Bejelentkezés Regisztráció

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei


201 tiramisu 2017-09-16 21:28:11 [Válasz erre: 200 Ardelao 2017-09-16 19:44:02]
Köszönöm. :-)

200 Ardelao 2017-09-16 19:44:02 [Válasz erre: 199 Ardelao 2017-09-15 12:27:16]
TUTSEK Ilonka németországi sikere! Tutsek Ilonkát, Tutsek Piroska ikertestvérét a lübecki operaház két évre szerződtette első drámai énekesnőnek. A művésznő nemrég mutatkozott be jelentős sikerrel az Aida címszerepében. A német sajtó nagy elismeréssel ír szárnyaló szopránjáról, fejlett énekkultúrájáról, alakító képességéről. Bemutatkozása óta Tutsek Ilonkának háromszor kellett már megismételnie az Aida szerepét. BUDAPESTI HÍRLAP, 1937. október 12. (57. Évfolyam, 231. szám) * Tutsek Piroska Lübeckbe utazott ikertestvére első szerepléséhez. Az Operaház művésznőjének, Tutsek Piroskának ikertestvére, Tutsek Ilonka tegnap este lépett fel először a lübecki operaház színpadán, ahová két évre szerződött. Az »Aida« címszerepét alakította. Tutsek Piroska Lübeckbe utazott, hogy jelen lehessen az előadáson. AZ EST, 1937.október 12. (28. Évfolyam, 207. szám) * Tutsek Piroska, akit pesti és bécsi szerződése állandóan utazni kényszerít, ezúttal nem Bécsből érkezett haza, hanem Lübeckből, ahol ikerpárját, Tutsek Ilonkát látogatta meg. Ilonka a lübecki színház első drámai szopránja, » boldog menyasszony.« Vőlegénye, Ulrich Lorenz a színház hőstenorja. SZÍNHÁZI ÉLET, 1938. 1. szám. *

199 Ardelao 2017-09-15 12:27:16 [Válasz erre: 198 Ardelao 2017-09-14 20:55:17]
Néhány szó még a Tutsek Piroska és Ilona énekesi pályájának a kezdetéről: Színházi Élet - 1927/48. szám: „ A Tutsek-nővérek az ének Dolly-sistersei A Zeneművészeti Főiskola nagy hangversenytermében a november 27-iki Szekeres kamara-orgonaestélyen lépnek először a nyilvánosság elé a Tutsek nővérek. A két nővér szereplése igen érdekes esemény, mert ikertestvérek és a természet egyforma bőkezűséggel ajándékozta meg őket mindazzal, amire képzett, művészileg elmélyült énekesnőknek szükségük van. A Tutsek nővérek Brassóból kerültek Budapestre. Itt mestert kerestek, aki a hangjukat tovább fejlessze és megtanítsa őket az éneklés technikájára. 1925. év elején Moiret Lujza asszonyhoz, a sok külföldi sikert elért kiváló énekesnőhöz kerültek, aki, mint énekpedagógus is, nagyszerű eredményekre hivatkozhat. Moiret Lujza asszony az Armin Georg és dr. Thaussing-féle külföldi énekpedagógiai eljárás egyetlen magyarországi képviselője. […] lényege abban áll, hogy fiziológiai alapra helyezkedve, úgy képezi ki a hangot, hogy gondosan ápolja és előkészíti azokat a szerveket, amelyeknek helyes és harmonikus működésén nyugszik az énekhang. Ezeken a szerveken múlik a művészi éneklés. (Moiret Lujza könyve [url] https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&id=409675&type=20; itt [/url].) A Tutsek testvérpár három évig tanult Moiret Lujza asszonynál. A Tutsek ikertestvérpár első szereplése elé nagy érdeklődéssel néz a zeneértő közönség. Az ő tudásuk egyúttal próbaköve a világhírű Armin Georg és dr. Thaussing-féle énekpedagógiai eljárásnak. „ ----------- Az alábbi felvételeken Tutsek Piroska énekel. Tutsek Ilona énekhangjáról eddig – sajnos – nem találtam lemezfelvételt. [url] https://www.youtube.com/watch?v=UymEmFJwNd0; Piroska Tutsek-Mihály Székely - Laura-Alvise duet - Ponchielli: Gioconda [/url] [url] https://www.youtube.com/watch?v=bwdbsw0ujQU; Wagner: Tannhäuser - Piroska Tutsek-Set Svanholm [/url]  

198 Ardelao 2017-09-14 20:55:17 [Válasz erre: 197 Ardelao 2017-09-14 10:29:24]
FRISS ÚJSÁG BUDAPESTI RÁDIÓ ÚJSÁG RÁDIÓ-MŰSOR: 1934. június 24 – június 29-ig. Június 29. péntek, 19:30 Tutsek Piroska és Tutsek Ilonka énekel, zongorán kíséri: Varga Pál. 1. H. Purcell: Könnyű szívvel ballagunk — kettős, 2. G.B. Bononcini: Menüett az „Erminia" című operából — kettős, 3. Cornelius: Te és én — kettős, 4. Verdi: Macbeth — ária (Tutsek Piroska), 5. Verdi: A végzet hatalma — Leonóra áriája (Tutsek Ilonka), 6. Giordano: Andrea Chѐnier ̶ Magdaléna áriája (Tutsek Ilonka). 7. Kodály Zoltán: a) Busán csörög a lomb, b) Haja, baja (Tutsek Piroska), 8. Ponchielli: Gioconda ̶ Gioconda és Laura kettőse (Tutsek Ilonka és Piroska). *

197 Ardelao 2017-09-14 10:29:24 [Válasz erre: 196 Ardelao 2017-09-13 20:37:50]
A brassói énekes ikrek Tutsek Piroska és a húga Az Operaház egyik legutóbbi Tristan előadásán új, nagyszerű Brangäne tűnt fel, egy fiatal, szép, karcsú erdélyi lány: Tutsek Piroska. A fiatal művésznő Tutsek dr., brassói volt vármegyei főorvos leánya; ikernővére is énekesnő, de míg Tutsek Piroskának pompás alt hangja van, nővére, Ilonka szoprán- énekesnő. Tutsek Piroska a következőket mondja énekesnői karrierjéről: — „Már gyermekkoromban, Brassóban nagyon érdekelt a zene; iker nőveremmel együtt sokat muzsikáltunk édesapám házában. Komolyan azonban csak később kezdtem foglalkozni muzsikával. 1924 óta, amikor Brassóból Budapestre jöttem. Itt a Zeneművészeti Főiskolán olyan sikerrel tettem le a felvételi vizsgát, hogy mindjárt a második akadémiai osztályba vettek fel, ahol Sík József volt az énekprofesszorom. Később Berlinben folytattam énektanulmányaimat, Gerhardt Jekeliusnál. Bahr-Mildenburg Annánál pedig játékstílust tanultam. Mikor visszatértem Pestre, itt Medek Annánál, az Opera- ház örökös tagjánál tanultam tovább.” — „Így léptem fel először a múlt év áprilisában az Aida Amnerisében. Próbafellépésem után Radnai Miklós igazgató ösztöndíjas tagnak szerződtetett az Operaházhoz. Az Aida után felléptem a Don Carlos-ban is. A közönség voltaképpen ezen az előadáson ismert meg. Az idén Brangänet énekeltem a Tristan és Isoldában és nagyon boldog voltam, hogy valamennyi kritikus elismeréssel irt rólam. Gertrudist és Suzukit is énekeltem az idén, de azt hiszem, igazi szerepkörömet a Wagner opera terén fogom megtalálni.” — „Most a Farsangi lakodalom jubiláris előadásán a grófnő szerepében mutatkozom be legközelebb, a Milói Vénus egyik női főszerepét is rám osztották (Hubay Jenő operája, megj. A.). Szó van róla, hogy új Wagner-szerepben is fellépek, esetleg a Lohengrin Ortrudjában.” Tutsek Piroska ezután ismét nővéréről beszél, akivel gyakran szerepel együtt a rádióban, de hangversenyeken is. A nyáron odahaza, Brassóban is közös hangversenyt adtak, de együtt szerepeltek Berlinben és Bukarestben is. BUDAPESTI HÍRLAP, 1934. december 25. (54. Évfolyam, 291. szám)

196 Ardelao 2017-09-13 20:37:50 [Válasz erre: 195 Ardelao 2017-09-13 14:18:45]
Vendégjáték után vendéglátás Az elmúlt héten három külföldi vendége volt a Városi Színháznak: Flesch Ella, a bécsi Staatsoper tagja, Medák Sári és Alfred Fischer, a prágai Operaház művészei. A három vendégművész közül a két hölgy régi, kedves ismerősünk, itt kezdték sikereikben gazdag pályájukat Budapesten. Egyiküknek sem volt oka panaszkodni a pesti fogadtatás miatt, de a sikerült vendégjáték örömét az a vacsorameghívás tette teljessé, amely egy kiváló és lelkes pesti kolleganőjük, Tutsek Piroska részéről érte őket. Tutsek Piroska, a pesti Opera tagja, nemrég Bécsben vendégszerepelt és a szíves fogadtatás, amelyben az ottani művészkörök részesítették, még most is emlékezetében él. Ezért úgy érezte, hogy revánssal tartozik minden külföldi énekes kollégának, akit sorsa mostanában Budapestre hoz. A három vendégművész a Városi Színházból egyenesen Tutsek Piroska lakására hajtatott, ahol pompás vacsora várta őket. A hangulat pedig méltó volt a vacsorához. A háziasszony elmesélte kollégáinak, hogy annak idején, amikor első sikerét aratta a pesti Operában, a Színházi Élet horoszkópot készített róla, amely idáig kísértetiesen bevált. A csillagjós megmondta, hogy a művésznő igazi karrierje 1937-ben kezdődik, közben azonban két megszakítás lesz pályáján. Mind a három jóslat valóra vált. Csakugyan kétszer hagyta abba az éneklést, először édesanyja halála, másodszor pedig elkedvetlenedés miatt. A horoszkóp harmadik jóslata is beigazolódott. Első külföldi vendégszereplése 1937 januárjára esett és Bruno Walter, a világhírű karmester ezzel a kérdéssel, búcsúzott tőle: » Mit akar legközelebb nálunk énekelni?« A két vendéghölgynek is sok mesélnivalója volt, mert hiszen, hála Istennek, a siker velük is állandó barátságot tart. Flesch Ella a bécsi Operaház egyik legjobban foglalkoztatott énekesnője, Medák Sári pedig a prágai Opera ünnepelt tagja. Talán hajnalig is együtt maradt volna a társaság, de operaénekesek menetrendszerűen élnek. Adolf Fischert másnap Szegedre szólította szerződése, Medákot Prágában várták, Flesch Ellát pedig Bécsben. Meg lehet azonban állapítani, hogy Pest vendégművészei nemcsak a vendégjátékkal, de a vendéglátással isi meg voltak elégedve. SZÍNHÁZI ÉLET, 1937. (6. szám)

