HUSZADIK SZÁZAD, 1946. OKTÓBER:
"Káprázatos díszelőadással ünnepelte az Operaház az ország teljes felszabadulását
(Részlet)
A bíbor- és aranyszínekben pompázó Operaházban vasárnap délután díszelőadás keretében ünnepelték az Ideiglenes Nemzeti Kormányt abból az alkalomból, hogy áttette székhelyét Budapestre. …………….
…… Failoni Sergio vezényletével felzendültek Bartók csodálatos zengzetei és Operaházunk balett-táncosai a „Fából faragott királyfi”-t táncolták el. Ottrubay Melinda és Tatár György régenlátott kedvvel fodrozták színessé, káprázatossá táncukat. A címszerepben Harangozó Gyula aratott sok tapsot. Ezután Ferencsik János vezénylésével a Bánk bán második felvonása került színre. Különösen Székely Mihály alakítása Tiborc szerepében markolt a szívekbe. Kitűnő volt Palló Imre. Osváth Júlia és Lendvay Andor alakítása is. Végül ugyancsak Ferencsik János vezénylésével Ravel csipkefinom Bolero-ját táncolták el Ottrubay Melinda, Tatár György, Zsedényi Károly, Kálmán Etelka, Horváth Erzsébet, Csinády Dóra, Hamala Irén és a legelsők közé lendült, szoborszép Patócs Kató.”
Egy pár bejegyzés erejéig azonban még visszatérnék a Zsedényi Károly szereplésével kapcsolatos „hírek“-re:
TOLNAI VILÁGLAPJA, 1934-02-07 / 7. SZÁM:
„József legendáját“, Strauss Richárd táncdrámáját az Operaház mutatta be. A zene csillogó, érdekes és költői és a szövegkönyv, melyet Hugo von Hofmannsthal és Kessler gróf József bibliai történetéből írtak, alázatos és művészi alkalomnyújtás Strauss zenéjének kibontakozásához. Az Operaház ragyogó előadásának középpontjában Walter Rózsi nagyszerű mimikájú Putifárnéja és Zsedényi Károly Józsefe áll. A díszletek szépek s a rendezés kifogástalan."
-----
A BMC MAGYAR ZENEI INFORMÁCIÓS KÖZPONT nyilvántartása szerint
1937. február 25-én, az Operaházban - kiváló szereposztásban - bemutatásra került egy egyfelvonásos balett, a Lysistrata, amelyben Ottrubay Melinda és Zsedényi Károly is szerepelt.
Zenéjét Lajtha László szerezte.
Szövegét írta: Lajtha László és Áprily Lajos (Aristophanes története nyomán).
A mű keletkezésének az éve: 1933.
Szereplők:
Lysistrata: Tutsek Piroska,
Myrrhene: Bordy Bella,
Kinesias: Harangozó Gyula,
Athéni lány: Vera Ilona,
Athéni harcos: Kőszeghy Ferenc,
Spártai lány: Ottrubay Melinda,
Lampitro: Mátray Irén,
Első spártai ifjú: Brada Rezső,
Második spártai ifjú: Sallay Zoltán Sallay,
Egy faun: Zsedényi Károly.
Vezényelt: Ferencsik János (Kottakiadó / Forrás: |
Alphonse Leduc, Paris) |
Kósa György (1897-1984)
zeneszerző, zongoraművész, karnagy, korrepetitor, főiskolai tanár
A Kósa Györgyről szóló megemlékezés a 39. perc 26. másodperctől hallható.
Nincsenek véletlenek! Úgy tűnik, nem hiába tűnt el a fotó időlegesen a 345. sz. bejegyzésemből, ami miatt kénytelen voltam azt a 347. számúba ismét beilleszteni. Így aztán a figyelmet önkéntelenül ráirányítottam Kósa György „Árva Józsi három csodája” c. művére. Valószínűleg a zeneszerző szelleme a ludas a dologban. Nehezményezte, hogy róla e fórumban nem emlékeztem meg. Utólag is elnézést kérek tőle, és mulasztásomat az alábbiakban pótolom:
Száz éve született Kósa György
Szerző: Dalos Anna |
Sokak emlékeiben él még a Zeneakadémia Kistermében Bachot zongorázó Kósa György, házihangversenyeirõl legendák keringenek. Mégis, a zeneszerető közönség ma már alig ismer valamit Kósa műveibõl. Tiszteletteljes kötelességünk, hogy legalább most, születése évfordulójának alkalmából megemlékezzünk az elõadóművész-zeneszerzőről.
Kósa György 1897. április 24-én született Budapesten. Apja, Kósa Vilmos ügyvéd volt, s a gyermek így meglehetõsen jó anyagi körülmények között nőtt fel. Édesanyja, Windt Olga fontosnak tartotta, hogy zenei nevelésben is részesüljön: hegedűre és zongorára taníttatta. 1907-ben Bartók korábbi magántanítványa, Freund Etelka hívta fel a zeneszerzőfigyelmét a tehetséges kisfiúra. Ettől kezdve Bartók hetente kétszer órákat adott neki, és az õ tanácsára iratkozott be Kósa 1908 szeptemberében a Zeneakadémiára.
Kezdetben hegedülni és zongorázni is tanult, hegedű szakon Szerémi Gusztáv volt a tanára. Másfél év után azonban felhagyott a hegedüléssel, mert a két hangszer egyidejû tanulása túl sok idejét vette igénybe. Zongorára először Reschofsky Sándor, majd 1909 és 1912 között Székely Arnold oktatta, az 1912/13-as tanévtől kezdve hivatalosan is Bartók tanítványa lett. Az 1910/11-es tanévtõl felvette a zeneszerzés szakot is. Az elsõ évben Kodály osztályába járt, majd 1911 és 1915 között Herzfeld Viktor növendékeként folytatta tanulmányait. Első, kéziratban fennmaradt kompozíciói is ekkor keletkeztek: 1913-ból a Miért?! és a Boszorkánytánc című zenekari darabok, valamint 1915-bõl a zenekari Suite. Az 1915/16-os tanévben szerezte meg zeneszerzői és zongora diplomáját. Bartók tanácsára a következő tanévben Dohnányi növendéke lett.
Ekkoriban már kísérőként is ismert volt: mint az Operaház korrepetitora 1917-ben - Bartók személyes kívánságára - részt vett A fából faragott királyfi betanításában. Õ lett dr. Dienes Valéria 1917-ben alapított Orkesztrikai Iskolájának állandó kísérõje, sõt táncjátékokat, kísérőzenéket is komponált számukra. A táncpróbák alatt rögtönzött kompozíciókból született 1918-ban a 13 bagatell (zongorára), valamint 1918/19-ben három táncjáték: Pán és Kóré, Phaedra, és Mese a királykisasszonyról, aki nem nevetett. A 13 bagatellt újabb bagatellek egészítették ki, és 1919-ben készült el a Bagatellekhez hasonló Hat zongoradarab,amit Kósa még ugyanabban az évben meghangszerelt: a mû Hat zenekari darab címen vált ismertté. 1922-ben a Filharmóniai Társaság Zenekara mutatta be Dohnányi Ernő vezényletével, majd 1925 márciusában Erich Kleiber Berlinben, a Berlini Filharmonikusok hangversenyén. 1925. május 17-én pedig a Prágai Zeneünnepélyen hangzott el a Hat zenekari darab, Václav Talich dirigálásával, aki két nappal később sikerre vitte Bartók Táncszvitjét.
Kósa e hazai és nemzetközi sikereket megelőzően, még 1919 legvégén Koncz János hegedűművész kísérőjeként Olaszországba utazott. Beutazta az egész félszigetet és elfogadta a líbiai Tripoli város színházának karmesteri állását is, csak 1921 őszén tért haza. 1922-ben feleségül vette a szobrász-grafikus Molnár Máriát, 1923-ban lányuk született, Kósa Judit. A magyar zenei életben is megtalálta helyét: már 1921. november 25-én a Zeneakadémián szerzői estként hirdetett hangversenyt adott, melyen bemutatta néhány új kompozícióját, a Hat zongoradarabot valamint - Kármán Gizi közreműködésével - néhány új dalát Ady Endre és Richard Dehmel verseire, de eljátszotta Schumann Karneválját és Beethoven op. 31. no. 2-es d-moll szonátáját is. A siker ellenére lemondott a látványos szólista-karrierről, a következő évtizedekben jelentős magyar és külföldi előadóművészek kísérõje lett; többek között Basilides Mária, Medgyaszay Vilma, Hubay Jenõ, Szigeti József, George Enescu, Bronislaw Huberman, Helge Lindberg és Henri Marteau partnereként lépett fel.
A komponista-zongoraművész a magyar közművelődést is meggyőződéssel szolgálta. Részt vett a Vajda János Társaság irodalmi és zenei estjein, valamint a békéscsabai Auróra-kör hangversenyein. Már a húszas évek közepétől kezdve jelentős szerepet játszott Bach muzsikájának magyarországi terjesztésében, ám a kortárs zene támogatásának ügyét is magáénak érezte. Gyakran játszotta Bartók és Kodály műveit, 1926. március 29-én hangversenyt adott fiatal zeneszerző társai zongoradarabjaiból. 1929 januárjában Kadosa Pállal, Kelen Hugóval, Szabó Ferenccel, Szelényi Istvánnal együtt létrehozta a Modern Magyar Muzsikusok elnevezésű, rövid életű társulást. Az 1927/28-as tanévben kezdett el tanítani a Zeneakadémia zongora-melléktanszakán.
A húszas-harmincas években egyre több Kósa-mű került a nyilvánosság elé. Dohnányi Ernõ vezényletével a Filharmóniai Társaság zenekara mutatta be 1926. április 12-én a Két zenekari Ady-dak, 1929. április 15-én a Kincses Ádám halála címû misztériumot, 1931. március 16-án a II. szimfóniát és 1934. január 29-én a nagyzenekarra komponált Mesesuite-et. Az Erich Kleibernek ajánlott Három ironikus portrét Komor Vilmos mutatta be 1926. január 26-án, a III. szimfónia pedig 1935. január 24-én hangzott fel először a Budapesti Szimfonikus Zenekar hangversenyén, Fleischer Antal irányításával. 1926. október 24-én a Vajda János Társaság Babits-estjén adták elő első alkalommal Kósa 1924/25-ben Babits Mihály költeményére komponált Laodameia című kantátáját. Első szerzői estjét 1928. október 30-án, a másodikat 1938. október 27-én tartotta. Az Operaházban 1933-február 25-én mutatták be az Árva Józsi három csodája című egyfelvonásos mesejátékot, majd 1936. április 3-án az Az két lovagok című háromfelvonásos opera buffát.
A kritikusok nagy érdeklődéssel követték nyomon Kósa zeneszerzői kibontakozását, úgy tekintettek rá, mint Bartók és Kodály zeneszerzői iskolájának legnagyobb reménységére. Műveivel azonban a szakemberek körében csalódást okozott. Habár Kósa Bartókot tekintette mesterének, kompozícióiban tanárának hatása alig mutatható ki, zeneszerzői alkatuk alapvetően különbözött egymástól. Talán maga Kósa mutatott rá legélesebben erre a különbségre, amikor visszaemlékezéseiben* úgy fogalmazott, hogy őt - szemben Bartókkal - mindig érdekelte, műve milyen hatást tesz a közönségre. A hatás valóban legfontosabb eleme Kósa kompozícióinak. Talán ezzel magyarázható, hogy legsajátabb területe a dal-, kantáta- és oratórium-komponálás volt; hogy legjelentősebb alkotásait éppen a szöveges műfajokban hozta létre. E műveiben a zene a szöveg közvetítője, segítségével a zeneszerző másik szférába emeli a költeményt, s így annak hatását is megsokszorozza. Éppen ezért gyakran úgy tűnik, mintha Kósa számára a komponálás csak ürügy volna: amikor zenét ír, valójában missziót teljesít. Ebbűl a küldetéstudatból születtek a harmincas-negyvenes évek oratóriumai, a Jónás (193D, a Húsvéti oratórium (1932), Jób (1933), a Saulus (1955), a József (1939), az Illés (1940) és a Krisztus (1943). És ebből fakadtak a II. világháború utáni években komponált vallásos művek, többek között a Küldetés (1948), a Katakomba ének - Perlekedő prófécia (1953) és a Szól az Úr (1957) című kantáták, amelyek már szövegválasztásuk miatt is csak az íróasztalfiók számára készülhettek. Kósát a "gyermeki tisztaság" iránti igénye, humanitása késztette ezeknek a műveknek a megírására: hitt abban, hogy műveivel felemeli szavát a világ borzalmai és kegyetlensége ellen.
1942-ben a zsidó származású közalkalmazottakat sújtó rendelkezések miatt Kósa is elvesztette állását a Zeneakadémián. 1944 őszén - családjától elszakítva - munkaszolgálatosként Fertőrákosra került. Amikor 1945 tavaszán hazatért, megtudta, hogy feleségét és leányát 1944 végén a nyilasok meggyilkolták. Rájuk emlékezve írta 1946-ban a Vonóstriót, leánya emlékére a Jutka-balladát. Kósa az 1944/45-ös tanév második felétől újra tanított a Zeneakadémián, tagja lett a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetének is. 1949-tõl a Magyar Zeneművészek Szövetségében az Előadóművészi tagozatban működött, és zongorakísérőként 1952-tõl az Országos Filharmónia szólistája lett. Az 1949/50-es hangversenyévadban 14 koncertből álló sorozatot indított, amelyen Bach összes billentyûs hangszerre írott művét eljátszotta.
Közben magánélete is nyugalmasabb lett. 1946-ban feleségül vette korábbi tanítványát, Ferch Stellát, aki férje tanácsára az énekesnői pályát választotta. Neki írta Kósa a Po Csü-Ji verseire készült Kínai dalok első sorozatát (1954), valamint legjelentősebb operájának, a Tartuffe-nek (1950) Dorina szerepét. 1947-es VI. szimfóniája a "Stella" alcímet viseli. Házasságukból két gyermek született: Márton és Gábor. 1955-ben Kósa-Ferch Stella meghalt. A zeneszerző két kompozícióban állított neki emléket, az 1955-ben Po Csü-Ji költeménye alapján komponált Ének az örök bánatról című balettben és az 1956-ban készült Sirató című három zenekari dalban, amely Károlyi Amy verseire készült.
Felesége halála után Kósa ismét a munkába menekült, sokat komponált, 1955 és 1966 között hat szerzői esten szólaltak meg művei. 1955-ben Erkel-díjat kapott, 1963-ban Érdemes Művész, 1972-ben pedig Kiváló Mûvész lett. 1959-ben feleségül vette Képes Annát, s így élete újból rendeződött. Az 1956 és 1970 között komponált művek többsége azonban válságjeleket mutat. A VII., a VIII. és a IX. szimfónia (1957, 1959, 1969) vagy a Villon-oratórium (1961) és a Cantata Humana (1967) a túlméretezés és a nehézkesség problémájával küzd. Mégis a hatvanas évek kompozícióiban kell keresnünk Kósa időskori zeneszerzői megújulásának gyökereit. Ha a "nagy", oratorikus-szimfonikus műfajokat nem is, de a dalokat és kamaraműveket mindenképpen az új Kósa-stílus fõ kísérletezési területének tekinthetjük. Kósa újra felfedezi a különleges hangszerösszeállításokat, például az énekeskvartettre és gitárra komponált Három Petrarca-szonettben (1957), a szólóhegedűre és fúvószenekarra írt Ballada és Rondóban (1961), a szoprán és basszus hangra, fuvolára, gordonkára, hárfára, üstdobra készült A bárányka címû balladában (1964), vagy éppen a szabad hangszerösszeállítású Miniatűrökben (1964-65). Karakterdarabokat ír: Tizenhét aforizmát hegedűre és zongorára (1964), Hat intermezzót vonóstrióra (1969), Notturnót fuvolára és zongorára (1966). És mindemellett nagyszámú dal készül ebben az időszakban. Ezekben Kósa a versek légkörének megteremtésére törekszik, számára tehát a szöveg nemcsak a darab formáját, hanem annak alap-affektusát is magában hordozza.
E stílusjegyek jellemzik a hetvenes években született Kósa-kantátákat is, amelyekkel az idõs zeneszerzõ újra felhívta magára a zenésztársadalom figyelmét. Elsõ "új stílusú" kantátája a Rainer Maria Rilke költeményére készült Orpheus, Eurydike, Hermes(1967). Ezt követi a Balázsolás (1967, Babits Mihály), a Johannes (1972, Christian Morgenstern), a Szálkák (1972, Pilinszky János), a Karinthy-kantáta (1974, Karinthy Frigyes), a Bikasirató (1974/75, Devecseri Gábor), a Kakasszó (1975, Vas István) és a Szólítlak, hattyú (1978, Nagy László). Stílusa alapján ezekhez a kantátákhoz kapcsolhatjuk Kósa 1971-ben készült Kocsonya Mihály házassága címû kamaraoperáját is. Az idõs Kósa legjelentősebb alkotása, az 1976-ban Paul Celan versére komponált Halálfúga is ebbe a műcsoportba tartozik.
A nyolcvanadik életévéhez közeledõ Kósa kompozícióiban újra és újra felbukkan a halál gondolata. Az Orpheus, Eurydike, Hermes-től kezdődően e motívumra elsősorban a szövegválasztásban figyelhetünk fel. Hol humorral (mint a Kocsonya Mihály házasságában,, hol tragikus hangvétellel (mint a Halálfúgában, vagy a Bikasiratóban) beszél az elkerülhetetlen végről. S nincs is feltétlenül szüksége szövegre ahhoz, hogy műve a halálról szóljon. Az 1977-ben szólóbrácsára készült In memoriamban egy fiatal barátjának állít emléket, a Homályban címû, csellóra és zenekarra készült 1977-es kompozícióban pedig egy korábbi, Hajnal Anna verseire komponált dalciklusából alakítja ki a művet, úgy, hogy az ember halálhoz fűződő viszonyát különböző aspektusokból vizsgáló versek egymásutánja adja a zenei folyamatot.
Kósa György nyolcvanhét éves korában, 1984. augusztus 16-án hunyt el. Hosszú pályafutása során közel háromszáz művet komponált, amelyeknek mintegy harmada még sohasem hangzott fel közönség előtt. Zenéjét, zongorajátékát néhány lemez- és rádiófelvétel őrzi, dalainak, kamaraműveinek egy része hozzáférhető kottakiadványokban. Századik születésnapját hangversenyekkel, portréfilmmel és egy készülő tanulmánykötettel ünnepli a magyar zeneélet.
* Kósa Anna, a zeneszerző harmadik felesége Szabolcsi Bence javaslatára, 1960-tól Kósa haláláig számos dokumentumot gyűjtött össze férje életéréről, pályájáról, valamint beszélgetéseik alapján kisebb memoárt állított össze. A dokumentumgyűjtemény a Kósa-család birtokában van.”
Kifürkészhetetlen oknál fogva eltűnt a 345. sz. bejegyzéshez tartozó kép. Most újra megpróbáltam beilleszteni.
Zsedényi Károly mint Reichstadti herceg és Szalay Karola mint Elssler Fanny
Nádor Mihály: Elssler Fanny c. táncjátékának a története itt olvasható.
A cselekmény azért is érdekes, mert főhőse létező személy, híres táncosnő volt:
Elssler Fanny (Bécs, 1810-Bécs, 1884)
Kósa György : Árva Józsi három csodája. Mesejáték egy fölvonásban (1930). Bemutató az Operaházban: 1933. február 25-én. Zsedényi Károly mint Józsi, Jászai András mint Öreg ember és Szalay Karola mint Halkisasszony
FILM SZÍNHÁZ IRODALOM 1942. 05. 29.:
„Prometheus teremtményei“ az Operaház színpadán
A színházi évad utolsó újdonságát próbálják most az Operaházban, egy tánc-époszt, a »Prometheus teremtményei« című balettet, amelynek betanítója: Milloss Aurél — mint vendég. Az európai hírű kiváló táncművész és koreográfus ezúttal mint szerző is szerepel, mert a mesét ő dolgozta fel: Beethoven muzsikájára. Ezt a balettet ugyanis Salvatore Vigano, korának leghíresebb táncosa írta, de meséje elkallódott s csak a beethoveni nagyszerű muzsika maradt fenn. Milloss felkutatta az eredeti színlapot és így sikerült rekonstruálnia a balett cselekményét.
— Prometheus a hőse a balettnek — mesélte nekünk Milloss Aurél a próbán —, aki két teremtményt alkot agyagból. A viharból
tüzet lop el és ezeket beleoltja teremtményeibe. Egyelőre nagyon ügyetlenek és ostobák, de Prometheus érzelmeket akar kiváltani belőlük, de ők — nem akarnak élni! Össze akarja zúzni a teremtményeit, mire megjelenik Pán, mint a természet hangja, aki Apollóról és a múzsákról beszél. Prometheusban felvillan a gondolat, hogy Apollóhoz vigye a teremtményeit, talán ott, a kilenc múzsa hatására megváltoznak. A második kép a Parnasszuson történik és a teremtményből igazi, érző ember lesz . ..
