Bejelentkezés Regisztráció

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei


51 Ardelao 2017-07-17 15:58:50 [Válasz erre: 46 Ardelao 2017-07-14 15:51:33]
~ „A magyar zeneművészet nagyjai közül Mosonyi Mihály méltatlan bánásmódban részesült. Értékes operáját, az Álmost, csak a legújabb időkben adták elő. Oratóriumát néhány évvel ezelőtt hallottuk (1931. augusztus 23.) a Rádióban s Ünnepi zene című nyitányát 77 év után mutatta be a Rádió. A három zenemű a magyar művészet kiváló alkotásai közé tartoznak. ~ Mi lehet az oka, hogy ezek az értékek csaknem elkallódtak? Teljes bizonyossággal nem tudjuk, mert az ilyesmit igazolni nehezen lehet, de a jelekből levonható következtetéseket a szóbeszéddel megtámogatva, csaknem bizonyos, hogy a művészeti féltékenység nyomában támadt intrika, ami nem ismeretlen a magyar zenetörténet szereplői közt. Mosonyi nagy tudására és rendkívüli tehetségére az uralkodó Erkel-dinasztia nem egy tagja féltékenykedett. A békés és fölényes Mosonyi saját művei érvényesüléséért sohasem harcolt – így történt, hogy az Álmos operát 73 évig nem adták elő, az oratóriumot 71 évig s a nyitányt 77 év alatt csak kétszer. ~ Az Álmost 1934 decemberében mutatta be az Operaház, de – sajnos – alig néhányszor játszotta. Ennek oka az, hogy a szövegkönyv Szigligeti elhibázott munkája, mert Álmos és Árpád alakja nem úgy él a nemzeti köztudatban, mind Szigligeti soraiban. A művészi vezérkönyv megérdemelné, hogy új szövegkönyvvel életben maradjon. ~ Az opera zenéjét a bemutatókor megfelelően méltatták, de egyik részletét, a második-felvonásbeli, úgynevezett ,Áldozati indulót, külön ki kell emelnünk, mert nemcsak a magyar indulók egyik legszebbje, de az induló-irodalom egyik legértékesebb alkotása. Dallamainak kifejező, hősi, magyar ereje, hangszerelése, az egész mű felépítése: értékre az »Aida« bevonulási indulójának magaslatát közelíti. ~ Nagy értéke a magyar zeneirodalomnak Mosonyi: Ünnepi zene című alkotása, melyet 1861. január 6-án játszottak először a filharmonikusok s 1938.június 18-án a Rádióban a Filharmonikus Zenekar. ~ Műfaja szerint: nyitány, a »Szózat« zenéjének mesteri feldolgozása. Zongorára, négy kézre, megjelent a Rózsavölgyinél, a kotta címoldalán a szerző által írt következő ismertető sorokkal: »Ezen Ünnepi Zenét oly szándékkal írtam, hogy mint keret, az oly népszerűvé lett, Szózatot magába foglalja. E mellé még két jellemet vettem fel: a Bús magyart és a Víg magyart. Az elsőt úgy alkottam össze képzeletemben, hogy mint búsongó férfi erejének öntudatával bírjon, a másodikat pedig, hogy a jókedv határain túl ne lépjen. E két jellem fonódik össze a Szózattal. A Szózatot először gyöngéd színekkel jellemezem, de másodízben teljes erővel ismétlődik, mintha fenyegetve kiáltaná: ,Ne bántsd a magyart!,« ~ A Himnusz és Szózat dallamaiból felépített művészi alkotások, melyek élén Erkel Ferenc, valamint Dohnányi Ernő Ünnepi nyitánya áll, Mosonyi Mihály jogaiba visszahelyezett Ünnepi zenéjében magukhoz nem méltatlan társra találtak.” Papp Viktor Zenekönyv – Rádióhallgatók számára Zenekari esték II. 1940. [url] https://www.youtube.com/watch?v=5G-0U2TQVP4; Ünnepi Zene [/url] Festival Music for piano 4 hands by Mihaly Mosonyi Mosonyi Mihály felvételeivel ma sem vagyunk elkényeztetve! Sajnos!

50 Ardelao 2017-07-16 00:40:28
Goll Bea és Zsedényi Károly nagysikerű balett estje Régóta nem volt példa olyan kirobbanó sikerre, mint amilyennel a Goll Bea – Zsedényi Károly balett-estje zárult. A közönség, amely egyébként zsúfolásig megtöltötte az Arany Bika dísztermét, valósággal extázisba ünnepelte a két művészt, akik ezzel Debrecenben ritkán látott csemegével méltán bűvölték el a megjelenteket. A tánc a legősibb művészet, vele született az emberrel és kultusza volt már akkor, amikor a többi művészetek még csak szerény öntudatlan próbálkozások voltak. Emellett a tánc a legösztönösebb művészet, mindenkiben benne rejlik és magas fokon majdnem a legkifejezőbb. Rögtön érthetővé válik így, az a határtalan lelkesedés, mellyel a debreceni közönség a Zenekedvelők Körének ezt a legújabb bérleten kívüli estjét fogadta. A műsor a lehető legnagyobb gonddal volt összeválogatva. Goll Bea Schumann Karneval-jával nyitotta meg az estet, tánca csodálatos élmény volt. Legelragadóbb Liszt Szerelmi álmok című művében volt. Valóban álomszerűen szép és álomszerűen táncolt. Óriási sikere volt Manuel De Falla Tűztáncának, melyet forró, lüktető temperamentummal adott elő. Zsedényi Károly táncművészete teljében ragyogott Beethoven előadásában. A halottról való irtózás, a visszatérés és a lepel ráterítése hátborzongató élményt nyújtott. Mozart Les petits riens balett részletét táncolta ezután. A műsor fénypontja Saint Saëns Haláltánca volt, Liszt átiratában, melyet a két művész együttesen adott elő. Szűnni nem akaró tapsorkánnal hálálta meg a közönség a felejthetetlen élményt. Szünet után Goll Bea Sibelius Valse tristjét és Debussy La puerta del vino –ját adta elő óriási sikerrel, különösen az utóbbiban volt csodálatos. Zsedényi Manuel De Falla Spanyol táncát, Debussy Egy faun délutánját és Poldini Magyar táncát adta elő. A fátyollal szerelmeskedő Faunja volt felejthetetlen alkotás, míg Poldini Magyar táncát a közönség megismételtette. Zempléni Kornél (1922-2013, megj. A.) zongorajátéka minden tekintetben méltó volt a táncművészekhez. Kiforrott művészete, a darab átélés és tökéletes előadása méltán aratott nagy sikert. (-sym)(?) Az írás megjelent a Debreceni Újság – Hajdúföld című lapban. 1941. január 3.

49 Ardelao 2017-07-16 00:38:00
SÁROSI FERENC Sárosi Ferencet kevesen ismerhetik. Visszavonult, zárkózott ember volt akkor is, mikor két operája kiemelte őt kortársai közül. Korán elkedvetlenedett a művészeti cselszövények miatt. Harminckét éves korában letette a tollat s 1913-ban, 58 éves korában bekövetkezett haláláig alig írt valamit, s amit írt is, kézirat maradt meg a Nemzeti Színház könyvtárában. Kitűnő muzsikus volt, s jeles zeneszerző. Két operájának, az »Atalá«-nak és az »Abencerage«-nak ragyogó oldalai vannak, de egészében egyik sem üti meg a mai operákkal szemben felállított mértéket. Az Atalát tizenöt-szőr játszották, az Abencerage-t csak hatszor, de mind-kettőt komoly sikerrel. És mégis letűnt a műsorról a Keglevich gróf intendássága alatt lábra-kapott sztár rendszer miatt. Ez volt Sárosi elkedvetlenedésének fő oka. Az Atalát a Nemzeti Színházban mutatták be 1881-ben, átvitték aztán a közben megnyílt Operaházba; Az Abencerage-t már ott is mutatták be. Sárosi, családi nevén Schauer Ferenc, 1855-ben született Brünnben (ma Brno). Atyja katona-karmester volt, majd hosszú időn át a Nemzeti Színház zenekarának tagja. Sárosi Pesten a kegyesrendi gimnáziumot végezte, hol a mindennapi misén orgonázgatott. Kinél tanult zenét? Nem tudjuk, csak azt, hogy zongorán és orgonán kívül kitűnően játszott fuvolán, hegedűn, gordonkán, brácsán, vadászkürtön, hárfán és nagyszerűen kezelte az ütőhangszereket. Így került 17 éves korában a Nemzeti Színház operai zenekarába dobosnak. Közben megszerezte az érettségi bizonyítványt, majd elvégezte a teológiai fakultást. Nem maradt a papi pályán, visszament a zenekarba. Idővel a magánénekesek korrepetitora lett. Mikor az Operaház megnyílt, ő a Nemzeti Színháznál maradt karmesternek. Sárosi Atala című operáját 25 éves korában írta Budapesten, egy Hunyadi-utcai kertes ház lugasában, Váradi Antal szövegére. Chateaubriand nyugat-indiai elbeszélése nyomán. Érzékeny történet. Nemes, dallamos muzsika, melynek vezérkönyvében bizonyos wagneri hatásokat lehet felismerni. A nyitány (a szerző szerint); romantikus hangulatú, lassú, fájdalom sír benne. Nemes dallamai közt hasztalan keresnénk magyaros vonást. Az egész nem más, mint az opera elé szánt hangulatkép. Papp Viktor írása. Megjelent a „Zenekönyv” Rádióhallgatók számára. Zenekari esték II. Stádium Sajtóvállalat Rt. Kiadása 1940.

48 Ardelao 2017-07-14 18:03:38 [Válasz erre: 47 tiramisu 2017-07-14 17:55:06]
:-)

47 tiramisu 2017-07-14 17:55:06 [Válasz erre: 46 Ardelao 2017-07-14 15:51:33]
Köszönjük. :-)

46 Ardelao 2017-07-14 15:51:33
EGY ELFELEDETT MAGYAR ZENESZERZŐ — Akiről szó lesz és Mosonyi Mihály néven ismerünk, vagy csak hallottunk róla, valójában nem is volt magyar. 1815-ben született Michael G. Brand néven a Moson megyei Boldogasszony községben, iparos családban. Apja és nagyapja szegény szűcsként élt a mai Frauenkirchenben (most Ausztria területére eső község neve). A nyolc született gyermekből Mihály a harmadik volt. A németajkú és kultúrájú határ menti községben az ifjú Brand nem tanult meg magyarul, csak sokkal később a hatvanas években, idősebb korában sajátította el nyelvünket annyira-amennyire, tökéletesen sohasem. — Bónis Ferenc írja remek kis életrajzi könyvében, hogy a kor. melyben Mosonyi született, a magyar romantikus zenéjének aranykorát idézi elénk, melyben az önálló magyar zeneművészet létrejötte társadalmi igénnyé vált, — a kort, melyben ez a társadalmi igény kísérletek egész sorában, olykor remekművekben öltött testet. — A XIX. század magyar zeneszerzője sokkalta nehezebb helyzetben küzd művész elveinek győzelméért, mint a szerencsésebb nyugat-európai kortársa. A magyar muzsikusnak, hogy művészi gondolatait kifejezhesse, először zenei nyelvet kell teremtenie, melyen megszólalhat, zenei intézményeket, melyek lehetővé teszik műve megszólaltatását és végül — de nem utolsósorban — közönséget — mely mindezt igényli, a magáévá teszi és fenntartja. És mivel ezt többoldalú támadás pergőtüzében teszi: az építés munkájára csak a fél karja jut. A korábbi évek kísérletei felett még ott lebeg Mosonyi kimondatlan-kínzó kérdése: vajon sikerül-e végül önálló magyar műzenei stílust teremtenie? De a beköszöntő hatvanas évtizeddel – úgy tűnik – a zeneszerző aggályai végképp eloszlottak. Immár nemcsak a célt látja, hanem a hozzá vezető utat is. 1860-ban Mosonyi már „magyar zenészeti tekintély!” Személyével, munkásságával mind többet foglalkoznak az újságok – ő maga pedig egyre nagyobb feladatokkal küzd meg. Alkotókészségét új meg új műfajokban próbálja ki, s önmaga meg új magyar muzsika számára friss csapásokat tör. Hamarosan egyforma jártassággal komponál magyar kantátát és szimfonikus fantáziát, koncert-etűdöt és zongorára szánt zenekölteményt, műdalt és népdal átiratot. Esztétikus-kritikusi pályája is akkortájt kezdődik. Az év meghozza magyar műveinek az első nagy közönségsikert, az első nagy kritikát. De ekkor kezdődik csalódásainak, kudarcainak sorozata is. — Hősi kor ez mindenképpen, úttörői közül — Liszt és Erkel mellett — méltán magaslik ki Mosonyi művészi és emberi alakja. Küzdött és vívódott — küzdött és meglátta az igaz utat —küzdött és elfeledték. Tragikus életművében kudarc és fél siker igazi sikerrel, való vívmánnyal váltakozott. (Bonis Ferenc: Mosonyi Mihály című könyvéből válogattam) (Bp.1960)

45 Ardelao 2017-07-13 23:22:35
MIHALOVICH ÖDÖN (1842-1929) A nyugati zenekultúra és főleg Wagner művészetének legkimagaslóbb magyarországi hirdetője, terjesztője és fejlesztője Mihalovich Ödön volt. „Idegen – különösen wagneri – művészetből fakadó és táplálkozó zeneszerzői munkássága egy lépéssel sem vitte volna előbbre a magyar zenekultúra fejlődésének ügyét, ha mint ember, művész és nagyműveltségű szabadelvű harcos, oly fáradhatatlan és céltudatos tevékenységgel azt nem szolgálja. A Zeneművészeti Főiskola világhírét neki köszönhetjük. Mihalovich 1842. szeptember 13-án Feričance (Szlavónia) községben született. Zenei tanulmányait Mosonyinál, Hauptmannál és Corneliusnál végzi. Művészetére döntő hatást gyakorol Wagnerrel és Liszttel kötött barátsága. Wagner költészete teljesen rabul ejti, és azon túl hű kísérője, propagálója és magyarországi zászlóvivője lesz a német mesternek. Fiatalkori műveit a nyugati zenekultúra nyelvezetén írja, amit a pesti kritika erősen kifogásol. Mihalovich jó magyar, tisztán látja a magyar zene hiányosságait és a jövőben elérendő célokig vezető rögös utat, de Wagner iránti rajongásától szabadulni képtelen. Így kulturális téren kívánja a haza ügyét szolgálni és mind többet foglalkozik a magyar zene jövőjével. A müncheni „Mesterdalnokok” előadása után önmaga veti fel a kérdést: miképp lehetne nálunk is a német zenekultúrával egyenértékű magyar szimfonikus, opera- és zenekari stílust teremteni? Ennek legeredményesebb módját a wagneri eszmék és művészet itthoni terjesztésében és az ennek nyomán sarjadó önálló magyar stílusban látja. Külföldi tanulmányútjairól gazdag szellemi értékekkel tér haza, és előbb a „Wagner Egylet” elnökévé, majd a „Színi-tanoda” igazgatójává választják meg. Műveinek kisebb-nagyobb sikere növeli hírnevét, de a magyar közönség – bármennyire is elismerte Mihalovich tehetségét, törekvéseit és a magyar kultúra ügyében tett szolgálatait, mégis – magyar stílusú művet várt hazája fiától. Mihalovich belső küzdelmeit csak közvetlen barátai ismerték. A magyar zenekultúráért harcolni kész zeneköltő minden erőfeszítése hiábavaló volt: a német zeneóriás végkép hatalmába kerítette, és a varázstól szabadulni nem tudván, messze elkerülte a magyar-zene fejlődő világát. De amikor 1887-ben elfoglalja a magyar Zeneakadémia igazgatói székét, rövid időn belül százszorosan bepótolja mulasztásait. A művelt Nyugaton szerzett tapasztalatai alapján egy világhírű intézménynek veti meg erős alapját. Minden tiszta művészetet elfogulatlanul pártolt. Akiben értéket, nevelőerőt, tehetséget vagy hitelt érdemlő zsenialitást fedezett fel, azt a főiskola tanárának megnyerni igyekezett. Minden „izmustól,” előítélettől és maradiságtól mentes ítélőképességgel válogatta ki a különböző irányt, műveltséget, és stílust képviselő művésztanárokat (Dohnányi, Bartók, Kodály, Siklós, Weiner, Molnár Géza, Bloch, Herzfeld, stb.). Kiszélesítette a főiskola tantervét, valamennyi vonós, fúvós hangszer, zongora, orgona, zeneszerzés és elméleti tanszak tanulási útját szigorúan megjelölte. A művészképző osztály felállításával a művészi képesség korhoz és előiskolázottsághoz nem kötött, szabad érvényesülését biztosította. Ösztöndíjakat, állami-támogatásokat eszközölt ki, és a növendékek megértő vezetője volt. A magyar muzsika ügyét lelkesen szolgálta. Bevezette a magyar zenetörténet, cimbalom és tárogató tanulását. A főiskola tanárainak és végző növendékeinek művészi útját messze-menőleg támogatta, műveiket előadásra ajánlotta, az Operaház és a Filharmóniai Társulat vezetőségét magyar művek előadására ösztönözte. Tehát, jó magyarsággal és elfogulatlan önzetlenséggel szolgálta a magyar muzsika jelenét és jövőjét. Jól megalapozott igazgatói helyét 1919-ben előbb – rövid időre – Dohnányinak, aztán Hubaynak adta át. Művei közül, a „Toldi szerelmé”-vel remélte magyarságát a leghívebben kifejezni. Wagner Tristanja és Siegfriedje lebegett előtte, és így a magyar Toldi legendás cselekedeteit, szerelmét, idegen példa után mintázta meg zeneileg. Wagneri muzsika került Arany János versei alá (főképp a Tristan és a Walkürök jellegzetes késleltetései, modulációi és tematikus képei). Az Operaház vezetősége évekig gondolkodott az önállótlan, minden magyarságtól mentes opera előadásán. Az 1893-ban bemutatott mű gyenge sikert arat. Mihalovich kétszer is átdolgozza operáját, újra átéli a magyar verssorok szépségét, zengését, de minden belső küzdelem hiábavaló. Nem érzi át a magyar nyelv és muzsika korszerű elhivatottságát. Zeneszerzői küzdelmei dacára töretlen erővel harcol a főiskola fejlődéséért és világhírnevéért. A háborús esztendők viszontagságai között is kemény kitartással állja a vezetés harcait, és csak a vérontás befejezése utáni – remélt – jobb viszonyok beálltakor vonul vissza a főiskola igazgatói állásából. Még megzenésíti a „Hiszekegyet”, az újjászületni akaró Magyarország új imáját, és aztán végkép leteszi a tollat. Lassú, alattomos betegség gyötri, amely 1929. április 22-én végez fáradt szívével. A 87 éves Mester csendes halálát csak a főiskola és egynéhány – még élő – barátja gyászolta. Hiszen legtöbb barátját rég eltemette. Mihalovich nyugati műveltsége és művészete tárgyilagossággal párosult. Jól tudta, hogy a wagneri művészettől elszakadni nem tudó stílusával csak közvetve szolgálhatja a magyar zenekultúrát. Mivel felemás műveket írni nem akart, hát műveltségével, széles látókörű tudásával, higgadt bölcsességével és gondolkodásával, nevelő és szervező erejével, valamint mély hazaszeretetéből fakadó, fáradhatatlan munkaképességével áldozott a Művészet oltárán. Egynéhány magyaros zenéjű műve pedig azt igazolja, hogy a lélekben és gondolkodásban oly erős magyarságú Mihalovich súlyos és emésztő belső harcot vívott zenéjének magyarabbá tétele érdekében. A szándék tiszteletet érdemel, mert oly ember lelkéből fakadt, aki egész életét a magyar zenekultúra ügyének szentelte. Emlékét hirdető márványszobrát már régen a főiskola díszes előcsarnokában kellett volna felállítani.” Idézet Falk Géza: „A Magyar Muzsika Mesterei” című könyvéből. Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937. (Vajon, azóta felállították Mihalovich márványszobrát a főiskola díszes előcsarnokában?) Áthoztam a Zenetörténet című topicból, mert személye szintén ide kívánkozik!