195 Ardelao 2017-09-13 14:18:45
A TUTSEK SISTERS KALANDJAI AZ OPERÁBAN A Pillangókisasszony reprízén nagy közönség és sajtósikere volt Tutsek Piroskának, aki Szuzukit alakította. A tehetséges, fiatal operaénekesnő nemcsak szép alt hangjáról nevezetes, de arról is, hogy ikertestvére és pályatársa: Ilonka, a megszólalásig hasonlít rá. Szó szerint a megszólalásig, mert Ilonkának (Férje nevén: Ilona Lorenz, megj. A.) , ki szintén az Opera tagja, szoprán hangja van. Más ismertetőjelük nincs, senki sem tudja őket megkülönböztetni és ez a hasonlatosság az Operában nagyon sok mulatságos félreértére vezetett már. Sokszor előfordult, hogy Ilonkával beszélték meg Piroska próbáit és mióta egyszer tévedésből Piroskával közölték Ilonka gázsi-emelését, azóta az Operában nagyon óvatosan kezelik a Tutsek Sisterseket. A tökéletes hasonlatosság mindenkit zavarba hoz, az ember kénytelen állandóan arra gondolni, hogy tulajdonképpen most melyikükkel beszél? Székelyhidyvel történt meg, hogy melegen gratulált egy ízben Piroska sikeréhez — Ilonkának. Másnap nevetve mesélte ezt Székelyhidy a másik ikertestvér művésznőnek. aki azonban így szólt: — „Sajnos, be kell vallanom, kedves Mester, hogy már tudok a dologról, mert én megint csak az Ilonka vagyok!” ... Bár Piroska húsz perccel fiatalabb, kettőjük közül mégis ő a higgadtabb, határozottabb. Ilonka, az » idősebbik « Tutsek-leány, viszont temperamentumosabb. Nyilatkozatról lévén szó természetesen Piroska vezeti a beszélgetés fonalát: — „Brassóban születtünk, ott is nevelkedtünk. Édesapánk volt vármegyei főorvos, édesanyánk báró Purcell-leány, a nagy ír zeneszerző: Henry Purcell leszármazottja. „A zenei örökség már kislánykorunkban jelentkezett. Először templomi hangversenyeken énekeltünk. Természetesen már az iskolában rengeteg felcserélésre adott alkalmat hasonlatosságunk. Tanárnőnk azonban diplomata volt, az osztály, ellenkező sarkába ültetett bennünket, és így csak ritkán felelhettünk egymás helyett. Különben nem éltünk vissza a megtévesztő külsővel, de azt nem kerülhettük el, hogy mulatságos epizódok főszereplőivé váljunk.” — „Többéves pesti énektanulás után Berlinbe mentünk és ott folytattuk tanulmányainkat. Egy alkalommal a berlini Lessing-múzeum hangversenyén léptünk fel. Wagner-dalokat énekeltünk. A koncert végén egyszerre jöttünk ki a pódiumra, nem számolva a publikum megdöbbenésével. Legtöbben azt hitték, hogy csak egy énekesnő énekel, mikor aztán egyszerre jelentünk meg, ijedtükben még tapsolni is elfelejtettek.” — „Az is nagyon mulatságos volt, — vág közbe Ilonka — mikor Pirkó külön ment a fodrászhoz. Megmosták a haját, szépen megondolálták, Pirkó fizetett és távozott. Jó félóra múlva ugyanoda tértem be én és a derék haj művész majdnem hanyatt esett ijedtében. Levegő után kapkodott, úgy kérdezte, hogy miért tettem így tönkre a frizurámat, talán nem voltam vele megelégedve?” ... Újra Piroska, folytatja: — „Két éve vagyunk az Opera tagjai és minden percünket a munka foglalja le. Nemcsak külsőségekben egyezünk, — dekára egy a súlyunk, a ruháinkat meg kell jelölni, mert állandóan elcseréljük, — de a vágyunk és ambíciónk is közös. Csak a zene és az ének érdekel bennünket! És ha valaki szerelmes az egyik művésznőbe, hogyan ismeri meg a szíve hölgyét? — kérdezzük. — „Érdekes, — mondják — de ilyen esetben még sosem volt félreértés. Mindig meg tudtak bennünket különböztetni. Téved a közmondás, — mert a szerelem nem vak! — Tulajdonképpen mi sem tudjuk, hogy melyikünk a Piroska és melyikünk az Ilonka, illetve nem biztos, hogy a keresztelőn kapott nevünket viseljük. Pólyáskorunkban kék és piros szalagokkal különböztettek meg bennünket szüleink és ezeket dajkánk bizony néhányszor felcserélte. Mégsem lett baj belőle, hiszen ez a csere tényleg a családban maradt.” Elmesélik még. hogy milyen sok láthatatlan kapocs fűzi össze őket. Egyformán inklinálnak klímára; mindenre, — ugyanazon ételeket szeretik. Ha egyikük énekel, a másik se tud másra figyelni, önkéntelenül vele énekel. A gégeorvosuk csak a hangszálaikról ismeri fel őket. Első dolga, hogy a torkukba nézzen, mert addig nem tudja, hogyan szólítsa őket. KUTHY GYÖRGY SZÍNHÁZI ÉLET, 1934. 49. szám (november 25-december 1.) [url] http://tutsekpiroska.hu/; In memoriam Tutsek Piroska [/url] *

194 Ardelao 2017-09-12 21:03:48 [Válasz erre: 193 Ardelao 2017-09-12 19:00:14]
Doppler Ferenc. 4. rész A testvérek 1857-dik év decemberében Lembergbe utaztak, hol »Benyowszky«-t előkészíték, s Glöckl igazgató felhívására több hangversenyt adtak az ottani színházban. Bécsben Eckert Károly, az udv. dalműszínház igazgatója, kedvező ajánlatot tett Ferencnek : magánfuvolási állás és ballet vezénylésre, egyik operájának előadását is biztosítván részére. Soká habozott az ajánlatot elfogadni, nem akarván kedvelt Pestjétől megválni. Barátai inték, hogy csalatkozhatik; végre azonban, midőn az a keringő hír került tudomására, hogy a bécsi ajánlatot csak itteni fizetése nagyobbítása végett ő maga rebesgetteti, kapcsolatban az operájára váró alkalommal, arra indíták őt, hogy egyelőre három évre elfogadta a bécsi szerződést. Bucsuzásakor a nemzeti színház tiszteletbeli tagjának nevezték ki. Midőn 1858. april havában Bécsbe tette át lakhelyét, azonnal »Irene« ballet megírásához kellett fognia, melyet kedvezően fogadtak a zenészek és a közönség is. Szerződése értelmében évenkint egy ballet zenéjét volt köteles megírni, esetleg rendezni. Tizenhatodik havi működésekor Eckert elhagyta a színházat, s Salvi Máté lépett helyébe, s minthogy ez késett az Eckert Ígéretét, egy operája előadatását beváltani, el akarta hagyni állását, annyival inkább, mert Erkel részéről kedvező meghívást kapott, mely szerint előbbi állása mellett Szigligeti alatt operai alrendezői teendőket is lett volna végzendő. Ekkor a főudvarmesteri hivatalból leiratot vett, mely szerint az udvari zenekar (Hofkapelle) első fuvolásának nevezték ki, mely állás addig a zenekar költségvetésében és étatjában nem volt szervezve s az uralkodó egyenest az ő számára hozta létre. Egyúttal Salvi felkérte őt egy operájának bemutatására. S így 1862. szeptember 27-én »Wanda« című operáját előadták oly sikerrel, hogy utána (az 1862—63-diki téli saison- ban) tizenhatszor ismételték folyvást telt ház előtt. Hogy mindennek dacára miért tették félre, noha egyhangú sikere volt közönség és sajtó előtt, vagy vajjon nem szövegében találtak-e bökkenőt, nem lehetett eddig megtudni. A fuvola zenedei tanárának 1865-iki októberben nevezték ki. »Ilka« operáját Murska Ilma tette lehetővé az udv. operaházban. De alig hogy 1867. március 23-án először s utána még ötször került színre, a címszereplő nő távozása után abbamaradt ismétlése. E két mű sikere arra sietteté a serény munkásságú zenészt, hogy a dalműszinház számára egy nagy művet írjon. Mosenthal nyújtott neki szép költeményt, s két nyár alatt megírta a »Judith« című operát, melyet Dingelstedt udv. tanácsos nagy örömmel ajánlott s némi akadály és halogatás után 1870 december 30-án került színre. Öt nappal elébb életének legszomorúbb csapása állott be: egyetlen fiát, Leót, ki udvari hangversenyeken, az udvari zenekarban s a dalműszínház előadásaiban atyja fuvolajátékát meghaladni ígérkező művésznek bizonyult s ki igazi zenei teheséget és genialitást mutatott, elveszítette. Ettőlfogva elhagyta a művészt szakadatlan buzdulása, s egykedvűséggel, művészi hiúság nélkül követte hivatását. Azonkívül 1878. vége óta meghűlésből eredt mellhurut sulyosb következménye: mellszorulási állapot s annak 1879. april havában való rosszabbulása arra kényteté, hogy a fuvolától, melynek legnagyobb mestere volt, búcsút vegyen. E minőségben saját kérelmére nyugdíjazták, úgy, hogy most csak zeneszerzői és udv. dalszínházi karmesteri teendőit végzi. Utóbbivá 1876. dec 15-diki leirattal nevezték ki. Ez évi március 23-án Ferenc József-rendjelet kapott, a mi ugyan nem sokat nyom a latban, de mégis életrajzi adat. A bécsi dalműházban már elébb a »Rosine« és »Erdei kisasszony« című balletteket, utóbb a »Margot« ciműt adatá elő. Énekkel vegyes táncműveket is írt, ilyenek az »Aus der Heimat« s az utóbb adott »Aus Versailles« címűek. Számos táncműbe igen tetszős finom betéteket írt, így a »Londoni kéményseprő«-be, »Fiamella«, »Gizella«, »Flick és Flock«-ba. Ez utóbbiba egyszer ünnepi keleties jelenetet szőtt a szultán jelenlétekor, 1867. július 28-án s Medjidie rendjelt kapott értte. Továbbá a »Sardanapal«, »Satanella«, »Ellionor«, »Fantasca« és »Dyellah«-ba, úgy hogy alig adatik Bécsben ballet, mely ne tartalmazna tőle eredő szép betétet. Jellemző kísérő zenét irt Mosenthal ünnepi költeményeihez; »Die Donau« s »Das Volkslied.« A Saar Ferdinand »An der Donau« című vígjátéka zenéjét is Bécsben ő írta meg. Midőn 1878. július havában a perzsa sah tiszteletére számos balletet adtak elő, a sah Dopplert a perzsa oroszlánrend ötödik osztályú jelével tüntette ki. Kürtnégyesei mindenfelé elterjedtek. Thires »Erdei madárka« című idyllje egy fuvolára s kürtnégyesre van írva, s kitűnő darabja a híres bécsi dalműzenekari kürtnégyesnek a fuvolarésszel. Dopplerrel élén. Utóbb írta a »Kék partok« című balladát magán sopran és barytonra vegyes kar és zenekarra Így visszapillantva e tehetséges, szorgalmas és közkedvelt művész pályájára, melynek nagy részét köztünk tölté, ki igazi barátja Magyarországnak, földjének, népének és zenéjének, s ki magyar könynyűbb dalműveivel benn is, künn is sokat lendített s iparkodott a magyar zene érvényesülésén, szívesen üdvözöljük őt ötvenéves művészünnepélyén, s fenntartjuk örömmel iránta rokonszenvünket s barátságos köszönetünket. Bazaroff.”

193 Ardelao 2017-09-12 19:00:14 [Válasz erre: 192 Ardelao 2017-09-12 18:27:18]
Doppler Ferenc. 3. rész Új állásában oly boldognak érzé magát, hogy a hangversenyzéssel fel akart hagyni. 1842 april havában nőül vette Leigh Júliát, (kinek atyja bajor kir. registrator volt Münchenben). Még 1839-ben több fuvola-szerzeménynyel el lépett elő, melyek pesti hangversenyein igen tetszettek. Ekkor Bartay Endre igazgató magyar eredeti zenekarnyitányokra díjakat tűzött. Doppler kettőt nyert el, három hét alatt írt két nyitányával. Ezeket 1843. november 15-én nagy sikerrel játszották el a nemzeti színházban. Elméleti tanulmányokat, főleg összhang- és hangszerelési-tant 1839-től kezdve Stolz Ede budai karmesternél és Adler budai karigazgatónál (Regenschori) tanult, s utánok Marx és Reicha könyveiből képezte magát. A nemzeti színház számára nagyszámú nyitányokat s közjátékokat írt, mire őt főleg Erkel Ferenc ösztönzé, ki fokozódó barátsággal fűzte a művészt magához. Midőn 1844. március 3-án díjnyertes nagy e-moll nyitányát a nagy zeneegyleti hangversenyen előadták, Erkel, Volkmann Róbert és Brand (később Mosonyi) Mihály komolyan sürgették, hogy nagyobbszerű művekre fordítsa tehetségét. E mellett az összes fúvó hangszerekkel való ügyes bánása következtében Buda városának polgármestere felkérte őt, hogy a budai polgári őrhad karmesteri tisztjét vállalná el. Ráállt, s 1848-ig viselte, számtalan nyitányt, indulót s egyéb hangművet írván nagy és kis fúvókarra. Midőn 1844. január 27-én Erkel »Hunyadi László«-ja színre került, Doppler Ferenc fölkérte Erkelt, engedné meg, hogy budai gárdája számára indulót szerkeszthessen s hangszerelhessen ez opera részleteiből. Erkel beleegyezett, de az induló noha tetszett, nem keltett nagy hatást. De midőn 1849-ben Haynau báró és Windischgrätz herceg a Rákóczy- indulót betiltották, a Doppler által szerkesztett és hangszerelt Hunyadi-induló lépett helyébe, rövid idő alatt bejárva országot, világot. Már 1846-ban tervezett nagy operát. Barátja, dr. Köffinger (most előkelő államhivatalnok), egy Kotzebue-féle darab nyomán vázlatot készített számára, s a munka gyorsan haladt. Közbe a »Zanini« ezred részéről nagy előnyökkel egybekötött katonakarmesteri állásra kapott meghívást. De Erkel határozottan arra bírta, hogy az ajánlatot utasítsa vissza s már nagyrészben elkészült »Benyovsky«-ját ( E dalmű negyvenöt előadást ért nálunk. Adták még Lemberg, Würzburg, Pozsony, Temesvár, Arad színházaiban. ) befejezze. Ez megtörtént, s a dalmű Erkel vezetése alatt kitűnő sikerrel fényes szereposztással 1847. szeptember 29-én került színre. A női szerepeket Hollósy Kornélia és Lászlóné, a férfiakét Wolf, Füredi, Benza, Kőszeghi és Bognár Ignác énekelték. A mű kedveltsége és gyakori ismétlése második opera írására serkenté őt. »Ilka vagy a huszártoborzó«-t 1849. december 29-én tapsolták először a nemzeti színházban. Vagy kilencvenszer adták máig nálunk; azonfelül a bécsi s hannoveri udv. színházakban, Olmützben, s majd minden magyar városban, hol opera volt. Barátja, dr. Bakody Tivadar szövegére a »Wandá«-t négy-öt hó alatt írta meg s ezt 1850. december 30-án adták először. ( Adatott még Bécsben, Drezdában, Stuttgartban, Darmstadtban, Grác, Lemberg, Riga, Karlsruhei Würzburg, Linz és Pozenben. A würtembergi király a nagy arany éremmel /tudomány s művészetért/ tünteté öt ki az első előadás után. ) Rövid időközökben a szerzemények hosszú sorát írta a nemzeti színház számára; köztük »Elvea«-t, Kobler nagy balletjét (1852. szeptember 18-án), a »Két huszár« háromfelvonásos operát Czanyuga szövegére (1853 március 12-én), a »Toborzók« című ballet zenéjét, több színmű-zenét, a »Salvator Rosa,« »Sajdar és Rurik,« »Márvány hölgyek« és »Diocletián«-hoz s e mellett sok alkalmi zenét. Czanyuga 1852-ben fölkérte a két Doppler testvért, hogy több művész társaságában, a múzeumi díszteremben, a múzeum kertjének létesítésére, hangversenyt rendezzen. Ez alkalomra Doppler Károly nagy kettőst írt két fuvolára magyar eszmék fölött s a testvérpár összjátéka e hangversenyen (1852. március 28-án) annyira magára vonta a közfigyelmet, hogy ezóta együttes működésük, mintegy művészi becses különlegesség híre, folyton növekedett. Azontúl minden nevezetesb hangversenyre kikérték közreműködésüket. Majd 1853 június havában Prágába utaztak, hol nagy ujjongással fogadták játékukat; Drezdában az udvari színházban játszottak ( Doppler Károly 1840-ben, tizenötéves korában lépett első' fuvolásként a budai színház zenekarába; 1845- ben Huber Ignác igazgatósága alatt ugyanott karmester lett; 1846-ban Pozsonyban első fuvolás; 1847-ben Feleki igazgató alatt Nagybecskereken az első nagy operát igazgatta : »Normát« Strauss János zenekarával, mely épen Bukarest és Odessa felé indult. Utóbb 1850-ben a nemzeti színháznál karmester lett, hol az évi september 18-án vezénylett először (a »Belizár« operát). 1853-ban február 12-én adták ugyanitt először elő »Gránátos tábor«-át, s 1854. március 23-án »Vadonfia« című operáját. 1862 októberben a bécsi operához, 1865. szeptemberében pedig a stuttgarti színházhoz első zeneigazgatóként szerződött. Ez utóbbi városban 1867. március havában udvari karmesterré léptetett elő s most is az. ). Berlinben barátjuk, Engel (a Knoll-féle établissement tulajdonosa), járt kezökre, s több igen sikeres hangversenyt adtak Bazzini hegedűvirtuóz társaságában. A porosz király kivánatára 1853. június 27-én a potsdami udvari színházban vendégszerepeitek. Majd 1854-ben Drezdában, Lipcsében (a Gewandhaus- hangversenyekben) Berlinben, Charlottenburgban (hol a királynál adott udvari hangversenyen Meyerbeer kisérte őket zongorán), továbbá Hamburg és Brémában arattak nagy sikereket. Huber Károlylyal, mint hegedűművészszel, 1856-ban nagy műutazáshoz fogtak. Bécs, Prága, Felső-Németország, Brüsszel után Londonban, hol a közönség rendkívüli felkarolása mellett remekeltek. Játsztak ott Ella alatt, Benedict filharmóniai hangversenyein, saját estélyeiken, melyeket a »Beethoven- rooms«-ban rendeztek. Gróf Ráday Gedeon a nemzeti színház intendánsa felhívására 1857. március havában, Erzsébet királyné ittlétének ünneplésére, Erkel Ferenccel »Erzsébet» operát írták, Czanyuga József szövegére. E művet az az évi május 6-án mutatták be nagy díszelőadáson. Folyt. köv.