Prometheust Csányi László táncolja, a két teremtményt: Vera Ilona és Sallai. Pán: Brada Rezső, Apolló: Zsedényi, Terpszihore: Ottrubay Melinda, Thalia: Bordy Bella.
További előzmény: 50. sz. bejegyzés.
Még egy kicsit a táncművészetnél időzve:
„Lapozgatásaim“ során Zsedényi Károly nevével is többször találkoztam. Ki volt hát ez a művész?
A MAGYAR SZÍNHÁZMŰVÉSZETI LEXIKON ezt írja róla:
„Zsedényi Károly
(Gyenesdiás, 1910– ): táncos, koreográfus, balettmester. Szakmai tanulmányait Trojanov magániskolájában kezdte, majd az Operaházban folytatta Jan Cieplinski irányításával. Az Operaház tagja lett 1933-ban, 1946-ig volt magántáncos. Ekkor Szegedre szerződött, ahol 1948-ig táncolt, koreografált, valamint balettmester is volt. Azóta külföldön él, pedagógiai munkát folytat. Kiváló felkészültségű, muzikális táncművész, számos főszerepben aratott sikert. F.Sz. Árva Józsi (Cieplinski: Árva Józsi három csodája); Petruska (Milloss A.); József (Cieplinski: József legendája); Mercutio (Harangozó Gy.: Rómeó és Júlia); Apolló (Milloss A.: Prométheusz teremtményei); főszerep (Cieplinski: Éji zene, Császárkeringő). F.K. Seherezádé (1946); Coppélia (1947); Csodafurulya (1947); Sylvia (1947). – Ir. Neumann I.: Balettélet a szegedi Nemzeti Színházban a felszabadulás után (Tánctudományi Tanulmányok, 1976–77).“
Egy 2002. évi, március 6-i, angol nyelvű közleményből (itt) még a következőket tudhatjuk meg róla:
Zsedényi Károly, a Budapesti Királyi Opera sztár táncművésze és balettmestere 2002. február 2-án hunyt el, 91 éves korában. Halálát szívroham okozta.
A 30-as évek elején Párizsban a klasszikus balett terén szerzett gyakorlatot. Magyarországon és Európában 1933 és 1944 között sok szerepet táncolt el a Gyagilev (*) korszakba tartozókból.
1948-ban Belgiumba disszidált, ahol az Antwerpeni és a Brüsszeli Királyi Operaház balettmestere és koreográfusa lett.
1951-ben Chilébe, Santiagoba költözött, ahol tanított, és Kísérleti Balett- és Balettiskolát hozott létre.
1963-ban New Yorkban telepedett le, 39 éven át tanított balettet, és bemutatta a Zsedényi Balett koreográfiáját. 1966. október 23-án, a magyar forradalom 10. évfordulója alkalmából színre vitte eredeti koreográfiáját, a „The Peasant Wedding”-et (Parasztlakodalom), Codoly Zoltán zenéjére.
Zsedényi utolsó stúdióóráit 2001 júliusában tartotta, és növendékei oktatását haláláig az otthonában folytatta.
(*) Szergej Pavlovics Gyagilev 1982-1929): balett-táncos, a Cári Orosz Balett igazgatója. 1909-ben indította el az Orosz Balettet.
A jelen topicban említésre került művészek a 2017.11.01-i állapot szerint
Adelburg Ágost hegedűművész, zeneszerző |
1830 |
10. |
Aggházy Károly zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus |
1855 |
11.,154.,331. |
Alexander László zongoraművész, zeneszerző, feltaláló |
1895 |
130.,144.,145.,146.,147.,148.,149.,150. |
Anday Piroska operaénekesnő |
1903 |
118.,119.,120.,121.,129.,130.,132.,156. |
Antalffy-Zsíros Dezső orgonaművész, zeneszerző |
1885 |
151.,152.,153.,154.,155. |
Báthy Anna operaénekes
|
1901 |
220.,221.,222. |
Beleznay Antal
|
1857 |
227.,228.,231.,232.,233. |
Bogáthy Mihály színész, énekes |
1926 |
53. |
Böhm Gusztáv zeneszerző, hegedűművész, karmester, operai rendező |
1823 |
83.,85.,86. |
Bräuer Ferenc zeneszerző, egyházkarnagy, zenetanár |
1799 |
89.,90. |
Burián Károly operaénekes |
1870 |
9. |
Buttykay Ákos, zeneszerző, zongoraművész |
1871 |
230.,234.,237.,239.,240.,242.,257.,286.,287.,288., 289.,290.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298., 300.,301. |
Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus |
1877 |
79.,80.,81.,128.,130.,158.,166. |
Doppler Ferenc fuvolavirtuóz, zeneszerző |
1821 |
191.,192.,193.,337. |
Doppler Károly zeneszerző, karmester, fuvolaművész |
1825 |
190. |
Durigo Ilona operaénekesnő |
1881 |
130.,131. |
Egressy Béni zeneszerző, író, színész |
1814 |
29. |
Ember Nándor zongoraművész |
1897 |
41.,42.,54.,55.,56.,277.,278. |
Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista |
1842 |
157.,158.,160.,161. |
Farkas Ödön zeneszerző, zenepedagógus |
1851 |
186.,187.,188.,189. |
Fenyves Gábriel dr. zongoraművész, karmester |
1895 |
130.,142. |
Fusz János zeneszerző, karnagy |
1777 |
135.,136. |
Gábor Arnold operaénekes |
1888 |
130.,143. |
Gárdonyi Zoltán zeneszerző, zenetörténész, zenetudós |
1906 |
158.,159. |
Gobbi Alajos hegedűtanár, karmester, zeneiskolai igazgató, zenekari igazgató és zeneszerző |
1842 |
224.,225.,226. |
Goldmark Károly hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus |
1830 |
44., |
Goll Bea táncosnő, színésznő |
1927 |
41.,42.,50.,93. |
Greisinger István zeneszerző, zongoratanár |
18 ? |
179. |
Hámory Imre színész-operaénekes |
1909 |
247.,248.,249. |
Horváth Attila zongoraművész, zeneszerző, zenetanár |
1862 |
173.,174.,175.,176.,177., 178.,179.,180.,181.,182. |
Horváth Mihály zeneszerző, karmester, zenetanár, orgonaművész, zongoraművész |
1903 |
313.,316.,318. |
Jemnitz Sándor zeneszerző, karmester, esztéta, zenekritikus |
1890 |
162.,163.,164.,165.,166., 167.,168.,169.,172. |
Joachim József hegedűművész |
1831 |
122.,123.,124.,125.,126. |
Kabos Ilonka zongoraművész |
1898 |
327.,328.,330.,334.,335.,336. |
Kemény Egon zeneszerző |
1905 |
171.,172.,305.,306.,308.,324. |
Kern Aurél zenei író, zenekritikus, zeneszerző |
1871 |
33. |
Kosáry Emmi operaénekesnő |
1889 |
230.,234.,235.,236.,235.,238.,239.,240.,241.,242., 286.,289.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298. |
Környei Béla operaénekes |
1873 |
217.,218.,219. |
Laurisin Lajos operaénekes (tenor) |
1897 |
302..303.,304.,306.,307.,311.,312.,314.,315., 317.,318.,319.,320.,323.,325. |
Laurisin Miklós zongoraművész, zeneszerző |
|
302.,305.,306.,319.,320.,321.,322. |
Lumpe Gizella énekesnő, énektanár |
18..? |
179. |
Medek Anna operaénekesnő |
1885 |
212.,213.,214. |
Michalovich Ödön zeneszerző, zenepedagógus |
1842 |
45.,158. |
Mosonyi Mihály zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró, zenekritikus |
1815 |
46.,51.,112.,158.,337.,338. |
Nyíregyházi Ervin zongoraművész, zeneszerző |
1903 |
100.,101.,102.,103.,104.,105.,106.,114.,115.,116., 117.,130. |
Ottrubay Melinda balett-táncos |
1920 |
324.,326.,339.,340.,341. |
Papp Viktor zeneíró, zenekritikus, szerkesztő |
1881 |
6. |
Pilinszky Zsigmond operaénekes |
1883 |
130.,133. |
Popper Dávid gordonkaművész, zeneszerző |
1843 |
95.,96.,98.,99. |
Radnai Miklós zeneszerző, színházigazgató |
1892 |
23.,24.,34.,35.,36.,183.,184. |
Rajter Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus |
1906 |
57.,87.,88. |
Réthy Eszter operaénekesnő |
1912 |
91.,92.,207.,210. |
Rubányi Vilmos karmester |
1905 |
58.,59.,60.,61.,245. |
Rubinstein Erna hegedűművész, operetténekesnő, színésznő |
1903. |
250.,251.,252.,253.,254.,255.,256.,257.,258.,259., 262.,264. |
Ruzitska György zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus |
1786 |
83.,84.,158. |
Sárosi Ferenc zeneszerző |
1855 |
49. |
Schmidt Ferenc zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus
|
1874 |
70.,72.,74.,76.,77.,78.,81.,108.,111.,113., 118.,128.,171.,172. |
Sebeők Sári operaénekes |
1882 |
32.,67.,68. |
Szabados Béla zeneszerző |
1867 |
94.,97. |
Szabó Ilonka operaénekes,lírai szoprán |
1911 |
282.,283.,284.,285. |
Szabó Lujza operaénekes,kol. szoprán |
1904 |
263.,265.,266. |
Szabó-Xavér Ferenc zeneszerző |
1848 |
31. |
Szamosi Elza operaénekesnő |
1881 |
215.,216.,217. |
Szendrei Alfréd zenetudós, orgonista, karmester, zeneszerző |
1884 |
130.,137. |
Tamás Ilona operaénekes, szoprán |
1914. |
243.,244.,245.,246.,247. |
Tóth Péter karmester
|
1924 |
3.,7.,8.,12.,13.,14.,15.,17.,19.,279.,280.,281. |
Tutsek Ilona operaénekesnő |
1905 |
195.,197.,198.,199.,200.,211. |
Tutsek Piroska operaénekesnő |
1905 |
195.,196.,197.198.,199.,200.,204.,205.,206.,207., 209.,210.,211.,260. |
Virovay Róbert hegedűművész |
1921 |
38.,39.,40.,171. |
Volkmann Róbert zeneszerző |
1815 |
28.,332.,333.,337. |
Zádor Dezső operaénekes |
1876 |
130.,134. |
Zádor Jenő zeneszerző, zenetörténész |
1894 |
107.,139.,140.,141. |
Závodszky Zoltán operaénekes |
1892 |
52.,185.,204.,205.,207. |
Zichy Géza író, drámaíró, zeneszerző, zongoraművész |
1849 |
37.,63.,64.,65.,66. |
Zsedényi Károly táncos, koreográfus, balettmester |
1910 |
50. |
Az Ottrubay Melindáról készült kisfilm gyakorlatilag minden lényegeset elmond a művésznőről, gazdag képanyagot is szolgáltat. Ezért – e téma lezárásaként – álljon itt csupán egy újságcikk arról, milyen bölcsen gazdálkodott az osztrák hercegnévé lett magyar prímabalerina a megörökölt Esterházy vagyonnal. Igazi mesébe illő történet, annak ellenére, hogy vannak kevésbé szívderítő fejezetei is.
NÉPSZABADSÁG, 2003.01.18.:
Nyugdíjas hercegné polgári környezetben
Burgenland jó egytizede, benne a Fertő tó fele, az Esterházy-család nevét viselő alapítványok tulajdona
Nyolcvankét évesen már el lehet búcsúzni a közélettől - mondta Esterházy Melinda hercegné, Burgenland nagyasszonya, amikor a nyáron visszavonulását bejelentette.
Esterházy Pál özvegye, az egykori budapesti prímabalerina, Ottrubay Melinda komolyan gondolja ezt a nyugalomba vonulást: zürichi otthonában igyekszik védeni magát a kíváncsiskodóktól, és csak nagyon ritkán tesz kivételt. Ez a szerencse érte a minap a bécsi Format című hetilap újságírónőjét, akit mégiscsak fogadott, így aztán van szemtanúja annak, hogy Európa egyik leggazdagabb asszonya - a Fortune felsorolásában 1,5 milliárd euróra teszi vagyonát - tényleg polgári életet él. Sőt. Autója nincs, a városon belül szívesen villamosozik, vagy taxiba ül, hosszabb utakra pedig a házvezetőnő férje viszi kocsiján. Ezek az utazások se jelentenek igazán nagy távolságokat: Esterházy Melinda évente többször ellátogat Burgenlandba, a kismartoni kastélyban minden ősszel megrendezett Haydn-fesztiválon például minden körülmények között jelen van.
Burgenlandba visszatérni különben is nagyon jó. E kicsiny tartomány jó egy tizede a családé - pontosabban ma már a család nevét viselő alapítványoké. (Mi ez a mintegy 50 ezer hektár az egykorvolt 400 ezerhez képest...) Beletartozik e tulajdonba a Fertő tó fele, annak keleti partja, erdőségek a Lajta-hegységben és Közép-Burgenlandban, kastélyok, várak. Mindez nemcsak részét képezi az imént említett vagyonnak: a gondosan kezelt gazdaságok, borászatok annak gyarapításához is jócskán hozzájárulnak. De nem is „a gazda szeme hizlalja a jószágot” elv miatt olyan jó érzés ide visszatérni, hanem a burgenlandiak szeretete miatt. Ezen a tájon az emberek jótevőjüknek tekintik a hercegnét, tudatában vannak segítőkészségének, élvezik a nagyvonalú gondoskodás, a kultúratámogatás áldásait, s szeretetüket ki is nyilvánítják. Ezen nem változtat, hogy a hercegné által évekkel ezelőtt előrelátóan kialakított alapítványok élén már nem ő maga áll, sőt az ő döntése alapján még csak nem is a név viselője, hanem unokaöccse, Stefan Ottrubay. A burgenlandiak számára az 1994 óta létrehozott alapítványok megnyugtatóan biztosítják a jövőt, s ugyanennek tudható be a hercegné iránti megbecsülés is.
Az irdatlan vagyon, végeláthatatlan uradalom egyetlen örökösévé Esterházy Pál a feleségét tette. Ő pedig a 12. Esterházy-herceg 1989-es halála után bármit tehetett volna: ha akarja, eladja az ingatlanokat - tizednyi Burgenlandot - bárkinek, aki a legjobb ajánlatot adja. A hercegi ranghoz házassága révén jutott budapesti asszony azonban nem így járt el, hanem megtalálta a történelmi névhez méltó megoldást, s mindaddig aktív maradt, amíg elképzeléseit keresztül nem vitte. A három alapítvány, amelyre most az egykori uradalom tagozódik, lényegében a jövőt jelenti. Azt, hogy holmi kicsinyes családi belviszály nem befolyásolhatja a vagyon sorsát, hiszen az alapító okirat pontosan kijelöli a kedvezményezetteket, és azt is behatárolja, mire nyújtható támogatás. Talán éppen ezért nem mindegy, hogy a gazdasági tevékenység a kor szellemének megfelelő-e, hogy gyarapítja-e a vagyont, avagy éppen herdálja.
Az elsőként, 1994-ben létesített Esterházy Magánalapítvány központja a fraknói vár, s hozzá tartozik a környező vidék, valamint a Fertő tó déli része, összesen 19 ezer hektárnyi terület. Az 1300-ban épített Burg Forchtenberg 1622 óta az Esterházyak tulajdona. A gyermektelen Melinda hercegné ezt az alapítványt szánta a kultúra támogatására: a várban évről évre kiállításokat rendeznek, és nem esik messze St. Margarethen sem, ahol évente nyári operaesztivált tartanak. Az 1996-os keltezésű Eisenstadt családi magánalapítvány haszonélvezője Pál legközelebbi leszármazottja - unokaöccse. Aki sorrendben a 13. herceg, Esterházy Antal (A birtok a Fertő tó nyugati partját és a Lajta-hegység területén lévő összesen 15 ezer hektárt öleli fel, s idetartozik a kismartoni kastély is. A legkisebb, az 1995-ben létrehozott Léka alapítvány a városka (Lockenhaus) körüli 6 ezer hektáros erdőséget öleli fel, beleértve a kastélyt: ennek kedvezményezettje Esterházy Pál Bécsben élő fivére. A három alapítvány külön egység, ami az erdő-, a tógazdasági, a bortermesztési és a föld- művelési hasznosítást és az ebből származó bevételeket illeti, a vagyon azonban egységes marad. Mindehhez, a gazdálkodás korszerűsítése érdekében jött létre tavaly az Esterházy Gazdaság GmbH.
Stefan Ottrubay képzettsége, 48 évével járó dinamizmusa a korszerűsítésnek kedvez, ez is volt a cél. Ottrubay persze a változtatásokkal érdekeket is sértett. Az alapítványokat a régi uradalmi beidegződések szerint igazgató, ma már idős urak rossz néven vették a fiatalítást, és az ugyancsak hatvanon felüli 13. herceg is mellőzöttségéről beszél. Így aztán az utóbbi időben megszaporodtak a hercegnét és az új igazgatót támadó megnyilatkozások, amit Melinda hercegné ugyancsak rosszul tűrt. A családi viszály nyilvánosságra kerülése pedig éppenséggel beteggé teszi, márpedig a diszkrécióhoz két félre lenne szükség. A világ most úgy tudja, hogy Anton Esterházy apanázsát átmenetileg nem folyósítják. Arról persze kevesebb szó esik, hogy maga a havi támogatás Esterházy hercegné személyes jóindulatának tudható be, erre őt férje végrendelete nem kötelezte, mint ahogy az ifjú Pál Antal iskoláztatását is saját elhatározásból vállalta. A Bécsben élő rokonok legyintenek: ilyen torzsalkodás mindenütt van, és ha Esterházy Antal és Stefan Ottrubay között nézeteltérés van, majd az ügyvédjeik révén rendezik, ahogyan az jobb körökben szokás.
Burgenlandban nehéz elhitetni, hogy Melinda tudtával bármiféle igazságtalanság történne átszervezés címén. Itt évszázadok óta tapasztalati alapon úgy tudják, hogy az Esterházyak csak úgy nem távolítanak el senkit. Ha valaki magas kort ért meg a család szolgálatában, megérdemelt nyugdíjba megy. Kivétel, ha bűncselekmény vagy méltatlan viselkedés gyanújába kerül, s az bebizonyosodik. Akkor menesztik. De hát ilyesmi ritkán fordult elő.
Stefan Ottrubay a modernizálás keretében immár internetes honlapon is a nyilvánosság elé tárja az alapítványok működését. Burgenland térképén jól látható az érdekeltségek elhelyezkedése, s megtudható, hogy az alapítványok céljai közé tartozik a műemlékvédelem, a kincsek megőrzése. De nem hiányoznak a gazdálkodás hírei sem: hogy mennyiért mérik a tűzifát, szállítással vagy anélkül, mi kapható a vinotékában, milyen kulturális csemegét támogatnak az idén, melyik operát St. Margarethenben (Szentmargitbányán). Jövőre a forgalom és a bevétel adatait is közzéteszik: elég a mendemondákból, beszéljenek a számok, tudja meg ország-világ, mennyi is ez a vagyon, vallja az új igazgató, aki már az idén sem igazán titkolja ezeket az adatokat. Hogy aztán a honlapra felkerül-e Esterházy Melinda osztrák nyugdíjának összege is, azt nem tudni, de valójában nem is fontos.
Bécs, 2003. január
Szászi Júlia“
Ottrubay Melinda a Magyar feltámadás c. filmben (1938-39)
"»A fegyelem a legfontosabb, a nélkül minden hiába!«
Karrierje kezdetekor Melinda hihetetlenül fiatal volt. 1934-ben tizenhárom évesen táncolta el »A babatündér« című balett beszélő babájának szerepét. Erőfeszítéseit hamarosan siker koronázta, hiszen 1934. július 1-jén tizennégy évesen szerződést írt alá a Magyar Királyi Operaházzal, így ettől kezdve saját fix fizetéssel rendelkezett.