44 Ardelao 2017-07-13 00:00:33
Goldmark Károly 1830.május 18-án született Keszthelyen és 1915.január 2-án hunyt el Bécsben. Várnai Péter: »Goldmark Károly élete képekben« című kis-könyvében írja, hogy „Goldmark életét szinte dátumszerűen lehet két részre osztani. Küzdelmekkel, nélkülözéssel, nyomorral, de szívós és kitartó tanulással, önképzéssel telt el a zeneköltő életének első negyvenöt éve. 1875. március 10-én zajlott le a „Sába királynője” bécsi bemutatója, - ettől kezdve megszűnt úgyszólván minden gond, minden nélkülözés és akadály Goldmark pályáján: az öregedő mester a dicsőség egyre magasabb fokára hágva él tisztelői, ünneplő közönsége körében, a hátralévő negyven év elismerést elismerésre halmoz. Amíg a keszthelyi kántor fia a bécsi Operaház tapsviharáig eljut: életútja a regényíró tollára kívánkozik. A továbbiakban nincs már semmi regényesség, annál több azonban a zenetörténet, a kor zenéjének vizsgálata szempontjából érdekes mű.”. . . . . . . . . . . Innen már Falk Géza: „A Magyar Muzsika Mesterei” című könyvéből folytatom Goldmark Károly történetét. „Goldmark művészete nem vállalt részt a magyar zene fejlődésében. Közel évszázados életében és félévszázados zeneszerzői tevékenységében a Nyugat értékeit ápolta és fejlesztette tovább. Goldmark azért kerül a magyar zeneszerzők fényes márványlapjára, mert érzésben, gondolkodásban és hazaszeretetben hű magyar volt. . . . . . . . Goldmark emberi értékei: józanság, türelem, békeszeretet, engedelmesség, szívós kitartás a sorssal szemben, hiányainak tárgyilagos pótlása, sokoldalú önnevelése és hálás emberszeretete. Művészetének alappillérei: Wagner, Verdi és részben Mendelssohn, Meyerbeer. Az általános nyugati zenestílus és a »nagyopera« már-már egyénietlen hangját a keleti melódiakinccsel, az érzéki és erősen színes héber zenével és kialakult önálló stílusának érzékeny, lágy, néha meg vastagon dekoráló hangszín-értékeivel bővítette ki. Főműveiben ezek a zenei elemek uralkodnak, ezekből formálja ívelő melódiáit, színes és hangzatos harmóniáit, egyéni jellegű zenekari hatásait. Művészetének magyar, vagy magyaros elemei, teljes gondolatvilágának oly kis töredékét teszik, hogy azokat külön kimutatni alig lehet. Annál gyökeresebb és öregkorában állandóan erősödő a magyarság iránt érzett szeretete és ragaszkodása. Ezt nemcsak levelei, látogatásai, kijelentései, hűségnyilatkozatai és muzsikájának itt-ott megcsillanó magyaros színezete igazolják, hanem a magyar irodalom iránt való érdeklődése, magyar opera-librettó utáni vágyakozása és ez irányú erőfeszítései is. Százszorosan igazolt magyar-érzése, szülőföldje és általában a magyarság iránti őszinte és beigazolt vágyakozása arra jogosít fel bennünket, hogy Goldmark művészetére büszkék legyünk. Goldmarkot hittel és meggyőződéssel a magunkénak valljuk.” Források: Várnai Péter: „Goldmark Károly élete képekben” Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1957. Falk Géza: „A magyar muzsika mesterei” Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937. (Áthoztam a Zenetörténet című topikból! Bár Goldmark Károly személye nem ismeretlen, önálló fóruma nem lévén, úgy gondoltam, hogy a róla szóló írásokat alkalom adtán ide betehetjük.)

43 Ardelao 2017-07-12 10:27:13 [Válasz erre: 42 Ardelao 2017-07-12 10:26:53]
"hangversenyén"

42 Ardelao 2017-07-12 10:26:53 [Válasz erre: 41 Ardelao 2017-07-12 00:26:47]
Ember Nándor és Goll Bea előadóestje: Az alább idézett cikk 3. mondata helyesen: „Ezek az erények ragyogtak pénteki hangverversenyén is, amelynek külön érdekessége volt, hogy egyes számokat azoknak előadásával egyidejűleg Goll Bea fiatal táncművésznő is megtáncolt a zongora mellett.“

41 Ardelao 2017-07-12 00:26:47
Magyar kislányból lesz az új Greta Garbo – mondják Rómában! A neve Goll Beatrix Érthető, hogy a sztárok boltjában – a „SZTÁR” boltjában – sztárok és rajongók mellett, sok érdekes látogató fordul meg. Bejár ide többek között egy nádszál-karcsú, fehérbőrű, hamvasszőke kislány, a sztárképek között válogatni. Ezt a leányt nehéz leírni. Az arca, mint egy márványmadonnáé, a haja olyan szőke, amilyet csak az élet tud festeni, az egész megjelenése olyan, mint egy kis tündérkéé vagy vízi-sellőé. Természetesen rögtön megjósoltuk, hogy filmsztár lesz belőle. A jóslatunk máris teljesedik. * Megírták a lapok, hogy Rómában új magyar sztárt fedeztek fel: Goll Beatrix-t. Goll Beatrix a mi kis sellő vendégünk. Rakétaszerűen induló karrierjének egyszerű története van. Ember Nándor dr. a világhírű zongoraművész, próbafelvételt készített róla a Margitszigeten. „Erre az alkalomra” – meséli most nekünk a felfedezője – „Közmunkatanács külön megengedte, hogy a kutakat és forrásokat megindítsuk, mert Beatrix a tónál, a vízesésnél táncolta Debussy »Egy faun délutánja« című művét, Gounod tavaszi dalát és Liszt 12-ik rapszódiáját. A próbafelvétel nagyszerűen sikerült. Levitték Rómába, Madridba és elküldték Amerikába.” Most mindhárom helyről egyszerre jött meg az elragadtatott válasz: Goll Beatrixet az egész világ szerződtetni akarja. „Először Rómába megy le egy filmre, azután vagy Madridban, vagy Párizsban fog forgatni, majd kimegy Amerikába.” Az olaszok egyszerűen rajongó leveleket írnak róla. Az egyikben az áll, hogy „Goll Beatrix lesz az új Greta Garbo, csak szebb nála. . .” Nemsokára az ő képei között fognak válogatni a rajongók a SZTÁR boltjában. . . . Megjelent: „SZTÁR” – Film, színház és divatmagazin – Képes havilap 1940. 7. számában * Ember Nándor és Goll Bea előadóestje Ember Nándor a Zeneművészeti Főiskola professzora, a legkiválóbb hazai ismerője a romantikus és az újabb spanyol muzsikának. Elsőrendű ritmusfantázia, sok meleg szín, ragyogás, pompázó fény jellemzi játékát. Ezek az erényei ragyogtak pénteki hangversenyén is, amelynek külön érdekessége volt, hogy egyes azoknak előadásával egyidejűleg Goll Bea fiatal táncművésznő is megtáncolt a zongora mellett. Elvileg az ilyen együttest nem helyeseljük, mert egy művészi élménynek fizikailag csak egy központja lehet, tehát vagy a zongora, vagy a tánc, azonban ettől az esztétikai kifogásunktól eltekintve, meg kell állapítanunk, hogy Goll Bea, ez az alig tizennégy esztendős fiatal leány határozott és kiemelkedő tehetség. Elbájoló és varázsos jelenség, akiben már most van egyéniség, és akire feltétlenül hivatás vár, vagy a táncszínpadon, vagy a filmen. Tánctudása még nem teljes, de olyan színpadi jelenség, akire már most fel kell figyelni, mert tehetség árad minden mozdulatából. (t.d.) Megjelent: Esti Újság 1940. november 30. Megjegyzés: Ember Nándor (1897-1948), zongoraművész, Zeneművészeti Főiskola tanára Goll Bea (1927-2014), színésznő. Gyermekkorában már színpadra került, külföldön is szerepelt. Rendkívül tehetséges táncosnő volt. 1948-ban elhagyta az országot. Svájcban élt. Minden külső és belső adottsága megvolt, kiforrni azonban nem tudta magát.

40 Ardelao 2017-07-10 17:58:35
Az alábbi érdekes cikket találtam még Virovay Róbertről. Virovay koncert a vonaton Vári Pál írása „Furcsa és nem mindennapi jelenet tanúi voltak az elmúlt héten a bécsi gyors utasai. Útközben egy lobogó hajú, sápadt fiú lépett be a harmadik osztályközös szakaszába. Szokatlan alakú poggyászt szorongatott a karja alatt: egy hegedűtokot. A fiatalember felkattantotta a tokot és egy finomművű mester-hegedűt emelt ki a bársonytakaró alól. Szerényen a szakasz közepére indult, leeresztette hegedűjét és megszólalt: Engedelmet kérek a háborgatásért, nevem Virovay Róbert és tegnapelőtt a bécsi zenefőiskolán megnyertem a nemzetközi hegedűs Grand Prix-t. A harmadosztály utasai csodálkozva meredtek a fiatalemberre. Egy idősebb úr lapozgatni kezdett az újságban és helyesléssel bólintott. Úgy látszik rendben találta a fiatal művész nacionáléját. A kis Virovay Robi, megboldogult Hubay Jenő kedvenc tanítványa, szépen az álla alá helyezte a hegedűt és a robogó gyorsvonaton belekezdett mestere világhírű kompozíciójába, a Csárdajelenetbe. A mozgó koncert publikuma ájtatosan fülelt. Egy fejkendős molett nénike félbeszakította a falatozást, a bicska és a szalonna mozdulatlanul állt meg a levegőbe emelt kezében. Az előbbi bizalmatlan úr mereven leszorította az újságot, hogy a papír ne zizzenjen. Virovay menetrenden kívüli attrakcióját hálásan megtapsolta a hallgatóság. Egy piros-képű, csizmás bácsi jókedvűen nótát rendelt. Játssza el most a fiatalúr a Csak egy kislányt, . . Erre már a többiek is felbátorodtak. Egyre-másra rendelték a kedvenc nótájukat. Egy kis szőke lány fáradhatatlanul hajtogatta: A szomorú vasárnapot, . . . A szomorú vasárnapot, . . . Virovay azonban sajnálkozva kijelentette, hogy a népszerű dal egyelőre nem szerepel a repertoárján s így helyette legfeljebb Brahmsot vagy Paganinit játszhat. A joviális csizmás úr megbékélten tudomásul vette. Nem baj az, csak mulatós nóta legyen! Kelenföldig tartott a koncert. Akkor aztán Virovay kézen fogott egy kis kartonruhás, copfbafont hajú csöppséget, kezébe adta a kalapját és sorra odajárult a publikum minden egyes tagja elé a belépődíj utólagos inkasszójára. Hullott a tíz és húszfilléres a kislány kalapjába, sőt a csizmás úr egy fényes pengőt kotort ki az erszényéből. Virovay megköszönte a nagyérdemű közönség szíves támogatását és kilépett a szakasz ajtaján. Kopottruhás sovány fiatalember állt a folyósón. Ócska hegedűt szorongatott a kezében és riadtan tekingetett a mellette álló kalauzra. Amikor meglátta a harmadosztályú fülkéből kilépő Virovayt, felcsillant a szeme. Virovay Robi odalépett a kopottruhás fiatalemberhez és a kalapból a tenyerébe szórta a honoráriumát. Tizenkilenc pengő hatvan fillér. Tessék kolléga úr! A kopottruhás hálásan szorongatta Virovay kezét. Köszönöm . . . kolléga úr . . . Virovay Robi még megígérte a »kollégájának,« hogy Pesten a váróterem közönsége előtt megismétli a műsort. Az is jövedelmez majd néhány pengőt. Meg akartuk tudni a szokatlan vasúti koncert előzményét, de Virovay Robiból egy szót sem lehet kihúzni s még a sovány fiatalembernek is megtiltotta, hogy nyilatkozzék. Így a kalauztól tudtuk meg a rendkívüli hangverseny okát. A kopottruhás fiatalember valamikor komoly muzsikusnak készült és most évek óta abból tartja el magát, hogy fellopódzik a vonatokra és összehegedül magának néhány fillért. Szegény, állandó összetűzésbe kerül a kalauzokkal, nincs jegye, s a szabályzat szerint le kell szállítani a vonatról. A bécsi diadalmas versenyről hazautazó Virovay Robi jelen volt a szegény vasúti trubadúr lefülelésénél. Megsajnálta szerencsétlen »kollégáját« és kárpótolni akarta, azért rendezte a szokatlan koncertet." Megjelent: A Színházi Élet (Színház, film, irodalom és művészeti szaklap) XXVII. évfolyam, 28. számában, Budapest, 1937. július 4-10-ig.

39 Ardelao 2017-07-10 04:11:32 [Válasz erre: 38 Ardelao 2017-07-10 00:37:11]
A Chicago Sunday Tribune-ben megjelent két, korabeli tudósítás: [url] http://archives.chicagotribune.com/1938/12/30/page/12/article/young-virovai-takes-a-turn-as-grand-violinist/; ROBERT VIROVAI TAKES A TURN AS GRAND VIOLINIST – Chicago Sunday Tribune, 1938. 12. 30. [/url] [url] http://archives.chicagotribune.com/1940/02/11/page/76/article/robert-virovai-to-be-soloist-with-symphony; ROBERT VIROVAI TO BE SOLOIST WITH SYMPHONY – Chicago Sunday Tribune, 1940. 02. 11. [/url] Az alábbi, netes oldal Virovai Róbertről szól, és a hegedűművészről fotót is tartalmaz: [url] http://pronetoviolins.blogspot.hu/2011/09/robert-virovai.html; Prone to Violins – Robert Virovai [/url] Az e lapon szereplő hozzászólásokból idézek: „ violinhunter, 2011. szeptember 25. Virovai …. azt hittem, halott. Manrico Padovani … hegedűművésznek hála, Virovait megtalták Svájcban, élve és jó állapotban. Virovai már nem játszik többé, és nem akarja, hogy zavarják.” „ Danielle Traber Steinauer, 2014. január 3. 14 éves koromtól 30 éves koromog vettem leckéket Virovai Róberttől Svájcban, a Schaffhauseni Konzervatóriumban. Kiváló tanár. Még él? Utoljára akkor hallottam róla, amikor 75 éves volt. …… Most Ausztráliában élek, miután 13 évet éltem Dél-Afrikában, és egy kis szimfonikus zenekart vezetek Perthben. …” „ 2016. január 17. .….Robert Virovai az édesapám volt, és 2015. december 3-án halt meg, 94 éves korában, Schaffhausen közelében. Zoltan Virovai”