192 Ardelao 2017-09-12 18:27:18 [Válasz erre: 191 Ardelao 2017-09-12 12:11:30]
Doppler Ferenc. 2. rész Nagyobb tournée után Lembergbe költöztek, melynek színházában Ferenc 1832. november 8-án először játszott. Atyját és nővérét ott Czabor Adalbert színigazgató a városi színházhoz szerződteté két évre, mely idő alatt Ferenc Lembergben és környékén, valamint Bukovinában, a hangversenyek jó sorát adta. Majd 1834. március 24-én lembergi bucsúhangversenyét adta, s utána atyjával és nővérével műutazásra kelt Bécs felé, hangversenyezve mind ama városokban, melyeken keresztül utazott. Bécsben, 1831. szeptember 17-én játszott először, a hangversenyteremmé alakított »Circus-gymnasticus«-ban, a bécsújhelyi tűzkárosultak javára. Rendkívül tetszett. Rá október 5-én saját hangversenyt adott a lipótvári színházi zenekar közreműködésével, szintén kitűnő sikerrel. Fele a jövedelemnek ismét jótékony célnak volt szánva : a hof-i és bécsújhelyi károsultaknak. Időközben atyja a Josefstadti színházhoz szerződött, melynek igazgatója akkor Scheiner volt. E színház akkor (1834—-35-ben) kitűnő erőkkel rendelkezett. Első karnagya Kreutzer Konrádin volt, ki Doppler Eliz tanítója lett. Ez utóbbi énekszerepekre szerződtetvén, Kreutzer »Buvár« czímű operájának főszerepét éneklé. Ugyanott működött Pöck híres énekes, kinek számára írta Kreutzer az »Éji tábor«-t. Doppler Ferenc 1834. december 28-án, midőn több színházi s zenekedvelőtársulati hangversenyben részt vett, az utóbbi társaság termében nagy hangversenyt adott, s 1835 tavaszán őt Lanner József, előnyös feltételek mellett, többszöri közreműködésre szerződteté. Augusztus havában atyjának egy fiatalkori barátja, Zimmermann, bukaresti operaigazgató, Bécsbe érkezett, s Ferencet első fuvolára, atyját első mély- búgóra, nővérét pedig fiatal szerepek énekrészleteire a bukaresti operához szerződtette. Ott 1838 tavaszáig maradtak, mialatt Moldva és Bukovinában, valamint Bukarestben is, számos hangversenyt adtak. Ferenc 1838 május havában körutat tett Nagyszeben, Temesvár, Arad és Budára, hol nővére már 1837-ben a Nötzl F. által igazgatott városi színházhoz szerződtetett vígénekesnőnek. Utóbb Ferenc és atyja is e színház tagjai lettek. így kerültek hozzánk, Budára. Művészünk 1838. október 4-én játszott először fővárosunkban. Magyar ábrándot játszott, s a hangverseny Jansa bécsi hegedűvirtuózé volt a nemzeti színházban. Ekkor elhatározta, hogy rég óhajtott tervét, az oroszországi hangversenykörutat, megvalósítandja. Hallotta, hogy a közök kitöltésére alkalmas segédművészeket orosz városokban nehezen találnák. Fogta magát, szerzett olyan fából és szalmából készült hangszert, minővel Gusikow lengyel zsidó egykor világhírű sikerre tett szert. Másfél hó alatt annyira elsajátította e hangszer játszásának ügyességét, hogy meglepő hatást keltett vele egy 1839. april 28-án a budai színházban tartott hangverseny alkalmával. Az év őszén megkezdte útját, Kassa, Eperjes, Tarnow, Przemysl s Lemberg felé tartván. Az utóbbi városban jelen volt nővére, Elizának Uhink Ede lembergi színész és rendezővel tartott eljegyzésén. A lembergi színház akkori igazgatója, Frisch H., azt ajánlá neki, hogy nejét, jeles énekesnőt, fogadja művésztársul körútján. Doppler beleegyezett, s így a hölgygyel, ki saját fogatán és szolgálatával utazott, 1840. január 6-án Kiewbe érkezett. Bő eredmény koronázta működésüket. Február 12-én a híres bécsi zongoraművész: Mayer Leopold hangversenyében játszott. Ez Moszkvából érkezett éppen, hol háza volt, s ép Párisba készült. A dermesztő hideg miatt (átlag 20—24 fokú hidegség uralkodott) Meyer azt tanácsolá nekik, hogy inkább melegebb időszakra hagynák az éjszakra utazást. Az utazó művészek tehát Odesszába indultak. Ez az út betegágyba veté Dopplert. A hétszáz werstnyi utat, folyton tizenkét postalovat fogatván elő, hat nap alatt tették meg nagy ügygyel-bajjal. Doppler két hétig volt ágyban fekvő beteg; de Frischné nem igen törődött vele; s aránylag gyors felüdülését a rokonszenves Haas-család gondozásának köszöné, mely betegségét és honvágyát némileg csitítá. A Haasék fia: Károly, továbbra hű barátja lett a felgyógyultnak. Haasék mai napig is a legnagyobb délorosz zongoratár tulajdonosai. Nem nagy kedvvel folytatá most útját Doppler. Miután Odessában több jövedelmes hangversenyt adott, gróf Woronzoff odessai főkormányzó s herceg Suwarow ajánló leveleivel Kischenewbe és Jassyba indult. Főleg utóbbi városban az orosz konzul, Kotzebue Károly (az író fia) és családja szives fogadtatása jó következményű volt rá nézve. Aztán Bukarestben találkozván Jakobson Miklós zeneszerzővel, fiatalkori barátjával, vele Pestre utazott. A mi nemzeti színházunkhoz 1841. júniusi 5-dikén szerződött első fuvolásnak. A szokásos próbajátékul Erkel »Báthori Máriá«-ja előadásán a nehéz fuvolaszólamot játszotta, a zeneszerző nagy örömére. Folyt. köv.

