Bejelentkezés Regisztráció

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei


552 Ardelao 2018-01-31 08:01:21 [Válasz erre: 551 Ardelao 2018-01-30 17:40:07]

AZ EST, 1934. 11. 16.:

Beszélgetés
Szánthó Eniddel budapesti hangversenye előtt

Bécs, november 15.

(Az Est bécsi szerkesztőségétől)

A bécsi operaház egyik legnagyobb sikerű, legtekintélyesebb tagja Szánthó Enid, aki első sorában áll annak a kis csoportnak, amely a bécsi operaház színpadáról szerez megbecsülést és dicsőséget a nagy magyar zenekultúrának. Legutóbb is őt választotta ki Toscanini a Kilencedik Szimfónia alt-szólamára és vele énekeltette a mű bécsi és budapesti előadásán.

Szánthó Enid, aki nagy sikerei és nemzetközi híre ellenére olyan szerény, mint egy kis kezdő konzervatóriumi növendék, holnap önálló dalestén fogja bemutatni nagy művészi fejlődését a budapesti közönségnek. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

— Nem is tudom kifejezni, — mondotta a művésznő — mennyire örülök, hogy ismét a budapesti közönség elé léphetek. Csak ez az egy estém szabad, azután sietnem kell vissza Bécsbe, mert másnap már az operaházban éneklem »A bibliás ember« Magdalénáját. Igazi szabadságra csak januárban mehetek: Hollandiába szerződtem hangversenykörútra, azután Dániába megyek, ahol először Kopenhágában adok dalestét. A szezón második felében Amerikába megyek körútra. Amerikába egyelőre hangversenyekre szerződtem. E koncerteken mindenütt bőségesen énekelek majd magyar dalokat is: Kodály, Hubay, Zádor és Lányi szerzeményeit. A bécsi operaházban az idén még két új szerep vár rám két újdonságban és így igazán elmondhatom, hogy sokat dolgozom. És ezért örülök, hogy, ha rövid időre is, visszatérhetek Budapestre; mert a budapesti közönség előtt énekelni nem munka, hanem öröm.“


551 Ardelao 2018-01-30 17:40:07 [Válasz erre: 550 Ardelao 2018-01-30 08:15:25]

Lehet, hogy a Pesti Napló kritikusa jobbhoz szokott? Mindenesetre ez a recenzió is azt bizonyítja, hogy mindig is túlságosan bővelked(t)ünk tehetségekben .....

PESTI NAPLÓ, 1934. 02. 07.:

Szánthó Enid ária- és dalestje

Szántó Enid legifjabb tagja annak a pompás, külföldön élő művészcsoportnak, mely az utóbbi években komoly megbecsülést szerzett a magyar énekművészetnek. Kedd esti hangversenyének különös érdekessége, hogy a külföldön igen népszerű énekesnő (a Staatsoper tagja, a bayreuthi Festspielek vendége) ezúttal először énekel Budapesten nyilvánosság előtt. Szánthó Enidet, a Zeneművészeti Főiskola növendékét ugyanis valósággal átszöktették a bécsi Staatsoperbe. Budapest zeneértő közönsége nem ellenőrizhette a kétségtelenül nagy, meggyőző tehetség érdekes és tanulságos fejlődését. Szép, nemes hang a Szánthó Enidé, akadnak rajongók, akik Európa egyik legszebb altját tisztelik benne. Nem tévednek, a hang tiszta, költői zengésű. Technikai készültsége is megfelel a kényes igényeknek, az a színbeli eltérés ami az alsó és felső regiszter között mutatkozik, nem csökkentheti Szánthó Enid művészi énekének értékét. Előadása is példás, sőt példaadó, ízlés, nagyvilági elegancia jellemzi.

A főiskolai növendékből művész lett, mire hazaérkezett. A probléma ma már csak annyi, vajjon a technikai felszabadulás után bekövetkezhetik-e a korlátlan lelki szabadság ideje is Szánthó Enidnél? Magáévá tette az ének törvényeit és ezzel úr lett a törvényeken, de megvan-e a lehetőség arra, hogy az előadó, a modelláló, a maga egyéniségét mintázó művész jusson el önmaga felismeréséhez énekében, már csak ennyi, illetve még ennyi a probléma. Szánthó Enid műsora egy síkon épül fel, dalmegkonstruálásának egy hangerősség az alapja. Schubert, Brahms dalain, Händel, Saint-Saëns, Kienzl áriáin egy ugyanazon Szánthó Enid tükröződött, de nem az egyéniség ezerszínű tüzében, nem az asszonyi élet meggyőző furcsaságaiban, hanem a nagyvilági énekes tartózkodó, artisztikus semlegességében. Hallgatóságát, önmagát kímélte-e a művésznő, vagy a túlzott szemérem megnyilatkozása ez a tudatos szürkítés...

A mindent egyformává szelídítő elegáns formaművészet tiszteletet érdemel, de csatát nyerni vele nem lehet. Szánthó Enid hangja élő hang, gyönyörű hang, legszebb hang, éles ellentétben áll hangjának karakterével előadásának állandóan ismétlődő kereksége. Szánthó Enidnek, a művésznek, meg kell találnia az igazi eleven kapcsolatot saját hangjával. Külsőleg ugyan ura a hangnak, szigorú törvényekkel irányítja, de a megfélemlített, technikai határok közé szorított hanggal fel kell kutatnia még azt a szellemet, mely egyéni, elevenítő erőt, asszonyi intenzitást adhat előadásának. A közönséget a formaművész Szánthó Enid tökéletesen meghódította, lelkes tapssal hálálta meg a művésznő értékes, szép produkcióját.

Kv.“


550 Ardelao 2018-01-30 08:15:25 [Válasz erre: 548 Ardelao 2018-01-29 09:08:49]

AZ UJSÁG, 1935.07.03.:

Hilgermann Laura beszél emlékeiről

(Részlet)

„[…]
— Sokszor felszólítottak még, hogy legalább vendégszerepeljek, de nem akartam visszatérni a világot jelentő deszkákra. Ezentúl már kizárólag növendékeimmel és az énektanítással foglalkoztam. Nagy Margit, Gere Lola, Szánthó Enid, Huszita Rózsi, a mostaniak közül pedig Hablitz Alma és Slowasser Irén mind az én növendékeim voltak, hogy a többieket ne is említsem. Tanárnői munkásságomért nagyon szerettek a növendékeim. Ebből az időből egy kedves epizódot kell megemlítenem. Szánthó Enid, aki vezetésem mellett végezte énektanulmányait, egész sereg új dalt tanult meg és a lakásomon átvettem vele valamennyit. Közben szólt a csengő, de bizony mi csak dolgoztunk tovább. Egyszerre bejön a lány és hozza Schalk névjegyét. Kimegyek hozzá a fogadószobába, mire ő azzal támad rám: „Ki ez a gyönyörű hangú nő, aki most magánál énekel?“ Megmondtam neki, hogy Szánthó Enid. Kért, hogy hadd hallhasson tőle még néhány dalt. Bevezettem a dolgozószobába, bemutattam neki a kislányt — hiszen Szánthó Enid akkor legfeljebb ha tizenkilenc éves volt — és elénekeltettem vele még néhány dalt. Schalk figyelmesen hallgatta és a dalok végén mindjárt szerződési ajánlattal kínálta meg. Szánthó Enid kiskorú lévén, de szüleinek a beleegyezése nélkül, amúgy sem határozhatott volna, így hát együttesen nyomban felkerestük édesatyját, aki akkor talán még aktív miniszteri tanácsos volt és azonnal megkötötték a szerződést. Így kezdődött el Szánthó Enid diadalmas bécsi pályafutása.

[…]“


549 Ardelao 2018-01-29 14:27:29 [Válasz erre: 546 B.Cs 2018-01-27 08:20:35]

Köszönöm a tájékoztatást. Ebből kiderül, hogy az 1958-as születésű Barki László, akiről én írtam, feltehetően a 82. éves korában elhunyt Barki László fia. Már, ha valóban id. Barki és nem Berki Lászlóról van szó. (A "Berki" meglehetősen gyakori név, a "László" sem ritka. A tévedés lehetősége, tehát, itt is fennáll.) Pontosan idézem a FIDELIO-ban megjelent szöveget:

„Meghalt Barki László hegedűművész

2005.10.13. 00:00

A Nemzeti Filharmonikusok ezúton tudatják, hogy életének 82. évében, szeptember 26-án elhunyt Barki László hegedűművész, aki harminchárom éven keresztül a Bécsi Szimfonikus Zenekar koncertmestere volt.

Berki László pályáját a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagjaként és zeneiskolai tanárként kezdte. Az 1956-os forradalom után Bécsbe emigrált, részt vett a Philharmonia Hungarica zenekar megalapításában, majd egy évig a monacói hercegi udvarban jászott. Ezután visszatért Bécsbe, s zenekarával több mint három évtized alatt az egész világot bejárta. Temetése október 13-án 13 órakor volt a rákoskeresztúri Új Temetőben.”

E szomorú hír ellenére mégiscsak örömhír, hogy legalább a másik Barki László még él!

A Bécsi Szimfonikus Zenekar archívumában egyébként nem találtam említést Barki László koncertmesterről, de még megpróbálok más vonalon rákeresni.


548 Ardelao 2018-01-29 09:08:49 [Válasz erre: 547 Ardelao 2018-01-28 13:58:52]

PESTI NAPLÓ, 1933. 07. 05.:

Magyar énekesnő sikeres beugrása Drezdában.

Drezdából jelentik:

Szánthó Enid, a bécsi Operaház kiváló magyar alténekesnője hétfőn nagy sikerrel vendégszerepelt Drezdában. A vendégszereplés érdekes körülmények között jött létre. A drezdai Operában kitűzték az ünnepi hetek egyik díszelőadásának programjára Strauss Richárd Egyiptomi Heléna című operáját a zeneszerző személyes vezényletével. A Kagyló szereplője délelőtt lemondott és így az előadás veszélyben forgott. Strauss Richárdnak ekkor eszébe jutott, hogy a bécsi Operaháznak van egy kiváló magyar származású énekesnője, Szánthó Enid, aki nagy sikerrel énekelte ezt a szerepet a bécsi Operában. Mintán Szánthó Enid Bayreuthban tartózkodott, hogy az ottani ünnepi játékokon énekeljen, azonnal telefonértesítés ment Bayreuthba, hogy az énekesnő utazzon Drezdába. Így is történt és Szánthó Enid még az este minden próba nélkül elénekelte a nagy szerepet. A díszes közönség lelkesen ünnepelte a kiváló magyar művésznőt és Szánthó Enidnek, valamint Strauss Richárdnak számtalanszor kellett megjelennie a lámpák előtt.“

Szánthó Enid emléktáblája Bayreuthban:

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/3/37/Gedenktafel_f%C3%BCr_Enid_Szantho_in_Bayreuth.jpg


547 Ardelao 2018-01-28 13:58:52

Képtalálat a következőre: „szánthó enid”

SZÁNTHÓ ENID

Szánthó Enid, alt, * 1907 Budapest† ?; Képesítését Budapesten, a Királyi Zeneakadémián szerezte. 1928-ban debütált a bécsi Állami Operaházban, amelynek 1939-ig volt tagja, és ahol 1934-ben Julius Bittner »Az ibolya« c. operájának ősbemutatóján lépett fel. Mindenekelőtt Wagner interpretátoraként vált ismertté; A Bayreuthi Ünnepi Játékok alkalmával, 1930-37 között Erdát és Waltrautét énekelte a Ring-ciklusban. Már 1928-ban közreműködött a Salzburgi Ünnepi Játékokon a »Varázsfuvola« egy kis részében. 1935-től kezdve sikeres koncerteket adott Észak-Amerikában. 1936-ban a londoni Covent Garden Operában Erdaként (debütált), A Nibelung gyűrűjében pedig Frickaként vendégszerepelt. A New York-i Metropolitan Operában 1937-38-ban, Frickaként történt debütálása után a »Tristan”-ban Brangenet és R. Strauss »Elektrá«-jában Klytemnestrát is énekelte. 1937-38-ban a New Yorki-i Metropolitan Operához kötötte szerződés (A »Walkür”-ben Frickaként lépett fel). Vendégszerepelt és koncertezett az amerikai zenélet központjaiban. Átfogó repertoárral rendelkező koncert- és oratóriuménekesnőként tisztelték (szóló J. S. Bach Mátyás passiójában). 1938-ban Bécsben Franz Schmidt „A hétpecsétes könyv” c. oratóriumának ősbemutatóján, Bécsben az alt szólót énekelte. Nagy sikereket ért el koncertszólistaként (1935-ben) a firenzei Maggio musicale-ban, (1936-ban) Berlinben és (1937-ben) Párizsban. 1946-ban a New York-i City Centre Opera együttesével a Párizsi Opéra Comique-ban „A bolygó hollandi”-ban Maryként volt hallható. Később énektanárként élt New Yorkban.  – Nagy kifejező erejű, drámai alt hangja volt.”

Ormándy Jenő vezényletével: Beethoven IX. szimfóniája (hanglemez) – Kontraalt: Szánthó Enid


546 B.Cs 2018-01-27 08:20:35

Még egyszer köszönöm a Bánát Gáborról összegyűjtött dokumentációt. Visszatérve Barki Lászlóra: 2005. 10.13-i hír (Fidelio): "életének 82. évében elhunyt Barki Lászkó hegedűművész, aki 33 éven át a Bécsi Szimfonikus Zenekar koncertmestere volt" 



544 Ardelao 2018-01-25 22:03:06 [Válasz erre: 542 Ardelao 2018-01-25 10:00:41]

Temesvártól New Yorkig és 62 év múlva vissza

Bánát Gábor, a temesvári hegedűművész, gyermekkorának színhelyein

Írta: Dr. Franz Metz

5. rész (kivonat)

New Yorkban

És Bánát Gábornak ismét szerencséje volt tanára megválasztásával: 1946 novemberétől Nathan Milstein, a 20. század egyik legjelentősebb hegedűművészének a tanítványa lett, aki Temesváron is fellépett.

Debütálására Mendelssohn hegedűversenyével került sor, a New York-i Little Symphonie Orchesterrel, a Times Hallban. 1949 áprilisában mesterével, George Enescuval közösen a New York-i Town Hallban koncertezett. ……………………….

1956-ban a híres New York-i Carnegie Hallban debütált, ezután, 1958-ban egy nagy európai turné következett. Ekkor a híres Párizsi Zenekarral (Orchestre de Paris) koncertezett, szólóesteket adott Hágában, Londonban, Hamburgban, Zürichben és Oszlóban. 1960-ban, a Nemzeti Zenekari Egyesülettel (National Orchestra Association) került sor Bartók Béla hegedűversenyének bemutató előadására.  E szólófellépések mindegyikére a New York-i Smith Főiskolán végzett tanári tevékenységével párhuzamosan (1955-1964-ben) került sor. Fellépések (1961-, 1962-ben) a Marlborói Fesztivál alkalmával  Pablo Casalsszal, az Albertini Trióval ……., a Galimer Kvartettel stb. Bánát Gábor 1964-ben a londoni Wigmore Hallban lépett fel egy szóló hegedűesttel, és elkészítette a The Virtuoso Violin albumot a Decca-London számára.  

Mint a Westchesteri Konzervatórium hegedűszakának 1964-től kinevezett tanügyi megbízottja, 80 tagú szimfonikus zenekart alapított, amellyel megünnepelte Aaron Copland 80. születésnapját, a zeneszerző jelentében. A New York-i Szimfonikusok tagjaként számos kollégájával lépett fel a New York-i Lincoln Center Tully Halljában, és maga játszott olyan híres karmesterek vezénylete alatt, mint Leonard Bernstein. Bánát Gábor egy másik Enescu tanítvánnyal, Yehudi Menuhinnal is kapcsolatban állt, aki 1964-ben ezt írta neki:

„Kedves Gabriel,

annyira boldog vagyok, hogy ilyen csodálatos sikered van – biztosan jól játszottál, és azt kívántam, bárcsak jelen lehetnék.

Egész szívemből folyamatos sikereket kívánok a pályádon. Jó tudni, hogy Enescunak egy másik, fiatalabb tanítványa ilyen sikeres útra lépett.

…………………..”

És Bánát Gábor újra és újra Mozart hegedűversenyeinek szentelte magát. Így 1986-ban, New Yorkban, a Raven Pressnél, facsimilie kiadásban megjelentette Mozart hat hegedűversenyét, ehhez saját kadenciákat írt, és maga Isac Stern, az ismert hegedűvirtuóz is a következő szavakkal nyilatkozott e publikációról: „Felbecsülhetetlen hozzájárulás a zene terén“. Ezeket a hangversenyeket Tokióban és Oszakában is megtartotta. Majd egy németországi hangversenykörút következett, hangversenyek a Beethoven házban, Bonnban, és nem utolsó sorban foglalkozni kezdett a 18. század afroamerikai zeneszerzőjének és hegedűművészének a biográfiájával, amelynek eredményeként megszületett a The Chevalier de Saint-Georges, Virtuoso of  the Sword and Bow c. könyv.

Repríz

…………………..

Csak most válik világossá, mit veszített ez az ország tehetségekben, hogy a diktatúrák bűneinek milyen következményei vannak, hogy milyen sebeket kell elszenvednie minden egyénnek egy egész életen át, és, hogy az olyan emberek, mint Bánát Gábor, még ezekkel a kemény sorscsapásokkal is képesek megbirkózni. Gyermekkorának országába történt hazatérésével a múltból sok más személy is vele érkezett: Josef Brandeisz, Gabriele Dobrozemsky, George Enescu, Yehudi Menuhin, Johanna Martzy, Rudolf Bayer, Leo Freund, Gabriel Sarkány, Stefan Romascanu, Bruno Brauch és sokan mások. Zenetörténet számomra korábban sohasem volt ennyire kézzelfogható és emberi, ennyire izgalmas és érezhető, ennyi hanggal teli, és ennyire fölismerhető. Még közös délkelet-európai hazánk ezen elfeledett területe sem.

(Vége)   


543 Ardelao 2018-01-25 10:24:38 [Válasz erre: 540 B.Cs 2018-01-25 06:55:54]

Egyik Ausztriában élő, zenében messzemenően tájékozott barátomtól megkérdeztem, mennyire ismerik Ausztriában Barki Lászlót. Az egyik internetes oldalról a következő mondatot idézte: „Barki László neve nem teljesen ismeretlen.”

E mondat – értelmezésem szerint – azt jelenti, hogy nem túlzottan ismert.

De ha valakit komolyabban érdekel, hogyan alakult e zenészünk sorsa, az alábbi elérhetőségek állnak rendelkezésre:

http://www.music-vienna.at/de/ueber-uns

+43-(0)676-3120085

l.barki@music-vienna.at 

Az Edmond Dantes fórumtárs által ajánlott, automatikus google fordítószolgálat – azok számára, akik veszik a fáradságot, hogy a magyarra lefordított szöveget magyarra fordítsák – természetesen – erre az esetre is rendelkezésre áll:

 https://translate.google.com/m/translate?hl=hu


542 Ardelao 2018-01-25 10:00:41 [Válasz erre: 538 Ardelao 2018-01-23 21:15:22]

Temesvártól New Yorkig és 62 év múlva vissza

Bánát Gábor, a temesvári hegedűművész, gyermekkorának színhelyein

Írta: Dr. Franz Metz

4. rész (kivonat)

George Enescuval

Bánát Gábor első alkalommal 1944 decemberében tudta bemutatni a játékát Bukarestben George Enescunak, az akkori idő egyik legjelentősebb hegedűvirtuózának, zeneszerzőjének és karmesterének.  Emellett Enescu tanárként is tevékenykedett, Yehudi Menuhin maga is a tanítványaihoz tartozott.

A nagy mester előtti bemutatkozás bizonyára nem volt hatástalan, mert rögtön ezután Enescu felhívta impresszárióját, és arra kérte őt, hogy e fiatalembernek szervezzen hegedűestet a híres bukaresti Dalles-teremben. És ez az első fővárosi hegedűest fényes siker lett. ………………….

George Enescunál számos tanóra következett … A fiatal muzsikus a mester minden szavát, minden megjegyzését, minden tanácsát egész további életére eszébe véste. ……………………

1945. március 25-én Bukarest Román Atheneumában adott hegedűestet, a zongorarészt George Enescu játszotta. …….