38 Ardelao 2017-07-10 00:37:11
HUBAY JENŐ LEGFIATALABB TANÍTVÁNYA: VIROVAY RÓBERT 1937.III.12-én meghalt Hubay Jenő, a világhírű hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus és karmester. Hegedű-tanszéket vezetett a Zeneakadémián, és olyan világhírű hegedűművészek kerültek ki a keze alól, mint Gertler Endre, Geyer Stefi, Szigeti József, Vecsey Ferenc, Zathureczky Ede és még sokan mások. De nem ezekről akarok írni. Volt a tanítványai között egy "csodagyerek," az ekkor 16-éves Virovay Róbert. Ő az, aki hosszú évtizedek óta kíváncsiságom tárgya. Mi lett vele, él-e még (1921-ben született), hová tűnhetett, miért nincs róla dokumentum? És így tovább... Mindig érdeklődtem felőle, de azok, akiket megkérdeztem, sohasem hallották a nevét. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ilyen nevű magyar hegedűművész nem létezett. Volt olyan, aki egyszerűen ugratásnak vette érdeklődésemet. Pedig létezett, több bizonyítékom is van róla. A Színházi Élet 1937.17. számának 40.-41. oldalán, egy bizonyos képes interjú olvasható, amely Virovay Róberttel készült, annak otthonában. A kétoldalas cikkben szereplő egyik képen Virovay Róbert hegedül, a másik fotón az ifjú hegedűművész a mamájával és a család cicájával látható. Van még egy dedikált fényképmásolat Hubay Jenőtől: "Kedves Robinak emlékül, 1936.V.29. Hubay Jenő". Ez a kép a zeneakadémiai Beethoven hegedűverseny koncertjén készült. Hubay Jenő vezényelt, Virovay Róbert játszott (ekkor 15-éves volt). A riport: "Budán, kis eldugott utcában, a törvényház háta mögött, lakik a csodagyerek, aki ma már inkább csoda, mint gyerek. Még rövidnadrágban jár ugyan, de a III. emeleti lakás ajtaján az ő neve és az ő foglalkozása büszkélkedik: Virovay Róbert, hegedűművész. A 16 éves lakásfenntartó és családfő nyit ajtót, barátságos, - felnőtt - mosollyal üdvözöl és bevezet a szobába, ahol az édesanyja nagybuzgón rendezgeti a brüsszeli kritikákat és meghívókat. Körülnézek: a tükör mellett, az ágy fölött, az asztalon, a szekrényen, mindenhonnan Hubay Jenő dedikált fényképe mosolyog derűsen, mintha kinevetne, amiért elhisszük, hogy meghalt. Pedig a komódon a hatalmas és mozdulatlan sírkőről készült fénykép is erről beszél. És erről beszél ma az egész zenei világ, miközben aggódó szeretettel gondol a Mester kedvenc növendékére, Virovayra: mi lesz ezután vele, ki tanítja majd, ki gondoskodik róla? Virovay őszintén, szomorúan mondja: — Eddig felelőtlenül, gond nélkül éltem. Gyakoroltam és tanultam, más problémám nem volt. Egész életemet, minden tennivalómat és gondolatomat Hubay kegyelmes úr irányította. Anyagi gondjaink nem voltak, bőkezűen ellátott mindennel bennünket. Jó barátai is segítettek. Mikor beszélt vele utoljára? — Két nappal a halála előtt, március 10-én (1937), a születésnapomon. Boldogan közölte velem: 'Robi, elrendeztem, hogy elmehess a brüsszeli versenyre'. Ennél szebb születésnapi ajándékot még sohasem kaptam. Örömöm hamar véget ért. Mesterem két nap múlva meghalt és én nyolc napig nem nyúltam a hegedűmhöz. Hogyan utazott el aztán mégis Brüsszelbe? — Zathureczky tanár úr nagyon rábeszélt és így elutaztam édesanyámmal együtt. Szomorú út volt, folyton sírtunk. Maga volt a legfiatalabb a versenyzők között? — Goldstein (Boris) nevű orosz hegedűs, aki a negyedik díjat nyerte, velem egykorú. A többiek mind idősebbek. Az első díjat Oistrakh (David), a moszkvai akadémia tanára kapta, ő ''már'' 29 éves és hatéves kisfia van, aki szintén hegedül már. Kipirult arccal mesél. — A verseny után a magyar követ, gróf Worasitzky Olivér estélyt rendezett és itt ismerkedtem meg személyesen a zsűritagokkal, akikkel a verseny alatt egy szót sem válthattam. Gertler Endrét sem ismertem azelőtt, ő volt a legfiatalabb zsűritag. Nagyon-nagyon kedves volt hozzám. Szigeti József Angliát képviselte a zsűriben. Tőlem tudta meg Hubay halálát. — Erzsébet anyakirálynő is jelen volt a versenyeken. Isaye halála óta Gertler tanítja hegedülni a felséges asszonyt. Egy függöny mögül, elbújva hallgatta végig a versenyt. Elutazásunk előtt fogadott bennünket, nagyon megdicsért és megkérdezte tőlem, hogy mit játszottam a Brahms előtt. "Liszt-Hubay Magyar Rapszódiáját" - feleltem. "Ez tetszett nekem minden közül a legjobban" - mondta erre a királynő. A mama itt közbeszól: — Énhozzám is szólt, azt kérdezte tőlem, hogy úgy-e én nagyon boldog vagyok most? Nem mondhattam meg, hogy bizony nagyon bánt, hogy a fiam csak a kilencedik díjat nyerte. Virovay közben az ágy alá bújt és kismacskájával játszik, onnét kiáltja: — Ugyan mama, leszek én még első is, addig úgy sem nyugszom. Júniusban (1937) Bécsben versenyzem és 1940-ben Rómában, a Paganini-versenyen veszek részt. Újra illedelmesen a mama mellé ül és folytatja a mesélést: — Brüsszelből egyenesen Pécsre utaztunk, ahol koncerten játszottam. Egész úton gyakoroltam a vonaton és nagy sikerem is volt. Kitűnő zenekar kísért és Várhalmi Oszkár dirigált, igazán nagyszerűen! De hogy most ezután mi lesz, azt még nem tudom. A zsűritagok közül Brüsszelben, sokan meghívtak magukhoz, szívesen tanítanának, de nekem egyetlen vágyam, hogy itt maradhassak, és Hubay szellemében tanulhassak tovább Zathureczky tanár úrtól. Talán akadnak jóemberek, akik továbbra is törődnek velem. De lehet Hubayt számomra pótolni?" Eddig a riport. A többit, már magam nyomoztam ki: Mára már szinte teljes feledésbe merült Virovay ragyogó hegedűművészi karrierje. Örök rejtély, hogy miért? Pedig mestere, Hubay Jenő, így nyilatkozott róla: "Olyan szépen játszik, hogy még engem is ámulatba ejt". Azt is kijelentette, hogy Virovay a legjobb tanítványa. Virovay 1921.március 10-én született (Duravár, Jugoszlávia), Hegedűtanulmányait 6 éves korában kezdte, első tanára az édesanyja volt. Majd a kisfiú 8 éves korától a belgrádi Zeneakadémián Stojanovich Péternél (szerb hegedűművész, tanár és zeneszerző) négy esztendőn át tanult. Ezután került Budapestre, a Zeneakadémiára, Hubay Jenő tanítványai közé. Virovay ekkor, 1934-ben, 13 éves volt. Mint már tudjuk, mestere 1937-ben meghalt, és ez bizonyára nagy törést okozott életének további alakulására nézve. Virovay 1938-ban Amerikába távozott, és New Yorkban élt egy darabig. A New Yorki Filharmonikusokkal debütált egy általa bérelt Stradivari-hegedűvel. 1938. november 3-án a Carnegie Hallban Vieutemps IV.(d-moll) hegedűversenyét játszotta, és az összes kritikus egyetértett abban, hogy játéka szenzációs volt. Előadása a "gyorsaság, a pontosság és a széphangzás" - írták. Később, 1938.december 17-én szólóestet adott, ismét a Carnegie Hallban. A Magyar Távirati Iroda jelenti: -o- Té/Mo/lo New-York, június 27. /Magyar Távirati Iroda./ Virovay Róbert, a fiatal magyar hegedűművész a New Yorki Stádiumban kilencezer ember előtt óriási sikert aratott. Programján Brahms és Goldmark művei szerepeltek. 1939. Virovay Róbert elfoglalta helyét a "Nagyok között". - hirdette egész oldalon a New Yorki Hangversenyiroda. "Új csillag a hegedű egén" - írta 1940-ben a Boston Globe. Az újonnan feltűnt hegedűst így reklámozták Amerikában. Yehudi Menuhinnal egyenlőnek tartották. Még 2-3 évig az Egyesült Államokban turnézott, azután eltűnt a szem elől. Állítólag Európában töltötte idejének nagy részét. Érdekesség, hogy 1945-ben megjelent Budapesten. (Ezt is sikerült kinyomoznom). 1945-ben megjelent egy "Fényszóró" című folyóirat (Színház, film, zene stb. tartalommal). E kiadvány I. évfolyamának 17. számában Reményi Gyenes István (író, költő és műfordító) a "Zenei hét" című rovatban arról ír, hogy a fiatal művész, Virovay - Hubay utolsó kedvenc tanítványa -, évek óta itthon tartózkodik (?), s most, elsőnek Paganini hegedűversenyének (vajon melyik?) I. tételével állt ki a magyar közönség elé. „Ez a műsorválasztás már bizonyos fokig jellemzi művészetének irányát is, amelynek tengelyében a virtuozitás áll, a technikai tudás magasiskolájának csillogtatása. Megengedhette magának azt a "fényűzést", hogy a szokottnál lassúbb tempót vegyen, s így kihozhatta a mű rejtett technikai nehézségeit is. Nyugodt fölénnyel, valamint dallammintázásának behízelgő hangjaival azonban csak elkápráztatta a közönséget, szívünkhöz nem került közel. Csodálat tárgya volt, akárcsak a "Montblanc csúcsán a jég." Kíváncsian várjuk következő jelentkezését. Addig is azonban örömmel állapítjuk meg: új hang jelent meg a hangversenydobogón, mely feltétlenül nyeresége lesz zeneéletünknek. (1945.XI.14.)” /Eddig a cikk, s mint tudjuk, az utolsó sorok nem valósultak meg sohasem. Hogy miért nem, örök rejtély marad!/ Virovay Róbert ezt követően végleg eltűnt a hangversenytermekből. Akik látták, és emlékeztek még rá, azt hitték, már régen meghalt. Néhány évvel ezelőtt egy Manrico Padovani nevű olasz származású svájci hegedűművész (1973-ban született Zürichben) kiderítette, hogy Virovay Svájcban telepedett le, ott játszott, és tanított egykor, és „a mai napig ott él”. „Már 91-éves, régen nem játszik, és nem akarja, hogy zavarják a nyugalmát.” Úgy tudom, hogy Virovayval sohasem készült lemezfelvétel (nagy kár), valójában néhány rádiófelvétel maradt csak utána, még 1953-ból. Virovay négy nyelven beszél(t?): németül, magyarul, horvátul és szlovénul. A fenti adatok még 2012-ből származnak. Azóta nem tudok felőle semmit. Virovay Róbert karrierje tehát így alakult. Kár, hogy a magyar művészvilág sohasem érdeklődött iránta, így szép lassan elfelejtették a létezését. Áthoztam a Zenetörténet című topicból! Tervem, hogy tovább „nyomozok” utána, hátha újabb adatokat találok vele kapcsolatban.

37 Ardelao 2017-07-09 12:51:01
Zichy Géza gróf halálának 10. évfordulóján, 1934. január 14-én, a Rádióban Papp Viktor a következőképpen emlékezett meg a félkarú művészről (Papp Viktor: „Muzsika” c. könyve, 1935. évi kiadás, a szöveget eredeti helyesírással idézem): ZICHY GÉZA GRÓF „Délidőben, a zemplénvármegyei Sztára községben történt 1949-ben. A magyar szabadságharc szomorú végéhez közeledett. A Sztáray grófok kastélyában várták az orosz csapatok előörseit. Gróf Zichy Lipót, honvédalezredes, dicsőséges és véres csaták hőse, a harctéren, a felesége, gróf Sztáray Mária, gyermekágyban, kiszolgáltatva a nagy idők borzalmainak. Egy nyolc napos csecsemő pólyában mellette. Az oroszok közeledésének félelmetes hírére a grófné sietve ágyához hozatta értéktárgyait és takarója alá rejtette. A sok drága holmi közt volt vagy húsz darab óra is mindenféle ütőszerkezettel. A nagyasszony szeretettel gyüjtötte a művészies órákat. Remegve várta a fiatal anya az elkövetkezőket. Egyszerre óriás termetű lándzsás kozák lépett a hálószobába. Fegyverét a szoba szögletébe állította és vigyorogva közeledett az ágyhoz. Érdeklődve hajolt a gyermek fölé. E percben a kozák előtt valami teljesen váratlan és érthetetlen dolog történt: déli tizenkét óra lévén, a takaró alatt megszólaltak az összes ütőórák és fantasztikus hangokon elütötték a delet. A templom tornyában is megcsendült a harangszó, mire a muszka kissé megtántorodott, lassan letérdelt, keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Aztán tiszteletteljesen odalépett az ágyhoz, jelekkel értésére adta az anyának, hogy a csecsemőt meg akarja áldani. Felemelte a pólyás gyermeket, imákat és áldásokat mormogott, aztán szépen visszatette az ágyba és 32 kopeket helyezett a pólyájára. A 32 kopek ma is megvan a Zichyek múzeumában. Aki annakidején kapta, gróf Zichy Géza, a jótékonyság ezüstjében és aranyában szétosztotta ezt a jelképes pénzt mindazok között, kik azóta a művészet országának lakói. Szívével és művészetével fizetett. És mindig csak adott, mert a leggazdagabb lelkek közül való volt. A 32 kopektől a seregélyesi családi kriptáig Zichy Gézának gyönyörű, csaknem magasztos az életútja. Olyan csillogó és értékes pálya, melyről órákhosszat lehetne beszélni. De most csak a kimagaslóbb jellegzetességeket érintjük, hiszen minden tettét hű feljegyzések őrzik s szuggesztív erejű alakja ma, halála után annyi esztendővel is – csaknem a jelenvalóság érzetével hat. * Zongoraművész, zeneszerző és költő volt. A Széchenyi Istvánok, Wesselényi Miklósok és Eötvös Józsefek fajtájából való magyar. Olyan magasrendű kultúrtörténeti jelenség, kinek érdemeit nem felejti el nemzete. Nemcsak rendkivüli művész, hanem rendkivüli ember is. Emberi értékeit a művészet reflexe növelte. De ha nem lett volna a világ egyik legnagyobb zongoraművésze, ha nem lett volna a magyar zeneművészet egyik legjelesebb komponistája, ha nem lett volna a Tudományos Akadémia, a Petőfi- és Kisfaludy-Társaság tagja, - csak egyszerűen Zichy Géza, - akkor is maradandó példaként lebegne előttünk minden emberi kiválósága. Tizennégyéves korában elveszti jobbkarját. Vadászaton véletlenül puskagolyó roncsolta szét, le kellett vágni. És így, egy kézzel lett a világ elismert zongoraművésze, kitűnő céllövő, szenvedélyes vadász és kiváló lovas. Legyőzte a természetet. Egy kézzel és egy karral! Hatvanöt évet élt. Élete az emberi akaraterő egyik legnagyszerűbb példázata, mely Carlyle „Hősök” című könyvébe kívánkozik. Mikor inasa kigúnyolva őt bénaságáért, morogva öltöztette fel, kikergette a szobából: „Bezártam az ajtót és felöltöztem egyedül. az ajtókilincs, a bútorok, lábaim, fogaim, mind segítségül szolgáltak. Ma már almát hámozok, magam vágom le a körmeimet, egyedül öltözködöm, lovagolok, négyesfogatot hajtok, söréttel jó vadász vagyok, sőt kissé zongorázni is megtanultam. Az ember egy kézzel is lehet független, csak tudni kell, hogyan. Ha a Mindenható hosszú életet ad nekem, szándékomban van megírni a félkezű ember könyvét.” Ilyeneket olvashatunk „A félkezű ember könyvé” -ben (1915). Mikor a háború első évében sebültek töltötték meg a kórházakat s a rokkant hősökön üres kabátújjakat lobgtatott a szél, - Zichy Géza gróf közreadta évekkel előbb beígért, hasznos és érdekes könyvét. De nem maradt az írott betűnél, hanem kórházakban, üdülőtelepeken, műhelyekben felkereste a félkezű katonákat, vígasztalta, tanította őket, megmutatta nekik, hogy az ember félkézzel is boldogúlhat. A kórházakban mindenütt meghagyta, hogy ha valakinek a karját le kell vágni s a szerencsétlen elkeseredésében vígasztalhatatlan, - bármilyen időben, éjjel is üzenjenek érte, azonnal felkeresi a beteget, hogy saját példájával enyhítse a kétségbeesést. Az áldott lelkű gróf a háború alatt állandóan a fővárosi, a vidéki és külföldi kórházakat járta, előadásokat tartott a sebesülteknek, zongorázott nekik, megható módon vígasztalta a félkarúakat. Rengeteg tapsot hallott Zichy Géza gróf zenei szereplései ragyogó során, de legértékesebbnek azoknak a félkarúaknak az elismerését tartotta, akik nem tudnak tapsolni. És legbüszkébb volt minden címe közt arra, hogy a katonák a „félkezűek professzorá” -nak nevezték őt. Bensőséges hit nélkül nincs emberi nagyság. Vallásosságára tündöklő szépségű példa, hogy mikor a golyó karját szétroncsolta s patakzott belőle a vér, eszméletének első villanásakor önkénytelenül keresztet vetett, amint szószerint írja: „keresztet vetettem balkezemmel, először életemben.” * „Nagy ember az, aki valamennyi képességében megnagyobbodott” – mondja Emerson. Ezzel az igazsággal tudjuk megérteni azt a rendkivüli, csaknem természetfeletti csodát, hogy Zichy Géza egy kézzel: a zongoraművészek kiválóságainak sorában tündöklött. Balkezének képessége annyira megnagyobbodott, hogy magyarázatokkal alig lehet megközelíteni érzékeltetését. Sokan élnek, akik élvezték előadását, hiszen a háború alatt még nyilvánosan játszott, legutóljára jótékonycélra (mint annyi ezerszer) – az Operaházban. Zichy szuggesztív erejű ember volt. Megjelenése hódító. Látványosság volt a zongora mellett. Játéka hiánytalan, egységes, kerekded és bensőséges. Nem hittünk a szemünknek, hogy mindezt csak öt ujj műveli, pedig láttuk, hogy meleg kantilénákat, daloló legátókat és pergő futamokat, melyeket rendszerint a jobbkéz végez, egyetlen ujjal, jórészt balkezének nagyujjával kelti életre. Ritmusérzéke elsőrendű, dinamikája színes, frazírozása plasztikus volt. Sajátszerű pedálhasználatáról tanúlmányt kellene írni, aminthogy balkézre szerzett „Etude” -jeit nem kisebb ember, mint Liszt Ferenc bocsátotta útra, érezve, hogy azok újítói érdemét ki kell emelnie. A rendkivül gazdag zongorairodalom minden művét – természetesen – nem játszhatta egyetlen kezével, de amit előadott, azt stílusosan interpretálta. Bach, Beethoven, Liszt, Mozart és Chopin költészetét szerette leginkább. És a magyarokét. Magyarabbúl zongorázott, mint akárki! Emlékezhetnek sokan arra a Rákóczi-indulóra, melyet az Operaházban tartott (1916. október 27-én) utolsó koncertjén megelevenített. Berlioz zenekara zengett a zongorában s Bihari János tüzes lelke szálldosott a levegőben. * Gróf Zichy Géza zeneszerzői helye a magyar zenetörténetben jóval magasabban áll, mint a köztudatban, mely sokszor igazságtalan s a magyar zenetudomány, mely még alig született meg, nem helyezte őt arra a polcra, mely érdemei szerint megilleti. Zichy művészete a verbunkos szellemű műzene útján jár. Romantikus, nemzeti jellegű ez, mely legközelebb áll a nyugati zenei formákhoz. A zeneszerzés magyar pedagógiájának története két mester neve köré fonódik. Az egyik: Volkmann Róbert, a másik Koessler János. Egyik sem volt született magyar, de tudását és munkásságát mindkettő a magyar szellem szolgálatába állította. az utolsó öt-hat évtized minden jelentős magyar zeneköltője az ő iskolájukból került ki, úgyhogy az újabbkori magyarországi zenepedagógia történetét ilyen címmel lehetne megírni: „Volkmann Róbert és köre” és „Koessler János és köre”. Zichy Géza grófnak Volkmann volt a tanára. Előzőleg Mayrberger Károly pozsonyi tanítóképezdei zenetanár és székesegyházi karnagynál tanúlt zenét s mikor a 21 éves ifjú Pestre került, be tudott férkőzni Volkmann szeretetébe. A zenei klasszicizmus kiváló tanára nemcsak tanítványáúl, de barátságába fogadta a lélekben is gazdag arisztokratát. Aztán következett halhatatlan mesterünk, Liszt Ferenc irányító kezének pedagógiai korszaka és benső barátsága, mely megszakítás nélküli nemes együvétartozás volt. Ilyen oszlopokon állott az a zenei tehetség, mely Zichy Géza lelkéből az Alár, Nemo, II. Rákóczi Ferenc és Rodostó című operát váltotta ki. Első szerzeményei zongoradarabok, majd sok balkézre írt átirat következett s igen értékes, egy kézre szerzett zongoraetüd . Nagyobbszabású zongoraversenyt is írt (Esz-dur), mely egyedülvaló ezen a téren. Karművei közül nem egy elevenen él a magyar dalosok műsorán. Zichy Géza gróf zeneköltői magaslatát mégis operái jelölik. A millenium évében (1986. április 11) állt elő első operájával, a magyar tárgyú Alár- ral, mely az akkor már jóhírű komponista nevének újabb fényt adott. Karlsruhéban és Berlinben is bemutatták. Ez volt időrendben a második magyar opera, mely külföldre is elkerült. Az Alár bemutatója után három évre (1899. január 10.) a Roland mester című 3 felvonásos opera hozott Zichy számára újabb babért, mely dalmű itthon 19-szer került színre s a prágai és braunschweigi színpadon is szép sikert ért el. Zichy harmadik színpadi műve a Gemma című 3 felvonásos drámai táncköltemény, melynek címszerepét a bemutatón (1904. febr. 20-án) az Operaházban Márkus emilia adta, emlékezetes sikerrel. A Gemmá- t Prágában is játszották s átdolgozva, mint balett, Bécsben, 1916-ban, nyolcszor került színre. Zichy Géza gróf a magyar dalmű megteremtésén céltudatosan munkálkodott. Zenekoltői működésének ez a legnagyobb érdeme. A Roland mester- en és a Gemmá- n kívül minden művét ennek a magasztos feladatnak a szolgálatába állította. Multakon borongó magyar szívéből és minden tudásával olyan alkotásokat akart adni nemzetének, melyekkel felemelje, előbbre vigye és elismertesse a külföld előtt is a magyar zeneművészetet. Ezért írta három hatalmas operára tagozódó Rákóczi-trilógiá- ját. A trilógia második része az előjátékból és 3 felvonásból álló Némó című opera, mely 1905-ben (március 30-án került bemutatásra Operaházunkban s 27 előadást ért meg. Boroszlóban (1906 december 4-én) is sikert aratott és Rákóczi hamvainak hazaszállításakor (1906 október 29) Kassán díszítette a nagy fejedelem emlékezetének országos ünnepségét. (Azért kezdjük a sort a Nemo- val, mert időrendben ez készült el előbb s ez került színre a trilógiából.) A Nemó opera rejtélyes magyar ifjúja csak látszólagos főszerep. Valójában itt is Rákóczi a hős s Nemó szomorú végzetével és lángoló rajongásával csak rávilágít a fejedelem varázsos egyéniségére és nagyszerű küldetésére. A Nemó- ban mind a szöveg, mind a zene megkapóan hatalmas emléket állított Zrinyi Ilonának, annak a rendkivüli asszonynak, ki a magyar szabadság védelmében olyan férjet inspirált, mint Thököly Imre és olyan fiút, mint Rákóczi Ferenc. A trilógia első operájának címe: II. Rákóczi Ferenc . Három felvonásos, ízig-vérig magyar szellemű dalmű. Bemutatója 1909-ben (január 30) volt Budapesten. (Kilenc előadást ért meg.) Pozsonyban is játszották. A II. Rákóczi Ferenc opera a minden küzdésre elszánt ifjút és férfiút, a harcos energiáktól duzzadó hőst mutatja be. A trilógia befejező része a Rodostó című 3 felvonásos opera, mely 1912-ben (március 20) került bemutatásra. Hat előadást ért meg. Boroszlóban is játszották. A bujdosó, a száműzött, a minden mártírumra kész Rákóczi nemes alakja és bűvölő szelleme jár-kel itt, a zeneköltő lelki ösvényein. az a hős, aki szentséges átszellemüléssel örökre nemzete emlékezetébe olvad. A lemenő nap melankóliája uralkodik a Rodostó- ban, melynek nagyszerű fináléjában a zeneköltő Rákóczi igéző alakján át kiengesztelő fényben és ragyogó magasságban látja nemzetét. Zichy Géza rajongó faj- és hazaszeretetének zengő ódája a Rákóczi-trilógia , mely a háború második esztendejében (1916 május 16 II. Rákóczi Ferenc; május 18 Nemo és május 20 Rodostó ) a történet sorrendjében egységesen is színre került Operaházunkban. Akkor már kezdte érezni országunk a háború fájdalmait. Zichy operáinak felemelő magyar szépsége, zenei gyógyító írja jóleső enyhületet adott a gyötrődő lelkeknek. Zichy Géza gróf színpadi műveinek értéke nem egységes, még egyes operáinak keretein belűl sem. Ragyogó, emelkedett oldalak naívabb sorokkal váltakoznak, de hat dalműve egészében a rajongó muzsikus lélek magyar akaratát tükrözi s mindenesetre fejlődöttebb példáját mutatja annak a magyar szellemű művészi zenélésnek, mint amilyen – néhány kivételtől eltekintve – a magyar operairodalom útján átlagosan termett. Dalművei könyvtárainkban pihennek s értékben mégis emelkednek is, mert minden tudomány s így a zenetudomány is: állandóan újraértékel és igaz magyar szellemű műveit nem hagyja elveszni. Zichy Géza gróf vázlatos képe hiányos volna, ha két vonást kihagynánk belőle. Az egyik: az író, költő; a másik: a zenetársadalmi vezér . Irodalmi széplélek volt. Jelentős író és nem jelentéktelen költő. Írt regényt, elbeszélést, költői beszélyt, drámát, útirajzot s nem utolsó érdemeként említjük összes színpadi művének szövegkönyvét és kisebb arányú költeményeit. Gyakorlott, lendületes, tiszta tolla sok elismerést és tiszteletet érdemel. Mindezek mellett több mint fél évszázadon át alig volt a magyar zenei életnek olyan eseménye, melynek megindításában, kiépítésében és eredményeiben ne tevékenykedett volna. Buzdított, serkentett és irányított. Nézeteinek, szavának rendkivüli becsülete volt. Három évig (1891-1894) a m. kir. Operaház intendánsa s 43 évig a Nemzeti Zenede elnöke. Ez az immár csaknem száz éves magyar zeneiskola fennállásából fél évszázadot az ó áldozatkészségének és ernyedetlen munkálkodásának köszönhet. Százezreket muzsikált össze s annak minden fillérjét jótékonycélra adta és ezenfelül százezreket áldozott a sajátjából a magyar zeneművészet oltárán.” Áthoztam a Zenetörténet című topicból, mert mindenképpen megérdemli, hogy a neve itt szerepeljen!