191 Ardelao 2017-09-12 12:11:30 [Válasz erre: 190 Ardelao 2017-09-12 00:59:59]
Ha már szóba hoztam Doppler Károly nevét, beszélni kell [url] https://hu.wikipedia.org/wiki/Doppler_Ferenc;Doppler Ferencről [/url] is. Zeneszerzőként ő termékenyebb volt, mint öccse, Károly. De műveiket általában közösen alkották, így nehéz megállapítani, mely dalmű megírásában melyiküknek mennyi része volt. Íme egyik közös szerzeményük: [url] https://www.youtube.com/watch?v=ZXISjmY4yNs;Franz & Karl Doppler - Hungarian Fantasy (Drahos Rebeka & Szabados Éva) [/url] Az alábbi írásban – amelyet terjedelme miatt részletekben idézek - valójában az egész Doppler-család történetét megismerhetjük. Fővárosi Lapok, 1881.05.29., 122. szám. Doppler Ferenc. Június elsején e zenész, kinek zenei, különösen operai viszonyaink nemzeties élénkülése körűl elismerést érdemlő munkássága kortársai élénk emlékezetében marad, hivatásának ötvenedik évfordulóját ünnepli. Ez alkalommal a családja és barátainak emlékezései után tett eme feljegyzéseket talán nem fogadják rokonszenv nélkül a mi olvasóink sem, kiknek egy része a derék zeneszerzőt dalműveiből, táncműveiből, karnagyi és fuvolajátékbeli működéséről jól ismerik. Doppler Ferenc atyja a Krems városa mellett fekvő Reibers helységben iskolamester volt. A múlt század vége felé s a mostaninak kezdetén nem voltak Ausztriában sem zenei képező intézetek, s így a zenetanulók, kik nem laktak nagy városokban, kizárólag vagy klastromokban nyertek zenei s egyéb kiképeztetést, vagy pedig az úgynevezett »Thurner-meister«-eknél, t. i. a városi zenekar vezénylőjénél. Ily utóbbihoz adták Dopplerünk atyját is, ki akkori szokás szerint, majd minden fúvó- és vonós-hangszert tanult gyakorlatilag kezelni; főhangszere azonban a búgósíp (oboa) lett, mellyel később hangversenyzett. Midőn 1805-ben Napóleon Ausztriába vonult be, Doppler atyja is a hadseregbe lépett, s miután pár év múlva a katonai szolgálattétel alól felmentették, karmesterként lépett a 26. gyalog sorezredbe, akkor »Vilmos németalföldi király« ezredébe. Ez állásában 1813. május 12-én, huszonnyolc éves korában, kelt össze Klagenfurt Szent Péter templomában Roth Katalinnal. Gyakori helyőrségi változtatás után az öreg Doppler végre a Lembergben fekvő 37-dik gyalog- sorezredhez (báró Máriássy) szerződött karmesternek. A nagy laktanyában, melyben e katonaezred sok évtizeden át lakott, 1821. október 16-án született Doppler Ferenc. E laktanya udvaraiban játszott első gyermekéveiben Doppler Ferenc, s a Máriássy-ezred katonáinak magyar nótái (az ezred a kassai hadfogadási kerülethez tartozik) keltették a hallgató gyermekben a zene első csiráját. Még utóbb is emlegette, hogy álomszerűén lebeg előtte a laktanyai élet, a katonák tréfálódzása ő vele, ajándékocskáik részére, a sindelyből faragott játékszerek, kard és lőszerek. Midőn atyja egyszer azon lepte meg, hogy az összes dobjeleket két fabotocskával faszéken a legnagyobb pontossággal dobolta, az ötödfél éves gyermek számára huzatokkal bevont teljes kis dobot készíttetett, melyen ez a próbaszobában, midőn az atya újonnan szerzett indulóit tanulták be, rendesen s szabályos rhytmussal játszta a kisdob szólamát. Egyszer azt látta a gyermek, hogy a kaszárnya udvarán két szegény katonaszökevény, kik magyar hazájukba akartak szökni, bűnhődött: vesszőt futottak két hosszú katonasor közt. Jajkiáltásukat a katonasorokon kívűl velők lépést tartó dobosok pergése túlhangozta, s Doppler Ferenc borzadva s részvétkiáltásokkal visszaszaladva lakásukba, félreállítá a dobot, melyhez többé nem nyúlt. Kevéssel rá, 1826-ban, az öreg Doppler, miután huszonegy évet töltött a katonaságnál, elhagyta a Máriássy ezredet, s polgári állomást vállalt. Eleintén a lembergi, aztán a varsói nemzeti lengyel színháznál első oboistaként működött, élethosszig tartó kinevezéssel s tizenöt arany havi fizetéssel, Varsóba 1828-ban költözött a hattagú család. A varsói színháznak akkoriban kitűnő operája s jeles művészei, valamint teljes táncszemélyzete volt, s állami segélyezésben részesült. Doppler Ferenc gyakran ott ült a zenekarban, s — nyolc éves létére — hallotta Sontag Henriettát, Paganinit, Lipinskyt, s az akkori művészeti világ egyéb korifeusait. A »Bűvös vadász«, »Varázsfuvola«, »Fehér nő«, »Kőmíves« dalműveket a lengyel ajkú művészek kitűnően adták elő. Midőn 1828-ban »A portici néma« párisi diadala Varsóig ért, a színházi főnökség a híres lengyel zeneszerzőt és karmestert: Kurpinskit, ki a »Lexicon« embere, (zenei hírlapot is alapított), az operai rendezővel Párisba küldé e dalmű minél tökélyesb elsajátítása végett. Olaszországból pedig a leghíresb színfalfestőt hozatta, hogy párisi minták szerint készítse a díszleteket. 1830. őszén akarták előadni, de az opera brüsszeli előadása után, (1830. július havában) kiütvén a forradalom, az orosz kormány betiltá e dalmű színrehozatalát. Midőn 1830. november 29-én este hat órakor Varsóban is kitört a forradalom, a lengyel kormány megrendelte előadását, s Kurpinski, a párisi színház módjára, fiúk énekkarával erősbítvén a műben előforduló nagy énekkarokat, Doppler Ferenc is első sopranista részt énekelt köztük (persze lengyel nyelven), még pedig oly szabatossággal és biztossággal, hogy atyja méltányolva a gyermek kitűnő zenei érzékét, terzfuvolát készíttetett számára. Az apa 1830. szeptember havában kezdé a tanítást, s a fiú pár hét alatt az összes kemény és lágy hanglépcsőket bírta, sőt hét hó múlva a varsói »Rozmaitos’ci« (varietés) színházban, felvonás közében — 1831. april 22-én Relpad fuvolaváltozatait, zenekar kísérettel nagy sikerrel adta elő. Az évi május 18-án, a lengyel nemzeti színházban, a Grochownál megsebesült lengyelek javára nagy akadémiát rendeztek, melyben Ferenc egy magyar théma fölötti változatokat játszott. Tetszett, midőn a kis művész, ki — hogy a többi szereplők módjára, nemzeti lengyel-jelmezben jelenhessen meg — egy lengyel tábornoktól kis fiának egyenruháját kapta ajándékba, nemzetőri egyenruhácskában, csákóval s oldalán karddal, jobbjában a fuvolát tartva, katonai köszöntéssel lépett a tömött ház elé, nagy hatással adván elő a nehéz változatokat. A siker, mely e játékot követte, arra bátorítá az atyát, hogy a háborús idők dacára, külön hangversenyt rendezzen. Megtörtént, s a lengyel opera legkiválóbb tagjai és a nemzeti színház egész zenekara közreműködött. Ez volt az első nagyobbszerű alkalom, midőn Doppler Ferenc — 1831. június elsején, — a nagy közönség elé lépett saját hangversenyében. Más nap szomorú hírek érkeztek: a lengyelek osztrolenkai vereségéről és az orosz sereg közeledtéről. A lengyel kormány rendeletet bocsátott ki, hogy azok a családok, melyek nem képesek magukat három havi élelmi szerrel ellátni, hagyják el egy hét alatt a várost. A 19—49 éves férfiakat azonban maradásra s nemzetőri szolgálatra kötelezték. Június 4-én a Doppler-család, a családfő kivételével, Krakkóba vonult, hol a kholera nagyban dúlt. Dacára ennek, rászánta magát a bevételforrások híján levő család, hogy a kis Ferenc által egy, a járvány dacára jól látogatott, hangversenyt rendeztessen. De nem sokáig tartott a jövedelem. Hozzá a család panaszleveleit nem kapta meg az öreg Doppler, mert a postákat a mindenfelé csatangoló gyülevésznép elfogta. Egyszerre csak váratlanul megjelent az apa családja körében. Leírhatatlan veszélyeken s nehézségeken át sikerült neki Varsót elhagyni; persze ott kellett vesznie minden vagyonának, kivéve okmányait, búgósípját és esernyőjét. Miután családja némi kis adósságait csekély pénzalapjából kiegyenlíté, másnap osztrák földre tértek, Podgorzé-nél, hol a járvány miatt huszonegynapi vesztegzár alatt tartották őket. Szerencséjükre, Fichtel tábornokban, ki az öreg Dopplert a Máriássy-ezredtől ismerte, jóakarójukat találták fel. Hallván ez a család szükségét és a kis Ferenc fuvolajátékát, a nagy kerti kéjlakban hangversenyt rendezett, melynek számait kizárólag Dopplerék töltötték ki. Ferenc fuvolázott, atyja hegedült, Eliz nővére pedig (ki folyton Budapesten lakik most is,) énekelt. A hangverseny eredménye (200 frt bécsi értékben,) mely jórészt Lichtenstein herceg huszárezredes támogatásának volt köszönhető, nagyban segített rajtok. A vesztegzár megszüntetése után hangverseny- körútra keltek Galliciában, Tarnowban a gyermektelen gróf Stadnicki Felician (kitűnő zongorász) megkedvelte őket, hosszabb ideig magánál tartotta, s a fiatal fuvolással naponta szonátákat és kettősöket játszott.” (Folyt. köv.)

190 Ardelao 2017-09-12 00:59:59
E bejegyzés keretében [url] http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz05/232.html;Doppler Károly [/url] zeneszerzőről, karmesterről és fuvolaművészről emlékezem meg, aki pontosan 192 évvel ezelőtt, szeptember 12-én született. Jóllehet, születésnapról beszélek, az alábbiakban azt a méltatást idézem, amely 1900-ban, a Vasárnapi Újságban (47. évfolyam, 12. szám) jelent meg, Doppler Károly halálát követően. „DOPPLER KÁROLY. 1826—1900. (A születés évét illetően ld. az „Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc.” c. topik 522. bejegyzését. Megj. A.) Doppler Károlyban, a ki e hó 11-én Stuttgartban 74 éves korában elhúnyt, a magyar zene egyik érdemes mívelője veszett el, a ki bár csak pályája első felét szentelhette hazánknak, de az alatt az idő alatt is sok érdemet szerzett a magyar színpadi zene fejlesztése körűl. Élete nagyobb része a külföldön telt el, de ez alatt is folyton érdeklődött hazai zenei életünk iránt. Doppler Károly, ki testvéröcscse volt Doppler Ferencznek, jeles zeneszerzőnknek, 1826-ban született s már mint tizenegy éves fiú a budai színházhoz szerződött második fuvolásnak. Egy évvel később önálló hangversenyen lépett fel nagy sikerrel s 1840-ben első fuvolássá lépett elő. Már ifjan kezdett zeneszerzéssel is foglalkozni s első nagyobb szerzeménye, a József főherczeg ötvenéves nádorsága ünnepére írt magyaros stílű ünnepi nyitány , szép sikert is aratott. Számos színdarabhoz írt zenét s 1843-ban két felvonásos ballettel lépett a nyilvánosság elé . A sokat ígérő ifjú művész alig 19 éves korában már második karmesterré lett, majd mikor Aradon opera alakult, ehhez hívták meg zeneigazgatónak. Itt találta a forradalom, melyből ő is kivette részét: 1849-ben ő vezette a magyar honvédség zenekarát egész a komáromi kapituláczióig. A forradalom után Erkel Ferencz oldala mellé került, mint a Nemzeti Színház második karmestere s ez állásában, melyet 12 évig töltött be, különösen azáltal szerzett érdemeket, hogy ő állította össze az akkortájban színre került népszínművek zenéjét s számos népdalt is szerzett , melyek még ma is népszerűek színpadainkon. Nagyobb művekkel is próbálkozott: a pesti Nemzeti Színházban 1853-ban « A magyar gránátos tábor » czímű víg operája, a következő évben pedig « A vadon fia » czímű romantikus operája került színre. 1857-ben, mikor Erzsébet királynő először járt Pesten, a látogatás örömére rendezett díszelőadáson előadott három felvonásos ünnepi opera első felvonását Erkel Ferencz, a másodikat Doppler Ferencz, a harmadikat Doppler Károly írták. Miután tizenkét évig volt karmester, bátyjával, — ki a fuvolát szintén kitűnően kezelte hangverseny-körútat tett, először Németország főbb városaiban, majd Belgiumban, Angolországban, Oroszországban, Romániában, Szerbiában, Bulgáriában stb. Mindenütt nagy sikereket arattak; Weimarban Liszt Ferencz is a legszebb dícséretekkel halmozta el a két művészt, 1854-ben pedig Meyerbeer meghívta őket Berlinbe egy általa rendezett udvari hangversenyen való közreműködésre. 1862-ben a bécsi udvari operához hívták meg Doppler Károlyt, a hol bátyja már régebben a ballet karmestere volt. Bécsből a stuttgarti udvari színházhoz került mint első zeneigazgató s itt is működött néhány évvel ezelőtt bekövetkezett nyugdíjaztatásáig, a mit szemének elgyengülése tett szükségessé. Karmesteri állását mindig lelkesedéssel és példás buzgalommal töltötte be s több színdarabhoz tetszést aratott zenét írt. Neje is művésznő volt, a pesti Nemzeti Színház kedvelt tánczosnője, Kobler Lujza, a Nemzeti Színház egykori balletmesterének leánya, kinek családjáról Jókai «A Koblerék tánczoló babái» czímmel érdekes tárczaczikket írt. Csaknem negyven évig tartó boldog házaséletet élt Doppler Kobler Lujzával s úgyszólván együtt is haltak meg: Doppler Károly halála neje temetése napján következett be. A stuttgarti közönség nagy részvéttel kísérte ki az öreg művész koporsóját a sírhoz, hű élettársa mellé. Alapos zenei képzettség, pontosság, lelkiismeretesség jellemezték Dopplert élete pályáján. Számos kiváló énekest és énekesnőt képzett ki egész önzetlenséggel, kötelességének tekintve, hogy jeles művészi erőket neveljen a műintézetnek, melynek szolgálatában állott. E tulajdonságai nagy népszerűséget szereztek neki a művészi körökben. Négy gyermekét is a művészi pályára nevelte, kik mindnyájan becsülettel megállják helyüket.”

