?

- Természetesen a legjobbakat kerestük. Nem volt elég, hogy valaki kínai, jól is kell beszélnie németül a darabban megszólaló terjedelmes prózai részek miatt. Ilyen énekesekből nem túl bő a merítés… Az egész szöveg felhangzik az előadásban, vagy rövidítve halljuk? Megpróbáltuk felpörgetni a történetmesélést, hogy az előadás minél tempósabb legyen, ezért húzni kellett.

- Igaz lehet erre a produkcióra, amit a Müpa Wagner-előadásai kapcsán emlegetnek, nevezetesen, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a vizuális elemek korlátozott megvalósíthatósága több odafigyelést, nagyobb koncentrációt enged a zenének?

- A zene akkor kifejező, ha szituációba kerül az énekes. Azaz ha nem „énekel”, hanem a helyzet adta színjátszáson keresztül, énekes hangon fejezi ki magát. Ilyenkor élvezi a közönség a darabot, hiszen nem arra figyel, hogy valaki énekel a színpadon, hanem hogy a szereplők érzelmei, az ő pszichológiai állapotuk jelenik meg, mégpedig a prózához képest többletet kínáló dimenzióban.

- Sok operát rendezett már. És operettet?

- Elsősorban operákkal foglalkozom, de két éve rendeztem a Müpában Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjét, szeptemberben pedig egy operettgálát a moszkvai Bolsojban. Érdekel a műfaj, amennyiben operai eszközökkel van megjelenítve. Vagyis kiváló, nagy zenekarral és olyan hangokkal, amilyeneket ezek az egyébként nagyon nehéz szerepek megkívánnak.

- Egyetért tehát azzal, hogy az ezüstkorszak nagy operettjei technikailag, követelmény szempontjából felérnek egy operával?

- Teljes mértékben. A mosoly országa az egyik legnehezebb zenés színpadi mű: Lisának például, szoprán-szemszögből nézve, nagyon figyelemreméltó énekelnivaló jut. Ebbe a koncepcióba simul a szerepet megformáló Karine Babajanyan felkérése is, hiszen az örmény származású, kiváló szoprán repertoárjában elvétve találni operettszerepet.

Azon kívül, hogy pályám elején énekeltem egyszer Glawarit A víg özvegyben, szinte kizárólag operákat éneklek — mondja Karine Baba­janyan.

- Igazi operett-debütálásom tehát A mosoly országában esedékes. Nagyon örülök ennek, mert sajnálom, hogy hajlamosak túl gyorsan beskatulyázni az előadókat: ez opera-, az meg operetténekes.

- Sokan lenézik az operettet, mivel túl egyszerűnek, túl könnyednek tartják. Mi erről a véleménye?

- Szó sincs ilyesmiről! Ez sokkal nehezebb feladat, mint ahogyan általában képzelik: nagyon sok tapasztalatot feltételez mind énektechnikailag, mind előadó-művészeti szempontból. Amikor először áttanulmányoztam Lisa szólamát, az volt a benyomásom, hogy Tosca húga köszön vissza a kottából…

- Ha nem ismerné A mosoly országa hátterét, gondolná, hogy a zene magyar kötődésű?

- Feltétlenül! Bizonyos részeiben teljesen tisztán megjelenik a magyar népzene.

- Érdekesnek tartom, hogy párhuzamosan énekel Puccinit és Lehárt — a két zeneszerző többször is találkozott, sőt egy kis rivalizálás is volt kettejük között: ki ír szebb távol-keleti dallamokat? Puccini a Pillangókisasszonyban vagy Lehár A mosoly országában? Sok-sok Cso-cso-szán-interpretáció tapasztalatával a tarsolyában hogyan vélekedik erről?

- Mindkét darabban felfedezhető a két kultúra közötti konfliktus: Puccini esetében az amerikai és a japán, Lehárnál az osztrák és a kínai kultúra között. Ezek nyomasztják, ezek miatt szenved mindkét főszereplő. Egyébként a Pillangókisasszony jelenti számomra az operatörténet legtragikusabb és legmélyebb figuráját. Ugyanezt persze nem mondhatom el Lisáról: ő Lichtenfels gróf elké­nyeztetett lánya.

- Éppen most Minnie-t is énekel A Nyugat lányában. Ő erős női karakter, ahogyan Lisa is az. Vonzódik az ilyen személyiségekhez?

- Számomra Minnie a legerősebb, mivel végsőkig harcol a szerelméért. Ezzel szemben Lisa hamar feladja, emiatt az ő karaktere a darabban egyszerűen nem teljes.

- Ismeri azokat az énekeseket, énekesnőket, akikkel együtt dolgozik Budapesten?

- Nagy örömömre YITIAN LUANt ismerem, aki Mi szerepét énekli. Kíná­ban, Pekingben ismerkedtünk meg, amikor egy Álarcosbál-produkcióban együtt énekeltünk. FRANZ TSCHERNÉt és FRANZ GÜRTELSCHMIEdet is ismerem személyesen, de ez lesz az első színpa­di találkozásunk.

- Többször vendégszerepelt már Magyarországon. Milyen tapasztalatokat szerzett nálunk?

- Minden alkalommal elbűvöl a magyar zenekarok hangzása… ezt nem tudom pontosan leírni… gondolom, a temperamentum és professzio­nalitás találkozása ez. És a forrószívű közönség, a hatalmas tapsok!

/Tóth Anna/


3820 Búbánat 2019-02-01 11:25:42

Művészetek Palotája

Ma és holnap esti bemutató előadás

Lehár Ferenc: A mosoly országa

2019. február 1. és 2.  (péntek és szombat 19:00 — kb. 22:00)

Egy szünettel

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MÜPA SAJÁT PRODUKCIÓ

"Kelet kultusza már a bécsi klasszika idején meghódította a zenét, majd az orientális egzotikum iránti érdeklődés folytatódott a romantikában és a 20. században. Nem véletlen, hogy Lehár Ferencet is elérte ez a szellemi divathullám, hiszen Dvořák egykori tanítványa titokban Puccinit, a Pillangókisasszony és a Turandot szerzőjét tartotta igazi mesterének.

A mosoly országa kései mű: 1929-ben mutatták be; a darab nem más, mint egy korábbi Lehár-mű, A sárga kabát (1923) új változata. A zeneszerző pályafutásának egyik meghatározó sikere ez az átdolgozás, évtizedekkel A víg özvegy (1905) és a Luxemburg grófja (1909) után. Ki ne ismerné az operett ellenállhatatlan slágerét, a Vágyom egy nő után című dalt, amelyet a legnagyobb operaénekesek is előszeretettel adtak és adnak elő, Mario Lanzától Plácido Domingóig? 

A történet természetesen szerelemről szól, s izgalmas mozzanata az európai nő és a kínai férfi, Lisa Lichtenfels grófkisasszony és a kínai nagykövet, Szu-Csong herceg kapcsolata, amely sajnos nem bizonyul életképesnek: a nagylelkű keleti arisztokrata végül maga segíti hozzá az általa reménytelenül imádott Lisát, hogy megszökjön tőle választottjával, Gustav von Pottenstein-Hatfaludyval. 

A Müpa előadásának különlegessége a nemzetközi művészgárda: Szu-Csong herceget Vincent Schirrmacher énekli, Lisa életre keltője pedig a Müpa közönsége által jól ismert örmény szoprán, Karine Babajanyan. Xu Zhong személyében a produkció karmestere is Kínából érkezett, míg a rendező a magyar Káel Csaba."

Nagyoperett három felvonásban, két részben.

Német nyelvű előadás, magyar felirattal.

A bemutató a Müpa és a Shanghai Opera House együttműködésében valósul meg.

Rendező: Müpa

Vezényel: Xu Zhong

A főbb szerepekben:

Szu Csong herceg - Vincent Schirrmacher

Lisa Lichtenfels - Karine Babajanyan

Gustav von Pottenstein-Hatfaludy - Franz Gürtelschmied

Mi, Szu-Csong húga - Yitian Luan

Csang bácsi - Xiao Rui

Főeunuch - Franz Tscherne

Ferdinand Lichtenfels gróf, Liza apja - Ernyey Béla

Hardegg bárónő - Náray Erika

Vali, a lánya - Aisha Kardffy

Fu Li - Nótás György

Közreműködők:

  • Pécsi Balett
  • Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

Alkotók:

  • német dalszövegek - Ludwig Herzer, Fritz Löhner
  • magyar dalszövegek (felirat) - Harsányi Zsolt
  • dramaturg, magyar szöveg (felirat) - Böhm György
  • német szöveg - Somogyi Dóra Julianna (Victor Leon, Ludwig Herzer és Fritz Löhner librettója és Böhm György átdolgozása alapján)
  • német dramaturg - Martin Harbauer
  • díszlettervező - Szendrényi Éva
  • jelmeztervező - Pan Jianhua
  • koreográfus - Vincze Balázs
  • játékmester - Gábor Sylvie
  • rendező - Káel Csaba

3819 Búbánat 2019-01-31 20:22:14 [Válasz erre: 3818 Búbánat 2019-01-31 19:56:45]

Múltidéző

Film Színház Muzsika, 1962. március 30.

Barabás Tibor író mondja: 
"— A Budai kaland" történelmi daljáték, erkölcskomédia, mely a török hódoltság idején játszódik. Vígjátéki éle a nyárspolgári erkölcsök ellen irányul, pozitív tartalma az érzelmi, a szerelmi hűséget dicséri. Mindig csodálkoztam azon, hogy színpadi irodalmunkban milyen kevés a török-világbeli történet, pedig a hódoltság másfél évszázada ontja a tárgyat. Zenés színpad számára gazdag zenei és tánclehetőséget nyit meg a törökvilág, túl a valóságon, de még innen a mesén. Társszerzőm Semsey Jenő, a verseket Romhányi József írta, a daljáték zenéjét Vincze Ottó. Horvai István a rendező, a díszleteket Köpeczi Bócz István tervezte, karmesterünk Gyulai Gaál Ferenc."

 

Budai kaland (IV.)

Új magyar daljáték a Fővárosi Operettszínházban

Film Színház Muzsika, 1962. május 25.

Klasszikus példáin, egy „János vitéz”-en, egy „Háry János”-on túl, van ennek a műfajnak újabbkori  hagyománya is: a rádió 1950-ben bemutatott „Csínom Palkó”-ja nyitja a sort, a „Lészen ágyú” folytatja, ugyancsak a rádióban. S hogy az Operett színház saját hagyományára hivatkozzunk, természetesen a „Szelistyei asszonyok”-at említjük. Nemes-szép törekvés teremtette ezeket a műveket; egy kis magyar történelem valamennyi, dallamokban elbeszélve. Egy kis valóság, hősiesség, romantika — a mese sugaras világában, szóljon bár a történet Rákóczi koráról, a szabadságharc  ágyúöntő-műhelyéről, igazságos Mátyás király udvaráról.

Új és sikerült daljáték a most bemutatott Budai kaland”, Barabás Tibor, Semsei Jenő, Vincze Ottó és Romhányi József színpadi játéka!

A naiv bájú história 1653-ba, a török időkbe visz, egy mesebeli Szekszárd mesebeli vénasszonyok-kavarta „boszorkány-pőréhez”, amely az özvegy, ám mégis leányzó Dóra Istvánné, született Mészáros Anna tündöklő szépségének megirigyléséből lobbant. Anna, szegény leány, az éltes molnárhoz ment férjhez; a molnárt a lakodalmon guta ütötte, Annának tehát asszonyi a neve, mégsem asszony. Fiatal és gyönyörű. Vágyódik a szerelemre. S ez, furcsamód, akkor kopogtat nála, Ambrus mester képében, amikor súlyos váddal terhelten, a főbíró színe előtt áll.

Kissé lassú léptetéssel indul a történet; az „ördöggel szerelmeskedő” Anna pőre, az első felvonás akcióiban, színpadi mozgásában nem izgalmas annyira, amennyire voltaképpen az. Ám a második felvonásban nagyobb a lendület, a mozgalmas-játékos-humoros budai képek, a bonyolódó história ellenére, olyan ritmust és atmoszférát teremtenek, amelynek lehetősége korábban is adva van. Török idők, Buda. Hárembe való fondorlatos behatolás itt is van tehát. Nem adunk igazat azoknak, akik más művekre hivatkozva, reminiszcenciákat emlegetnek: a hárem-kép, hogy úgy mondjuk — anyagszerű! Témából, korból fakad. No meg balettra ad alkalmat, s egy daljáték második felvonásában ezzel élni nemcsak szabad, de kell is!

Szokatlan tán, ha ezt a szót írjuk ide: tisztaság! Valami jóillatú tisztaság lengi be a történetet, érzelmek s érző emberek tisztasága. Született egy rokonszenves új népi hős, a kor ezermester-mesterembereinek sorából: Kisjó Ambrus, kádár és muzsikálóláda-készítő, tiszta - ismét csak ez a jelző! -, furfangos, jóeszű, nyíltszívű legény. Oda illik elődjei sorába... És tiszta a „Budai kaland” - s ez tán a legnehezebb! - humorában is. A két adószedő török, Szinán basa, a török főurak figurái módot kínáltak volna, hogy a „blődli” felé lendítsék jeleneteiket, tán attól félve, hogy kevés lesz ennyi humor.

Nem kevés, ennyi kell, ennyi elég! Mindez a mértéktartó, lírai szövegkönyv íróit, Barabás Tibort és Semsei Jenőt dicséri, s a rendező Horvai Istvánt és a játékmester Szilágyi Beát.

Vincze Ottó muzsikája a daljáték-hangvételben elődei útján járó, rendkívül dallamos, helyenként vígoperai igényű és mértékű zene. Legsikerültebbnek két szerelmi kettősét és kórusait éreztük. Ezek a kórusok egyébként jelentős feladatot adtak a Fővárosi Operettszínház énekkarának, amely az utóbbi években sokat fejlődött.

Horvai István rendezésének nagy érdeme az előadás egységes, nemes stílusa. Meg nem oldottnak s tempótlannak az említett első felvonást tartjuk. Németh Marika szépen éneklő Annájában az tetszett leginkább, hogy mindvégig - ha háremöltözetet viselt is! - megőrizte önmagában a szekszárdi parasztlányt, gyanútlanságával, naiv hitével, de talpraesettségével is. Sárdy Jánosról le kell írnunk végre, hogy ő a bonviván! Játékának sajátos kedvessége van, s azért oly természetes és igaz, amit csinál, mert mélységesen hisz benne . Hadics László mackós Husszeinje mellett méltán tűnt föl Gyurián József bőhumorú alakítása. Tetszett a szépen éneklő Krémer József és Kovács Ibi. Csákányi László budai basája ismét amellett szól, milyen jó karakter színész s mértéktartó komikus, aki játssza. Homm Pál, Garamszegi Mária, Márkus Ferenc, Rajnai Elli és Sárosi Gábor nevét írjuk még ide a hosszú színlapról, és Balogh Edináét, aki a szólót táncolta, finoman, artisztikusan. Igen tetszettek Köpeczi Bócz István játékos színpadképei; valamennyi: akár egy-egy meseillusztráció. Az előadás koreográfiáját Hidas Hédi készítette. Gyulai Gaál Ferenc vezényelte a szépen szóló zenekart.  Virány László eredményes munkáját dicséri a kitűnően szereplő kórus.
 

Ez a színház harmadik bemutatója az elmúlt évadban. A három közül kettő új magyar mű! A Fővárosi Operettszínház törekvéseit és eredményeit megilleti a figyelem!

D. L. (= Dalos László)

 

Megemlítem, hogy a Rádió Dalszínháza 1962 decemberében bemutatta a "Budai kaland" daljáték rádióváltozatát:

(keresztmetszet 1962. december, Kossuth Rádió; ism. 1963. január 13., 22.25 - 23.10) 

A stúdiófelvételen km.: Németh Marika, Petress Zsuzsa, Kishegyi Árpád, Radnay György, Szabó Miklós, a  Fővárosi Operettszínház Énekkara, a Magyar Állami Hangversenyzenekar.  Vezényel: Gyulai Gaál Ferenc

Az összekötőszöveget Semsei Jenő írta és Gálcsiki János mondja el.


3818 Búbánat 2019-01-31 19:56:45 [Válasz erre: 3817 Búbánat 2019-01-31 19:55:04]

Múltidéző

BUDAI KALAND  (III.) 
Új magyar daljáték a Fővárosi Operett Színházban

Népszava, 1962. június 9.

Az utóbbi évek új magyar operettjei közt túlnyomó részben olyan művek kerültek színpadra, amelyeknek szerzői jobbára a műfaj szelíd kigúnyolásával igyekeztek áthidalni a műfajban magában rejlő groteszkségeket. Ez a mostani másik úton jár — úgy is mondhatjuk: »a« másik úton. A daljáték tiszteletre méltó hagyományait igyekszik folytatni a Budai kaland, Barabás Tibor és Semsei Jenő új operettje Vincze Ottó muzsikájára, Romhányi József versszövegeire. S jó is, ízléses, naivul romantikus, játékos ez a folytatás — ahogy ez a műfajtól elidegeníthetetlen. Mese ez hősi időkből felnőtteknek — s az efféle mesék létjogosultsága időálló.
Azért időálló, sőt, örök a gyermekien naiv mese felnőtteknek, mert az emberi lélek egész konstrukciójában is örök a mese igénye és elfogadása. Az igazi mese ugyanis »nem mese« (s ezúttal távol áll tőlünk a kifejezés zsargon értelmezése). Ha ezt kétségbevonjuk, akkor tulajdonképpen létezésének alapjától fosztjuk meg a zenével elegy drámai műfajokat általában, az operát és a balettet sem kivéve. A Budai kaland igazságáról olyan értelemben beszélhetünk, ahogyan, mondjuk a Mézeskalácséról, a Ripp van Winkle-éről, vagy - ne adj’ isten, hogy bárki értékek egybevetésére gondoljon - a Varázsfuvoláéról.

Zenés műfajról lévén szó, természetesen valamennyi esetben muzsika és szöveg együttes hatására kell gondolni — bár a két oldal értéke néhány rendhagyó esetben rendkívül különböző. Új daljátékunk e tekintetben nagyon is arányos: tiszta, egészséges, mesebeli humorral, lírával és hősiességgel átszőtt mese invenciózus, lendületes, dallamgazdag muzsikával együtt teszi az egészet. Érződik, hogy író és muzsikus - nem pedig librettó-ügynök és zene-sarlatán - szövetségéből jött a világra. A magyarországi török világban játszódó mesés cselekményt e mesebeli emberekkel - az őket életrekeltő művészekkel - együtt őszintén éljük át, s ez így van rendjén. Vincze Ottó zenéje a maga változatosságával, ritmikai elevenségével, hangulati gazdagságával elsőrendű tényező abban, hogy ez így lehet.