1945 májusában Bánát Gábor ismét szülővárosában, Temesváron lép fel, és Gabriel Sárkány, a kritikus újságíró és hangversenykrónikás a fiatal muzsikust dicshimnuszokkal halmozza el …….

A román fővárosban Enescuval adott sikeres hangversenyt a Bukaresti Filharmónia által kísért és Mircea Barsan által vezényelt fellépések követték  ……………………

Budapesten egy este rögtön 3 hegedűversenyt játszott: Mozartét, Mendessohnét és Brahmsét. Micsoda teljesítmény!

Bánát Gábor sikereit a román hatóságok maguk is elismerték. …………. Így a bukaresti Művészeti Minisztérium Zeneigazgatóságának igazgatója ajánlólevelet írt a miniszternek, amelyben támogatást kér az ifjú muzsikus számára ….:

„(…) Gabriel Hirsch Banat úr, született 1926-ban, a budapesti Liszt Ferenc Zenei Főiskola diplomájával rendelkező mesterhegedűs, a Bukaresti Filharmónia számos hangversenyének szólistája, ….. külföldön szeretne tanulmányokat folytatni és mind bel-, mind külföldön koncerteket adni. Kérjük, hogy őt az állami intézményekkel és hatóságokkal való együttműködésben jót akaróan támogatni szíveskedjék.”

A búcsúkoncert

A háborús időt éppoly nehéz idő követte Románia népességének nagy része számára: deportálás szovjet munkatáborokba és a Bărăganba, sztálini koncepciós perek, az egyház elnyomása, a kulturális intézmények „megtisztítása“ a „polgári elemektől“ stb. A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egyik ülésén, miután a katolikus papokat célba vették, most a rabbik és a zsidó kántorok eliminálásával kívántak foglalkozni. A Bukaresti Filharmonikusok koncertmesteri állásának az elfogadására tett kecsegtető ajánlat ellenére Bánátnak Ojsztrah, az ismert orosz hegedűművész, azt tanácsolta, hogy hagyja el az országot. ………………E beszélgetést azonban ……. a Szekuritát lehallgatta. Bánát Gábor csak az édesanyjának beszélt erről a találkozásról. Másnap az utcán összetalálkozott Mihail Sadoveanuval ………….. , aki megszólította őt az Ojsztrahhal történt találkozás miatt, és a beszélgetés tartalmáról már tájékoztatva volt. Ez a találkozás a fiatal művészben megérlelte az elhatározást, hogy ezt az országot, amely tulajdonképpen a hazája volt, elhagyja …..

A következő események gyorsan követték egymást. Nagyszerű hegedűjátékáért 1946. június 6-án Dr. Drechsler, a temesvári főrabbi köszönetet mondott:

„Szívből köszönjük a zsinagógánkban elhangzott nagyszerű játékodat, amelyet sohasem fogunk elfelejteni. Áldjon meg az Isten, nagy tehetségeddel együtt! Áldása legyen veled, és kísérjen minden utadon! Tanárod, aki büszke rád, és aki Téged örök ragaszkodással szeret.” E levelet angol nyelven fogalmazták, feltehetően már azért, hogy ez később Bánát Gábornak Amerikában segítségére lehessen. …..

Két nappal később, 1946. június 8-án, az ifjú hegedűművész búcsúkoncertet adott a temesvári hallgatóknak. Ehhez apja …. valamivel korábban kérvényt intézett a „Banatul” Filharmóniai Társasághoz, amelyben e hangverseny lehetővé tételét kérte ….:

„Elnök Úr,

fiam, Gabriel Banat hegedűművész, aki a New Yorkban lévő Barret Házzal, a Brood Casting Corporation cég kizárólagos rendezőjével, szerződést írt alá, 1946. júiusában elhagyja az országot, és az Egyesült Államokban vállal hangversenykörutat.

Mint Temesvár szülötte, kötelességemnek tartom, hogy e város lojális polgáraként búcsúkoncertet rendezzek, hogy fiam búcsút vehessen rajongóitól, barátaitól és polgártársaitól. ……..

E hangversenyt a Konzervatórium termében, meghívottak bensőséges körében tervezem megrendezni.

Köszönettel és nagy tisztelettel,

Dr. Alexander Hirsch

Strada Regele Mihai, No. 2“

…………………..

Mindössze pár héttel a temesvári búcsúkoncert után Bánát Gábor Budapestről jelentkezett egy köszönőlevéllel, amelyet a temesvári Filharmóniai Társasághoz intézett ……:

„Elnök Úr,

miközben elutaztam az országból, és most nyugat felé tartok, és egyre jobban távolodom szülővárosomtól, gondolataim Önre terelődnek; nem tudom elfelejteni azt a szeretetet, amellyel engem a Zenebarátok Társasága körülvett. Szívből köszönöm, hogy alkalmat adtak arra, hogy az Önök neve alatt búcsúkoncertemet megtarthassam.

Lekötelezettségem és köszönetem jeléül, amellyel Önöknek tartozom, szeretném ha felvennének a Banatul Filharmoniai Társaság alapító tagjának egy 30.000 leijes összeggel, valamint aktív tagjának havi 2.000 lei hozzájárulással, amelyet 1946. július 1-től fogok fizetni.

Tisztelettel ….,

Gabriel Banat

Budapest, 1946. június 16. “

1946. szeptemberében Bánátot Budapestről kiküldték a genfi nemzetközi hegedűversenyre. Itt második helyezett, ezüstérmes lett. E sikert azonban családi problémák árnyékolták be. Édesapja novemberben, Temesváron meghalt, miután saját fiát a bíróság előtt fel kellett jelentenie, mivel az már nem tért vissza Romániába. Bánát Gábort ezért a bíróság távollétében hét évi kényszermunkára ítélte. Ezzel nemcsak édesapját, hanem egyúttal legjobb támogatóját is elveszítette, aki eddig számára a sikerhez vezető összes utat egyengette. Számára ez a sors fordulatot, és egyidejűleg egy idegen országban történő újrakezdést jelentett. ……..”

(A befejező rész következik.)


541 Edmond Dantes 2018-01-25 08:58:08

http://www.bjt2006.org/gbanat.html

(román nyelven; nyers magyar fordítás kérhető az oldalon)


540 B.Cs 2018-01-25 06:55:54 [Válasz erre: 538 Ardelao 2018-01-23 21:15:22]

Köszönöm szépen! Még egy részlet: Bánát Gábort egy forrás a New York-i Filharmonikusok koncertmestereként említi.

Barki Lászlóról nem tud valaki? 


539 B.Cs 2018-01-25 06:55:46 [Válasz erre: 538 Ardelao 2018-01-23 21:15:22]

Köszönöm szépen! Még egy részlet: Bánát Gábort egy forrás a New York-i Filharmonikusok koncertmestereként említi.

Barki Lászlóról nem tud valaki? 


538 Ardelao 2018-01-23 21:15:22 [Válasz erre: 537 Ardelao 2018-01-22 23:53:43]

Temesvártól New Yorkig és 62 év múlva vissza

Bánát Gábor, a temesvári hegedűművész, gyermekkorának színhelyein

Írta: Dr. Franz Metz

3. rész (innentől kezdve – az írás nagy terjedelme miatt – csak a lényegesebb részek fordítását közlöm)

Az akkori idők rendkívül kedvezőtlenek voltak a zsidó zenészek számára. A délkelet-európai vidékeken talajra talált a nemzeti szocialista politika, amely azt célozta, hogy az egész szociális, kulturális és gazdasági életet az ellenőrzése alá vonja. Dr. Alexander Hirsch 1939-ben fia jövőjére nézve fontos döntést hozott: úgy gondolta, ezentúl a fiúnak a Gabriel Banat (Bánát Gábor) művésznév alatt kell fellépnie, ez több lehetőséget kínálna neki ahhoz, hogy az egész világon sikerrel érvényesüljön. Amikor megkérdezték tőle, miért éppen ezt a nevet választotta számára, azt válaszolta: „Mert ez a név mind a román, mind a magyar, mind pedig a német nyelvben ugyanaz marad.” 13 évesen kinevezték a Budapesti Szimfonikus Zenekar szólistájává, és egyidejűleg megnyerte a nagy tisztelet övezte Hubay-verseny második helyét. Tulajdonképpen első díjat kellett volna kapnia, de zsidó zenészként ez az akkori időkben politikai okokból elképzelhetetlen volt. Úgy tűnt, mintha semmi sem állna a fiatal hegedűművész sikeres karrierjének az útjában, minden ajtó nyitva állt előtte, és egyik siker a másikat követte.

  Amikor Temesvár még Kis Bécs volt

Bánát Gábor újra és újra visszatért szülővárosába, lelkes közönség előtt lépett fel, és nagy művészként ünnepelték. Temesvár, az „Új Románia zenei központja”, ahogyan Gabriel Sárkány nevezte, ez a most Romániához tartozó, bánáti metropolisz, a trianoni szerződés éveiben sem igen veszített hírnevéből. Továbbra is Bécs volt a cél sok bánáti diák és művész, így Traian Grosavescu, Filaret Barbu és Zeno Vancea román zenész számára is. Annak, aki a zenében vinni szerette volna valamire, az első lépéseket Bécsben kellett megtennie.  Az immár román Bánát bármely etnikai kisebbsége szellemi elitjének egésze számára változatlanul szükséges maradt a német nyelv is. Így Bánát Gábor akkor már beszélt magyarul, németül, románul és jiddisül, azokon a nyelveken, amelyeket még ma is úgy beszél, mintha szülővárosától nem lett volna távol 62 esztendeig. ………………….

A Bánátban ugyanebben az évben (1922) megalakították a Bánáti Német Énekesek Szövetségét, valamint a Bánáti Román Kórusok és Fúvószenekarok Egyesületét. Innen bontakozott ki az egész országra kiterjedő román kórusmozgalom ………… A Bánát nagyobb városaiban már voltak … koncerttermek és szalonok, mint Leo Freundé, a temesvári zongoraművészé, amelyekben rendszeresen léptek fel neves művészek, így Mischa Elmann, Szigeti József, Bartók Béla, Enescu, Nathan Milstein …. Temesvári kórusok léptek fel Budapesten, Hágában, 1928-ban Bécsben, a Schubert fesztiválon és 1932-ben Frankfurt a. M.-ben, az Általános Német Énekfesztiválon.  ……………

Talán éppen a zene ereje volt az, amely etnikai határokon és nemzeti kényszereken felülemelkedve fejtette ki hatását, és összetartotta az embereket. A Kis Bécset, ahogyan Temesvárt 1920 után is szívesen emlegették, nemcsak építészete, hanem azon emberek miatt nevezték így, akik felfogásukkal, elgondolásaikkal és életmentalitásukkal e városnak saját arcukat adták. Mindig a jóra gondoltak, még a háború kitörése után, 1939-ben is, és megpróbálták kivédeni a lehetséges következményeket.

  Zene a háború és az ínség ellenére

Gabriel Hirsch e név alatt 1939 februárjában adta utolsó koncertjét Temesváron. Ez egy hegedűest volt Leo Freund szalonjában, és a Temesvári újság ……ezt az esetményt is figyelemmel kísérte [Gabriel Hirsch, az ifjú hegedűművész csodálatra méltó fejlődése, forrás: Temesvári újság, 1939.02.14.; Hangverseny Freund Leó kamaratermében, forrás: Temesvári Hirlap, 1939.02.14.] .........................................

Bánát Gábor 1940-ben ismét visszatért szülővárosába, és itt Leo Freund zongoraművésszel hanversenyt adott, amelyről a Timpul c. román újság a következőket írta: „Prof. Leo Freund szalonjában egy 12 éves fiú adott hegedűhangversenyt. A kis Gabrielről van szó, Dr. Alexander Hirsch, a temesvári orvos fiáról, akinek a játéka a virtuozitás összes korlátját felrobbantja. Ez a gyermek igazi csodagyerek, kiválóan uralja a vonót. (…) Eddig 6 évet végzett el a budapesti zenei főiskolán, ahol – Enescu mester ajánlására – folytatja zenei tanulmányait, és egyidejűleg magánúton készül fel a temesvári líceumban leteendő vizsgákra.” Bánát Gábort abban az időben hallani lehetett a rádióban is (Radio Romania), nem kisebb művész, mint Filionescu zongorakíséretével, aki George Enescu állandó zongorakísérője volt.

A faji törvényeknek mind Romániában, mind Magyarországon történt bevezetésével a túlélés a Hirsch család számára egyre nehezebbé vált. Dr. Alexander Hirschnek 1942-ben egy ideig Budapesten kellett elrejtőznie, mivel neve felmerült a Vasgárda fekete listáján. Ez nem tudta megakadályozni őt abban, hogy 1943-ban jóhiszeműen visszatérjen Temesvárra; mint zsidót beárulták, és letartóztatták. A faji törvények ellenére Bánát Gábornak akkoriban, mindössze 17 évesen, sikerült kézhez kapnia mesterdipolomáját a budapesti zenei főiskolán. A háború következő éveiben számos koncertet ad a magyar fővárosban az OMIKE-zenekarral. Ez a szimfonikus zenekar Budapestnek a sok elbocsátott zsidó muzsikusából alakult meg, és az ínséges idő ellenére rendszeresen rendezett hangversenyeket. Bánát Gábor e zenekar kedvenc szólistája lett, és akkoriban (1940-ben) Mozart valamennyi hegedűversenyét előadta, (1941-ben) Mendelssohn, (1942-ben) Tschaikowsky és Glazunov műveiből adott hangversenyt. Egy 1944 telén készült fotón mint szólistát látjuk őt,  ahogyan a zenekar előtt áll, amely a fűtés hiánya miatt kénytelen volt kabátban zenélni. Odakint bombák zuhanása hallatszott, a város egy része már lángokban állt.

1944-re a Budapesti Filharmónia a Brahms hegedűversenyre szerződtette, amelyet Sergio Failoninak kellett vezényelnie. De március 5-én skarlátban megbetegedett. 1944. március 19-én Adolf Eichmann Magyarországon megkezdte a zsidók deportálását. De hamis iratokkal sikerült az egész családnak Dél-Bácskába szöknie, ahol néhány hónapra - Petroseloban - illegalitásba vonulhattak. Csak 1944-ben, tehát a szovjet csapatok Romániába történt bevonulása után nyílt lehetőség arra, hogy Bánát Gábor és családja visszatérjen Temesvárra.

(Folyt. köv.)


537 Ardelao 2018-01-22 23:53:43 [Válasz erre: 536 Ardelao 2018-01-21 23:33:18]

Temesvártól New Yorkig és 62 év múlva vissza

Bánát Gábor, a temesvári hegedűművész, gyermekkorának színhelyein

Írta: Dr. Franz Metz

2. rész (kivonatos fordítás)

 

Hangverseny következményekkel

Az 1936. esztendő döntő jelentőségű volt az ifjú hegedűművész további fejlődésére nézve. Ezen év májusának 2. napján a Budapestről érkezett Bartók Béla (zongora) és Zathureczky Ede (hegedű) a Városi Színházban közös hangversenyt adott. E fontos eseményt az újságok már sok nappal korábban meghirdették [Óriási érdeklődés a Bartók-Zathureczky hangverseny iránt. A híres művészek szenzációs műsort hoznak, forrás:Temesvári újság, 1936.05.01.]: „A híres zongoraművésznek, Bartók Bélának, és a kiváló hegedűvirtuóznak, Zathureczky Edének, május 2-án, szombaton, este [9 órakor] az itteni színházban sorra kerülő, közös hangversenye mind városunkban, mind a környéken óriási érdeklődést keltett. Ez teljes mértékben indokolt, de mégis ritkaság, hogy a nemzetközi zenevilág két ilyen prominense egy hangversenyen találkozik. (…)“ Hasonlóképpen szóltak a hírharsonák a koncert napján. [Bartók Béla és Zathureczky Ede megérkezett városunkba. Óriási érdeklődés a híres művészek mai hangversenye iránt, forrás: Temesvári újság, 1936.05.03.]

Gabriel Sarkány, a tehetséges újságíró és hangverseny-kritikus, aki majd később Gabriel Hirsch művészi fejlődését figyelemmel kíséri, részletes jelentést írt erről az eseményről, amely e fiatalember jövőjét is jelentősen befolyásolni fogja [Bartók-Zathureczky hangverseny a Városi Színházban, forrás: Temesvári Újság, 1936.05.05.]:

„A személyiség súlya Bartók Bélának különös jelentőséget és vonzerőt kölcsönöz. Ahányszor csak megjelenik ez az érett művész a hangversenyteremben, érezni lehet teremtő erejét, amellyel a világhírig eljutott. Bartók Béla Kodály Zoltánnal együtt a modern zene úttörője Magyarországon. Akkor, amikor a francia impresszionizmus Debussyvel és Vincent d´Indyvel a zeneművészet égboltján fölfénylett, mindkét mesternek megvolt a bátorsága ahhoz, hogy hazájában síkraszálljon a zene új kifejezőeszközei és új formája mellett és, hogy műveiben forma és tartalom tekintetében elszakadjon a hagyományostól. Így vált Bartók Béla hazájában útmutatóvá, egy világhírű kortárs zeneszerző, egy expresszionista ihletettségű neoromantikus, aki az új hangszínekben is és sajátos hangfestésében, fantáziájának szárnyalásában is meg tudta őrizni a forma szépségét és a melodikus vonalat. Bármilyen egyszerűnek is tűnik a téma, alkotásaiban, nevezetesen a folklór terén komponált műveiben, finom szellemisége és mély zeneisége, művészi zenei ábrázolása által ornamentális struktúrájú diadalmas koncertzenévé válik.

Ez vált világossá a szombati hangverseny alkalmával is, amelyet Bartók Béla a nálunk már ugyancsak ismert Zathureczky Ede hegedűművésszel a Városi Színházban, teltház előtt adott. A két művész elsőként Mozart A-dúr szonátáját játszotta finom tolmácsolásban.  Bartók Béla itt a klasszikus iskolát képviselte stílustisztaságban és a frazírozás csipkeszerű finomságában, poetikusan értelmezett, csillogó játékában és a kecsesség tekintetében, míg Zathureczky Ede a külső hatások iránti vonzalommal………… a modern virtuózt helyezte előtérbe. Lendületet nyert Bartók lebilincselő Rapszódiája, és a varázslatos hangzással teli Bartók-Gertler Szonátában hangulatosan bontottak virágot a román népzene motívumai, amelyet Bartók Béla egykor oly mesteri módon tett koncertre alkalmassá, és illesztett be megkülönböztetett ranggal a zeneirodalomba, ………………………………………………………………………

A közönség el volt ragadtatva, és szívből jövő ovációval jutalmazta Bartókot és Zathureczkyt, a hegedűművészt, ….. (G. S.)“

A sikeres fellépés után a Hirsch család az egész zenetársaságot vendégül látta. Egy napilap közzétette az akkor készült fotót. 

http://www.edition-musik-suedost.de/assets/images/GB-1936-mit-Bartok-in-TM.jpg

Ennek jobb oldalán látható Gabi Hirsch, akinek, szokás szerint, a vendégek számára valamit elő kellett adnia. Zathureczky Ede, a magyar főváros Liszt Ferenc Zeneakadémiájának hegedűtanárát annyira elbűvölte a fiú tehetsége, hogy elvitte őt Budapestre.

1937-től tehát a csak 11 éves Gabriel Hirsch lett a zenakadémia legfiatalabb hallgatója, és már 1938-ban szólistaként debütált a Hubay-palotában. Hubay Jenő (Huber Jenő) volt Zathureczky előtt a hegedűosztály vezetője, és egy bánáti muzsikus családból származott. Apja, Huber Károly, mutatta be az első Wagner-operákat az akkori Budapesti Udvari Operában, és Liszt Ferenc felvette őt a Zeneakadémia vezető testületébe. Hubay nemcsak hegedűsök generációit nevelte fel – tanítványai közé tartozott többek között a temesvári Johanna Martzy és az aradi Rosy Stern -, hanem zeneszerző is volt  ………………………

Zathureczky Ede 1946 januárjában majd ismét Temesvárra érkezik, hogy a városi filharmonikus zenekarral előadja Beethoven Hegedűversenyét. ….. A magyar hegedűvirtuóz még néhány évig fenntartotta a kapcsolatot Temesvárral.