189 Ardelao 2017-09-10 01:47:16 [Válasz erre: 188 Ardelao 2017-09-09 10:49:34]
A Magyar Színművészeti Lexikonban (szerk.: Schöpflin A., 1929-1931) Farkas Ödönről az alábbi bejegyzés áll : „Farkas Ödön - (felsőgellérdi), zeneszerző, sz. 1851-ben Jászmonostoron, megh. 1912.szept. 11-én, Kolozsvárt. Kezdetben technikai pályára készült, zenei hajlamai azonban az 1875-ben megnyílt budapesti Zeneakadémiára vitték, ahol a zeneszerzési tanszakot végezte sikerrel. Tanulmányai befejezése után 1879-ben a kolozsvári zeneiskola igazgatói állását nyerte el. F. szervezte a kolozsvári filharmóniai társaságot és énektanítási módszerével valóságos iskolát csinált. F. mint zeneszerző is jelentékeny sikereket ért el, zenekari műveken, dalokon és kórusokon kívül több operát is írt. Első műve, a »Bajadér« című egyfelvonásos opera, a Budai Színkörben 1876. aug. 23-án került színre, két másik, az elsőnél nagyobb dalművét, a »Vezeklő«-ket és a »Tetemre hívás«-t pedig a budapesti Operaház adta elő. (1894. ápr. 24., 1900. szept. 5.) 1881-ben a Nemzeti Színház karmestere volt. Egyéb munkái: »Radó és Ilonka«, operett, 1872. »Tündérforrás««, opera, 1893. Kolozsvár. »Balassa Bálint«, opera 3 felv. Szövegét írta Hamvas József. (Átdolgozva Tóth Kálmán »Dobó Katicá«-jából.) Bem. 1896. jan. 16. M. Kir. Operaház. 1906. március havában a zenészet és zeneoktatás terén szerzett érdemei elismeréséül a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntették ki. Mint énektanár a legkiválóbb volt, tanúsítják könyve (Az énekhang) és hírneves tanítványai: B. Sándor Erzsi és Székelyhidy Ferenc dr.” Rövid ismertetőjében Papp Viktor a következőket írja: FARKAS ÖDÖN: «BALASSA BÁLINT» OPERA-RÉSZLETEK Farkas Ödön 1851-ben, Jászmonostoron született s 1912-ben Kolozsvárott halt meg. Zeneszerző, hírneves énekmester és hosszú időn át a kolozsvári konzervatórium kiváló igazgatója volt. Előkelő nemesi családból származott. Egyetemi éve alatt csábította végleg magához a zene. A budapesti Zeneakadémiát 1877-ben feltűnő sikerrel végezte. Két év mulva már a kolozsvári konzervatórium igazgatója. Operákat, szimfónikus műveket, kamarazenét, kórusokat, zongoradarabokat és értékes dalokat írt. Sándor Erzsi és Székelyhidy Ferenc nemes művészete az ő énekpedagógiai munkásságát dícséri. Operáival nem volt szerencséje. Balassa Bálint című háromfelvonásos operáját 1896-ban mutatta be az operaház. Négyszer játszották. Szövegét Tóth Kálmán «Dobó Katicza» című színműve után Hamvas József írta. Tárgya: a címe. Stílusa az Erkel-, Liszt-, Mosonyi irányzat verbunkos zenéjéből táplálkozik. Operája elő- (II. felv.) és közzenéje (III. felv.) két hangulatos magyar zenekép.” Dr. Gyalui Farkas (erdélyi író, tanár, könyvtárigazgató) cikke, amely 1937. 10. 29-én jelent meg a Keleti Újságban, Farkas Ödönről személyesebb információval is szolgál : „ Farkas Ödön halálának negyedszázados évfordulója Néhai Farkas Ödönnek, az idevaló régi Zenekonzervatórium egykori igazgatójának halála óta negyedszázad telt el. Alkalmas-e ez a dátum arra, hogy megemlékezzünk e város zeneéletének egykori fölelevenítőjéről, aki mint magyar operák és zeneművek kiváló szerzője és mint zenepedagógus nevét maradandóvá tette. Farkas Ödönről éppen nem lexikális adatokat szeretnék adni. Annyit azonban föl kell említenem, hogy Jászmonostoron született 1851-ben. Műegyetemet végzett és huszonnégy éves korában beiratkozott a zeneakadémiába, mely éppen akkor nyílt meg. Sikeresen elvégezte a felsőbb zeneszerzési, négyéves tanfolyamot és tanárai ajánlatára, Kolozsvár akkor újon szervezett konzervatóriumának igazgatói állását megnyerte. Itt működését 1880-ban kezdte meg. Már mint jónevű zeneszerző érkezik, több nagyobb zeneművével sikert és feltűnést keltett. E város fényes zenei élete akkor kissé megakadt. A zenekonzervatóriumot 1819-ben alapították, 1821-ben megnyitották a nemzeti színházat és 1822-ben előadták Ruzicska József operáját, az első magyar operát, melyben a volt katona-karmester magyar népies dallamokat dolgozott fel. Ismeretes, hogy a régi nemzeti színházban egész sereg oly klasszikus és akkor kedvelt operát adtak elő, melyek közül nem egy ma is műsoron van. A konzervatórium pedig klasszikus zeneműveket mutatott be hangversenyein. Mikor Farkas Ödön idejött, a színház, régi hagyományaihoz híven, még folytatta operaelőadásait. A konzervatórium azonban hangversenyeivel részben szünetelt. Ellenben kamaramuzsika folyt. Farkas Ödönnek, aki klasszikus műsort akart hangversenyein, a komoly kamarazene művelésében segítségére volt az akkor legkiválóbb Nagy Gábor-féle vonósnégyes, melynek tagjai voltak még Vajda Emil, kitűnő hegedűs, később tanár, továbbá Petelei István, a nagy író, halhatatlan mesterem, aki mélyhegedűt játszott és Dobokay Kálmán csellóval. Petelei a zene- konzervatórium igazgatóválasztmányának is tagja volt. A konzervatórium hangversenyein sűrűn szerepelt ez a vonósnégyes, melyről jogosan jegyezte meg egy régi zenei szakértő, hogy e négyes előadásai a nyolcvanas évek elején kulturális fontossággal bírtak. Egyik hangversenyen Beethoven vonós négyesét (op. 59. no. 2. e-moll) Baráth Frigyes, kiváló hegedűművész játszta első hegedűn, Farkas János, az idősebb, hegedű-tanár második hegedűn, Petelei violán, Dobokay kisbőgőn. A hangversenyeken Beethovenen kívül Mozartot és ismételten játszták Haydn és Mendelssohn műveit. Előadták egy akkor népszerű zeneszerzőnek is egy művét: Onslow Györgyét (1784—1852). Nagy Gábor négyese után a Kovács Kálmán kvartett szerepelt a házi hangversenyeken. Tagjai voltak Kovács K. I. hegedű, Szabó Péter II. hegedű, Ilkovics Samu mélyhegedű és Kovács Ede cselló. Az első tíz esztendőben Farkas Ödön tizennégy nagy hangversenyt rendezett. Előadta többek közt Haydn Teremtés és Schuman Éden és Peri oratóriumát, Dvorak Stabat Materét, Verdi Requiemét és a Beethoven szimfóniákat, de más klasszikus műveket is. Mint zenepedagógus, Farkas Ödön kiváló volt, mint karmester kevésbé, de mint zeneszerző jeles és nevezetes. Ő Wagner iskolájához tartozott és első művei az akkor nálunk még népszerűtlen irányzat miatt nem arattak oly sikert, mint megérdemelték volna. A vezeklők, Tündérforrás, Balassa Bálint Tetemre hívás fokozódó fejlődést mutattak. Ez utóbbi művét a budapesti operaház is előadta. Szondi két apródja c. zenekari művét a budapesti filharmonikusok mutatták be. A kolozsvári színházban csaknem valamennyi művét előadták és több eredeti zenekari szerzeményét is, melyek közül a Kuruczvilagot 1906-ban adták elő. Egész sereg vonósnégyesét és más kamarazeneszerzeményét adta elő a konzervatórium. Egyik hangversenyén szép vonós szerenádjában, melyet vonós,zenekarra írt, gyönyörű hegedűszólót írt külön feleségem részére, aki művészi hegedűs volt. Magam is játsztam, mint a konzervatórium egykori növendéke később a zenekarban. Másodhegedűs voltam és mellettem ült az akkori másodhegedűsök oszlopa: a kiváló Höntz Kálmán. Most is hallom néha Farkas Ödön hangját, amint a próbákon felénk szól „Höntz! Gyalui! — kibújni!" Előadatta Farkas Ödön óriási sikerrel Félicien David: Lalla Roukh c. operáját. Százakra terjedő művet mutatott be és dirigált. Két ízben is karmestere volt a színháznak. Mint zseniális énektanár tudvalevőleg első mestere volt Sándor Erzsinek és Székelyhídi Ferencnek, akik megható hálával emlegetik. Nagy Gáborral, aki ideszerződtetésében sokat fáradt, valamelyes összekülönbözése volt Farkas Ödönnek, mert N. G. filharmóniai társaságot alakított. Minket, akik hangversenyein részt vettünk, muszkáknak nevezett el Farkas Ödön néhány túlbuzgó barátja. Később Forrai vasúti tisztviselő csellista kezdeményezésére, új zenetársaság alakult. Ez is bántotta Farkas Ödönt, akit sokszor megnyugtattam, hogy a zene nem monopólium, és hogy nem személye ellen muzsikálnak az új társaságban. Végre összebékéltek, és együtt zenélt a két zenekar Farkas Ödön igazgatói működésének 25 éves jubileumán 1906. november 30- án, amikor a színházban is díszelőadás volt. Előbb a konzervatóriumban tartott ünnepen átadták Farkasnak a város közönségének ajándékát és a király kitüntetését: a Ferenc József rendet. A díszelőadáson előadták hatalmas zenekarral Kuruczvilág c. zeneképét, melyben a szóló-részeket Sándor Erzsi és Zsigmond Ferenc énekelték. Utána a Tetemrehívást, melynek szövegét Arany balladája után, Versényi György írta. Hat év múlva ravatalon feküdt. Legutolsó két hangversenye egy Goldmark- és egy Liszt-hangverseny volt. Háromnegyed évig betegeskedett. Vidám, kedves jóindulatú ember volt, nyugodt, derűs temperatummal. Felesége, Solti Katica, pár év múlva követte a sírba. A temető bejáratánál az első sorban, nevezetes férfiak sorában, ott van F. Ö. szép síremléke ruszkicai rózsaszínű márványból. Szeszák Ferencnek, a fiatalon elhunyt zseniális szobrászművész alkotása. Farkas Ödön műveit az Erkel Ferencről elnevezett zenekiadó egyesülés itt adta ki. Halála után könyvtárát megvásároltam az Erdélyi Múzeum könyvtára részére, melybe több kézirati műve is bejutott. Azt hiszem, hogy a budapesti opera nagyérdemű és kiváló igazgatója, Márkus László, aki éppen most eleveníti föl az első magyar operát, városunkban először színre került alkotást, nem fogja elmulasztani Farkas Ödön műveit is előadatni a budapesti operaházban. Kivált Balassa Bálintja és Tetemrehívása által nagy élvezet jutna akkor a közönség osztályrészéül. És Farkas Ödön felelevenítése által is szaporítja nagy érdemeit Márkus László. Hogy előadatja Ruzicska József „Béla futását." Kegyeletes dolog. Az Opera fényes műsorában bizonyára sikert arat ez az első magyar dalmű. Márkus Lászlónak igaza van: az ember odaülteti asztalához apját — ez esetben a magyar opera atyját, a legnagyobb előkelőségek közé, még ha az apa egyszerű, vén ember is. Sőt annálinkább.”

188 Ardelao 2017-09-09 10:49:34 [Válasz erre: 187 Ardelao 2017-09-09 10:43:56]
Megjegyzendő: Annak ellenére, hogy „A tetemre hívás” kritikája - néhány dicsérő szó ellenére - nem mondható kedvezőnek, az alábbi megemlékezést „A tetemre hívás” kritikájának szerzője, Kereszty István írta.