Egy daljáték élvezetességéhez persze, még egy sor további tényező szükséges — s ez itt mind adott. Horvai István rendezői sokoldalúságáról már sokszor bizonykodott — most egy sajátos, naiv hangot, s mégis nagyoperettes gazdagságot kívánó műnél tette ezt. Jeles segítői közül legalábbis Köpeczi Bócz Istvánt (díszlet, jelmez), Hidas Hédit (koreográfia), s a hangsúly miatt utolsósorban a zenekart és az énekkart kell kiemelnünk. Gyulai Gál Ferenc, az előadás kitűnő zenei vezetője, dirigense. A szólótáncot Balogh Edina adja elő ismert magas színvonalán.

A daljáték a komoly feladattal megküzdő kóruson túl is kivételesen népes apparátust mozgat — csak néhány művészt emelhetünk ki, ezt is inkább csak futólag. Zeneileg jórészt Németh Marika és Sárdy János tartják »vállukon« az előadást, figurákban, játékban is őszintén élve a mesebeli történést. Örömmel hallottuk Krémer József szép hangját. Kováts Ibi is kellemes. Az egész játék kedves humoráért legfőként Csákányi László, Hadics László, Gyurián József, Rajnai Elli és Csanaki József érdemel elismerést és köszönetet. Mindezzel azonban méltánytalanul maradt említetlen a kitűnően egybehangolt előadás számos erre érdemes szereplője.

/Rajk András/


3817 Búbánat 2019-01-31 19:55:04 [Válasz erre: 3816 Búbánat 2019-01-31 19:53:12]

Múltidéző

BUDAI KALAND  (II.)
Új magyar daljáték a Fővárosi Operett Színházban

Népszabadság, 1962. június 2.

Évadzáró újdonságként a Fővárosi Operettszínház vígopera- számba menő művet mutatott be, Vincze Ottó, Barabás Tibor és Semsei Jenő szövegére, Romhányi József verseire komponált Budai kaland című daljátékát. A darab a XVII. században játszódik, részben török, részben magyar környezetben, és a műfaj rendíthetetlen szabályainak megfelelően, szerelmesek hányattatásáról s egymásra találásáról szól. Az írók színes, romantikus, sok kedves és eredeti ötlettel fűszerezett szövegkönyvet kerekítettek, bőven adagolták a humort, a tréfát, de sikeresen elkerülték az olcsó hatásoknak még a látszatát is. Az írói munka értékét azonban elsősorban a zenén mérhetjük le - amelynek megszületését lehetővé tette -, Vincze Ottó kitűnő muzsikáján.

Tízegynéhány éve, Farkas Ferenc és Sárközy István igényes művei nemesítették daljátékká az operettet, de kezdeményezésük színpadjainkon hosszú ideig nem talált folytatásra; csak a Rádió vallotta magáénak a szórakoztató műfaj színvonalemelésének ügyét. Vincze Ottó műve egyenes folytatása (de nem epigonja) olyan nagy sikerű színpadi alkotásoknak, mint a Csínom Palkó vagy a Szelistyei asszonyok.

Zenéje két forrásból merít: szerencsésen elegyíti az operett érzelmes hangulatát keleties motívumokból szőtt groteszk elemekkel. Az érzelmes dalok azonban nem válnak érzelgőssé, s a groteszk sem fajul torzzá ebben a muzsikában. Szerkesztésükben rafinált, hatásukban azonban egyszerű, fülben megragadó dallamok sorakoznak, s a zeneszerző kitűnő dramaturgiai érzékkel, a helyes arányok biztosításával, a líra és a zenei humor megfelelő adagolásával kerülte el a dagályosság, a terjengősség veszélyét. Gondosan felépített - s az énekesekre komoly feladatot bízó - munka minden egyes énekszám, kitűnően hangzanak, ötletesek a kórusok (szerencsére sok a tömeg jelenet, és így gyakran lép színre az énekkar), hatásos, ízléses zenekari ötletek egész sora tarkítja a zenei képet. A zeneszerző szándéka ebben az előadásban nem maradt „írott malaszt”, Gyulai Gaál Ferenc karmester és Virány László karigazgató gondoskodott arról, hogy a partitúra meg is szólaljon, a zenei vezetők nemcsak rutint, lelkesedést is latba vetettek a jó ügy érdekében.
Köpeci Bócz István táncos díszleteinek és színes jelmezeinek keretét Horvai István rendezése töltötte meg élettel, mozgással, a lendületes, pergő előadás az ő alapos munkáját dicséri. A rendező egyszerűségre törekedett, s sikerült külsőséges túljátszás helyett valódi színészi teljesítményre ösztönöznie színháza jó egynéhány tagját. Kár, hogy a „göre-gáborkodás” még mindig kísért az Operettszínházban (ha nem is olyan mértékben, mint az évad másik magyar újdonságában), méghozzá a magyar és a „török” szereplők játékában egyaránt. A rendezés helyenként fölöslegesen merevítette tablóvá a képet, egy- egy népszerű főszereplő megjelenését a közönség észreveszi, s tapssal regisztrálja akkor is, ha a színpad nem köszönti beléptét „vigyázz állás”-sal.

A szereplők közül (a színlap 33-at sorol fel!) elsőnek a cselekmény fő szálát vivő Sárdy János és Németh Marika kívánkozik megemlítésre. Sárdy kedves figurát farag szerepéből, Kisjó Ambrus ezermester furfangos alakjából. Valami természetes báj veszi körül játékát, énekét, nincs egyetlen mesterkélt, hazug gesztusa, harmonikusan egyesíti szerepében a színész és az énekes feladatait. Németh Marika teljesen mellőzte a primadonna kiszámított hatáskeltő eszközeit, egyszerűen, természetesen mozog, s nagyon szépen énekel. Kevésbé tetszett a darab második szerelmespárja: Kováts Ibi típus-szubretté változtatta szerepét, Krémer József pedig elsősorban délceg megjelenésére bízta a sikert. Csákányi László ismét kitűnő alakítást nyújtott Szinán budai pasa szerepében. Az ő szerepében (háremjelenet) fenyegetett leginkább az ízléstelenség veszélye, de kivételes művészettel kerülte el, hogy a humor malackodássá fajuljon. Hadics László és Gyurián József töröknek öltözött „Zoro és Huru” játéka nagy derültséget keltett, de - úgy érezzük - itt helyénvaló lett volna némi mértéktartás. Az előadás többi részese közül megemlítendő Homm Pál, Rajnai Elli, és szép, tiszta énekükért Venczi Margit, Harján Emma, valamint Novák Ica. Hidas Hédi koreográfiáját ezúttal is gondosan valósította meg a tánckar, Balogh Edina látványosan töltötte be a szólótáncos feladatát.

/Breuer János/


3816 Búbánat 2019-01-31 19:53:12

Múltidéző

BUDAI KALAND   (I.)
Új magyar daljáték a Fővárosi Operett Színházban

Magyar Nemzet, 1962. május 30.

Barabás Tibor, Semsei Jénő, Romhányi József és Vincze Ottó új daljátéka, a Budai kaland a XVII. században játszódik. A török uralom idejét már több operett választotta történelmi háttérül, s az új daljáték most ismét ebbe a romantikusnak tűnő korba viszi vissza a nézőt. Hőse ezúttal egy derék, okos, kissé góbés észjárású szekszárdi ezermester. Maga a történet nem több mint egy csattanós anekdota.

A szekszárdi tanács boszorkányság vádjával perbe fogja Dóra Istvánnét, a szép, ifjú özvegyet. Ambrus mester tanúsítja, hogy Annus nem az ördöggel cimborált a szőlőhegyen, hanem vele volt légyotton. Ez persze nem igaz, Anna bosszúsan tagadja is. Nincs mentség: pellengérre állítják. Az menti meg, hogy két török adószedő - kedvesen mókázó figurák - szüzet keres a pasa háremébe. Anna legyen az - határoznak a szekszárdiak - és indul a karaván Annával Buda felé. Természetes, hogy nyomában van Ambrus mester is.
Ennyi az első felvonás, és ez indításnak elég is. A második felvonás azonban már csak keretet ad jól ismert operettfogások ismétlésére, háremjelenetre, a budai pasa, az eunuchok és az udvartartás ma már alig-alig mulatságos felvonultatására. Az első felvonásban volt egy motívum, amely akár persziflázsra, akár a történet további bonyolítására alkalmas lehetett volna. Ambrus mester feltalált egy csodaorgonát, mely mindenkiről megmondja, igaz ember-e vagy hazug. A csodagép azonban csak az első felvonásban működik, a továbbiakban Ambrus mester búvóhelyéül szolgál. Sok ötlet, humor forrása lehetne, de a szerzők nem élnek a lehetőséggel. A daljáték azután halad tovább a jól kitaposott úton. Anna a pasa háremébe kerül, de Ambrus furfangja kimenti; közben - csak mellékesen - megszerzi a boldogságot a török kapitánynak és a budai pasa leányának is.

A daljáték zenéjét Vincze Ottó írta. A zenés vígjátékaiból, könnyed szimfonikus műveiből előnyösen ismert szerző muzsikája ezúttal nem tud elszakadni a szokványos, nem teljesen eredeti, kissé Huszka emlékét idéző dallamvilágtól. Műfajilag a kedves zene nem egészen azt adja, amit ígér; nem gazdag invenciójú daljáték ez, hanem kissé bágyadt operettzene, némi musical-reminiszcenciákkal. Ebből a zenéből joggal hiányolhatjuk az áriák és kettősök gazdagabb zenei szárnyalását, a színesebb, változatosabban hangszerelt zenekari részleteket, balettbetéteket.

Barabás Tibor és Semsei Jenő szövege patriarkális Jókai- levegőt áraszt és lehetőséget teremt játékra, érzelmes jelenetekre, a történelmi miliőbe beleülő, de nem túlságosan nagy igényű mulattatásra. Szerzők és szereplők legfeljebb a háremhölgyek keresése közben lépik túl a jóízlés határát. A jó szórakozás közben is eszébe jut azonban a nézőnek, hogy a szerzőktől ennél az operettnél magasabb igényű zenés mű: valódi daljáték is telnék. Bátrabban szakíthatnának a konvenciókkal és leküzdhetnék a történelmi operett bécsies maradványait.

A Budai kaland egész produkcióján némi elernyedtség érezhető. Rendező, koreográfus, kórus és statisztéria kevés újat ad. Horvai István, aki nagy műgonddal nemegyszer hozott már operetteket is közelebb korunk igényeihez, ezt a daljátékot meghagyta a múltban, ötletekben ugyan nincs hiány, de a humoros helyzetekből, a mellékszereplők mozgatásából, a látványos háremképekből nem bontakoznak ki az újfajta daljáték körvonalai. Néhány jelenet - a vén boszorkák bevonultatása, a török adószedők csetlése, botlása, a szekszárdi szüzek koszorúja a biztoskezű rendező munkájáról tanúskodik, de az egész daljáték összefogottabb rendezést kívánt volna. Köpeczi Bócz István díszletei modernebbek, mint az előadás és a díszlettervező saját jelmezei. Hidas Hédi koreográfiájában is több a konvenció, mint máskor.

Az előadás fő erőssége Sárdy János: Ambrus mestere nemcsak a szerep szerint, hanem a színpadon is valóságos ezermester; kedvesen komédiázik és énekel. Németh Marika is bájos és dekoratív az ifjú özvegy szerepében. A többiek: Kováts Ibi, Homm Pál, Krémer József, Csákányi László kevesebb lehetőséget kaptak a játékra, csak Hadics László és Gyurián József kettőse és Rajnai Elli mulatságos boszorkája emelkedik ki az együttesből. Balogh Edina szépen táncol, a zenekart Gyulai Gaál Ferenc összefogottan vezényli.
 

/Gábor István/


3815 Búbánat 2019-01-30 15:10:59

Múltidéző

Szabad Nép, 1951. március 4.


Csínom Palkó

Új magyar daljáték

 Új színműirodalmunk az évadban már a második magyar zenés színjátékkal lép a nyilvánosság elé. A néhány hónappal ezelőtt színre került „Aranycsillag” az új magyar operettnek mutatta meg egyik típusát, a most bemutatott „Csínom Palkó pedig a népies daljáték még ki nem taposott útját járja.

 A XVIII. század eleje a magyar nép szabadságmozgalmainak felejthetetlen korszaka. Rákóczi Ferenc felkelő serege ezekben az esztendőkben csapást csapásra mérve a sokszoros túlerőben lévő császári hadakra, sorra szabadítja fel a városok, a megyék népét az idegen elnyomás alól. A kuruc-kor nemzeti felszabadító harcainak a hősi világát kelti életre zenéjében, cselekményében a Csinom Palkó”.

A daljáték cselekménye Érsekújvárnak, a labancok akkori erős várának felszabadításához kapcsolódik. Bottyán János, a jobbágyi sorból tábornoki rangra emelt legendáshírű „Vak Bottyán” és vitéz kapitánya, Balogh Ádám vezetik a vár ostromát; s köröttük ott vannak, akiket a történelemírás ugyan nem jegyzett fel, de akiknek neve, emléke a kuruc dalokban két és fél évszázad távolából is elevenen él a magyar nép ajkán: Tyukodi pajtás,  Csinom Palkó, Csinom Jankó… A szabadsághősök mellett bemutatja a cselekmény az ellenséget is, a magyar népet sanyargató császári udvaroncokat és egyik labanc-talpnyalójukat, a népét, hazáját eláruló feudális nagyurat, Koháry grófot.

A témaválasztás tehát igen dicséretes: a daljáték szövegírói, Dékány András és Bálint Lajos a magyar történelmi múlt egyik dicsőséges szakaszát dolgozták fel. A „Csinom Palkó” témája valóban alkalmas arra, hogy felelevenítse a kuruc-kor minden hősiességét, s hogy a nagy elődök példájával a mához szóljon. Nem mindennapi művészi feladat e nagy idők hős alakjait úgy megformálni, hogy a színpadon valóban Csinom Palkó, Vak Bottyán, Balogh Ádám és szabadságharcos társaik keljenek életre. Az ábrázolt alakok közül különösen Tyukodi pajtás jellemzése sikerült. A mindig jókedvű, nagyokat kurjantó, ízesen káromkodó strázsamester derűs, lendületes alakja jól kifejezi a kuruc tábor harci szellemét, katonáinak jövőbe vetett hitét. Eredetien rajzolták meg Rosta Márton pozsonyi mézeskalácsos mester (és kuruc hírszerző) vonásait, s hitelesen ábrázolták leányának, a lelkes Éduskának vonzó egyéniségét. Ugyancsak meggyőzően jellemezték az ellenséget — Koháry grófot, Piperec bárót, s általában az újvári grófi palota rizsporos, parókás, léha udvari népségét. Komoly gyengéje azonban a szövegnek, hogy éppen a daljáték főhősei, Csinom Palkó,Vak Bottyán, Balogh Adám alakjai nincsenek elég határozott formába öntve, túlságosan vázlatosak.
Ehhez a vázlatossághoz járul, hogy a daljáték szerkezete, meséjének a felépítése sem elég tömör, az írók a történetet nem a legdrámaibb ütközőpontoknál ragadták meg. A szerkesztésmód hiányosságai főként Csinom Palkó szerepeltetésénél mutatkoznak meg: a legfőbb tettei nem a színpadon zajlanak le. Mennyivel meggyőzőbb lett volna például, ha a színpadon látjuk, s nem egy elbeszélésből tudjuk meg, miért és miként száll szembe Csinom Palkó a jobbágyait a császári seregbe hajszoló edelényi hűbérúr erőszakával, fenyegetéseivel, s hogyan indul el testvérével a kurucok táborába. És mennyivel lelkesítőbb lelt volna, ha Koháry grófnak Palkó által való elfogatását szintén nem a színfalak mögött bonyolítják le, hanem a színpadon mutatják be a szerzők. Másik fogyatékossága a szövegkönyvnek, hogy nem tudja kellően érzékeltetni a Rákóczi-szabadságharc forradalmi lendületét. Erre mód lett volna a cselekmény regényessége, könnyedsége mellett is.

A kuruc harcok célja, jelentősége, máig mutató tartalma a darabban a nézők számára nem elég világos és nem is elég vonzó. Sokkal hitelesebben szemlélteti a szövegkönyv Koháry, a hazaáruló császári marsall palotáját, környezetét, annak fényét, csillogását.

 A daljáték gazdag áradású zenéje bőven kárpótol a szövegkönyvnek ezekért a hiányosságaiért. A kuruc-kor dallamkincse a régi magyar népzene legjavához tartozik. Nem egykorú kótákból maradt ránk, hanem évszázados késedelemmel jegyezték fel, elsősorban Pálóczi Horváth Ádám, akinek „ötödfélszáz énekek” című gyűjteménye ma is a legértékesebb forrása a kuruckor népdalköltészetének. Ez a száz évvel későbbi zenei visszapillantás a Thököly- és Rákóczi-kor emlékei felé, jellemzően mutatja az első népdalgyűjtők kuruc-érzelmeit is. Hogy milyen élő, gazdag ez a dallamkincs, azt gyönyörűen szemlélteti a „Csinom Palkó”-nak a kuruc szabadságharc zenéjén alapuló muzsikája. Farkas Ferenc zeneszerző művét egy évvel ezelőtt rádióoperettként mutatták be. A zenét Kossuth-díjal tüntették ki. Szép dallamai azóta széles körben népszerűsödtek.