Hogy a többi szólótáncosnő közül kitűnjön, fontos volt, hogy tovább képezze magát. 1935 nyarán ösztöndíjat kapott, és több hónapra Párizsba költözött, hogy sok más világhírűvé lett táncoshoz hasonlóan az orosz Ljubov Jegorovától, a Moszkvai Nagyszínház egykori prímabalerinájától tanuljon. A tizenöt éves lány 1935. november 20-án mutatkozott be szólótáncosként. Léo Delibes »Szilvia« című balettjének címszerepében, vagyis az erényes vadász és nimfa szerepében elbűvölte mind a sajtót, mind a közönséget. »A színpadot mintha friss fuvallat járta volna be Ottrubay Melinda, a fiatal balerina táncának köszönhetően, aki rendkívül kellemes meglepetést okozott a címszerepben. Az ígéretes tehetség finom eleganciával, virtuóz spicctechnikával és mozdulatokkal mutatkozott be első nagy szerepében.«
Fiatalsága ellenére Melinda meg tudta állni a helyét az Operaház három másik nagy szólótáncosnője mellett, 1936. július 1-jén címzetes szólótáncosnővé nevezték ki. Az újságírók is egyre inkább felfigyeltek szerepmegformálásaira, Melinda kisugárzását és táncának intenzitását a legendás orosz balerina, Anna Pavlova képességeivel hasonlították össze: »Tökéletes táncképek követték egymást elegáns beállításokban. Ahogy az első csoport élén megjelent az elragadó Ottrubay Melinda, finom és költői kecsességével, csillogó technikai virtuozitásával a cári balett fényes korszakát és Anna Pavlova szellemét idézte meg.«
A művészi előadás, a legendás szerepeknek a tánc segítségével történő megformálása olyan kitűnően sikerült, hogy más színházak arra buzdították balett-táncosaikat, nézzék meg a rendkívüli teljesítményt. A fellépés meghatározó esemény volt a balerina magánéletére nézve is. A kultúrát és művészeteket kedvelő Esterházy Pál, aki gyakran járt a budapesti Operaházba, el volt ragadtatva a táncesttől, a »Rómeó és Júlia« kedvenc balettjévé vált. Az egyik előadást követően az öltőzőben hercegi virágcsokor várt Melindára.
Melinda karrierje egybeesett az Európában zajló nagy politikai változások korszakával. 1937 októberében létrejött a szélsőjobboldali Magyar Nemzeti Szocialista Párt, 1938 márciusában Ausztriát a Német Birodalomhoz csatolták. Melindának minden bizonnyal tudomása volt a világpolitikai jelentőségű eseményekről, a balett világának eseményei azonban nagymértékben lekötötték.
Melindát már nemcsak Magyarországon tartották számon, sorozatos vendégszereplései révén Európában is ismertté vált, táncolt Németországban, Olaszországban és Angliában is. Élvezte a hírnevet és a személye körüli »felfordulást«. »A tánc volt az életelixírem« - emeli ki a lényeget. »A legcsodálatosabb dolog, amikor az embert olyan hosszan tapsolják, hogy már a vasfüggöny is bezárul. A taps rendkívül motivál, jót tesz a léleknek, és lendületet ad.« A piruettek iránti szenvedélye miatt - egyetlen lendületvétellel 14-15 forgásra volt képes - a »Ventilátor kisasszony« nevet ragasztották rá.
Az egyre nagyobb hírnév ellenére Melinda szerény maradt magánemberként. Szabadidejében legszívesebben a Lendvay utca 23. szám alatti szülői ház nyugodt környezetébe vonult vissza. Szobájában híres filozófusok műveit olvasta, zenét hallgatott, gondolatainak papírra vetésével foglalkozott, az önismeret útját járta. 1939-ben megjelent első és egyetlen könyve »Ritmus és tánc« címmel. Emellett szenvedélyesen szerette az aforizmákat.
Mérvadó személyiséggé vált fiatal kora ellenére. 1942. április 15-én előadást tartott »Beszélgetés a táncról« címmel, majd a Zeneakadémián 1943. február 11-én megtartott, teltházas előadását is teljes mértékben a tánc témájának szentelte. Az est különlegességét és újszerűségét az adta, hogy kollégái tánccal illusztrálták szavait. A csúcspontot a »Kék Duna keringő« jelentette, amelyet Melinda maga táncolt partnerével. Más szólótáncosnőkhöz hasonlóan Ottrubay Melinda is tett kirándulást a film műfajába. Így a részlegesen fennmaradt »Magyar feltámadás« című filmben az egyik főszerepet játszotta, Horváth Jenő »Pénz áll a házhoz« című filmjének pedig egyik mellékszerepét kapta meg. Önkritikára készen azonban megjegyezte, hogy nem volt megelégedve színészi teljesítményével."
E fórumban helyet kell kapnia a táncművészetnek is. Ígéretemhez híven a következőkben Ottrubay Melindáról szeretnék megemlékezni néhány bejegyzés erejéig.
OTTRUBAY MELINDA
(Budapest, 1920. május 24. - Kismarton, 2014. augusztus 28.)
„Szülei: vitéz dr. Ottrubay Dezső törvényszéki elnök, Schmidt Rózsa.
Gyermekkorában orvos szeretett volna lenni. Édesanyja nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy Melinda lánya elegáns megjelenésű ifjú hölggyé váljon. Az Operaház balettiskolájában Brada Rezső, a Császári és Királyi Operaház első szólótáncosának tanítványa volt. 1933-tól az Operaház tagja, 1937-től magántáncosa, a társulat egyik vezető művésze, 1942-től első magántáncos, „primabalerina assoluta" volt. Az európai balett színpadok ünnepelt csillaga lett és Bécs, München Bayreuth operaházaiban lépett fel. Családjával együtt Budapest ostromát Esterházy Pál herceg a Budai Várban lévő palotája alatti óvóhelyen vészelte át. 1946. aug. 3-án férjhez ment herceg Esterházy Pálhoz és visszavonult a pályától. A herceget 1948-ban koholt vádakkal letartóztatták és a Mindszenty bíborossal közös perben tizenöt év börtönbüntetéssel és teljes vagyonelkobzással sújtották. Ausztriai birtokait az orosz megszálló csapatok kifosztották. Felesége eleinte havonta egyszer látogathatta majd később évekig azt sem tudta, él-e még a férje. Az Operaházba nem vették vissza, ezért gép- és gyorsírást tanult, de sehol sem alkalmazták. Családját kitelepítették, ő betegséget színlelve kórházi kezelésben részesült, hogy Budapesten, férje közelében maradhasson. 1956-ban emigráltak, Ausztriában, majd Svájcban éltek, innen irányították a család burgenlandi birtokainak ügyeit is. 1989-től haláláig az ausztriai Esterházy-birtokokat vezette, amihez mintegy 21 kastély, 60 gazdaság, 414 falu, 350 ezer hektárnyi erdőterület tartozott, valamint a Fertő tó jelentős része. Tevékenységének fontos részeként több alapítványt is létrehozott a hercegi család évszázadok alatt felhalmozott, felmérhetetlen értékű kulturális javainak megmentése érdekében. Sok energiát fektetett az orosz megszállók által 1945-ben elhurcolt kulturális értékek, könyvtárak, műalkotások visszaszerzésére is. A Bibliotheca Esterházyana családi könyvtár 334 értékes kötete 2003-ban ennek köszönhetően térhetett vissza és tíz évvel később is csaknem 1000 kötet került vissza két moszkvai könyvtárból Kismartonba. 1990-ben a budapesti Operaház örökös tagja lett. 2003-ban látogatott haza első ízben, ezt követően csaknem minden évben visszatért. Utolsó budapesti útjára 2007-ben került sor, az Iparművészeti Múzeumban megrendezett Esterházy-kincsek kiállítása kapcsán. A 2000-es évek elején visszavonult, ezt követően a hatalmas vagyon körüli családi botrányoktól volt hangos a bulvársajtó. Európa egyik leggazdagabb asszonya volt.
A Felvidék visszacsatolása alkalmából készült játékfilm, a Magyar feltámadás, egyik női főszereplője volt, a Pénz áll a házhoz című filmben táncol is. Ilyenformán ez az egyetlen filmfelvétel, ami tánctudását megörökítette. Filmjeit elnézve megállapítható, hogy színészi játéka tükrözte az amatőr színjátszók színvonalát, bár nem erről az oldaláról volt híres színpadi művészete. Színészi játékán a szokottnál erőteljesebb, ugyanakkor kifinomult és légies mozgáskultúra, elegáns gesztusok figyelhetők meg.
Könyve: Ritmus és tánc. Officina Nyomda és Kiadóvállalat, Budapest, 1939.
Életéről és megpróbáltatásairól 2010-ben dokumentumfilm készült "A Nap belülről süt" címmel.
Filmszerepei:
Magyar feltámadás (1938-39) - Éva
Pénz áll a házhoz (1939) - Kádár Vilma, balettprimadonna“
A legteljesebb képet azonban az alábbi kisfilmből kapjuk Ottrubay Melinda életéről:
Mihály Mosonyi - Symphony No.1 in D-major (1842)
Az alábbi bejegyzést áthozom az „Évfordulók, jeles napok ….“ topic 546. sz. beírásából. (További előzmény a jelen topicban: a 46.,51.,112. sz. alatt.)
147évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el MOSONYI MIHÁLY, magyar zeneszerző (1870. október 31.).
DR. ISOZ KÁLMÁN:
MOSONYI MIHÁLY
Mosonyi Mihály a hazai zenetörténet egyik legszeretetreméltóbb egyénisége. Nagy tudását, invenciója gazdagságát, nagy munkabírását céltudatosan állította meggyőződéses magyarságával zenei művelődésünk szolgálatába. Hangsúlyozom, meggyőződéses magyarságát, mert ő nem azért volt magyar, mert történetesen hazai földön született, hanem azért, mert boldog volt, hogy itt születhetett s büszke volt arra, hogy magyar lehetett.
A mosonmegyei Boldogasszonyfalván született 1814. szeptember 4-én. Családi neve Brand volt. Tanítói pályára készült, Pozsonyba ment, hol a nagyhírű — később, mint aacheni zeneigazgató elhunyt — Surányi tanította zenére. E nem hosszúra nyúlt tanulási idő alatt azonban zenei ismeretei oly szilárd alapra tettek szert, hogy azokat, autodidaxis útján — gróf Pejacsevich Péter házában 1835-tőÍ 1842-ig, amikor ott zenetanári minőségben volt alkalmazásban — kitűnően fejleszthette ki. Tanulásának komolysága és fáradhatatlansága szinte félelmetes arányú volt egy az élet elején álló, egészséges, tréfát szerető, jó kedélyű, fiatalember rendes életmódjához képest. Kétfalun való tartózkodását csupán a grófi család kíséretében Bécsbe és Pozsonyba tett kirándulásai szakították meg, amikor is igyekezett a zenei élet terén megnyilvánuló minden új jelenséggel megismerkedni. A klasszikus mesterek odaadó tanulmányozásában fejlődött zeneművész, ki jó zongorás és nagybőgős volt, 1842-ben költözött Pestre és vetette be magát a zenei élet akkor nálunk már eléggé élénk mozgalmaiba. Ekkor már kész munkákat hozott magával. A Pest budai Hangász egylet nem is késett Mosonyi Mihály műveinek bemutatásával s 1844. március 3-án első szimfóniáját adta elő. Sikere nagy volt.
E hangversenyen a nála félévvel fiatalabb Volkmann Róberttel, kinek «Tóbiás» című oratóriumából adtak elő részleteket és Doppler Ferenccel, kinek új «Magyar nyitányát» adták, együtt lépett a pesti közönség elé. Röviddel ezután a Belvárosi plébánia templomban mutatták be miséjét 1844 húsvétján, amelyről a Honderű is megemlékezett (I. fv. 490—91. o.), mondván: «Nem lehet nem érintenünk a fiatal Brand úr gyönyörű miséjét, mely a legdicséretesebb szabatosság és lehető legnagyobb erőösszpontosítással adatott elő számlálhatatlan embertömeg előtt a városi főegyházban a derék regenschori: Preyer (Brauer) úr igazgatása alatt. Brand úr — kinek nagy szimfóniája nem régen oly általános tetszésben részesült — újra nagyszerű tehetségének adta jelét, mert pompás szerzeményének minden száma egytől-egyig művészi avatottság és ihletés eredménye. Mi Brand urat üdvezeljük e szép pályán, de szeretnők, hogy képességét más mezőn is megkísértse.» Alíg telik el pár hónap, Péter Pál napján új miséjét játsszák a belvárosi templom kórusán.
Hogy Mosonyi miséi nemcsak kortársainak tetszettek, hanem, hogy igazi komoly értékek, igazolja, hogy amikor bemutatójuk után nyolcvan évvel, Harmat Artúr a belvárosi templom egyházzenei hangversenyén, elismerésre méltó betanításban felújította, minden zenebarát osztatlan tetszésével találkozott s, azóta Mosonyi miséi, templomaink zenés istentiszteleteinek, élő műsordarabjai. Mosonyit a Honderűnek és barátainak nem kellett a komponálásra bíztatniuk. Zeneszerzői munkásságát a belülről kifelé törő lelkesség fűtötte. Kamarazenéjének, nevezetesen vonósnégyeseinek írása is erre az időszakra tehető. Zongorahármasa 1851-ben jelent meg nyomtatásban. Annak dacára, vagy talán éppen azért, mert Mosonyi a nagy klasszikusok tanulmányozása közepette lett zeneszerzővé, korának új zenei mozgalmai iránt nagy fogékonysággal viseltetett. Így történt, hogy Liszt Esztergomi Miséje templomavató előadásakor az ő Grandualeját és Offertoriumát ékelték a misébe. Liszttel ez időben lépett személyes összeköttetésbe s megnyerte a nagymester őszinte becsülését és barátságát.
Kiviláglik ez Lisztnek Erkelhez 1856. november 21-én intézett leveléből, melyben a miséjén közreműködötteknek köszönetét kéri tolmácsolni, s egyben üdvözli Dopplert és Mosonyit. Úgy látszik e bátorításra írt Mosonyi Lisztnek, ki 1857. április 29-én Weimarban kelt válaszában (Isoz K. : Liszt Ferenc három kiadatlan levele Mosonyi Mihályhoz., Magyar Könyvszemle 1928.), e meleg-hangú sorokkal kezdi levelét:
«Először, mint derék, adományokban gazdag és tehetséges zenészt ismertem meg, most barátként szerettem meg.»
A közlendők során örömének ad kifejezést a felett, hogy Mosonyi legközelebb befejezi operáját, azután így szól: «Bravó, Ön egy derék becsületes ember, aki a mi Sopron megyénknek becsületére válik.» Hogy egy kis földrajzi tévedéssel Boldogasszonyfalvát Sopron megyébe kebelezi be, mit sem tesz. A fontos az, hogy Liszt nem tud valakinek kedvesebbet mondani, mint azt, hogy az ő szülőföldéről való. A szóban forgott operát Mosonyi, Pasque német szövegére írta. Címe: «Kaiser Max an der Martins-Wand», három felvonásos regényes opera. Tárgyához mérten, zenéjének stílusa is a nemzetközi vizeken evezett.
Mosonyi még mielőtt Weimarba utazott volna, 1857-ben az Erzsébet-Album részére «Pusztai hangok» címen magyar zenei darabot írt. Alighanem operájával együtt ezt is magával vitte s mutatta be a Mesternek. A tőle nyert tanácsok alapján a vezérkönyvet hazahozta, félretette — az hírlett róla, hogy elégette, amit igen helyesen nem tett meg s ez a mű ma a Nemzeti Múzeum Zenetörténeti Osztályának tulajdona — s weimari útja óta csak magyar irányú műveket komponált. Időközben Mosonyi a Rózsavölgyi és Társa cégnek Bécsben Dunkl Nepomuk János címen fenntartott fiókja részére Liszt Esztergomi Miséjéből négykezes zongorakivonatot készített. Az első két tétel elkészültével a szerző véleményét kikérendő Mosonyi a kéziratot elküldötte Lisztnek, ki azt kézhez véve, azonnal átjátszotta az épen nála időző Hans von Bülowval. Erről Liszt I860. szeptember 24-én kelt levelében ezeket írja Mosonyinak:
«Ha itt lett volna, az előadással majd annyira meg lett volna elégedve, mint a zongorások az átirattal, amelyet mintaszerűnek s mesterinek kell mondanom. Egy ilyfajta partitúrát nem lehet értelmesebben, hívebben és hatásosabban zongorára négy kézre átírni, mint ahogy az Önnek sikerült.»
Időközben Mosonyi saját kompozícióin is szorgalmasan dolgozott, mint mondottuk kizárólag magyar szellemű darabokat írt. Brand ekkor szülőföldjéről a Mosonyi nevet vette fel. Első magyar szerzeményeit vidékről küldötte fel kiadásra a Rózsavölgyi cégnek. Itt az üzletben megforduló zenészek között a művek általános feltűnést keltettek s mindenki a szerző kiléte után tudakozódott. Mosonyinak így az ismeretlenség köpenyébe burkolózva módjában állott, hogy műveiről mindenkinek őszinte és fenntartásnélküli véleményét meghallhassa. És ez a vélemény csak hízelgő volt reá nézve. Volt is álmélkodás, amikor Mosonyi kilétét felfedte. Hogy a Mosonyi nevet mély meggyőződésből vette fel, s hogy a magyar zenének fejlesztését életfeladatául tekintette, legjobban kiviláglik a Szépművészeti Csarnokkal folytatott polémiájából, amidőn a Zenészeti Lapokban (1863. 126. o.) többek között ezeket írja:
«Midőn én, mint Mosonyi, új tollat faragtam magamnak, mellyel írni s működni akartam: korántsem tevém ezt fiatal felhevülésből vagy szalmatűz lelkesedésből (mert 18 évig észleltem, s követtem figyelemmel a főváros zenészeti életét s a hazai művészet viszonyait), hanem érett megfontolással s a tér veszélyességeinek tiszta öntudatával fogtam a nehéz munkához.»
Munkálkodása az I860. évben gazdag aratást nyújtott. Ekkor jelentek meg: «Hódolat Kazinczy szellemének», «Magyar gyermekvilág» című zongoradarabok. «A magyarok tisztulási ünnepe az Ung vizénél» című oratóriumát befejezte, «Széchenyi Gyászhangok» zenekarra, a Filharmóniai hangversenyeken előadatott. Ebből az időből valók a «Tanulmányok zongorára, a magyar zene előadása képzésére» négy füzetben. Hogy zenei kitaláló adománya — idegen szóval: invenciója — ebben a tanulmánysorozatban mily gazdag és mélyen szántó, erről nem kisebb szakember, mint Wagner Richárd tett tanúbizonyságot, ki a «nemzeti zene» fogalmáról való véleményét, azon szerzemények alapján foglalta össze Ábrányi Kornélhoz a Zenészeti Lapok szerkesztőjéhez 1863. augusztus 8-ikán Penzingből intézett levelében, amelyet Reményi adott neki, s amelyek között Mosonyi Tanulmányai is voltak. Wagner a «népzenében rejlő őseredeti gazdagságot», mint ható tényezőt mindenekfelett kiemelve, így folytatja (a szöveget Ábrányinak a Zenészeti Lapokban közölt fordításában ismétlem):
«hogy a valóban jellemzetes művészi feldolgozás miként képes a még tökéletes nemzeties elemből csaknem bevégzett tökélyű műzenészeti termékeket alakítani: erre példa Mosonyi Mihály«Tanulmányok» című műve II. füzetének XIII. számú darabja. Ki ne ismerné fel ebben — mely másrészt feltűnő híven tükrözi vissza a magyar «Lassúk» eredeti típusát — azon szellemet, mely Bach Sebestyén fantasztikus előjátékait átlengi?»
A Filharmóniai hangversenyeken 1861-ben az «Ünnepi Nyitány» került bemutatásra és ugyan-ezen év végén (december 16) volt a Nemzeti Színházban első előadása a «Szép Ilona» című operájának, mely osztatlan elismerésben részesült és műsordarab volt. Szövegkönyve kissé nehézkes, ami újabb-kori felfrissítését megakadályozta, pedig zenéje megérdemelné, mert mindegyik száma, egy önmagában egész, finom művű ékszer. Második magyar operája az «Álmos» nem került előadásra. A Nemzeti Zenede alapításának 25-ik évfordulóján tartott országos ünnepségeken — amelyeken Liszt: «Szent-Erzsébet legendájának» legelső előadása is volt — férfikarra írt «Ébresztőjét», mint összkart adták elő az egybesereglett dalárdák. (Szövege miatt kicsibe múlott, hogy a cenzúra nem engedte meg az előadását.)
Mosonyi zeneszerzeményeinek legfontosabbjait eddig megemlítve, reá kell még mutatnom arra, hogy e tevékenységén kívül, tanítói, karmesteri munkásságot is fejtett ki, s mint elméleti író és kritikus jól forgatta a tollat. Növendékei közül csak Zimay Lászlót és Erkel Ferenc fiait, Sándort és Gyulát említjük fel. Az 1860-ban megindult Zenészeti Lapoknak egyik főmunkatársaként elméleti és mélyen szántó ismertető és kritikai cikkeket írt. A Zenekedvelők Egyesületének egynéhány évig vezető karnagya volt.
Magyar zeneműveinek szépsége nem hervadt és ma is frissek. Céltudatosan dolgozott, határozott művészi elvei voltak, zenéjében gazdag invenció nyilatkozik meg, változatos jeles hangszerelő s minden darabja magán viseli Mosonyinak egyéni bélyegét. Főjellemvonása a legkomolyabb szépségideál áhítatos tisztelete.