Gabriel Hirsch hegedűművészként Temesváron először 1938-ban, egy szólóesten lépett  fel. [A tizenegy éves Gabi Hirsch, forrás: Temesvári újság, 1938.02.15.]:

„Az itteni orvos, Dr. Alexander Hirsch tizenegy éves fiában ígéretes jövőjű hegedűművész bontakozik ki. Ezt megtapasztalhattuk tegnap, egy házi hangverseny keretében, ahol a szokatlanul tehetséges fiú játékával csodálatba ejtette a zenebarátok körét.

Kiváló zongoraművészünkkel, Prof. Leo Freunddal az oldalán az egészséges és erős fiú elsőként Viotti a-moll hegedűversenyét (Nr. 22) adta elő csodálatra méltó ügyességgel és biztonsággal. …………………………………………

A kis hegedűs lebilincselően ……………… játszotta Beethoven Rondinoját is, Kreisler ragyogó feldolgozásában. Sokat ígérő hegedűművész nő föl…. előttünk, aki játékával a zene világában különleges státuszt, városunknak pedig megbecsülést szerez majd.    (G. S.)“


536 Ardelao 2018-01-21 23:33:18 [Válasz erre: 535 Ardelao 2018-01-21 23:29:15]

Temesvártól New Yorkig és 62 év múlva vissza

Bánát Gábor, a temesvári hegedűművész, gyermekkorának színhelyein

Írta: Dr. Franz Metz

1. rész

 Prelúdium

Bánát Gábor számára ez utazás volt a múltba, gyermekkorába, mintha Temesvár történelmének a kereke egy hétre visszafelé forgott volna. Amikor 2008 májusában Temesvár repterén földet ért, a vámosok csodálkoztak, hogy egy kissé idősebb, de jókedvű, szimpatikus úr a magával hozott hegedűtokot nem akata kiadni a kezéből: Ha megérintik ezt a hegedűt, lövök – tréfálkozott egy rég elfeledett bánáti román dialektusban a vámossal, aki kénytelen volt a dokumentumokból megállapítani, hogy valóban egy stradivariról van szó. És még jobban megrémült a hotel receepiósa, aki az újságokból tudta meg, hogy most érkezett meg egy híres amerikai hegedűs a világ legértékesebb hangszerével: Könyörgöm, sohase hagyja, hogy szállodai szobájában a hangszer felügyelet nélkül maradjon, és vigye mindig magával, amikor elhagyja a szállodát!  – rimánkodott a rémült férfi a vendégnek. Nem tudhatta, hogy az útlevele szerint amerikai polgár tulajdonképpen nem vendég, hanem hazaérkezett. És ezt 62 év távollét után teszi. Mint Az elveszett fiú történetébren.

Számomra ez olyan volt, mintha Mozartról írnék dolgozatot, kinyílik az ajtó, és a mester lép be, személyesen. Csak néhány hónappal korábban történt, hogy meg kellett állapítanom, hogy az a Bánát Gábor, akit dolgozatomba a bánáti zenetörténethez vettem fel – csak a neve miatt, mert hát melyik bánáti muzsikus nevezi már így magát – a harmincas években Temesváron tulajdonképpen Gabriel Hirschként beszéltetett magáról, amikor csodagyerekként ünnepelték, és a német, magyar és román sajtó e gyermekről dicshimnuszokokban áradozott. És amikor a következő napon együtt sétáltunk át a temesvári belváros Lloyd során, megmutatta nekem a Pallace Étterem feletti lakásának az ablakát, ahol apjának, Dr. Alexander Hirschnek, a két világháború közötti időben orvosi praxisa volt, és ahol neki nyitott ablak mellett minden nap órákon át kellett gyakorolnia. A ma ismét a Temesvári Operában tevékenykedő karmester, Ladislaus Roth maga mondta nekem ironikusan, hogy még jól emlékszik az ebből az ablakból jövő hegedűfűrészelésre, és elragadtatással mesélt arról, mi lett ebből a kis Gabiból. Amikor pedig Bánát Gáborral tovább mentem, megmutatta azt a helyet, ahol gyermekként II. Károly román királynak odaintett, amikor az nyitott Limousine-jában elhaladt mellette.

A Capitol-teremhez közledvén léptei egyre gyorsabbá váltak. Miután megmutatta nekem azt a helyet, ahol a nácik elégették az index alatt álló, tiltott könyveket, elárulta nekem jövetelének még egy okát: Péntek este a Filharmoniai Zenekarral együtt a Capitol-teremben lesz az utolsó nyilvános fellépése, és debütálása után  70 évvel ugyanabban a „mozi”-ban – ahogyan „Capito-Kino”-jukat a régi temesváriak nevezték. Az időközben New Yorkban konzerválódott és most újra életre kelt bánáti zenetörténet megelevenedett része állt előttem. Ilyen szerencséről zenetudós normális módon csak álmodhat.

A temesvári hármas

Minden 1932-ben kezdődött, amikor Hrisch Gabriel gyermekként, mindössze hat évesen Rudolf Bayer (1908-?), később Prof. Josef Brandeisz (1896-1978) tanítványa volt. Micsoda tanárok! Bayer Berlinben Hindemith tanítványa volt, később hegedűvirtuózként fél Európát beutazta; Brandeisz Temesvár zenei életét fél évszázadra meghatározta, több generációt oktatott, és így a bánáti zenetörténet néhány fontos fordulópontját pontosan rögzítette. Az Elisebethstadti templom fiatal orgonistájaként 1975 körül még nem tudtam felmérni, milyen hegedűs ült templomi zenekaromban. Akkoriban ő mesélte nekem: „Városi zenekarunk zenészei mindig ugyanazok maradtak, függetlenül attól, hogy németek, románok, magyarok, szerbek vagy zsidók voltak. Csak a fejünk felett, a színpad hátsó falán lévő hatalmasság portréja változott: Ferenc József császár képmása után Károly román királyé, majd Mihály királyé, néhány év múlva pedig, hátoldalán a horogkeresztes zászlóval, Sztálin portréja következett. És Beethoven harmadikját egyszer osztrák mesterműként, a harmincas években „tiszta német zeneként” és 1945 után a kizsákmányolt munkásosztálynak szentelt szerzeményként játszottuk”.

Josef Brandeisz akkoriban, mint fiatal hegedűtanár, három – a sajtó által „temesvári trifolium”-nak nevezett tanítványt oktatott, három csodagyereket, akik már szólóesteket adtak, és zenekari hangversenyeken játszottak: Johanna Martzyt, Stefan Romascanut és Gabriel Hirschet. 1937-ben a Temesvári újságban a következőt lehetett olvasni: „(…) Figyelemreméltó, hogy Stefi Romascanu Jancsika Martzyval und Gabi Hirschsel városunk hármasát képezik, akik mindhárman városi zeneiskolánk kiváló professzorának, Josef Brandeisznek a tanítványaiként ma Prof. Zathureczkynek a legnagyobb reményeket keltő tanítányai közé tartoznak.” Jancsika Martzyt, ahogyan őt szülővárosában nevezték, később majd, mint hegedűművésznőt, Európában, Japánban és Amerikában ünneplik, 1992 körül halt meg Baselban, és példaszerű CD-felvételeit egy japán cég csak nemrégiben adta ki. Gabriel Hirsch nevét megtaláljuk Brandeisz osztályának 1936. június 7-én, a városi konzervatóriumban megrendezett diákhangversenyének a műsorán, amelyet Prof. Gabriele Dobrozemsky kísért. A fiú akkor Seitz hegedűversenyét játszotta, és már 10 évesen a zeneintézet végzőse volt. Ugyanebben a műsorban más olyan tanítványok nevét is megtaláljuk, akik majd később zenészként tevékenykednek: Josef Christ, Ernst Titz, Puiu Dragoi, Josef Blum, Franz Schimoni, Friedrich Sliacsán stb.

Az akkori időből (1935) megmaradt számunkra egy fotó, amely az öntudatos ifjú tanítványt hegedűvel a kezében, a mester mellett állva mutatja. Ebben az évben már a Mendelssohn-hangversenyt játszotta, amelyet a Filharmonikus Zenekar kísért, Virgil Pop vezényletével, tanára a brácsások alatt ült.

(Folyt. köv.)


535 Ardelao 2018-01-21 23:29:15 [Válasz erre: 534 Ardelao 2018-01-21 08:15:30]

1947-ben azután megszűnnek a magyarországi hírek Bánát Gáborról. Úgy tűnik, ekkor nyílt meg számára a világ. Szerettem volna tudni, hogyan, miképp történt mindez az akkori nehéz időkben, miként vált világhírűvé e Bartók Béla és Zathureczky Ede által felkarolt fiatalember.

És akkor találtam egy nagyszerű írást Dr. Franz Metz tollából (itt) . Bánát Gábornak szinte egész életútját részletesen bemutatja, és remek, értékes fotókkal illusztrálja. Nagyon hosszú írás, de érdemes részletekben (esetenként kivonatosan) közölnöm a fordítását, mert a zenetörténet olyan szegmensét mutatja be, amely feltételezésem szerint sokakat érdekel.

Egyidejűleg pedig szeretnék köszönetet mondani B.Cs fórumtársnak, hogy ezt a - legalább is számomra - izgalmas témát felvetette.


534 Ardelao 2018-01-21 08:15:30 [Válasz erre: 533 Ardelao 2018-01-20 11:12:10]

1945-1946

KOSSUTH NÉPE, 1945.06.13.

A Svéd-Magyar Társaság a deportáltakért
A Svéd-Magyar Társaság, amely a súlyos időkben kötött svéd-magyar barátság további ápolására alakult és a Svéd Vöröskereszt szociális munkájának folytatója, június 17-én, vasárnap délelőtt 11 órakor tartja a Zeneakadémia nagytermében a deportáltak felsegélyezésére müvészmatinéját, „Nagy művészek — nagy szerepekben“ címmel.
A matinén Bánát Gábor, Beregi Oszkár, Csortos Gyula, Fényes Alice, Gaál Franciska, Gombaszögi Frida, Jámbor László, László Ervin, Nagykovácsy Ilona, Péchy Blanka, Polgár Tibor, Rátkai Márton, Relle Gabriella, Sarkadi Aladár, Somlay Artúr, Szives Imre, Torday Judit és Berczzik mozdulatművészeti csoport lépnek fel. A tiszta jövedelem a nemes célt szolgálja.“

VILÁG, 1945. 12. 02.:

„Bánát Gábor hangversenye

Az ifjú hegedűs Bánát Gábor a csodagyermekséget követő és minden instrumentalistára nézve oly veszélyes életkoron sértetlenül, technikai és szellemi kvalitásainak még állandó növekedésével is halad át. Aki egy Mozart.koncertert, vagy a Brahms, koncert lassú tételét már most ily átérzéssel s amellett ily stílusosan tolmácsolja, annak további fejlődése is biztosítottnak látszik. Mesterére, Zathureczkyre emlékeztető elegáns, lendületes és erőteljes vonóvezetése minden mellékzöngétől mentes, színes és meleg hangot teremt, temperamenturna magával ragad és már csak balkéztechnikája szorul végső tökéletesítésre. Az a bizonyos hódító vonás, amely oly jellemző a nagy virtuózokra, máris megvan benne. De az a hevület is, amely még a Zeneakadémia nagy termének mostani fagyos atmoszféráját is fel tudja melegíteni. —- Unger Ernő a Budapesti Szimfonikus Zenekar élén kissé vaskos hanggal, de annál biztosabb ritmussal kísért.

S. P.“

VILÁG, 1945.12.07.:

„Bánát Gábor bemutatkozása. A Szimfónikus Zenekarral holnap, pénteken délután 5 órakor a Zeneakadémia nagytermében mutatkozik be Bánát Gábor a budapesti közönségnek. A fiatal hegedűművész a magyar hangversenykultúra legszebb reménysége, aki a Mozart-. Mendelssohn- és Brahms-versenyek előadásával kívánja bizonyítani, hogy művészete beteljesülést is jelent. A főváros zeneértő közönsége éppúgy, mint a zenei szakkörök, nagy érdeklődéssel várják Bánát Gábor megjelenését a hangversenydobogón.“

VILÁG, 1946.07.14.:

„Bánát Gábor hangversenye. Bánát Gábor hosszabb romániai tartózkodás után (Bukarestben Gheorge Enescu román főzeneigazgatóval szerepelt együtt) visszatért, és tegnap Mendelssohn Emoll hegedűversenyét játszotta a Filharmóniai Zenekar kíséretével az állatkerti szabadtéri színpadon. Bánát Gábor Zathureczky Ede tanítványa és már évekkel ezelőtt feltűnt Komor Vilmos szimfonikus zenekarának egyik hangversenyén, ismét előnyösen mutatkozott be az ábrándos első tételben, a sejtelmes andante-tételben és a könnyed táncos utolsó tételben egyaránt stílusos volt. Mint értesültünk, Bánát Lehmann amerikai haditudósító egyik Amerikába küldött cikke alapján amerikai szerződést kapott. Bánát hétfőn Mozart egyik hegedűversenyét játssza.

(S. V.)“

VILÁG, 1946.09.08.:

Menuhin és Doráti a pesti éjszakában
Az Operaház igazgatója magyar nótákat énekelt a vendégeknek

Két forró este emlékével elutazott Budapestről a főváros két illusztris vendége. Yehudi Menuhin, a világhírű hegedűművész és Doráti Antal, a nagynevű amerikai magyar karmester. ………………..

Vendégeink egyébként reggeltől estig látogatókat, fogadtak, Menuhinról köztudomású, hogy soha senkit el nem utasított, aki hozzá fordult. Havonta többezer levélre válaszolt. A dunaparti szálloda folyosóján sorban álltak az emberek, hogy Menuhinnal és Dorátival tárgyaljanak, A hegedűvirtuóz két budapesti barátja, Bánát Gábor, a kitűnő hegedűs, és Kun Imre, a művész budapesti impresszáriója igyekezett valami rendszerbe foglalni a kéréseket, és a látogatóknak legalább egy részét távol tartani. ……“

Banat with Menuhin 1945 Budapest

Bánát Menuhinnal (e felvételt Kodályné készítette 1945 nyarán)

VILÁG, 1946.09.29.:

„Magyar hegedűsök nagy sikere Genfben
Három Zathureczky-növendék és a Végh-vonósnégyes a döntőbe jutott

Genf, szeptember 28. (A VILÁG külön tudósítójának telefonjelentése) A genfi nemzetközi zenei versenyen a magyar művészgárda sikeresen szerepeL Harmincöt nemzet képviselői közül a hegedűsök versenyében 112-en léptek a dobogóra. A tehetségek nagy tömegének szereplése ellenére is három Zathureczky-növendék került a döntőbe: Cserfalvy Eliz, Bánát Gábor és a velencei születésű Piovesan Sirion. A temesvári Bánát Gábor ugyan szintén nem tartozik a magyar együtteshez, de ő is a budapesti Zeneakadémia növendéke. …..“


533 Ardelao 2018-01-20 11:12:10 [Válasz erre: 532 Ardelao 2018-01-20 03:54:39]

1942-1943

NÉPSZAVA, 1942.04.23.:

"NÖVENDÉKHANGVERSENY
Brahms és Dohnányi szextettjei között Franck A-dur szonátáját hallottuk kedden délután a Zeneművészeti Főiskola tizennegyedik hangversenyén. Bánát Gábor hegedűjátéka meglepő határozottságra vallott; ez a tizenötéves fiú tudja — s ami ennél is fontosabb: érzi, mit akar. Erős tehetség jelentkezik benne, mondanivaló és szín. Szolcsányi György gondosan és tisztán dolgozta ki zongoraszólamát, de ilyen színbőség szomszédságában még kissé árnyalatlannak mutatkozott. …..“

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1942.06.17.:

„A Zeneművészeti Főiskola hat legkiválóbb növendéke mérte össze tudását a Hubay-díjért. Cserfalvy Eliz az első és Bánát Gábor a másodlk dijat nyerte.“

FILM, SZÍNHÁZ, IRODALOM, 1943.01.22.:

Bánát Gábor tizenhatéves hegedűművész nagy sikerrel játszotta Mendelssohn hegedűversenyét a »Szimfonikusok« zenekari estjén.“

NÉPSZAVA, 1943.03.11.:

A Budapesti Hangversenyzenekar
IX. bérleti estjét rendezte kedden a Vigadó zsúfolt nagytermében. Ezúttal Unger Ernő karmester vezényelte az együttest a tőle megszokott energikus lendülettel. Műsorán Händel d-moll „Concerto grosso"-ja szerepelt Gáspár Miklós, Várnagy Lajos, Szegedi-Saupe Gusztáv és Frank Lajos buzgó közreműködésével. Szünet után Csajkovszkij V. szimfóniája hangzott el... Csajkovszkij művét, közkedvelt hegedűversenyét adta elő Bánát Gábor, a hangverseny tehetséges fiatal szólistája is. Az alig 14 éves Bánát Gábor — Zathureczky Ede növendéke a Zeneművészeti Főiskolán — már többször tűnt fel őszinte átélésről tanúskodó tüzes előadásmódjával. Ez a szenvedélyes nagy lendület jellemezte kedd esti teljesítményét is, amellyel megérdemelt sikert aratott. (j.)“

Soloist with Royal Academy Orchestra, Ernö Unger conducting, Budapest, 1943

Soloist with Royal Academy Orchestra, Ernö Unger conducting, Budapest, 1943

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1943.08.20.:

ZATHURECZKY EDE, A ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA ÚJ FŐIGAZGATÓJA
terveiről és a művészetről, „amely örök és időtlen"

„………
— A Főiskola vezetése, kivált eleinte, sok időt és koncentrációt követel. ….. Jelenleg … csak a felsőbb osztályokban tanítók. a negyedik akadémiai osztálytól fölfelé. Ezenkívül természetesen főként művészképzős növendékeim tanítását folytatam.
— Vannak rendkívüli tehetségű növendékei?
A művészképzőben Cserfalvi Eliz és Bánát Gábor tehetségétől sokat, várok. A Főiskolán) kívül is gyakran hangversenyeztek már nagy sikerrel. ……“


532 Ardelao 2018-01-20 03:54:39 [Válasz erre: 531 Ardelao 2018-01-19 14:30:15]

Képtalálat a következőre: gabriel banat

Bánát Gábor

 (Temesvár /Románia/, 1926.09.23.-Begur /Spanyolország/, 2016.07.23.)

 életéről,művészi pályájának alakulásáról honlapján, itt minden lényeges információ megtalálható. Ezért csupán azokból az újságcikkekből idézek részleteket, amelyek pályájának indulásáról szólnak:

 1940-41

NÉPSZAVA, 1940.05.18.:

Növendékhangverseny. Két tehetséges gyermek-hegedűs szerepelt pénteken délután a Zeneművészeti Főiskola tizenhetedik házi hangversenyén: Bánát Gábor — Zathureczky Ede növendéke — zengő hangon és meglepően fejlett vonóvezetéssel játszotta el Bach ,Chaconne"-jét; Banyák Kálmán — Gábriel Ferenc tanítványa — ugyancsak beváltja a haladásához fűzött és már az elmúlt tanév alatt is nyilvánított reményeinket. Az éneknövendékek sorából Nemes Anna emelkedett ki frissen csengő, kellemes és sokatígérő hangjával. j. s.“

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1941.02.19.:

Still from Film about Hubay Palace Musicals, Budapest 1940

„A magyar zenei életnek nagy eseménye volt az a hangverseny, amelyet nemrég tartottak meg Hubay Jenő palotájában. A Hubay-zenedélutánon a tehetséges fiatalok egész sora mutatta be tudását, de közülük is kiemelkedett páratlan tehetségével Bánát Gábor, Zathureczkv Ede mester fiatal tanítványa. A tizenhárom éves hegedűművésznek nagy jövőt jósolnak.“

ORVOSI HETILAP, 1941.12.06.:

"A Budapesti Orvosok KamarazeneegyesiUete december 9-én, kedden este ¾ 8 órakor a Bp. Kir. Orvosegyesület Semmelweis-termében rendezendő hangversenyének műsora: ……….. Versenymű hegedűre, D-dur. Előadja: Bánát Gábor. Zongorán kíséri: Hajdú István."