A „Csinom Palkó" zenéje értékes példája a népi zene haladó hagyományaiból merítő, s azt eredményesen továbbfejlesztő zeneszerzői alkotómunkának. Színpadi változatában a nagy sikerű rádióoperett további zenével bővült. A szívet-lelket gyönyörködtető népdalfeldolgozások, a „Csinom Palkó”, a „Törökbársony süvegem”, a „Pajtás, gyere hát”, a „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás”, s az egy év alatt oly népszerűvé vált „Jóéjszakát” kezdetű kettős, továbbá Balogh Adám és Zsuzsi szép duettje 17 új számmal, változatosan hangszerelt közzenékkel, együttesekkel, recitativókkal (opera-szerű énekbeszéddel), új tánczenével, hatásosan felépített finálékkal gazdagodott.
Az így megújított „Csinom Palkó”-zenét ugyanaz a keresetlenség jellemzi, mint első formáját. Ez a zene nemcsak szervesen összefügg a történettel, hanem újabb és újabb hajtóereje is a cselekménynek. A szerző sehol sem tévesztette szem elől, hogy a zene alapvető követelménye a dallam és Farkas Ferencben megvan a gazdag lelemény, hogy szépen ívelő dallamokat formáljon. Milyen megkapó szépséggel és nemes pátosszal bontja ki például Balogh Adám és Zsuzsi kettősét és milyen őszinte érzelmességgel Csinom Palkó és Éduska „Jóéjszakát”-duettjét. Zenéje jól is jellemez (példa erre Piperec báró kupléja), s határozott légkört is teremt (a grófi udvar gavottos-menüettes barokk pompája, a harmadik felvonás első és második részét összekötő, csatajelenetet érzékeltető, lüktető ritmusú, mozgalmas közzenéje).
A „Csinom Palkó” zenéjének legfőbb eleme a líraiság. Ez igen örvendetes, mert példamutatás a múlt burzsoá-formalista béklyóitól most szabaduló zeneszerzőink egy része számára, akik még mindig lebecsülik a lírát. Ezúttal azonban mégis több drámai erőre lett volna szükség. A szövegkönyvben nagyrészt elsikkadt a forradalmi lendület és ennek következtében nincs meg eléggé a zenében sem az a hősi sodrás, amely a kuruc-kor nagyszerű tetteit jellemezte. A rádiójáték kibővítése egészében igen szépen sikerült, de egyik-másik zenei bővítést nem tartjuk szerencsésnek, így főként az I. felvonásban előforduló opera-szerű énekbeszédet, amely többször is fékezi a játék lendületét
 

Az új magyar daljátékot az Operaház mutatta be a Városi Színházban. Az énekes játék műfaja színpadi beszéd és mozgás dolgában elég távol esik az operától: az igényes énekszerepek egyúttal komoly prózai feladatot is rónak a művészekre. Az Operaház tagjai pedig elsősorban énekesek. Amíg énekelnek, nincs is semmi nehézség, de amikor szövegmondásra kerül sor, nyomban kiderül az operai munka egyik hiányossága, az, hogy operaénekeseink javarésze mennyire nem ismeri a színpadi beszéd és mozgás alapvető szabályait. Az együttes tagjait így is elismerés illeti, mert a számukra idegen területen is lelkes művészi munkával szolgálják az előadás sikerét. A címszerepet Sárdy János énekli. Könnyed játékkal, lendülettel formálja meg a szerzők által kissé túlkönnyűnek megrajzolt alakot. Az előadás színészileg legjobban megoldott figurája Éduska lelkes leányalakja. Az Operettszínház vendégként fellépő tehetséges, fiatal tagja, Zentay Anna játssza és énekli keresetlen eszközökkel, vonzó, egyéni színekkel. Balogh Ádám szerepét Losonczy György játssza. Igen hatásosan énekel, a szokatlan műfaj szövegnehézségei azonban a kitűnő opera-színész számára is komoly próbát jelentenek. Fodor János, a népköztársaság érdemes művésze Förgeteg betyár dalait rendíti meg. Rosta mézeskalácsost Maleczky Oszkár játssza meleg kedéllyel. Domahidy László Tyukodi pajtásból lendületes figurát formál, de sok benne a műnépieskedés. Birkás Lilian őszinte lírával énekli Zsuzsika szólamát. Az újvári grófi palota udvari népségének mintatípusát, az üresfejű nőcsábász Piperec báró figuráját Fekete Pál alakítja remek jellemzéssel.

A rendezés a fiatal Mikó András munkája. Az együttes beállításában, mozgatásában, láthatóan a realista színpadi követelmények vezették. A zenei részeknél általában megoldotta a feladatát, amikor azonban prózára kerül sor, kitűnik, hogy ezen a területen már nem tudott segítségére lenni az énekeseknek. A szerzők túlságosan is vonzóan rajzolták meg a Koháry-palota udvari környezetét és Mikó András rendezése is - helytelenül - mintha erre a felvonásra fektette volna a fősúlyt. Az  előadás legjobb elemei: a leghatásosabb díszlet, s a táncok közül a sikerültebb koreográfia is a II. felvonásra jutottak. (Mennyivel kifejezéstelenebb például a III. felvonás kuruc kardtánca, mint az udvari táncok.) A díszletek Fülöp Zoltán, a koreográfia Vashegyi Ernő, a jelmezek Márk Tivadar tervei. Az előadást Kerekes János vezényli.

A daljáték harmadik előadása a bemutatóhoz viszonyítva máris fejlődést mutatott. A szereplők otthonosabban mozognak a műfajban, játékuk felszabadultabb. A további előadások bizonyára még inkább megérlelik majd a játékot. A dramaturgiai hibák egy részét pedig érdemes volna és lehetséges is „menetközben” kiküszöbölni.

A Csinom Palkó” bemutatója jelentős állomása színházi művelődésünknek. Nemcsak, mert fontos lépés előre a daljáték-műfaj múltbeli csökevényeinek elvetésében, hanem azért is, mert egészséges hangjával, főként pedig zenéjének sajátos népi légkörével a műfajnak azt a jó hagyományát folytatja - és fejleszti eredményesen tovább -, amelyet Kacsóh Pongrác a János vitézzel alapozott meg.

/Lózsy János/


3814 Búbánat 2019-01-29 22:15:25

Múltidéző

TERMELŐSZÖVETKEZETI OPERETT PESTI SZÍNPADON:
 

Hölgyválasz

  • Szabad Föld, 1961. október 29.

Nincs olyan év, hogy meg ne jelennék néhány tűnődő elmélkedés az újságokban: „vajon idejét múlta műfaj-e az operett”. És olyan esztendő is ritkán akad, melynek során ne születne egy harsány sikerű új operett, olyan, amelyiknek a híre-zenéje szétárad az országon.

A tragédiát évezredek óta ismeri az emberiség és inkább új virágzásról hallunk, mint arról, hogy elsorvadna e műfaj. Költeményt is jócskán találunk olyat, amelynek korát csak ezerévekben mérhetjük; de szó sincs a vers válságáról. S az operett, a tisztahangú német népjáték, a csúfolódó hangú francia vígopera, a fanyarul gúnyos és merészen tiszteletlen angol daljáték leszármazottja, még alig egy százada született, de - a műfaj historikusai szerint - már első jelentkezésekor ez a kérdés fogadta: „maradandó lesz ez? ...”

S az operettet az egymást követő zátonyain napjainkig is átsegítette az, amivel első sikereit aratta. A történetet pezsgésben tartó gyöngyöző tréfa, a naiv érzelmesség. A szerelem győzelme az ártó szándék fölött... És a könnyű, jól megjegyezhető zene, ami úgy csillog a sokszor talmi operettmesén, mint harmat a virágkelyheken.
Ha csak ez folytatódnék a Fővárosi Operett Színház újdonságában, a Hölgyválaszban, akkor talán nem is foglalkoznánk a bemutatóval. Számunkra az teszi emlékezetesen fontossá e művet, hogy egy termelőszövetkezeti falu életét látja a közönség.

A történet színhelye nem kastély, hanem egy tsz-székház udvara, szereplői nem atlaszmentés gárdatisztek és hercegnők, hanem egy papucs tsz-elnök; az elnök termetes felesége; a házaspár leánya (igaz, ő „hercegnői szépségű”); a községi állatorvos; egy revizor, parasztok (borisszák és józanok, nagyhangúak és szerények, mint az életben) — szóval a mai falu.
Ráadásul még az is pontosan tisztázható, hogy miként került ez a jókedvű történet a pesti színpadra.

 Cseres Tibor író, a parasztság életének jó ismerője egy élménye alapján elbeszélést írt az Új Írás című folyóiratba. A színház emberei beleszerettek a csókaréti tsz-elnök történetébe. Operettet írtak belőle Török Rezsővel és Innocent Vincze Ernővel. Kétrészes játék lett Téglás Boldizsár históriájából, aki felesége befolyására, annak szeszélye szerint helyezgette ide-oda a szövetkezetben a női munkaerőket. Bonyolította a történetet egy félreértés Téglás és felesége, az elnök Ágnes lánya és a lányba szerelmes állatorvos, a tsz-be rendet teremteni jött ellenőr és az ellenőrt szerető postáskisasszony között. Pletyka keveredik a faluban, ami majdnem szétválasztja azokat, akik szeretik egymást, de végül is az operett boldog törvényei szerint győz az igazság, a szerelem s a muzsika.
Kiváló szerző, Ránki György alkotta az operett zenéjét. (Ránki írta annakidején a Körhinta című film felejthetetlen keringőjét is.) Ő maga egy nyilatkozatában azt mondta a Hölgyválasz muzsikájáról, hogy sokféle szám csendül fel a darabban: operára emlékeztető; hagyományos operettzene; olyan számok, melyekhez hasonlókat az Állami Népi Együttes mutat be; a most kivirágzó zenés komédiák levegőjét idéző stb. stb.

A kísérlet fölötti örömünk sem hallgattathatja el velünk, hogy a Hölgyválasz egyáltalán nem örökértékű alkotás. Gyengeségei abból erednek, hogy a szövegkönyv alkotói túlságosan ragaszkodtak az operettek hagyományos fordulataihoz. Ezért már eleve kiszámítható a főszereplők sorsa. Bátran fogadunk abba, hogy kiderül: a tsz-elnök nem szerelmes a postáskisasszonyba; az elnök leányának és az állatorvosnak a félreértését majd csak tisztázza a jó véletlen s a sete-suta revizor is csak elbotladozik a boldogságig.

Régi operettsablonok átszivárgását érezzük a főszereplők kiválasztásában is. A tsz-elnök írói megformálásán egy kicsit még a hajdani operett „nagyurak” emléke üt át, az állatorvos is végeredményben a régi „nagy parti” mai megfelelője s a revizor kedvesen ügyefogyott figurája olyan régi operettalakok édestestvére, mint a Víg özvegy, a Denevér, a Három a kislány, vagy a Hawai rózsája komikus figurái.
Mégis jó szórakozást nyújt az előadás. Fónay Márta elnökné-je, a Rátonyi Róbert alakította revizor, Csákányi László és Márkus Ferenc tsz-parasztjai számtalanszor megnevettetik a közönséget. Sikere van a szépen éneklő Németh Marikának, Zentay Annának (postáskisasszony) és jut a tapsból a helyenként merev Hadics Lászlónak, az állatorvos alakítójának s még Homm Pálnak is az elnök olykor fakó szerepében.

A Hölgyválasz olyan régi operettekkel együtt szerepel a műsorlapon, mint a nagyhírű Leányvásár és a klasszikusnak számító Boccaccio. Ezek mellett is sikerre számíthat. A darabon elömlő egészséges jókedv bíztat ezzel. A derűt és a szív kis szomorúságait egyaránt jól kifejező muzsika. És az, hogy a közönség magáénak vallja azt a világot, amit a nagymúltú magyar operettirodalomnak ez az új hajtása olyan szeretettel mutat meg.

/Bajor Nagy Ernő/


3813 Búbánat 2019-01-28 20:51:52 [Válasz erre: 3812 Búbánat 2019-01-28 15:07:04]

Kapcs. 3812. sorszám

Múltidéző

  • Magyar Nemzet, 1951. október 26.

SZÍNHÁZ ÉS MŰVÉSZET

A „Szelistyei asszonyok" zenéje  (II/2. rész)

Zenei szempontból a „Szelistyei asszonyok” újabb, biztató lépés azon az úton, amelyen a magyar »könnyű«  muzsikának járnia kell. Sárközy István, néhány kitűnő és gyorsan népszerűvé vált tömegdal szerzője, első színpadi alkotásával is a széleskörű tömegekhez férkőzik közel. Legfőbb erénye ennek a nagyon tehetséges, friss leleményű, dallamokban gondolkodó komponistának, hogy egyénien jellegzetes hangja ellenére sem individualista, hanem a közösség érzéseit szólaltatja meg a saját személyén át. Ezért tartjuk szerencsésnek Sárközy zenéjét. Megvan benne minden alapfeltétel az új, szocialista típusú operetthez. Az »operett« szó itt nem helyénvaló kifejezés, mivel a szocialista-realista művészet »könnyűzene«- szektorában az operettből vígopera felé húzó daljáték lesz — erre a legvilágosabban a szovjet példák mutatnak.

SÁRKÖZY nemcsak ösztönösen, hanem tudatosan is azt az irányt követi, amely tartalmi és formai szempontból egyaránt az új, megnövekedett igények kielégítését tartja szem előtt. Mondanivalói nagy bőségben fakadnak fel egy olyan ember alkotó tehetségéből, aki megtalálta helyét az új világban és ennek az új világnak eszmei vonalon küzdő harcosa. Sárközy sajátosan friss, derűs és magabízó zenéje nem csupán művészeti ügy: állásfoglalás is.

Komoly erénye Sárközynek, hogy nemzeti zenénk hagyományaira épít, mégpedig a hagyományok elmélyült vizsgálata alapján. Persze, olyan darab esetében, mint a „Szelistyei asszonyok”, amely egy történelmi korszak levegőjét hozza be a színpadra, természetes követelménynek látszik, hogy a zeneszerző is a múltból merítsen, lehetőleg annak a kornak zenéjéből, amelyben a darab játszódik. Csakhogy ezt a feladatot kétféleképpen lehet megoldani: jól és rosszul. Sárközy jól oldotta meg. (Nem úgy, mint a nemrég bemutatott „Peleskei nótárius”  zeneszerzőinek egy része, akik egyáltalán nem használták ki a hagyományok feltárására kínálkozó lehetőséget.) A „Szelistyei asszonyok” zenéjét át- meg átszövik a régi magyar dallamok; ritmikája, levegője, színe, íze, egész jellege túlnyomó részben a magyar föld sajátos zenei megnyilvánulásaival közös. Figyelemreméltó módon tudta Sárközy összehangolni napjaink új zenei képletét, a tömegdalt a hagyománnyal. (A Fekete Sereg vitézeinek dala.)

A NAGYIGÉNYŰ PARTITÚRA még a könnyebb levegőjű, „operettes” részletekben sem válik soha sekélyessé. Nem árt, ha külön kiemeljük ennek fontosságát. Az úgynevezett könnyű zenében is lehet értékeset alkotni, ha a komponista itt sem feledkezik meg a színvonalról és a maga tehetségével szemben ezen a ponton is igényt támaszt. (Ellentétes példának megint csak a „Peleskei nótáriust” említhetjük: ott bizony a »könnyű«  könnyebb a legkönnyebbnél s mélyen alatta marad a megkövetelhető színvonalnak.) Sárközy daljátékzenéjének talán csak az a hibája, hogy nincs benne egy igazi, nagy, középponti szám, amelyet a közönség magával vinne. Legtovább cseng a fülben a »Mi vagyunk a szelistyei asszonyok” friss vezérmotívuma: ez azonban valóban csak motívum.

Mindent összevéve, Sárközy István jelentkezésében a legifjabb zeneszerző-nemzedék egyik komoly tehetségének előretörését láthatjuk, akitől még sokat várhat nemcsak az operettszínpad, hanem az Opera is.

Dicsérően emlékezünk meg a hangszerelést végző Halász Kálmánról.
A Fővárosi Operettszínház gárdájára nem csekély feladatot ró a zenei megvalósítás. Hogy igazán kitűnő előadásban szólal meg a mű, abban elsősorban Várady László karmesternek nagy az érdeme.  Gondos előkészítő munkája és eleven erejű vezénylése egyaránt hozzájárul a pompás eredményhez. De maga az együttes sem marad el a karmester mögött. Az operaszerűen végigkomponált részek különösen a kórusnak adnak fel fogas kérdést. Virányi László karigazgató helyesen értelmezi a korszerű kórus szerepét és a kar tagjai is átérzik megnövekedett felelősségüket.

AMI A TÁNCOKAT illeti: világos, hogy Roboz Ágnes, a koreográfus, a cselekményből iparkodott kinöveszteni a táncjeleneteket, hogy azok szervesen kapcsolódjanak a darabhoz. A tehetségéről megismert Roboz Ágnes (»Havasi kürt«!) ezúttal mégsem éri el a célját. Amikor a népi táncból merít, akkor üde és találó a tánckifejezés; mikor azonban a baletthez nyúl, kísérletezővé válik annyira, hogy elveszti maga alól a talajt, a felhasznált balett-elemek a darabtól idegeneknek tetszenek, vagy csak fogyatékosan fejezik ki a szándékolt mondanivalót. A harmadik felvonás ünnepségében a vitézek fáklyatánca úgy hat, mint a darabtól függetlenül létező produkció — mintha csak a „Fekete Sereg Központi Művészegyüttesének tánckara” tartana bemutatót a Fővárosi Operettszínház színpadán...

/Szenthegyi István/


3812 Búbánat 2019-01-28 15:07:04

Múltidéző

Magyar Nemzet 1951. október 25.

SZÍNHÁZ ÉS MŰVÉSZET

A „SZELISTYEI ASSZONYOK"  (II/1. rész)

Új operett- de általában színműirodalmunk meglehetősen adósunk maradt még a magyar történelem haladó korszakainak, mozzanatainak megelevenítésével. Ebből az adósságból próbált törleszteni a Fővárosi Operettszínház, amikor a »Szelistyei asszonyok«-at vette elő, Mikszáthnak ezt a bűbájos elbeszélését, amely a fiatal Mátyás király esetét az ál-szelistyei  asszonyokkal az egykori krónikákból kibányászott anekdotákból széles körben ismert és kedvelt történetté emelte. A Mikszáth-elbeszélés bátor, vidám s a szó igazi értelmében népszerű Hunyadi Mátyását, Mujkónak, az udvari bolondnak pünkösdi királyságát Várpalotán, a három különböző helyről összeszedett» szelistyei« menyecske bonyodalmasságában is bohóc kalandjait vitte színpadra Benedek András és Semsei Jenő, a két átdolgozó. Es amit ők toldottak hozzá az elbeszéléshez, - a főurak összeesküvését, Nagy András parasztlegény szerepeltetését  - azt is Mikszáth szellemében cselekedték. A» nagy palóc«, a miniszteri tarokk-partik kedélyes törzstagja írta ugyanis a »Szelistyei asszonyok«-ban a kővetkezőket: „Nálunk is nyomta, kínozta, sanyargatta a népet az olygarchia - de egy kopjás kapujú székely kúria udvarán már akkor ott szaladgált, ott játszadozott egy szöszkehajú, tömzsi gyerek, aki egy napon lármázó, kaszákkal fölfegyverzett parasztsereg élén fog megérkezni a kastélyok és várak alá…”

Erre a „szöszkehajú, tömzsi gyermek“-re, a felnőtté növekvő Dózsa Györgyre utal az új operett Nagy Andrása. Más kérdés azután, hogy az operettnek ez a hőse a maga kibontakozott dózsagyörgyi mivoltában nem előzi-e meg egy kissé korát? Azt a kort ugyanis, amikor maga király, Hunyadi Mátyás hadakozik az oligarchák, a népnyúzó kiskirályok ellen, s  amikor a parasztseregek e haladószellemű király mögé sorakozva, még csak erejüket próbálják, azt az erőt, amely nemsokára a várak és kastélyok ellen vezeti őket Mikszáth bámulatosan finom történelmi érzékkel vázolta fel a »Szelistyei asszonyok«-ban a Mátyás-korabeli Magyarország társadalmi helyzetét. Nagy Andrást az átdolgozók Mikszáth történelmi intenciói szerint teremtették meg, hiányt pótló figurát alkottak belőle, akinek elhisszük, hogy bajtársi kapcsolatba kerülhetett Mátyással, a népnek nemcsak nehéz sorsát szánó, hanem egyetemes érdekeit felismerő királlyal. De az már kevésbé hihető a Mátyás-korabeli paraszt legényről,- még ha faluja feldúlása daccá, bátorsággá is fokozta elkeseredését -, hogy szinte forradalmi öntudattal inti le a király gőgös főajtónállóját!