187 Ardelao 2017-09-09 10:43:56 [Válasz erre: 186 Ardelao 2017-09-09 10:40:57]
Vasárnapi Ujság, 38. szám, 1912. 59. évfolyam: „FARKAS ÖDÖN. 1851—1912. A magyar zenei élet legújabb eseménye, Farkas Ödön halála, nagy veszteséget jelent. Az ő hivatala és hatásköre első sorban a Kolozsvár város fennhatósága alatt álló, maholnap százéves, zeneiskola igazgatósága volt; de halálát az egész ország zeneköltése és énekművészete sínyli meg . Mikor 28 éves fiatalember létére megbízták az akkor hatvanesztendős zenekonzervatórium vezetésével: a «szabad művészet» idegen nyelvű oktatóit magyarrá tette, majd a kis keretben működő intézetet annyira fejlesztette, hogy egy tuczat tanára ma már 500 növendéket nevel s úri hölgyek és egyetemi tanárok is ülnek az intézeti zenekarban, mely fényes hangversenyein oly nagyszabású műveket is tolmácsol, minő Beethoven kilenczedik szimfóniája; — mégis zeneköltői és énektanári nagysága teszi nevét maradandóvá. Első kenyérpályájáról, a mérnökségről, végkép letérítette 1875-ben az Országos Zeneakadémia megnyílta. Itt nekifeküdt a zeneszerzésnek, persze már meglehetős előkészültséggel; s már a következő év augusztusában első operáját hozta színre: « A bayadér » czím alatt. Egész családját fogva tartotta a zene bűbája: ennek a kétfelvonásos operának is szövegét testvérbátyja Lajos írta (a ki nemrég mint rendőrtanácsos halt meg), a czímszerepet pedig, a budai színkörben, testvérhúguk Ottilia énekelte. Az első nagyobb műnek sok részletszépsége volt, főleg az együttesek művészi kidolgozása tanúsította a fiatal zeneszerző hivatottságát. Farkas Ödönnek egyéb elfoglaltsága sokáig nem engedte, hogy új operát írjon; mikor végre a szintén keletindiai tárgyú « Vezeklők » czímű dalművével elkészült, a viszonyok, illetőleg az új operaház élére állított, többé-kevésbbé szakértő vezetők mostohasága kilencz évig útját állta annak, hogy a sok jeles tulajdonsággal ékes darab szinre kerüljön; csak rég elismert nevek — Erkel, Liszt, Goldmark, Mihalovich, Sárosi (az «Atala» szerzője), Hubay — fémjelzésével ellátott operákat mertek előadni, s mire Farkasnak a régibb nagy-operai stílusban irt művét meghallhattuk 1894 tavaszán: akkorra Mascagni világhódító «Parasztbecsület»-e, meg a lassan, de bizton előnyomuló wagneri zenésdráma teljesen elfordította úgy a tágasabb zenekedvelő közönség, mint az alaposabb képzettségűek ízlését. A magyar zeneszerzők pártfogójának, Káldynak kellett az operaigazgatói polczra jutnia, hogy Farkasnak magyarstílusú dalműve, a « Balassa Bálint », már a millennium gazdag műsorán megjelenjék; ebben sok frisseség, könnyedség járult a jeles szerző szokott erényeihez. Utolsó operája, a csodálatosan drámaiatlan (Megj.: Itt minden bizonnyal elírás történt, „drámai” lenne a helyénvaló. A.) szövegű « Tetemrehívás », 1900 őszén a Takáts nagy művészetére bízott gyönyörű áriákkal s híressé vált tárogató-körzenéjével minden szívet meghódított. S még egy szép sikere volt Farkas Ödönnek az operaházban, bár nem operával: a « Kuruczvilág » czímű programmzenéjével, a Rákóczi hamvainak hazaszállításakor (1906 októberben) tartott díszelőadáson. Egy Kolozsvárott előadott, szintén magyar zenéjű operájának « Tündérforrás » czímű sikerültebb részleteit Farkas később más műveiben használta fel. Irt ő számos másfajta, kisebb-nagyobb művet is: vonósnégyest, szerenádot (ezzel pályadíjat nyert a Nemzeti Zenede jubileumán), számos dalt, balladát . « Szondi két apródja » a budapesti filharmóniai hangversenyek egyikén aratott sikert stb. Szerzeményeinek legnagyobb részét a Kolozsvárott alakult «Erkel-társaság» adta ki. Farkas nem az éneklőmadarak módjára ösztönszerűen daloló zeneíró volt, hanem hivatását komolyan felfogó, helyesen, sőt mélyen gondolkodó, öntudatos művész. E felől nemcsak partitúrái a szakértőt győzik meg, hanem minden olvasóját is azok a programmértekezései, melyeket az igazgatása alatt állt konzervatórium 1903. és 1904. évi értesítőiben közölt a művészi zenéről, s a zeneiskolák hivatásáról. A mit ő itt a művészet nemzeti jellegéről mond — s nemcsak elmosódó általánosságban, hanem részletpéldákkal teljesen megvilágítva,— az olyan meggyőző, hogy akkoriban úgyszólván az egész sajtót bejárta és mindenütt visszhangot keltett. Abban is nagy igazsága volt, hogy az ének — mint a zeneművészet első és legmagasabb becsű jelentkezése — fontosságát és tanítására fordítandó legnagyobb gondot egyszersmind nemzeti kötelességül hirdette. A magyar ritmuson s az énekszöveg és a zene egyöntetűségén fordul meg egész zeneművészetünk nemzeti jellege. És itt oltódik be Farkas Ödön sokoldalú és sokérdemű tevékenységébe működésének legújabb és legszebb virágot hajtó ága: az énektanítás. Kitűnő könyve: «Az énekhang» (1907) lelkiismeretesen beszámol arról, hogyan képesítette széleskörű tanulmánya az énekhang új felfogására; s hogy az ő új énektanító módszere nemcsak a papíron megálló, holt formula: azt tanítványainak száma és sikere élő példaképen igazolja. Királyi operaházunk új nemzedékében a legértékesebb, s általánosan is ilyennek elismert, Bosnyákné Sándor Erzsi és dr. Székelyhidy Ferencz hangja és énekművészete, a kik tudásukat, sikereiket mesterüknek köszönhetik. A magyar ének- és zeneművészet története maradandó helyet biztosít Farkas Ödön nevének.” Szerettem volna „hangzó anyaggal” is bemutatni a zeneszerző munkásságának egy részét, de a neten mindössze egyetlen művet találtam tőle egy meglehetősen rossz minőségű felvételen és meglehetősen rossz interpretálásban. De az is csoda, hogy ez az egy felvétel egyáltalán létezik: [url] https://www.youtube.com/watch?v=Lh2Gpgr0fro; Ballade Hongroise - Ödön Farkas [/url]

186 Ardelao 2017-09-09 10:40:57
FARKAS ÖDÖN (1. rész) Részlet Németh Amadé A MAGYAR OPERA TÖRTÉNETE a kezdetektől az Operaház megnyitásáig c. könyvének zárszavából: „[…] Felmerül a kérdés: miért zártuk le a magyar operatörténetet az 1884. esztendővel. A magyar opera történetének operaházi szakaszában Bartók és Kodály megjelenéséig semmi említésre méltó nem történt . Voltak ugyan termékeny zeneszerzők (Hubay Jenő 10, Zichy Géza gróf és ifj. Ábrányi Emil 6-6, Mihalovich Ödön és Farkas Ödön 3-3 bemutatott operával dicsekedhetett és még sokan mások 1-1 művel), ezek azonban Erkel, de még Mosonyi, Doppler Ferenc, Császár György és Adelburg színvonalához képest is messze alulmaradtak. A magyar opera új korszaka Bartókkal és Kodállyal kezdődött és tart ma is. Bátran mondhatjuk, hogy Erkel nemcsak a magyar opera első 100 évének, hanem a Bartók és Kodály előtti kornak is legnagyobb magyar operaszerzője volt. Dosztojevszkij mondta, hogy az orosz realista irodalom „Gogol Köpönyeg éből bújt elő.” Ezt nem vitatjuk, csak felhasználjuk, imigyen: „a magyar opera Erkel sújtásos zekéjéből masírozott elő. […]” Németh Amadé állítását nem vitatva, kíváncsi voltam (többek között) arra, milyen zeneszerző lehetett pl. [url] https://hu.wikipedia.org/wiki/Farkas_%C3%96d%C3%B6n;Farkas Ödön [/url] , mit írnak róla a korabeli kritikák. Farkas Ödönről a Wikipédiában található információn túl a Magyar Lexikonban és Révai kétkötetes lexikonában a következő rövid feljegyzések olvashatók: Magyar Lexikon 7. (1880): „Farkas Ödön, zenész és zeneszerző; szül. 1851-ben. Szülői a technikai pályára szánták, de ő hajlamait követve, önmagától megtanult zongorázni, s hogy zeneszerző lehessen, az összhangzattant is szorgalmasan tanulmányozta. Midőn az országos zeneakadémia megnyílt, Farkas odahagyta befejezett technikai pályáját, belépett a zenészeti akadémiába, s most annak egyik legkitűnőbb tagja; művei a következők: „Raadó és Ilonka“ magyar operette (1872); „Bayader“ opera egy felvonásban (1875); „Fonóházi képek“ négyes (1877); „Hallgató magyar“ (1877) akadémiai pályadijt nyert mű; „A vihar“ szimfóniai költemény (1877) stb.” Révai kétkötetes lexikona (1947): „Farkas Ödön, 1851-1912, énektanár és magyaros irányú zeneszerző (Arany-balladák, operák).” A Vasárnapi Ujság 41. számában (1900, 47. évfolyam) [url] http://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-eletrajzi-lexikon-7428D/k-760F2/kereszty-istvan-7635A/;Kereszty István [/url] a következőket írja Farkas Ödön egyik dalművéről: „ A «Tetemre hívás.» Farkas Ödön új dalműve Vörösmarty «Szép Ilonká»-jának dalművé földolgozása óta (1861) magyar költő elbeszélő műve sokáig nem részesült abban, hogy a zene valamelyik nagy teremtő művésze az operaház színpadára kívánta volna vinni. A «Szép Ilonka» zenéjét sem vérbeli magyar ember alkotta: Mosonyi Mihály csak meglett férfikorában ismerkedett meg a magyar élettel és művészettel, Strauss János pedig, a «Keringő-király», osztrák-német volt, és szinte meglepő, hogy 1892-ben eszébe jutott Arany János víg balladájából, a «Pázmán lovag»-ból, operaszöveget íratni Dóczi Lajossal; és nem csoda, hogy a szívének idegenül maradt tárggyal nem bírt sikert aratni Bécsben. Magyarul előadni sem merték Strauss víg dalművét, pedig a hőse: legnépszerűbb királyunk, Mátyás király, szintúgy, mint Mosonyi operájáé. A következő évben szintén Aranynak egy másik, nagy elbeszélő műve került dalmű-színpadra, most már a magyar királyi operaházban; Mihalovich Ödön íratta a szövegét (Csiky Gergellyel, ennek halála után Ábrányi Emillel) a «Toldi szerelmé »-ből. Ismét Arany költészetének kincses bányájához fordult most Farkas Ödön : a « Tetemre hívás »-t íratta át dalműszöveggé Versényi Györggyel. Ez az ötlet eléggé természetes: hiszen a ballada már maga is színpadra és zenére termett vers, eldalolni való dráma. Csodálatos, hogy zeneszerzőink általában megmaradtak azon a kényelmesebb, biztosabb állásponton, hogy a színpad számára írt drámákat (amilyen volt Dugonicstól «Báthori Mária», Tóth Lőrincztől «Hunyadi László», Katonától «Bánk bán», Jókaitól «Dózsa György», Obernyiktől «Brankovics György», Dobsától «Szent István király»), használjanak föl operájukhoz szövegül, mint Erkel Ferencz; még az újabb külföldi zeneszerzők nagyjait sem utánozzák, akik regényeket dolgoznak fel («Bohémvilág», «Manon Lescaut», «Mignon»), holott a «Karthausi», vagy Jókai bámulatos gazdag képzeletének szülöttei után csak ki kellene nyújtaniok a kezüket. A legújabb magyar opera szövegének tervezete a zeneszerzőtől való, Farkas Ödöntől, a kolozsvári konzervatórium igazgatójától, akinek már két dalművét adták operaszínházunkban (« A vezeklők » 1894, « Balassa Bálint » 1896); Versényi, az ismert kolozsvári költő és tanár, csak versekbe öntötte az énekelni valót. A tárgyat magát Aranyból mindenki ismeri: a halott teteméhez hívnak mindenkit, hogy a seb meginduló vérzése elárulja a gyilkost; de Farkas a dalmű tartalmát, meséjét kibővítette : ugyanis a költő azzal kezdi balladáját, hogy A radványi sötét erdőben Halva találták Bárczy Benőt, s azután leírja a gyilkos kipuhatolásának történetét, Benő menyasszonyának, Kund Abigélnek lelkiismeretfurdalás okozta megőrülését, — az opera pedig a szerelmi tragédia gyászos kifejlésének előzményeit is szemünk elé hozza, megismertet bennünket a hajadon játszi, szeszélyes lényével és vőlegényének sötéten látó, aggódó szerelmével, jogos féltékenységével; látunk egy másik deli ifjat, Csáky Tibort, aki udvarol Abigélnek, s megértjük Bárczy Benő kétségbeesését, amely a színpadon viszi rá a szerelemnek ezt a Hamletjét az öngyilkosságra. A Bárczyak várudvarán történő tetemrehívás maga az alig másfél órányi műnek csak harmadát teszi. Az erdei jelenetek változatossága, a vadászatra gyülekezett vendégek mozgalmas csoportja, Benő és Tibor összetűzése, a szerelmesek légyottja és Abigél könnyűvérű távozása élénkítik a darabot. Az egyetlen felvonásnak ez első, hosszabb felében pár perczre meg is akad a cselekmény, de csak a mű javára: a vadásztársaságot az öreg Bárczy letelepíti a reggelihez, és ezalatt egy ifjú a tárogatón szívhez szóló dallamot játszik. Az opera zenéjének ez a legszebb része. Vetekszik vele Bárczy Benő utolsó dala: «Vége, vége, soha sem szeretett», és a sirató karének; ezek a melódiák a magyar zeneköltésben számot tesznek. Sajnos, hogy kívülök még csak egyetlen magyaros dallam van a darabban (az öreg Bárczy jajja: «Fiam, fiam, te drága, szép fiam»), de ez nem tartozik a sikerült szakaszok közé. A nem magyaros részletek közt igazán kecses Abigél keringője: «Dalra, dalra, vígan, jó leventék», bár operettszerű és dallama nem új; bűvös-szép összhangok kísérik Abigél nyugasztaló szavait: «Vidám valék, mivel hittem, hogy eljösz»; és élénk, pezsgő az ő vadászkedvét festő dala. A zene többi részei csak a zenekarral kitűnően bánni tudó, mint mondani szokták: jól dolgozó, alapos szakemberre vallanak, főleg a bevezető zene és a komoly hangulatú karok; de bágyadtak, közömbösen hatnak ihlettség híjával, művészi érték nélkül valók. Arany János költészetét sokkal melegebb, megragadóbb zenével kellett volna tolmácsolni. Bármennyire örülne is mindenki egy új magyar dalmű sikerének — még ha a régi operai stílusban van is írva:— a «Tetemre hívás» sikerében nem lehet bízni. Pedig a szereplők derekasan kitesznek magukért: [url] http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/II/szin_II.0456.pdf;Kaczér Margit [/url] (Abigél), [url] http://mek.oszk.hu/08700/08756/html/III/szin_III.0536.pdf;Payer Margit [/url] (apródja), [url] https://hu.wikipedia.org/wiki/Ney_D%C3%A1vid_(opera%C3%A9nekes,_1842%E2%80%931905);Ney Dávid [/url] (az öreg Bárczy), főleg [url] http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=39785;Takáts [/url] (Bárczi Benő), [url] http://tudastar.dfmk.hu/zalaiak?p=503;Kertész [/url] (a vetélytárs: Csáky Tibor), [url] http://www.kislexikon.hu/szendroi.html;Szendrői [/url] (Tamás, vén szolga), [url] https://hu.wikipedia.org/wiki/Ney_Bern%C3%A1t;Ney Bernát [/url] (tiszti pörosztó) és [url] https://hu.wikipedia.org/wiki/Benk%C5%91_Henrik;Benkő [/url] karnagy lelkiismeretesen teljesítik művészi feladatukat.” (A fenti idézetbe beillesztettem a dalmű előadásában szereplő énekesekről szóló információkat is, hiszen ma már róluk is keveset tudunk.) (Folyt. köv.)