531 Ardelao 2018-01-19 14:30:15 [Válasz erre: 527 B.Cs 2018-01-18 11:08:57]

Official New York Philharmonic portrait, 1985

Bánát Gabriel (Gábor) hegedűvirtuóz és zenetudós

Hat éves korában kezdett hegedűt tanulni, és egy év múlva már közönség előtt is fellépett. Kilenc éves volt, amikor őt Bartók Béla, aki rendszeres szonáta-partnerével, Zathurecky Edével Bánát szülővárosában, Temesváron  időzött, meghallgatta. Ennek eredményeként a fiú Budapesten, a Liszt Ferenc Királyi Zeneakadámián Zathureczky tanítványa lett. Sikeres nemzetközi karriert futott be.

2016. július 23-án hunyt el spanyolországi nyári otthonában, sztrók követketében. A róla szóló nekrológ itt olvasható.

E témára még visszatérek.

Bánát Gábor Bartókot játszik


530 Ardelao 2018-01-18 22:41:13 [Válasz erre: 526 Ardelao 2018-01-17 12:49:29]

Vavrinecz Mór témáját lezárandó, felhívnám a figyelmet Göblyös Péter itt belinkelt tanulmányára. Ebből nyerhető talán a legtöbb ismeret zeneszerzőnk életéről és munkásságáról.

Magyar Egyházzene XX (2012/2013) 371–390

Göblyös Péter: Vavrinecz Mór zeneszerző, a Mátyás templom egykori karnagya (1858–1913) - Halálának 100. évfordulóján


529 Ardelao 2018-01-18 22:36:15 [Válasz erre: 528 Ardelao 2018-01-18 12:02:02]

Képtalálat a következőre: „Laszlo Barki”

Barki László hegedűművész

Barki Lászlóról – ha kedves Fórumtársam erre a Barki Lászlóra gondolt (ugyanis szintén zenész édesapja nevét nem sikerült kiderítenem) – a következőket sikerült kideríteni:

Nevezett 1958-ban Bécsben született, magyar zenész családból származik. Hegedűoktatást először 6 évesen, édesapjától kapott. 1968-tól 1972-ig a „Sängerknaben”-nel énekelt. 1970-ben és 1972-ben a „Jugend Musiziert” versenyének díjazottja volt.

Kezdetben egyáltalán nem kedvelte az állandó hegedűgyakorlást, de apja meglehetősen szigorú volt. Amikor 15 évesen a zenegimnáziumba járt, az iskolai zenekarban és a főiskolai zenekarban kezdett játszani. Ebben oly sok örömét lelte, hogy elhatározta, a zenész életpályát választja.  Mindig különleges élmény volt számára, amikor a rendszeres iskolai hangversenyek alkalmával a Zeneegylet (Musikverein) híres „Arany termében” játszhatott – úgy, mint apja is a Bécsi Szimfonikusoknál. – A korábban lusta diák felfedezte a zene iránt érzett szerelmét.

1974 és 1978 között Barki László a Zene- és Előadóművészeti Főiskolán (Hochschule für Musik und darstellende Kunst) Prof. Sivonál hegedülni, violán játszani pedig Prof. Frühlingernél tanult. Hivatásos zenészélete már 16 éves korában megkezdődött, amikor először kötelezte el magát a Stadtparkban működő, legendás Walzer-Orchesternél, valamint megkapta szerződéseit Baden és Bad Ischl Operett Zenekarainál. Különböző kiváló együttesekben is közreműködött.

1977-ben Kocsis Albert, a híres hegedűs, meghívta őt a Kölni Kamaraszólistáihoz, és bemutatta a nagy mesternek, Prof. Max Rostalnak, aki tanítványául fogadta őt.. Így Barki László 1977 és 1981 között hegedű- és kamarazenei tanulmányait Németországban, Prof. Rostalnál, Prof. Berta Volmernél és Prof. Igor Ozimnél folytatta. Emellett, a Dortmundi Egyetemen pszichológiát és filozófiát tanult. Ebben az időben a Kölni Kamaraszólistákkal volt szerződése, és Norbert Braininnél, Igor Ozimnál, Wolfgang Schneiderhannál és Gerhart Hetzelnél számos mesterkurzuson vett részt.

Egy 1981. évi hangverseny alkalmával Prof. Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok akkori vezetője, hallotta őt, és ígéretet tett arra, hogy beajánlja a híres zenekarba. Röviddel ezután megvalósult egy álom: A Bécsi Állami Operától meghívást kapott egy bemutatkozó játékra!

1981-től 2005-ig Barki László másodhegedűs volt a Bécsi Állami Opera / Filharmonikusok Zenekarában. Abban a különleges megtiszteltetésben is részesült, hogy rendszeresen játszhatott együtt a Bécsi Udvari Zenekar Prim-Csoportjával (Prim-Gruppe der Wiener Hofmusikkapelle), amely a Bécsi Filharmonikusok soraiból alakult, és a világ legrégibb zenekara. Egyidejűleg tanított Bécs város Konzervatóriumán.

2005-ben elhagyta Bécset, hogy Tokióban zeneakadémiai oktatói állást töltsön be (Nippori Academy of Music). Ázsiában kamarazenészként és sok zenekarnál vendégként tevékenykedett, kultúrmenedzsmentet tanult..

2009 óta Barki László ismét főként Bécsben él. Kamarezenészként, pedagógusként, a „Wiener Musik- & Orchestermanagement”-ben pedig impresszárióként tevékenykedik.

Zenei anyagot (azaz videót, ahol ő hegedül) nem találtam tőle. Úgy tűnik, jelenleg nem tartozik az élvonalbeli muzsikusok közé. De lehet, hogy tévedek.

Barki László jelenleg a Wiener Musik- & Orchestermanagement ügyvezetője. Aki közelebbit szeretne megtudni tevékenységéről, honlapján, itt megtalálja elérhetőségét.


528 Ardelao 2018-01-18 12:02:02 [Válasz erre: 527 B.Cs 2018-01-18 11:08:57]

Kérdésedre hamarosan visszatérek. 


527 B.Cs 2018-01-18 11:08:57

Fevetés, hátha valaki ismeri a neveket. Bánát Gábor (Gabriel Banat) és prof. Barki László hegedűművészek


526 Ardelao 2018-01-17 12:49:29 [Válasz erre: 525 Ardelao 2018-01-16 19:52:17]

Szerettem volna hanganyaggal is szolgálni, de a neten Vavrinecz Mór műveiből jelenleg nem található hangfelvétel.

Érdemes azonban figyelemmel kísérni az egyházi hangversenyek repertoárját. A Mátyás templomban például éppen ebben a hónapban, január 7-én hangzott el Vavrinecz Mór Karácsonyi miséje, Csóka Anita operaénekes közreműködésével:

Némi kárpótlásul azért beillesztem Vavrinecz Mór „Rosamunda“ c. operájának a cselekményét, hiszen valójában operáiról is nagyon keveset vagy semmit sem tudunk:

ZENELAP, 1900.09.05.:

Rosamunda

Az Operában most tanulják Vavrinecz Mór „Rosamunda“ czímü egyfelvonásos dalművét, mely külföldön nagy tetszéssel és elismeréssel fogadtatott. Azt hisszük, kedves szolgálatot vélünk tenni igen t. olvasóinkkal, ha a drámai dalmű szövegével már most megismertetjük.

Rosamunda, Albán özvegye és a longobárdok királynője, eddigi ellenségének, Alariknak, a herulok királyának, küldötteit fogadja, kik uruk békeajánlatát hozzák, s nevében megerősítéskép Romilda kezét kérik, aki Albánnak első házasságából való lánya. Rosamunda, daczára Romilda ellenszegülésének, oda ígéri azt, mert gyűlöli mostoha lányát, mivel az tudja, hogy édes atyját Rosamunda öleté meg Argiászszal, a királyi tanácsossal. Rosamunda most hallja csak, hogy Romildát szereti Znyomár, a longobárd hadak fővezére. De Znyomárt Rosamunda is szereti, s ezt be is vallja a fővezérnek, aki erről hallani sem akar. A visszautasított királynő elkeseredettségében Argiászra bízta Romildát. Argiász is lángol a királyi lányért, meg akarja szöktetni, s felajánlja neki a trónt s koronát — ha elfogadja szívét is. De Romilda csak utálattal fordul el atyja gyilkosától. E közben találkoznak Znyomár és Romilda, hűséget esküdve egymásnak. Znyomár pedig hadaival Romildát kikiáltatja királynővé. Rosamunda látva kétségbeejtő helyzetét, sürgeti Romilda távozását. Argiász ez ellen felizgatja az országnagyokat, mire Rosamunda őt elfogatja. Znyomár megjelent hadaival. Szabadon bocsátja Argiászt, Rosamunda tervét dugába látja dőlni, s utolsó mentségnek véli, hogy kezét ajánlja fel annak, ki átveri Romilda szívét. Argiász most tudatára jőve annak, hogy csak aljas eszközzé lett, Rosamunda udvarában őt öli meg. Az ő sorsával a magáét is elintézte. Elfogják, s kivezetik. A longobárdok pedig hódolva emelik Romildát, aki mint királynő, Znyomárnak nyújtá kezét a trónra.“


525 Ardelao 2018-01-16 19:52:17 [Válasz erre: 524 Ardelao 2018-01-16 19:46:24]

Vavrinecz Mór egyházzenei hangversenyein gyakran lépett fel felesége, Farkas Ilona, valamint K. Durigo Ilona is, akiről már a 130., 131. sz. bejegyzésben megemlékeztem:

Képtalálat a következőre: „Vavrinecz Mór”

                                                                             Képtalálat a következőre: „Durigo Ilona”

                                                                                         K. Durigo Ilona


524 Ardelao 2018-01-16 19:46:24 [Válasz erre: 523 Ardelao 2018-01-16 10:00:53]

Vavrinecz Mór 25 éves karnagyi működése tiszteletére az alábbi írás jelent meg a ZENELAP 1911.09.20-i számában. Azon túl, hogy a Papp Viktor által előadottakon kívül Vavrinecz Mórnak további szerzeményeiről is szó esik, ebből az írásból megtudhatjuk, milyen óriási népszerűségnek örvendett e gyakorlatilag autodidakta módon zeneszerzővé vált művészünk:

          „Vavrinecz Mór, a budavári koronázó Mátyás-templom karnagya augusztus hó 6-án töltötte be főegyházi karnagyi működésének huszonötödik évét. Mint a magyar egyházi zene lelkes és hivatott művelője, mint kiváló karnagy, pedagógus és termékeny zeneszerző egyaránt jelentős helyet foglal el zenei életünkben. Tartalmas komoly munkálkodását a művészet igaz szeretete, a nagy és alapos zenei tudás, finom ízlés, formaérzék és nemes invenczió a szerzésben jellemzik. Mint elismert nevű zeneszerző egyházi és világi szerzeményekkel gazdagította a zeneirodalmat. Már húsz éves korában, 1878-ban megírta első operáját «Svatoboj»-t, majd pedig 1881/82-ben «Psyche» és a «Halászleányka» czimű operákat. Ezen műveit maga a szerző inkább zenei tanulmányoknak tekinti. Nevét tulajdonképen dalai tették ismertté.

          A D-dur Symphoniáján kívül remek symphoniai költeményeket írt. «Hero és Leander», «Kassandra», «A gyermekgyilkosnő», «Diana vadászata», «Enoch Arden, Bacchus ünnepe és Medea halála» gyors egymásutánban kerültek a nyilvánosság elé. «Dythirambe» czimű nyitányát a filharmonikusok, majd pedig a Nemzeti Zenede zenekara adta elő a szerző személyes vezetése alatt. «Rosmunda» zenedrámájával, mely a frankfurti, drezdai és prágai színházakban került színre, 1900. évben a magy. kir. operaház színpadán aratott nagy sikert. «Ratkliff» négy felvonásos zenedrámája a prágai német színházban kilencz előadást ért el. Kéziratban őrzi még Madách remeke nyomán írt «Éva» czimű operáját. Szép sikere volt «Csongor és Tünde» vonós zenekarra írt nyitányával, valamint a C-moll vonósnégyesével. Vokál kompozicziói közül a «Bordal II. Endre korából», férfikar, érdemel külön említést. Magyar stylusban írt zongoradarabjait a leipzigi Schubert czég adta ki. Nálunk dalai, zongoradarabjai, melodrámái és iskolai daljátékai kerültek sajtó alá.

          Zeneszerzői és karmesteri működésének a súlypontja az egyházzene. Őszinte, szerény egyénisége, nemes érzése a költészet ezen magasztos ágában jutott méltó kifejezésre. Vavrinecz Mór ezen a téren az elsők között foglal helyet. Már ifjú korában nagy szeretettel foglalkozott az egyházi zenével. 1886-ban előadásra került «Stabat Mater»-je húszonöt évvel ezelőtt részére a főegyházi karnagyi állást biztosította. Bogisich Mihály akkori prépost-plébánosnak nagy művészi érzékét bizonyítja, hogy Vavrinecz Mórért szavának minden súlyát latba vetette. Így biztosítva volt a művésznek a csendes nyugodt munkálkodás.

          A ki visszapillant huszonöt év előtti egyházi zenénkre, az tudja igazán megérteni Vavrinecz Mór sikeres működésének jelentőségét. A szó teljes értelmében vett egyházi zenénk hosszú ideig nem is volt. Dilettáns zenészek minden hivatottság nélkül működtek, jelentéktelen zenét rosszul előadva. A legtöbb templomban még ma is komolyan veszélyeztetik az istentisztelet méltóságát oly zenével, mely eltekintve minden lyturgiai szabálytalanságtól, tisztán a jó Ízlés szempontjából elvetendő. A legképtelenebb zeneprodukcziók és főleg a kétségbeejtően ízléstelen orgonajáték, legkevésbé sem alkalmasak arra, hogy az ájtatosságot emeljék. Vavrinecz Mór fáradhatatlan buzgalommal mindent elkövetett, hogy ezen tarthatatlan állapotokon változtasson. Művészi vezetése alatt álló kórusának nívója évről-évre emelkedett, repertoirja bővült. A régi és az új egyházi irodalom legkiválóbb műveit gyors egymásutánban szólaltatta meg. Palestrina, Pittoni, Allegri, Vittoria, Mozart, Schubert, Cherubini, Perosi, stb. szerzeményein kívül a következő magyar szerzők műveit adta elő és tartotta műsoron: Beliczay Gyula, Bogisich Mihály, Clement Károly, Demény Dezső, Engesser Mátyás, Eisvogel Ferencz, Franek Gábor, Fusz Ferencz, Hoppe Rezső, Hummel J. N., Jámbor Jenő, Karácsonyi István, Kersch Ferencz, Kasics Ozmán dr., Kotsis József, Köppe Károly, Langer János, Liszt Ferencz, Mosonyi Mihály, Müller Károly, Moyzes Miklós, Paradeiser János dr., Pogatschnigg Guido, Ráth József, Szautner Zsigmond, Szabó X. F., Szemethy Géza, Szupper Alfréd, Szeghő Sándor, Seyler Károly, ifj. Toldy László dr., Váray Ferencz és Zsazskovszky Endre. Harminczhárom szerző, körülbelül kétszáz művel.

          Szeretetreméltó előzékeny és kedves egyénisége mindenkor nagy csoportját vonzotta körébe a művészeknek és zeneszerzőknek. Elsőrangú művészek kész örömmel vettek részt a Mátyás-templom zenésmiséin. Őszinte örömmel karolta föl a fiatal tehetségeket. Azokat szeretettel oktatta, irányította és tanácsokkal látta el. Alkalmat adott művészetük kibontakozására. Az egyházirodalmat szebbnél szebb misékkel, graduálékkal, offertoriumokkal és egyházi énekekkel gazdagította. Első helyen a Missa Jubilarist (C-moll) kell említeni. Ezen mű úgy formailag, mint a nemes dallamszövődés, a mesteri hangszerelés és lythurgia szempontjából egyike a legpompásabb egyházzenei alkotásoknak. A jelen emberéhez, annak lelkivilágához szól, mindig a buzgó vallásos ihlet hangján. A «Benedictus» mesterien fölépített kánonja hatalmas zenei fokozódásával páratlanul áll az egyházzene-irodalomban. 1893-ban a milánói székesegyházban is bemutatták a milánói scála elsőrangú tagjainak a közreműködésével. E-moll miséje az augsburgi székesegyházban Decker karnagy vezetése alatt nagy hatást keltett. Az ottani lapok — eltérve a szokástól, hogy az egyházban előadott művekről bírálatot nem gyakorolnak — részletesen foglalkoztak a művel, és az elragadtatás hangján méltatták a szerző költészetét, pompás hangszerelését és formaérzékének tökéletességét. A «Missa pastoralis» (F-dur), továbbá Es-dur és D-dur miséi, valamint a G-moll Requiemje méltán sorakoznak előbbi remekműveihez. Számos Graduáleja és Offertoriuma közül a legnevezetesebbek: «Veritas mea», «Os justi», «Deus firmairt;), «Salve Regina», stb.

          A rendes hivatalos ünnepségektől eltekintve a koronázási templom az elmúlt huszonöt év alatt számos eseménynek volt tanúja, melyeknél a művészi zene értékes beállítása Vavrinecz Mór érdeme. Ezen rendkívüli ünnepségek a következők: Budavár visszafoglalásának 200-ik évfordulója, 1889. febr. 9-én Rudolf trónörökös lelkiüdvéért szolgáltatott requiem, 1890. febr. 20-án a szentkorona hazahozatalának 100-ik évfordulója, 1892. június 8-án a koronázás 25-ik évfordulója, 1893. aug. 15-én a koronázó Mátyás templom megáldása, 1895. szept. 27. requiem László főherczegért, 1896. május 3-án milleniumi Te Deum, melyen jelen volt a király, Erzsébet királyné, az összes főherczegekkel. Továbbá 1897. szept. 20-án Vilmos német császár régi magyar egyházi énekek előadását hallgatta, 1898. szept. 17-én requiem Erzsébet királynéért, 1903. évi Szent István ünnepe, valamint 1904. május 17-én a Vöröskereszt-egylet jubileuma, a melyeken a király is megjelent.

          Nagyjelentőségű egyházkarmesteri és szerzői működése mellett a «Magyar Zeneiskola» és a «Nemzeti Zenede» tanszékein zeneszerzést adott elő. Bőséges tudását legújabban a H«armonia» czég kiadásában megjelent «Összhangzattaná»-ban adta közre.

          Vavrinecz Mór tisztelői, barátai és tanítványai körében mozgalom indult meg, hogy a kiváló mestert méltóan ünnepeljék jubileuma alkalmából. Az ünnepség a 10 órai zenés nagymisével kezdődött. Előadásra került Vavrinecz C-moll miséje, a «Missa jubiláns». A magánszólamokat Vavrinecz Mórné, dr. Grimmné B. Margit,K. Durigo Ilona, Juhász Ferencz és ifj. Odry Lehel énekelték. Orgonán Karácsonyi István orgonaművész játszott. A zenekart és énekkart a jubiláris fiatalos erővel és hévvel vezényelte. Az ének és zenekar fényét nagyban emelték a fővárosban tartózkodó művészeink, többnyire volt növendékei, kik az ünnepelt iránt való tiszteletből vettek részt az együttesben. Többek között: Irányi Ella, Karácsonyi Margit, Karácsonyi Etel, Moppe Rezső, Szegheő Sándor, Kehrer Béla, Vendéghegyi Géza stb. A megbecsülésnek szép példáját adták K. Durigó Ilona világhírű énekesnő és dr. Grimmné B. Margit, kik megszakítva nyaralásukat jöttek el az ünnepségre. Dr. Grimmné tüneményes szopránjával excellált, míg K. Durigo Ilona a legnagyobb művészi készültség, a nemes előadás és gyönyörű bársonyos althangjának minden varázsával hatotta meg a jelenlevőket. Gradualéra Vavrinecz Mór «Veritas mea»-ját énekelte s Offertoriumra ugyancsak Vavrinecz Mór tollából ifj. Odry Lehellel, méltó partnerével, a szerző által neki ajánlott «Deus firmairt»-ot adta elő. A mise obilgát szólóinak előadásában dr. Grimmné és K. Durigo Ilonán kívül, Juhász Ferencz nemes tenorja és ifj. Odry Lehelnek meleg baritonja tűnt föl kellemesen.       