Általánosságban helyesen és ötletesen fejlesztette tovább a mindvégig érdekes és fordulatos operett Mikszáth elbeszélését, egyes részleteiben azonban feltűnnek a »modernizálásnak« azok a veszélyei, amelyekről Révai József beszélt a Színészkonferencián. A harmadik felvonásban például, - amely különben is mind eszmeileg, mind dramaturgiailag lényegesen mögötte marad az első két felvonásnak , Mátyás király és a Fekete Sereg viszonya helyenként néphadseregünk egy politikai tisztjének a honvédbajtársakkal való kapcsolatára emlékeztet. És míg az operett egyes mozzanatai kirívóan »modernek«,  az általánosságban jó, a mikszáthi stílus legszebb, legkifejezőbb fordulatait ügyesen átmentő szöveg helyenként érthetetlenül archaizál. Elsősorban a dalszövegek, amelyek egy része majdnem teljesen mai nyelven íródott, más része viszont Csokonai korának cifra nehézkességével próbálja visszatükrözni a »magyar renaissance«, könnyed világát.

Az operett rendezője, Apáthy Imre, az első két felvonásban ötletesen hidalta át a fel-felmerülő dramaturgiai hiányosságokat, a harmadik felvonásban azonban ö sem tud csodát művelni. Persze, a szinte macbethi hangulatokat keltő tábortűz-nyitó jelenet komorságát feltétlenül enyhíthette volna a lényegében vidám daljáték légkörének megfelelően. A rendezés számos sikeres tette közül kiszeretnénk emelni az ajándék- és férj-osztó lakoma mozgalmas eleven beállítását és azt a bravúrt, ahogy a lakomázóterem pillanatok alatt alakul át csatatérré. A színészek vállára nehéz feladatokat rótt a »Szelistyei asszonyok«, mert komoly, alapos színészi munkát kellett egyesíteniük az operett jellemző sajátosságaival, jobban mondva az elmélyült színészi alakításon túl még többletet is kellett felmutatniuk.

A „Szelistyei asszonyok“ szereplői  általában jól oldották meg ezt a kemény leckét, elsősorban Mátyás megszemélyesítői: Gábor Miklós és Pálos György. Az első szereposztás Mátyása, Gábor Miklós színesen, érdekesen játszik, de nem egyszer inkább egy szenvedélyes és lángolóan szerelmes fiatal költőt személyesít meg, mint okos és vidám Mátyás királyt. Pálos György közelebb jár Mikszáth furfangos »nagyorrú«- jához, mint Gábor Miklós, ő azonban helyenként túlságosan darabos.
A szelistyei asszonyok közül Honthy Hanna hiú, hatalomra vágyó szász asszonya és Kiss Ilona büszke, szép székely menyecskéje sikert arattak. A legjobban azonban a kis, pajkos Vuca színrehozója, Zentay Anna tetszett nekünk közülük, minden mozdulata, minden hangja azt adja, amit Mujkó »király« mond a kisleányról: »Igazi vadvirág!« Vuca másik megszemélyesítője, Gyenes Magda szépen és tehetségesen énekel, de filigrán, halk lénye nem illik ahhoz az ártatlanságában is csupatűz, román »fátá«-hoz, akinek Mikszáth nyomán az operett szerzői Vucát megrajzolták. A három asszony kísérőjét, az öreg bumfordi Rostó Pál prefektus uramat (csak úgy közbevetve: a Mikszáth-elbeszélésben Rostót Mihálynak hívják, csupán egyszer nevezik, nyilván sajtóhiba folytán, Pálnak!) Bilicsi Tivadar nagyszerűen hozza elénk: ez az alakítás Bilicsi színészi pályáján nem is jelentéktelen állomásnak számít. Mujkónak, a király bolondjának Latabár Kálmán testére szabott szerepében Apáthy Imre mindent elkövet, hogy pótolja Latabárt, pedig — mint azt a budai Piactéren való bemutatkozása bizonyítja — Apáthy önmagát adva is jól tudja játszani Mujkó szerepét. Nagy Andrást, a parasztlegényt Homm Pál férfiasan, rokonszenvesen formálta meg, nem ő tehet arról, hogy a szerep itt-ott kevesebbet mond és többet tesz, mint kellene. De igen rokonszenvesen játszik a második szereposztás Nagy Andrása, a fiatal Hadics László is. A főurak közöl Szentessy Zoltánnak és Antalffy Józsefnek jutott érdekesebb szerep. Ráthonyi Róbert lézengő rittere és Keleti László hájas korcsmárosa jól illeszkedtek be a népes színészgárdába. A széphangú Palócz Lászlónak még alaposabb színészi munkával kell megközelítenie Czobort, a Fekete Sereg tizedesét.

A díszletekVarga Mátyás alkotásai — stílusosan, ötletesen adták meg a térbeli keretet a Szelistyei asszonyokénak, amely kisebb hiányosságai mellett is azt bizonyítja, hogy a magyar múlt forrásából kiapadhatatlan bőséggel buzognak a témák, lehetőségek a legkülönbözőbb műfajok hasznára.

!Antal Gábor /


(A Szelistyei asszonyok zenéjét külön cikkben méltatjuk.)


3811 Búbánat 2019-01-27 11:29:46

Múltidéző

/Pannon Enciklopédia – A magyarság kézikönyve – Zene és tánc – Operett - /

Az operett fénykora

A 30-as, 40-es évekre az operett kinőtte a gyerekcipőt. A kezdetben bretlinek csúfolt műfaj egy-egy premierje valósággal társadalmi eseményszámba ment, mint például a "Marica grófnő"-é Bécsben (a "Szép város Kolozsvár" szöveget már a pesti bemutatóra találták ki), a "Hawaii rózsája" berlini bemutatója (Ábrahám Pál), vagy az Operaházban bemutatott Lehár-darabok ("A mosoly országa", "Giuditta"Walter Rózsival, Székely Mihállyal!). A "Sybill"-t (Jacobi Viktor) is műsorára tűzte első számú dalszínházunk. Bemutattak operettet a Budai Színkörben, a Városi (ma Erkel), a Pesti, a Víg- és a Magyar Színházban is, nem beszélve a Royal Revüszínházról és persze Erdélyi Miska, a zseniális igazgató, zeneszerző, szövegíró nyári, ligeti operettjeiről. A tehetséges zeneszerzők által komponált, kitűnő előadók ajkán felcsendülő dallamokkal egyik színházunk sem tekintette rangon alulinak az operettet.

Ekkor azonban a stílusában kettévált a műfaj: nagyoperettre és tánczenésebb hangvételűre. A rádió és a film útján Európába is betört az amerikai swing zene és a dél-amerikai ritmusok.

1931-ben egy frissen érettségizett 18 éves gyerekember kopogtatott be az Operettszínház igazgatói szobájába "Maya" című operettjével. 30 éves korára már ő lett a színház igazgatója, hogy azután érett fejjel ismét e pozícióba kerüljön. Fényes Szabolcs színrelépésével jött az a generáció, mely az angol valcerekben éppen olyan lírai tudott lenni, mint Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc (Eisemann Mihály "Egy csók és más semmi", Ábrahám Pál "Toujours l'amour"), de volt érzéke ahhoz is, hogy a tánczene új ritmusait belopja az operett világába. Ábrahám már a 30-as években hamisítatlan swinges zenét komponált ("My golden baby"). Hát még Brodszky Miklós, Buday Dénes! Az már csak a sors gonosz fintora, hogy az akkor forradalmian ható dzsesszes zene elavultnak tűnt, amikor Ábrahám kiment Amerikába... Ottani sikertelenségébe beleőrült, skizofréniásan halt meg egy hamburgi hotelben 1960-ban.

Természetesen a konzervatív vonalnak is megvolt a közönsége (lásd Lajtai Lajos "Három tavasz"-ából a slágereket: "Legyen a Horváth-kertben Budán", "Hol van az a nyár"). Lehár ragaszkodott saját stílusához ("Cárevics"), és természetesen Kálmán hangvétele sem változott ("Montmartre-i ibolya", melyet kivételesen Szegeden mutattak be). A "régi" vonalat reprezentálta Huszka Jenő "Mária főhadnagy"-a is.

1947-ben Zerkovitz még megzenésítette Molnár Ferenc "Doktor úr" c. bohózatát, s a "Lehoznám néked a csillagot is az égből" kezdetű betétet az ország összes tánczenekara "bigin"-ben és tangó ritmusban kezdte játszani. A dalok és kuplék királyáról elismerték, hogy tánczenét is tud írni. Azután meghalt (majdnem egy napon Lehárral).

A 30-as évek elején ment el örökre Beöthy László igazgató, 6 év múlva, 1937-ben lebontották a Király Színházat, csak az operett nem halt meg. A II. világháború alatt a közönség a borzalmak elfeledésére járt az Operettszínházba. A háború konjunktúrát jelentett az operettnek!

Államosítás; a Rákosi- és Kádár-rendszer fényében és árnyékában

A szovjet csapatok még meg sem kezdték végső támadásukat Berlin ellen, amikor az Operettszínházban már a "Csárdáskirálynő"-t játszották. A háborúnál is nagyobb veszély leselkedett azonban a műfajra a "balra elhajló" kritikusok tollából, akik e zenés szórakoztatás puszta létét kérdőjelezték meg: "giccs... szentimentális... polgári". A támadásokat Gáspár Margit, az államosított Operettszínház igazgatónője hősiesen visszaverte. Sokakat kellett pótolni: Brodszkyt, Ábrahám Pált, Kálmán Imrét, Szirmai Albertet, akit az Egyesült Államokba sodort a háború, s csak 1964-ben, 84 éves korában jött újra Budapestre, egyik darabja bemutatójára.

A régi közönségnek változott az ízlése, humora, az új meg most jött életében először az Operettszínházba, és tágra nyílt szemmel hallgatta a felújításokat: Lehár Ferenc: "Luxemburg grófja"; Hervé: "Nebáncsvirág"; Kacsóh Pongrác: "János vitéz"; Ábrahám Pál: "Bál a Savoyban").

Az operettek szövegkönyve, humora korrodálódott az idők folyamán, a vékony szálú cselekmény könnyen széthullott. Azok viszont, akiknek kezét annak idején a fasizmus lefogta – Karinthy Ferenc, Tabi László, Békeffy István és Kellér Dezső -, lefújták a port, a felesleges pátoszt, maibbá tették a cselekményt. Új köntösbe öltöztették a "Csárdáskirálynő"-t, a "Három tavasz"-t stb. A zene pedig éppen úgy hatott, mint régen. Felnőtt egy új színészgeneráció: Rátonyi Róbert, Németh Marika, Petress Zsuzsa, Zentai Anna, Galambos Erzsi, Felföldi Anikó, Lehoczky Zsuzsa, Oszwald Marika. Közülük nem egynek már a musicalekhez is volt affinitása. Az állami támogatás biztos hátteret jelentett színháznak, művésznek egyaránt (akadt rengeteg színházon kívüli szereplés), a meginduló televízió is ontotta az operett-összeállításokat: már nemcsak a bevételtől függött a lét. Persze be kellett mutatni a szovjet operetteket is (Dunajevszkij: "Szabad szél", Miljutyin: "Nyugtalan boldogság", Scserbacsov: "Dohányon vett kapitány"), s a közönséget ezek is jól elszórakoztatták.

Végre-valahára – a "balra elhajló" kritikák követelésére – megszületett az új, a mai operett, amely nem fényűző palotákban, hanem egy "Állami áruház"-ban játszódik. Kerekes János zenéjével, Barabás Tibor és Gádor Béla szövegkönyve a rémhírekről, a vásárlási hisztériáról szól. Mindhiába, a legnagyobb sikere mégiscsak Feleki Kamillnak volt Glauziusz bácsi ugyancsak szentimentális, a könnyzacskókat támadó dalával. A baloldali sajtó nagy csinnadrattával fogadta az operett "újjászületését"; ehhez hasonlót csak Farkas Ferenc "Csínom Palkó"-jának operaházi bemutatója alkalmából tett, ahol a muzsika népi hangvételét ünnepelte. Egyébként ezt a művet először a rádió zenés színháza mutatta be. Innen indult el hódító útjára a "Bástyasétány 77" ("A vén budai hársfák békésen suttognak") is. Hogy a "Csínom Palkó" operett vagy dalmű, arról sokat lehetne vitatkozni. Hasonlóképpen nehéz a határvonalat meghúzni egy-egy zenés vígjáték és az operett műfaja között. A bemutatás helye korántsem mérvadó, hiszen számos színpadon játszottak operettet – A Dohány utcában megnyíló Blaha Lujza Színházban éppúgy, mint a József Attila Színház épületében, ahol tekintettel kellett lenni a külvárosi közönség ízlésére is. Az új magyar operett bölcsője mégis leginkább a Nagymező utcában ringott.

A Rákosi- és Kádár-korszakban az Operettszínház legnagyobb érdeme az volt, hogy szinte minden nap zsúfolt házak előtt játszott. A nézők a háború emlékei, a kor igazságtalanságai elől menekültek az új magyar operett könnyes-derűs mesevilágába. Elismerés jár a szerzőknek és a rendkívül tehetséges szereplőgárdának, de ha mai szemmel végignézzük az akkori sikerdarabokat, aligha találunk közöttük felújításra érdemes értéket. Csak egy-egy dallam maradt fenn; a címek már nem sokat mondanak a mai közönségnek: "Boci, boci, tarka", "Aranycsillag", "Palotaszálló", "Szelistyei asszonyok", "Valahol délen", "Ipafai lakodalom". Talán egyedül a "Szabadság, szerelem" tekinthető időtállónak, melynek zenéjét az akkor már 79 éves Huszka Jenő komponálta. Az ő, nemsokára bekövetkező, valamint Kálmán Imre halálával véget érni látszott egy nagy operettszerzői generáció története. Azután, amikor Szirmai Albert is eltávozott, következett a

Finálé

A 70-es években az Operettszínház mindössze két magyar premiert tartott az operett műfajában: a "Toledói szerelmesek"-et és a "Szerdán tavasz lesz"-t. Mindkettő hatalmasat bukott. Később kísérleteztek még Mozart-opera bemutatójával is, nyugati és magyar musicalekkel, mindenféle tarka műsorral, de új magyar operett nem született. A magyar operett – évszázados ragyogása és hányattatása után – Atlantiszként süllyed el a szemünk láttára.

Hogy lesz-e még valaha is új magyar operett, azt ma nem lehet megítélni. Valószínűleg soha többé Lehár vagy Ábrahám stílusában. Ahogy Mozart is csak egy van, s muzsikája örök értékeink megismételhetetlen része. Hasonlóan áll ez a magyar operett történetével is: "Grüss mir die Donau" ("Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket"), "Dein ist mein ganzes Herz" ("Vágyom egy nő után"), "Play gipsy" (Hej, cigány"), "I wonder, wonder" ("Ha egyszer elmúlt a nyár")... Ezeket és a számtalan gyönyörű magyar operettdallamot énekelni fogják, míg ember él a Földön.


3810 Búbánat 2019-01-25 11:38:18

SZINHÁZTÖRTÉNET

RÓNA KATALIN: A könnyű, zenés műfajról

Beszélgetés Gáspár Margittal

(SZINHÁZ – 1974. március szám)

Színházi életünkben alig találkozhatunk több félreértéssel, mint amennyi a zenés színházat körülveszi. Szenvedélyesen ütköznek a nézetek. Vannak, akik harciasan támadják, sokan lelkesen védik-pártolják hagyományait és jelenét. Némelyek elnézően mondják: „ahhoz képest, hogy operett", mások az ízlésnevelés jegyében vitatkoznak róla, és megint mások a színházba járó tömegek toborzójaként fogják fel.

-Valójában melyik a járható út? Milyen szerepet tölt be korunk színházi életében az operett, a könnyű, zenés műfaj? erről beszélgetünk Gáspár Margittal.

- Kedvenc rögeszmém, amint ezt már A Múzsák neveletlen gyermeke című könyvemben megírtam, hogy az operettnek is, mint a többi színházművészeti törekvésnek, kétezer éves története van. Az egyetemes színháztörténet során ugyanis világosan követhető a nagy drámai színházművészet fejlődésével párhuzamosan a játékos-zenés, félig-meddig rögtönzött könnyű műfaj vonulata is. Őse a mímesjátékokban kereshető, s az általános fejlődés folyamatában a commedia dell' artéban teljesedett ki a könnyed, szórakoztató, mindig komplex műfaj. Különböző válfajai, amelyek a századok során különböző neveket viseltek, egytől egyig annak a játékformának az ősei, amelyet ma operettnek nevezünk. Mint ahogy ennek egyenesági leszármazottja, mai ihletésű formája a musical. –

- Miért szálka sokak szemében a könnyű, zenés műfaj?

- Ahogy ma támadják az operettet, mindig támadták - más okokból, más indokokkal, de hát ez már évszázados küzdelem. Amíg nem ismerték fel benne az üzletet, amíg nem kommercializálódott, erősen csipkelődő, szórakoztató műfaj volt. Ezt a korszakot, Offenbach korszakát tekinthetjük az „aranykor-nak". Amikor azonban - tekintettel a kirobbanó sikerekre - üzletté kezdett válni, már egyre inkább olyan darabok születtek, amelyek társadalomra, társadalmi helyzetekre való tekintet nélkül bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között előadhatók. Így lehet részben indokolt, részben indokolatlan az operettel szembeni támadás. Indokolt, ha a bécsi operett teljesen a háttértől, a társadalmi fejlődéstől elvonatkoztatott, üres formává vált vázait viszik színre. De indokolatlan, ha azt a könnyű és gondtalan szórakoztatási formát veszik célba, tartják károsnak, amely állítólag a komolyabb zenei igényeket csökkenti vagy netán más műfajoktól vonja el a közönséget.  

Természetesen így van, de azért ez általában színvonal kérdése. Egy „poros" operett  „poros" előadásban nem erősítheti a közízlést.  