185 Ardelao 2017-09-08 05:43:03
41 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Závodszky Zoltán operaénekes. Bár ő remélhetőleg még nem tartozik az elfeledett művészek közé (nevét Újpest zöldövezetében utca viseli), mégis helyénvalónak látom, hogy e topik keretében is emléket állítsunk neki. A neten szerencsére több és viszonylag jó minőségű felvételt találunk az általa előadott művekből, így módunkban áll gyönyörködni szép hangjában. Magyar Életrajzi Lexikon: „Závodszky Zoltán (Bátorkeszi, 1892. júl. 18.—Bp., 1976. szept. 8.): opera- és dalénekes (tenor). 1920 óta a bp.-i Operaház tagja, 1943-tól örökös tagja. Wagner operáinak tenorszerepeit kivétel nélkül magyarul énekelte idehaza, s ez úttörő kezdeményezés volt. Később a Wagner-operák szövegkönyveit, a dalirodalomból 960 műdalt fordított le magyarra. 1945-től 1949-ig a bp.-i Liszt Ferenc Zeneművészeti Főisk.-n tanított. 1957 — 1962 között Bécsben a Hochschule für Musikon, majd 1972-ig a Konservatorium für Musik und darstellende Kunston tanított. 1975-ben a Magy. Televízió portréfilmet készített róla. — írod. Szász István: Látogatás a 75 éves mesterdalnoknál (Magy. Nemzet, 1967. szept. 8.); Varga Bálint András: Z. Z. emlékére (Muzsika, 1976. 11. sz.); R(ajk) A(ndrás): Z. Z. halálára (Népszava, 1976. szept. 11.).” [url] https://www.youtube.com/watch?v=a5V5UEFRUTc&t=10s; Závodszky Zoltán portréfilm [/url]

184 Ardelao 2017-09-07 18:23:12 [Válasz erre: 183 Ardelao 2017-09-05 21:09:40]
Magyar Életrajzi Lexikon (1982): Radnai Miklós (Budapest, 1892. jan. 1.— Budapest, 1935. nov. 4.): zeneszerző, az Operaház igazgatója. A budapesti Zeneiskolában zeneszerzésben Koessler János, majd Herzfeld Viktor tanítványa, utóbb Münchenben Felix Mottlnál folytatta tanulmányait. 1912-től a budapesti Fodor Zeneiskolában tanított. 1919-től operaházi kinevezéséig a Zeneművészeti Főiskola zeneelmélet-tanára volt. 1925-ben válságos körülmények között vette át a budapesti Operaház igazgatását, melyet haláláig vezetett. Igazgatásának évei az Operaház történetének egyik legfényesebb korszakát jelentették , ő tűzette műsorra Debussy Pelléas és Mélisande (1926), Verdi Falstaff (1927) c. művét, és felkarolta az új magyar színpadi zeneműveket (Kodály Zoltán: Háry János, 1926; Székelyfonó, 1932). 1924 előtt egy ideig a Szózatnál, majd a Nemzeti Újságnál működött mint zenekritikus. — F. m. Zenekari művek: Suite symphonique (1912); Mese (szimfonikus zenekép, 1915); Orbán vitéz (szimfonikus költemény, 1919); Magyarok szimfóniája (1921); Öt vers (1924); Rapszódia (1932); színpadi művek: Az infánsnő születésnapja (táncjáték, 1918); Az egyszeri szerelmesek (vígopera, 1926); kamarazene, zongoraművek, dalok, írásai: A moduláció elméleti és gyakorlati kézikönyve (Bp., 1918); Összhangzattan (Bp., 1924). — írod. Vadas György: R. M. (A Zene, 1927—28. 12. sz.); Gaál Endre: Emlékezés R. M.-ra (A Zene, 1941—42. 11. sz.).” Az alábbi cikkek Radnai Miklós elhunytakor jelentek meg a sajtóban: Magyarország, 1935. november 5.: Tanár a növendékéről Siklós Albert, Radnai Miklós volt tanára, a következőket mondotta egykori illusztris növendékéről: — Zeneakadémiai tanárságom első évében, 26 esztendővel ezelőtt osztályom legjelentősebb növendékei Fleischer Antal, Szenkár Jenő, Karvaly Viktor és Radnai Miklós voltak. Radnai feltűnt nagy akaraterejével és kitartó tehetségével. Jól emlékszem, hogy egy túlságosan rikítóan hangszerelt részletét kijavítottam, és a következő órán ő titokban visszaállította az eredeti formát, s amikor műve előadásra került, a szólamokba saját elgondolását vitte vissza. — Radnai szorgalmasan tanulmányozta a francia impresszionista mestereket akkor, amikor a hazai fiatalság nagyrészt még a német klasszikusok nyomdokain haladt. Később a magyar nemzeti muzsika irányába orientálódott és különösen »Orbán vitéz” című énekes balladájával aratott jelentős sikert. Mint igazgató, sohasem adatta elő a saját színházában műveit, noha azok minden művészi igényt kielégítettek.” „ Tíz évig az operaház élén (Kv.) Több mint tíz évig állott az Operaház élén. Szerény fiatal muzsikusként kopogtatott az Opera kapuján s szinte személytelenül merül el a rábízott színház művészi és adminisztratív kérdéseinek tanulmányozásában. Visszavonul az igazgatósági szobába, a színház vezetését átmenetileg a kipróbált erőkre bízza, s ő példátlan fanatizmussal tanul és munkálkodik. Nem nyilatkozik, nem védekezik, nem támad, már nem is komponál, hanem lázasan dolgozik, hogy hiánytalanul vehesse birtokába azt a színházat, mely formailag máris az övé. A munka férfivá érleli, a színház kérdéseinek tanulmányozása igazgatóvá. Ízig-vérig azzá válik, aki lenni akar. Színházának legalaposabb ismerője, a színház művészeti kérdéseinek legfőbb irányítója. Operaházunk adminisztratív és művészi válsága diktátort igényel, s Radnai Miklós önzetlen áldozatkészséggel vállalja a művészeti diktátor hálátlan és kényes szerepét . A színház együttesének szellemét regenerálja, katonai fegyelmet produkál, megszünteti az egészségtelen sztár-rendszert, utat nyit a szabad művészi érvényesülésnek. Az elárvult szerepkörök betöltésére új tehetségeket hoz, fokozatosan megszünteti a szereposztás nehézségeit , céltudatos munkával, egészséget gyilkoló fáradhatatlansággal olyan színvonalhoz segíti a színházat, mely nemzetközi viszonylatban is első helyet biztosít Operaházunknak. Magyar énekesek az ő igazgatása alatt válnak világhírű művészekké; Németh Mária, Pataky Kálmán, Svéd Sándor, Székely Mihály, legutóbb Huszka Rózsi az ő nevelésében, szigorú, de igazságos kritikai ellenőrzésével kerülnek ki külföldre és lesznek heroldjai Operaházunk nevelő munkájának. A diktátor munkája azonban nem merül ki a művészegyüttes nevelésében, hanem gondoskodik az operaházi műsor előkelő, zenei szellemnek megfelelő kiépítéséről. A Wagner-előadások egyre emelkednek drámaiság és stílus tekintetében, Mozart jogaihoz jut a magyar színpadon, az elmúlt szezon egyik Don Juan előadása még a salzburgi ünnepségek fényét is emelné, Verdi újjászületését ő propagálja. Az ő érdeme a Reguiem és Don Carlos zseniális, stílushű feltámasztása. Segítőtársa a magyar szerzőknek, akiket otthonukban keres fel biztatásával és művészi megbízásaival. Karrierje kezdetén szárnyakat kap, a harminekétéves muzsikus előtt óriási perspektíva tárul fel, de ő tüneményes lehetőségeit nem saját zenei útjának egyengetésének szánja, hanem álmaival, művészi vágyaival, saját zenéjének teljes feláldozásával, a szárnyakkal a színházat ajándékozza meg, melynek vezetését rábízták. A természet megtámadja gyenge szervezetét, de ő szembeszáll a természettel, a munka szelleme az utolsó pillanatig diadalmaskodik, s csak akkor ereszti el áldozatát, amikor az feladatát elvégezte. Operaházunkból számottevő európai operaszínpad lett s az Operát szerzetesi egyszerűséggel vezető direktorból a zenei világ őszintén megkönnyezett halottja.” Pesti Napló, 1936. február 27.: SZÍNHÁZ Radnai-emlékünnep és Hubay-bemutató az Operabarátok díszelőadásán: (Részlet) „Az »Operabarátok« egyesülete szerdán nagyszabású díszelőadást rendezett dalszínházunk korán elhunyt feledhetetlen igazgatójának, Radnai Miklósnak emlékére. Ha valaki, akkor Radnai Miklós, ez, a szilárd jellemű, tiszta szándékú, nemes és komoly kultúrférfiú, igazán megérdemli, hogy a magyar operakultúrának minden barátja hálával es szeretettel emlékezzen vissza rája. Ki tudja, mi lett volna Operaházunk sorsa az összeomlást követő zavaros időkben, ha nem akad egy Radnai Miklós, aki a világos értelem, megingathatatlan erkölcsi erő és életrevaló művészet hármas-egységének jegyében újra talpraállítja és európai színvonalra emeli az akkoriban alapjaiban megrendült intézetet. Ha Radnai igazgatásának, abszolút szempontból ítélve, talán voltak is támadható pontjai, ezek csupa olyan hibák voltak, melyeket a mi viszonyaink között senki sem kerülhetett volna el . Radnai erényei viszont nem korának, hanem saját személyének kiváló erényei voltak, egy zavaros időkben, veszedelmes befolyások között is sziklaszilárdan álló határozott egyéniségnek erényei. Ez az operaigazgató nem ismert más érdeket, csak az Operaház érdekét. Csak egyszer cselekedett a magyar operakultúra művészi érdeke ellen: mikor az intézet erkölcsi érdekében feláldozta zeneszerzői tevékenységét, saját művészetét. Az ő igazgatása alatt Radnai Miklós neve — a húsz esztendővel ezelőtt annyi szép reménnyel elinduló fiatal magyar zeneszerző neve — nem szerepelhetett Operaházunk műsorán. De ami még többet mond: Radnai még közvetve sem tett semmit saját zeneszerzői érvényesülésének előmozdítására. Ő egyszerűen: eltemette magában a zeneszerzőt. De olyan valóban értékes zeneszerzői megnyilatkozást, mint az övé volt, nem temethetett el örökre. Radnai, az ember, — meghalt. És íme: Radnai, a művész, — feltámadott . Az operabarátok szerdai díszelőadásán Operaházunk felelevenítette azt a pantomimet, mellyel Radnai első nagy színpadi sikerét aratta: ragyogó előadásban színrekerült »Az infánsnő születésnapja« című táncjáték, melynek szövegét is a szerző írta Oscar Wilde meséjére. Mennyi szín, mennyi fantázia, mennyi valódi zeneszerzői rátermettség és ösztönös tudás nyilatkozik meg ebben az ifjúkori muzsikában! Az ember el sem hinné, Radnai ezt a partitúrát 25 évvel ezelőtt, tehát még a »Fából faragott királyfi« korszakalkotó bemutatója előtt komponálta! Milyen frissen, milyen gazdag fogékonysággal fogadta magába ez a fiatal muzsikus Bartók művészetének első elementáris hatását — és mennyi egyéni lendülettel folytatta azt, amit magábafogadott. Ez a zene akkoriban korának teljes technikai és stiláris magaslatán állott. Ma, mikor újra gyönyörködhetünk benne, bátran megállapíthatjuk: nem tévedtünk, mikor a fiatal Radnai Miklósban az új magyar zene nagy eredményeinek egyik legméltóbb továbbkamatoztatóját üdvözöltük . Tévedésünk legfeljebb annyi volt, hogy akkor még nem ismertük Radnai Miklósban azt a kiváló »operaigazgató«-tehetséget, mely később erőszakkal elnyomta a zeneszerző-tehetség teljes kibontakozását. Radnai, sajnos, így nem hagyhatott hátra befejezett, kialakult zeneköltői övrt. De ránkhagyott egy korának színvonalán álló, biztosan megalapozott operaházat, és ránkhagyott egy életerős, ifjúság lendületével hódító pompás pantomimet, mely maradandó értéke lesz mindig a Magyar Királyi Operaház repertoárjának. […]” És amiről napjainkban beszámolhatunk: [url] http://caruso.blog.hu/2017/01/01/radnai_miklos_emlekezete; Radnai Miklós emékezete 2017.01.01.: [/url] „Radnai Miklós születésének 125. évfordulóján, a mai újévi koncerten, majdnem 70 évnyi hallgatás után először csendült fel Radnai-kompozíció az Operaház színpadán, Az infánsnő születésnapja keringője. Szabó Ferenc János – a színház készülő jubileumi kötete számára készülő – kutatásai nyomán kirajzolódni látszik a teljes zeneszerzői életmű, melyből – jelen tudásunk szerint – ezidáig egyetlen percnyi hangfelvétel sem készült . A komponista szerzeményeinek lelőhelye ismert és bárki számára hozzáférhető, így semmi akadálya sincs annak, hogy a 20. század elejének egyik elfeledett magyar kismestere, Bartók, Kodály, Dohnányi és Kálmán Imre kortársa alkotásai újra megszólaljanak.”