          A mise végeztével Karácsonyi István orgonaművész hatalmas erővel szólaltatta meg a Rieger czég alkotását, a «Király orgoná»-ját. Ezalatt az ünnepelt tisztelői és barátai a kórus próbatermében gyülekeztek. Megjelentek: Túri Béla, az «Alkotmány» szerkesztője, Vladár Tivadar  v. b. tag, Szegheő Sándor karnagy, Ságh József a »Zenelap» szerkesztője, Moppe Rezső igazgató, Kossovics József egyházkarnagy, Lutter Nándor, Kehrer Béla, Vladár Róbert és még sokan. Majd megérkezett Nemes Antal dr., pápai prelátus, budavári apátplébános Vargyas Tivadar dr. és Szokolay Antal dr. káplánok kíséretében. Nemes Antal dr. nagyszabású és magasan szárnyaló beszédben üdvözölte az érdemes főegyházi karnagyot, a templom, a papság és a hívek nevében. Szölgyémy Ferencz a m. kir. Ferencz-József intézet kormányzója a tantestület és a növendékek nevében mondott lendületes szép beszédet. Túri Béla, pápai kamarás az «Alkotmány szerkesztősége nevében gratulált a jubilánsnak. Ifj. Odry Lehel pedig a művészek hatalmas babérkoszorúját nyújtotta át szeretetteljes szavak mellett, s átadta Bárczy István dr. polgármester üdvözlő sorait a székesfőváros tanácsa megbízásából, mely így hangzik:

Tekintetes Vavrinecz Mór karnagy úrnak
Budapest, Mátyás templom.

          Budapest székesfőváros tanácsa örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy Önt 25 éves karnagyi működése alkalmából a legmelegebben üdvözölje. A karnagy úr az egyházi zene- és énekművészet fejlesztése körül oly kiváló érdemet szerzett, a melylyel az egész ország s elsősorban a főváros elismerésére a legteljesebb mértékben rászolgált.
          A midőn tehát ismételten is a legszívélyesebben köszöntjük, egyúttal ama óhajunknak adunk kifejezést, hogy munkálkodását továbbra is és minél hosszabb időn át kísérje mindenkor áldás és siker.

Budapesten, 1911. évi augusztus hó 6-án.
A székesfőváros tanácsa:

Bárczy s. k.,
polgármester.

          Igen sok üdvözlő távirat is érkezett: Táviratilag gratulált Kohl Medárd püspök, Bogisich Mihály c. püspök, Mészáros Károly, a m. kir. operaház igazgatója, Aggházy Károly, a Nemzeti Zenede tanára, Dienzel Oszkár zongoraművész, L. Brunner Irén énekművésznő, Brunner Ilona orgonaművésznő, Schmidt Mariska egyházi énekesnő, Clement Károly zeneszerző, Stadler József, a brassói főtemplom karnagya, Rieger Ottó, cs. és kir. udv. orgonagyáros, Laczkó Viktor dr. stb. stb. — A személyes üdvözlések után a szép ünnepség befejezést nyert.

K. J.“


523 Ardelao 2018-01-16 10:00:53 [Válasz erre: 517 Ardelao 2018-01-14 08:07:21]

Az 517. számú bejegyzésemben szereplő cikkben említésre került Vavrinecz Mór neve. Róla is szólni kell.

Képtalálat a következőre: „Vavrinecz mór”

VAVRINECZ MÓR zeneszerző, karnagy

(Cegléd, 1858. 07. 18. – Budapest, 1913. 08. 16.)

PAPP VIKTOR ÍRÁSA:

          „Vagy harminc évvel ezelőtt, a budavári koronázó Mátyás-templomban folyt a Szent István-napi nagymise. A templomban bent és a templom körül tündöklő parádé. Az ország nagyjai teljes pompájukban jelentek meg. A Szentháromság-téren szokásosan a katonai díszszázad katonazenekarral, hogy mise alatt, Evangeliumkor, majd a Glória alkalmával és a mise végén dísztüzet adjon a »Gotterhalte« hangjai mellett.

          A Ferenc József-i időknek az egyik hagyománya volt. Némely helyt szokás, hogy mise után a hívek eléneklik a Himnuszt.

          Mise végén a templombeliek kitódulnak a térre, dísztűz rezegteti meg a levegőt, felhangzik a »Gotterhalte«, de pár másodperc múlva elnyomja a sarkig kitárt templomkapun kitóduló »Isten áldd meg a magyart« fenséges dallama. A templombeli orgonából zúg a hangáradat.

          Alighanem ez a szokatlan és merész zenei véletlen volt oka annak, hogy a kabinetiroda az orgonáló templomi karnagy kitüntetésre éppen felterjesztett iratait visszaküldte.

          Így esett el Vavrinecz Mór a Ferenc József-rendtől. Íme, a legkevésbé sem magyar Vavrinecz-név milyen meggyőződéses és merész magyar lelkületet takart.

          De nem hazafi, hanem főként művészeti érdemeiért emlékezünk – halálának negyedszázados évfordulóján – Vavrinecz Mórról.

          Ő is azok közé a mellőzött magyar mesterek közé tartozik, akiknek a zenetörténet igazságot kell, szolgáltasson.

                                                                            *

          Vavrinecz Mór 1958. július 18-án született, Cegléden. Atyja magasabb rangú vasúti tisztviselő volt, ki szabad idejét a művészi zene művelésének és tanulmányozásának szentelte. Fia zenei érzéke korán megmutatkozott, úgyhogy nyolcéves korában hegedűre kezdték taníttatni. A kisfiú pár évi tanulás után a hetenkénti kamarazenélésben a második, majd az első hegedűt játszotta. Mire Budapesten középiskolai tanulmányait elvégezte, a hegedűjátékban olyan nagyot haladt, hogy filharmóniai zenekarban brácsát játszhatott. Mint karmester is szerzett ifjúkori babérokat. A VIII. ker. községi reáliskola zenekarát növendék korában már vezette, és érettségi után is eljárt a próbákra, nem egy alkalommal, nyilvános sikert szerezve a zenekarnak. Első zenei zsengéit, melodrámáit ezzel a zenekarral adatta elő.

          Ebben az időtájban (1877) írta első operáját Svatoboj címen. Ez csak ígéret volt.

          Szorgalmasan látogatta a Nemzeti Zenedét, majd beiratkozott Volkmann Róbert előadásaira a Zeneakadémiára, de egy év után az intézetet otthagyta, mert Volkmann szófukar tanítási módszere nem elégítette ki. A zeneszerzéshez szükséges tudást Vavrinecz saját szorgalmából, úgyszólván saját magától szerezte meg, főként Richter, Lobe, Marx, Riemann és Brosig könyveiből. Művein az autodidaxis hátrányai nem látszanak.

         Ifjúkori szerzeményeit megsemmisítette, de Rosamunda, Ratcliff és Éva című operái, melyek férfikorának első gyümölcsei, már jelentős állomások zenei pályáján. A Rosamundá-t először a Majna melletti Frankfurtban, 1895-ben mutatták be. Csakhamar több külföldi színpad is előadta, de a budapesti Operaházban nyolc évig várt bemutatásra. Nem volt sikere, mindössze négyszer játszották. Alighanem a szövegkönyv, Zigány Árpád munkája, volt ebben a hibás, mert a zenekritika a vezérkönyvet egyértelműleg dícsérte. A Budapesti Hírlap például így írt: »Vavrinecz minden ízében színpadi talentum. Van páthosza, jól festi a helyzeteket, széles méretekben komponál, élesen jellemez és a zenekarban rikító, dekorációs színekkel dolgozik. Technikai tudása impozáns. Ebben kevés magyar zeneszerző kollégája múlja őt felül.«

          Kiemeljük, hogy a Rosamunda frankfurti előadásáról lelkes hangú bírálatot írt Humperdinck a Frankfurter Zeitung tárcarovatában. Humperdinck: Jancsi és Juliska operáját ugyanebben az időben mutatta be a budapesti Operaház.

          Vavrinecz a Rosamunda előtt, 1887-től 1891-ig háromfelvonásos operát az Ember tragédiája nyomán, Éva címen. Az opera előadatlan.

          Harmadik operája, a Heine szövegére készült Ratcliff első előadása Prágában volt, 1895-ben. Ugyanezt a tárgyat, ugyanezen címmel, ugyanebben az időben Mascagni is megzenésítette. Vavrinecz Ratcliff-ja külföldön több helyt most is műsoron van. (Az 1940 körüli évekről van szó. Megj. A.) Nálunk nem ismerik. Nem sikerült megállapítani, miért nem jutott ez az opera a magyar közönség elé?

          Szimfonikus alkotásai itthon is ismételten műsorra kerültek. Vavrinecz, a szimfonikus, az operaírónál erősebb tehetség. Ismertebb szimfonikus művei: Hero és Leander, Cassandra, Diana vadászata, Enoch Arden, Bacchusünnep, Medea halála, Az Abydosi menyasszony nyitány, 3 Dythiramb, 2 szimfónia: mily különböző témák, mily bő termékenység! Írt aztán kisebb műveket vonószenekarra, iskolai énekes játékokat, melodrámákat, zongoradarabokat, melyek közül három füzet Lipcsében megjelent, s főként írt sok, mélyen átérzett, finom, hangulatos dalt.

          Ám Vavrinecz Mór működésének súlypontja nem a világi zenére esett. Egyházi zenész volt lelke legmélyéig. Még világi szerzeményein és érezhető bizonyos elvontság, észrevehető valami áhítatos vonás.

          Huszonnyolc éves korában elvitte Bogisich Mihály budavári plébánoshoz Satabat mater-ének vezérkönyvét. A plébános – maga is jeles zenész – előadatta a helyőrségi templomban. A szerzemény nagy és megérdemelt tetszést váltott ki. Bogisich, felismerve a fiatal szerző tehetségét, őt ajánlotta az üresedésben lévő karnagyi állásra, amit a székesfőváros tanácsa elfogadott, s 1886 szeptemberében már mint a koronázó Mátyás Templom karnagya vezényli muzsikusait Budavár bevételének kétszáz éves évfordulóján tartott ünnepi misén. Huszonhét évig, haláláig, volt karnagya az ország hagyományokban gazdag, gyönyörű templomának.

          Vavrinecz s Bogisich találkozásából kultúrtörténeti értékek fakadtak. Hogy a templom ének- és zenekara évek során rendkívülit fejlődött, hogy hangjegytára számottevően meggazdagodott, hogy a zenés misék hívei már alig fértek be a templomba, Vavrinecz érdeme volt. Bogisiché pedig az, hogy Vavrinecz zeneszerzői vénáját kiaknázta, állandóan újabb és újabb alkotásokra buzdítva őt. Rövid egymásutánban öt misét és egy rekviemet, sok misebetétet és egyéb kisebb egyházi zeneművet írt, úgyhogy id. Ábrányi Kornál joggal írhatta munkásságáról: »Annyi misét és miserészletet írt már, hogy a naptár kétszerannyi vörösbetűs napját is elláthatná.«

          Miséi finomságban és hangulatosságban különböznek korának egyházi szerzeményeitől. Joggal írta Vavrineczről egyik bírálója: »Ő a dalba fogott imádság mestere.«

          Miséi az ország székesegyházainak kórusaira gyorsan eljutottak, sőt, külföldről is elismerést hoztak szerzőjüknek. Így dallamos, bensőséges c-moll miséjét 1893 pünkösd napján érseki misén előadták a milanói dómban, még pedig a Scala és Conservatórium művészeinek lelkes közreműködésével.

          A Mátyás Templom kórusa Vavrinecz alatt zeneművészeti tényezőnkké vált.

          Értékes újítást jelentettek Vavrinecz templomi egyházzenei hangversenyei. Ezek keretében az egyházzene fejlődését mutatták be. Tódultak az emberek az orgona köré.

          Vavrinecz Mór nem sorozható a magyar zenetörténet legnagyobbjai közé, nem volt kimagasló faji szerző, alkotásai inkább nemzetközi zeneművészeti termékek, legtöbbje német klasszikusok szellemében készült, - de működését, nevét a magyar zenekultúra értékeként kell őriznünk.”


522 zenebaratmonika 2018-01-14 19:04:38

Ernst Verebes (1902 - 1971)

Ernst (Ernö) Verebes um 1928; Urheber bzw. Nutzungsrechtinhaber: Alexander Binder (1888 – 1929); Quelle: Wikipedia; Ross-Karte Nr. 1782/1

Ernst (Ernö) Verebes wurde am 6. Dezember 1902 als Ernst Weiss (auch Ernst Weisz) und Sohn ungarischer Einwanderer in New York City (USA) geboren. Als 12-Jähriger kehrte Verebes 1914 mit seiner Familie nach Ungarn zurück, absolvierte später in Budapest an der "Theater-Akademie" eine Ausbildung zum Schauspieler. Es folgten einige Auftritte am Theater, bevor er sich ganz dem Film verschrieb und erste Erfahrungen vor der Kamera in ungarischen Stummfilmen sammelte. Auch in deutschen Produktionen konnte er sich beweisen, wo er in etlichen Streifen als "Ernst Verebes", zunächst nur mit winzigen Parts, in Erscheinung trat. Vor allem durch die Zusammenarbeit mit Regisseur Manfred Noa1) (1893 – 1930) wurden seine Aufgaben ab Mitte der 1920er Jahre größer und Verebes avancierte zu einem beliebten Darsteller jener Jahre, der meist in Uniform-Rollen oder als schmucker Graf in Frack und Zylinder zu glänzen wusste.
Doch erst im Tonfilm bzw. den zahlreichen Unterhaltungs- und Musikfilmen erreichte er an der Seite vieler Stars nicht zuletzt wegen seiner blendenden Erscheinung, aber auch seiner schönen Gesangsstimme eine ungeheure Popularität. Vor allem in den Operettenverfilmung der frühen 1930er Jahre machte Verebes eine gute Figur, so als Jancsi, Bursche des Husarenrittmeisters Koltay (Iván Petrovich), in Richard Oswalds Paul Abraham-Adaption "Viktoria und ihr Husar"1) (1931) oder als fescher Baron Kolomán in Oswalds charmanten Verfilmung der Emmerich Kálmán-Operette "Gräfin Mariza" (1932, mit Dorothea Wieck). Als Oswald 1933 die ebenfalls von Paul Abraham komponierte Operette "Die Blume von Hawaii"2) mit seiner Protagonistin Marta Eggerth auf die Leinwand brachte, war Verebes als Sekretär Buffy erneut mit von der Partie, ebenso wie als "flotter Hugo" in Viktor Jansons "Das Blaue vom Himmel"2) (1932), mit Musik von Paul Abraham und einem Drehbuch von Billy Wilder.

Foto: Ernst (Ernö) Verebes um 1928
Urheber bzw. Nutzungsrechtinhaber: Alexander Binder1) (1888 – 1929)
Quelle: Wikipedia; Ross-Karte Nr. 1782/1; Angaben zur Lizenz siehe hier

Der attraktive Schauspieler zeigte sich unter anderem in Komödien wie Géza von Bolvárys "Ein Tango für Dich"3) (1930, mit Willi Forst), Max Ophüls' "Die verliebte Firma"3) (1931), Erich Schönfelders "Das Geheimnis der roten Katze" (1931) oder Max Nossecks "Es geht um alles"3) (1932). Bis Mitte der 1930er Jahre gehörte Verebes in Deutschland zu den vielbeschäftigten Darstellern, wurde auch in verschiedenen ungarischen Produktionen besetzt. Darüber hinaus veröffentlichte er etliche Schallplatten, unter anderem mit Eva Busch1) (1909 – 2001) die Lieder "Warum, weshalb, wieso?" und "Jede Frau geht gerne mal zum Tanztee" aus der Eduard Künneke-Operette "Glückliche Reise" sowie die Songs "Schatz, der erste Satz zum großen Glück" und "Fahrstuhl auf den Barstuhl". Das Duett "My little Boy, ich bleib dir treu" mit Baby Gray1) (1907 – ?), stammt aus dem Film "Die Blume von Hawaii".
 
Zwischen 1931 und 1934 wirkte Verebes auch an verschiedenen Berliner Bühnen, allerdings ohne festes Engagement. Nachdem die Situation für den Mann mit jüdischen Wurzeln nach der Machtergreifung der Nationalsozialisten in Deutschland immer unerträglicher wurde, verließ Verebes Berlin, emigrierte zunächst 1933 nach Ungarn, dann über Österreich (1936) in die USA (1937), konnte dort zwar unter seinem eigentlichen Namen Ernö Verebes weiter als Darsteller beim Film arbeiten, musste sich jedoch mit kleinsten Rollen zufrieden geben.
 

Foto: Ernst (Ernö) Verebes vor 1929
Urheber bzw. Nutzungsrechtinhaber: Alexander Binder1) (1888 – 1929)
Quelle: www.cyranos.ch; Angaben zur Lizenz siehe hier

Ernst (Ernö) Verebes vor 1929; Urheber bzw. Nutzungsrechtinhaber: Alexander Binder (1888 – 1929); Quelle: www.cyranos.ch

Die Popularität, die er in Europa erlangt hatte, erreichte er in Amerika nicht mehr. Meist wurde er nun als "typischer Deutscher" besetzt und nicht einmal im Abspann genannt. Lediglich in Ernst Lubitschs Komödie "Sein oder Nichtsein"1) (1942, To Be or Not to Be) erhielt er als Inspizient eine anders geartete Rolle, in John Farrows propagandistischem Streifen "The Hitler Gang"1) (1944) verkörperte er den Mitbegründer der Deutschen Arbeiterpartei Anton Drexler1) (1884 – 1942).
Bis Anfang der 1950er Jahre trat Verebes auf der Leinwand mit unbedeutenden Chargenrollen in Erscheinung, so auch in seiner letzten Arbeit für das Kino, George Marshalls Filmbiografie "Houdini, der König des Varieté"1) (1953, Houdini), wo er neben Titelheld Tony Curtis als Professor Allegar auftrat.
Im Alter von 51 Jahren beendete der einstige elegante Frauenschwarm seine Filmkarriere, zog sich in Woodland Hills (Los Angeles) ins Privatleben zurück.
 
Ernst (Ernö) Verebes starb, von der Öffentlichkeit vergessen, am 13. Juni 1971 im Alter von 68 Jahren in Los Angeles.
Er war seit 1943 mit der in Zürich geborenen Tänzerin, Schauspielerin, Kabarettistin, Malerin und Keramik-Künstlerin Hedi Schoop4) (1906 – 1995), zweiten Ehefrau des Revue- und Tonfilmkomponisten Friedrich Hollaender1) (1896 – 1976) sowie jüngeren Schwester von Trudi Schoop1) (1903 – 1999), ebenfalls Tänzerin und Kabarettistin, verheiratet und somit der Schwippschwager der ebenfalls vor den Nazis in die USA geflohenen Trude Berliner6) (1903 – 1977); aus der Verbindung ging Sohn Anthony Verebes hervor, der später in Los Angeles zu einem prominenten Fotografen avancierte4) → avfoto.com
In Österreich entstand 2005 von Petrus van der Let und Armin Loacker der rund 90-minütige Dokumentarfilm "Unerwünschtes Kino – Der deutschsprachige Emigrantenfilm 1934–1937": Kurz nach Hitlers Machtübernahme 1933 wurden jüdische Filmschaffende gezwungen, Deutschland zu verlassen. Eine Gruppe von Emigrantinnen und Emigranten konnte sich in Wien und Budapest in einer vom "reichsdeutschen" Markt unabhängigen, deutschsprachigen Filmproduktion betätigen. "Unerwünschtes Kino" basiert zum einen auf Ausschnitten aus Spielfilmen, Wochenschauen und "home-movies", u.a. des Filmregisseurs Hermann Kosterlitz, der als Henry Koster drei Jahrzehnte zu den führenden Regisseuren Hollywoods zählte. Seine 8mm-Filme wurden von der "Academy of Motion Picture Arts and Sciences" erst kürzlich restauriert und sind in dem Dokumentarfilm erstmals zu sehen.5) Neben Ernö Verebes werden unter anderem der Regisseur Hermann Kosterlitz (=  Henry Koster1)), der Produzent Joe Pasternak1) sowie die Schauspieler(innen) Otto Wallburg6), Hans Jaray1), Franziska Gaál6) und Rosy Barsony6) portraitiert → Jüdischen Filmfestival 2013.