- Valójában mindig a színvonal a döntő. A tapasztalat azt mutatja, hogy a zenés színház, ha jól teljesíti hivatását, új nézőket toboroz más műfajok számára is, azok sorából, akik korábban nem voltak színházlátogatók. Hiszek abban, hogy alkalmas arra, hogy új tömegekkel is megszerettesse a színházba járást.

- Egyik kiváló kritikusunk nemrég megjelent cikkében azt állította, hogy akik az operettet rehabilitálni próbálják, lejáratják a köztudatban Bartók hitelét. Ezt a furcsa vélekedést csak annak jellemzésére idézem, hogy még ilyen művelt és okos koponyákban is mekkora zűrzavart támaszthat az az ártatlannak látszó szó, hogy operett. Már ugyan miért követne el merényletet a világszerte növekvő Bartók-kultusz ellen az, aki lelkifurdalás nélkül hallgat például Lehár-muzsikát? A Kilimandzsáró hava egy árnyalattal sem lesz kevésbé tündökletes attól, ha a dunántúli dombok lágy hajlataiban is szívesen gyönyörködünk.

 - Minden műfajnak vannak időhöz, korhoz kötött formái. Minthogy az a zene, amelyet az „arany-" és még az „ezüstkor" nagy operettkomponistái létrehoztak, valóban kitűnő - természetesen a maga műfajában -, és oly régóta élvezi a közönség elismerését, ez feltétlenül elgondolkoztató. Goethe, akinek igazán nem az volt a hobbyja, hogy közhelyembereket nevelgessen, azt írta valahol: „Ami több évtizeden keresztül maradandónak bizonyul, és mindenkor élvezi a nép kegyét, abban már kell hogy legyen valamilyen érték."  

- Az operettek szövege, mondanivalója igencsak elavult. A kérdés az, hogy a ma már valóban világszerte klasszikusnak számító operettzenét milyen módon lehet úgy színpadra vinni, hogy az előadás kielégítse az operettkedvelők igényeit, és egyszersmind közelebb kerüljön a mához, a ma nézőjéhez

- Azt hiszem, erre egyetlen út van - olyan értelmes vígjátékká kell alakítani a meglevő anyagot, amely önmagában is megállja a helyét a színpadon. Ha ironikus színezetet tudunk adni az alapcselekménynek, ahogy ezt a Luxemburg grófja és a Csárdáskirálynő felújítása igazolta - nyert ügyünk van. Természetesen a bécsi operett-típus átdolgozása sohasem lehet önmaga paródiája vagy szatírája, mert ennek a zene ellenáll.

- Hogyan látja az operett és a musical kapcsolatát vagy ellentmondását adott színházi kereten belül?  

- Nem látok ellentmondást az operett és a musical között. Nyilvánvaló, hogy a könnyű, zenés műfaj a korszerű életérzésnek megfelelő, új kifejezésformákat keresi. Ez mindenfajta fejlődés természetes folyamata. A musical ennek az „örök műfajnak" az egyéni útkeresése. És ez az útkeresés eredményekben igen gazdag. Zenében, táncban, sőt, ami a legfontosabb: mondanivalóban, tartalomban is igyekszik megújulni. Az esetek legnagyobb részében a musicalek szövegkönyvei színvonalas szerzők, jeles írók alkotásai.  

- Az Operettszínház néhány magyar alkotás mellett műsorra tűzi a világ különböző tájain sikert aratott nagy musicaleket is. Ezek Budapesten hol forró, hol hűvösebb fogadtatásra találnak.

- Feltétlenül jónak és szükségesnek találom a külföldön bevált musicalek bemutatását Budapesten. Hiszen ebben a még útkereső műfajban újat teremteni nagyon nehéz. Annál is inkább, mert a közönség a régihez szokott. A régit keresi, az ismert muzsikát akarja hallani, és a legérdekesebb újat is bizonyos fenntartással, idegenkedéssel fogadja. Van genius loci - így a közönség meghatározott „elvárással" megy az Operettszínházba, s az elmúlt tizenöt év nagy sikerei többségükben a régi operettek voltak. Persze minden csak szoktatás kérdése. Meg kell találni a kontaktust, még akkor is, ha az „elvárás" némileg ellenszegül az újnak.

-  A z utóbbi időben sok szó esik a színészképzésről a zenés műfajban, hiszen itt a művésznek egyformán jó színvonalon kell énekelnie, táncolnia és a színészmesterséget is úgy kell tudnia, mint egy prózai színésznek.  

- Az operett mindig a színészek színháza volt. Nagy egyéniségek, sugárzó tehetségek generációja teremtette meg az operett népszerűségét. A musicalek látszólag közelebb állnak a kollektív színjátszás műfajához, de valójában ezek is erőteljes színészi egyéniségekre épülnek. Bármelyik világhírű musicalt nézzük a Hello, Dollytól a La Mancha lovagjáig, úgy látszik, ez mindig jellemző marad. Ezért is nagyon fontosnak tartom sokoldalú operett- illetve musicalszínészek képzését.  

- A prózai színházakban egyre gyakrabban és egyre nagyobb sikerrel kísérőzene, esetleg tánc vagy pantomim egészíti ki, ha úgy tetszik, teszi egésszé az előadást. Mi a véleménye a két műfaj közeledéséről, találkozásairól?

- Korunkban, amikor a televízió-, a rádiójáték, a film szinte már elképzelhetetlen kísérő, aláfestő muzsika nélkül, természetes a prózai színház közeledése a zenéhez, a tánchoz. A közönség is a komplex műfajokat igényli. És ha arra gondolunk, hogy a színjátszás valamikor keletkezése idején is „összetett műfajú" volt, igazán nem mond ellent a természetnek, hogy ide is érkezik vissza. Nem szólva arról, hogy a zenével, tánccal illusztrált színház mindig könnyebben nyeri meg a tömegek érdeklődését. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lesznek mindig tisztán prózai művek, de - ahogy a kezdetektől fogva, nyilvánvalóan a jövőben is - egymás mellett és egymást kiegészítve fognak élni.


3809 Búbánat 2019-01-24 12:36:02 [Válasz erre: 3808 Búbánat 2019-01-24 12:34:29]

Kapcs. 3808. és 3807. sorszámok

SZINHÁZTÖRTÉNET

SZLOVÁK LÁSZLÓ: A „Ieminősített "műfaj ünnepe

 (III/3. rész)

* A Fővárosi Operettszínház fennállásának 50. évfordulóján elhangzott beszéd. (SZINHÁZ – 1974. március szám)

A közelmúltból a jelenbe

A teljes művészi fegyverzetben zenés színházat vállaló társulat most itt ül velem szemben, és én nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy ennek a munkának 13 éve részese lehetek. Elődeim elismert művészek voltak, én pedig kultúrpolitikus vagyok. Sokan azt vallják, hogy a színház diktatorikus vezetést igényel, és én diktátor nem vagyok. A munkatársak helyes megválasztásában kerestem a megoldást, és nem panaszkodhatom, mert ez is kialakult. Visszatetsző lenne talán, ha a tárgyilagosság látszatával akarnám értékelni ennek az utolsó 13 esztendőnek a történetét. Talán csak annyit, hogy az első három esztendő kielégítő művészi eredményeket hozott, majd hároméves hullámvölgy után az utolsó hét esztendő eredményekben gazdag volt. Tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy az elért eredmények aligha születhettek volna meg a Petőfi Színház nélkül. A Petőfi Színház kitűnő művészgárdája, Szinetár Miklós vakmerő művészi vezetésével sikerek és kudarcok közben lerakta a korszerű zenés színház alapjait. Színészeitől sokoldalú, igényes munkát követelt, modern tánckart szervezett, és kitartóan birkózott az e téren elmaradt közönségigényekkel. A Petőfi Színház kitűnő színészeit, valamint új feladatokra nevelt tánckarát a Fővárosi Operettszínház adoptálta, és elkezdhettük a munkát, hogy mi is bekapcsolódjunk a nemzetközi értelemben korszerű zenés színházak művészi áramkörébe. Színházunk első, kimagasló musicalsikerei Seregi László nevéhez fűződnek. Azóta is évről évre kitűnő rendezői munkával segíti színházunk fejlődését. Így hát Seregi László hozzánk tartozik szívünk - és a gyakorlat - szerint, akkor is, ha újabban vendégként jár haza. A művészi igények ugrásszerű növekedése, valamint sokrétűsége Vámos László főrendező vezetésével kimagasló eredményekhez vezettek. Vámos László művészi programja, melyet bemutatkozásakor, hat éve kifejtett a színház társulata előtt, az évek folyamán igazolódott. Programja ma is töretlenül érvényes. Lényege: korszerű zenés színház, korszerű társulattal, mely a nemes hagyományok hűséges ápolását is feladatának vallja. Ez a művészi program a társulat megfiatalítása nélkül lehetetlen lett volna, ezért indítottunk stúdiót színházunkon belül, és ezért létesített Vámos László a Főiskolán utóbb tanszakot a zenés színház művészgárdájának utánpótlására. Ennek a ma is érvényes, folyamatos nevelő tevékenységnek eredménye, hogy most, 50 éves fennállásunk jubileumán programunk minden egyes produkciójában megtaláljuk vezető szerepekben azokat a fiatal művészeket, akik már e legújabb korszak neveltjei. Ma már arról is könnyű szívvel beszélhetünk, hogy ez a határozott előrelépés kezdetben társulatunkat két táborra osztotta. Ez természetes! Nincs okunk és jogunk, hogy az elért eredmények fedezékéből fölényesen bíráljuk az akkori aggodalmakat. Az új, az ismeretlen bizonytalanságot ébreszt. Így van ez, amióta világ a világ. Az operett hívei megható ragaszkodással féltették saját műfajukat a korszerű zenés dráma meg-jelenésétől, és érveiket erősítette ideig-óráig, hogy új törekvéseinkhez még közönségbázissal sem rendelkeztünk akkor. A művészi fejlődés természetrajzi törvénye, hogy a kiélezett ellentétek színházunk javára váltak. A korszerű zenés színház hívei mindent elkövettek, hogy siker igazolja törekvésüket, ugyanakkor a hagyományos operett képviselői arra kényszerültek, hogy erőik teljes összefogásával igazolják műfajuk időálló voltát. És ez az ellentétes indulatokból fakadó versengés összekovácsolta a társulat egészét. A West Side Story sikere óta nem ellendrukkerként nézik meg egymás produkcióit az operett és a musical reprezentánsai, sőt büszkék, ha a hajdan még ellenérzéssel minősített „másik" műfajban szerepet kapnak. Kiderült, hogy nincs két műfaj, csak kibővült szín-skála, és kiteljesedtek a lehetőségek. A korszerű zenés színház nívóját jelöli, hogy vezető szerepekre olyan kiváló művészeket nyerünk meg évről évre, mint Bessenyei Ferenc, Psota Irén, Gábor Miklós, Darvas Iván, Básti Lajos. És most nem a tiszteletlenség megbotránkoztató merészségével mondom: kiváló vendégművészeink művészi fegyvertárát gazdagítja egy-egy vendégszereplés nálunk, magyarán: tanulnak az itt kapott feladatokból, és teljesebb fegyverzettel térnek vissza egy-egy vendégszereplés után saját prózai színházukba. Lelkesen méltatom színházunk eredményeit, de nincs ebben semmi hamis pátosz. Valódi ünnepe ez a magyar zenés színháznak, és az eredmények összegezése rendkívül nagy felelősséget ró ránk egy szüntelen változó, fejlődő műfaj szolgálatában. Nem titok, hogy értékes fiatalságunk hatalmas tömegének csak egy töredéke ismeri és szereti színházunkat. Velük is hangot kell találnunk. El kell érnünk, hogy fiatalságunk egésze színházunkat sajátjának érezze. Arra törekszünk, hogy műsorpolitikánkban teret kapjanak azok a korszerű zenés drámák is, melyek a fiatalságot saját problémáikkal szembesítik gondolatgazdag, bátor, tudatformáló erővel. A korszerű magyar zenés színház megteremtésének egyik alapvető problémája, hogy az írók, a valódi szerzők közül kevesen pártolták. Könnyű műfajnak tekintették, lenézték, távol tartották magukat. Márpedig befullad minden művészi vitalitás a színházban, ha nem kap méltó feladatot. Szerzőgárdát nevelni egy sokrétű színházi műfajhoz nagyon nehéz, de lelkesítő feladat. Ez év tavaszán a Művelődésügyi Minisztérium Színházi Főosztálya hatalmas írógárdát aktivizált a zenés színház megújhodása érdekében. Nem kis anyagi áldozattal és szakmai segítséggel pályázatot hirdetett, személyes agitációval megmozdította az Írószövetség élgárdáját. A most induló évadban már országszerte láthatjuk majd ennek a nagyszerű kezdeményezésnek az eredményeit. Úgy gondolom, ez az ünnepi találkozás méltó keretet ad, hogy megköszönjük mindazok fáradozását, akik a zenés színház ügyét előrelendítették. Az élet nem áll meg, egyszer napjaink is a történelem távlatába kerülnek, de úgy érzem, jó úton járunk. Színházunk félévszázados fennállásának jubileumi ünnepén tehát nem csupán elért eredményeinket ünnepeljük, de azt az örömöt is, hogy jó úton járhatunk. És hogy végre csak rajtunk múlik, mit hagyunk az utódokra. E fél évszázad történetének összegezése ad erőt és önbizalmat mindnyájunknak, hogy tovább munkálkodjunk hivatásunkban, és továbbvigyük szép mesterségünk ügyét egy otthonára talált, hazájában békésen munkálkodó, dolgos nép örömére. Ezzel az 1973-74-es évadot, valamint a következő 50 évet megnyitom. Ígérem, a legközelebbi, az évszázados évfordulón rövidebb leszek.


3808 Búbánat 2019-01-24 12:34:29 [Válasz erre: 3807 Búbánat 2019-01-24 12:18:33]

Kapcs. 3807. sorszám

SZINHÁZTÖRTÉNET

SZLOVÁK LÁSZLÓ: A „Ieminősített "műfaj ünnepe

 (III/2. rész)

* A Fővárosi Operettszínház fennállásának 50. évfordulóján elhangzott beszéd. (SZINHÁZ - 1974. március szám)

Igazi fordulat

Kétségtelen, hogy színházunk történetének legdöntőbb fordulata Budapest felszabadulása volt 1945. február 13-án. Ami akkor történt, az ma már történelem. Történelem még akkor is, ha átéltük. Nemzeti létünk legfájdalmasabb és legszégyenteljesebb korszaka véget ért, és megindult az élet. Az országépítés első időszakának egyik múlhatatlan értékű eredménye, hogy államosítottuk a színházakat. Es ez soha nem ismert lehetőségekkel ajándékozta meg hivatásukat szerető művészeinket. Az államosítás egy csapásra megszüntette a létbizonytalanságot, megadta a művészi alkotás korlátlan lehetőségét, és ami a legdöntőbb: biztosította, hogy a színház többé ne csupán egy polgári közönséghez szóljon, hanem kitárhassa kapuit az egész nép előtt. Színházunkban a nagy és szép hagyományok megőrzése, valamint a műfaj gondolati kiteljesítése ekkor Gáspár Margit igazgatói feladata lett. Nagy kultúrájú, írói-művészi hitele, eszmei elkötelezettsége az új, nagy feladatok méltó gazdájává avatta, és Gáspár Margit a legmagasabb színvonalon bizonyított is. Vezetése alatt színházunkban a műfaj érzelmi töltése nemes romantikává teljesedett, egyszerre jutott érvényre tudatformáló igazság, magas nívójú zene, költészet és féktelen, vidám életszerelem. Az új műsorpolitika a mi színházunkban úgy igazolódott, hogy a zenével, énekkel, tánccal szervezett drámai rítus az eszmeiség légkörében hazatalált. Szinkronban a történelmi fejlődés igényével a zenés színház nem lehetett többé olcsó romantika, sem búfelejtő kikapcsolódás. Gáspár Margit színházának nem volt egyetlen bemutatója, melynek újraértékelésére kényszerülnénk. A közönség szépséget váró izgalommal, ünnepi hangulatban foglalta el helyét a nézőtéren, és elragadó előadások sorát kapta. Gáspár Margit nagyszerű élgárdát toborzott, a legkisebb szerepeket is kitűnő művészekre bízta, fiatal gárdát nevelt, és igényes feladatokkal lehetővé tette, hogy a műfaj megérdemelt sztárjai a Magyar Népköztársaság kiváló művészei lehessenek. Szinte lehetetlen, hogy mindenkit felsoroljak, de lehetetlen, hogy ebben az ünnepi pillanatban ne idézzem akkori társulatunk élgárdáját. Tudom, hiányos lesz, már most bocsánatot kérek azoktól, akiket véletlenül ez az improvizált felsorolás nem említ - de gondoljuk meg, hogy itt játszott egyszerre, egy időben Honthy Hanna, Feleki Kamill, a felejthetetlen Latabár Kálmán, Latabár Árpád, Ajtay Andor, Mezei Mária, Sennyey Vera, Dénes György, Apáthy Imre, Keleti László, Bilicsi Tivadar, Rátonyi Róbert, Palócz László, Bikády György, Pálos György, Gábor Miklós, Mányai Lajos, Csákányi László, Pártos Erzsi, Somogyi Nusi, Somogyi Erzsi, Uray Tivadar, Lendvai Andor, Balázs István, Antalffy József, Gombos Kati és természetesen mindazok a jeles művészek, akik itt vannak közöttünk ebben az ünnepélyes pillanatban, művészi munkájuk Operettszínházunk történelmének jelentős része. De hogy a rendezőkről se feledkezzünk meg, a színház tagjaként, illetve vendégként itt rendezett akkor Marton Endre, Apáthy Imre, Székely György, Katona Ferenc, Szinetár Miklós, Simon Zsuzsa, és rendezett Ajtay Andor is. És hangsúlyozom, hogy akkor indította el pályáján Gáspár Margit az új, a fiatal gárdát, akik mai operettműfajunk reprezentánsai. Színházunk tánckarát, énekkarát magas színvonalra emelte, és munkássága alatt a Fővárosi Operettszínház a Munka Vörös Zászlórenddel kitüntetve a szocialista színházkultúra egyik fellegvára lett. A magyar közönség megismerhette szovjet és új magyar operettek érzelemgazdag, lírai és drámai színekkel mesélő muzsikáját, a  szövegkönyvek hús-vér embereket formáló erejét és tartalmi emelkedettségét. E nemes légkörben a hagyományos operettek felújításai természetesen valódi írói, dramaturgiai munkát követeltek, és lám, ez az igényesség nem kisebbítette a hagyományos operettek hatásfokát, sőt felvillanyozta a társulatot, és önfeledt, szép szórakozásra invitálta színházunk új, hatalmas közönségét. Gáspár Margit hétévi áldozatos munkája az operett minden értékes művészi lehetőségét összegezte, és megteremtette az operett második aranykorát. E nagyszerű feladatok folytatását és kiegészítését másodszor is Fényes Szabolcs tűzte ki célul. Nem volt könnyű dolga, mint hogy a zenés színházak új, nemzetközi követelményeit is szolgálnia kellett. Akkor már hozzánk is eljutott az a sok forradalmi törekvés a zenés műfajokban, melyek szüntelen megújuló vonulatában élünk ma is. A megszerzett nemes pátosz, illetve az örökzöld operettek önfeledt játékossága mellett a drámai alapanyag még fel nem mért lehetőségeket kapott. Az új eredmények nálunk akkor még óhatatlanul háttérbe szorították az effajta próbálkozásokat. Nevezzük nevén, a korszerű musical magyarra adaptálása (melyből Fényes Szabolcs négy évet vállalt mint igazgató) azóta is egyik legnehezebb feladatunk.