36 Momo 2017-07-08 14:48:56 [Válasz erre: 35 Momo 2017-07-08 14:44:21]
Háborús sérülés nem érte, így ami változott, az az egymás után következő igazgatók elképzeléseit tükrözi.

35 Momo 2017-07-08 14:44:21 [Válasz erre: 34 Edmond Dantes 2017-07-08 14:10:13]
Igen. Tükör, csillár. Tán a szekrény, és az asztal is. Pontos leltárt sajnos nem tudok adni (az apróbb dolgokról végképp)... :-)

34 Edmond Dantes 2017-07-08 14:10:13 [Válasz erre: 24 Momo 2017-07-06 23:58:52]
Nagyon hangulatos kép, köszönet. Vajon megvannak még ezek a bútorok, tükör, csillár stb?

33 Ardelao 2017-07-08 11:00:03 [Válasz erre: 32 Ardelao 2017-07-08 10:05:01]
És aki Sebeők Sára érdemeiről beszél: Kern Aurél zenei író, zenekritikus, zeneszerző. 1915-1917 között az Operaház igazgatói tisztét is betöltötte. „Kern Aurél (1871 – 1928), a Rádió első zenei irányítója, immár tizenkét éve halott (1940). Hagyatékából előkerestük a félbe-maradt Csokonai című daljátékot s megkértük Lavotta Rezsőt, az ismert zeneszerzőt, a Nemzeti Múzeum zenei osztályának vezetőjét, hogy a vezérkönyv elkészült felvonását s a zenei vázlatokat dolgozza fel zenekarra. Így Kern Aurél művének értékeit meg lehetett menteni a pusztulástól. Ezeknek a dallamoknak először a Király Színház megnyitásán kellett volna elhangzaniuk. A Király Színház 1903-ban megnyílt, csaknem négy évtizedig élt s a színházavató daljáték most sincs kész és nem készült el soha, mert a szerzői itt hagyták e földi színpadot. Beöthy László, a Király Színház igazgatója, úgy tervezte, hogy a színházat a Csokonai című vígoperával nyitja meg, melyet Rákosi Jenő és Szemere György szövegére Kern Aurél írt. A szöveg idejére elkészült, de a zene nem. Kern Aurél az első felvonás zenéjét zseniális ötletességgel megírta, hangszerelte, de a másik két felvonáshoz csak zenei jegyzeteket készített. Lavotta Rezső a hű átdolgozó gondosságával végezte feladatát s a magyar zeneművészet könnyed, finom, magyar muzsikával a Csokonaiból életre keltett szemelvényekkel gazdagodott.” Papp Viktor írása. Zenekönyv, Rádióhallgatók számára, Zenekari esték II. 1940.

32 Ardelao 2017-07-08 10:05:01
Egy európai hírű énekesnőnk a múltból: SEBEŐK SÁRI operaénekesnő Elmondja: KERN AURÉL. A magyar operai együttes, melyről évek óta, mint jámbor kívánságról, vagy mint megoldatlan problémáról, vagy mint elodázhatatlan szükségletről beszélünk — megvan. Csak meg kell szólaltatni. Meg kell adni minden tehetségnek a helyet, és lehetőséget a kibontakozásra. S minden kibontakozó fiatal talentumnak a hitelt, súlyt, tekintélyt, hogy a közönség elfogadja, és érdeme szerint mérlegelje. Sebeők Sári ennek az együttesnek a heroinája. Nincsen az a szerep, mely túlhaladná az ő uralkodó, diadalmas hangjának s az ő szuverén énektudásának a kereteit. Ennek a hangnak a kifejező ereje és intenzitása meg tudja érzékíteni Izolde transzcendentálisán nagy szólamát, képzettsége, stílusra és koloratúrára való hajlása Donna Anna formanyelvétől nem idegen, érzéki szépsége, melodikus tömörsége a verizmust és a kantillénát egyaránt szolgálja. Verditől kezdve, Mascagnin keresztül Puccini-ig. Ez olyan sokoldalúság, olyan gazdaság, melynek tudatára bizonyára nem ébredt egészen sem a színház, sem a közönség, talán maga a művésznő sem. A Normá-ról s a hozzá hasonló szerepekről mondja valahol Hauslick : a leghatalmasabb orgánumot s a legfinomabb énekiskolát követelik. A művészet olyan nagyságát, a minőről nekünk, csenevész utódoknak, előbb-utóbb már csak a históriából lesz tudomásunk. Nézzük ezeket a szerepeket, mint a múzeumokban a páncélokat — ezeket viselték, ezekben harcoltak valamikor az emberek? ... És Iám, Hanslicknak nincs igaza: vannak még Normák, és Szilágyi Erzsébetek és Luciák. S a magyar faj csodálatos ereje nekünk tradíció nélkül, a fejlődés folytonossága nélkül adott egy csomó énekesnőt. Kiknek nem súlyos a páncél, akik viaskodnak és — győznek benne, — így cáfolnak rá a tények a pesszimizmusra. Ki hitte volna, hogy belátható időn belül lesz magyar Izoldánk? És volt — Sebeők Sári. És lesz még ugyancsak Sebeők Sári Fídelio és Donna Anna, Brünhilde és Elektra. A klasszikus és a modern stílusban, a bel-cantoban és az énekszavalásban egyaránt otthonos, egy változatos és egyetemes talentumával s egy csomó szerencsés adománynál fogva, mely őt kivételes primadonnapályára predesztinálja. Ha féltjük, nem a tehetségét vagy az ambícióját féltjük, de aggodalommal gondolunk arra, meglesz-e egyhamar Operaházunkban az-az artisztikus szellem, mely az egyes talentumokat fölemeli, szárnyra bocsájtja? Meg tudja-e adni a mi színházunk egy karrier föltételeit? Higgyük, hogy igen. Ha így lesz, semmi kétségünk Sebeők Sári fényes jövőjében, még igen sok és jelentős diadalában. Megjelent: Színházi Élet, 1913. október 18-24. 2. évfolyam, 34. szám.

31 Ardelao 2017-07-08 00:05:52
Elfeledett zeneszerzők (1.) Szabó – Xavér Ferenc „Szabó – Xavér Ferenc a magyar zeneéletnek értékes munkása volt. 1848-ban született s 1911-ben halt meg Budapesten. Fiatal korában a Nemzeti Színház zenekarának tagja. 1888-tól a Zeneakadémián a hangszerelés-vezérkönyvolvasás tanára. Műveinek száma körülbelül kilencven. Két befejezetlen opera, nyitányok, táncjáték, dramatikus szimfónia, több egyházi mű, kamarazene és dalok. Szabó műveinek alaphangulata – kevés kivétellel – komor, mélabús. Az élet nyomasztó gondjai közt bizony alig talált derűs motívumokra. Alkotásait formai tisztaság és színes hangszerelés jellemzi. Szerkezetein átérzik a klasszikus mesterek iránti tisztelete. Harmonizálása a romantikusokra s különösebben Wagnerre emlékeztet. „Két szöveg nélküli dal” című kompozícióját 1882-ben írta s tizenhat év múlva, 1898-ban hangszerelte zenekarra. Opus száma 86, tehát egyike utolsó szerzeményeinek. A két szöveg nélküli dal címei: az első: Zord időben; a másodiké: Emlékezés. Kifejező, előkelő programzene mindkettő. Bús, komor, csaknem zord zene. Az első inkább lassú menetű, a második Allegro appassionato. Mindkettő finom szimfonikus művészet. Nincs feljegyzés arról, hogy a művet valaha is előadták volna. Papp Viktor Zenekönyv Rádióhallgatók számára. Zenekari esték II. 1940.

30 Ardelao 2017-07-07 23:58:08 [Válasz erre: 5 smaragd 2017-07-05 20:06:09]
Jókívánságod teljesülni látszik. Köszönöm! Zenetörténeti ismereteink tárházát máris gyarapította néhány kedves fórumtárs értékes bejegyzésével. Bár e topik még nagyon az elején tart, de hálás vagyok mindenkinek, aki kész közreműködni benne. Tán egyszer az utókor is az lesz. :)

29 Ardelao 2017-07-07 22:53:48
Egressy Béni (eredeti nevén: Galambos Benjamin) magyar zeneszerző, író és színész „Egressy, a muzsikus, naturalista volt. Példázva mutatja, hogy a tehetség a zeneművészeti érvényesüléshez szükséges dologbeli készség hiányán is győzedelmeskedni képes. Tudott egy kicsit zongorázni, orgonázni, hegedülni, fogyatékosan összhangosítani, de a mai zeneakadémiai növendékek ezekben magasan felette állnak. Nem tudott hangszerelni, s általában kotta-ország bonyodalmaiban bizonytalanul járt. És mégis, száz év múlva is, gyönyörködünk alkotásaiban. A Szózatban több zenei hiba van, de az összhatás fenséges. Tizenkilenc üteme a magyar múlt, a magyar jelen és a magyar jövő. Muzsikáló szimbólum. Fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadi dala s imádsága. Szent melódia! Költője, Egressy Galambos Béni, Borsod vármegyében, Sajókazincon született 1814. április 21-én. Atyja Egressy Galambos Pál református lelkész, anyja Juhász Julianna. Az Egressy család 1639-ben nemességet kapott. Egressy Páléknak hat gyermekük volt. Köztük Gábor, a magyar színészet történetének egyik legragyogóbb neve. Művészete a magyar színjátszás legnagyobb magaslatát érte el. Az Egressy-fiúk atyja kiváló szónok volt, figyelemreméltó zenei tehetséggel megáldva. Hegedűn, fuvolán és zongorán ügyesen játszott. Béni iskoláit otthon, majd Miskolcon, a református gimnáziumban 1823-1829-ig és Sárospatakon 1829-1831-ig járta. Sárospatakon a gimnáziumi kórusban tenorista. Segédtanító, „praeceptor” lett 1831-ben az Abaúj vármegyei Szepsiben, majd 1833 elején Mezőcsáton. Bátyja, Gábor, a báró Berzeviczy igazgatása alatt működő kassai színtársulat tagja volt. Béni, testvérét meglátogatva, a színtársulatnál ragadt, s 1834-ben beállt kardalosnak. Különböző színtársulatokkal bekóborolta a magyar vidéket. Közben szorgalmasan bővítette ismereteit. Megtanult olaszul, franciául és németül. Latinul már gyermekkorában tudott. Megismerkedett a zene elemeivel, tenorista szeretett volna lenni. Hogy az olasz énekművészetet elsajátítsa, 1838-ban Milánóig gyalogolt kardalos társaival. …… Egressy Milánóban nélkülözések közt másfél évig szorgalmasan tanult. Szép hangja volt, de „ezüst-csengésű hangját elveszté; a vesztés fájdalma együtt élt vele”. Milánóból hazatérve a Nemzeti Színház kardalosa lett, és zeneszerzéssel foglalkozott. A Nemzetiben bátyjával, Gáborral együtt színészkedett, kisebb szerepeket játszott, de mint színész, meg sem közelítette testvérét. 1838-ban operaszöveget írt Erkel Ferenc számára, a Báthory Máriát. 1843-ban ugyancsak Erkel számára a Hunyadi Lászlót és 1850 végén a Bánk bánt. Ennek bemutatóját nem érte meg, mert Erkel operája a politikai helyzet miatt tizenegy évig a zeneköltő fiókjában hevert. A Hunyadi és a Bánk bán nemzeti operánkká vált. Művészi együttérzésben élt a nagy zeneköltővel s író-készségével – ha nem is volt jeles költő – ki tudta egészíteni Erkel lényét, segítségére tudott lenni az alkotásban. Az 1840-es évek elején megnősült. Kőnig Rózát vette feleségül. Házassága nem volt boldog. 1843 gazdag, jelentős év Egressy életében. Az operaszöveg és több kiváló dal mellett – ő volt Petőfi Sándor verseinek első megzenésítője és számos népies műdal szerzője – megírta a Szózat zenéjét, mellyel a nagyarányú pályázaton első díjat nyert. Ezzel Egressy neve egyszerre széltében ismertté lett s elfoglalta helyét a magyar zenetörténet egyik legdicsőbb lapján. Egressy 1848-ig állandóan Pesten élt. 1848-ban beállt honvédnek, főhadnagy lett, s a szabadságharc végén – Jókai szerint – Komáromban kapitulált Klapka seregével. Szabadságharcbeli szerepléséről másik feljegyzés, hogy Kápolnánál sebet kapott, és megsántult. Tehetetlen testi állapotában felgyógyulásáig Borsodba, Ónodra vonult egy barátjához, hol Dávid zsoltárainak tételével foglalkozott, mely művét eredeti kéziratban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, valamint hangszerzeményeinek mindegyikéből is egy-egy példányt, hogy legalább egy hangmester legyen ott képviselve, mert kívüle más nincs. Lehet, hogy a két adat nem ellentétes, de még nem sikerült tisztázni. Mindenesetre látható, hogy Egressy izzó magyarságát tettekkel is bizonyította. A szabadságharc után Egressy ismét a Nemzeti Színházhoz szerződött, de a hadjáratban kapott betegségéből nem épült fel teljesen, s 1851. július 19-én, 37 éves korában, meghalt Pesten. A Kerepesi temetőben nyugszik. ……….. Ábrányi Kornél írja, hogy „Egressy olyan gazdag természetes dallamérzékkel, magyar zenei érzéssel és istenáldotta költői ihlettel volt megáldva, aminővel kevesen az egész lefolyt században. Maradandó becsű termékeket hagyott hátra. A korabeli zenészek tudásbeli magasságára nem tudott emelkedni, de ezt bőségesen pótolta nála a közvetlenség ereje”. ” A fentieket Papp Viktornak a Fráter György Sajtószövetkezet Kiadásában megjelent Magyar Zenei Almanach 1944. évi számában publikált írásaiból válogattam. Áthoztam a Zenetörténet című topicból!