Sajnos én németül nem beszélek, csak angolul, de jó lenne lefordítani. Mindenesetre szinte valamennyi operettet ő vitte premierre a 20-as 30-as években, mint főszereplő.


521 zenebaratmonika 2018-01-14 18:53:53

Szégyenszemre mondom ezt, hogy Verebes Ernőnek nincs wikipedia oldala, ugyanis Németországban és Amerikában nem feledkeztek meg róla, érdekességként közlöm azokat a filmeket, amelyekben játszott, nagyon hosszú a lista: és még hol vannak a színpadi szerepei?

tummfilme (Auszug)

  • 1917: Mire megvénülünk
  • 1919: Twist Olivér
  • 1922: Der siebente Schleier (A hetedik Fatyol)
  • 1925: Qualen der Nacht
  • 1925: Gräfin Mariza
  • 1925: Der Mann im Sattel
  • 1926: Dürfen wir schweigen?
  • 1926: Qualen der Nacht
  • 1926: Die Frau in Gold / Les voleurs de gloire
    (Kurz-Dokumentation)
  • 1926: Die dritte Eskadron
  • 1926: An der schönen blauen Donau
  • 1926: Der Veilchenfresser
  • 1926: Die lachende Grille
  • 1926: Ledige Töchter
  • 1927: Der Zigeunerbaron
  • 1927: Die Achtzehnjährigen
  • 1927: Tragödie einer Ehe
  • 1927: Die letzte Nacht / The Queen Was in the Parlour
  • 1927: Salto mortale 
  • 1927: Bigamie
  • 1927: Was die Kinder ihren Eltern verschweigen
  • 1927: Der Bettelstudent
  • 1927: Der Geisterzug
  • 1927: Im Luxuszug 
  • 1928: Sechs Mädchen suchen Nachtquartier
  • 1928: Wer das Scheiden hat erfunden
  • 1928: Majestät schneidet Bubiköpfe
  • 1928: Der fesche Husar
  • 1928: Kaczmarek
  • 1928: Dorine und der Zufall
  • 1928: Serenissimus und die letzte Jungfrau
  • 1928: Der moderne Casanova
  • 1929: Kameradschaftsehe
  • 1929: Die lustigen Vagabunden
  • 1929: Die Zirkusprinzessin
  • 1929: Der Zigeunerprimas
  • 1929: Der schwarze Domino
  • 1929: Mädchen am Kreuz
  • 1929: Das Land ohne Frauen
  • 1929: Die Konkurrenz platzt
  • 1930: Der Erzieher meiner Tochter
  • 1930: Menschen am Sonntag
  • 1930: Donauwalzer
  • 1930: Der Zapfenstreich am Rhein

Tonfilme (Auszug)


520 zenebaratmonika 2018-01-14 18:48:33

Verebes Ernő színész

Születés: New York, (USA) 1902. december 6.
Halálozás: Woodland Hills, California (USA), 1971. június 13.

Eredeti neve: Weisz Ernő

12 éves koráig New Yorkban élt, majd szüleivel hazajöttek Magyarországra. Iskoláit New Yorkban, majd Budapesten végezte, ezután Rákosi Szidi színiiskolájának növendéke volt, miután egy jótékonysági előadáson sikert aratott fellépésével. 1920-1922 között a Blaha Lujza, majd a Belvárosi Színház tagja volt. 1924-től 1934-ig Berlinben filmezett, hazatérte után a Budai Színkörben, a Fővárosi Operettszínházban, a Városi Színházban és a Royal Revüszínházban játszott operettekben. 1938-ban az USA-ba költözött, ahol filmezéssel foglalkozott.

Balogh Béla rendező fedezte fel és több gyermekszerepet bízott rá, amelyek egyből ismertté tették. Később sok német (Marica grófnő, Cigánybáró, Az asszony nélküli ország, A nagy várakozás, Pompadour márkinő, Hawai rózsája), majd három magyar film főszerepét játszotta. 1936-ban visszatért az USA-ba, ahol két év múlva folytatódott filmkarrierje, itt készült filmjei (Tanger, Északnyugati előőrs, Houdini) közül a legismertebb az Ernst Lubitsch által rendezett Lenni vagy nem lenni.

1932-ben feleségül vette Idy Kohn bécsi úszóbajnoknőt, akitől 1936-ban elvált.

Meglepődve tapasztaltam, hogy a 20-as 30-as évek legnépszerűbb színészének, aki filmek mellett számtalan operettelőadásban játszik, nincsen wikipedia oldala, fontos lenne ezt pótolni, de kevés róla a magyar anyag, viszont német annál több. Ő is azon magyar hírességek közé tartozott, akinek származása miatt el kellett menekülnie, ő Amerikába vette az irányt....

 


519 Klára 2018-01-14 08:36:19 [Válasz erre: 515 smaragd 2018-01-13 18:30:35]

Igen.  Idevágó példa a tegnap este: ........ músorújság (ez itt a reklám helye) egy sor a MEZZO csatorna  műsorkínálatából, Verdi Otello vez. Muti. Na, a Bécsi Filharmonikusok Újévi Koncertje után nem igazán voltam Mutira hangplva, de - egyéb nézhető műsor híján - kezdésre odakapcsoltam, A 2008- as Salzburgi Ünnepi Játékok felvétele volt, Antonenko, Marina Poplavskaya, Carlos Álvarez, stb. Tényleg Muti vezényelt. Naná, hogy végignéztem, hallgattam. Jó összehasonlítási alap lehet azoknak, akik e hó végén végén a MüPa koncertána Otello előadására készülnek. De nyilván néhányan még megnézték volna, ha valamivel figyelemfelkeltőbb és a szereplők neve ia adott!


518 Ardelao 2018-01-14 08:14:16 [Válasz erre: 517 Ardelao 2018-01-14 08:07:21]

Majd 15 év múlva a PESTI NAPLÓ 1934.11.20. száma így emlékezett meg  Sztojanovits Jenőről:

 „Sztojanovits Jenő
Emlékhangverseny a Vigadóban

          A főváros Népművelési Bizottsága vasárnap a Vigadóban nagyszabású ünnepi hangversenyt rendezett a magyar zenei művelődés kiváló apostolának, Sztojanovits Jenőnek emlékezetére. Sztojanovits Jenő egyike volt azoknak a nagyérdemű kultúrembereknek, akik nem nevüket akarták örökül hagyni az utókorra, hanem munkásságuk személytelen eredményeit. A név: egyént jelent; Sztojanovits Jenő azonban szétosztotta művészi egyéniségét; lelkének értékeit mint magvakat hullatta mindenhová, ahol zeneéletünkben termékeny, de még teljesen be nem vetett talajra talált. Működése kiterjedt az operára és dalárdára, az operettre és egyházi zenére, a zeneszerzésre és az elméleti oktatásra, a karmesteri praxisra és az énekpedagógiára, a szervezői tevékenységre, sőt az írói és szerkesztői munkára, mert Sztojanovits zenekritikus és újságíró is volt, többek között a Pesti Naplónak munkatársa és a Magyarország segédszerkesztője.
          Hányszor emlegetjük ezt a fáradhatatlan, sokoldalú művészembert, anélkül, hogy nevét kimondanánk! Csak nemrég beszélt egész zenevilágunk a Székesfővárosi Énekkar hatalmas bécsi diadaláról: nos, ezt a kórust Sztojanovits alakította huszonegy évvel ezelőtt. Mennyit írunk a Budai Dalárda sikereiről: nos, ezt az együttest tíz éven keresztül Sztojanovits vezette, és az ő vezetése alatt szerezte meg a dalárda a Király-díjat. Országos karnagya volt a magyar Dalosszövetségnek, melynek 2000 főnyi összkarával ő rendezte a budai Vár udvarán 1910-ben a híres király-szerenádot Ferenc József tiszteletére. Ha ma büszkék vagyunk a Szent István-Bazilika és a Koronázó-templom egyházi zenéjére, akkor nem szabad elfelednünk, hogy mind a két templomi ének- és zenekar újjászervezője Sztojanovits Jenő. És nem szabad elfelejtenünk, hogy a ma egyre szélesebb alapokon kibontakozó fővárosi iskolai zeneoktatás megindítása is az ő nevéhez fűződik, hiszen Sztojanovits vezette be — magaválasztott munkatársával, Kacsóh Pongráccal együtt — a székesfőváros iskolai zenetanfolyamait, melyeknek betetőzése a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola. Kulturális munkásságának zenei művelődésünk jövőjére leginkább kiható eredményeit azonban talán mint fővárosi énekszakfelügyelő érte el: kiharcolta az énekszakoktatást az elemi iskolákban és a zenei nevelés kiterjesztését a polgári iskolákban.
          Sztojanovits Jenő múlhatatlan érdeme, hogy az általános zenei művelődésnek számtalan új keretet teremtett és így örökségképpen nagy feladatot hagyott hátra: betölteni ezeket a kereteket egy mélyebb, gyökeres és egyben európai nívójú magyar zenei műveltséggel. Ezt a feladatot természetesen már csak az utána következő — Bartók és Kodály szellemében megújhodott — zenészeneráció végezhette el. De Sztojanovits maga is érezte, hogy az általa teremtett kereteket a korabeli magyar zeneirodalom még nem tölti be és ezért a hézagokat saját művészi inspirációja segítségével igyekezett eltüntetni: számtalan dalárdakompozíció, iskolai daljáték és oratórium, egyházi és világi karszerzemény hirdeti ezirányú törekvését. Szép sikerrel kapcsolódott be azonkívül színházi zeneéletünkbe is. A múlt században négy zenés- színpadi alkotással 141-szer szerepelt dalszínházunk műsorán, ami az Operaháznak kétszázezer korona bevételt jelentett! »Csárdás« című balettje (79 előadás!) egyike volt a legnépszerűbb daraboknak operarepertoárunkon. Operaházi sikereit végül 1917-ben az »Otelló mesél« című operával toldotta meg. A könnyű múzsának tíz operettel hódolt. Az elsőt, a »Peking rózsája« Turandot-operettet, még mint 21 éves orvostanhallgató írta, és csak a Népszínházban (Blaha Lujzával és Hegyi Arankával) aratott siker után lépett véglegesen a zenei pályára.
          Hetven esztendő múlt el Sztojanovits Jenő születése óta. A főváros Népművelési Bizottsága erre az évfordulóra rendezte emlékhangversenyét, melyen egymás után vonultak fel a Vigadó dobogójára a Koronázótemplom, a Szent István-Bazilika, a Budai Dalárda, a Dalosszövetség kórusai Sugár Viktor, Demény Dezső, Szegheő Sándor vezetésével. A zenekari részt a Székes- fővárosi Zenekar vállalta, Bor Dezsővel az élén. A hangverseny közreműködői közül külön ki kell emelnünk Sztojanovits Jenő három művészlelkű leányát; Lilyt, Adriennet és Editet, akiknek híres énektercettjét ezúttal is lelkesen ünnepelte a közönség. A művészet legjavát szentelte az elhunyt zeneszerző emlékének a többi szólista is: Braun Paula, Závodszky és Tibor Zoltán, valamint Kóréh Endre. A hangverseny legmegindítóbb számát azonban talán a Szilágyi Erzsébet leánygimnázium énekkarának köszönhetjük, hiszen ez a kórus ma egyik legfőbb büszkesége annak a magyar iskolai énekkultúrának, melyért Sztojanovits Jenő a legtöbbet fáradozott. És ennek a kórusnak nagyszerű megszervezője és vezetője a sors különös rendeléséből éppen Sztojanovits Jenő leánya: Sztojanovits Adrienne. A hangverseny műsora gondosan kiválasztott reprezentatív művekkel teljes képet adott a zeneszerző sokoldalú munkásságáról és a nagyszámú, előkelő közönség kegyeletes, meleg tapsokkal hódolt Sztojanovits Jenő emlékezetének. (T—th)

Úgy érzem, indokolt volt, hogy Sztojanovits Jenő neve e topikban is helyet kapott.


517 Ardelao 2018-01-14 08:07:21 [Válasz erre: 511 Ardelao 2018-01-13 09:06:20]

1919.01.29-én a PESTI HÍRLAP a következő hírt közölte:

Sztojanovics Jenő meghalt.

A zenekultúra egyik régi lelkes és érdemes munkása, Sztojanovics Jenő zeneszerző és karnagy Budapesten, ötvenhárom éves korában meghalt. Vérbeli muzsikus volt, akinek alkotásaiban a széles dologi tudás könnyed, világos színű szórakoztató formanyelvvel párosult. Sok sikert látott. Két daljátékát: a Ninon-t és tavaly az Othello mesél-t, meg egy ballettjét, a Csárdás-t az Operaház, A kis molnárné című operettjét a régi Népszínház, a Csókkirály című operettjét a Budai Színház és a Karikagyűrű című operettjét, amelynek szövegét Urai Dezső írta, a Király Színház hozta színre. Pályáját mint újságíró kezdte, egykor zenekritikusi minőségben működött a Pesti Hírlapnál. Jelentékenyen részt vett a daloskörök fejlesztésében, mint az Országos Dalosszövetség és a Budai Dalárda karnagya. Vavrinecz Mór halála után a Mátyás templom karnagya lett. özvegye ós négy gyermeke gyászolja.


516 Ardelao 2018-01-13 18:44:55 [Válasz erre: 515 smaragd 2018-01-13 18:30:35]

Nem túl sok ez már egy kicsit? :)


515 smaragd 2018-01-13 18:30:35 [Válasz erre: 514 Ardelao 2018-01-13 15:49:23]

A "zenei vizióhoz" most már azt is hozzáképzelhetjük, hogy ismét lesz hazánkban rádióújság, amelyből ezeket a zenedarabokat, műsorokat kiválaszthatjuk.


514 Ardelao 2018-01-13 15:49:23 [Válasz erre: 513 Klára 2018-01-13 14:19:24]

Csak a szívem fáj. Talán az a generáció, amelytől megvonták az igazi zenét, e lelki és egyben szellemi táplálékot is, talán kevésbé szenved. Hiszen számára az, amiben nem volt része, nem hiányozhat. De talán egyszer újra lesz egy Lukin Lászlónk, egy Ádám Jenőnk …. importájuk majd Japánból a Kodály-módszert …és megakadályozzuk - legalább is itt, Európa  szívében - a háborúskodást pusztán  azzal, hogy a médiumok a nap 24 órájában Vivaldit, Bachot, Chopint, Beethovent  és hasonló csodákat közvetítenek ….


513 Klára 2018-01-13 14:19:24 [Válasz erre: 510 Ardelao 2018-01-12 11:59:01]

Istenem, a MOM Kultúrház színpadán az iskolai körussal fellépni - azt csak egy zeneakadémiai fellépés überelte. Középiskolás koromban mindkettőben részem volt annak idején. Persze, mi az iskolai énekkarba tolongtunk, nem a ma tehetségkutatónak nevezett gagyikba. Bár, ezért nyilván páran megköveznének!

Lukin TANÁR ÚR - így nagybetűvel - több generáció számára meghatározó tényező volt és maradt. De nem csak Ő! A Zeneakadémia Nagytermében vasárnap délelőttönként  neves művészek tartottak bemutatkozó előadást az érdekődő ifjúságnak, melynek során hangszerüket ismertették, bemutatták a "játék" fogásait, és megválaszoltak olyan kérdéseket is,mint pl.  hogy honnan tudja a hegedűs, hogy hova tegye az ujját egy bizonyos hang elérése érdekében. Lehotka Gábor orgonista, Lubik Hédi hárfaművésznő, és szégyellem magam, de nem jut eszembe hogy Kovács Dénes vállalta-e a hegedű bemutatását, vagy Kocsis Albert, hogy csak párat említsek. Aki ezek közül csak egyet végigült. az egy életre szólóan eljegyezte magát a zene szeretetével. Vajon lehetne ma hasonló sorozatot szervezni? Ehhez alapot adott, hogy mi általános-  majd középiskolai  tantervünkben annak idején  (horribile dictu!) énekórák is szerepeltek, melyek keretében nem csak a magyar népzene, de a környező  népek zenéje alapjait, népdalait  is megismertük. Zemetörténeti ismereteket is tanultunk, megismertük a klasszikus zeneszerzők munkásságát, és Bach Parasztkantátáját éppen úgy tudtuk, és énekeltük, ahogy az Örömódát a IX-ből. És egyetlen szülönek sem jutott eszébe ezért panaszkodni, sőt, örültek, hogy ezeket az ismereteket, élményeket magkaphattuk.

 


512 Ardelao 2018-01-13 12:47:22 [Válasz erre: 511 Ardelao 2018-01-13 09:06:20]

Íme az előző bejegyzésben ígért kritika. Azt, hogy  állításai megfelelnek-e a valóságnak, a mű ismerete nélkül nincs módunk eldönteni.

MAGYAR FIGYELŐ, 1917/2:

          Othello mesél. Opera két szakaszban, négy részben. Orbán Dezső szövegére zenéjét Sztojanovits Jenő írta. Bemutatták a m. kir. Operaházban 1917. május hó 24-én.
          Régi színházi szokás, hogy a téli műsort a záporpróba előtt látványos revüvel váltják fel. Az Operaház ezzel a szokással élt, amikor színre hozta Sztojanovits Jenő új operáját, amelynek a szövegkönyvéből színes és érdekes látványosságot varázsolt a néző szeme elé, míg a revüről a zeneszerző gondoskodott, végigvonultatván vezérkönyvében az összes ismert és kedvelt operákat, nem ugyan idézetek, de még felismerhető emlékezések formájában. A szövegkönyv Becker német festő egykor, olajnyomatokból népszerű képéhez kapcsolódik, amelyen Othello elmeséli Desdemonának ama harcokat, amelyeket mint Velence zsoldosa vívott a távol Keleten és Afrika partjain. Ezt a képet szólaltatja meg az elő- és az utójáték. A két középső rész viszont a mesét, Othello meséjét viszi színpadra. A mese: mesevárosban játszik. A meseváros istennője: Csitra oltáráról a szolgálatot tevő papnő: Zuara gondatlansága következtében a mesebeli madár ellopta a szent diadémot. A népet az ereklye elveszte kétségbe ejti. Othello, ki idegenként vetődik kalandozásai közben a városba, zene és tánc segítségével kicsalogatja fészkéből a madarat, lenyilazza és visszaszerzi a kincset. Zuárán megesik a szíve, és hogy megmentse a biztos haláltól, amely gondatlansága miatt vár rá, nyakába akasztja az ékszert, amelyről azt tartja a legenda, hogy vagy elveszíti, vagy istenné magasítja azt, akit megérintenek vele. Zuara az érintéstől nem omlik össze, a nép tehát istennőt lát benne. Az ékszer átka alól azonban nem menekül meg a leány, öngyilkos lesz afelett való bánatában, hogy megmentője, Othello, nem szereti és elhagyja. Az ékszer a Nibelung-gyűjteményhez tartozik. A mesebeli madár, a szárnyra kapott sárkány. Zuara az Afrikai nő és a Lakmé unokahúga vagy mértani középarányosa. Egyedül Othello az, akinek semmi köze sincs Shakespeare hőséhez. Ő mindössze: hatásos tenorszerep, semmi más. A zene olyan muzsikus munkája, aki sok operát ismer, a mesterségbeli fortélyokkal tisztában van, rendkívül gyakorlott és ügyes és nincs semmi mondanivalója, kételyei sincsenek önmagával és művével szemben, mint egykor dicséretként mondották: őszintén, közvetlenül leírja, ami a szívéből — szívéből? nem! — ami rögtönző készségéből egyenest papírra kívánkozik. Mi. bevalljuk, ezt a közvetlenséget nem méltányoljuk, jobb szeretnők. ha a választékos és szigorú ízlés rostáján bocsátaná át zenéjét, mielőtt vélünk közli. Szeretnők, ha csak akkor szólna művész a közönséghez, ha van mondanivalója a számára. Megbocsátjuk a dadogást is, ha gondolatot, érzést közöl, viszont nem lelkesedünk a legragyogóbb ékesszólásért sem, ha a mondanivaló hiányának leplezésére szolgál. Nem hisszük, hogy valaki is akad. aki kezét szívére téve, lelkesedik Sztojanovits Jenő új operájáért.

*

A Riemann-féle zenei lexikonban ezt olvassuk Sztojanovits Jenőről: schrieb für Budapest Opern, Operette. Ballette. Az a Budapest, amely számára Sztojanovits operáit írta, nincs többé.