Ha Wagner «a legnagyobb elismerés és dicséret pálmáját» (Haraszti Emil: Wagner Richárd és Magyarország 286 o., megj. A.) nyújtotta Mosonyinak, Liszt Ferenc ennél még többet tett: szerette és nagyra-becsülte. Szerzeményeinek megküldését kérte, mert «tudja, hogy azokat nyitott füllel és kész rokonszenvvel fogadom» írta egyik levelében. A Szép Ilonkából vett témára fantáziát írt. S mikor báró Augusz Antalnál Szekszárdon időztében, hol Mosonyi is felkereste volt, értesült ennek 1870. október 31-én bekövetkezett haláláról, gyászzenét írt: a «Mosonyi sírkíséretét» (Isoz Kálmán: Zenei levelek. 465. sz.). E szerzeményét 15 évvel később a «Magyar Arcképek» sorozatába is felvétetni kívánta s erről kedvenc pesti kiadójának, Táborszkynak írván, többek között ezeket mondja (U.o. 950. sz.) — amivel mi is befejezzük rövid ismertetésünket — «Kiváló és jellemes Mosonyinkról, mint magasröptű zenészünkről nem szabad megfeledkeznünk.»
A ZENE, 1931. április 1. (XII. Évfolyam, 13. szám)
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1973. 06. 16.:
„BÚCSÚ KABOS ILONKÁTÓL
Most, hogy Kabos Ilonka Londonban meghalt, korunk zenei életének egyik legérdekesebb, legszínesebb művésze, művészegyénisége távozott. A világhírű zongoraművésznő négy évtized óta élt külföldön, a koncertpódiumon aratott rendkívüli sikerei csak pedagógiai diadalaival vetekedhettek. 1965 óta a tanításnak élt, az év egyik felét varázslatos légkörű londoni házában töltötte, másik felét meg New Yorkban, ahol a Juilliard zeneiskola ünnepelt mestere lett. A továbbtanulni vágyó, koncertező, fiatal művészek legkiválóbbjai voltak növendékei. Szuggesztív, dinamikus lénye mindenkit elbűvölt, aki a közelébe került. Legutoljára múlt év őszén járt idehaza: édesapjának, Kabos Edének, a századforduló és századeleje neves írójának és publicistájának emléktábláját leplezték le akkor az Eötvös utca 32. számú ház kapuja mellett, erre az alkalomra jött haza.
Kabos Ilonka már a szülői házban a magyar irodalom és művészet színe javának a közvetlen közelségébe került, Ady Endréhez már kislány korában pajtási barátság fűzte. „Kezei, fehér, kis virágok, j Borzas, barna fejemre hullnak ...” — ezek az első sorai a hozzá írt Fehér Lyány virág-kezei című gyönyörű Ady-vers- nek.
Kabos Ilonka múlt ősszel, magával hozta Londonból Ady Endre negyvenöt levelét, és sok-sok fényképet a költőről és az érmindszenti házról, valamennyit a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Lapunkban nyilatkozott arról is, hogy végrendeletében a magyar államra hagyja Czigány Dezsőnek és Berény Róbertnek azokat a remekmívű festményeit, amelyek londoni otthonának nevezetességei voltak.
Hosszú évtizedeken keresztül híven őrizte meg anyanyelvének tisztaságát, árnyalatokban gazdag, fordulatosán elmés magyar beszédét. Szelleme ragyogott, és szőkesége, egész lénye mindvégig oly fiatalos volt, hogy kortalannak látszott. Jó barátai és rajongói siratják Európa-szerte és minden égtájon, ahonnan növendékek, művészek sereglettek hozzá. Ady minden kötetét dedikálta neki. A menekülő Élet belső címoldalára, a tudásom szerint, mindmáig is kiadatlan verses ajánlást írta:
„Ez az Élet könyve egy kicsit,
A tied is tehát Ilonka,
S mert nagyon-nagyon a Halálé
Ne tépd ifjú haraggal rongyra.
Élet és Halál egy testvérek
S úgy ülnek egymással szembe
Mint Kabos Ilonka és Ady Endre.”
Vajon most egymással szembe ülnek-e megint?
(Gách)“
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA 1970. 11. 21.:
Gách Marianne:
SZÍNHÁZRÓL SZÍNHÁZRA EURÓPÁBAN
Zenei találkozások Londonban
(Részlet)
„[…] Muzsikussal nem . beszéltem Londonban, hogy Kabos Ilonka nevét ne említette volna. […]
A nagy zongoraművésznő a New York-i Juilliard iskola legnevesebb tanára, zarándokolnak hozzá a fiatal művészek, hogy előjátsszák műsorukat, mielőtt pódiumra lépnének. Amikor nála voltam, ketten is telefonáltak: a francia Pascal Rogé, meg a spanyol Joaquin Achucarro.
— Az évnek csak a felét töltöm New Yorkban, a többit Londonban. Itt is várnak növendékeim. S különben is, megrögzött európai vagyok. Ámbár Amerikában is szívesen tanítok, mert a sok és különféle náció fiataljaiból érdekes tehetségek kerülnek ki. Nyáron Svájcban vezetek kéthetes mesteriskolát. Pihenés? Ebben az évben mindössze öt nap jutott rá.
Tíz év óta tanít ennyire intenzíven. Hogyan győzi?
— Nincs gyerekem, nem komponálok, a tanítás életszükségletem. Akár a szobrász, én is formálok: a növendékeimet. Inspirálni kell a legtehetségesebbeket is. Hogy képzeletük mindig egy lépéssel előbbre jusson. Hogy kinyíljék a fülük új és másfajta hangzásokra is.
1961-ben a Liszt—Bartók zongora- verseny zsűritagja volt Budapesten. Azóta is sokat zsűrizik.
— A fiatal művésznek ma nem könnyű a kezdés. A versenyt jó, ha megnyeri, mert megindul a karrierje. De zenei és művészi tekintetben a verseny nagyon is rossz. Mert a versenyző ahelyett, hogy zongorázásával mindenkit boldogítana, valaki ellen zongorázik. Ez csúnya és kegyetlen dolog. És mindenkiben nyomot hagy. Az idegekben és attitűdben.
— Mi a véleménye a mai zongorastílusról ?
— Ha Lisztet ma hallanánk, és nem tudnánk, kicsoda, azt mondanánk rá: hanyag a technikája. A zongorázás mechanikai része annyit fejlődött azóta. De a nagy technika nem pótolja az egyéniséget, sőt többé-kevésbé egyformává gyúrja a művészeket. A rádióban például nagyszerűek, de alig tudjuk egyiket a másiktól megkülönböztetni. Mégis azt hiszem, elkezdődött már az a korszak, amikor a közönség betelt a technikával, és inkább a művészi elmélyültségre figyel. A művész azt fejezze ki, ami nem írható le kottafejekkel. Aki, mondjuk, Beethovent játszik, annak emberileg kell eljutnia oda, hogy megérezze, mit gondolt, mit érzett a zeneszerző. Éppen ezért a muzsikus nem zárkózhat elefántcsonttoronyba, ember legyen, és halmozzon fel magában minél több emóciót.
— Az imént a rádiót említette. Hát a tévé?
— Igen, a rádióból és a tévéből a zene közelebb jött, de el is távolodott. Ünnep helyett hétköznappá, háttérzenévé süllyedt. Futószalagon termelt tömegcikk lett, de ez sem a tömegeknek, sem a zenének nem jó. Az emberek nem az igazit, nem a javát kapják. Ebéd közben, félfüllel hallgatnak Beethoven-szimfóniát.
Körülnézek. Kabos Ilonka vagy negyven év óta él külföldön, mégis, otthonának falait csupa magyar remekmű díszíti. Szemközt Kabos Ede, a kiváló író arcképét látom.
— Czigány Dezső festette édesapám portréját — mondja Kabos Ilonka —, s ott szemben édesanyámét is. Ő és Ady mindennapos vendégeink voltak.
Ha megírná emlékiratait, izgalmas olvasmány lenne. „
Ilyen hírességekkel volt alkalma megismerkedni Kabos Ilonkának már kora gyermekkorában. (A Budapesti Napló munkatársai (balról jobbra): Erős Gyula, Pfeiffer Ignác, Lengyel Géza, Rózsa Miklós, Bíró Lajos, Kabos Ede, Csáth Géza, Hegedűs Gyula és Kosztolányi Dezső)
Megemlékezés Kabos Ilonkáról - Rádiófónia, 33. rész
A Kabos Ilonkáról szóló megemlékezés, majd zongorajátéka (Bartók: Három rondó) a 25. perc 34. másodperctől hallható:
Idézet a Rádifónia kommentárjából:
Kovács Sándor a századforduló neves zenetanára és esztétája a következő gondolatokat írta le, amikor Kabos Ilonkát hallotta zongorázni:
„Vannak virtuózok, vannak muzsikusok, akik a zongorát választották hangszerüknek. Vannak művészek, akik – ha zenélnek – zongoráznak. Vannak nagy emberek, akik – többek közt – művészek is, és muzsikálnak is, és zongoráznak is. A szuggesztív zenészek valahogy csak vendégek az emberek közt. Egy magasabb rendű, szellemibb világból az álmok, a fantázia, az eszmék, a démonok világából vetődtek közénk. Ott szemtől szembe néztek a dolgok lényével, s most kézen fognak minket is, és odavezetnek, hogy lássuk. Vágyaink, visszavágyódásaink teljesedéséhez, a boldogsághoz vezetnek. Megváltók. Megváltanak az élettől. A virtuózt irigylem. A géniusznak hálás vagyok az önfeláldozásig. Ezek jutottak eszeme, mikor Kabos Ilonkát zongorázni hallottam.“
134 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Volkmann Róbert, Németországból származó és magyarrá lett, neves zeneszerző.
Volkmann Róbert életrajza
Írta: dr. Hans Volkmann
Volkmann halálának harmincadik évfordulója alkalmul szolgál arra, hogy a zenekedvelő körök figyelme e felé az előkelő művészegyéniség felé forduljon. Egyrészt az a körülmény, hogy hosszú éveken át budapesti lakos volt, s mint ilyen 1849-ben nemzetőri minőségében részt vett a szabadságharcban is, másrészt pedig az, hogy műveiben gyakran dolgozott fel magyar motívumokat, méltóvá teszik Volkmannt, a művészt és az embert egyaránt a magyarok meleg érdeklődésére.
Volkmann Róbert Frigyes, második fia Volkmann Frigyes Ágost Gotthelf kántortanítónak, 1815. április 6-án született Lommatzschban, egy Meissen közelében fekvő kis városkában. A szülői ház szűkös körülményei csak üdvös hatással voltak reá, megacélozták erejét, s így képessé tették ama nélkülözések és csalódások elviselésére, melyeket az élet tartogatott számára. Az apa hivatása már korán érintkezésbe hozta a fiút a zenével, s rendkívüli tehetsége már ekkor mutatkozott, úgy, hogy részt vehetett egyházi zeneművek betanításában. De az apát, sem a gyermek kiválóan szép hangja, mellyel mint a templomi előadások szólistája elragadtatta Lommatzsch lakóit, sem korán megnyilatkozott zeneszerzői tehetsége (már 13 éves korában írt egy áriát zenekar-kísérettel), nem indították arra, hogy a fiút muzsikusnak nevelje, még kevésbé arra, amit szülők oly gyakran tesznek meg sok tehetség kifejlődésének kárára, hogy őt mint csodagyermeket kihasználja. A családban hagyományos tanítói, illetőleg kántori pályára szánta fiát, s Freibergbe küldte (a Szász Érchegységben), s ott a gymnasiumban, majd a szemináriumban végezte tanulmányait. Itt azután Anacker A. J., akinek neve a „Bergmannsgruss“ révén még ma is ismeretes, döntő befolyással volt fejlődésére, mert rábírta a fiatalembert, ki időközben elvesztette volt édes atyját, hogy szentelje magát teljesen a zenének.
Mikor Volkmann szerencsésen befejezte szemináriumi tanulmányait, Anacker tanácsára s az ő ajánlóleveleivel ment el Leipzigbe, s ott Becker G. F.-nél, a Nicolai-templom orgonistájánál kezdett összhangzattant és zeneszerzést tanulni, mert hisz első sorban zeneszerző akart lenni. Zongoraleckékkel szerezte meg szerény életmódjának anyagi eszközeit, mert arra nem is gondolhatott, hogy öreg édesanyja segélyezze. 1839 őszén befejezte Beckernél tanulmányait, Prágába ment s ott énektanítói állást vállalt egy kevéssel azelőtt alapított zeneiskolánál. De Prágában nem tudott véglegesen megmaradni, és örömmel fogadta el a rá következő évben Stainlein-Saalenstein grófnő meghívását Ipolyság mellett fekvő birtokára, Szemerédre, hogy ott leányai zongora- és énektanítását elvállalja.
Ennek a meghívásnak azért tett eleget, hogy kielégítse vándorlási hajlamát, be akarta járni a világot, s akkor még nem sejtette, hogy már az első idegen országban, melynek határát átlépte, horgonyt fog vetni. Mert 1854—58-ig tartó bécsi négyévi tartózkodásától eltekintve, élete azontúl Magyarországon folyt le. Mikor a grófi családtól megvált, annak összeköttetései révén Pestre került. Itt, mint zenetanító, sokszor nagy nélkülözések közt küzdötte át magát az életen. Pesti tartózkodása első évtizedében mély hatást gyakoroltak reá a politikai viharok, a nemzet szabadságharca, s 1849. május havában, mint nemzetőr, ténylegesen részt vett az eseményekben. (A nemzetőrségnél a káplárságig vitte.)
Minden szabad percét a zeneszerzésnek szentelte Volkmann, s az éhség és a lelki megrázkódtatások mellett is nőttön-nőtt szerzeményeinek száma. Persze, hogy művei elterjedését nem igen mozdította elő az ő csendes, szerény egyénisége, s minden vásári reklámtól idegenkedő, előkelő lénye. Ellenben jó barátai, akik művei becsét felismerték, legnagyobb áldozatkészséggel karolták fel azokat. Hans von Bülow a b-moll-triónak, ennek a Beethoven utáni idők legmélyebb és legnagyobb kamarazene-művének előadásával az egész zenei világ bámulatát szerezte meg Volkmannak, s e siker következtében Heckenast Gusztáv akképp intézte el művei kiadásának ügyét, hogy a mester azon-túl minden anyagi gondtól menten, teljesen alkotó művészi munkájának szentelhette idejét. Mikor azután 1875-ben meghívták a már öregedő komponistát az akkoriban megalapított Országos Magyar Királyi Zeneakadémiához az összhangzattan és zeneszerzés tanárának, úgy érezte, hogy elérte élete célját. Budapest zenei köreinek tisztelete, tanítványainak rajongó szeretete vette őt körül ez állásában, amelyben sok kiváló zeneszerzőt nevelt Magyarországnak, s mint a zeneakadémia tanára hunyt el 1883. október 29-én.
Nem könnyű dolog Volkmannt, a zeneszerzőt jellemezni, mert művei, noha valamennyiükben van közös, sajátságos vonás, egymás közt mégis nagyon különbözők. Nem mondhatjuk Volkmannról, mint akárhány más zeneszerzőről, hogy elég egy művét ismernünk, s már ismerjük valamennyit, ha meg akarjuk érteni az ő művészi egyéniségét, külön-külön kell tanulmányoznunk minden egyes alkotását, mert mindenikben más-más oldalról mutatkozik be.
A zene fejlődésére, különösen az ifjú oroszok iskolájára (Csajkovszkij, stb.) mélyreható befolyással voltak első sorban Volkmann zenekari művei.
Két szimfóniája, a heroikus d-moll és a vidám B-dúr a 19. század legjelentékenyebb művészi alkotásai közé tartozik. Ezekben szigorúan ragaszkodik a klasszikus formákhoz, nyitányaiban pedig sajátos, egészen eredeti, modern utakon halad, legkivált abban a démonikusan hatalmas, megrázó nyitányban, melyet Shakespeare: III. Richardjához írt. Inkább szabad zenekari fantáziának mondható ez a mű, invenciójában és kialakulásában geniális, nagyszerű s amellett legfényesebben hangszerelt műve a mesternek. Másik két nyitánya, a hangverseny- és az ünnepi nyitány szerényebb jellegűek, de mindkettő nemes és tele van a leggazdagabb melodikával.
Két hangversenyt írt zenekari kísérettel, az egyiket, a csellóversenyt, ennek a hangszernek a mesterei a legjobb és legszebb műnek mondják, melyet valaha csellóra írtak és minden csellistának szinte a szívéhez nőtt, a másik a zongoraverseny, csak kevéssé terjedt el, noha rendkívül bájos és szép-hangzású.
Volkmann legeredetibb alkotásai közé tartozik három vonós szerenádja. Az első (C-dúr) nem tudott meghonosodni a hangversenytermekben, a másik kettő időnkint meg-megjelenik a műsorokon. A második (F-dúr) finom keveréke a kicsapongó jókedvnek és a kényelmes jóérzésnek, ez utóbbi különösen a népszerűvé vált bájos kis valcerben nyilvánul meg, a harmadiknak (d-moll) fő-szépsége az a bánatos csellószóló, mely végig vonul az egész művön.
Kamarazene-művei közül hat vonósnégyese maradt fenn Volkmannak, közülük a g-moll és e-moll négyesek gondolataik ereje és szépsége révén, állandó műsorszámaivá váltak a legkiválóbb négyes társaságoknak. Ezt az elterjedtséget legalább épp úgy megérdemelné az f-moll négyes, mely talán a legmélyebb gondolatokat tartalmazza valamennyi között. A már előbb említett mélységesen szép b-moll-trión kívül egy könnyed, kecses kisebb triót is írt F-dúrban, mely különösen dilettáns körökben terjedt el. Úgy látszik, ezeknek a köröknek szánta a mester hegedűdarabjait is, különösen a mélázó „Chant du Troubador“-t, a temperamentumos Allegrettót és a szenvedélyes Rapszódiát.
Egyes zongoradarabjaiban a német klasszikus és magyar elemek sajátságos egybeolvadása mutatkozik. Gondoljunk csak, „Visegrád”-ra, erre a tizenkét megható poémára, melyek a régi királyi vár nevéhez fűződnek, vagy a Bajza költeményeihez írt „Improvizációk"-ra. Händel ú.n. „Grobschmied“ témájára írt variációja, Volkmannak ez a legjelentékenyebb zongora szerzeménye viszont teljesen klasszikus tartalmú, minden nemzeti jellegtől ment, magasztos irányú mű. Német kedély vonul végig a „Wanderskizzen“ és „Lieder der Grossmutter“ című ciklusokon; ez utóbbiak gyermekeknek szánt darabok, melyek méltán megállják helyüket Schumann gyermekdarabjai mellett, s népszerű jellegük otthonosakká tették őket mindenfelé a német családok körében.
Méginkább áll mindez Volkmann négykezes zongoraműveire, melyek az e téren alkotott legfényesebb művek közé sorolhatók. Van-e leendő zongoraművész, akinek a színekben gazdag „Musikalisches Bilderbuch“ ne nyújtott volna élvezetet, buzdítást, felüdülést, s van-e, ki azt érettebb éveiben ne venné ismét elő szívesen? „A nap szakai“ is rendkívül gazdag belső szépségekben tárja elénk egy a gyermek életéből vett nyári napnak, változatos kedves eseményeit, amint azok a reggeli énektől kezdve az éjjeliőr nyugovóra intő daláig elvonulnak előttünk. Volkmann négykezes művei közül azonban legjobban elterjedt a „Hét magyar vázlat“, ezeknek a fülbemászó, német fülnek egészen különleges dallamai és élénk rythmusai nagy közvetlenségükkel mindenkor megkapják a hallgatót.
Volkmann dalai is méltók az ugyanolyan érdeklődésre, mint amilyennel zongoraműveit mindenfelé fogadják, de mégis mindeddig csupán két napsugarasan derűs dala „A megtért“ (Goethe : Die Bekehrte) és a „Csalogány“ nyerték meg szélesebb körök érdeklődését. Pedig mennyi gyönyörű, értékes dala van, melyek méltóan sorakoznak e kettő mellé! Hadd mutassak itt rá néhányukra: „Megbánás," „Álom“ (op. 16.), „Fenn az égből“ (op. 52.), „A korsócska“ (op. 72), a német lyrának mindmegannyi gyöngyei.
Vegyes karra túlnyomólag egyházi tartalmú műveket alkotott Volkmann, s ezek közül a „Karácsonyi ének a tizenkettedik századból“ című hatalmas kórus, messze túlszárnyalja művészi érték tekintetében a többit és Palestrina és Bach halhatatlan alkotásai mellé méltán sorakozik.
Nagyobb terjedelmű vokális művei közül különösen kiemelendő két énekjelenet női hangra, zenekari kísérettel, ezek: „Az éjszakához“ és „Sappho,“ utóbbi különösen hálás előadási darab magas drámai szopránhangnak.
Két világi karából „A légy oly csendes“ és a „Csatadal“ színművekből a természet nemes szeretete árad, gyengéd kedélyének öröme sugárzik ki. Ugyanebbe az érzelmi szférába tartoznak nagyrészt férfikarai is, sok figyelemre méltó akad köztük, s a dalárdák, melyek eddig mellőzték azokat, mivel túlságosan nehezeknek híresztelték el, bátran megpróbálkozhatnának velük. Előkelő jellegük mellett is túlnyomólag könnyen énekelhetőleg tette le őket a mester.