28 Ardelao 2017-07-07 09:56:54
Volkmann Róbert zeneszerző (1815.IV.6. – 1883.X.30.). Szabados Béla zeneszerző, a Magyar Királyi Zeneakadémia tanárának (1867.VI.3. – 1936.IX.15.) a „Mesterről” szóló írása, amely „A Zene” c. folyóiratban jelent meg, 1933.XI. 15-én (XV. évf. 4. sz.). „A 19. század negyvenes éveinek elején idegen születésű, fiatal muzsikus érkezett Pest városába. Vác felől, a Hont-megyei Szemerédről jött Stainlein grófné ajánlóleveleivel, kinek birtokán egy évig – mint a fiatal grófkisasszonyok zenemestere – működött. Az ifjú művész Volkmann Róbert volt, aki mint oly sok nagynevű pályatársa, otthagyta szülőföldjét, a szászországi Lommatschot, hogy megfelelő érvényesülési lehetőségeket keresve megtalálja azt a helyet és környezetet, mely alkotási vágya kielégítésére a legkedvezőbbnek ígérkezik. Volkmann Róbert nálunk találta meg második hazáját. Csekély megszakításoktól eltekintve, több mint negyven évig élt Budapesten, munkásságának csaknem minden komoly értékét itt alkotta meg; jogos és méltányos tehát, ha magunkénak valljuk őt – mint ahogy ő is magyarnak érezte magát – és emlékét hálás szeretettel ápoljuk és ünnepeljük. 1841-ben, amikor Volkmann Pest városában letelepedett, a magyar főváros társadalma és művészi kulturáltsága még erősen idegenszerű volt. A hivatalos körökben még nagyban járta a latin; a nemesség és művelt polgári elem túlnyomóan német nyelven társalgott. Ám a nemzeti irodalom lángelméi már ott állottak őrhelyeiken; a magyar nyelv teljes kivirágzása útban volt. Volkmann ugyan nem tanult meg magyarul, de az évről-évre jobban előtörő nacionalista mozgalom hullámai őt is magukkal ragadták, s opus 3-al jelzett F-dúr triójának utolsó tétele már határozottan magyaros jelleget árul el. Volkmann egyébként csakhamar becsült és kedvelt tagja lett Pest zenei társadalmának. Szoros barátságot kötött Erkel Ferenccel, a Doppler és Thern testvérekkel és szívesen látott vendége lett a zenekedvelő arisztokrata és polgári társaságnak. A nemesebb veretű házi zenélés, a kamarazene kultiválása abban az időben aránylag sokkal jobban el volt terjedve, mint manapság s Volkmann, kinek művészete a legnemesebb tradiciókban gyökerezett s aki később a beethoveni szellem egyik elismerten leghivatottabb őrzője és ápolója lett, hálás és elismerő közönségre talált Pest lakosságának széles rétegeiben. Az 1848-as év lázas mozgalmai Volkmannt is kizökkentették nyugalmas munkálkodásaiból. Idegen létére szívvel-lélekkel a magyar igazság mellé állott; a nemzetőrségbe is belépett, s alighanem jó katonának bizonyult, mert nemsokára tizedessé léptették elő. A szabadságharc leveretése s a nemzeten erőt vett letargia azonban Volkmannak is fájdalmas gondokat okozott. A zeneművészet iránti érdeklődés csaknem egészen megszűnt; a nagy nemzeti gyász lehetetlenné tette a zenés előadások, hangversenyek tartását és látogatását. Volkmann nehéz anyagi helyzetbe jutott és ilyen körülmények közt elvállalta a pesti zsidó hitközség orgonista állását. Ebben a nehéz, nélkülözésekkel terhes időben alkotta Volkmann egyik legjelentősebb munkáját: a híres b-moll Triót. E Liszt Ferencnek ajánlott mű mélységes értékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy külföldi bírálói komolyan hajba kaptak rajta. A b-moll Trió azonban tűzálló, nemes anyagból készültnek bizonyult. A közönség mindjobban elismerte szépségeit, s végre diadalmaskodott az a vélemény, hogy a mű méltóan állítható a kamarazene irodalom legnagyobb alkotásai mellé. Egy ilyen értelmű, elismerő bírálat békítette ki Volkmannt családjával, mellyel valami anyagi kérdés miatt a zeneköltő komolyan összezördült. Évekig nem érintkezett családja tagjaival, akik a messze idegenbe vándorolt rokont már elveszettnek hitték. Volkmann Róbert annak idején pappá szentelt idősebb fivére a Trió kiadója által értesült fivére hollétéről, s néhány levél váltása a különben is csak félreértésből származó haragot teljesen eloszlatta. Volkmann munkakedve és munkabírása egyébként, úgy látszik, fordított arányban állott anyagi jólétével és kényelmével. Igazolja ezt a következő eset, melyet Volkmann gyakran elmondott barátainak és növendékeinek. A b-moll Trió általános, bel- és külföldi sikere után Heckenast Gusztáv, az ismert kiadó és Volkmann egyik legjobb barátja, szerződést kötött Volkmannal, aki kötelezte magát, hogy az akkori időkben igen tekintélyesnek mondható évjáradék ellenében átengedi Heckenastnak időközben készült szerzeményeit. Egy év múlva maga Volkmann könyörgött barátjának a szerződés megsemmisítéséért, mert az elmúlt tizenkét hónap alatt olyan vígan és jól élt, hogy nem jutott hozzá a sok szórakozástól a komponáláshoz. A gondtalan anyagi helyzet kényelmessé, sőt, lustává tette a zeneköltőt. A mind szélesebb körben megnyilvánuló külföldi elismerés ösztönözhette Volkmannt arra, hogy 1854 márciusában lakóhelyét Bécsbe helyezze át. De, bár Bécsben tárt karokkal fogadták a már kitűnő hírű zeneköltőt, s a legelőkelőbb zeneművészek tüntették ki barátságukkal, pesti környezetét és régi barátait nem tudta elfelejteni. Nagy titokban le-lerándult Pestre, és mindig nehéz szívvel tért vissza bécsi otthonába. Bár a múlt gazdag tradícióinak ápolásában kiváló osztrák fővárosban, a zeneművészet e Mekkájában, Volkmann sikert sikerre aratott, mégsem volt ott maradása. Négy évig küzdött Volkmann ezzel a különös nosztalgiával, míg végre 1858 őszén újra Pestre költözött.” „Bécsi időzése alatt Volkmann oevre-je néhány különösen jelentős művel gyarapodott. Magyarországi emlékeinek hatása alatt készült a 12 zongoradarabból álló Visegrád; a Liszt Ferenc ösztönzésére írt zongorafantázia; Bécsben írta népszerű gordonka-versenyművét is. Ezekben a művekben már teljes művészi kiforrottság mutatkozik. Volkmann, a nagy klasszikus-triász: Haydn, Mozart és Beethoven követője, s a Beethoven epigonok között talán ő az, aki egyik-másik művében leginkább megközelítette utolérhetetlen elődjét. Így különösen a b-moll Trió, a d-moll Szimfónia vagy a zongora-versenymű egy-egy része oly magaslatra emelkedik, mely szinte már a Mesterek Mesterének elvitathatatlanul egyedül birtokolt területéhez tartozik. Az 1880-as évek elején Volkmann már Európa szerte ismert zenei tekintély volt, akit gyakran meghívtak külföldi zeneünnepélyek alkalmából, vagy mint megválasztott dísztagot, vagy mint szakértő bírálót. Ha módjában volt, Volkmann mindig eleget tett az ilyen meghívásoknak, melyek rá nézve mindig jelentős erkölcsi sikerrel jártak. Ilyen alkalommal ismerkedett meg Brahmsszal; a két zeneköltő között – sok rokon-vonás alapján – meleg barátság fejlődött. 1865-ben a Nemzeti Zenede – az akkori idők egyetlen komoly zeneiskolája és elismert kultúrintézménye – 25 éves fennállásának megünneplésére készült. Az intézet vezetősége felkérte Volkmannt, hogy erre az alkalomra megfelelő zeneművet írjon. Volkmann eleget tett a megtisztelő felkérésnek, és a legnagyobb magyar zeneművészek: Liszt, Erkel, Mosonyi és Reményi társaságában vett részt a Nemzeti Zenede ország-világra szóló, több napra terjedő, jubiláris zeneünnepélyén, személyesen vezényelve erre az alkalomra írt Ünnepi nyitányát (Op.50.). Közben a csöndes, nyugodt művészi tevékenység évei folytak. Igen gyakran szerepelt Volkmann valamely kamarazeneművével a 70-es évek elején alakult Krancsevics-féle vonósnégyes-társaság hangversenyein. Érdekes szokása volt Volkmannak, hogy mikor valamely művét játszották, ő maga is helyet foglalt a dobogón, s vagy a primáriusz vagy a gordonkás mellé ülve hallgatta végig darabja előadását. 1875-ben Volkmann a létesítendő Országos Magyar Királyi Zeneakadémiához kapott meghívást. Liszt Ferenc kívánságára, aki az állami zeneintézet elnöki tisztét volt betöltendő, Trefort Ágoston kultuszminiszter Volkmannt a zeneszerzés tanszékével kínálta meg. Volkmann a megtisztelő meghívást elfogadta, és még ugyanabban az évben megkezdte tanári működését. Nem volt pedagógus a szó szigorúbb értelmében; inkább tanácsadó vezetője, irányítója volt növendékeinek, akikre úgy vigyázott, mint a gondos kertész fejlődő palántáira. Különösen a szertelenségektől óvta tanítványait; a benne lakozó puritán egyszerűséget, a művészi igénytelenséget igyekezett elültetni növendékei gondolkozásába. Szerény eszközökkel értékeset alkotni: ez volt művészi jelszava. Ha valaki tanítványai közül szertelenül nehéz szólamot írt valamely hangszer részére, azt szelíd gúnnyal rótta meg: „Azt hiszi talán, hogy ezt a munkáját a filharmonikusok fogják előadni?” A zeneakadémián az első években csak zongorát és zeneszerzést tanított. Minden zongorás növendék zeneszerzést is tanult; a zeneszerzők viszont a zongoraórákra is tartoztak járni. Kezdőket egyáltalán nem vettek fel; minden felveendő növendéknek úgy elméleti, mint gyakorlati vonatkozásában megfelelő készséggel kellett bírnia, Igen érdekes volt Volkmann eljárása a felvételi vizsgákon. A táblára pl. valami vonós-négyes tétel első négy ütemét írta fel. A felvételre jelentkezett növendékkel az adott témát leíratta, s azt kívánta, hogy a vizsgázó folytassa, szője tovább a kezébe adott fonalat. Aki a feladatot elfogadhatóan megoldotta, fel volt véve; aki azonban meg se tudott mozdulni, azt a Mester jólelkű szavakkal eltanácsolta a zeneszerzői pályáról. Azt azonban, hogy a jelentkező ismeri a brácsa részére előírt altkulcsot, annyira természetesnek találta, hogy nem is tartotta szükségesnek megkérdezni. Ezt az eljárást Volkmann a felvett növendékekkel szemben is gyakorolta. Az is szokása volt, hogy az elméleti tanulni valók elvégzése, a házi feladatok korrigálása után arra utasította a növendékeket, hogy hangjegyfüzetjüket vagy kottapapírost elővéve, pl. szonáta –témákat komponáljanak. Megtörtént az is, hogy az óra elején kétszer négysoros strófájú költeményt írt a táblára, s azt mindenkinek meg kellett zenésítenie. Mily örömet sugároztak még hajlott korában is tiszta égszínkék szemei, ha valaki igazán ügyesen oldotta meg a kérést! „Das hätt, ich mir so ähnlich gedacht” - (Ezt én is ilyenformán gondoltam volna) – a legnagyobb dicséret volt. Szigorúan azonban azokat se korholta, akik elügyetlenkedték a dolgot, „majd máskor jobban sikerül”, ezzel vigasztalta a gyengébbeket.” „A 70-es évek végén Volkmann makkegészséges szervezete mintha bizonyos fáradtság tüneteit árulta volna el. 1881-ben még ugyan hosszabb utazásra vállalkozott a Rajna mentén, a következő nyáron azonban már gyógykezelés céljából utazott Kissingenbe, a híres németországi fürdőhelyre. Sajnos, a remélt eredmény, a megerősödés nem következett be, sőt az erőállapot csökkenése aggasztóan haladt előre. Az 1882-83-as tanévben közvetlen közelébe jutottam a Mesternek: felvett a növendékei közé az akadémia zeneszerzési tanszakára. Megvallom, hogy félig-meddig gyerekésszel nem tudtam mindig felfogni bölcs intéseit és mégis, tanításai eltörölhetetlen nyomokat hagytak bennem. Az utolsó években Volkmann növendékei egymást váltották fel, hogy mesterük a család nélkül, magában élő agg művész minél kevesebbet legyen kénytelen egyedül lenni. Különösen egyik anyagilag is független tanítványa Bettelheim Henrik (a későbbi Berté Henrik, aki különösen a Schubert motívumaiból összeállított „Három a kis lány” című darabbal tette magát ismertté), gondoskodott nagy szeretettel az ősz mesterről. Így többek közt 1883 tavaszán, mikor a prágai Neumann Angelo színtársulatával vendégszerepelt a Gyapjú-utcai német színházban, Bettelheim utánajárt, hogy Volkmann a színre kerülő és Budapesten még elő nem adott Nibelungok gyűrűjének részeit egy-egy növendéke kíséretében végighallgathassa. Wagner hatalmas műve, a tetralógia zenéje rendkívül érdekelte a Mestert; legtöbbször azonban csak egy felvonást hallgatott meg. Nem annyira a zene fárasztotta, mint a sokszor terjengős, sötét színen lefolyó egyes jelenetek komorsága. Bettelheim egy bécsi bútorgyár itteni képviselője volt, s a Diana-fürdő épületében lévő irodájában dolgozott rendszeresen délután hat óráig. Az ősz Mester élete utolsó évében ezért hagyta ott évtizedeken át bérelt várbeli lakását, hogy a róla annyi odaadással gondoskodó tanítványához közelebb legyen. Egészségi szempontból szükséges napi sétáját úgy intézte, hogy valamelyik növendéke kíséretében Zoltán-utcai lakásáról elment a Duna parti Diana-fürdőig, hol az előcsarnokban a részére elkészített karosszékében helyet foglalva várta meg Bettelheim irodai elfoglaltságának végét. Onnan együtt mentek valami csendes vendéglőbe vagy kávéházba, ahol a Mester egyszerű, diétás vacsoráját költötte el. 1883. október 29-én egyik tanítványa dr. Jámbor Jenő kíséretében tért be a Diana-fürdő előcsarnokába. Útközben jókedvűen beszélte dr. Jámbornak, hogy a kora délelőtti órák óta milyen szorgalmasan dolgozott, s elfoglalva a kényelmes karosszéket szíves szavakkal vett búcsút kísérőjétől. Néhány perccel 6 óra után jött le Bettelheim az irodájából, s a Mestert ültében mellére hajtott fejjel, eszméletlenül találta. Az azonnal kéznél lévő orvos súlyos agyvérzést állapított meg. Volkmannt lakására szállították, és néhány órával később, anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna, lesújtott növendékei által körülvéve kiszenvedett. Volkmann Róberttel a makulátlan művészi tisztesség, a fennkölt művészi etika tiszteletű bajnoka szállt sírba.” (Vége) Némi módosításokkal áthoztam a Zenetörténet című topicból!

27 IVA 2017-07-07 01:45:53 [Válasz erre: 24 Momo 2017-07-06 23:58:52]
Nagyok sajnálom, hogy nem színes – :) –, de azért köszönöm én is.