3807 Búbánat 2019-01-24 12:18:33

SZINHÁZTÖRTÉNET

SZLOVÁK LÁSZLÓ: A „Ieminősített "műfaj ünnepe

 (III/1. rész)

* A Fővárosi Operettszínház fennállásának 50. évfordulóján elhangzott beszéd. (SZINHÁZ - 1974. március szám)

Bizonyos vagyok benne, hogy senki nem minősíti cinizmusnak részemről, ha én most nem az épület fennállásának félévszázados évfordulóját szeretném méltatni. Bár ez az épület maga is a szívünkhöz nőtt, és örülnünk kell, hogy a történelem kíméletlen eseményeit túlélte - mégis úgy érzem, hogy mindenekfelett a zenés színház ünnepe ez. Azt mondtam, zenés színház, de senki ne higgye, hogy mint a forró kását kerülgetem a szót, hogy - operett. A nálunk musicalnek nevezett zenés dráma támadásait - tapasztalhatjuk - jól állja ez az oly sokszor fölénnyel „leminősített" műfaj. Egyetlen szakember sem vitatja, hogy rengeteget tanultunk az operettől, hogy az operettet kedvelő-pártoló nézők százezrei adtak kezdetben közönségbázist a korszerű zenés színház megteremtéséhez. Úgy gondolom, a hála arra kötelez, hogy megemlékezzünk a nagy elődökről. 1903-ban - 70 éve - még mindössze öt színház volt Budapesten. Ekkor Beöthy László sok energiával színházat alapított a Király utcában. Sok gáncsoskodást kellett legyőznie, de végül is megnyitotta a Király Színházat. Kitűnő társulatot szervezett, amellyel világsikerre vitte a magyar operettet. Vezető művészei, színészei azóta fogalommá váltak: Fedák Sári, Petrás Sári, Kosáry Emmi, Szamosi Elza, Lábass Juci, Medgyasszay Vilma, Környei Béla, Rátonyi Ákos, Rátkai Márton, Király Ernő, Ferenczy Károly, az idősebb Latabár Árpád. Ez a társulat magasra tette a mércét, és úgy elkényeztette a közönséget, hogy operettet játszani rendkívüli színészegyéniségek nélkül azóta sem lehet. Az sem mindegy természetesen, hogy milyen darabok ürügyén láthatta a néző kedvenceit. Beöthy Lászlónak ehhez is utánozhatatlan érzéke volt. Nem kezelte bizalmatlanul az ismeretlen szerzőket, így mindjárt második ősbemutatója tartós hálára kötelezte a közönséget. Talán hallottak róla, a darab címe János vitéz, melynek zenéjét az akkor még teljesen ismeretlen „civil" tanár, Kacsóh Pongrác írta Bakonyi Károly szövegkönyvéhez, Heltai Jenő verseire. Egyvégtében 67o táblás ház . . .! Szóval, így kezdte. - Házi szerzői Fall Leó, Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Oscar Straus, Jacobi, Szirmai, Huszka. Sokszor ma is belőlük élünk. Bele se kezdek, hogy felsoroljam az ott bemutatott operettek címeit, de ha kinyitjuk a rádiót, és bárhonnan a világból egy ismert operettmelódia csendül fel, biztosra vehetjük, hogy megszületéséhez Beöthy László társulata adta az inspirációt, Beöthy pedig az előleget, a kedvet, a gondolatot, az ötletet, a Leányvásártól a Csárdáskirálynőn keresztül a Mágnás Miskáig. Érdekes, hogy a Király Színház épülete eredetileg Orfeum volt, Somosi orfeum. Ugyanaz a Somosi Károly építtette, aki később egy új Somosi orfeumot építtetett a Nagymező utcában Fellner és Helmer bécsi építészekkel, és mit tesz isten - mindkét orfeumból operettszínház lett. Az orfeumi pezsgődurrogás és csiklandós pucér viháncolás világa elsüllyedt, és nem véletlen, hogy a nem kevesebb életörömöt sugárzó operett ma is él.

A „megszépítő" messzeség

Színházunk történetének első korszakát irgalmatlan egzisztenciális harc jellemezte. Ebben a megrendítő küzdelemben sem szaktudás, sem jószándék, sem hivatástudat nem biztosíthatta a megmaradás lehetőségét színészek és színházvezetők számára. Gazdasági válságokkal terhelt akkori világunk egyetlen hivatalos szerve sem nyújtott védelmet, támogatást a zenés színháznak. A színészek nemegyszer konzorciális alapon vették át a színházat a bukott igazgatóktól, de összefogásuk szánalmas kudarcba fulladt mindannyiszor. Fiatal művészeink számára mindez megszépítő messzeségben lebeg, és szemükben a múltat csupán fogalommá nőtt nagy művészeink, és színjátszásunk nagy hagyományai jelentik. Ezzel szemben az az igazság, hogy a két világháború között egyre élesebben nyilatkozott meg a kapitalista, majd a fasiszta politikai rendszer, és ezzel együtt mind szorosabbak lettek azok a gazdasági és politikai bilincsek, melyek a színházművészet kiteljesedését lehetetlenné tették. Az Operaházon és a Nemzeti Színházon kívül állami színház nem volt. A többi színház hosszabb-rövidebb életű magánvállalkozásként szolgálta a magyar színjátszás ügyét, de az egzisztenciális bizonytalanság még a jó szándékú magánszínház-vezetőket is előbb-utóbb óhatatlanul a nívó feladására kényszerítette. A mesterségesen züllesztett ízlésre alapított színházban természetesen a művészek helyzete egyre bizonytalanabb volt. Magas gázsival honorált sztárok mellett néhány olcsó tagból toborzott társulattal próbált szerencsét az adókkal nyomorított színigazgató. Mert a magánszínházak igazgatói általában nem nyerészkedők voltak, hanem a színház megszállottjai, akik pályafutásuk végén szegényen elkotródtak, esetleg öngyilkosok lettek. A válság közérzete nem engedte, hogy színházvezetőink, drámaíróink a művésznek kijáró méltósággal és a művésztől elvárható felelősséggel ábrázolják az élet valóságát, így általában nem gondolatok, csupán frappánsnak ígérkező ötletek jegyében születtek a darabok, és a színész vásári portéka lett. Mint említettem, a magyar operett világhírét, rangját még a nagy gazdasági konjunktúrák idején kiváló művészek, szakemberek alapozták meg. S e nagyok között is kimagasló személyiség volt Beöthy László, a Király Színház zseniális igazgatója, a nagy játékos, a fanatikus hazardőr és művész. Az Operettszínház ebben az időszakban sikerekben és válságokban egyaránt bővelkedik. Jeles zeneszerzők és nagy művészek indultak el világhírű útjukra, a gyakran napi bevételekkel küzdő színházból. A színház vezetésével kitűnő színházi szakemberek és vállalkozó szellemű pénzemberek próbálkoztak. Hogy csak a legjelesebbeket említsem: Kabos Gyula, Bárdos Arthur, Góth Sándor, Sebestyén Dezső. Válságos társadalmi és gazdasági erőviszonyok között áll az Operettszínház élére Fényes Szabolcs. Európai hírű fiatal zeneszerzőként, sokoldalú tehetségével és a tehetséges emberek törhetetlen optimizmusával nagyszerű gárdát nevelt és irányított színházunkban. Fényes Szabolcs időálló operettprodukciókat szervezett önemésztő hittel és egy örök-gyermek bizakodó gyanútlanságával. Túláradó kedélye és játékossága bagatellizálta a nehézségeket, mércét tehetsége adott, ugyanakkor felelősségtudata, humanizmusa nemegyszer a tönk szélére juttatta. Fényes Szabolcs barátunk, munkatársunk ma is.


3806 Búbánat 2019-01-22 23:22:05

Múltidézés

 A Csárdáskirálynő, 1954 - Jákfalvi Magdolna írása

ZENÉS-SZÍNHÁZ-TÖRTÉNET -  sorozat

(Operettszínhaz.hu)

A Csárdáskirálynő emlékezeti hely, diplomáciai csereeszköz, identitásképző mítosz, dramaturgiai kihívás, repertoárpezsdítő telitalálat, tehát nemzeti klasszikus. Kálmán Imre operettje már száz éve újra és újra megfogalmazandó tézisekkel szembesíti a monarchia közösségét, hiszen tudnunk kell, kicsoda Sylva Varescu mihozzánk képest, hol is van a mesebeli, de (bármikor) hadba lépő Amerika vagy Párizs a monarchiás térképen, s legfőképpen: ki a Csárdáskirálynő.

A Gáspár Margit igazgatta korszak invenciózus dramaturgiai adaptálása és sosem látott sikere a ma csak Békeffy-Kellér változatként ismert Csárdáskirálynő. Az Operettszínházban az államosítás utáni szerződtetésekkor már csak az idősebb, régi sztárok őrzik a műfaj emlékezetét, Budapesten a Latabárok, Feleki és Honthy szinte egyedüliként hordozzák a zenés színházi játék különös tudását, így rájuk, vagyis erre a patchwork-társulatra kell darabot osztani. Honthy 1954-ben hatvan éves múlt, színészi, testi és hangi tudásának teljében, legendáriumát uralja, irányítja, tehát képes Csárdáskirálynő maradni, csak éppen grande dame-ként húsz év múlva néz vissza az eredeti történetre. Gáspár Margit dramaturgiai váza új struktúraként, meta- és szürreális szintként épül az 1915-ös Jenbach-szerkezet köré. Szilvia egy fél felvonás, talán csak a belépője erejéig Csárdáskirálynő, utána Cecília beléptével a régi Csárdáskirálynő veszi át a szerepkörré nőtt szerepet. Ez a dramaturgiai megoldás egymás mellé helyezi két generáció azonos élethelyzetét, s Gáspártól és Honthytól meglehetősen hangosan induló, de ritkán meghallott állításként vonul végig az operett-irodalmon a felismerés: minden közösség, minden generáció, minden társadalmi formáció megleli és felmutatja saját Csárdáskirálynőjét.

A Csárdáskirálynő emlékezete Honthy Hanna belépőjét őrzi élénken. 1954-ben "Hát itt vagyok, újra itt vagyok!" felkiáltással lép a Cecíliát játszó Honthy a Kálmán-darabbeli orfeumba, ténylegesen az Operettszínház színpadára, s a nézők jól tudják, hogy a hat éve eltűnt, az 1948 óta hiányzó Csárdáskirálynő tér vissza közéjük. A második háború utáni eltűnések, a visszatérések egyébként is napi valóságélményt jelentenek: ez az évtized az eltűnések és visszatérések évtizede, ki frontról, ki lágerből, ki keletről, ki nyugatról, s a legerősebb közösségi élmény, mely a memoárokat ellepi, az egymásra találás, a visszatérés mitikussá nőtt élménye. Honthy erre játszik, amikor több percig kitartja e visszatérés színházi pillanatát, s a Csárdáskirálynő a félreértés, a mésalliance, az elhallgatás helyett már beléptekor az újrakezdés cinkos és megbékélő üzenetével sétál körbe az orfeumvilágban. 

Ezért is egyértelmű, hogy a szerep és a színész helyzetének tökéletes azonossága performatív aktussá alakítja az egyébként reprezentáló gyakorlatot. Honthy a három és fél órás előadás alatt végig tudja tartani a szerepből és a szerep mögöttiből történő egyidejű megszólalást. Bravúrosan vált játékból szerepbe és látszólag-hallhatóan civilbe. Miskának felvezeti, hogy fiát meggyőzendő majd sírni fog, Edvinnek el is játssza, a néző értékelni tudja a színészi játéktechnika csillogó tudását. Honthy a hangjával is így játszik, a szerepé a néha elviselhetetlen fejhang, míg a chansonette-é a rendes, civil hang. Egyszerre énekel és mesél, s mindez nem is lehet másként, hiszen sztárallűrjeit a nézőkhöz beszélő, elidegenített megszólaló pózából építi fel. Az államszocialista operett budapesti, játékosan idióta változata a közösségi emlékezetet formázva érzi realistának a műfajt, nem alakítástechnikájában látja annak. 

A zenés színház kereteit képező feladatokkal Szinetár Miklós, az akkor fiatal rendező technikailag derekasan megküzd. Frissen végzett Nádasdy-tanítványként használ Sztanyiszlavszkij-féle "kis igazságokat", engedi ezzel csipkelődve játszani a sztárokat. Szinetár tudja, hogy az előadás a sztároké, akik leginkább saját koreográfiát hoznak, s lehet, hogy egy-egy jelenetet elhelyeznek saját szerepívükön, de az előadás egészét nem értelmezik át. Így bravúros belépők, koreografált táncbetétek feszesítik az előadás keretét, s dramaturgiai, nem pedig rendezésbeli ötletek dominálnak. Az előadást hat évtizeddel később nézve azonban feltűnő, mily pregnánsan működik itt a színház brutális emlékező-gépként, mily következetesen köti a szocialista realista operettjátszás ideája a műfajt továbbra is saját hagyományához. 

A fekete-fehér fényképek uralta színházi emlékezet Honthyt domináns pozícióba helyezi: a képeken nem néz a másik színészre, elnéz mellettük, felettük. Honthy belépő jelmeze kolosszális. Rózsás kalapot hord, a rózsadíszítés az övön folytatódik, a selyemruha csipkés. Nyakában gyöngysor, karján hosszú cérnakesztyű, könyök fölé ér. Borvető (Edvin) beleolvad a háttérbe, Németh Marika (a fotókon Szilvia) tapasztalatlanul szögletes, Csárdáskirálynőként nem látszik, mert hát nem is az. A nyitójelenet magyaros rövid csárdásruhájában, lapos sarkú csizmájában inkább népi, mint szexi. 1954-ben Rátonyit már nem kell felfedezni, az operett államosított intézményében elismert táncos-komikus, s ekkor ugyan még nem nyilvános napló- és memoárírói tevékenysége, művészi elemző tudása és tudatossága mégis lenyűgöző. Tudja, hogy "a műfaj a dilettantizmust minimális mértékben sem bírja el", így a felkészülést tekinti az alkotás alapjának.

Kálmán Imre A Csárdáskirálynő című operettje ezzel az 1954-es változattal vált a nemzet klasszikusává, a dallamokat dúdolja és fütyüli az egész város, végig a Sztálin úton, ez az "Operettolvadás operettországnak." - MGP megfogalmazásában. A Csárdáskirálynő 1954-es változata igazi szocialista realista műalkotás, mellyel a Fővárosi Operettszínház kiemelt pozícióba kerül: a társulat megkapja a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, mellyel korábban egy színházat sem tüntettek ki, s Honthy Hanna pedig, aki a szovjet turnén Hruscsovval pózol (Honthy egyik ritka szemüveges fotója ikonikus képévé válik a turnénak) külön elismerésben részesül: Munka Érdemrendet vehet át. 

Gáspár Margit igazgatói hét évada mégsem a kezdete, hanem a lezárása egy korszaknak, melyet az adaptációk bravúrja, a háború előtti játéktechnika professzionalitása, különösen igényes zeneiség alakított közösségi művészetté. Gáspár miatt a Fővárosi Operettszínház biztos és biztonságos hellyé vált, az idiotizmus, a hülyéskedés intézménye valódi Asylumot rejtett a Rákosi korszakban, s megmentette az operett műfaját és művelőit. 1949-1956 között.


3805 Búbánat 2019-01-21 22:47:02 [Válasz erre: 3803 Búbánat 2019-01-21 13:36:57]

Kapcs. 3803., 3802. sorszámok

Múltidéző

  • Magyar Nemzet, 1973. április 20.

Dohányon vett kapitány

Szovjet daljáték felújítása a Fővárosi Operettszínházban

Csaknem negyedszázaddal ezelőtt Budapestnek szinte egész művésztársadalma, a Nemzeti és a Madách Színház, az Operaház és a Színművészeti Főiskola szövetkezett arra, hogy a mostani Hevesi Sándor téri színházban, a Nemzeti kamarahelyiségében, Scserbacsov zenéjével és Adujev librettójával bemutasson egy hangulatos történelmi daljátékot, a Dohányon vett kapitányt.

Az 1949-es színlapon többek között Ruttkai Éva, Dayka Margit, Neményi Lili, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Gózon Gyula, Tompa Sándor, Peti Sándor, Pethes Sándor, Baló Elemér, Mányai Lajos, Tapolczai Gyula, az akkor még főiskolás Varga András neveit olvashattuk. A daljáték magyar színpadra alkalmazásán Gáspár Margit, Innocent-Vince Ernő, Lenkei Lajos munkálkodott, a zenét Farkas Ferenc frissítette föl invenciózus ötletekkel.

Ennyi idő elteltével — miközben az országnak szinte valamennyi színháza bemutatta - a Fővárosi Operettszínáz ismét műsorára tűzte a Dohányon vett kapitányt, amely akkoriban a hagyományos bécsi operettstílushoz, grófok, mágnások szerelmi kalandjaihoz képest frontáttörést jelentett a zenés színpadon. E kedves szovjet daljáték maradandóságát mutatja, hogy a történet most sem veszített eredetiségéből és üde hamvasságából. Ha olyan művészre nem lehetett is kiosztani Nagy Péter szerepét — az ő korában játszódik a cselekmény —, mint amilyen Somlay Artúr volt, értékei miatt mégis megérdemelte a felújítást a dohányon vásárolt, okos jobbágyfiú története.

A színház is arra törekedett, hogy előadásával fölidézze az egykori siker emlékét. Ezért vendégként a látványos zenés műfaj egyik mesterét, az Operaház művészét, Békés Andrást bízta meg a rendezéssel, a díszleteket pedig Fábri Zoltánnal terveztette. Békés András a daljátékok előadásainak jó hagyományait követte: szélesen áradó, mutatós, eleven életű, mozgalmas operettként rendezte meg a Dohányon vett kapitányt, Fábri Zoltán díszletei pedig — talán csak a párizsi kép kevéssé sikerült bokor-jelzéseit kivéve — az orosz népmesék és mondák vidám világát költöztették az Operettszínház színpadára.