Íme, röviden vázoltam Volkmann életét, s megemlékeztem legkiválóbb műveiről, valamennyire e szűk keretben nem terjeszkedhettem ki. Az itt megemlített művek méltón sorakoznak a zene legkiválóbb mestereinek alkotásai mellé. Halálának most küszöbön álló harmincadik, — születésének rövidesen bekövetkezendő századik évfordulója bizonyára alkalmul fognak szolgálni arra, hogy műveit mindenütt, ahol él a nemes zene kultusza, újból felkarolják, hiszen az érzelmek egész skáláját felölelik azok.
Mert Volkmann egyforma erővel és biztonsággal kezeli az égető, mélységes fájdalom és a csapongó humor hangjait, a heroikus büszkeség, a jóllakott kedélyesség, a romantikus félhomály, a klasszikus derű mind él, vibrál, visszhangra talál az ő gazdag kedélyében, dús kincseiből mindenki számára tartogat adományt, mindenik más-más, de egyaránt értékes és elbűvölő.
Forrás: A ZENE, 1913. október hó (V. Évfolyam, 8. szám)
(Ford. M. Gy.-né.)
Áthozva az "Évfordulók, jeles napok, .." topic 543. sz. bejegyzéséből.
További előzmény: 154. sz. bejegyzés.
162 évvel ezelőtt, ezen a napon született Aggházy Károly, magyar zongoraművész, egykori Liszt tanítvány.
"Aggházy Károly
A magyar zenetörténet szeszélyesen kanyargó útján friss útjelzőt állítunk fel. Rá van írva: «Ha erre mentek, Aggházy Károllyal találkoztok!»
Huszonöt éve halt meg. (1918-ban. Papp Viktor írása 1943-ban készült. - Megj., A..)
Nem a közismertek közül való, de olyan érték, akit a magyar kultúra elrétegeződésében előkelő hely illet meg. A negyedszázad csaknem elfeledte, holott a magyar zeneművészet egyik legtehetségesebb, legmagyarabb és legműveltebb munkása volt. Azok közé az úttörők közé tartozik, akiknek zeneművészetünk magas színvonala és virágzása nem kismértékben köszönhető.
«Élete – tulajdonképpen a csalódások hosszú láncolata» - mondta róla legrégibb barátja, Hubay Jenő. Mi pedig hozzátesszük: alkotóművészete a késői elismerés jegyében állt. Így járt Liszt Ferenc is, aki zenekari műveinek sikertelenségeire fölényes daccal mondta: «Én várhatok.»
Aggházy szerényen hallgatott és meghalt, nekünk hagyva másfélszáz művét.
Aggházy Károly keveset tudott a származásáról. Születése idején nagyszülei nem éltek, régibb felmenőiről is csak keveset hallott. Történetbúvár fia, vitéz Aggházy Kamill nyugalmazott ezredes kutatta ki a család múltját. A család minden valószínűség szerint az erdélyi Sepsiszékből származik, ahol állítólag ma is élnek Aggházyak. Egyik a XVIII. században Veszprém vidékére szakadt águkból a művészhajlamú Aggházy György 1830 körül világgá megy s a művészetek klasszikus hazája, Olaszország felé tart. A megélhetés közben szabóiparosnak kényszeríti. Bejárja Itáliát, Ausztriát és Németországot. A szabadságharcban, már, mint 31 éves férfi, keszthelyi nemzetőr. Később az osztrák besorozás elől Dombóvárott húzódik meg. Gyula fiának megszületése után, 1851-ben Pestre költözik. Kitűnő megjelenésével, műveltségével és tudásával hamarosan érvényesül. Az elnyomatás alatt a magyar női divat egyik előharcosa, ruhaterveit a pesti divatlapok kőnyomatos mellékleteiken közlik.
1855. október 30-án születik Károly fia. Gyula és Károly rajzolgat, festeget. Gyula hegedülni, Károly zongorázni tanul. Apja, aki közben a Nemzeti Zenede Egyesületnek, majd igazgató választmányának tagja lett, eleinte Bartalus Istvánra bízza Károly oktatását. Később a Nemzeti Zenedébe íratja be, ahol Zapf Antal és Feigler Géza a tanára. Már az első vizsgákon feltűnik zongorajátékával. 14 éves korában a Táborszky-cégnél egy kánonja jelenik meg. Az apa ekkor már szép jövedelmének jelentékeny részét költi két művész-fia nevelésére.
Gyula az érettségi után a Nemzeti Színház operai zenekarának hegedűse, de egy szép napon vonóját az ecsettel cseréli fel és Bécsbe, Münchenbe, majd Párisba megy, ahol Munkácsynál fejezi be tanulmányait s a hetvenes évek közepén úgy tér haza, mint az akkor aranykorát élő zsánerfestészet nagy ígérete.
Károly gyönge erejét megviselik zenetanulmányai, s hogy ezeket folytathassa kénytelen a gimnáziumból kimaradni. Mint magántanuló azonban ifjú Szathmáry Károly vezetése mellett, széleskörű, általános műveltségre tett szert. 1871-ben Bécsbe megy, ahol Brucknertől tanul zeneszerzést és 1873-ban aranyéremmel kitüntetve tér haza. Volkmann Róbert tanítványa lesz, majd a pesti Hal-téri Zeneakadémián Erkel Ferenc növendéke.
1875. február 18-án az eddigi gyöngybetűk helyett naplójában nagy betűkkel és aláhúzásokkal örökíti meg életének eddig legfontosabb eseményét:
«Délután 2-kor Lisztnél voltam. Az Öreg igen kedvesen fogadott. Tanítványa vagyok! Az Isten jó, hatalmas, legyen áldott az Ő neve!»
Tehetségének és szorgalmának köszönhette Aggházy, hogy Lisztnek nemcsak tanítványa, hanem kedvence is lett, akit Liszt mindvégig, mindenütt a legmelegebben pártolt.
A következő évben Aggházy Szegeden, a dalos verseny alkalmából rendezett hangversenyen nagy sikert arat. Itt ismerkedik meg Hubay Jenővel, akivel egész életére kiható barátságot köt. 1878-ban Liszt ajánlatára megkapja a főváros Liszt-ösztöndíját és Párisba megy.
Szép, nagy, azúrkék szemével, barna fürtjeivel, délceg, előkelő alakjával, a legjobb fogadtatásban részesül. Az év végén ismét összetalálkozik Hubayval. Ettől kezdve elválaszthatatlanok. 1879 elejétől, amikor a Salle Erardban közös hangversenyt adnak, és óriási sikert aratnak, a két fiatal magyar művész az egész párisi társaságot meghódítja. A legelőkelőbb szalonok versengtek értük. Némely este két-három helyen is kellett játszaniuk. A köztársaság elnökénél, Grévynél, Gambettánál, Lessepsnél éppúgy otthon voltak, mint Dumas filsnél, Saint Saënsnél, Sarasatenál és Sarah Bernhardtnál, vagy a híres festők: Bataille, Bastien Lepage, Doré, és mások irigyelt körében. Az ott élő magyarok közül Munkácsy szalonján kívül Türr István tábornok, Nemeskéri Kiss Miklós, Bertha Sándor és Szarvady estélyein gyakran szerepeltek.
A szegedi árvízkárosultak javára rendezett párisi hangversenyükről a világ legnagyobb lapjai írtak. Május végén hazalátogattak, hogy megpihenjenek. De annyira elhalmozták őket meghívásokkal, hogy 35 magyar városban kellett hangversenyezniük. Mindenütt négyes-fogat, szerenád, lakomák és bálok. Az elsüllyedt «Arrogante» csatahajó áldozatainak családja javára rendezett margitszigeti ünnepségen, melyre Munkácsy és Türr is hazajött Párisból, Márkus Emíliával és Odry Lehellel együtt léptek fel.
Párisba visszatérve, egyik hangversenyük a másikat követte. Több ízben játszottak a híres csillagász Flammarion Camille házában, kinek hatása alatt Aggházy élete végéig lelkes műkedvelő csillagász maradt.
1880-ban Csiky Gergely és Almási Balogh Tihamér népszínműveihez Aggházy Hubayval együtt írt zenét, de annak magyaros szellemét az akkori pesti közönség nem igen tudta méltányolni.
Májusban, Londonban hangversenyeztek, fényes sikerrel. Innen Brüsszelbe és aztán Kolpachba utaztak, ahol Munkácsy kastélyában két hónapig pihentek és zenélgettek.
A következő évben a nagybeteg Vieuxtemps meghívására a hátrahagyott műveit a két barát rendezte sajtó alá. Ezután a hazatérés következett s vele a babérkoszorúzta doó is szétvált. Hubay visszatért Párisba. Aggházy megnősült s a Nemzeti Zenede tanára lett. Kacziányival és Ernyeivel együtt szerkesztett «Harmónia» című zenei szaklapjában feldolgozta külföldi tapasztalatait, «mintegy hatodik érzékével megállapította, hogy az a forrás, melyből tüzes magyar lelke a nélkül meríthet, hogy nemzeti mivoltából, fajiságból veszítene, a francia kultúra.
A hazai művészeti lehetőségek azonban nem elégítették ki s így 1883 elején, Liszt ajánlatára a berlini Stern-Kullak konzervatórium tanári állását foglalta el. Az ott töltött 6 év alatt sok jeles német művész került ki keze alól. Zeneműveit Németország legnagyobb kiadói adták ki.
1889 elején az észak-amerikai Cincinnatiba hívják, de Justh Zsigmond tanácsára nem oda, hanem haza készül. Justh hatalmas propagandát csinál mellette, Trefort kultuszminiszter az átszervezett Zeneakadémián tanári állással kínálja meg. Aggházy tehát családostól visszatér hazájába. Közben Trefort meghal, az utód az előd ígéretét nem vállalta s így Aggházynak a Nemzeti Zenede és a Zenekedvelők Egyesületének kiművelési osztályával kellett megelégednie. Büszkesége nem engedte, hogy a jóvátételre később tett ajánlatokat elfogadja s halála percéig a két intézet tanára maradt.
Közben 1890-től két évig az Operaház korrepetitora is volt.
1890 után egyre ritkábban szerepelt, mint előadóművész és dirigens.
1902-ben és 1903-ban svájci hangversenykörútra vállalkozik.
Utoljára 1911-ben, mint volt Liszt-tanítvány, játszik a budapesti Liszt-ünnepségeken.
Munkaerejét inkább a tanítás és a zeneszerzés között osztja meg. A tanítás azonban a komponálásban is gátolja, s így többnyire csak nyári pihenőit használhatja nagyobb-szabású művek megírására.
A világháború kitörése, hadbavonult fiának és vejének sorsa, rongált egészsége teljesen elhallgattatja. Utolsó művének, egy 1915-ben írt «Győzelmi induló»-nak csak futólagos vázlata maradt. 1918 nyarán Kőszegre ment, hogy az ottani hidegvíz-gyógyintézetben keressen gyógyulást idegbántalmaira. Hazatérve, ágyba hanyatlik. A Jendrassik-klinikán meglátogatják a régi barátok, körülveszi családja és néhány hű tanítványa. Egy verőfényes őszi napon, 1918. október 8-án, délután 3 órakor, 63 éves korában megállt a szíve. . . . .
…. Aggházy Károly elsősorban zongoraművész volt. Meghódította hazáján kívül Berlint, Londont, Párist. Nem tartozott a megszokott zongoraművészek közé, akik mindig egyformán jól adják elő a műsorra tűzött szerzeményeket. Ihlet nélkül nem tudott játszani. Ennek hiányában egykedvű volt a játéka, de ha hangulatba jött, a legnemesebb zongora-művészetet képviselte. Finom, meleg, magyar (mert van ilyen), zongorahangja elszállt, de itt maradtak zongoraművei.
Összesen 130, kis részben kiadatlan alkotás. «Magyar Estéi» méltó folytatásai Liszt rapszódiáinak, s f-moll Elégiá-ja a nemzeties irány egyik legszebb megnyilvánulása. A világháború kitörése előtt egy amerikai pályázaton Zongora-szvit-jével díjat nyert – 1500 pályázó között.
Alkotó-művészetében a zongoraművek vezetnek, de minden műfajban jelentős kottákat hagyott hátra. Kamara-, kar- és szimfonikus művei értékben máig nem kisebbedtek. Két operát is írt és 32 szép dalt.
Pedagógiai munkásságát nem szabad érdemei felsorolásánál ki nem emelni.
Forrás: Papp Viktor: ZENEKÖNYV -Tanulmányok, kamarazene.”
Stádium Sajtóvállalat Rt. Budapest,1943.
(Áthozva az "Évfordulók, jeles napok..." topic 542. sz. bejegyzéséből.)
Az alábbi interjút a cikk írója 8 hónappal Kabos Ilonka halála előtt jegyezte le.
Film Színház Muzsika,1972.09.30.:
„Kabos Ilonka Budapesten
Emlékek Adyról
Eötvös utca 32. A kapu mellett frissen csillogó márványtábla hirdeti, hogy ebben a házban lakott egykor Kabos Ede, a századforduló és a századeleje neves írója, harcos, szenvedélyes tollú újságírója, Ady Endre egyik legjobb társa, barátja, buzdítója. Az emléktábla leleplezésének az ünnepségén leánya, Kabos Ilonka szőke feje, elérzékenyült arca tűnik fel: a csaknem négy évtized óta külföldön élő, világhírű zongoraművésznő ismét hazalátogatott erre az alkalomra.
Vajon milyen érzésekkel tekint föl a harmadik emeletre, oda, ahol gyerekkorának éveit élte?
— Gyönyörű emlékek fűznek ehhez a házhoz. Erkélyünk az Eötvös utcára nyílott, itt mintha semmi nem változott volna. Innen kezdtem a Zeneakadémiára járni, az első három előkészítőben Chován tanár úr tanított, később kerültem Szendy Árpádhoz, de mesterem volt Kodály is, Weiner is. Boldog gyerek voltam , már csak azért is, mert apámra és anyámra úgy néztem föl, mint a világ két legokosabb emberére. Zavartalan lelki egyensúlyomat, amely egész életemben végigkísér, ezeknek a szép gyermekéveknek köszönhetem . Korombeliek nem érdekeltek, minden szabad időmet szüleimm el és az ő barátaikkal töltöttem .
Eltűnődve folytatja:
— Az üvegfalú folyosóra nyílt az ebédlőnk. Ady Endre és Czigány Dezső, a kiváló festőművész, évekig mindennap nálunk étkezett, még akkor is, amikor a szüleim elutaztak.
A Kabos család mindennapos vendégeinek neve között felbukkan Bíró Lajosé, Csáth Gézáé, Berény Róberté, Weiner Leóé, Reinitz Béláé is a többi között.
Kabos Ilonka most negyvenöt Ady levelet hozott magával Londonból, és sok-sok fényképet — amatőrfelvételeket is — a költőről meg az érdmindszenti házról: ezeket Vezér Erzsébet közbenjárásával, mind a Magyar Tudományos Akadémiának adományozta.
— S úgy rendelkeztem — mondja —, hogy a magyar államra hagyom Czigány Dezsőnek és Berény Róbertnek azokat a festményeit is, amelyek most londoni otthonom falait ékesítik.
— Mit tartalmaznak a számunkra ismeretlen Ady-levelek?
— Nem csak világrengető eseményekről ír bennük, hanem hétköznapi gondjairól is, például arról, hogy soha sincs egy vasa sem. S arra is szó kerül, hogy mennyire rajong a lencséért, a szamócáért, a vörösborért. Gondunk is volt rá, hogy ezeket tálaljuk neki.
„Kabos Ilonka kedves, kis húgomnak” — írta Ady Endre Fehér lyány virág-kezei című versének az élére ... „Kezei, fehér, kis virágok, / Borzas, barna fejemre hulltak ...”
— Hogyan született a barátságuk? A hírneves költő és a zeneakadémista kislány között?
— Adyt nem érdekelte a zene, semmi köze sem volt hozzá. De egyszer mégis nagyon tetszett neki a játékom , emlékszem Debussyt zongoráztam éppen. Pajtási barátságunk már korábban kialakult. Vagy tíz éves lehettem, amikor szüleim nagyobb vendégséget rendeztek, és több kis asztalon terítettek. Engem Adyhoz ültettek és lelkemre kötötték, gondoskodjak arról, hogy mindig legyen bor a poharában. Szót fogadtam, de közben magam is versenyt ittam Adyval, nekem meg se kottyant, amikor ő már az asztal alatt hevert. Azt hiszem, akkor szeretett meg engem. Ami a Fehér lyány virág-kezeit illeti, azt meglepetésnek szánta. Szüleimmel utazásról tértünk haza, Ady a vonatnál várt minket, egyik kezében egy doboz Gerbeaud-val, a másikban új verseskötetével. Én a csokoládé helyett a könyvet választottam, az után nyúltam, pedig nem tudtam, hogy a nekem dedikált vers jelent meg benne. „Te vagy az én legfrissebb, legmélyebb új megértőm ..." — mondogatta.
Hát a Lakodalmi köszöntő távolból, amely alá Ady azt írta: „Kabos Ilonkának táviratoztam”?
— Igen, azt a verses táviratot az esküvőmre küldte. Ennek a kéziratát is elhoztam most. Ha visszagondolok Adyra, hangjának furcsa, rekedtes zenéje él bennem legelevenebben. Aki nem hallotta, el sem tudja képzelni, milyen megrendítő volt, ahogy egyik-másik versét felolvasta, csöndesen, halk vibrálással.
Ugorjunk át a tegnapból a mába. Eszembe jut Kabos Ilonka londoni otthonának varázslatos légköre, hiszen ott még a falak is muzsikálnak, művészi remekműveket visszhangoznak. Az év felét ott tölti, a másikat New Yorkban, ahol a Juilliard zeneiskola ünnepelt mestere. Világszerte elismert zongorapedagógiai munkásságának alighanem az a legfőbb bizonysága, hogy a Föld valamennyi kontinenséről tódulnak hozzá a fiatal, továbbtanulni vágyó, koncertező művészek. Legutóbb a londoni fesztivál alkalmával a Purcell hangversenyterem pódiumán egy hétig minden délután kilenc zongoristát tanított. Háromszáz főnyi közönség jelenlétében nemcsak meghallgatta és útbaigazította őket, hanem el is játszotta nekik mit hogyan gondol.
— Rosztropovics — vetem közbe — egyszer elmondta nekem, hogy tanítás közben nem játssza el csellón a tanítványainak azokat a műveket, amelyeket tanulnak, inkább zongorán mutat meg egy-egy részletet, nehogy véletlenül őt utánozzák ...
— Én sem akarom, hogy utánozzanak, de véleményem szerint a tanárnak az az egyetlen igazi funkciója, hogy megnyissa a növendék fantáziáját. Új látásmódot tárjon fel neki. Én csak egy-egy modulációt, egy-egy frazírozást játszom el nekik, olyasmit, amit csak megmutatni lehet, magyarázni nem. Ha ezt megértik, nem engem utánoznak, hanem a zeneszerzőt értik meg. Mert hiszen minden hangnak megvan a maga értelme, az előadóművésznek épp az a feladata, hogy a kottafejeket emberi nyelvre fordítsa le. Úgy, hogy mindenki megértse, aki hallgatja.
— Milyennek látja a mai fiatalokat?
— Sokat szidják őket, hogy kábítószerrel élnek, lusták, züllöttek. Az én tapasztalatom az, hogy a tehetséges fiatal muzsikusok megható alázattal, odaadással szentelik magukat a munkának, a tanulásnak. Különben is minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, az igazi zseni: szorgalmas. Az én fiatalkorom a romantikus lázában letagadtuk, szégyelltük egymás előtt, ha gyakoroltunk.
— Zongoraművészetére ki volt a legnagyobb hatással?
— Mindenekelőtt Dohnányi. Az ő csodálatos zongorahangja, billentésének a szépsége, frazírozásának a természetessége. Technikailag Lhévinne játéka kápráztatott el.
Elbúcsúzunk, mert Kabos Ilonka útnak indul. Rója a várost, újra fölfedezi magának Budapest szépségét, örül neki, gyönyörködik. S izgatottan készül rá, hogy ellátogat a Zeneakadémiára is, viszontlátni a régi falakat, a régi barátokat.
(gách)”
Az emléktábla, amelynek leleplezésére Kabos Ilonka Lodonból hazajött.
"A hölgy egy kissé bogaras"
305 számú bejegyzésemhez is kapcsolva megemlítem, hogy a
Duna
Nosztalgia - Egy nő sok szerepben - Tolnay Klári
sorozatban
2017. november 5-én, vasárnap 15.35-kor vetíti.
...:-)
77 perc, ami még az alább megtekinthető (322) változatnál is rövidebb. Majd meglátjuk, hogy ebben a változatban mi maradt meg az eredetiből.
A címadó foxtrot szám táncjelenet lehetett.