Fodor Gyula.“


511 Ardelao 2018-01-13 09:06:20 [Válasz erre: 508 Ardelao 2018-01-12 05:06:39]

Joggal tehető fel a kérdés: De hát zeneszerzőként milyen kvalitású volt Sztojanovits Jenő?

A korabeli lapok folyamatosan és nagy elismeréssel tudósítanak karmesteri, ill. kórusvezetői tevékenységéről, ám az általa komponált zeneművekből a neten vajmi keveset találunk. Így azután nehéz megítélnünk azok értékét.

Othello mesél c. operájáról Fodor Gyula, az Esti Ujság és a Hét kritikusa, például igencsak elmarasztaló kritikát ír. (Későbbi bejegyzésemben idézem.)

A „Peking rózsájá“-ról Bozó Pétertől olvashatunk ismertetőt „AZ EGYHÁZZENÉSZ OPERETTJE - Sztojanovits Jenő: Peking rózsája” címmel.

Sztojanovits Jenőtől 4 kottát találtam, amelyek az alábbi linken, online-megrendelhetők:

https://www.lira.hu/hu/cimke_list/sztojanovits_jeno

Ezek:

Bordal a „Ninon“ c. operából

Rege a csodaszarvasról, op. 51

A magyar nóta tenor-basszus hangra

Valse d’illusion (Illúzió-keringő) zongorára

A RÁDIÓFÓNIA 15. részében, az 1:13 perctől „Sztojavonits Jenőre emlékezünk“ címmel részlet hangzik el az 507. bejegyzésemben szereplő írásból. Majd a 3:35 perctől – meglehetősen rossz minőségben – rövid zenei bejátszás kövekezik: „Bordal“ a „Ninon“ c. operából. Énekli Csóka Béla. Zongorán kísér: Dr. Herz Ottó.

A Magyar Nemzeti Galériában 2015. 03. 14-én, "A magyar történelem nagyjai" címmel emlékhangversenyre került sor, amelynek során Sztojanovits Jenő: "Arad felé" c., szép kórusműve is elhangzott (az 1:02:14 h-tól hallható).

E kórusmű alapján ítélve nemcsak zenepedagógiai, kórusvezetői, ill. karmesteri, hanem zeneszerzői tevékenysége is értékes lehetett.


510 Ardelao 2018-01-12 11:59:01 [Válasz erre: 509 Klára 2018-01-12 09:33:26]

Teljes mértékben egyetértek Veled. A régi időkben (1950-es évek, 1960-as évek eleje) versenyeztek egymással az iskolai kórusok. Színvonalasabbnál színvonalasabbak voltak ezek a megmérettetések. Az egykori MOM kultúrház (nem kis) nézőtere zsúfolásig megtelt az iskolai „dalnokok“ teljesítménye iránti érdeklődőkkel. A jobb (általános) iskolai kórusokat rádiófelvételre is behívták. Ez nemcsak a kórus, de az egész iskola dicsősége volt. Sok iskolában még a harmóniumok is részét képezték az oktatást szolgáló berendezésnek. Lukin László fiataloknak szóló előadásai a zeneakadémián élményszámba mentek. Ma, ha a stadionban sportolóink a himnuszt éneklik (már, ha mernek énekelni), nem a gólért, hanem azért szurkolok, hogy meg ne halljam őket, mert botrányosan hamisak. Ugyanakkor a külföldi csapatok tagjai teli torokból, és elfogadhatóan „zengik“ saját himnuszukat. Hát itt tartunk. És – sajnos – nemcsak a zene terén.

Sic transit gloria mundi ….   


509 Klára 2018-01-12 09:33:26 [Válasz erre: 508 Ardelao 2018-01-12 05:06:39]

Miért is csodálkozunk? A művészeti tárgyakat - ének, rajz, művészettörténet - évekkel ezelőtt száműzték a tanrendből, más "fontosabb" tárgyak rovására, Valamikor az ún. általános műveltséghez hozátartozott bizonyos ismeretanyag, zenei alapelemek, rajz, stb. Ezt a fogalmat is száműzték. Néha nézem a TV-ben a jelenlegi kvíz-músorokat, vagy a régebbi Vágó-féle Legyen Ön is milliomos ismétléseket. Diplomás emberek - tisztelet a kivételnek - nincsenek tisztában olyan alapvető dolgokkal, mint pl a magyar történelem főbb eseményei, neves hazai és külföldi írók, festők, stb ismert művei, esetleg nemzeti hovatartozásuk, stb. Ma szinte arra épül minden, hogy a "google-ban vagy a wikipédiában megnézi": ÉS HA ÉPPEN NINCS KÉZNÉL? Miközben a témával foglalkozó szakemberek, agykutatók váltig állítják, hogy ezek a tárgyak olyan készségeket, agyi funkciókat fejlesztenek, melyen elengedhetetlenek (lennének) a későbbiekben?

Évek óta megy pl. a siránkozás, hogy kevés idegen nyelvet ismerő ember van hazánkban, és a fiatalokat adminisztratív eszközökkel kényszerítik idegen nyelvek megtanulására. Holott először fel kellene ismertni, hogy az idegennyelv tanítás milyen mődszereket igényel, hogy az óvodában tanult mondókák, az iskolai kötelező versek, memoriterek milyen mértékben készítik elő a nebulók agyát a későbbiekben sorra kerülő idegennyelv-tanulásra? Több nyelvet sikerült annak idején megtanulnom, tanítottam is pár évig - egyik első megdöbbentő élményem volt a magyar nyelvtan házagos ismerete, a pongyola nyelvhasználat. Hogyan tanuljon meg valaki egy idegen nyelvet, annak szókincsével és nyelvtanával, ha a sajátját nem eléggé ismeri? 

Mi van a Kodály-módszerel? Lassan a külföldiektől fogjuk megtanulni, mert itthon már szinte a feledés homályába veszett/vész!


508 Ardelao 2018-01-12 05:06:39 [Válasz erre: 507 Ardelao 2018-01-11 12:21:18]

Megdöbbentő, hogy manapság az ifjúság mennyire nem tud énekelni. Hiába rendezik meg évente a tehetségkutatókat, "X-faktor"-okat, "Csillag születik"-eket, stb., a fiatalok nagy általánosságban fülfájdítóan hamisan énekelnek. Pedig nem volt ez mindig így. A Sztojanovits Jenő által 1906-ban előadottak a mára is érvényesek lehetnek:

A ZENE, 1934. 4. SZÁM:

ÁLLAMI FELADATOK A ZENETANÍTÁS TERÉN
(Előadta Sztojanovits Jenő 1906-ban Pécsett, a Szabad Tanítás kongresszusán.)

          Ha manapság az úgynevezett művelt embert megkérdezzük, hogy szereti-e a zenét és ha igen : melyik fajtáját kedveli különösen, úgy erre a kérdésünkre sokféle feleletet kapunk.
          A leggyakoribb válasz az, hogy szeretem a zenét, de csak a könnyen felfogható zenét, sajnos a klasszikus muzsikát nem értem. A másik csak az operetteket kedveli, a harmadik csak a cigányzenét, vagy a magyar nótákat szereti, a negyediknek csak a tánczene tetszik s aránylag igen kevesen lesznek, akik azt felelik, hogy a jó zenét szeretik. Azt, hogy a zene megértése szeretete és pártolása milyen állapotban van hazánkban, pontos statisztikai adatokkal nem vagyok képes megállapítani, de minthogy egy negyed évszázad óta szeretettel foglalkozom ezzel a kérdéssel, sok olyan adatot hordtam össze, amelyek eléggé megbízhatóan világítják meg a kérdést.
          Úgy vélem a zeneművészet iránt országszerte nagy a közömbösség s igen csekély azoknak a száma, akik a zenét szeretik, értik és kultiválják, akár mint passzív hallgatók, akár mint aktív egzekutálók.
          Mielőtt ez állításomat bizonyítani megkísérelném, kifejezést kell adnom annak a meggyőződésemnek, hogy a zenét teljesen élvezni, megérteni és megszeretni csak az képes, aki azt tanulta. A művészetek között a zene ebben a tekintetben egyedül áll, mert lényege és tárgya teljesen elvont, s az idő folyamatában való megnyilvánulásait a hallószerv közvetítésével az agyvelő teljesen apart képzetekké kell, hogy feldolgozza. Ha a zene hallása alkalmával a hatás csak a hallószervek megrezegtetéséig terjed, de földolgozó, analizáló, szóval gondolkodó agyműködést nem vált ki, úgy az egyszerűen csak fizikai hatás marad, mint a minő a meleg, vagy a hideg, a savanyú, vagy édes, a sötét, vagy világos érzete.
          A zene iránt való közömbösségnek tehát egyik főoka az, hogy Magyarországon a zenét igen kevesen tanulták és tanulják. A zenei műveltséget bizonyos fokig meg lehet szerezni a nyilvános iskolákban, a különösen zenetanítással foglalkozó iskolákban s végül magánúton, az ének, vagy valamilyen hangszer tanulása révén.
          A múlt év szeptember haváig (1905) az összes felső, nép- és középiskolák közül csakis a polgári fiú- és leányiskolákban és a felső leányiskolákban tanították az éneket, mint olyan tárgyat, melyből a bukás nem számít, melyből bárki felmentheti magát s tanították egy teljesen elavult és értéktelen tanterv szerint. Az elemi és reáliskolákban, a gimnáziumokban, a kereskedelmi s másféle szakiskolákban tehát sem zenét, sem annak egyik ágát, az éneket, mint rendes tárgyat nem tanították. Némelyik iskolában mint rendkívüli tárgy szerepelt, tanterv nélkül, csekélyszámú tanulóval.
          Elmondhatjuk tehát, hogy a múlt év (1905) szeptember haváig Magyarország tanuló ifjúságának túlnyomó nagy része zene nélkül nevelődött.
          Figyelembe kell vennünk azt, hogy a polgári és felső leányiskolái tanulók s az ország összes zeneiskoláinak és magántanítóinak tanítványai az ország tanuló ifjúságának csak egy kis töredékét teszik.
          A legfájdalmasabb veszteség az, hogy azok, akik a gimnáziumon és reáliskolán át jutnak az egyetemre, akik tehát így jelentékeny társadalmi pozíciókba, vezető és irányító állásokba jutnak, teljesen híjján vannak a zenei műveltségnek s így se érzékük, se rokonszenvük nem lévén a zene iránt, nem is törődnek vele.
          A múlt év szeptembere óta a helyzet lényegesen javult azzal, hogy életbe lépett az új népoktatási tanterv, mely az elemi iskolák felső osztályaiban kötelezővé tette az éneket. Az új tanterv elég jó ahhoz, hogy hozzáértő tanító kezében szép eredményeket hozzon létre, de itt meg az a nagy baj, hogy az új tanítóképzőiskolák tanterve még sokkal fiatalabb, hogy sem megfelelő számú — éneket helyesen tanítani tudó — tanítót produkálhatott volna. A régebbi tanítók nagyrésze tudniillik nem ért hozzá s nem is valószínű, hogy utólag meg fogja tanulni.
          Mindazonáltal ezek az átmeneti nehézségek elmúlnak s a reformnak nagy jelentősége lenne a zenekultúra fejlesztése terén, ha az egész akció a középiskolák küszöbén meg nem feneklene. És itt azt vagyok bátor kérdezni, hogy miért kell az ének a polgári iskolai tanulóknak s miért fölösleges az a gimnazistának vagy a realistának? A gimnazista vagy a reálista fiúnak az általános műveltséghez való jogos igénye kisebb talán, mint a polgári iskolai tanulóé ?
          Igazán nyitott ajtót törnék be, ha itt most bizonyítgatni akarnám a zene és énektanulás fontosságát a kedély és az értelemképzés, a művésznevelés szempontjából s fölsorolnám a nyugati nagy civilizált államok állásfoglalását ebben az ügyben és mégis azt hiszem, kielégítő feleletet erre a kérdésemre nem kapok.
          A helyzet egyelőre az, hogy az állami élet, a tudomány, az egész művelt társadalom vezetőférfiainak túlnyomórésze zenei analfabéta. Nem tanultak annak idején semmiféle zenét, közömbösek iránta s azzal mentegetik legföllebb magukat, hogy nincs hallásuk. Az előbb felsoroltaknak csak természetes következménye a magyar zenekultúrának jelenlegi állapota, mely kezdetleges fokon áll.
          Nézzük csak futólag azokat az intézményeket, melyek a jó zenét szolgálják.
Az egész országnak van egy felső zeneiskolája, a magyar királyi Zeneakadémia, afféle zeneegyetem, ahol a magasabb és legmagasabb zenetudományt kultiválják. Mikor megszervezték, fényes tetőt csináltak egy nem létező épülethez és egyszerűen elfelejtették megcsinálni az alapot, az első és második emeletet, más szóval: a végén kezdték el a dolgot. Akkori vezetőférfiaink nem igen voltak tisztában a zenetanítás lényegével, értékével és céljával, aminthogy még manapság is ebben a tekintetben a legzavarosabb fogalmak uralkodnak.
          Jöjjünk tisztába, hogy mi a célja a zenetanulásnak.
A zenetanulásnak van egy általános és egy különös célja. Az általános célt szolgálja az a zene (ének) oktatás, melyben bizonyos fokig minden tanulónak részesülnie kell azért, hogy műveltségében hézag ne legyen. Megtanul annyit, amennyi képessé teszi arra, hogy a zenét megértse, s ez irányú lelki szükségleteit kielégítse. Ezt a célt szolgálnák az alsó és középfokú zeneiskolák. A zenetanulásnak második különleges célja, a dologbeli készség elsajátítása egészen az elérhető tökéletességig továbbá a művészi felfogás és értelmezés kifejlesztése, az arra hívatott egyéni rátermettség szolgáltató képességének legvégső határáig. Ezt a különös célt szolgálja az alsó és középfokii zeneiskolák folytatását és befejezését képező felsőfokú zeneiskola, amilyen az országban csak egy van, a magy. kir. Zeneakadémia.
          Van tehát legfelsőbbfokú zeneiskola, de nincs eleje és közepe. Félszeg helyzetében az Akadémia keményen tartotta a magas színvonalat és erősen megrostálta a fölvételre jelentkezőket. Az eredmény az volt, hogy elenyésző csekély számban talált megfelelő növendékeket, még pedig azért, mert céltudatos tantervvel dolgozó előkészítő iskolák nem voltak.
          A helyzet ma már tarthatatlan s az állam kénytelen lesz abból a lépésből kifolyólag, hogy a Zeneakadémiát megalapította s bizonyos tantervvel és a legmagasabb autoritással ellátta, a szükség által diktált konzekvenciákat levonni.
Ez a végleges rendezés azonban nem lenne helyes és üdvös, ha nem az egész vonalon történnék. Apró foltozgatásokkal és palliativ intézkedésekkel, rendszer és vezető gondolat nélkül, nem lehet a hiányokat megszüntetni. Itt csak radikális és tervszerű eljárásnak van haszna és eredménye. Ez az út hosszú és sok időt vesz igénybe, tehát minél előbb kell megindulni.
          Ha elfogadjuk azt a vezető gondolatot, hogy zenei kultúránkat az iskolákban kell megalapozni, úgy a teendő intézkedések egymásból folynak. Mindenekelőtt gondoskodni kell oly intézetről, mely zene és énektanárokat helyesen képez. A zenetanárképzésre az országos akadémia megfelelően van berendezve, kívánatos volna azonban, ha a zenetanár jelölttől nyolc középiskolai osztály sikeres elvégzését követelnék s nagyobb súlyt fektetnének a tanításnak a megtanítására. Kívánatos volna ezenkívül, ha az állam még egy ilyen zenetanárképzőt állítana föl az ország egy másik pontján, vagy Aradon, vagy Kolozsvárott, vagy Temesvárott, mert egy ilyen intézet kevés.
          Az énektanárképzés mai állapota egészen tarthatatlan.
         Énektanárokat tulajdonképpen az országban sehol sem képeznek. A tanítóképzőkben az ének ugyan rendes tárgy, de a képzés módja már nem felel meg a modern követelményeknek. Egy modern énektanártól meg kell követelni a megfelelő általános képzettségen felül azt, hogy kifejező és jól képzett énekhangja legyen, mert hogyan tanítson az énekelni, aki maga nem tud énekehii vagy hangja nincs? Különös súly fektetendő arra, hogy az énektanár tisztán, szépen és szabatosan beszéljen magyarul. Az éneklésben a szöveg helyes kiejtése, a helyes hangsúlyozás oly fontos részletek, amelyeket figyelmen kívül hagyni nem szabad. Az énektanárnak az általános zeneelméletben, az összhangtanban s legalább az egyszerű ellenpontban, a zenetörténelemben és zeneesztétikában, a formatanban, a hangotadó szervek ismeretében, az éneklés higiéniájában és módszertanában teljesen jártasnak kell lennie s azonkívül meg kell követelni tőle, hogy kitűnően játsszék zongorán és harmóniumon. Ezeket a tárgyakat a képzőintézetekben vagy egyáltalán nem, vagy pedig nem a szükséges terjedelemben tanulják.
         Az állam két énektanárvizsgáló-bizottságot nevezett ki, melyek ezekből a tárgyakból való készültséget több-kevesebb szigorúsággal megkövetelik a jelöltektől. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy ezek a bizottságok rendkívül elnézők s olyanokat is ellátnak oklevéllel, akik erre nem kvalifikáltak. Ezeknek mindenesetre megvan az a mentségük, hogy ugyan hol tanulhatták volna meg alaposan ezt a studium- tömeget? Egyszerűen sehol, mert ezekből a tárgyakból nagyobbrészt sem magyar nyelven megírt megbízható tankönyvek, sem módszerek és rendszerek, sem iskolák, sem tanítók nem léteznek. Az akadémia tanulói is például az összhangzattant német nyelvű tankönyvekből, a zenetörténelmet, módszertant, esztétikát, formatant a tanárok magyarázatai után tanulják.
          Ebbe a káoszba végre rendet hozni s egy megfelelő tantervvel, tanerőkkel és segédeszközökkel ellátott énektanárképző intézetet felállítani, mindenesetre állami feladat, így volt ez a rajztanítással is. Addig kísérleteztek, míg végre belátták azt, hogy megfelelő rajztanárokat csak egy erre a célra berendezett s megszervezett rajztanárképző intézetben lehet nevelni.
          A második állami feladat, a zenetanítást országszerte rendezni. Ezt a kérdést a zenetanulás kétféle céljának megfelelően kell megoldani. A közoktatásügyi minisztérium megindult a helyes úton: az elemi iskolákban kötelezővé tette az énektanulást. Folytassa a reformokat tovább. Mindenekelőtt a polgári iskolák számára új és modem tan tervet kell készíteni, amely az éneket céltudatosan és helyesen állítja be a tanítás keretébe, azután egy megfelelő tantervvel be kell vezetni az énektanulást a középiskolák alsó osztályaiba, gondot fordítva arra is, hogy az énektanítás keretében általános zenei ismereteket is nyújtsunk. Önként adódik az iskolaszerte fölállítandó iskolai énekkarok kérdése. Sajátságos, hogy a polgári életünk lefolyása közben oly sokszor érezzük szükségét az éneknek, de arról nem gondoskodunk, hogy legyenek is akik énekeljenek. Már az iskolai életben egy sereg hivatalos ünnep van, amelynek hivatalos programmjában a karének előkelő szerepet tölt be, künn az életben is lépten-nyomon kívánjuk az éneket. Ott, ahol ünnepi komolyságot, megfelelő hangulatot akarunk kelteni, ahol az emberi léleknek a közönségesnél érzékenyebb fogékonyságát akarjuk kiváltani, ott, ahol a szó már nem tud mindent kifejezni s ahol érzéseinknek szárnyat akarunk adni: ott kívánjuk és segítségül hívjuk az éneket. Gondoskodjunk tehát arról, hogy legyenek akik énekeljenek és tudjanak is énekelni. Németországnak mintegy ötezer férfidalosegyesülete, női és vegyeskara van, mintegy 600.000 működő taggal. Magyarországban teng-leng körülbelül 140 dalárda, összevissza 4000 taggal. Nem gondolják uraim, hogy az a 600.000 dalos német minden szervezetnél erősebb és megbízhatóbb kapcsokkal köti össze a német dal bűvös erejével a hatvanmilliónyi nagy németséget a végletekig felfokozván bennök az összetartozóság nagy nemzeti érzését? S vajjon nekünk nem volna-e szükségünk ilyen kapocsra, mely széthúzó társadalmunkban fölköltse az összetartozás érzését s a magyarság eszméjét a magyar dal bűbájos erejével belopja az idegen nemzetiségek szívébe ?
          Ezek után visszatérek a zenei oktatás második speciális céljának és föladatának elérésére és megoldására alkalmas állami beavatkozás megjelölésére. Ez a speciális zenetanítás kérdésének megfelelő tantervekkel s iskolákkal való megoldása. Ezt nem én sürgetem egyedül s nem is először. Ezt maga a zenetanításnak mai helyzete sürgeti leginkább. Vegyük azt a legegyszerűbb esetet, hogy valaki zongorázni, vagy hegedülni akar tanulni. Ha egy kissé lelkiismeretesen kezeli ezt a kérdést, úgy az első lépésnél már zavarba jön. Kitől tanuljon és hol? Vannak államilag képesített s államilag nem képesített zenetanárok. A bizalom természetesen az államilag képesítettek felé fordul, de a gyakorlat még nem erősíti meg a bizalmat, mert ime a kiváló művészek és tanárok sora: nem államilag képesített, tanár! Az országban működő zenetanárok kilenctized része is állami képesítés híján van. Ez a módszer azonban drága s végeredményében bizonytalan. Bizonytalan azért, mert nem tudni, hogy az illető tanár milyen módszer, rendszer és tanmenet szerint tanít. Kérdés, hogy négy-öt évet tanulván, fölveszi-e az egyedül államérvényes zeneakadémia a növendékei sorába? Erre a felvételi vizsgára senki fia sem mehet azzal a biztos tudattal, hogy megfelel-e a követelményeknek  Az illető tanulni vágyó tehát azt gondolja magában: bizonyosan lesz olyan iskola, amelyik olcsóbb is, mint a magántanulás, amelynek bizonyosan megfelelő tanszemélyzete és tanterve van, amelyik iskolának tehát bizonyos számú osztályát buzgalommal elvégezvén, bejuthat az akadémiába. Hosszas keresgélés után rájön az illető, hogy ilyen iskola az egész országban nincs. Alig van két iskola, amelyiknek egyforma tanterve volna s a leghíresebb iskolából sem veszik föl az akadémiába fölvételi vizsga nélkül és végül: mégis csak az akadémiába kell jutni, mert annak van meg az egyedüli joga, hogy államérvényes bizonyítványokat adjon ki.
          Ez az állapot annyira tarthatatlan, hogy az államnak kötelessége rajta mielőbb segíteni. Ha már megcsinálta az állam a tetőt, hát építsen legalább alája utólag házat, tegye normálisan lehetővé azt, hogy bizonyos föltételek mellett oda mindenki bejuthasson. Mindenki csak helyeselheti azt, ha az állam a tanítás ügyét komolyan veszi s a zenetanítás ügyével is szakszerűen és behatóan foglalkozik De akkor ne álljon meg a fél úton s ne csináljon fél munkát. Mindenki örömmel fogja üdvözölni azt, ha a zenetanítás ügyét az állam országszerte rendezi, mert ennek eredménye az lesz, hogy mindenki olcsón és jól tanulhat zenét, de hát akkor rendezze is.
          Mindenekelőtt készítsen a zenetanítás minden ágára jó tanterveket, azután állapítsa meg az iskolák típusait, melyek elvégzése a zeneakadémiához vezet, állítson fel egy sereg ilyen iskolát s végül : állítson föl legalább még egy zeneakadémiát valahol az országban, mert ez az egy kevés. A meglévő magániskolák legyenek kötelesek az állami tantervet elfogadni s aszerint tanítani, legyenek kötelesek csak államilag képesített zenetanárokat alkalmazni, vizsgálataikat ellenőrizze az állami zenei tanfelügyelő s végül: akik ezeket az iskolákat elvégezték s tovább akarják képezni magukat, vagy el akarják érni a művészi fokozatot, az előző jó bizonyítvány alapján, fölvételi vizsga nélkül, vétessenek fel az akadémiákba, aminthogy az érettségi bizonyítvány alapján mindenkit vizsga nélkül fölvesznek az egyetemre.
          Ugyanilyen iskolákat fölállíthatnak a városok is, megfelelő állami szakellenőrzés mellett. így aztán a fejnek meglesz a törzse és meglesznek s végtagjai is. Elsőrendű állami föladatnak tartom a zeneművészet népszerűsítését is, melynek egyik leghatásosabb eszköze a népszerű, olcsó zenekari hangversenyeknek országszerte, akár vándorzenekarral való rendezése, de erről a témáról igen tisztelt barátom Molnár Géza fog értekezni s így befejezem előadásomat azzal a kívánsággal, vajha az itt megpendített eszméket az államhatalom minél előbb megvalósítaná!“