Az önmagában helyesen elgondolt rendezői és díszlettervezői törekvés ellenére mégsem jött létre igazi Összhang a két kitűnő művész munkája között. Fábrinak bájosan stilizált, mesebeli hangulatú házai, messzi hagymakupolái, bőséges játékterű színpada megemelt hangvételű, idézőjeles, meseszerű előadást kívánnának. Ehelyett a néző becsületesen kidolgozott, realista, minden apró részletet nagy gonddal hangsúlyozó játékot lát. Vágó Nelly élénk színösszeállítású, dekoratív jelmezei és Hidas Hédi orosz és francia táncanyagból is válogató — és a balettkarnak nem csekély szerepet juttató — koreográfiája átmenetet teremtenek a kétféle és nem tökéletesen egyeztetett I felfogás közt.

Énekes-vendéget hívott meg Iván, a szolgából kapitánnyá emelkedő leleményes fiú szerepére a színház: Berkes Jánost, az Operaház tagját. Ez a fiatal jó színpadi érzékű művész, aki néhány évvel ezelőtt napok alatt, hirtelen beugrással mentette meg és vitte sikerre a János vitéz nyári, margitszigeti előadását, most is bebizonyította, hogy jó kvalitású tenorista. Gyönyörűen fénylő a hangja — ha technikailag még korrekcióra és megfelelő énekmesterre szorul is —, a kissé letranszponált, népszerű szabadság-dalt magával ragadó erővel, operai színvonalon adta elé.

Nagy Péter cárt Hadics László alakította rezignált humorral, elnéző fölénnyel, az irodalmi anekdoták világából közelítve a történelmi alak felé. Az ő Nagy Pétere, valamint Zentay Annának szakmailag tökéletesen kimunkált, mulatságos és franciásan pikáns alakítása egy párizsi fogadó szerelmes tulajdonosaként példát mutathatott az egész előadás stílusára. A többiek mégsem érték el ezt a színvonalat: Benkóczy Zoltán, Homm Pál, Kiss Ilona, Konrád Antal, Kertész Péter a hagyományos operettstílust képviselték, pedig ez a színház az utóbbi években nagyot lépett előre. Bujdosó Mária szépen énekel, de nem elég színes jelenség, vékony szerepét Domonkos Zsuzsa egy kevés franciás hangulattal gazdagította.

Noha a zenekar Gyulai Gaál Ferenc vezényletével jó szakmai biztonsággal, szépen szólaltatja meg Scserbacsov daljáték-muzsikáját, a statisztéria élettelenebbül kapcsolódik a játékba és lazábban kötődik a zene élénk hangulatához. A tánckar pedig ezúttal — ez főképpen a koreográfus által nehéz feladatot kapott férfitáncosokra vonatkozik — a mostanában szépen emelkedő színvonala alatt mozog.

(g. i.)


3804 Búbánat 2019-01-21 14:03:45 [Válasz erre: 3803 Búbánat 2019-01-21 13:36:57]

Kapcs. 3801, 3802. sorszámok

Daltörténet:

SZABÓ MIKLÓS: Szabadság-dal – V.V. Scserbacsov: Dohányon vett kapitány - (Iván dala)  

Dalszöveg + videó

Az ősbemutató (1949. június 9. Magyar Színház) főbb szereplői: Somlay Artúr, Ferrari Violetta, Varga András, Rátkay Márton, Ladomerszky Margit

Az ország szinte minden nagyobb színházában bemutatták Vlagyimir Scserbacsov operettjét, így a Szolnoki Szigligeti Színház (1954), a Szegedi Nemzeti Színház (1959), a Kecskeméti Katona József Színház (1961) a Fővárosi Operettszínház (1973-74), a Miskolci Nemzeti Színház (1976) is játszotta a maga korában igen sikeres darabot.

A Dohányon vett kapitány című operettből részleteket a rádió már 1950-ben felvett (Miklós Kata, Szabó Miklós), később, 1956-ban ugyancsak rögzítettek a rádió stúdiójában néhány dalt belőle: Vámos Ágnes – aki Germaine szopránszólamát kapta -, továbbá Kövecses Béla énekel, a Magyar Állami Hangversenyzenekart Bánfalvy Miklós vezényli. 


3803 Búbánat 2019-01-21 13:36:57

Kapcs.: 3802. sorszám

Múltidézés

Film Színház Muzsika – 1973. április 14.

Scserbacsov daljátéka a Fővárosi Operettszínházban:

 
A Dohányon vett kapitány

Immár negyedszázada annak, hogy egy nagyszerű magyar színpadra alkalmazó gárda (Farkas Ferenc zeneszerző, Gáspár Margit, Innocent-Vincze Ernő és Lenkei Lajos író) meg egy nagyszerű szereplőgárda (közöttük Somlay Artúr, Rátkai Márton, Neményi Lili, Ruttkai Éva, Kállai Ferenc) sikerre vitte Budapesten Scserbacsov daljátékát, amely alighanem az első igazi szovjet zenés játék volt nálunk.

A Dohányon vett kapitány azóta sem került le a magyar színházak játékrendjéről; és most visszatért a fővárosi közönség elé is. Huszonöt év alatt voltaképpen semmit sem öregedett! Orosz népmeséket idéző egyszerűsége, tisztasága, bája ma is a régi. És a szabadságdal változatlanul a legnépszerűbb daljátékslágerek egyike maradt.

Iván jobbágyfiú-szolgalegény históriája:
Csöpp korában Szvinyin bojárék (milyen találó név!) dohányon vették meg: annyit adtak érte, amennyit kis teste nyomott. A felnőtt Iván, lusta bojárfi gazdája helyett, Frankhonban megtanulja a hajózás tudományát, megtanulja a hajózás tudományát, hazatérte után Nagy Péter cár kiváltja a szolgasorból, dohánymagért — és a mihaszna bojárcsemete helyett őt teszi meg hajóskapitánnyá. Szerelmi szála is van a történetnek kettő. Iván igazi szerelmese: Ljuba, de bizonyos Germaine marquise körülbelül olyan szerepet játszik az életében, francia földön, mint a francia királykisasszony János vitéz mellett.

A Fővárosi Operettszínház érezhető kedvvel újította föl a Dohányon vett kaptányt. Békés András rendezésében benne van az a két és fél évtizedes tapasztalat is, amelyet színházi életünk orosz és szovjet operák, operettek megszólaltatása közben szerzett; Scserbacsov daljátéka sokkal stílusosabban, s hitelesen „oroszosan” kelt új életre most. Békés igen harmonikus egységet hozott létre a szereplők két „nemzedéke” között is; a műfaj régóta elismert, jártas művészeivel együtt sok fiatal, zenés színpadaink biztató utánpótlása lép föl a Dohányon vett kapitányban.

Ezt a műfajt, a zenés mesét természetesen jobban érti Zentay Anna, aki Niniche-t, a párizsi fogadósnét olyan lendülettel, olyan gömbölyded. szexszel s vendégfogadói-konyhai tűzről pattant kedvességgel teremti meg franciásnak is, oroszosnak is, hogy Párizs és Moszkva operettszínpadai is szívesen fogadnák. Hadics László a zenés mese valóságlátását s a realitást egyszerre valósítja meg, Nagy Péter cárt alakítván. Pontosan érzi, hogyan simul át egy történelmi figura a róla alkotott költött történetbe, és hogy a zenés színpadon hogyan kell ezt hitelesen csinálni. Kiss Ilona bojárasszonya: kiváló stílusérzékű alakítás; légköre, súlya, sugárzása van. Az ifjabbak gárdájából említsük először az Ivánt kamaszos tisztasággal, természetességgel és az alakhoz illő félszegséggel játszó Berkes Jánost, aki az Operaházból jött át, hogy szépszínű tenorhangján vendégként énekelje el a népszerű dallamokat. (A szabadságdalt természetesen meg kellett ismételnie.) Bujdosó Mária annyira „népi” és annyira „polgári”, amennyire egy kereskedő Ljuba nevű lányához illik. Szépen énekel. Kár, hogy a figura — mint a János vitéz Iluskája is — a második felvonásban, dramaturgiai okokból, nincs jelen. Ez a második felvonás viszont nagyrészt a Germaine-t éneklő Domonkos Zsuzsáé, aki, úgy érezzük, kissé fiatal a szerepre; egyelőre hiányzik belőle a „grande dame”, a „femme fatale”. Biztatóan fejlődik Benkóczy Zoltán, aki a ceremóniamesterhez illő fizikai adottságai ellenére: fiatal művész. Jó színfolt, friss, üde jelenség Csongrádi Kata szemtelen orrocskájú grófnője. Oszvald Marika groteszk grimaszai, Kertész Péter férfiassága, Konrád Antal mulatságos karikatúrája, Pagonyi János francia morcossága, Mucsi Sándor kotnyelessége, Homm Pál mackós kedvessége színezi az előadást, amelyen zenekar, énekkar, tánckar sikeresen működött.


Gyulai Gaál Ferenc vezényelte a felújítást. Vágó Nelly jelmezei hitelesen hatnak, színesek; talán csak a bojárfiút öltöztette föl túl-csicsásan. S végül a díszletről. Fábri Zoltán legutóbb a vígszínházi Vampilov-bemutató díszlettervezőjeként, most pedig itt, vendégként, bizonyítja: nemcsak szeme van a darabokhoz, hanem füle is. Hallja, belülről, tehát szívközeiből hallgatja ki az adott műveket; így tervez.

D. L. (Búbánat: D.L. = "Dalos László")

 

 


3802 Búbánat 2019-01-20 18:52:18

Múltidézés

Haladás, 1949. június 23.

"AZ ÚJ ÉLETRE TÁMADT OPERETT"
 

Írta: Kárpáti Aurél

Közönség és kritika szokatlanul egyöntetű lelkesedéssel fogadta a Magyar Színház legutóbbi bemutatóját, Adujev és Scserbacsov operettjét. A Dohányon vett kapitány azóta is zsúfolt házak előtt kerül színre esténként, nézők sűrű tapsával igazolva a bírálók elismerését. Ritka jelenség manapság,  s ez az osztatlan siker már önmagában indokolttá tenné a vele való behatóbb foglalkozást. Ám jó okunk van erre más és több szempontból is.
E sorok írója elöljáróban bevallhatja, hogy három évtizedes kritikusi gyakorlata során egyszer sem került abba a szerencsés helyzetbe, hogy operettről komoly beszámolót írjon. Nem mintha lenézné a zene ritmusára perdülő könnyed-vidám színpadi játékot s csupán a komor-fenséges tragédiáit tartaná figyelmére érdemesnek. Nem. Ilyesmi igazán távol áll tőle. Már csak azért is, mert jól tudja, hogy maga a »műfaj« nem teszi. Minden azon múlik: mit milyen eszközökkel juttat kifejezésre. Ez dönti el, vajon bazári tucatáru-e vagy becsületes művészi munka? Egy egészséges bohózat mindenesetre többet ér, mint egy derékba tört történelmi dráma, még ha az előbbinek mondanivalója nem olyan »emelkedett« is, mint az utóbbié. Az operettel sincs hát másként. Tartalma, formája együtt változhat a korral (láttuk: mikén züllött el az utolsó negyedszázad alatt híven tükrözve a széthulló polgári társadalom sivár-üres életét), magát a műfajt azonban ez lényegileg nem érinti. Sőt, azt hiszem, épp a változás tartja életben. Kivált ha új, haladó és fejlődő lendületet kap a társadalmi megújhodás folyamán. Ilyenkor újra az igazi művészlét rangjára emelkedik, mint épp most a szóbanforgó kitűnő orosz librettó esetében is. Nem kívánom eltúlozni a dolgot, de a példa rendkívül tanulságos és megnyugtató. Érdemes hát róla részletesebben beszélni.

Az operett, ez a Meilhac— Halévy—Offenbach hármas keresztapaságával indult, múltszázadbeli fiatal műfaj — amely eredetileg a vidáman csipkelődő vaudeville-ből nőtt ki — elsősorban szórakoztatni akar, mulattatásra törekszik. Ha akad is benne olykor valami oktató szándék, bírálat vagy levonható tanulság, azt szinte szándéktalanul juttatja kifejezésre. Magával a felmutatott történéssel, helyzetekkel és alapokkal igyekszik hatni, többnyire csúfolódó, szatirikus formában, lehetőleg elbujtatva a tendenciát a művészi mondanivaló mögé. Ilyen volt a hajdani klasszikus operett. S ilyen a Dohányon vett kapitány is, ez a meseszerűen reális operett, amely egyszerre régi és új. Nemcsak azért mert meséje Nagy Péter korát idézve szól a legmaibb mához, hanem azért is, mert a későbbi szellemtelen, szentimentális. alpári hatásokra spekuláló »modern« operettel, ezzel a »fajtalan műfajjal« szemben az igazi, klasszikus operett legjobb hagyományait kelti új életre. A történelembe visszanyúlva, Adujev biztos kézzel emeli ki az orosz múlt mozdulatlanná merevedett társadalmi rendjének feltörő erőit, amelyek fenn és lenn megmozdulva, egyrészt a népnevelő és országépítő nagy cár, másrészt a tudatlanság, nyomor és szenvedés embertelenségéből kiemelkedő, tehetséges jobbágyfiú személyében realizálódnak, ellentétben a saját gőgjében és zsírjában fuldokló, elavult nemesi életformáihoz konokul ragaszkodó bojársággal. Maga a darab tulajdonképpen egy rendkívül egyszerű, tisztarajzú, de szinte magától értetődően jelképpé mélyülő anekdota. Péter cár bojárfiúkat küld Párizsba a hajósmesterség elsajátítása végett Ezek közül az egyik nyegle, ostoba, komisz-kegyetlen fickó, bizonyos Szvinyin Anton a szolgáját, Ivánt járatja maga helyett az akadémiára. Így a bojárúrfi nevében az eszes, törekvő jobbágyfiú szerzi meg kitüntetéssel a bizonyítványt pimasz gazdájának, aki folyton üti-veri őt s gyalázatosan megalázza. Hazatérésükkor azonban a cár előtt kiderül az egész turpisság. Szvinyin hajóját Iván menti meg a biztos pusztulástól, mire Nagy Péter — miután a dohányon vásárolt jobbágyfiút megveszi és fölszabadítja — kapitányi sorba emeli, rábízva az orosz hajóhad büszkeségét, a Poltavá-t, míg Szvinyinről sajátkezűleg húzza le a meg nem érdemelt tengerésztiszti egyenruhát.

Ezt az igénytelen-kedves történetet persze az operettekben elmaradhatatlan szerelem érdekes szálaival is átszövi Adujev, éppoly közvetlen természetességgel, mint ügyes találékonysággal. Az egészen átvonul a rég és új, a múlt és jövő, az elmaradottság és haladás ellentétének dialektikus vonala, anélkül, hogy ez a vidám-komoly kettősség pillanatra is erőltetetté vagy mesterkéltté válnék. Mint mondottam: maga a szerencsésen megfogott mese beszél itt önmagáért, minden külön „aláhúzás", vezércikk-szólam nélkül. Pontosan illik rá, amit a fiatal Engels mondott valahol a nép számára írott könyvekről, amelyeknek »az a feladata, hogy a dolgozó ember életét a napi munka után felvidítsa, felfrissítse és gondjaitól megszabadítsa: ugyanekkor azonban az is, hogy tudatára ébressze önmaga erejének, szabadságának, jogainak, felkeltve bátorságát és hazaszeretetét.”

A Dohányon vett kapitány ötletes története ekképp, bár látszólag egyéni sorsokat bonyolít, egyáltalában nem sekélyesedik »magánüggyé«. A néző mindvégig érzi, hogy köze van a színpadon folyó tréfás játékhoz, amelynek szereplői — a tohonya mozgású bojárok, a pénzéhes kalmárok, az elnyomott muzsikok, a fürge hollandus hajóépítők és könnyelmű francia dámák, de főkép a cár jóvoltából »új nemzedékké« nevelődő ifjú kadétok — nemcsak egyéni vonásokkal jellemzett típusok, hanem osztályuknak képviselői is, megszabott osztályhelyzetüknek jellegzetes kifejezői. Egy cseppet szándékosan elrajzoltak, mulatságosan torzítottak, de az élő valóságtól soha el nem szakadók. Egyszóval reálisak, minden játékos túlzásuk ellenére. Azt mondhatnám: mintája ez az igazi, ideális propagandadarabnak, amelyben maga a propaganda »úgy elbú, hogy észre sem veszik« — és mégis hat.

Scserbacsov kísérőzenéje, a szellemben fogant. Különösen megragadó a második felvonás hatalmas nyitánya és Iván szívbemarkoló szabadságdala.

Az előadásnak ezúttal szokatlan nehéz feladatban kellett megbirkóznia. De ha érzik is rajta helyenként a birkózás némi erőfeszítése, a megoldás eléggé sikerült. Díszlet, rendezés, a szereplők játéka egyformán elárulja a stílustartásra való törekvést, a részletmunka apróbb hibái pedig nyilván lemorzsolódnak majd. Csupán általánosságban jegyezzük meg, hogy kevesebb több lett volna, mind a színpadi zsúfoltságot, mind a mese némely terjengősségét illetően. Egy kis szereplőtakarékossággal és szöveghúzással föltétlenül nyer a darab s a haladó és maradi réteg különbsége is határozottabban juthatna kifejezésre a tempóváltásban. De hagyjuk a kifogásokat. Inkább örüljünk annak, hogy a Major Tamás által kezdeményezett »frontáttörés« ilyen szépen sikerült az operett vonalán — igazi operett-együttes nélkül is. Bizonyosra vesszük, hogy az első megnyert csatát számos diadal követi majd, a közönség megbecsülésével becsületet szerezve a már-már reménytelenül eltemetett, váratlanul új életre kelő nemes műfajnak.


3801 Búbánat 2019-01-19 19:31:21

Múltidézés

HEGYEN-VÖLGYÖN LAKODALOM
Román operett a Fővárosi Operettszínházban

1953. június 27., Magyar Nemzet

Amennyire örvendetes, hogy a magyar irodalmi, prózai, színházi,  film- és képzőművészeti életben — ha még nem is megfelelő —, de komoly helyet foglalnak el a testvéri népi demokratikus országok művészeti alkotásai, annyira helytelen, hogy hangversenyéletünkben és zenés színpadainkon a népi demokratikus országok alkotásai elenyészően kis mértékben, vagy egyáltalában nem szerepelnek. Ezért helyes a Fővárosi Operettszínháznak az a hiányt pótló, követésre váró kezdeményezése, hogy román operettet tűzött műsorára. A Hegyen-völgyön lakodalom-nak nagy közönségvisszhangja, az estéről estére a színház bejáratánál függő Minden jegy elkelt-tábla híven mutatja közönségünk szeretetteljes érdeklődését a népi demokratikus országok életének művészi ábrázolása iránt.