26 IVA 2017-07-07 01:44:52 [Válasz erre: 23 Ardelao 2017-07-06 23:41:46]
Érdekes és szomorú.

25 Ardelao 2017-07-07 00:31:46 [Válasz erre: 24 Momo 2017-07-06 23:58:52]
Köszönöm! :-)

24 Momo 2017-07-06 23:58:52
És akkor legyen itt egy kép: [url]http://www.fortepan.hu/_photo/display/40954.jpg;Radnai Miklós operaházi dolgozószobájában.[/url]

23 Ardelao 2017-07-06 23:41:46
Emlékezés Radnai Miklósra. az Operaház egykori kiváló igazgatójára. „Örök tragédiája a magyar szellemi életnek, hogy igazi munkásai, fanatikus lendítői önmagukat felemésztve idő előtt dőlnek ki a küzdők sorából, hogy pótolhatatlan űrt hagyjanak maguk után. Ezek közé tartozott Radnai Miklós is, az Operaház igazgatója, akit férfi kora delén megdöbbentő váratlansággal ragadott el a halál. Csak egy éve még, hogy az Operaház 50 éves jubileumán mindenki jó jelnek tekintette, hogy Radnai Miklós ugyanekkor töltötte be opera-igazgatóságának 10. esztendejét. Persze, hiszen alig volt 33 éves, midőn díszes, de annál felelősség-teljesebb állását elfoglalta s tartósabb igazgatója eddig még nem volt az Operaháznak. Pedig nem a protekció tartotta. Klebelsberg éles szeme, biztos ösztöne ismerte fel benne a hivatott embert s nem csalódott benne. Az ő fajtájából való volt: a Klebelsberg-korszak igazi embere, aki a közügynek, a közérdeknek alá tudott vetni minden más magán érdeket, aki a hivatásának az egészségét, életét, a vértanúságig feláldozta, Még sokáig élhetett volna Radnai Miklós, ha jobban kíméli magát, ha a szakadatlan munka és felelősség-viselés helyett hivatalának elsősorban külső előnyeit igyekezett volna kiélvezni. A legnagyobb válság idején vette át az Operaház vezetését, s tíz év alatt kitartó munkával elérte azt a célt, amit kitűzött magának. Az opera művészi, erkölcsi, anyagi tényezői lassan, de folyton emelkedő irányzattal szilárd alapot nyertek. Erős kézzel, keményen fogta a gyeplőt: nemcsak dolgozni, hanem dolgoztatni is tudott. Lelkiismeretes, pontos betanulás, magas színvonalú, kitűnő előadások, ezzel együtt a közönség teljes meghódolása mutatják az eredményeit. Egészséges, becsületes gyakorlati érzékével olyan művészet-politikát tudott folytatni, melyben egyformán érvényesültek a nyílegyenes céltudatosság és a körültekintő diplomácia, a takarékosság kényszerű követelménye és a folytonos fejlesztésre való törekvés, a mutatós, külső produkciók és igazi, tiszta művészi értékek. Hittel és meggyőződéssel dolgozott, ezért teljes siker koronázta törekvéseit. Pedig nem lehetett könnyű dolga a színházi intrikák, jogosulatlan becsvágyak, protekciók útvesztőiben. Folyton számolni, hogy deficitet ne arasson, hogy a pótlásról gondoskodjék. De Radnai az-az ember volt, akit bárhová helyez a sorsa, mindenütt megállta volna a helyét. Kitűnő volt, mint tanár (1912-1921, a Fodor-iskolában, 1919-1925, a Zeneművészeti Főiskolán tanított), kitűnő kritikákat, zeneelméleti könyveket írt: főkép kitűnő volt, mint komponista s mégis rögtön leteszi a kritikusi tollat, mihelyt maga is kilép szimfonikus és kamarazene szerzeményeivel, táncjátékát, vígoperáját egyszer sem adatja elő, mert összeférhetetlennek tartja állásával. Derült, mindig mosolygó, rózsás arccal végezte nehéz tisztjét, lassan, de biztosan pusztító, halálos kórral a szervezetében. Senki és semmi nem tudta őt megállítani abban a szédületes iramban, amely feltartóztathatatlanul sodorta a korai vég felé. Emlékét a jó munkát végzett igaz embernek kijáró tisztelettel őrzi a magyar zenevilág.” Írta: Dr. Prahács Margit. Megjelent: a Napkelet című folyóiratban. 1935.XII.1.

22 Ardelao 2017-07-06 17:34:02
„ZENEI INTÉZMÉNYEINK” A SZÉKESFŐVÁROSI ZENEKAR — „Amikor június táján a budapesti hangversenytermek bezárják kapuikat s a hivatalos hangversenyévad befejeződik, fővárosunk vezetősége gondoskodik róla, hogy az itthon maradt, s a szép zenére kíváncsi és szomjas közönséget a nyári vakáció alatt is kielégítse nemes és tartalmas előadásokkal. Ilyenkor nyílnak meg Isten legszebb hangversenytermei és a csillagos kék ég alatt élvezhetjük a zenei alkotások remekeit. — Évek hosszú során át a város több helyén próbálkoztak már szabadtéri hangversenyek tartásával. (Állatkert, a városligeti Iparcsarnok előtti tér, Városmajor, stb.) Hangzásbeli és közlekedési szempontból is eddig legalkalmasabbnak a belvárosi Károlyi-kert látszik. A homloktérben álló szép Károlyi-kastély s a park, a szemnek is kellemessé teszi ezt a helyet. — Az idei nyár (1942-tőt írunk, megjegyzés A.) egyik felejthetetlen estje volt az a Beethoven-hangverseny, melyen a két csipkefinomságú hegedűrománcot és a megrázó erejű V. (Sors) szimfóniát hallottuk. Ezen a varázslatos szép estén valóban úgy éreztük, hogy kettesben beszélgetünk a halhatatlan Mesterrel. Eltűnt mellőlünk minden, ami köznapi gondot és robotot jelent és a csillagok ezrei, melyekről oly szépen dalolt a Kilencedikben, titkosan sejtelmes sátort vontak fölénk. Majd megszólaltak a Sors-szimfónia kinyilatkoztatásszerű hangjai, melyekből éreztük az élet harcainak és szenvedéseinek nyughatatlan táncát, de a hősi élet mindeneken való győzelmét is. — A mű megszólaltatója a Székesfővárosi Zenekar volt, elnök karnagyával Csilléry Bélával az élén. Ez a zenekar, mely a fővárosi zenei élet jelentős tényezője, megérdemli, hogy alakulásával, fejlődésével néhány sorban foglalkozzunk. — Már a múlt század végén (19. sz. megj. A.) több próbálkozás történt, hogy a Filharmóniai Társaság mellett olyan zenekar alakuljon, mely komolyabb, értékesebb zeneművek előadására vállalkozhatik. Talán szűkkeblűség, pénzhiány, vagy az érdeklődés hiánya okozta, hogy e kísérletek nagyjában meddők maradtak. Városi zenekar felállítására elsőnek Bárczy István főpolgármester gondolt 1908-ban, majd 1914 tavaszán Márkus Jenő, akkori városgazdasági tanácsnok, határozott javaslatot dogozott ki ebben az ügyben. Szép tervük keresztülvitelét a világháború kitörése akadályozta meg. A világháborúból hazatért Bor Dezső 1922-ben újból felveti a tervet és összehívja a főváros zenekedvelő tisztviselőit, barátait közös muzsikálásra. Ebből a kezdetben 30 tagból álló társaságból fejlődik lassan a mai nagyméretű Székesfővárosi Zenekar, melynek létszáma jelenleg 72 muzsikus (1942). — Első nyilvános hangversenyüket 1923 februárjában adják a Pedagógiai Szemináriumban, áprilisban már a Pesti Vigadóban mutatkoznak be, nyáron az Állatkertben hangversenyeznek, ősszel pedig megkezdik vasárnap délutáni hangversenyeiket a Szent Gellért-fürdő márványtermében. Ettől kezdve a zenekar már jelentős tényező fővárosunk kultúréletében. — A márványterem csakhamar szűknek bizonyult és 1927-ben már a jóval nagyobb Pesti Vigadóba kellett menniök. Olcsó és szép hangversenyeiken a zenekari számok között neves művészek, énekkarok, iskolai gyermekkarok is szerepeltek. A hangversenyeket, amelyekről a közönség pontos ismeretterjesztő műsorlapot is kapott, azóta a Székesfővárosi Népművelési Bizottság rendezi. E hangversenyek ma már a Művelődés Házának hatalmas helyiségében is telt nézőtért jelentenek. — A zenekar egyre több és nehezebb feladat megoldására vállalkozott, persze így egyre jobb s tanultabb zenészekre volt szüksége és egyben arra is, hogy az igy összetanult zenekar állandóan együtt maradjon. Ezért 1941 őszén a főváros pénzügyileg is megszervezi a zenekart s a tagoknak, mint fővárosi tisztviselőknek, biztos megélhetést nyújt. A zenekar tagjai most már idejüket és tudásukat teljesen a főváros e nagyjelentőségű kulturális intézményének céljaira fordíthatják.” Írta: Rossa Ernő (1909-1972), zenepedagógus, karnagy, szöveg-író, zeneszerző. Megjelent: az „ÉNEKLŐ IFJÚSÁG” című folyóiratban II. év. 1. sz./1942.szeptember hó — A Nemzeti Filharmonikus Zenekar története 1923-ban kezdődött, amikor megalakult a Székesfővárosi Zenekar, mely hamarosan Budapest zenei életének egyik központja lett. Alapító és 15 éven át vezető karmestere Bor Dezső volt. — Károlyi-kert: 1940-1970-ig rendszeres komolyzenei hangversenyeket tartottak. A koncerteknek a metró építése vetett véget. — dr.Csilléry Béla (•1915), magyarországi születésű angol karmester és zeneigazgatö. 1940-ben került vezető karnagynak a Székesfővárosi Zenekar élére.

21 Heiner Lajos 2017-07-06 11:52:15 [Válasz erre: 16 Ardelao 2017-07-06 10:41:18]
Nagyon koszonok minden infot´Toth Peterrol!

20 Nagy Katalin 2017-07-06 11:05:17 [Válasz erre: 19 Nagy Katalin 2017-07-06 11:04:47]
voltak áthághatatlanok

19 Nagy Katalin 2017-07-06 11:04:47 [Válasz erre: 17 Búbánat 2017-07-06 10:41:40]
Előrebocsátom, nem éltem ebben a korban. Mire én érdemben dönthettem a jövőm színteréről, a határok még szilárdan álltak Magyarország és Nyugat-Európa között, de közel sem voltam áthághatatlanok. Ennek fényében kérdezem: Nem lehet, hogy Tóth Péter nem hagyta volna el végleg az országot, ha korábban megkapja az ösztöndíjat? Nem lehet, hogy reménytelenül bezárva érezte magát és amint kinyílt a kalitka ajtaja, azonnal kihussant?

18 Ardelao 2017-07-06 10:43:46 [Válasz erre: 15 Búbánat 2017-07-06 10:40:40]
:-)

17 Búbánat 2017-07-06 10:41:40 [Válasz erre: 12 Momo 2017-07-06 03:22:59]
[url] http://caruso.blog.hu/2012/10/22/1956_es_az_operistak_i; 1956 és az operisták I. [/url] /2012.10.22. 11:07 caruso_/ „[…] Aztán jött az ominózus huszonharmadikai kedd.” „[…] Az Erkel Színházban A trubadúr előadását hirdették. ( karmester: Tóth Péter, főszereplők: Hámory Imre mv, Warga Lívia, Aarika Anelli, Pálos Imre és Tóth Miklós). […]” „A csodával határos módon fennmaradt egy eddig publikálatlan magán feljegyzés Tóth Péter tollából, melyet szó szerint idézünk: „Az előadásra a Rákóczi úton haladó tüntetés miatt a szokottnál később, kb. 3/4 7-kor érkeztem. A zenekar tagjai csaknem teljes létszámmal azzal fogadtak, hogy a közönség soraiból már követelés érkezett hozzájuk, valamint ők is határozottan kérik, hogy az előadás előtt játsszák el a Himnuszt. Színházi szabályra hivatkozva, dr. Kenessey Ferenc rendezővel együtt a portásfülkéből felhívtuk az igazgatóságot, Dárday Andor titkár közölte, hogy dr. Tóth Aladár igazgató nincs az épületben, ő maga ez ügyben nem foglalhat állást, átkapcsoltatott Barnáné párttitkárhoz. Barnánéval dr. Kenessey beszélt, referált a közönség, a zenekar egyértelmű megnyilatkozásáról és intézkedést kért. Dr. Kenessey közölte velem Barnáné elvtársnő álláspontját, mely szerint nem kell a közönség és a zenekar szándékával szembeszállni, miután ez valóban tömeg-megnyilvánulás. Időközben a zenekar helyét elfoglalta, ügyelők jelzésére lementem a zenekarba, senkivel nem beszélve már, az ütők felé fordulva kezdtem dirigálni, mire a Himnusz bevezető hangjai szólaltak meg, amit végig is dirigáltam. Meg kell jegyeznem, hogy a Trubadúr bevezető zenéje tympanival és nagydobbal épp olyan lassú 4/4-ben kezdődik, hogy dirigálás technikailag a Himnusz és eközött semmi különbség nincs. Ezek után az előadás a IV. felvonásbeli megszakítástól eltekintve, rendben zajlott le.” A legendás Barnánéval, aki a karmester életében is sorsdöntő pillanatban azt mondta „A nép akaratát teljesíteni kell” néhány évvel később találkozott Tóth Péter. 1959-ben két magyar karmester kapott ösztöndíjat Bayreuth-ba. Ferencsik Erdélyi Miklóst és Tóth Pétert javasolta. Barnáné, aki ekkor már a minisztériumban dolgozott, nem engedte ki a „megbízhatatlan” karmestert, így vetve gátat egy esetleges nemzetközi karriernek. Talán igaza is volt, ugyanis az első adandó alkalommal - melyre nem kevesebb, mint nyolc évet kellett várnia - Tóth Péter végleg elhagyta Magyarországot."

16 Ardelao 2017-07-06 10:41:18 [Válasz erre: 14 Búbánat 2017-07-06 10:04:05]
Köszönöm, hogy hozzájárultál Tóth Péterre vonatkozó ismereteink bővítéséhez. Remélem, hogy Lajos barátunk is választ kapott kérdéseire.

15 Búbánat 2017-07-06 10:40:40 [Válasz erre: 3 Heiner Lajos 2017-07-05 19:30:16]
Vincze Ottó: Cseberből vederbe – zenés komédia A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1964. május 9., Kossuth Rádió 20.22 – 22.00 Obernyik Károly Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban című vígjátéka nyomán szövegét és verseit írta Ambrózy Ágoston Vezényel: Tóth Péter Km.: az MRT Kamarazenekara és a Földényi-kórus Zenei rendező: Ruitner Sándor Rendező: László Endre Szereposztás: Torlay, emigráns magyar földesúr – Várhelyi Endre Klára, a leánya – Andor Éva Cserei Sándor, magyar diák a bécsi forradalomban – Palcsó Sándor Mici, Klára német társalkodónője – László Margit Pista, Sándor inasa – Kishegyi Árpád (Gyurián József) Bécsi diákok – Szigeti Géza, Lázár Gida, Versényi László, Petrik József, Juhász Pál Schindler, bádogos, a bécsi forradalmi vezér – Ungvári László A császári vezénylő tábornok – Rajz János Lichtenberg, császári ezredes – Képessy József Cipszer, kofa – Lorán Lenke Bécsi kofa – Barabás Irén Kocsis – Farkas Antal Történik 1848 őszén Fodor Lajos cikke az RTV Újságban a Cseberből-vederbe Rádió Dalszínházának bemutatójáról (1964. május 9.) Jó Obernyik Károly a XIX. század végén aligha hitte volna, hogy precíz címet viselő vígjátéka (Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban) egykor egy egész műfaj, méghozzá igen népszerű műfaj számára szolgál mintául és forrásműként. Pedig most, hogy Ambrózy Ágoston gondos portalanító munkája után jobban megismertük a naiv hangú, de igen ötletesen lebonyolított darabot, úgy tűnik, mintha az egész újabb daljátékirodalmunk ebből merítette volna beszédének nyelvét, korfestő stílusát, szereplőinek belső érzelmi és indulatvilágát… Hát még hogyan hitetlenkedett volna, ha valaki azzal áll elő, hogy ezt az ő derűs negyvennyolcas történetét egyszer az egész ország hallgatja majd, méghozzá ki-ki a saját szobájában, s úgy könyvelik el, mint egy tengerentúli világban divatozó komédiázás hamisítatlanul magyar változatát. Mert most éppen Amerikában divat, hogy az Észak – Dél háború eseményeiről, meg a cowboyok egykori életéről szóló, hasonló bájú történeteket felfrissítik, zenébe foglalják, vagy legalábbis azzal körítik… Vincze Ottó, aki most a negyvennyolcas romantika megszólaltatására vállalkozott, jó munkát végzett: kort felidéző és elevenen mai, forradalmat szító és szerelmesen ellágyuló dallamokat úgy ötvözött s fűzött egybe, hogy a tarka zenei kép szépen elrendezett kompozíciót mutat, kiegyensúlyozottat, megnyugtatót, gyönyörködtetőt. Friss, új eszközökkel folytatja a magyar daljátékok hagyományos modorát, azt, amely Erkeltől (s még jó régebbről is), Kacsóh Pongráczon át, a Csínom Palkó szerzőjéig élt, formálódott, s az idegen szereplőket néha egészen maivá, tréfásan modernné fiatalított hangon daloltatja. Művészetének teljes fegyverzetét s biztonságát ott csodáljuk leginkább, ahol a százéves múlt zenei kicsengését, a nemesebb operettek hangvételét, meg a modern musicalek daloló stílusát egyszerre érzékelteti és egyéni hanggal itatja át; vagy az olyan fokozásokban, ahol a Marseillaise-t idéző bécsi indulót és a Kossuthról szóló magyart egyidőben szólaltatja meg. Kevés hangszerrel is hatásosan, néha monumentálisan szólnak e dallamok, kitűnő hangulat-keretbe foglalva a romantikus párbeszédeket és ábrándozásokat, meg a hevesebb, drámai jeleneteket. Kellemes szórakozást nyújtott a szombat esti bemutató, s ebben oroszlánrészük volt a jól kiválasztott szereplőknek: Andor Évának és Palcsó Sándornak, László Margitnak és Kishegyi Árpádnak (csak a szerepét megosztó prózai társával barátkoztunk meg nehezen), Várhelyi Endrének, Ungvári Lászlónak, Rajz Jánosnak, Lorán Lenkének és még néhány más társuknak, akik László Endre rendező tapasztalt irányításával játszottak, komédiáztak igen élettelien. A Rádió kamarazenekarát és a markánsan, fényesen megszólaló Földényi-kórust Tóth Péter dirigálta, a szépen csengő adásban azonban nagy része volt a zenei rendezőnek, Ruitner Sándornak is. Ambrózy Ágoston dalszövegei néha költőien szépek; néha viszont elég szárazon magyarázó részletek nehezítik el őket, különösen a nyitó számban… A Rádió Dalszínháza, mely sokféle irányzattal kísérletezik, a daljátékszerű zenés komédiával szép perceket szerzett hallgatóinak.