SZÍNHÁZI ÉLET, 1929. 49. SZÁM:
„Ady Endrétől kapott csókot Kabos Ilonka,
aki Bartókot, Kodályt és Dohnányit játssza — Párizsban
Magyar zongoraművésznő érkezett hozzánk Párizsból. Zsigmondyné Kabos Ilonka. Eddig sohasem ültem vele így négyszemközt — mégis ismerem. Ismerem — a kezét... egy Ady-versből. Édesapja, néhai Kabos Ede, a kitűnő író, Ady barátja volt és Vészi Józseffel együtt a „Budapesti Napló" fénykorában felhívta a költőt Budapestre Nagyváradról. Ady akkoriban mindennapos vendég volt Kabosék házában. És 1910-ben a „Szeretném ha szeretnének" című kötetben így jelent meg egyik verse:
Fehér lyány virágkezei
(Kabos Ilonka kedves kis hugomnak.)
A versnek ez az első strófája:
Kezei, fehér, kis virágok,
Borzas, barna fejemre hulltak.
Ott elaléltak, szétsimultak
Halkul s azután megremegtek . . .
Kabos Ilonkát, a „fehér lyányt“ és
„virágkezeit" azóta ismerem.
— Mikor ment el közülünk és miért ment Párizsba? — kérdezem.
— Három és fél éve annak, hogy elmentem. Édesapám meghalt — fátyolosodnak el a kék szemek — éreztem, jobban tudok dolgozni, ha miliőt változtatok. Párizsban senkit sem ismertem, nem úgy, mint Berlinben, ahol sok a jóbarátom. Nem volt semmi értelme, hogy Párizsba menjek, talán épp ezért mentem oda . . . Vonzott. És nem hogy csalódtam volna benne, de sokkal többet kaptam tőle, mint amit vártam. Pedig a kezdet nem volt éppen könnyű. Nő létemre és teljesen egyedülállóan helyet szorítani magamnak egy idegen országban, amelynek zenei kultúrája és mentalitása egészen más, mint a miénk — bizony, ez feladat volt. Hanem akartam, és ment. Három hónapig odakint egyebet sem csináltam, csak tanultam. És megismerkedtem a helyzettel. Azután adtam első hangversenyemet. Sikerem volt. Csupa ováció, elismerés hangzott felém. A „Le Figaro" azt írta rólam, Teresa Careno óta nem zongorázott így nő Párizsban. Ezzel arriváltam. De ez Párizsban nem jelenti azt: beérkeztem és most pihenhetek. Sőt! Ez azt jelentette: most kezdhetem el! Tanulni és haladni! Egyetlen napig nem szabad stagnálni Párizsban .. . Maga volt már kinn. Tudja, hogy ott minden vibrálás és lüktetés. Az életnek ott szédületes tempója van. Ez áll a produkcióra is. Rájöttem, ha egyetlen nap elmúlik, amelyen én, mint muzsikus, nem tudok valamivel többet, mint előző napon — akkor elvesztettem egy hónapot!
Kabos Ilonka mélyet lélegzik. Csupa sugárzás, csupa lelkesedés az arca — így csak az beszél, aki imádja mesterségét.
— Igen, imádom — mondja csendesen — és végtelenül hálás vagyok Párizsnak, hogy ennyire igényes a produkcióval szemben. A múltnak, vagy az egyéniségnek nincs Párizsban varázsa, csak annak, amit produkál az ember . . .
— Milyen okos ez a megállapítás — mondom.
— Okos, hogy ez így van! — feleli. — Ezt illusztrálni is tudom. Múltkoriban Dancingba mentem, a Floridába, egyszerre látom, hogy Mistinguett táncol mellettem bluest. Privát társaságban, mint privát nő — egy ember nem fordult utána. Pedig Mistinguett a színpadon ma is érdekli a párizsiakat: ő „a tradíció". De a privát élete — Párizsban! — nem tartozik senkire. Ilyen élesen válik el francia talajon az egyéniség és a produkció . . .
— Én mégis szeretném tudni, hogy Kabos Ilonka, az egyéniség, hogyan él Párizsban, kiket lát maga körül .. .
— Passyban élek, anyámmal penzióban. A lakást feladtuk, mert már-már túlságosan igénybe vett a társadalmi élet. De így is rengeteg emberrel kell összejönnöm, ismerem tout-Paris-t és a világ minden tájékáról vannak fehér és színes barátaim . . . Persze, a legszorosabb kontaktust a muzsikusokkal és zeneszerzőkkel tartom fenn. Én, mint pianista, nem tartozom egy bizonyos csoportba. De modern muzsikát játszom s ennélfogva leginkább progresszív művészek keresnek fel. Feladatomnak tekintem, hogy Párizsban minél több Bartókot, Kodályt és Dohnányit játsszam — viszont itt, Magyarországon szeretem előadni azokat a külföldi avantgardistákat, akiket itt kevésbé ismernek . . . Neveket említsek? Például: Albert Roussellt, a legnagyobb élő francia mestert, aki bár hatvanéves, de progresszív, mint a tizennyolcévesek . . . Vagy P. 0. Ferroud-t, aki merészségben leginkább megfelel Kodályéknak . . . Aztán a legfiatalabbak társaságát, az „Új hatok"-at, amelynek Párizsban élő magyar tagja is van: Harsányi Tibor, aki jazzhatás alatt egyfelvonásos operát írt, a „Les invités"-t, amelyet az idén mutatnak be Párizsban és Gerában . . .
— Meddig marad a művésznő most Magyarországon?
— December elsejéig. Azután elmegyek hangversenyezni Olaszországba, Hollandiába — Párizsba.
— A múltba egy pillanatra nem (jönne még velem?
— De, nagyon szívesen...
— Ady Endre . ..
— Oh, Ady!
— Ady Endre milyen körülmények között írta „kedves kis húgának" azt a verset?
— Köszönöm, — mondja Kabos Ilonka — hogy Adyról beszél. Hogy róla kérdez… Tízéves lányka voltam, anyám lábadozó volt s a Riviéráról jöttünk haza születésem napján, december 7-én. Édesapám „születésnapi asztallal" várt, amelyet teleraktak ajándékkal. Ady Bandi az asztal mellett állt. Kezében új könyve, mely aznap jelent meg. „Képzeld, — mondta apám — egyik versét neked ajánlotta"... Nem akartam hinni, hogy ez igaz lehet! Ilyen öröm! Ilyen kitüntetés! Leültem a szőnyegre, kalapban, kabátban és olvastam a verset. Olvastam és újra olvastam. Azután elolvastam az egész könyvet. Nem érdekelt „az asztal!" A sok játék! A sütemény és a torta! Csak a Bandi könyve! A vers, amit én kaptam . . . Ady, akit akkor én még bácsiztam, akkor este meg is csókolt . . . sohasem felejtem el, milyen finoman, gyöngéden — a hajamat.. .
Kabos Ilonka önkéntelen mozdulattal felemeli a kezét. A „fehér lyány" „virágkezét". Homlokára szorít egy engedetlen fürtöt. Fogadni mernék, észre sem veszi hogy ezt a mozdulatot tette . . . Közben rám néz, mosolyog, de a szeme csupa könny.
DÉNES ZSÓFIA“
KABOS ILONKA (Budapest, 1898. december 7.—London, 1973. május 27.)
A MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON 3., KIEGÉSZÍTŐ KÖTETÉBEN röviden ez olvasható róla:
„[…] zongoraművész, Kabos Ede író leánya. A budapesti Zeneakadémián Szendy Árpád tanítványa volt. A húszas évek elejétől hazai és külföldi hangversenyeken nagy sikerrel szerepelt. 1931 — 1936 között Budapesten, a Zeneakadémián tanított. 1938-ban Londonban telepedett le. A nyilvános szerepléstől 1961-ben vonult vissza. Zongorapedagógusként működött Londonban és New Yorkban. 1956-ban a Liszt-, 1961-ben a Liszt —Bartók-zongoraverseny zsűritagja volt Budapesten. Utoljára 1972 nyarán volt Magyarországon. […]”
A Wikipédiában (itt) található információ valamivel bővebb.
A legrészletesebb leírást a Zeneakadémia honlapján, a Nagy elődökről szóló írások között olvashatjuk róla (itt).
Édesapja, Kabos Ede, a következőket meséli Kabos Ilonka művészpályájának valódi kezdetéről:
SZÍNHÁZI ÉLET 1918. 42. SZÁM:
"Kabos Ilonka
Október huszonnyolcadikán lesz Zsigmondyné Kabos Ilonka első idei hangversenye. Nem régi név még a neve a magyar zeneéletben. De hogy tudásban és lélekben kiállja a versenyt bármelyik már beérkezett nagysággal, azt tavalyi hangversenyei eléggé bebizonyították. A tehetséget volt kitől örökölnie: a művésznő leánya Kabos Edének, a kitűnő írónak, őt kerestük fel, hogy mondjon el egyetmást nagyrahivatott lányáról.
— A zenei képességeit én nem tudom megbírálni, — szabadkozott Kabos Ede, — és különben a törvény is kimondja, hogy az apa nem köteles lánya ellen tanúvallomást tenni. Dicsérni isten őrizz! Csak dicsérjék mások. Ha azonban a gyerekéveiről akar olyan apróságokat hallani, amelyek nekem nagyon kedvesek, azokat szíves örömmel.
— A lányom irodalommal és írókkal már egészen apró éveiben meleg és szoros barátságot kötött. Négy éves volt mindössze, mikor a megboldogult Mikszáth Kálmán ezt írta neki egy fényképére (Megj. A.: A négyéves Kabos Ilonka és Mikszáth keze írásának fotója a lapban.):
„Egy puszit küldök a kis Ilonkának, hogy ő is tartozni fog eggyel.
Mikszáth Kálmán bácsi.”
— Ezt úgy kell érteni, hogy majd húsz év múlva adja meg. Tízéves korában már Molnár Ferenc írta a nevenapjára a következő verset:
„Kabos Ilonkának üdv!
Mindnyájunknak kritikussa,
Bizony van is hozzá jussa –
Kívül szép és belül okos
Kedves Kabos Ilonka,
Kinek büszkesége jogos,
Logikája nem csonka,
Hogy Isten soká éltesse,
Karcsúra, nagyra növeszsze,
Megáldja sok örömekkel,
Rossz versben, de jólélekkel,
Ezt kívánja, mert ismeri
tisztelője
Molnár Feri”
(Megj. A.: E valóban „rossz”!, de kedves vers Molnár Ferenc kézírásának a fotójával látható a lapban.)
Négy évvel később, mikor már megismerte és megszerette Ady Endre líráját, Ady a „Vér és arany" első példányát a következő sorokkal dedikálta neki:
Ez az Élet könyve, egy kicsit
A Tied is tehát, Ilonka.
Mert nagyon-nagyon a Halálé,
Ne tépd ifja haraggal rongyra.
Élet és Halál egy testvérek
És ugy ülnek egymással szembe.
Mint Kabos Ilonka és
Ady Endre.
Ady különben még sok verset ajánlott ezután is Ilonkának; például a híressé vált „Fehér virágkezeid" című költeményt is. Ezt a verset később Zágon Géza Vilmos megzenésítette és szintén a lányomnak dedikálta a művet. Róna, a Népopera akkori baritonistája, elénekelte egy hangversenyen ezt a dalt és meghívta Ilonkát, hogy neki énekelje.
— Még gyereklány volt ezidőtájt, mikor érintkezésbe került a komoly muzsikával. Egy nyarat töltött Weiner Leó és Reiner Frigyes, a mostani drezdai karmester társaságában. Zenei körökben általában nagy népszerűségnek örvend, úgy látom. Kabai, a zeneesztétikus, neki ajánlotta „Prolegomena a zeneesztétikához" című négyszázoldalas munkáját, valamint neki ajánlotta könyvét: a nemrég tragikus véget ért szegény dr. Kovács Sándor is.
— Én az ő fejlődésébe óvakodtam beleavatkozni. Hittem, mint ahogy minden apa szereti hinni, hogy a gyerekem tehetséges, de hagytam, hogy ha tehetséges, akkor a talentuma csak bontakozzék ki a művészetnek abban az ágában, amelyik legjobban megfelel neki. Eleinte az irodalommal kacérkodott, hozzá is fogott egy ifjúsági regény megírásához, de csak pár fejezetet csinált meg belőle. A zenére az édesanyja irányította a figyelmét. Eleinte még biztatni is kellett. De evés közben jön az étvágy. Most már olyan rajongója a zenének, hogy tavaly például két ízben kellett a Tátrába küldeni, mert kimerült a sok gyakorlástól.
— Hét éves korában kezdett zongorázni, kilenc éves korában már felvették a zeneakadémiára. Elvégezte a művészképzőt is és egy napon kapott oklevelet Zsigmondy Gáborral, aki akkor már vőlegénye volt.
— De azért nem kell azt hinni, hogy más művészettel nem foglalkozik. Gyerekkora óta megszokta, hogy igen sokat olvasson. Nem hinném, hogy lenne még valaki, aki olyan biztonsággal tudna eligazodni a Jókai-birodalomban, mint ő. Most filozófiát olvas és a kedvencírója — Plátó.”
Ilona Kabos plays Liszt "Weihnachtsbaum" (Christmas Tree, excerpts)
(A felvétal alatti kommentárban Kabos Ilonka "angol" zongoraművészként szerepel. Tanulhatnánk az angoloktól!)
Valóban terveztem, hogy Ottrubay Melindáról is megemlékezem ebben a topicban. Az ötlet felvetését mindenképpen köszönöm. Teljesítésére visszatérek. : )
Nem tudom, hogy a YT-n korábban megjelentetett (és a szerzői jogok védelme okán letöröltetett) változat melyik volt. Majd újranézem a gyűjteményemben szereplő DVD-felvételt. De a „fülem” nem emlékszik arra, hogy abban elhangzott volna az általad említett foxtrott. Nyilvánvaló, hogy javították az eredeti film minőségét. Talán nem sikerült minden részletet újraéleszteni, vagy annyira megsérült a film, hogy bizonyos szakaszokat ki kellett vágni belőle. Bárcsak megalapozott lenne az optimizmusod! De, ahogy nézem a dolgokat, több is veszett „Mohácsnál”, mintsem bölcselmünk álmodni képes. (Shakespeare után szabadon …) :-(
A 320 számú bejegyzés témáihoz és művészeihez kapcsolódva említem meg az alábbiakat.
A Magyar Rádió bemutatóit:
Kemény Egon - Ignácz Rózsa - Soós László: "Hatvani diákjai" című történelmi daljátékát (1955), amely a Debreceni Kollégium diáksága életét elevenítette fel és - kitalált eseményeken keresztül - a tudós professzor, Hatvani Lajos munkásságába is bepillanthattunk a kedves történet révén.
Kemény Egon - Erdődy János: "Messzetűnt kedves" (1965) Csokonai Vitéz Mihály élettörténetének egy mozzanátat dolgozza fel.
Mindkét mű Debrecenben játszódik, a férfi énekes főszerepet Simándy József alakította.
Fülöp Zoltán és Márk Tivadar
Kemény Egon - Tabi László -Erdődy János: "Valahol Délen" c. nagyoperettjéhez (Fővárosi Operettszínház,1956.) - akkor már mindketten Kossuth díjasok - terveztek attraktív jelmezeket és díszletet.
Ottrubay Melinda személye szintén érdekes témája lesz majd ennek a fórumnak, úgy sejtem...
Kedvelt film, én is szívesen megnéztem most újra, de a betétdal már nincs benne...megmaradt a kottafüzetben az emléke.
(Biztos van még olyan kópia, ahol a foxtrott is hallható...megvárjuk.)
Nagyon örülök, hogy korábbi bejegyzésedben felhívtad a figyelmet erre a filmre is. Utánanéztem. A Laurisin Miklósról szóló ismertetőkben a ”A hölgy egy kissé bogaras” c. a filmnek a zenéjéről valóban nem esik szó. Bejegyzésed tehát mindenképpen gazdagította a "történelemkutatás" eredményeit. :-)
Szerencsére megtaláltam e film teljes változatát. Remélem, egy ideig még elérhető lesz. Jó a zene, és jó a film is! Egy kis napfény ebben az egyre sötétedő világban...
305 számú bejegyzésemben megjelent Laurisin Miklós-Kemény Egon hangszerelésű dal a
"Pusztai királykisasszony" 37:20 percénél kezdődik.
A Debreceni Nyári Egyetem nyújt helyszínt a romantikus történethez.
A másik film, "A hölgy egy kissé bogaras" szintén többször ment az utóbbi években a televízióban, YT-on csak rèszleteket találunk belőle.
"A hölgy egy kissé bogaras"
Wikipedia oldala:
Mindkét film sztárszereplőkkel és kiváló alkotókkal készült.
Laurisin Miklósnak az Operaházban bemutatott táncjátékáról:
FILM SZÍNHÁZ IRODALOM 1943. 12. 10.:
„Debreceni história
Gimnazistakorom Jókai-olvasmányainak bódulatában varázsosan kísértett a Csittvári krónika. Csiklandott maga a szó is. Sokszor elgondoltam, de jó lenne megkaparintani egyszer a régi debreceni diákélet »chronigue scandaleuse«-ét. Föllapozni és kiolvasni belőle, — okulásul — hogy mi mindenféle huncut csínytevésekkel törtek borsot a hajdani tógátusok szigorú professzoraik orra alá. Ma már nem vagyok benne egészen bizonyos, létezett-e csakugyan a hírhedt könyv, vagy csak a kétes hitelű szájhagyomány csúsztatta nemzedékről nemzedékre a dugdosott diákkrónika legendáját. De akármint van, jó, hogy múlt századbeli anekdotázó irodalmunk megörökített valamicskét a Csokonai-kollégium derűs hagyományaiból. És most örömmel üdvözlöm talentumos zeneszerzőnket, Laurisin Miklóst azért az ötletért, hogy a Csittvári mondakörből merített tárgyat és ihletet magyaros szellemű, a szó mindkét értelmében »talpraesett«- táncjátékához.
Miklós-napi díszelőadáson, Kormányzó Urunk névünnepére hozta ki az Operaház a Debreceni históriát. Az idei második újdonság-est, történetesen, megint balett-produkcióval kedveskedik a közönségnek. Cieplinski mester újból megmutathatta bevált koreografáló tehetségét és tudását, ezúttal magyar zenei anyagon. Szerencséje van, mert Laurisin zenéje ízig vérig táncos lendületű muzsika: egészséges leleményű, temperamentumos, formás és hatásos. Amellett sok cselekményábrázoló jellegzetességet visz a motívum játékba, néhol mozzanatról mozzanatra kíséri és hangszerelési ötletekkel is kihangsúlyozza a színpadi történést, sőt egyes figurákat, helyzeteket különböző elváltozásokban megjelenő zenei témákkal jellemez. Így nemcsak zárt táncformákra, hanem pantomimikus megoldásokra is bőven nyílik alkalom.
A balettnek öt képre tagolt meséje igénytelen, de épkézláb és fordulatos. Kezdődik a debreceni vásár tarka sokadalmában, ahol a nagy diákok valami rossz fát tesznek a tűzre. A botrányokozásért feleniök kell a tanári szék előtt. A főkolompos karcerbe kerül, mert az egyik tettes féltékenységből rá vall. Node meglakol az árulkodásért: a fiúk berúgatják, úgyhogy részeg fővel csúnyán kompromittálja magát ideálja, az egyik professzor úr Rózsika leánya és annak szülei előtt. A botránynak a karcerből megszökött, mindenkinek rokonszenves tógátus vet véget s persze ő nyeri el jutalmul a lány kezét, általános vígasság közepette.
Laurisin Miklós kiváló elmélettanár a Zeneakadémián. De mint zeneszerző, csak annyiban »tanáros«, hogy teljes és alapos mesterségbeli fölkészültséggel írta meg első balettpartitúráját. Operaházunk játékrendjén tartós életet, őszinte közönségsikert jósolunk a Debreceni históriának. Nem veszett kárba az a műgond és áldozatkészség, amit az Operaház új magyar szerző munkájára áldozott. Fülöp Zoltán színpadi képeiben a műfajhoz illő, kezdetlegességet mímelő, de voltaképpen nagyon furfangos stilizálás elve érvényesül, igen szerencsésen. Az elmés és tetszetős díszletekkel jól harmonizálnak a Márk Tivadar tervezőműhelyéből kikerült jelmezek. Cieplinskinek és táncos gárdájának dicséretére legyen mondva: értelmesen elképzelt, eleven balettcsoportok népesítik be a színpadot. A szólisták pedig remekelnek. Ottrubay Melinda megint új oldaláról mutatkozik meg: virtuóz táncát és pantomimikáját finom karikírozó vondásokkal fűszerezi. Tatár György jókiállású, elegáns, tehetséges táncos. Harangozó Gyula megint pompás groteszkszereppel brillíroz. Kálmán Etelka tánca csupa kecsesség, Pintér Margit csupa kedves humor, Raksányi Margit mulatságos balettkómika. Szándékosan hagytam utolsónak a feisorolában Bordy Bellát, a »vásár szépét«, aki mint debreceni lány, sokszoros illetékességgel díszíti szülővárosának vásári forgatagát.