A Hegyen-völgyön lakodalom érdeme, hogy egy kis román falu fejlődésén keresztül a mai élet ábrázolását kísérli meg az operett műfajban. Másik fontos sajátossága a paraszti környezet, mert így lehetővé vált, hogy a zeneszerző operettje muzsikáját a gyönyörű román népzene szellemében komponálhatta meg — ami zenéjének legnagyobb érdeme — és zenéjének ez a friss, paraszti hangvétele így drámailag teljesen indokolt.

Chirculeşcu  (ejtsd: Kirkuleszku) muzsikája nagy mesterségbeli tudással megírt, tehetséges munka. Kitűnően alkalmazza a nálunk is annyira népszerű hórák és szirbák élettől duzzadó elemeit a színpadon a szimfonikus közjátékokban. Nem teljesen a zeneszerzőn múlt, hogy az operett zene-drámai követelményeihez képest, zenéje a kelleténél visszavonultabb, szerényebb.

A finom fordulatokban bővelkedő kedves mese csak kevés lehetőséget adott együttesek, finálék, általában nagyobb zenei formák megkomponálására. így a zene részvétele a cselekményben háttérbe szorul. A szöveg (szövegírók: Nicolaide és Negrin) bizonyos szvitszerűsége következtében az érzelmi összecsapások, a hősök fejlődése — ami pedig a zenei emberábrázolás fontos feltétele — nem a színpadon történik. Az 1945-ben játszódó első felvonás parasztjai, akiket a kulák úgy csavar az ujja köré, ahogy csak akarja, a néhány évvel később lejátszódó második felvonásban már öntudatos, szocializmust építő emberek. A színpadi cselekmény (ennek kapcsán természetesen a zene is) azt a drámailag izgalmas momentumot hagyja ki, hogy a darab hősei hogyan változtak meg. Ez már csak azért is kár, mert az elnyomott és a felszabadult emberek ábrázolása önmagában nagyon jól sikerült. Mint kedves ismerősökre emlékszik rájuk vissza a néző.

Jól sikerült a mindent rendbehozó bábos (Latabár Kálmán szerepe) kedves, sokszínű figurájának megrajzolása is. A cselekmény, a dramaturgiai szerkezet nem ad lehetőséget az írónak arra, hogy jellemábrázoló készségét a jellemek fejlődésének ábrázolásában is megmutassa.

Az operett előadásának sikeréből természetesen a kitűnő Latabár Kálmán és főként  Várady László karmester, Roboz Ágnes koreográfus, Petress Zsuzsa és Keleti László vették ki részüket. Mikó András sokhelyütt ötletes rendezése inkább a burleszklehetőségeknek — eszközökben nem mindig válogatós — kihasználására (második felvonás immáron hagyományos kísértet-jelenete), mintsem a gördülékeny előadásra törekedett.

Reméljük, hogy a Hegyen-völgyön lakodalom bemutatásán a magyar közönség az eddiginél több, népi demokratikus országban született alkotással ismerkedhet meg a zenei műfajok területein is. Ugyanakkor reméljük azt is, hogy két operettszínházunk valamelyike bemutatja az új román operett- irodalom másik kiváló alkotását, a román Állami Díj első fokozatával nem véletlenül kitüntetett„Ana Lugojaná”-t.

/S. T./


3800 Búbánat 2019-01-16 21:11:36 [Válasz erre: 3799 Búbánat 2019-01-16 21:08:29]

Lehel György karmester nagyon fiatal volt még, amikor az alábbi  sorokat (előző bejegyzésem)  papírra vetette... Az ötvenes és hatvanas években  a rádióban nagyon sok kitűnő operettfelvételt (is) készített -  a darabok zenei értékeire, szépségeire koncentrálva páratlan művészi kifejező eszközeit.


3799 Búbánat 2019-01-16 21:08:29

Múltidézés

„MAI ÉLETÜNK AZ OPERETTSZÍNPADON”

Új Zenei Szemle, 1950. november-december (6.-7. szám)

A Magyar Zeneművészek szövetségének folyóirata

 Székely Endre és Hámos György nemrég bemutatott »Aranycsillag« c. operettje mai életünk szocializmust építő harcait, problémáit, győzelmeit állítja témaként az operettszínpadra. Szereplői néphadseregünk tisztiiskolás fiataljai, egy termelőszövetkezeti csoport parasztjai, egy fodrász-szövetkezet dolgozói, egyszóval dolgozók, új életünk építésének harcosai. A darab cselekménye: a dolgozók harca az ellenség, a kulákok, a horthyzmus ittragadt képviselői ellen, a magyar falu (és itt nemcsak egy faluról, hanem országunk összes falvairól szó van) fejlődéséért, a villany bevezetéséért, az árvízveszedelem elhárításáért. A témának, szereplőknek, cselekménynek ilyen megválasztása döntő eredményt jelent, hiszen felszabadulásunk óta ez az első eset, hogy ilyen mondanivaló került operettszínpadra.

Sőt, az operett szakemberei egy részében — egészen a »Szabad szél« bemutatásáig — az a döntően helytelen »elv« alakult ki, hogy mai életünk, aktuális politikai feladataink nem is valók az operett keretei közé, hogy az operett meseszerűséget, bizonyos irrealitást követel, hogy a párttitkárral nem lehet operettdalt énekeltetni stb.

 A Kossuth-díjat nyert »Csinom Palkó« mutatta meg, hogy az operett nyelve milyen nagy és helyes fordulatot jelent, hogy a magyar történelmi múltat magyar zenei kifejező eszközökkel meg lehet jeleníteni az operett-műfaj keretein belül. A »Csinom Palkó«  nagyjelentőségű lépés volt az új magyar operett megvalósítása felé. Dunajevszkij Sztálin-díjas nagyoperettje pedig példaként szolgált arra, hogy a szocialista realizmus művészi követelménye az operett-színpadon is megvalósítható követelmény és az operett műfajától egyáltalán nem idegenek mai életünk legizzóbb problémái, az imperializmus ellen, a békéért, a kis népek szabadságáért vívott harc. A »Szabad szél« példamutatása óta most először lépnek fel magyar szerzők ugyanezzel az igénnyel: a mi életünk problémáinak operettben való életrekeltésével.

Vizsgáljuk meg, mennyire sikerült ezt az eredménynek számító szándékot megvalósítaniuk. A szövegkönyv Hámos György munkája — a problémát kitűnően oldja meg. Cselekménye sohasem válik papírízűvé, végig leköt, fordulatai hitelesek, izgalmasak. De ennél még sokkal nagyobb eredményt jelentenek a játék alakjai, szereplői. A librettónak sikerült elérnie, hogy szinte minden egyes alakja az élet hitelességével lép színpadra. A színpadon mozgó személyek  tipikusak, ugyanakkor mindegyik egyéni ízzel, sajátosságokkal is rendelkezik. A tisztiiskolás honvédek híven tükrözik néphadseregünk munkás- és parasztfiataljainak hazaszeretetét, harckészségét, lendületét. Akár Gulyás bajtárs kitűnően megrajzolt portréját, akár a termelőszövetkezeti csoport Moszkvát is megjárt elnöknőjét, Kovács Julit vagy a horthysta ezredest, Csatáry Gedeont nézzük: eleven figurákat látunk, egyéneket, akik típusok képviselői, százezrek problémáit vetik fel, olyan élőn, ahogy azokat ma dolgozó népünk felveti.

Érdeme a szövegkönyvnek, hogy az operettszínpad hagyományos komikus szerepét is pozitív hőssé, mélyen emberivé faragta. A néphadseregbe vágyódó, célját elérő kis Hoska borbély, humora mai, őszinte, derűs és tiszta humor. Tehát az operett tematikája és annak megoldása is hatalmas eredményt jelent. A darab politikai mondanivalójával, hitelességével kitűnő agitációs eszköze napjaink legfontosabb kérdéseinek. Politikai hatásával -— és ezt a közönség reagálásán is lemérhetjük — az operett közkedvelt és népszerű, nagy tömegeket mozgósító műfaján keresztül segíti a dolgozó magyar nép békeharcát; még forróbbá teszi népünk szeretetét Néphadseregünk munkás- és parasztfiataljai iránt, megmutatja és tudatosítja azt az új viszonyt, mely a Néphadsereg katonáit és dolgozó népünket egybefűzi. Ezért tartjuk komoly, politikai tettnek az »Aranycsillag«-ot.

Székely Endrének az »Arany csillag «-hoz írt zenéje kitudja fejezni a darab mondanivalóját, alátámasztja a szövegkönyv harcosságát, politikai hatását. Székely zenéje magyar zene, mai magyar zene. És mivel a szövegkönyv a mai élettel, a Néphadsereggel foglalkozik, a zene súlypontjait természetesen a mi társadalmunk, dolgozó népünk dalai, a tömegdalok képezik.

Az »Aranycsillag«-ba Székely Endre három új tömegdalt komponált, mely közül kettőnél komoly a valószínűsége, hogy valóban tömegdallá, tömegek dalává válik. Legsikerültebb ezek közül a »Menetnóta«, melynek a magyar népzenével való kapcsolata egyenes és világosan látható : „Győ-ze-lem-ről zeng a da-lunk, bol-dog a mi nó-tánk”  „Új é-let-nek nap- ja ra-gyog, ont- ja su-ga-rát ránk” stb.  (Kottarészlet). 

 Fontos erénye az operett muzsikájának, hogy dolgozó népünk új életét érzékelteti. Szocializmust építő népünk életének alaphangulata a harcos optimizmus hangja;  az áldozatkészség, önfeláldozás nagy célunk érdekében és a törhetetlen hit és optimizmus, mely mutatja, hogy célunkat - a szocializmus felépítését  -  el is fogjuk érni. A mi dolgozó népünk ma már derűs, vidám, mert tudja, hogy övé minden hatalom az országban; optimista, mert tudja, hogy ezt a hatalmat nem ragadhatják ki kezéből, megvédi minden ellenség aljas támadásától. És ezt a derűt, vidámságot fejezi ki sikeresen Székely Endre zenéje.

A nagyszabású »Kultúrterem« jelenet (melyre később még visszatérünk) nemes, népünnepély hangulata, vidám biztonsága mutatja, hogy Székely Endre  jól látja dolgozó népünk életét, hangulatát. Példája ennek még az is; hogy szinte első ízben sikerült tükröznie az újfajta, tiszta szerelmet, a szocialista ember, a dolgozó ifjúság szerelmét. A régi operettstílus éppen a szerelmi dalokat, kettősöket alacsonyította részben erotikus fülledtséggé, részben szentimentális kispolgári nyavalygássá. Székely Endre szerelmi kettőseiben, dalaiban a szerelmet mint az új típusú ember életének elidegeníthetetlen részét, nemes és tiszta  vonzalmát ábrázolja. Mintapéldája ennek a Gulyás bajtárs és Zsuzsi kitűnően sikerült »Csókolódzó kettőse«, melynek dallama egyébként a népdalmotívumok továbbfejlesztésének, népi dallamok felhasználásának helyes útján jár.  „Simulj hozzám kis-lány, hm..”  " Sí-mulj hoz-zám kis lány,  tra - la - la - la, tra - la - la-la, Pil-lan-tá-sod vesd rám, tra - la - la - la-la"  (kottarészlet)

Ugyancsak kitűnően sikerült, bensőséges zene a két főszereplő szerelmi kettőse is. A szovjet operettnek nagy átkomponált jeleneteit veszi példaképként a darab egyik legsikerültebb jelenete, az 1. felvonás harmadik képének kezdete, mely két duettet, a menetnótát és a népi táncjelenet énekkaros kísérőzenéjét foglalja magában. Ez a jelenet felépítésében, formájában a legjobb új operett-törekvést jelenti. De más új formával is kísérletezik Székely az »Aranycsillag« zenéjében. »Dal a fényről« című háromszakaszos dalformájú számának középrészeként népdalt (»Édesanyám rózsafája«) dolgoz fel. A népdalnak trióként való felhasználása és magának a népdalnak hegedűszóló-kíséretes feldolgozása rendkívül poétikus hangulatot áraszt. Sikerült kísérlet az új tömegtánc — a »Dobbantós-csárdás« —  zenéje is.   Allegro molto:  „Új tánc  dob-ban a-ho-va csak lé-pünk , Sar-kunk kop-pan, gye-re jár-jad vé-lünk, Fal -vak, gyá-rak ap-ra-ja és nagy-ja vi-gas-sá-gát de szí-ve-sen be-le-ad-ja.  Lá-nyok kör-be, ka-ri-ká-ba jár-nak, Pá-ros tánc-ra de szí-ve-sen áll-nak. Büsz-kén lép-nek lány-hoz a le-gé-nyek, tánc-ra ké-rik, szép szemibe be-le -néz-nek.  stb. (kottarészlet) 

Az »'Aranycsillag« zenéje más stílusú számainak (takarító-polka, fodrászjelenet, reakciós chanson) érdeme, hogy nem teszik a mű zenéjét heterogénné, jól illeszkednek a darab jellegébe is. Székely Endre zenéje tehát a szövegkönyvhöz hasonlóan jelentős eredmény. Jelentős eredmény azért, mert dolgozó népünk megváltozott életét, az újtípusú embert, az újtípusú szerelmet ábrázolja. A zene sikerének kell tekinteni átgondolt és jól megoldott formai kísérleteit, a tömegdalnak, a magyar népdalnak az operettben való helyes és szerencsés alkalmazását, a zene mondanivalójának egységét is. De legjelentősebb eredménye a zenének, hogy alátámasztja és kiemeli a darab politikai mondanivalóját és ezáltal a békeharc komoly mozgósító erejű tényezőjévé válik.

De nézzük még, mit nem sikerült Székely Endrének megoldania az » Aranycsillag« zenéjében. A zene mondanivalójának, politikai állásfoglalásának gazdagsága sok esetben nem áll arányban a zenei kifejezőeszközök gazdagságával. Székely zeneszerzői eszközei nem eléggé fejlettek, nem eléggé választékosak. Ha egyes szép melódiájú dalokat közelebbről megnézünk (például a »Kiskertemben nyílik a rózsa« kezdetű duettet), láthatjuk, hogy a harmonizálás, a modulációs fordulatok nem támasztják eléggé alá a dallamok teljes kibontakozását. Dallamai néha túl nagy ambitusúak, mint például a »Dicsőség most a munka« szövegű tömegdalnál.

 Kell néhány szót szólni még a szerzőnek a népdalhoz való viszonyáról is. Nagy örömmel kell megállapítani, hogy a darab során gyakran csendülnek fel népdalok vagy népdallal rokon dallamok (például: »Toborzó«) és ezek kitűnően megfelelnek az operett stílusának, hangulatának. A népdalszerű, dallamokra és talán az új népdal megalkotására jó példa Juli és Zsuzsi kettősének bensőséges, szép dallama. Székely jól, könnyen bánik is a népdallal és néhány feldolgozása a darabon belül szépen megoldott. (»Édesanyám rózsafája«, »Megérett a meggy«.) Azonban ez a könnyű kéz, amellyel a szerző a népdalhoz nyúl, néha könnyelműséghez, a feldolgozás, harmonizálás kissé felszínesnek ható formájához vezeti.

Még egy kérdésről kell megemlékezni, a zenei idézet problémájáról. Székely Endre él az idézet eszközével és éppen a darab központi zeneszámánál, a »Dal az aranycsillagról« című tömegdalnál. Véleményünk szerint azonban nem helyes módszerrel idéz. A zenei idézetnek akkor van hatása, és létjogosultsága, ha a hallgató felismeri és tudja, hogy tudatos idézetről van szó, nem pedig csak asszociál a hallottak alapján az idézett zenére. Székely Endre úgy idéz egy motívumtöredéket a Marseillaise-ből, hogy a hallgató nem gondol tudatos idézetre, tehát az veszít hatásából és zavarólag hat.

A darab kevés dramaturgiai hibája közé tartozik, hogy míg egyes képek bőségében vannak a hatásos, nagyobb szabású zeneszámoknak (II. felvonás 1. kép),  addig az egész III. felvonásra, melyben pedig egyrészt a dráma izgalma a tetőfokra hág, másrészt a megoldást, a honvédek, a dolgozó nép győzelmét tartalmazza, csak egyetlen új zeneszám marad és az sem a legsikerültebbek közül való  (»Dicsőség most a munka«). Ugyancsak dramaturgiai hiba vagy esetleg a szerzőnek a műfajban való gyakorlatlansága okozta, hogy a zeneszámok legtöbbje csak egyszer hangzik el és a legjobb dallamok nem térnek vissza reminiszcencia formájában, közjátékokban stb. Ezért van, hogy a hallgató, aki egyszeri hallásra nem jegyez meg dallamokat, azzal a kielégületlen érzéssel jön el a színházból, hogy a zene egyetlen dallamát sem »tudja fütyülni«, annak ellenére, hogy a dallamok egy tekintélyes része nagyon is alkalmas arra, hogy a széles tömegek is megjegyezhessék, énekelhessék. 

Minden kétséget kizáróan leszögezhetjük - és ebben a darabnak a néphadsereg tagjai, a dolgozók ezrei előtt estéről-estére aratott hatalmas sikere is bizonyíték! -, hogy mindkét szerző helyes úton járt, amikor az »Aranycsillag«-ot megalkotta. Az új magyar operett döntő eredményt jelent: jelenti lényegében az újtípusú, a realista magyar operett megszületését és első sikerét. Tudjuk, hogy az »Aranycsillag« a követendő út első határkövét jelenti és biztosak vagyunk abban, hogy továbbmenve ezen az úton, az új magyar operettirodalom számos kitűnő alkotással fog gazdagodni. A darab és a zene sikeréhez nagymértékben hozzájárult Zentai Anna, Petress Zsuzsa, Latabár Kálmán, a  Magyar Népköztársaság Kossuth-díjjal kitüntetett Érdemes Művésze, Homm Pál, Bikádi György kitűnő színészi alakítása és muzikális éneklése, Várady László gondos és ízléses karmesteri munkája, valamint a Fővárosi Operettszínház ének- és zenekarának a feladat komolyságát és fontosságát felismerő kitűnő teljesítménye.

L E H E L GYÖRGY


3798 Búbánat 2019-01-15 09:09:27

Ma 52 éve halt meg Szirmai Albert zeneszerző  (Eredeti neve Schönberger Albert (Budapest, 1880,. július 2. – New York, 1967. január 15. )

Visszapillantó tükör - (két évvel ezelőtti cikk)


3797 smaragd 2019-01-15 06:29:12 [Válasz erre: 3795 Búbánat 2019-01-14 13:54:45]

Köszönöm, ami késik, nem múlik... :-)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.