14 Búbánat 2017-07-06 10:04:05 [Válasz erre: 13 Búbánat 2017-07-06 09:54:34]
A Tóth Péter vezényelte stúdiófelvételen további részletek is vannak az Ernaniból - sajnos, manapság nem sugározza ezeket a csodálatos ének-zenei betétszámokat a rádió, pedig a kitűnő énekeseinkre emlékezve is, alkalmanként igazán a műsorára tűzhette volna - tűzhetné ma is e remek felvételt.

13 Búbánat 2017-07-06 09:54:34 [Válasz erre: 3 Heiner Lajos 2017-07-05 19:30:16]
Verdi: Ernani – színdarab- és operarészletek, magyar nyelven A rádiófelvétel bemutatója: 1961. november 1., Kossuth Rádió, 20.20-22.00 Victor Hugó színműve nyomán a színműrészleteket Kardos László, az operát Blum Tamás fordította. Vezényel: Tóth Péter Közreműködik a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Bódy Irma) Zenei rendező: Fejes Cecília Rendező: Rácz György Szereposztás: Ernani – Benkő Gyula (énekhang: Simándy József) Ruy Gomez de Silva – Gáti János (Szalma Ferenc) Don Carlos – Sinkovits Imre (Palócz László) Elvira – Sütő Irén (Déry Gabriella) Duenna – Máthé Erzsi Riccardo – Velenczei István Ruitner Sándor összekötőszövegét Berek Katalin, Győző László és Ladányi Ferenc mondja el. A rádiófelvételre így emlékszik vissza Simándy József Dalos László „krónikásnak” a Bánk bán elmondja… című könyvében: „Ekkor tájt készültek az Ernani-részletek felvételei a rádióban. Déry Gabriella, Palócz László és Szalma Ferenc társaságában énekeltem, Tóth Péter vezényelte. Igen szép felvétel lett belőle, szívesen csináltam. Tóth Péter nagyon jó hangulatot tudott teremteni munka közben, zenekarral, énekkarral, szólistákkal. Nagy kár érte, hogy később elkerült Magyarországról. Úgy hallottam, nemrégen halt meg. Igen tehetséges ember volt, nagyon sajnálom. Milyen kár, hogy Verdinek ez a fiatalkori operája ebben az időben nem szerepelt az Operaház játékrendjén. Azt hiszem, Ernani nagyszerű szerepem lett volna. Szívesen énekeltem a részleteket a rádióban. (Az is tetszett benne, hogy a hősnőt – Elvirának hívják, mint az én drága nővéremet. Miközben énekeltem, mindig rá gondoltam: neki énekeltem. Felvétel után ki is mentem hozzá Mátyásföldre, és megmondtam neki. Boldog volt, hogy egyszer az ő nevét is énekeltem pályafutásom alatt…)" Giuseppe Verdi: Ernani – részletek - Bevezető kórus - Ernani áriája, I.felv. (Simándy) - Elvira áriája, I. felv. (Déry) - Don Silva áriája és cabaletta, I. felv. (Szalma, énekkar) - Don Carlos és Elvira kettőse, II. felv. (Palócz, Déry) - Hármas, II. felv. (Déry, Simándy, Szalma) - Don Carlos áriája, III. felv. (Palócz) - Összeesküvési jelenet, III. felv. (Simándy, Szalma, énekkar) - A III. felvonás fináléja (Déry, Simándy, Palócz, Szalma) - A IV. felvonás fináléja (Déry, Simándy, Szalma)

12 Momo 2017-07-06 03:22:59 [Válasz erre: 3 Heiner Lajos 2017-07-05 19:30:16]
1980. április 2-án halt meg Münchenben.

11 Ardelao 2017-07-06 01:46:22
1918. október 8-án, hosszas szenvedés után meghalt Aggházy Károly zongoraművész és zeneszerző, a Nemzeti Zenedének érdemekben gazdag régi tanára és rég letűnt nagy időknek tanúja. Az egykori Liszt Ferenc tanítványról, hűséges barátja Hubay Jenő írt szép megemlékezést. MEMENTO AGGHÁZY KÁROLY (1855-1918) Írta: Dr. Hubay Jenő — „Nem biográfiát akarok írni róla. Ezt szakavatottabb tollra bízom. Csak egy rövid visszapillantást életére, jellemére, nemes művészetére. — Ő benne a magyar zeneművészet egyik legtehetségesebb, legmagyarabb és legműveltebb munkását vesztette. Életében neki sajnos távolról sem jutott az az elismerés, amely működését és tehetségét megillette. — Az élete tulajdonképpen a csalódások hosszú láncolata volt. Talán halála után fel lehet kelteni művei iránt az érdeklődést és ezzel megjön a késői elismerés. — Zenei tanulmányait, mint serdülő ifjú a bécsi konzervatóriumban végezte. Ezután Budapesten a Zeneakadémiában Liszt és Volkmann tanítványa lett. Mesterei felismerték benne a nagy tehetséget és nagyra tartották őt. Liszt tanácsára 22 éves korában Párisba ment — azzal a szándékkal, hogy ott pozíciót teremtsen magának. Szép nagy azúrkék szemeivel, barna fürtjeivel, nemes profiljával, délcegen előkelő alakjával és nagy tehetségével ez kétségtelen sikerült volna. De a szerelem végzetesen belejátszott karrierjében. Ő már mint vőlegény utazott Párisba és ott pár év leforgása után választania kellett karrier és szerelem közt. Az utóbbira esett a választás és visszatért Budapestre, hogy elvehesse szíve választottját, az akkori Budapest egyik szépségét: Farkas Alice úrleányt. — Én 1879 őszén ismerkedtem meg Aggházyval Párisban. Ő zongoraművész, én hegedűs — milyen jól is illettünk össze. Nyomban el is határoztuk, hogy együtt fogunk hangversenyezni. Vieuxtempshoz (▪) is bevezettem Aggházyt. A mester a legnagyobb barátsággal fogadta őt. Pár hónappal később tartottuk meg első hangversenyünket a Salle Erardban (▪). Ott voltak Vieuxtemps, Munkácsyék, Beust gróf. Eljátszottuk többek között az akkor még igen ritkán hallott Kreutzer-szonátát Beethoventől. A sajtó nagy melegséggel írt a kettős fellépésről és hírünk szárnyra kelt. Páris legelőkelőbb szalonjaiban fordultunk meg és alig volt politikai, társadalmi és művészi téren híres ember, kivel személyesen meg ne ismerkedtünk volna. Még Leon Gambettával (▪) is! A párisi évad után Londonba rándultunk, ahol ugyanolyan melegséggel fogadtak. 1881 tavaszán a nagybeteg Vieuxtemps meghívására Algírba utaztunk, ahol több hangversenyt adtunk. Így tehát a külföldön eltöltött évek nagy sikereket hoztak Aggházy előadói művészetének. Úgy Páris, mint London hangversenytermeinek és legelőkelőbb szalonjainak állandó kedvence volt. Utolsó együttes fellépésünk Párisban volt Colonne (▪) zenekarával. Aggházy Liszt esz-dúr versenyművét adta elő rendkívüli hatással. Ugyanekkor szimfóniájának két tételét is bemutatta Collone. Ifjúkori műve is osztatlan elismerésben részesült. Ez volt utolsó együttes szereplésünk, ez után kettészakadtak útjaink. — Aggházy megnősült, és mint boldog fiatal házas a Nemzeti Zenede tanára lett. Azonban az akkori fejletlen zenei viszonyok nagyratörő lelkét nem elégítették ki, ismét külföldre vágyott. Kapóra jött neki a berlini Stern-konzervatórium ajánlata és ő rövid budapesti tartózkodás után elfoglalta a nevezett híres zeneintézet zongora kiművelési osztályainak tanszékét. A Berlinben töltött évek nevét ismertté tették Németországban. Zongora-darabjait Kahnt lipcsei cég adta ki. Iskolájából pedig sok jeles művész került ki, többek között Döbber, az ismert német zeneszerző és karmester. — A nyolcvanas évek egyik jelszava volt, hogy neves és tehetséges művészeinket haza kell telepíteni. Így hát Aggházy érdekében is megtétettek a lépések a kormánynál, hogy a fejődésben levő Zeneakadémiánkhoz kineveztessék tanárnak. Főképpen a korán elhunyt nagy tehetségű Justh Zsigmond (▪) fejtett ki a sajtóban nagy akciót, mely azonban sajnos azért nem sikerült, mert a zongoratanári állások be voltak töltve és az akkori kormánynak nem állt módjában Aggházynak egy tanári állást kreálnia. Ismét a Nemzeti Zenede tett neki ajánlatot és ő azt másodszor is elfogadta. Haza jött és kivette részét a magyar zeneművészet felvirágozása érdekében kifejtett nagy küzdelemből. Nem hiába küzdött. Ő is azon úttörők közé tartozik, akiknek zeneművészetünk mai magas színvonala és virágzása nem kismértékben köszönhető. — Milyen volt ő mint előadó művész? — Nem tartozott azon sablonos virtuózok közé, akik mindig egyformán jól adták elő a műsorra tűzött szerzeményeket. Ő inspiráció és ihlet nélkül nem tudott játszani. Ennek hiányában sokszor egykedvű volt előadása s közönségét hidegen hagyta. De ha hangulatban volt, a művészet magas régióiba emelkedett s magával ragadta hallgatóit is. Utolsó külföldi hangverseny körútját Studer Oszkár hegedűművész (▪) és Becker gordonkaművész társaságában körülbelül 15 évvel ezelőtt Svájcban tartotta meg. A svájci sajtó egyhangú elismeréssel adózott kiváló művészi tulajdonságainak. — Mint pedagógus sok érdemet szerzett magának. Ha nem voltak tanítványai között elsőrangú nagy tehetségek, erről nem ő tehetett. De mégis minden esztendőben olyan kész művésznők kerültek ki iskolájából, kik hivatva vannak a zongoraművészet nagy tradícióit fenntartani és továbbítani. — A zeneszerzés terén, annak minden műfajában maradandó becsű alkotásokkal gazdagította a magyar zeneirodalmat. Különösen zongoraszerzeményei és kamarazeneművei azok, amelyek neki maradandó nevet biztosítanak. Számtalan zongoradarabjai közt kiemelkedők a „Prätorius” egy karácsonyi dallama fölötti változatok, továbbá a „Ländler- hangulatok” finomszerkezetű, bájos sorozata. A világháború kitörése előtt, egy amerikai pályázaton díjat nyert egy zongoraszvitjével — 1500 pályázó között. — Kamarazeneművei közül a zongoraötös még legutóbb Drezdában aratott nagy sikert. Egy magyar szellemben írt vonós négyesét mutattam be a budapesti közönségnek Popper Dáviddal (▪) sok évvel ezelőtt. Remélhető, hogy e művek művészi fajsúlyuknál fogva mihamarabb ismét a nyilvánosság elé kerülnek. — Két operát is írt. Az egyiknek címe „Maritta.” Az Operaház Káldy (▪) Igazgatósága alatt színre hozta. Zenéje végtelenül bájos és hatásos. Sajnos a szövegkönyv, bár meséje érdekes, avatatlan tollra bízatott. Csekély változtatásokkal kétségtelenül ismét beilleszthető volna az Operaház műsorába. „A halálos nász” című egyfelvonásos dalművét hagyta hátra, melynek előadását életében hiába várta. — Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala őt egy hason című világi oratórium megírására ösztökélte. E művet Bellovics (▪) adta elő. Megfelelő művészi előadásban bizonyára érvényesülnének e minden ízében magyar mű szépségei. Sok dalt írt. Ezek úgy kerültek ki lelke mélyéből, mint egy gyöngy kagylójából. Boldogsága és szomorúsága egy-egy dalban lett megörökítve. A Harmónia kiadásában jelent meg tőle 10 magyar dal. Ezek valóban gyöngyei a magyar dalirodalomnak. E daloknál magyarabbakat nem ismerek. Ott izzik a faji tulajdonságok eredetiségének nemes érce. Miért nem éneklik őket? Felhívom ezekre az énekművészek és énektanárok figyelmét. — Aggházy zeneszerzői működésére azt lehet mondani; nem ismerték műveit életében, de kétségtelenül életre fognak ébredni halála után. — Az ő jelleméről is szeretnék pár szót mondani. — Büszke volt és önmagába zárkózott. Életfilozófiája a pesszimizmus felé hajlította s ez akadályozta őt sokszor abban, hogy az élet keserves szükségleteivel szemben a praktikus álláspontra helyezkedjék. Fiatal korában Schoppenhauer művei voltak az ő miatyánkja. Sokszor mondta: „Úgy is mindegy — minden múlandó.” Barátaival őszinte és szíves volt. Az irigységet, dacára annak, hogy ő nem érvényesült érdeme szerint, nem ismerte. Mások műveivel és munkásságával szemben szigorú, de tárgyilagos mértéket használt. Sokan félreismerték és gőgösnek tartották; ezért volt több ellensége, mint barátja. Az élet kis és nagy problémáival szemben sokszor nem tudott elhelyezkedni és egyensúlyt tartani. Ez sokban akadályozta őt és keserűséget szerzett neki. Nézeteiben és megjegyzéseiben annyira eredeti volt, hogy azok kik kevésbé ismerték, azokat paradoxnak tartották. — Engem egy élet barátsága fűzött hozzá. A tavalyi tél meggyőzött arról, hogy egészsége lehanyatlóban van. Sajnos nem csalódtam. Az idei nyáron, Keszthelyen keresett enyhülést és gyógyulást szervi baja okozta szenvedéseire. — Utoljára a Jendrassik-féle klinikán (▪) láttam, ott szorítottam kezet vele utoljára, ….. Megismert még, de látszott, hogy lelke már a másik világot keresi. Alig reagált már valamire. Csak egy szó hatott rá úgy, mintha felvillanyozták volna, ez a szó: „Béke”. — „Igen — igen — béke — béke — lesz.” Ezek voltak utolsó szavai, …… s ő elköltözött az örök béke világába.” * Megjelent a „Zenei Szemle” 1918. II. évf. 10.számában (november hó) Néhány magyarázat a cikkben szereplő helységről és személyekről (Ardelao): ▪ Henri Vieuxtemps belga - hegedűművész és zeneszerző (1820-1881), •Salle Erard – lenyűgöző szépségű Párizsi hangversenyterem, •Gambetta – Leon Gambetta, Franciaország miniszterelnöke 1881-82 között (1833-1882), •Colonne zenekar – Edouard Colonne (1873-1910) hegedűművész és karmester által alapított, zenekar, •Studer Oszkár – hegedűs, Hubay tanítvány, zenetanár, •Popper Dávid (1843-1915) cseh gordonkaművész és zeneszerző, •Káldy Gyula (1831-1901), Operaház igazgatója 1895-1900 között, •Bellovics Imre karmester, zenepedagógus, •Jendrassik féle klinika – Jendrassik Ernő (1858-1921) orvos, bel és ideggyógyász, fiziológus, a MTA tagja, •Just Zsigmond (1863-1894) író Áthoztam a Zenetörténet című topicból!

10 Ardelao 2017-07-06 01:27:57
Adelburg Ágost: „Zrínyi” opera 5 felvonásban Németh Amadé: „A Magyar Opera Története” (a kezdetektől az Operaház megnyitásáig) c. könyvében az alábbiak olvashatók: — „1868. június 23-án került sor a Nemzeti Színház egyik legérdekesebb és legizgalmasabb bemutatójára, a horvát eredetű Adelburg Ágost lovag 5 felvonásos, Theodor Körner drámája nyomán készült „Zrínyi” című operájának első előadására. Körner Zrínyijét Szemere Pál fordította magyarra 1818-ban. Ez 1836-ban jelent meg nyomtatásban. Kölcsey Ferenc bírálatából idézünk: „hősünk német köntösben […] semmi különös dicsőséget nem sugározhatik […] hanem a magyar nyelv hangja, a magyar játszó és néző megcsalják a szívet, s a patriotizmus gerjedésbe jött érzelmei a kritikát, ha bár csak pillanatokra is, megszelídítik.” Körner „a schilleri lélek híjával volt, másként oly varázsló fényben tüntette volna fel a szigetváriakat, mint amilyenben a schilleri személyek vagynak.” A dráma cselekménytelen. Szolimán jobban van jellemezve, mint Zrínyi. Szemere még Körner „rímjátékait” is átvette. „Boldog az, kit géniusa gyötrő dialektikálás nélkül önként vezérel a jó úton! De boldogtalan az, ki fejtörés és körömkoptatás közt kínozza magát, nem azért, hogy jó utat találjon, hanem, hogy tévelygéseit a világ, vagy legalább saját maga elől, elrejtse!” — A librettó (feltehetően a zeneszerző munkája a magyar szövegfordítás alapján) meglehetős hűséggel követi a dráma élőképeit, természetesen rövidít, tömörít, mégsem képes élővé varázsolni az eleve elhibázott koncepciót. Erre csak Adelburg nagyszerű zenéje lesz alkalmas. „A nyitány egy szélesebb keretű műegész, mely gazdag színkeverékkel s hatásos hangszereléssel bír” — írja a főpróba után a Zenészeti Lapok (V.28.). A bemutató előadáson a nyitányt s a mű egyéb részleteit elhagyták, mert az egész opera rendkívül hosszúnak bizonyult. — A bemutató szereposztása: Zrínyi – Simon Gusztáv, Szolimán – Kőszeghy Károly, Éva – Kotsits Irma, Heléna – Pauliné Markovits Ilka, Juranics – Ellinger József, Alapi – Bodorfí Henrik, Müezzin – Korbay Ferenc, Huber Károly vezényelte, Böhm Gusztáv rendezte az előadást, melyet a sajtó és a közönség is lelkesen fogadott. Szóltunk a statikus szöveg hibáiról, nos, Adelburg könnyedén vette ezt az akadályt és operazenéje — írja a Zenészeti Lapok (IV.21.) „telve van igen sok szépséggel, emelkedett irályt, sok helyt meglepő szép kidolgozást és találó jellemzéseket találtunk abban, szóval, gazdag fantázia költészet és készültséggel rendelkező költőre mutat, kinek csak tér és alkalom kell, hogy kiváló tehetségét egész teljességgel érvényesíthesse.” A szerző „Nem hódol kizárólagosan egy zeneiskolának sem, de céljához képest mindenik előnyeit felhasználja. Ahol pedig a speciális nemzeti zene terére lép, ott jótékonyan hat eredeti vonatkozásaival.” (A Zenészeti Lapok VI.14, 21, 28-i számai részletesen foglalkoznak a művel). — A Pesti Napló (VI.25.) kritikusa már nem ilyen lelkes. Miután elveri a port Körneren, csodálkozik, hogy Adelburg nem igyekezett drámaibbá tenni a túl hosszú képek sorát. „Ha mindezek mellett […] teljes sikerét constatáljuk a műnek, ez már körülbelül kritikája a zenei résznek, mely […] cselekvény, sőt történet hozzájárulása nélkül maga vívta ki sikerét. Különösen sikerültek a finálék, s a karok […] Az eskü jelenet egyik fénypontja a műnek […] az opera czél szerű rövidítések mellett állandó darabja lehet a játékrendnek.” A Zrínyi a Nemzeti Színházban 10 alkalommal került színre. A gondosan kimunkált partitúra ismeretében Adelburg operáját Mosonyi és Doppler Ferenc művei mellé soroljuk.” Adelburg Ágost (1830 – 1873) Áthoztam a Zenetörténet című topicból!