Lányi Viktor“
A Carusoban erről az eseményről Mikulás az Operában címmel a következő olvasható:
„1942-ben nem készültek premierrel, Liszt szcenírozott oratóriumát, a Krisztust adták. A következő évben egy méltatlanul elfeledett magyar egyfelvonásos, Kenessey Jenő Az arany meg az asszonya mellett Laurisin Miklós – Jan Cieplinski: Debreceni história című balett-premierje került színre. Az opera az ötvenes évek végéig repertoáron maradt, a táncjáték ebben a formájában eltűnt a játékrendről, míg az 50-es években Harangozó Gyulának eszébe nem jutott, s felkérte Farkas Ferencet új zene megírására, ebből lett a Furfangos diákok.“
A darab színlapja:
LAJO
Laurisin Miklós (1899-1949)
zongoraművész, zeneszerző
Mivel a korábbi bejegyzésekben többször került szóba Laurisin Lajos öccsének, Miklósnak a neve is, úgy illik, hogy róla is álljon itt néhány adat.
A Magyar Hangosfilm Lexikonban személyéről a következő információ olvasható:
„LAURISIN MIKLÓS
ZENESZERZŐ
Születés: Kalocsa, 1899. augusztus 21.
Halálozás: Budapest, 1949. november 6.
Teljes neve: Laurisin Miklós Dezső
Szülei: Laurisin Miklós ítélőtáblai bíró, Fittler Irén
Bátyja: Laurisin Lajos operaénekes
Lakása: Budapest I. Alkotás u. 13. (1936), XII. Gömbös Gyula u. 13. (1943), VI. Andrássy u. 38. (-1949)
Gimnáziumi érettségi után harcolt az I. világháborúban, majd egyetemi hallgató volt Budapesten, végül tanulmányait 1922-ig a Zeneakadémia zeneszerzés szakán folytatta Siklós Albert és Weiner Leó tanítványaként. 1922-től a Nemzeti Zenede, 1924-től a Fodor Zeneiskola tanára, 1930-tól 1946-ig a Zeneakadémián a zeneelmélet, a kamarazene és a zongora tanára volt. 1921-től 1929-ig Banda Mártonnal és Baranyai Gyulával sikeres hangversenytriót alkottak. Főként dalokat, zongoradarabokat írt, Debreceni história c. daljátékát az Operaház mutatta be 1943-ban.
Első felesége Devich Anna Mária volt, akit 1922. december 24-én vett feleségül és akitől 1930-ban elvált Második felesége Magyar Ilona énekesnő volt.
Zeneszerző:
A pusztai királykisasszony (1938)
Szeressük egymást (1940)
Az első (1944)“
Munkásságáról a MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON kicsit bővebben ír:
„[…] 1921-ben Banda Mártonnal (hegedű) és Baranyai Gyulával (gordonka) triót alakított, mely 1929-ig működött. Mint zongorakísérő is elismert volt. – Fő művei: zenekari művek, daljátékok (Vidám szüret, Ludas Matyi); táncjáték (Debreceni história, 1943; saját librettóra – a librettót később Farkas Ferenc Furfangos diákok címen szintén megzenésítette); bábjáték (Toldi); filmzenék (Pusztai királykisasszony, 1938, Szeressük egymást, 1940, Megjött a posta, Budapest fürdőváros stb.); népdalfeldolgozások, dalok József Attila, Petőfi stb. költeményeire.”
A filmeken kívül, amelyeken - zeneszerzőként - az ő neve szerepel, Laurisin Miklósnak egyetlen műve sem található meg a neten. Nem sikerült kiderítenem azt sem, hogy zongorajátékáról készült-e lemezfelvétel. Elképzelhető, hiszen az újságok folyamatosan méltatták tehetségét.
Mindenesetre még beillesztem ide azokat a filmeket, amelyeken az ő zenéjét hallhatjuk. 306-os sz. bejegyzésemben „Az első” c. film már szerepel, a két további további film:
Ahol a szálak összeérnek ….
Horváth Mihály és Laurisin Lajos
A ZENE, 1941., 12. szám:
„Szent Ignác-kantáta. Március 9-én ünnepelte a Jézus-társaság fennállásának 400 éves jubileumát. A vigadói jubiláns hangverseny számára írta Horváth Mihály, pécsi zeneszerző, Szent Ignác kantátáját, melyet a Szent Gergely-kórus és a Székesfővárosi Zenekar adott elő a szerző vezénylésével. A szólisták László Magda, Tiszai Magda, Laurisin Lajos és Csongor István voltak. Az énekkart Faludi Béla tanította be. A kantátát május 4-én újra előadják orgonakísérettel, Faludi Bé!a vezénylésével az egyházzenei héten.“
(A kantátából, sajnos, nem találtam részletet.)
Laurisin Lajos - 1971-ben ő fogadhatta a New Yorkba látogató idős, hatalmától megfosztott Mindszenthy bíborost.
Rövid korabeli hír a daljáték bemutatójáról:
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1960.06.03.:
„A PÉCSI SZÍNHÁZI Ünnepi Hetek keretében felújították a néhány évvel ezelőtt már sikerrel játszott ,,Békétlen szerelem " című daljátékot, amelynek szerzői Bárdosi Németh János pécsi író és Horváth Mihály zeneszerző. A daljáték klasszlkus költőnk, Csokonai Vitéz Mihály komáromi tartózkodásából és Lilla iránti szerelm ének történetéből meríti témáját. A nagy sikerrel fogadott felújítás után beszélgettünk a szerzőkkel:
- Úgy érzem, hogy Csokonai minden verse önmagában muzsikál - mondotta Horváth Mihály zeneszerző és ez késztetett arra, hogy kottafejekben fogalmazzam meg a költő nagy szerelmét. A zene alapmotívumai romantikusak, de mai nyelven, a mához szólnak.
— Lírai költő vagyok s nem színpadi szerző; eddig keveset találkoztam színházi közönséggel - mondta Bárdosi Németh János —, de most egyszerű munkásemberek, bányászok és katonák kerestek fel gratulációikkal és kérték, hogy Balassi Bálint életéről is írjunk ilyen daljátékot.
H. I.“
A kalocsai Laurisin Lajos operaénekesre emlékeztünk
Forrás: Korona rádió.hu
Szerző: Lukács Kata - caruso.blog.hu – 2016-03-26 13:20:16
1897-ben ezen a napon született Kalocsán, Laurisin Lajos operaénekes, apja városunkban törvényszéki bíró volt. Középiskolai tanulmányaimat Kalocsán és Esztergomban végezte. 1912-1917-ig az esztergomi érseki papnevelő intézet növendéke volt, majd belépett a jászóvári premontrei rendbe, de egy év után búcsút mondott a papi talárnak és 1919-21-ig a Rákosi Szidi Színiiskolájában tanulta a színjátszás alapelemeit.
A papságtól a színházhoz való fordulást a 20. század eleji Kalocsán bizonyára furcsa szemmel nézték.
Első színpadi fellépése, Budapesten volt a városligeti Kis Színkörben. 1922-24-ig, mint a Turán Regös Csoport tagja bejárta az egész országot, s pár száz hangversenyen szerepelte. Majd a Zeneakadémián végezte az operaénekesi tanfolyamot és később a Magyar Királyi Operaház tagjai sorába szerződtette Radnai Miklós. Bemutatkozhatott az Operaházban, mégpedig szokatlan szerepben, a Bajazzók Caniójaként debütál, amelynek köszönhetően dicsérő kritikákat kapott. Operaházi tagságának tizennyolc éve alatt a nagy Wagner hősökön és Mozart lírai figuráin kívül mindent elénekelt.
Később az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia tanára lett. Magyar irodalomtörténetet, költészettant, lélektant és magyar színjátszás és színháztörténetet oktatott.
1945. március 29-én elhagyta imádott feleségével Gere Lola énekesnővel Magyarországot. Lágerekben éltek Linzben, majd Bremen-Vegesachban Németországban.
1950. júl. 17-én partra szállt New Yorkban. Ahol eleinte a La Guardián dolgozott az United Air Linesnél. 1962-ben nyugdíjba vonult és New Yorkban a Sz. István és a S. Thomas Morus templomokban énekelt.
Idős korában korlátlan szabadidejét az írásnak szentelte. Különböző amerikai magyaroknak szóló rendezvényeken tartott terjedelmes felolvasásokat. Előadásai – István királytól a Nemzeti Színház történetéig – a távoli, idegen kézre került haza siratásai. Egy olyan Magyarországról álmodott disszidens társaival együtt, mely meglétekor, az 1930-as években is már csak egy korhadt délibáb volt. Gyönyörű kézírással írt tanulmányai nagyműveltségű, ám a világtól egyre távolabb kerülő ember képét rajzolják. Szomorú fotók tanulsága szerint kedvelt alakja lehetett a kinti magyar emigrációnak, jelesebb temetéseken ő mondott beszédet, sőt, az a megtiszteltetés is érte, hogy 1971-ben ő fogadhatta a New Yorkba látogató idős, hatalmától megfosztott Mindszenthy bíborost.
Laurisin Lajos 1977. január 10-én hunyt el. Sírja a New York-i magyar temetőben található.
Szerettem volna betenni néhány operarészletet Laurisin Lajos előadásában, de a neten jelenleg egyetlen ilyen felvétel sincs. Viszont található néhány operett- és dalfelvétel, amelyen ő énekel. Az alábbiakban ezekből illesztek be egyet, kettőt. (Remélem, mindegyiket meg lehet majd nyitni.)
Azt a tényt egyébként, hogy Laurisin Lajost milyen szívesen „foglalkoztatták” az operett műfajában is, az alábbi újságcikk bizonyítja:
UJSÁG, 1932. OKTÓBER 15.:
„Kálmán-Komité - Budapesten is megalakult a Kálmán Imre jubileumi ünnepségeit előkészítő „Kálmán-Komité", amely csütörtökön tartotta első ülését. Elhatározták, hogy Kálmán Imre ötvenedik születésnapján, november 5-én matinét rendeznek a Vigadóban. A Budapesti Hangversenyzenekar a híres komponista operettjeiből játszik válogatott műveket, Kálmán Imre személyes vezénylete alatt. Relle Gabriella és Laurisin Lajos működnek közre a matinén. Ugyanaznap nagyszabású banketten ünneplik a színházi testületek és Kálmán Imre barátai a kiváló magyar zeneszerzőt.”
Kálmán: Marica grófnő – énekel Orosz Júlia és Laurisin Lajos
(Jacobi: Sybill) SYBILL LEVELE – énekel: Orosz Júlia és Laurisin Lajos, vezényel: Komor Vilmos
Millöcker: Dubarry grófnő - énekel Orosz Júlia és Laurisin Lajos
Millöcker: Koldusdiák – énekel Orosz Júlia és Laurisin Lajos
Kislány, hallod a muzsikát? (Lányi Viktor Asszonykám c. operettjéből) – énekli: Laurisin Lajos
Horváth Mihály – Bárdosi Németh János: Békétlen szerelem – daljátékrészlet
„Nékem a szív szava szép muzsika” - énekelnek: KÁMÁN KATALIN - dr. MELÁTH OTTÓ
Zeneszerző: Horváth Mihály
Versek: Bárdosi Németh János
Szövegkönyv: Lippenszky István
A Pécsi Rádió felvétele a szerző vezényletével a Pécsi Nemzeti Színházból élő adásban közvetített hangversenyszerű előadáson készült 1960-ban.
Bárdosi Németh János költő, szerkesztő, irodalomszervező 1902-ben született Szombathelyen, 1981-ben halt meg Pécsett. Élete és munkássága is alapvetően ehhez a két városhoz kapcsolódik.
Társszerzője és dalszövegírója a Békétlen szerelem című, Csokonai Vitéz Mihályról szóló daljátéknak, amelyet 1956 márciusában mutattak be a Pécsi Nemzeti Színházban
Lippenszky István (1927) filmtörténész
szenttamási és rábaközi Horváth Mihály (1903. június 6. - 1984. április 29.) zeneszerző, karmester, zenetanár, orgonaművész, zongoraművész
Az 1920-as évek végén és az 1930-as években gyakorta sugározta a rádió a Laurisin testvérek közös, színvonalas hangversenyeit. Népszerűségük tagadhatatlan volt. E műsorokból itt csak kettőt idézek:
ÚJBARÁZDA, 1929.05.30.:
„RÁDIÓMŰSOR 1929. JÚNIUS 2-TŐL JÚNIUS 8 -IG
Vasárnap – június 2.
[…]
8.45: A Laurisin-testvérek hangversenye. 1. a) Liszt: Loreley; b) Delibes: Suzon;. c) Bizet: Régi dal. (R. Laurisin Irén dalénekesnő). 2. a) Scarlatti: Sonate f-moll; b) Scarlatti: Toccata d-moll. (Laurisin Miklós, zongoraművész.) 3. a) Verdi: Ária az „Álarcosbálból; b) Gounod; Cavatina a „Faust“-ból. (Laurisin Lajos, a m. kir. Operaház művésze.) 4. a) Lavotta: Valahol messze; b) Tarnay : Erdőben. (R. Laurisin Irén. 5. a) Schumann-Liszt: Widmung; b) Debussy: La cathédrale engloutie. (Az elsüllyedt katedrális.) Laurisin Miklós.) 6: a) Verdi: Románc az „Aidából"; b) D 'Albert: Farkasballada „A hegyek alján”-ból. (Laurisin Lajos.) 7. a) A tenger; b) A zenélőóra; c) Falusi gyermekek dala; d) Jó éjt. (Észt népdalok.) (R. Laurisin Irén.) 8. a) Puccini: Ária a „Giannl Schicchi“-ből; b) Wagner: Dal a „Nürnbergi mesterdalnokok“-ból. (Laurisin Lajos.) 9. Liszt: XV. Rhapsodia.
[…]”
PESTI NAPLÓ, 1930.04.08.:
„(*) Hangverseny.
Laurisin Lajos, az Operaház énekese, Laurisin Miklós, a kitűnő komponista és zongoraművész és Lourisin Irén, a dalénekesnő hétfőn este együttes hangversenyt tartottak a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. A komoly felkészültségű, fejlett zenei kultúrájú, kivételes ösztönű Laurisin-család együttes hangversenye mindenkor jelentős eseménye a koncertszezónnak. Mindhárman a tiszta muzsika hívei, nem keresnek külsőséges hatásokat, hanem interpretációjukban mindig a mű szelleméhez és stílusához igazodnak. Mindenekelőtt Laurisin karakteres, átütőerejű zongorajátékát. és kompozícióinak érettségét kell dicsérni, Laurisin Lajos, az operaénekes produkcióját már többízben méltattuk. Laurisin Irén teljes odaadással, intenzív átéléssel szólaltatta meg műsorát. Laurisin Miklós műsorán
Bach (saját átiratában), Liszt, Chopin, Debussy művei szerepeltek. Laurisin
Lajos Schubert, Bach, Franz Schumann, Lányi, Molnár Antal, Tarnay és Laurisin Miklós dalai, illetve koraljait, Laurisin Irén Bizet, Korngold, Debussy, Liszt, Offenhach áriáit, illetve dalait énekelte. A közönség lelkes, örömmel tapsolt a három Lauriisinnak. K—cs.”
SZÍNHÁZI ÉLET - 1937/47. SZÁM:
„Az operaénekes költő
Írta: Szitnyai Zoltán
Azt mondták, hogy az Andrássy-út 38. szám alatti házban egy érdekes költőt fogok találni. Nem az vezetett, mintha talán ebben az országban diogeneszi lámpával kellene) kutatni költői tehetségek után, hiszen a magyar irodalomnak, évszázados hagyományt követve, talán még ma is a líra a legerősebb oldala. Az Andrássy-úti házban élő »költőt« nem is annyira felfedezni, mint inkább leleplezni kellett. Az illető már régen megbecsült kedvence a magyar közönségnek, ünnepelt énekese az Operának. Laurisin Lajos a neve.
A napokban egy irodalmi évkönyv lírai verse alatt jelent meg ez a név. Kiderült, hogy a zenei művek és a megzenésített versek interpretátora a magány perceiben, amikor önmagát vallatja, a lelki átélésnek ehhez a szubtilis módjához folyamodik. Ez ugyebár akkor is érdekes, ha a versekből nem csillannának ki ugyanakkor figyelemreméltó költői képességek? Íme, a költőénekes, aki, ha kedve jönne rá, gitárt pengetve, akár el is énekelhetné a saját verseit. A modern regős. Ebben aztán legnagyobb költőnk is, hiába akarnának versenyre kelni vele, hiszen ki dicsekedhetnék közülük olyan tündöklő énekhanggal, mint Laurisin Lajos?
Ha tollforgató emberrel kerülök szembe, egy fokkal mindig nagyobb iránta a kíváncsiságom. Semmi sem árulóbb egy emberre nézve, mint a mondatba foglalt és papírra vetett gondolat. Hát még ha lírikus az illető, aki legbensőbb érzelmeit vetkőzteti mezítelenre ? Laurisin Lajos verseiben és lényében is a vallásban feloldódó misztikusok mai leszármazottja. Leveti magáról a színpad királyi palástját és verseket ír az otthon nyugalmas csöndjében. Mögötte a zongona, előtte gazdag könyvtár, körülötte jó szobrok, jó képek és egy üvegvitrinben hangsúlytalan szerénységgel őrzött művészi emlékei a pálya sikereinek.
Feladom a tételt:
— Beszéljünk Laurisinről, a költőről.
— Fiatal koromban író akartam lenni. Rengeteg verset, cikket írtam főként teológus éveim alatt.
Számomra ez is újság és csodálkozva nézek rá:
— Teológus?
A felelet egy rendkívül érdekes élet előzményeihez vezet el. Már a kora ifjúság is milyen remekül kezdődött abban a kalocsai kúriában, ahol gyakorta fordult meg a kiváló européer és bíboros-érsek Haynald, akinek modern szelleme, művészi
nagyigényűsége hívta életre zeneakadémiánkat, aki csillagvizsgáló intézetet létesített Kalocsán, a rónasági városban, az európai hírű tudós, páter Fényi számára, és akinek gyakorta vendégül látott barátja volt Liszt és Munkácsy.
— Papnak készültem — beszél tovább Laurisin. — A jászvári premontrei
rendből absolutus theologus noviciatus után távozva, beiratkoztam a jogi fakultásra. Párhuzamosan Rákosi Szidi iskoláját látogattam. Voltam félévig titkára az Akadémia mecenásának, gróf Vigyázónak. Írogatni VI. gimnazista koromban kezdtem az »Esztergom« című lapba. Marczel Mihály szerkesztőmtől, (most egyetemi tanár) kaptam első és valóban fényes írói tiszteletdíjképpen 6000 koronáit, amikor a kommün alatt a lap vagyonát a munkatársak között osztották szét. 26 óta, amikor az Operába kerültem, többé nem volt időm a rendszeres írói tevékenységhez. Tizenegy év alatt ötven szerepet énekeltem és azoknak jórészét olasz meg németül is megtanultam. Csak újabban írogatok ismét sűrűbben.
Elmosolyodik és mint, aki bizalmas közlést tesz, elhalkítja a hangját:
— Elárulom azt is, hogy titokban diák vagyok ismét. A filozófiai fakultást végzem. Minden vágyam, hogy majd egyszer a doktori diplomával a kezemben, főkönyvtáros lehessek valahol. De ezt talán jobb is lesz meg nem írni, mert még félreértik és az opera könyvtárosi állását ajánlják fel. Ki tudja, hova kanyarodik az élet? Egy nagy politikai párt mandátumot akar biztosítani számomra, azzal az elgondolással, hogy a parlamentben miért ne lehetne képviselve egyszer már a színészek társadalma is. Aminthogy egy illusztris prózai színészt, komoly értesüléseim szerint, főrendnek óhajtanak megtenni.
Mindez érdekes, én azonban főként írói kedvtelésének titkait akarom kifürkészni. Miért ír? Miért van szüksége erre az átélési formára?
— Mert ebben tudom legjobban kiélni magam. Színházilag már nem fűtik lelkemet olyan nagy ambíciók. Otthonülő ember vagyok, akinek legfőbb gyönyörűsége az írás és a könyv. Nemcsak a modern írókat szeretem, hanem — és könyves polcaira mutat — hű maradtam latin klasszikusaimhoz, főként Horatiust és Ovidiust forgatva azok közül. Verseim főként vallásosaik, meg a pillanat hangulatából merített impresszionista témák. Szeretnék írni egy tanulmányt Haynald bíborosról, akihez gyermekkorom emlékei fűződnek és úgy tervezem, hogy doktori disszertációm majd Hegedűs Gyuláról fog szólni, akinek soha el nem múló hálával tartozom. Tizenöt év előtt saját kiadású verseskönyvem jelent meg »Alkonyi mesék« címen.
Elém teszi a szép kiállítású, bőrbe kötött könyvet. Abból való az alábbi vers.
AZ ÉLETEM
Az életem: nagybeteg, őszi emlék,
Amellyel zordon tél elé megyek.
Úgy nézem, mint kopott-mintájú kelmét,
Mit rámhagytak selyemköntös helyett.
Magamra öltém, mint koldus a szűrét,
S most botorkálok remegve tova...