507 Ardelao 2018-01-11 12:21:18

Képtalálat a következőre: „Sztojanovits Jenő”

Sztojanovits Jenő zeneszerző, karmester, zenepedagógus

(Pest, 1864.04.04.-Budapest, 1919.01.28.)

„Sokan emlékezünk még arra a jóságos arcú, meleg tekintetű, középtermetű, széles vállú, nyugtalan férfiura, akit vagy húsz évvel ezelőtt mindenütt ott láttunk, ahol zene hangzott, vagy zenéről volt szó. Minden zenei mozgalomban részt vett, szakadatlanul dolgozott, szervezett, agitált és alkotott. Dalárdákban, színházakban, iskolákban, templom kórusokon sűrűn találkoztunk vele, - vagy a nevével. A századforduló magyar társadalmának valóságos zenei motorja, aki csak egy célt látott és egy célt nézett: a magyar zenekultúra előbbre vitelét.

Sztojanovits Jenő azok közé a magyar muzsikusok közé tartozik, akiknek érdemeit nem ismerik eléggé. Ha nem is felejtették el őt, sohasem helyezték arra a polcra, mely megillette. Holott az ő működése nélkül ma nem volna ilyen fejlett daloskultúránk, iskolai zeneoktatásunk, kórus-zenénk és szegényebbek volnánk sok szép magyar dallammal. Ha a magyar zenetörténetnek egyszer lesz egyetemes összefoglalója, annak munkájából Sztojanovits alakja ki fog emelkedni. Az alapozók és építők lelkes gyülekezetében ő a legértékesebbek egyike.

Életrajzi adatait – melyek hitelességre számítanak – azért kell felsorolnom, hogy kitűnjék, milyen sokrétű művészegyéniség volt.

Sztojanovits Jenő 1864. április 4-én született, Budapesten. Atyja, Sztojanovits István, fővárosi iskolaigazgató volt. Anyja: Bellovics Karolina. Szülei zeneszeretők és zeneértők. Első zeneoktatója nagyapja, Bellovics József, budafoki kántortanító. Később ennek fia, Bellovics Imre, jónevű karnagy és kitűnő muzsikus, vette kézbe feltűnően tehetséges unokaöccse nevelését. Tőle kapta alapos, sokoldalú elméleti és gyakorlati kiképzését. A budapesti kegyesrendiek gimnáziumának elvégzése után orvosi pályára ment. Öt évig járt egyetemre, utolsó szigorlata volt hátra, mikor a zeneművészet elhódította. Alig húszéves korában «Peking rózsája» című operettjének sikere a Népszínházban – Blaha Lujzával és Hegyi Arankával a főszerepben – megpecsételte jövőjét. Muzsikussá lett és muzsikus maradt. Operák, operettek, balettek, egyházi művek, daljátékok, dalok és karművek egymás után kerültek ki szorgalmas tolla alól. E mellett több, mint tíz éven át újságírói és zenekritikai működést fejt ki. Közben több iskolában éneket tanít. Fiatalságának ebben a termékeny idejében írja legszebb műveit: az «Új Romeo», «Csárdás», «Tous les trois» baletteket s a «Ninon» két felvonásos operát. A «Csárdás» időrendben (1890) a első sikeres magyar tárgyú balett. Úttörő, értékes magyar muzsika. Bemutatóján nagy sikert aratott, s rövid idő alatt, sorozatosan, tizenkét telt házat hozott az Operaháznak. Összesen 79 előadást ért meg. Vezérkönyvének részeit ma is, külföldön is játsszák. A «Csárdás» balett után 1898-ban következett a «Ninon» opera, mely tizennégyszer került színre, ami az akkori viszonyok közt sikernek számított.

Alkotó munkája mellett állandóan folytatott karmesteri működést. Karnagya volt a Magyar Dalosszövetségnek, a Szent István Bazilika, majd haláláig a Koronázó Mátyás-templom ének- és zenekarának. Nagyarányú pedagógia munkásságának igen sokat köszönhet a mai nemzedék. Vagy tőle, vagy oktató irányú szerzeményeiből, vagy tankönyveiből szerezték meg a zenei alapot. A Budai Dalárda az ő vezetése alatt nyerte el először a királydíjat. Az Országos Magyar Zenész Szövetségnek hosszú időn át elnöke volt. Ő szervezte meg a ma már híres Fővárosi Énekkar, ő vetette meg az alapját a Székesfővárosi Zenekarnak. Ő építette fel a fővárosi iskolai elemi zeneoktatást. Ő volta z első ének-szakfelügyelő Budapesten. Általában a székesfőváros zeneművészeti, egyházzenei és oktatási intézményeinek ő volta az első, szívvel-lélekkel dolgozó, elhivatott zenei vezetője.

Eredményes és szorgalmas munkájáért a király a Ferenc József-renddel tüntette ki.

Halála előtt két évvel került színre második operája, az «Otelló mesél» négy felvonásos dalmű. Akkor már olyan idők jártak, hogy csaknem minden művészetet megbénított a háború, így Sztojanovits műve is elkallódott.

Férfikora delén, 55 éves korában, 1919. január 29-én hullt ki Sztojanovits kezéből a toll és a vezénylő pálca.

Sztojanovits elsősorban zeneszerző volt. Dalos lelkű teremtőlélek. Szerette volna teleszórni melódiákkal az egész világot. Két operája, tíz operettje, kilenc iskolai daljátéka, számos egyházzenei szerzeménye és más műve mind tanúsítja, hogy elhivatott zeneköltő, akinek nagyobb arányú alkotómunkára, vállalt kötelességek és kenyérkereseti gondok miatt, nem lehetett ideje.

Mégis, Sztojanovitsban a pedagógus volt a legnagyobb. Szerette volna megtanítani zenére a székesfőváros egész közönségét. Ezért foglalkozott olyan behatóan mindennemű énekoktatással és a dalos-üggyel. A templomok kórusán is azért töltött el annyi időt, hogy az áhítat perceiben könnyebben belophassa a szívekbe a zeneművészet engesztelő szeretetét.

Ez a nyugtalan, hajszolt lélek valóságos megszállottja a zenének. Azért élt a világon, mert van zene, s azért ütközött élekbe és szögletekbe, mert az életen keresztül csak a zenét látta, érezte és élte. A zene szülte, s a zene temette el őt. Idő előtt felégette szervezetét ez a démoni, misztikus erő.

Papp Viktor“

Forrás: ZENEKÖNYV RÁDIÓHALLGATÓ SZÁMÁRA – ARCKÉPEK-ÉLETRAJZOK



505 Ardelao 2018-01-10 13:54:40 [Válasz erre: 504 Ardelao 2018-01-10 12:59:49]

BUDAPESTI HÍRLAP, 1935.04.07.:

Vecsey Ferenc

A művészet világhorizontjának térképén egyik legtündöklőbb magyar név kihunyt. Vecsey Ferenc hegedűművész tegnap Rómában váratlanul meghalt. A kultúrvilág minden országa ismerte és elismerte. Mi pedig büszkélkedve hirdettük,— akkor is, mikor az utolsó időkben művészi szeszélyből kissé elfordult tőlünk.

A legnagyobb magyar hegedűművész! A „magyar” itt többet jelent, mint bármilyen fokozás, mert mindenki tudja, hogy a mi hegedűművészeink újabb időben a legértékesebbek. Bihari János, Reményi Ede, Joachim József, Hubay Jenő és Vecsey Ferenc: időrendben a legnagyobbak sorát jelzik. Közülük való és hozzájuk méltó, aki most elment: Vecsey. Alig volt negyvenkét éves s már rég művészettörténeti nevet biztosított magának. Lavotta, Csermák és Bihari nevével kezdődik a díszes sor, mely évtizedes megszakításokkal Hubay Jenőig emelkedik, s az ő ihletett pedagógusi keze nyomán Geyer Stefi, Linz Márta, Koncz János, Telmányi Emil, Szigeti József s főként Vecsey Ferenc nevével teljesedett be. Magyar lélek sír, jajong és álmodozik ezeknek a művészeknek játékában. Sztradiváriuszukból faji muzsikánk öröklött vonásait hallja ki a magyar fül.

Magyar hegedűhang! Hát van ilyen? Nem tudom boncolgatni, sem körülírni ezt a megállapítást, de érzem, hogy van, és akinek megvan, aranyküllős kocsin száguldhat végig a világon.

Emlékezzünk csak. A Vecsey Ferenc hegedűjével felkorbácsolt levegőben nem kavargott-e benne a szeszélyes alföldi szél, nem hallatszott-e a darvak krúgása, a tilinkó egyszerű szava, a földet paskoló zápor ritmusa, a nádas rejtelmes zizzenése? A Tisza hömpölygő hullámzása, a bölömbika sötét búgása, az utolsó kócsag visító füttye, a magyar falu tornyának estharangszava, s a pacsirta reggeli éneke szólt belőle titkon akkor is, ha Bachot, Tartinit, vagy Paganinit játszott.

Játékát elsősorban férfias erő jellemezte. Férfiasabb hegedűhangot sohasem hallottam. A hegedű elsősorban a líra hangszere. Vecsey a férfias líra mintaképe volt. Ebben Arany Jánossal rokon.

Tisztaság, átgondoltság és komolyság is jellemezte játékát. Ezért elsősorban Bachot és Beethovent szerette. A zeneirodalom klasszikusait klasszikusabban játszani nem lehet, mint ahogy ő mutatta volt. De a romantikusoknak is kiváló magyarázójává lett. Abszolút stiliszta. Vonójáról mintázni lehetett volna a különféle stílusokat.

A hegedű a legkényesebb hangszer. Hajszálnyi tévedés, a milliméter tizedrészének távolságát kell az ujjnak elhibáznia és a hang nyugtalan, sőt hamis. A legnagyobb ritkaság, hogy kétórás műsor alatt néhány kisiklás ne történnék. Feljegyezték például, hogy Ernst és Lipinszki rendszerint egy kissé magasan intonált. Spohr egy-egy versenyműben három-négy megcsuszamlásra ügyet sem vetett, Ysayét magam hallottam hamisan is játszani. Vecsey Ferencet tízéves korától figyeltem. Soha egyetlenegy bizonytalanabb hang sem zavarta játékát. De mindez inkább külsőség. Technika és rutin dolga. Vecsey játékának tisztasága alatt: plasztikusságot kell érteni. Olyan gondosan építette fel az ópuszokat, mint zseniális tervező a műremeket. Minden hatásvadászó, cifrálkodó külsőséget elvetett, s nagyvonalúságra törekedett, melynek keretén belül a legkisebb frázisa, dallam-íze, trilIája, trilla-lánca, arpeggiója, spiccatója, saltatója a maga helyén állt, s olyan súlyú magyarázójává lett a főgondolatnak, amilyen helyzeti energiát a zeneszerző szánt nekik. Vecsey játékának plasztikussága: a zenei rézmetsző művészete s egyben a márványfaragó vésője és az építész kőtömb-kolosszusa volt.

Legjellegzetesebb tulajdonságául jegyezzük fel: érzelmeinek önudatosságát. Mindig mérlegelt és gondolkozott. Hubermann játékában például a hangulat, a szenvedély önmagától fejlődik ki. Vecsey előre megfontoltan közölte belső világát. Hubermann harmatosán érzékeny. Vecsey mindig katedráról beszélt, és egy pillanatra sem feledkezett meg önmagáról. Melyik a helyesebb, melyik tulajdonság az értékesebb?

Az előadóművészet „dideroti paradoxonját” nem döntötte el az esztétika.

Szólhatnánk még valamit Vecsey technikájáról. Mondják, hogy hegedűn a jobbkéz: a szív, a balkéz: az ész. Vecseynél mindkettő annyira tökéletes volt, hogy egyiket a másik előnyére nem dicsérhettük s hátrányára nem kifogásolhattuk. Balkeze gyorsabb volt, mint a gondolat, s a jobbja hajlékony, mint a nemes acél.

*

Vecsey nyúlánk, megnyerő, elegáns fellépésű férfiú volt. Lényében valami „snájdig” huszártiszti vonás. Játék előtt vonóját úgy tartotta jobbjában, mintha a hatvágásra készülne. Nem a feminin művészek gyakori fajtája állt előttünk. Sötét szeméből sugárzott az értelem s egész lényéből a tetterő. Szénfekete, oldalrafésült, rövid hajat és kis bajuszt viselt. Olyan volt, mintha a diéták idején élt úri famíliák családi képéből lépett volna ki. A tipikus magyar „úrfi.” Ha nem frakkban, hanem fekete magyar ünneplőben lépett volna elénk, mindenki jurátusnak tartotta volna.

Budapesten, 1893. március 23-án született. A muzsika iránti rajongását szüleitől örökölte. Édesanyja (Szentkirályi Margit) kiváló zongorázó. Atyja (Vecsey Lajos) kitűnően képzett hegedűs. A kis „Frenkli” már gyermekszobájában hallotta Bach, Mozart és Beethoven zenéjét. Mikor édesapja az ötéves fiúcska rendkívüli zenei képességeit észrevette, tanítani kezdte. Kilencéves korában bemutatta Hubay Jenőnek, aki egy év alatt (csodálatos eredmény!) mint kész művészt bocsátotta a nyilvánosság elé. 1903-ban lépett fel először. Tízéves volt, és nem múlt el tízéves, mire a külföld is megtanulta nevét. A csodagyermekség minden sikerét, fényét és babérját learatta, akárcsak Mozart, vagy Spohr. Berlinben az ősz Joachim vette szeretettel gondjaiba. Évekig folyt a tanulás, közben egy-egy koncert és a gyermek ifjúvá serdült. A csodagyermekből — ami ritkaság — harmonikus lelkű művész vált. A korán kelt ösztönök korai virágzása nála nem a véget jelentette, hanem a grandiózus kezdetet. Benne a művész együtt nőtt a fizikummal.

Sztradiváriuszával többször bejárta Európát, Észak- és Dél--Amerikát, valamint Ausztráliát. Mindenütt diadal. Nem volt egyetlen fellépte, amely mellett közömbösen mentek volna el az emberek. Híre a szél gyorsaságával vitte nevét országról- országra és óceántúlra.

Jó húsz év óta itthon csak vendég volt, Családi körülményei Olaszországhoz kötötték. Tíz évvel ezelőtt feleségül vette Baldeschi Giulietta grófnőt, akinek perugiai birtokán, majd Velencében élt.
Művészi pályája a kivételes nagyságok zökkenés nélkül való virágos útja volt.

PAPP VIKTOR“

Vecsey plays Schubert's Ave Maria


504 Ardelao 2018-01-10 12:59:49 [Válasz erre: 503 Ardelao 2018-01-09 23:23:11]

„A magyar hegedűművészet nagy gárdája Vecsey Ferenccel kezdődik. Hubay mester örök érdemeként ennek a gárdának nincs párja a világon.“

Papp Viktor

(MUZSIKA. ZENEMŰVÉSZETI, ZENETUDOMÁNYI ÉS ZENEKRITIKAI FOLYÓIRAT 1930 / 3. SZÁM)

Vecsey plays Paganini Caprice n.14 ("Militaire")

Franz von Vecsey plays Tartini : Devil's trill


503 Ardelao 2018-01-09 23:23:11

Képtalálat a következőre: „Vecsey Ferenc”

Vecsey Ferenc hegedűművész

Budapest, 1893. március 23 –­ Róma, 1935. április 5.

Vecsey Ferenc - Gombos László írása

Franz von Vecsey plays Debussy : En bateau

Vecsey Ferenc saját szerzeménye: Valse triste – Énekli: GYURKOVICS MÁRIA






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.