9 Ardelao 2017-07-06 01:18:46
A felejthetetlen KAREL BURIAN vagy, ahogyan nálunk hívták, BURIÁN KÁROLY személye mindenképpen ide kívánkozik: Emlékezés egy nagy énekesre, “Zenei Szemle” 1924.3. szám. (november) Karel Burian 1870.I.12. Prága – 1924.IX.25. Prága. — „Aránylag fiatalon, 54 éves korában szállt sírba a nálunk is hosszú időn át működött Wagner énekes. Szülővárosában, Prágában nyerte kiképeztetését Wallerstein főkántortól, s bevált, első nagy sikere 1892-ben megnyitotta előtte Köln, Hannover, Hamburg, Drezda operaszínpadait. Kár, hogy a tüneményes hangú tenorista az utolsó decenniumban egyre jobban rabjává lett az alkoholnak, ami nem egyszer botrányok okozójává lett. Még sokan emlékeznek arra, mikor a budapesti Operában egészen dülöngélve énekelte Lohengrint. Medek Anna, mint Elza, halkan szemrehányást tett neki, mire ő hangosan és gorombán felelt vissza: “Nie sollst du mich befragen!” A Münster jelenetben pedig oda súgta Rózsa – Telramundnak: “Te Lajos! Isteni vörös bort fedeztem fel Budán. Holnap oda viszlek.” — Burián, hogy első feleségétől elválhasson, adoptáltatta magát s így magyar állampolgárrá lett. Hálából megtanult magyarul, magyarul énekelte az Anyeginban Lenszkij áriáját s korrepetitorával, Vajda Edével is mindig magyarul beszélt. (Anyanyelvén kívül, még németül és olaszul is tudott, megj. A). Pár év előtt a Balatonnál Szemerével és Székelyhidyvel magyar nótákat énekelt s tréfálkozva azt mondta, hogy legközelebb magyar attilát varrat magának, magas szárú csizmával, árvalányhajas pörge kalappal megy Prágába vendégszerepelni. Ennek dacára megmaradt jó csehnek is, bár az új cseh hatalom rossz néven vette az ő magyar állampolgárságát. A budapesti Operába ő hozta be Smetana “Daliborját” és “Csókját,” amikből s egyéb szerzeményeiből gyakran énekelt hangversenyein. Egyszer könnyekre fakadt egy vidám társaságban, midőn valaki a cseh nemzeti dalra, a “Kde domov můjára” zendített rá (“Hol van hazám,” megj. A). — Pesten a London▪ szállóban lakott, de megharagudott a tulajdonosra, mert az nem akart az ő kedvéért este 10 óra után új hordót csapoltatni. Béldi Izor▪ jegyzi fel, hogy 1908-ban az opera mellett egy sörházban találta őt, holott már közeledett az este, mikor Buriánnak Siegfriedet kellett volna énekelnie. Figyelmeztetése hiába való volt. Végre egynegyed 7-kor, mikor már az előadásnak is meg kellett volna kezdődnie, akkor üzent át Burián egy névjegyen, hogy rosszul van, nem énekelhet. Az utolsó pillanatban aztán a Säckingeni trombitást▪ tűzték ki a műsorra. E szeszélyesség volt egyik fő jellemvonása. Így a budapesti Operától is első ízben szó nélkül Drezdába szökött. Helyébe aztán Anthes György▪ jött ugyanonnan. — Burián egyike volt azoknak a régi világból való bohém kedélyű énekeseknek, kik egész lényüket belehelték szerepükbe. Hívták őt is Amerikába, de ő még nem ismerte azt a pénzhajhászást, ami a modern művészeket jellemzi. Többre becsülte a meghitt baráti társaságot, mint a turnék nomádélettel járó jövedelmeit. A budapesti Opera, hol többek közt ő kreálta Trisztánt, kegyelet jeléül a terézvárosi templomban gyászmisét mondatott érte. A mise alatt az egész Opera működése szünetelt, hogy mindenki ott lehessen. Az operai zenekar a Siegfried gyászindulóval, az énekkar a Tannhäuser zarándokkarával rótta le a kegyelet adóját a nagy énekes emlékére.” Az újságcikk írója (Z)? Megjegyzések: Az egykori London Szálló a Nyugati pályaudvarral szemben állt. 1864-1927-ig üzemelt, utána lebontották. Ma a SKÁLA-METRÓ áll a helyén. Béldi Izor (1867-1926) zenekritikus, zeneszerző, ügyvéd, újságíró, operett szövegíró (eredeti neve: Goldstein József dr.). “A Säckingeni trombitás” Viktor Nessler (1841-1890) nagysikerű négy-felvonásos operája. Anthes György (1863-1922) német operaénekes, korának egyik legnagyobb Wagner énekese volt. Áthoztam a Zenetörténet című topicból!

8 Ardelao 2017-07-06 00:00:15 [Válasz erre: 7 Ardelao 2017-07-05 23:53:11]
Helyesbítés: Zirndorf, Macbeth

7 Ardelao 2017-07-05 23:53:11 [Válasz erre: 3 Heiner Lajos 2017-07-05 19:30:16]
Bízom abban, hogy kérdésedre valakitől előbb-utóbb választ kapsz. A pontosítás végett idézem Tóth Péterről a neten megtalálható információkat: Magyar Színházművészeti Lexikon: „Tóth Péter (Debrecen, 1924 – ): karmester, a Zeneakadémián Böszörményi Nagy Béla és Ferencsik János növendéke volt. 1946-tól a Vígopera, 1950–1967 között az Operaház karmestere. Elsősorban romantikus (Wagner) és modern (Bartók B., Britten, Berg) operákat vezényelt. 1967 óta Münchenben él.” A neten fellelhető még egy német nyelvű információ is, minden bizonnyal a külföldön történt letelepedését megelőző, illetve nem sokkal az azt követő időből: [url] https://www.zvab.com/PETER-TOTH-Daten-unbekannt-ungarischer-Dirigent/16155080350/buch; „PETER TOTH (Daten unbekannt) ungarischer Dirigent [/url] Manuskript / Papierantiquität / Anzahl: 1 Verkäufer Herbst-Auktionen (Detmold, Deutschland) Beschreibung: E.Postkarte (Bildseite: Majakowski-Denkmal) mit Datum, Unterschrift signiert 2.VII.65 "Mit herzlichen Grüssen von Moskau PETER TOTH" (dito : a) E.Postkarte mit Ort, Datum, Unterschrift Zirndorf, 20.6.1967 " Ich bin der Gayane-film Dirigent von Ungarn. Ich habe die Türe hinter mich gesperrt. Jetzt bin ich hier in Zirndorf, in Lager ausländischer Flüchtlinge. Könnten wir uns treffen?." Euro 65,- B) Ausführlicher E.Brief mit Ort, Datum, Unterschrift München, 14.9.67 1 S. 4° - ausführlich über seine ersten Engagements mit exakter Auflistung " Im Sept. dirigiere ich 14-mal, deswegen habe ich gar keine freien Minuten Einige sind für mich ganz unbekannt " Euro 65,-). Buchnummer des Verkäufers 34137” (Röviden: Aukción (Detmold, Németország) meghirdetett kézirat / papírantikvitás Darabszám: 1 Postai levelezőlap (a képen: Majakovszkij-emlékmű), dátummal, aláírással, kelte: 1965.VII.2. „Szívélyes üdvözlettel Moszkvából, PETER TOTH” . Postai levelezőlap a helység és a dátum feltüntetésével, aláírással: Zindorf, 1967.06.20. „Én vagyok a Gayane-film Magyarországról származó karmestere. Bezártam magam mögött az ajtókat. Most itt vagyok, Zirndorfban, a külföldi menekültek táborában. Találkozhatnánk?” Részletes levél a helység és a dátum feltüntetésével, aláírással: München, 1967.9.14. Ebben első elkötelezettségeinek részletes felsorolása olvasható. „Szeptemberben 14 alkalommal vezénylek, ezért egyetlen szabad percem sincs. Néhány számomra teljesen ismeretlen.” [url] http://rockdiszkont.hu/cd-komolyzene/opera-125-125-eves-az-operahaz-az-operahaz-csillagai-vol-2-4-(1884-2009)-cd; CD: OPERA 125 - 125 ÉVES AZ OPERAHÁZ - AZ OPERAHÁZ CSILLAGAI VOL. 2/4 (1884-2009) [/url] Az operaház csillagai c. kiadvány (jelenleg nem rendelhető) második lemezén az 1904 és 1920 között született énekművészek kaptak helyet. Ezen Tóth Péter vezényel részletet Verdi Machbetjéből (Air de Machbeth, IV. felvonás, énekel: Svéd Sándor). E felvétel 1965-ben készült.

6 Ardelao 2017-07-05 20:07:09 [Válasz erre: 1 Ardelao 2017-07-05 18:42:33]
Ha már első bejegyzésemben szóba hoztam Papp Viktor (Szilágysomlyó, 1881. április 13. – Budapest, 1954. május 10., erdélyi magyar zeneíró, zenekritikus, szerkesztő) személyét, álljon itt egy részlet Dénes Zsófia „Ami a százból kimaradt” c. könyvéből: „Amikor Papp Viktor Adynak hegedült Réges régen történt, időben olyan távol, mintha túl volna az óceánon. Ezerkilencszáztizenhárom őszén és tizennégy első két hónapjában. Volt úgy, hogy este a baráti vitatkozások, szóbeli áradások után, de januárban, februárban volt úgy is, hogy már a délutáni órákban, éspedig Ady kívánságára, a muzsikaszó beleveszett az estébe. Ady terített asztal mellett, karosszékben ült, előtte örök feketekávéjával és parádi vízzel higított „kocsisborával”. („Mert a kocsisok csak oda járnak, ahol jó bort csapolnak” – mondta Ady.) Az asztal körül Bölöni „Gyurka”, Bölöniné „Itóka” és jómagam ültünk. Papp Viktor pedig állt szorosan – hegedűjével – Ady karosszéke mellett. Úgy, mint a nagy prímások álltak, amikor az egykori gavallérok és nábobok fülébe húzták a kívánt nótát. Papp Viktor magas, vékony fiú, csupa izom és ideg, kissé előrehajolt Ady felé, és okos, szürke szemét lezárta. Fiatalon is barázdás arca nem kísérte a zenét, inkább derengésbe merült. Csak néha szólt hegedűje kissé hangosabban, inkább hajszálhúron fújta Ady felé a parancsolt muzsikát. Kellett Adynak ez a mámor. Belemerült és itta. Azok voltak a mi nagy zenebomlásaink. Akkoriban Adynak másféle zene sohasem kellett. Papp Viktor hegedűszava előtt ennyire csak Reinitz Béla zongorajátéka és talán Czigány Dezső brácsamuzsikája kellett neki. Italozás közben és italozás után, amikor a szó már elapadt, Reinitz leült a zongorához. Valamiért egyszer összekapott Reinitzcel. (Egy műkedvelő hangverseny Ady-dalokkal közéjük állt. Én utólag és mindig Reinitznek adtam abban az incidensben igazat, de „a gőgös Ady” egy szóval sem hívta őt vissza.) Hanem nemegyszer mondta nekem mély megbecsüléssel: „Reinitz a verseim leglelkét muzsikálta.” Szeretete iránta mindvégig megmaradt. Reinitzé is Ady iránt. Hanem „a mi korunkban” már csak Papp Viktor hegedűje kellett neki, a cigányos, Dankó Pistás esték messze elmaradtak tőle. De a magára találás óráiban mindig kellett a zene Adynak. Nélkülözhetetlen volt ilyenkor a „hajszálhúr”: a Viktoré. Az ő hegedűjátéka mindnyájunkat megvesztegetett. Viktor négy évvel volt fiatalabb, mint Ady. Szilágysomlyón született, de Zilahon volt gyerek és diák. Ő is az ősi iskolában tanult. Anyja zenetanár volt Zilahon, és fiát elsőként ő tanította zenére, úgy mint Voit Paula a fiát, Bartók Bélát – amivel éppen csak jelezni akarom, hogy Viktor muzikális tehetségét is anyja indította útnak. Papp Viktor jogot végzett Pesten, majd a Földművelésügyi Minisztériumban lett tisztviselő, de zenetanulmányait folytatta tovább. Pódiumon nem hegedült soha, de hírlapokba, folyóiratokba zenekritikákat írt, és rovatot is kapott. Hanem megmaradt bohémnek, mint Murger bohémjei. Ezért illett Adyhoz, és ezért is szerette őt Ady. Amikor Ady társaságában együtt töltöttünk annyi felejthetetlen jó és szép órát, Viktor még nem írta meg életrajzait, tanulmányköteteit Bachról, Beethovenről és Haydnról. Viszont akkor „kis rokokó valcereket” szerzett, azok patakzottak hegedűjéről, és aki tele volt fojtott szenvedéllyel és fájdalommal, élettel, mint például mi, akik Ady asztalánál ültünk – azokban a nagyon közel húzódó dallamokban saját mélységünket éreztük és éltük át. Papp Viktor egyik „valcerjéhöz” Ady verset is írt: Fussatok el eskük és imák … / Kopott kocsin siet el velem / az eldobott, szegény szerelem … Fut a kocsi, űzve fut velem / Ködbeveszőn fut a Szerelem. / Csöndesen hull a vér, / Szaladj, kopott szekér … „A szekér nóta.” Előbb volt dallam, arra került rá a vers. És Ady fújta az ő halk és fáradt hangján a szöveget. Mi, akik hallgattuk – már csak én élek -, mi tudtuk a varázs titkát. És én még emlékezem is: Ady találkozásunk évfordulóján küldött verséből itt hadd idézzek: Tavaly a Hűvös-völgyben / Szakadt a hó / S olyan szép volt / A jóval nem törődni. / S olyan jó volt, / Mert jó a szép. / Az Életnek szent Gangeszét / Mese-virágokkal / Fájón benyiladozni … Papp Viktornak nem volt akkor felesége. Később vette el özvegy Lanternét, aki az akkori János-szanatórium tulajdonosa volt. Ady nemegyszer kapott tőle meghívást – Viktor kérésére – ottlakásra. Úgy tudom, azért vette el később régi barátnőjét Viktor, hogy ezzel – abban a korban – mentesítse őt a fasiszták üldözésétől. Adyt Papp Viktor a Nyugat 1919. február-márciusi számában hosszan elsiratta. Mélyből fakadt írás. Valahogy az van benne, hogy Ady halála után társtalan emberré lett. Ami igaz. Én az ötvenes évek elején, 1954-ben bekövetkezett haláláig nemegyszer találkoztam vele Budán, az Attila utcára néző „Anna udvar” trafikboltjában. Tragikus öreg legény lett Viktor. „Még most is úgy érzem, mióta Adyt eltemettük, mintha jobb karom állandóan hiányoznék” – mondta akkor. De így írta már Ady elsiratásában is, tizenkilenc februárjában. Hűsége Ady iránt haláláig érintetlen maradt.” (A fenti írás a Népszava 1981. október 10.-i számában is megjelent.) Ars poeticáját Papp Viktor a „Zenekönyv rádióhallgatók számára – Operaismertetések” c. kiadványában a következőképpen fogalmazta meg: „Mindig arra törekedtem, hogy magyarul megismertessem és megszerettessem a zeneművészetet. Ezért írtam és most ezért gyűjtöttem könyvekbe a hosszú időn át felgyűlt, zenét ismertető írásaimat. Kikerekítettem, kibővítettem, leegyszerűsítettem őket, nehogy bárkit is elriasszanak a tudóskodó szakkifejezések. Pázmány Péter gyönyörű jelmondata világított mindig előttem: «Magyarokért, magyarul!» Én is így akartam. «Zenekönyv»-eim anyaga valamikor valahol szétszórtan megjelent, vagy a rádióban hangzott el. Talán legjobb hasznát a rádiózók veszik, azok a zenefigyelők és zenekedvelők, akik a rádió révén naponta muzsikával élnek. Teljesség vagy rendszer nincs a könyvemben. Kritikusi pályám alkalmai szülték itt összegyűjtött írásaimat. Magyarok! Fogadjátok szívesen törekvésemet. Budapest, 1940.”

5 smaragd 2017-07-05 20:06:09 [Válasz erre: 1 Ardelao 2017-07-05 18:42:33]
Gratulálok a fórumnyitáshoz és sok értékes bejegyzést kívánok! (Amint az alábbi példa is mutatja, csalódás is előreviheti az embert,új erőket indít be..)

4 Ardelao 2017-07-05 19:41:47 [Válasz erre: 2 Heiner Lajos 2017-07-05 19:11:52]
Köszönöm! :-)

3 Heiner Lajos 2017-07-05 19:30:16
Tóth Péter, karmester. Annyit tudok róla, hogy 1924-ben született, 1967-ben Münchenbe költözött. Pár előadásrészlet alapján temperamentumos, jó dirigensnek tűnik. Tud valaki további infót? Esetleg komplett operafelvétel a Magyar Rádió archívumában?

2 Heiner Lajos 2017-07-05 19:11:52 [Válasz erre: 1 Ardelao 2017-07-05 18:42:33]
Nagyon jó ötlet!





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.