Hagyom, hogy szél s ebek cibálják,
gyűrjék:
Nem foszlik szerte — jól tudom — soha!
Bár nyűtt, de köntöst kivel sem cserélek,
Vihognak rám piszkos, céda cselédek,
Míg hallgatagon járok sok határt...
De majd egyszer (Szent Márton püspök
módra)
Fele-szűrömmel, hogyha jő elébem,
Befödöm a didergő halált! ...
Aztán egy másik, nemrég írt vers került elő, abból az időből, amikor egy művészcsoporttal, vagy harmincan, művészek, »Isten dalos madarai« elvonultak a Manresa szent magányába
……………………… hol nem liheg
Se zaj, se lárma, idegesség,
Se hétköznap, se a siket
Szürkeség ezer apró gondja.
Hanem hol szent csendjét megoldja
Egy szebb, egy boldogabb világ.
Hol nem zeng hiú földi ének,
De hangján angyali zenének
Csendülnek szent litániák.
— Elégedett ember vagyok — vallja önmagáról boldogan. — Sok csalódiás is ért az, életben, de könnyen is tudtam vigasztalódni. Sokszor eszembe jutott és irányított is Prohászka püspöknek az a figyelmeztetése, (a falon lógó, dedikált arcképre néz) hogy ne irigyeljek soha másokat, mert ami azokban talán! irígylésreméltónak látszik, az bennem nevetséges lenne.
Ez a költő hangja, aki a csöndes magányt szereti, aki tud feloldódni a vallás mélységeiben, aki latin klasszikusokat olvas és a hír-, meg bőven kapott dicsőségvágyát is levetve, arról álmodozik hogy egyszer majd főkönyvtáros lehessen valahol.”
Egyetértek Veled. Csupán azzal nem, hogy eldugtam volna az általad idézett írást. Belinkeltem, rákattintva teljes egészében elolvasható!
Eredetileg, persze, nem szándékoztam betenni a 307. sz. bejegyzésemben szereplő írást (sajnos belinkelni sem tudtam volna), de a kép "kerekké" tétele érdekében végül mégis indokoltnak láttam idézni.
Egyebekben pedig mindig örömmel veszem értékes hozzászólásaidat. EZ a lényeg. :)
Kedves Ardelao!
Ha megfigyeled, több szó van a zenéről a két posztomban, mint a politikáról. :-)
Viszont az nem egy "pro és kontra" tájékoztatás, amit te kigondoltál, hogy a művész 1944-es szerepvállalását egyszerűen kihagyod (jól eldugod) a történetből. Pedig ezzel együtt kerek a kép.
Az a véleményem, hogy nekünk ma már nem kell ebben az ügyben (pro és kontra) ítélkezni. Elég bemutatni. És hallgassuk, ahogy énekel (ezért is tettem ide a linkeket). Az a lényeg.
Örülök, ha meglepetést szereztem ezzel.
Közel 150 olyan "idegen" nyomtatott kottafüzetet láttam eddig, amelyen hangszerelőként Kemény Egon zeneszerző neve szerepel. Szívesen kérték fel zeneszerző kollégái ugyanis tehetsége és nagy zenei tudása az akkori - 1927-1969 - zenei életben közismert, megbecsült volt.
Legalább ennyi lehet azoknak az "idegen" műveknek a száma, ahol nem szerepel neve hangszerelőként, ez megállapodás, szerződés kérdése volt.
A korai magyar hangosfilmeken, az u.n. régi magyar filmeken a legritkább esetben szerepel a hangszerelő neve.
Kedves Momo,
köszönöm, hogy betettél néhány zenei „szemelvényt”. A Carusoból idézett részeket is. Finom voltál, mert az írás végét nem idézted. De hát - mivel a Laurisin Lajossal kapcsolatos első beírásomban megtalálható a linkje - azt is elolvashatja mindenki. A „kontrá”-nak azonban csak akkor van értelme, ha „pro” mellett szerepel, ezért én is idézek egy írást, amelyre „lapozgatásaim” során ráleltem. Ettől függetlenül engem – mivel zenei fórumról van szó – elsősorban a művészember érdekel. Egyéb (politikai) vonatkozások más keretek között lennének megvitatandók, ezért javasolom, a továbbiakban maradjunk is a zenével kapcsolatban követett gyakorlatnál. Előrebocsátom: Mindenki véleményét tiszteletben tartom, mérlegelem, és – ha indokolt – a sajátomat is kész vagyok felülbírálni, megváltoztatni. De tartom magam a mondáshoz: „Hallgattassék meg a másik fél is.”
KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA, 1977. ÁPRILIS 10.:
„Bachkai Béla A BUJDOSÓ „BOHÉMÉLET” VÉGZETES FINÁLÉJA:
Emlékezés dr. Laurisin Lajosra
Március 26-án, mikor nagyszámú tisztelője és barátja ünnepélyes külsőségek között akarta megülni 80. születésnapját, az Országos Magyar Színművészeti Akadémia közszeretetnek örvendő egykori professzora már nem volt az élők sorában. Dukász Anna előadóestjéről hazatértében súlyos szívrohamot kapott, a kórházban egy másodikat, és hiába helyezték oxigénsátorba, már nem tudták megmenteni. Szlezák Imre ferences atya részesítette a haldoklók szentségében. A Szent István templom, ahol két és fél évtizeden át felhangzott szárnyaló tenorja, zsúfolásig megtelt a gyászmise alkalmából. A gyászolók közül sokan kísérték el „Lajos bácsit” utolsó útjára a Throg’s Neck óriáshíd melletti temetőbe, 10 év előtt elhunyt hitvese, Gere Lola, az egykori csengő hangú operaénekesnő mellé.
A hazai zeneszerzők nagyoperáinak mindegyikében parádés alakításával érdemeket szerző Laurisin ideáljának Benjamino Gigli lírai tenoristát tartotta, akivel olaszországi vendégszereplése alkalmával együtt szerepelt is. Amikor Gigli Budapesten énekelt, rendszerint Laurisinék vendége volt. Nem véletlennek volt tehát köszönhető, hogy az olasz operák magyarországi előadásain Puccini és Verdi halhatatlan dallamai Laurisin tolmácsolásában arattak sikert. Legkedveltebb melódiáit márciusban még egyszer utoljára énekelte a New York-i Magyar Ház Társasköre felkérésére, mely alkalommal herceg Odeschalchiné Kandó Eszter szolgáltatta a zongorakíséretet. „Sajnálom, hogy nem tudtál eljönni, mert nagyon szépen sikerült” — mondotta utána e sorok írójának a Szent István templom fehér termében rendezett „Hit szava” rádióbankett alkalmával.
Filozófiai doktori végzettsége ellenére, Laurisint nem várták tárt karokkal az Újvilágban, mint egyes későbben érkezetteket. Hazájának szomorú sorsa, a második Trianon (amit ő találóan népünk bilincsbe verésének nevezett) embertelensége súlyosan nehezedett lelkére. A leírhatatlan kezdeti nehézségek után, miután egy gyorshajtó okozta sérüléseiből felgyógyult, az United Airlines alkalmazta, úgyhogy szabadjeggyel utazhatott az Egyesült Államok számos városából és a venezuelai Caracasból érkezett meghívásokra. Gere Lola, aki több kultúrnyelven beszélt, végül is otthagyhatta lehetetlen kenyérkereseti forrását, és az Altman óriásüzletben híres emberek leveleit, autografált arcképeit árusító osztálynak lett a főnöke.
Akiket közelebbről érdekel az elhunyt egyéniségét kialakító sok befolyás, azt egyetlen szóval is kifejezhetjük: ízig-vérig kalocsai volt!
Kalocsa, mely Szent István óta a Délvidék kimagasló egyházi és kulturális gócpontja volt, Haynald Lajos érsek európai színvonalú hivatalviselése éveiben vezető egyházművészeti mágnessé változott. A nagy műveltségű főpásztor Munkácsy Mihály párizsi palotájában ismerkedett meg Sztára József karnaggyal, akit azzal bízott meg, hogy szervezzen 45 tagú szimfonikus zenekart a kalocsai székesegyház részére. Vonóshangszeren játszó „latinereket” (jogászokat, tanárokat, orvosokat, patikusokat, gazdatiszteket) nem volt nehéz találni; fúvóshangszerekhez értőket viszont főként a Felvidékről szerződtettek, különösen iparosmesterek közül, akik részére Haynald érsek műhelyt nyitott, hogy zenészi javadalmazásukon felül is legyen kenyérkeresetük. A nagynevű Kudela Géza egyházzenész apja például szabóműhelyt kapott, hogy a kóruson trombitáljon.
Haynald személyes jóbarátja, Liszt Ferenc vezényelte a kalocsai nagytemplom szimfonikus zenekarral kísért ünnepi szentmiséjét, melynek zenekarában Laurisin Lajos édesapja mint „ügyvédbojtár” már tevékenykedett. Ilyen előzmények után szinte magától értetődik, hogy a családi körben vonósnégyeseket élvező Laurisin- csemeték muzsikus pályát választottak. Miklós, Lajos öccse a Zeneakadémia tanára lett, aki számos daljátékot komponált (Vidám szüret, Ludas Matyi, Debreceni história), mozifilmekhez írt kísérőzenét (Pusztai királykisasszony, Megjött a posta, Szeressük egymást), és Petőfi, valamint József Attila számos versét zenésítette meg. Művészi pályájuk kezdetén együtt adtak hangverseny-sorozatot a pesti Szent Imre Kollégium 320 egyetemistája részére.
A kalocsai éneklő kanonokok gregoriánja annyira megigézte Lajost, hogy a jezsuita főgimnázium érettségije után az esztergomi papneveldét is elvégezte, majd Jászóváron jelentkezett, hogy premontrei tanár lehessen.
Mély vallásossága és derűs egyénisége közkedveltté tették az ősi apátságban. Az 1919 húsvétján Kalocsán történtek azonban felkavarták kedélyét, és kihatással voltak egész életére. A Laurisin-család rokonsága ugyanis rengeteg fiatal férfitagját vesztette el a világháborúban, és érthetően érzékenyen reagált a politikai változások okozta veszedelmekre. Hiszen a család őse, Csernus Emánuel, Kossuth pénzügyi államtitkára, életével fizetett, amiért a Kossuth-bankók kiadásával lehetővé tette a szabadságharc pénzügyi támogatását. (Batthyány miniszterelnökkel együtt végezték ki a pesti Neugebäude kaszárnyában, melynek helyén ma az Egyesült Államok nagykövetsége áll, ahol Mindszenty bíboros másfél évtizeden át szobafogságot szenvedett.)
Kun Béla kommunista uralma Kalocsa vidékét is áldozatként szemelte ki. Szamuely „Lenin fiúk” különítménye rácsapott a kisgazdákra, és egymás után hajtották el a teheneket olyanoktól is, akiknek ez képezte egyetlen megélhetési forrásukat. Egy Horváth Mihály nevű paraszt éppen akkor ért haza földműves munkájából, mikor feleségét hajánál fogva akarták a bőrkabátos „elvtársak” elkommunizálni. — Horváth az egyik támadót vasvillára hányta, a másikat is megsebesítette, úgyhogy az eloldalgott. Utána feleségével együtt elmenekült, és a halálvonatról üldözésére küldött különítmény sem tudta előkeríteni. Kalocsán viszont találtak egy Horváth Mihály nevű gimnazistát, aki Laurisin unokatestvére volt, és azt minden kihallgatás vagy más formalitás nélkül felakasztották. A kalocsai főutca sok fáján lógott ártatlan ember akkoriban, mert a papi várost így akarták térdre kényszeríteni ...
Az országcsonkítás és a román megszállás utáni nyomor érthetően kihatott a lakosság lelkületére is. Fiatal tehetségek érvényesülésére nem volt kilátás, amikor beérkezett művészeknek is alig volt betevő falatjuk. Laurisin, aki időközben elvégezte Beöthy Zsoltné Rákosi Szidi színiiskoláját, Cselényi Józseffel és még néhány jó hangú énekessel „Turán Regős Csoport” néven bejárta az egész Csonka-Magyarországot, és közel 400 városban és községben öntött nívós műsorral új reményt a csüggedt lakosságba.
Három évi faluról falura járás után elvégezte a Liszt Ferenc Zeneakadémia opera tanszakát, és alig múlt 50 éves, hogy a Magyar Királyi Operaláz szólóénekesévé szerződtette. 1944 decemberében történt, orosz megszállás előli meneküléséig Laurisin Lajos nem kevesebb, mint 76 szerepet énekelt, nem csupán az óhazában, hanem Európa több más országában is. Széleskörű zenei műveltségről tanúskodó hangja még 80. életévében sem hagyta cserben, és finoman cizellált tenorját úgy az Egyesült Államok számos magyarlakta központjának, mint a venezuelai Caracas magyarsága is gyakran élvezhette. Operaáriákon kívül hazafias, valamint népdalaink alkották „Lajos bácsi” repertoárjának gazdagságát, amit ezentúl nélkülözni leszünk kénytelenek.
Nemcsak mint énekművész, hanem mint előadó, Laurisin legnépszerűbb menekültjeink közé tartozott. Ki lenne a megmondhatója, hogyan tudott rendkívüli elfoglaltsága mellett rendszeresen eljárni a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkari előadásaira, hogy 1941 karácsonyán a doktori diplomát kiérdemelhesse. Odahaza akkoriban könyvben is megjelent tudományos értekezésének címe: „A Magyar Királyi Operaház építéstörténete” — aminek kimagasló mozzanatait Laurisin több előadásában is közkinccsé tette Amerikában.
A szabadföldi magyarság lovagvárának cintermében ismét megfordított az idő vasfoga egy címerpajzsot, melyre kultúréletünk egy olyan személyiségének neve volt felírva, aki tehetségével, szorgalmával sokfelé szárított fel könnyeket, avagy szakasztott könnyekre búsuló magyarokat. Rég múlt idők kobzosához hasonlíthatjuk Laurisin Lajost, aki eldugott falvak és felhőkarcolókkal teletűzdelt világvárosok hazánkfiaiban táplálta a reményt — hiszen zengő tenorjával mintha a maga bánatán is enyhített volna. Embertársait volt lelki ereje vigasztalni, mikor Bajazzóként az ő szíve is sajgott!
Gere Lola, az operai János vitéz-előadások Iluskájának hamvai mellett nyugszik a 80. életévében is egyházat, hazát, népét szolgáló trubadúr, aki Lehár Ferenc „Mosoly országa” bohókás kínai császárának alakítása után, 45 évvel ezelőtt vezette oltárhoz hitvesét. Egész Budapest, a margitszigeti nyári opera, a szegedi fogadalmi templom terén rendezett előadások — egész Magyarország ünnepeltjei voltak ők. — A bronxi temető egyszerű sírja éppen úgy nem méltó hozzájuk, mint volt 27 évi idegenben sanyargás megannyi kellemetlen megpróbáltatása. De akik ismerték és becsülték őket, valahogyan úgy érzik, hogy a Laurisin—Gere házaspár kettősét, mely egy szebb magyar jövőt hirdet, még a mennyek országában is meghallják!„
Egy kis kitérő:
Köszönöm, hogy a Laurisin testvérek egyik tagjával, Miklóssal kapcsolatban beírtad ezt az információt. Feltehetően ezt kevesen ismerik. A hangszerelő nevét ritkán tüntetik fel, pedig óriási szerepe van a művek sikerében. Belenéztem azokba a filmekbe, amelyek zenéjét Laurisin Miklós írta, de a filmek alkotóinak, a filmzene szerzőjének és a szereplőknek a nevén túl a hangszerelő nevét sehol sem találtam. Feltehetően Kemény Egon nevének az „elhallgatása” ebben az esetben nem szerződéses alapon történt. Mindenesetre – ahogyan egyre inkább belemélyedek a régmúlt (?) zenéjével kapcsolatos történések kutatásába – számomra egyre inkább nyilvánvalóvá válik Kemény Egon szerepének óriási jelentősége.
Ezzel kapcsolatban hadd idézzek egy általam régebben olvasott írásból:
Mesterházi Gábor: Rossini bűne? (2013.10.19.):
„Ritkán fordul velem elő ilyesmi, különösen koncerten, de október 13-án este a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben úgy álltam fel Rossini Petite messe solennelle-je után, hogy nem értettem, mit kerestem ott az előző mintegy másfél órában. Úgy tűnt, ezzel nem voltam egyedül.
[…] A meghangszerelt mise … tökéletesen másik művet jelent - gondoljunk akár a Preludio religioso fúvósfanfáraira vagy az Agnus Dei nagyon is operai, síró oboáira - nem lehet összemérni az eredetivel. Hogy Rossininak eleve ez lett volna a fülében, és csak lustaságból vagy időhiányból kifolyólag tette volna le az első verziót: ez ma már aligha kideríthető. Annyi biztos, hogy a hangszereletlen verzió eleve sokkal nehezebben adja meg magát, a hangszerelt meg sokkal operaibb, minden igyekezet ellenére. […]
De, hogy visszatérjek Laurisin Lajosra, beteszek egy filmet, amelynek a zenéjét Laurisin Miklós írta (a hangszerelő neve itt is hiányzik), és amelyben Laurisin Lajos neve - mint „Dr. Laurisin L.” – a mellékszereplők között olvasható. Ő játssza az orvos szerepét. Kis szerep, nem igényel zseniális színészi képességeket, de itt az énekes - prózai szerepben bár -, mégis csak élőben látható:
Laurisin Miklós zeneszerző Kemény Egon zeneszerzőt alábbi filmjei (1938, 1939) vagy azok egyes betétdalai hangszerelésével bízta meg, ez még nyitott kérdés.
Kettőjük zenei munkáira kottakiadványokban leltem, címlapjukon és minden belső oldalon is ez áll:
"Bárd siker sorozat
A hölgy egy kissé bogaras c. filmből
A HÖLGY EGY KISSÉ BOGARAS...
Fox-trot.
SZÁSZ MIKLÓS verse
LAURISIN MIKLÓS zenéje
Kemény Egon hangszerelése"
(Piano,1st Saxophon Eb Alto, 2nd Saxophon Bb Tenor, 3nd Saxophon Eb Alto, I.II. Violin, III. Violin, 1st Trumpet in Bb, 2nd Trumpet in Bb, Trombone, Gitar, C Bass, Drums.)
"Bárd siker sorozat
A pusztai királykisasszony c. filmből
Mit adhat nekük az életünk...
Angol keringő
LAURISIN MIKLÓS verse és zenéje
Kemény Egon hangszerelése"
(Piano, 3nd Violin, 2nd Saxophon Bb Tenor, 3nd Saxophon Eb Alto, Bass,Guitarre, Trombone, 1st Trompet in Bb, 2nd Trumpet in Bb.)
Hallgatnivaló:
Orosz Júlia - Laurisin Lajos: Leányvásár (egyveleg)
Laurisin Lajos: Nem lehet azt parancsolni senkinek (Sándor Jenő - Szenes Andor)
Elfeledett magyar énekesek - Laurisin Lajos
"A szigorú görög katolikus vidéki bíró gyermeke előbb római katolikus papnak áll, majd nyughatatlan vére a színház felé sodorja. Ennél nagyobb váltást el sem lehet képzelni, a 20. század eleji Kalocsán bizonyára furcsa szemmel nézték a dolgot. Becsvágyát a színész mesterség sem elégíti ki, Trianon traumáját átérezve regösnek áll, hogy a turáni eszmét hirdesse Magyarország-szerte. Komoly énektanulmányokba csak ezután kezd. Huszonhét évesen ismét iskolapadba ül, beiratkozik a Zeneakadémiára..."
"Már az első évadjában hét főszerepet oszt rá Radnai Miklós... [...] Operaházi tagságának tizennyolc éve alatt a nagy Wagner hősökön és Mozart lírai figuráin kívül mindent elénekel. [...] Ugyanabban az évben kapta meg a Pinget és Kalafot a Turandotban, számtalan kortárs darab premierjén működött közre, éppúgy volt Szu-Csong, mint a János vitéz Francia királya, Cavaradossi és a Figaro házassága Don Basiliója. Rossz kritikát sohasem kapott, alakításait csak dicsérték."
" A háború poklának közepén, 1944 áprilisában átveszi a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetését. Egy olyan korszakban, amikor mindenki látta, hogy a pusztulás megállíthatatlan. Akiben egy szemernyi tisztesség lakozott, az minimum csöndben próbálta túlélni a katasztrófát. Laurisin, – mintha tudomást sem venne arról, hogy zsidó kollégái, akikkel évtizedek óta együtt énekel, a Goldmark terem parányi színpadán küzdenek az éhhalál ellen, munkaszolgálatban robotolnak, vagy lágerekben várják a végzetüket – ebben az időszakban fontos és kényes állami állást vállal. A szovjetek azonban megállíthatatlanul közelednek. A tenorista 1944. december 3-án még Pedrillót énekel, majd egy héttel később örökre búcsút int az operaszínpadnak és szeretett hazájának. Negyvenhét éves. Családját soha többé nem látja viszont..."
(Caruso.blog, 2013. december 18.)