183 Ardelao 2017-09-05 21:09:40 [Válasz erre: 182 Ardelao 2017-09-05 17:16:29]
Ki volt Radnai Miklós legelső tanára? „A tragikus hirtelenséggel elhunyt fiatal operaigazgató, Radnai Miklós életrajzírói alig említik meg legelső mesterét, Horváth Attilát, aki a régibb magyar zeneszerzői gárda kimagasló egyénisége volt. Ö fedezte fel Radnai Miklós zenei tehetségét harminchat év előtt, amikor a család idősebb gyermekeit: Bélát és Margitot tanította zongorázni. Egy alkalommal, amikor éppen a zongoraleckére indult, az ajtókon keresztül érdekes melódia ütötte meg fülét. A zongoraszobába érkezve, kiderült, hogy a hatéves kis Miki pötyögtetett egy ujjal, teljesen elfogadható, egyéni zenei gondolatot. Noha a szülők eredetileg hegedűre akarták fogni a legfiatalabb fiút, Horváth Attila tanácsára őt is a zongora, tanulásra fogták. Horváth Attila hosszú éveken keresztül tartotta kezében Radnai Miklós zenei nevelését és később a tanár és tanítvány viszonya meghitt barátsággá mélyült. Radnai Miklós szerzeményeit gyakran be is mutatta legelső mesterének s a világtalan Horváth Attila számos művét mondotta tollba kedves tanítványának, Radnai Miklósnak. A Pesti Hírlap néhai zenekritikusa, dr. Béldi Izor, ezért nevezte Horváth Attilát a magyar Miltonnak. Amikor 1931-ben Radnai Miklós a rádió számára Horváth Attila halálának tízedik évfordulója alkalmából emlékhangversenyt készített elő, a hátrahagyott művek között meghatottan ismerte fel fiatalkori keze írását. 1931. november 4-ére esett a tízedik évforduló és az ezen a napon megtartott hangversenyen Radnai Miklós gyönyörű emlékbeszédben idézte egykori mestere szellemét. A végzet úgy akarta, hogy ő maga pontosan négy évvel később, ugyanazon a napon, mint mestere, november 4-én búcsúzzék el eredményekben gazdag földi pályafutásától s egy boldogabb világban találkozzék újra szeretett tanára szellemével.” Dr. Váradi Miklós. PESTI HÍRLAP, 1935. november 10. (57. Évfolyam, 256. szám) *

182 Ardelao 2017-09-05 17:16:29 [Válasz erre: 181 Ardelao 2017-09-05 16:52:16]
2017. október 5-én, 17:00 h-kor kerül sor Ungár Imre emlékkoncertjére (részletek [url] http://zeneakademia.hu/klasszikus/-/program/ungar-imre-emlekkoncert-20171015-1700;itt [/url]), amelynek programján Horváth Attila „Szabadban” című szerzeménye is szerepel. Az alábbi felvételen e művet Lakatos Tamás és Magyar Csaba - ugyancsak világtalan zongoraművész – interpretálásában hallhatjuk: [url] https://www.youtube.com/watch?v=gg2R636_DsI;Horváth Attila „Szabadban” – Duo fragmento [/url]

181 Ardelao 2017-09-05 16:52:16 [Válasz erre: 180 Ardelao 2017-09-05 14:18:06]
HORVÁTH ATTILA EMLÉKEST. „Mély és maradandó emléket hagyott a tegnapi műsor éjszakába forduló órája. A kegyeletesen emlékező hálás tanítvány, Radnai Miklós, az Operaház igazgatója, emlékestet rendezett egykori mesterének, Horváth Attilának, a világtalan magyar zeneszerzőnek, aki alkotóéletében csak. közönnyel és mellőzéssel találkozott. Horváth Attila halálának tízedik évfordulóján tartották meg az emlékestet és zenekari műveinek bemutatásával soha ki nem alvó fáklyát gyújtottak, hatalmas tehetségének, mely a múlt század alkonyán zeneművészetünkben Liszt Ferenc és Erkel zsenijének volt értékes folytatása. Radnai Miklós költői szárnyalást: és hatásában megrázó emlékbeszédet mondott Horváth Attiláról, akinek emlékét és zenei munkásságát egészen közel hozta, a magyar közönséghez. Az emlékbeszéd után az Operaház tagjaiból alakult zenekar, Dohnányi Ernő dr. vezénylésével mutatta be a halhatatlan zeneszerző műveit. Őszinte hang, meleg bensőség jellemezték Horváth Attila tiszta magyar muzsikáját. Zrínyi Ilona nyitánya klasszikus méreteivel hatott. A négytételes Tavaszi képekben és a Fantasztikus szvit szintén négy tételében csodálattal hallgattuk a világtalan szerző természeti megérzéseinek zenei interpretálását. Az operaházi zenekar tökéletes összjátékán átérzett az azt áhítat és rajongás, amellyel az emlékest célját legjobb tudásunkkal szolgálták.” (r.t.) BUDAPESTI HÍRLAP, 1931. november 5. (51. Évfolyam, 251. szám) RÁDIÓ (1931. november 5.) [/b Horváth Attila-emlékest. „A kegyeletes megemlékezésnek szenteli mai estéjét a Magyar Rádió. Horváth Attila-estet rendez, amelyen Radnai Miklós, az Operaház igazgatója mond emlékbeszédet s az Operaház tagjaiból alakult zenekart Dohnányi Ernő vezényli.” 8 ÓRAI ÚJSÁG (17. Évfolyam, 251.sz.) Rádióműsor. *

180 Ardelao 2017-09-05 14:18:06 [Válasz erre: 179 Ardelao 2017-09-05 14:10:53]
„Horváth Attila meghalt.” „A Jendrassik-klinikán pénteken délután meghalt Horváth Attila, az ismeretes nevű, világtalan zeneszerző és zongoraművész. Ötvenkilenc éves volt. Valamikor gyakran és sikerrel szerepelt hangversenyeken, többnyire maga hangulatos szerzeményeivel és az utóbbi években a vakok intézetének volt. zenetanára.” PESTI HÍRLAP, 1921. november 5. (43. Évfolyam, 248. szám) *

179 Ardelao 2017-09-05 14:10:53 [Válasz erre: 178 Ardelao 2017-09-05 11:39:38]
Horváth Attila, a későbbiek során már, alig szerepelt hangversenyeken. A Vakok Intézetében tanított élete végéig. Még egy hangversenyéről találtam adatot, amelyet nem sokkal a halála előtt tartott. Hangverseny a vakoknál. „A Vakokat Gyámolító Országos Egyesület dísztermében (Hermina-út 7.) holnap, vasárnap, délután 5 órakor hangverseny lesz. A hangversenyen Lumpe Gizella* énektanárnő, Berg Ottó operaházi karnagy (1895-1974., megj. A.), Greisinger István* és Horváth Attila zeneszerző működik közre.” BUDAPESTI HÍRLAP, 1921. február 6. (41. Évfolyam, 29. szám) * *Lumpe Gizelláról és Greisinger Istvánról – a hangversenyen szereplő két vak művészről –, sajnos, nem találtam életrajzi adatokat. Mindketten a Vakok Intézetében tanítottak. Csak két - ideírt - érdekes újságcikk jelzi „létezésüket.” „[…] *Nagyon érdekes szám volt a következő: Balázs-Bognár Vilmának egy vak tanítványa, Lumpe Gizella énekelte Pergolesi Ninettáját s egy áriát a Figaro lakodalmából. Tömör, erőteljes, szép mezzo-szoprán hangja van a kisasszonynak és szívhez szóló bensőség érzett ki dalaiból. A közönség egy része, mely rabja volt a vak leány szoborszerű tekintetéből áramló szomorúságnak, bizonyos elfogódással és sajnálkozással hallgatta őt. De csalódtak ezek. Csak az arcára kellett nézni, mely sugárzott az ihlettől és a boldogságtól. Ez nem élőhalott. Ez már nincs az örök éjszakában. Hall, csak nem lát túlfinomult négy érzéke segítségével, melyek fölfognak számára minden képet s éppen oly színes és változatos világot sugárzanak a lelkébe, mint a minőt mi látunk. Sajnáljuk a vakokat, mert szemük szomorú, üres, mintha élő fejeken a halál ülne. De a ki látta ezt a kedves arcú leányt a dobogón, átszellemült arcát, boldogságtól reszkető ajkát, meggyőződhetett róla, hogy nincs miért sajnálkozni rajta. Dicséret érte a buzgó tanárnőnek, aki megváltotta ezt a szép fiatal lelket az örök éjszaka világából a művészetek szebb, ragyogóbb világa számára. […] BUDAPESTI HÍRLAP, 1897.II.30. (17. évfolyam/89. szám) Vakok matinéja. „A Vakok Gróf Andrássy Dénes Köre vasárnap délelőtt szépen sikerüli matinét rendezett a Vakokat Gyámolító Országos Egylet dísztermében. A világtalan közreműködők közül különösen kiemelkedtek Lumpe Gizella énektanárnő, * Greisinger István zongoratanár [b/] és Braun Ruben gordonkaművész. […]” BUDAPESTI HÍRLAP, 1922.XI.28. (12. évfolyam, 272. szám)

178 Ardelao 2017-09-05 11:39:38 [Válasz erre: 177 Ardelao 2017-09-05 11:25:37]
HORVÁTH ATTILA HANGVERSENYE. „Pénteken este Horváth Attila zongoraművész és zeneszerző rendezett hangversenyt a saját szerzeményeiből a Vigadó kistermében. Először egy még kiadatlan zongoratriót hallottunk, melynek hegedűrészét Kemény Rezső, csellórészét Schiffer Adolf, a zongorarészt pedig a szerző játszotta. A három előadó művész tökéletes ensembleja a mű minden szépségét teljesen érvényre juttatta, úgy, hogy arról egy hallás után sem nehéz érdemleges kritikát mondani. A trió becses tartalmú és jól szerkesztett darab, a melynek főleg az első része (allegro moderato) meg a magyaros ízű „allegro con brio“-ja sikerűitek a legjobban. A második tételnek a középső része igen érdekes, a harmadik tétel azonban kissé el van nyújtva. Az egyes hangszerek specifikus tulajdonságainak kiaknázása és a szólamok szövése kiváló tudásról tesz tanúságot. A közönség a művet igen melegen fogadta és a szerzőn kívül a közreműködő jeles művészeknek is bőven juttatott tapsot. A második szám egy vonószenekari szvit volt, melynek egyes részei a következő (nem egyformán jellemző) címeket viselték: 1. A természet ébredése, 2. A füzesben, 3. Virág-tánc, 4. Holdas éj, 5. Tölgyek alatt. Ezek közűi legjobban tetszett a harmadik, melyet ismételni is kellett, de — úgy hisszük — legtartalmasabb az első és az utolsó rész. Szép a „Holdas éj“ is, de túlságosan meleg, szenvedélyes, úgyszólván erotikus hangulata nem talál e cím alá. Utoljára a hangversenyző négy saját szerzeményű zongoradarabot mutatott be, kész technikával s finom, csiszolt előadásban. A darabok közűi igen értékes a technikailag is érdekes ballada, legtetszetősebb a bájos „gavott,“ A zenekart a nemzeti zenede növendékei képezték, kiket tanáruk, Gobbi professzor kiváló tudással és szeretetteljes gonddal vezényelt.” ZENEVILÁG, 1903. április 7. (4. Évfolyam, 14. szám)

177 Ardelao 2017-09-05 11:25:37 [Válasz erre: 176 Ardelao 2017-09-05 11:17:49]
Horváth Attila hangversenye. „Horváth Attila, a kiváló zeneszerző és zongoraművész, a kit most már évek óta nem hallott a főváros zenekedvelő közönsége, március második felében nagyszabású hangversenyt rendez Budapesten. A kitűnő mester, a kinek király-díjnyertes szonátája ezelőtt pár évvel olyan nagy föltünést keltett a zenei világban, márciusi hangversenyén újabb kompozícióit fogja bemutatni. A műsoron zenekari művek, kamarai zeneművek és zongoraszámok szerepelnek, ez utóbbiakat maga a szerző fogja előadni. A nagyszabású hangverseny iránt úgy a művészvilág, mint a zenekedvelő közönség körében máris nagy az érdeklődés.” BUDAPESTI HÍRLAP, 1903. február, 28. (23. Évfolyam, 58. szám) „Horváth Attila hangversenye. "Horváth Attila, a kitűnő zeneszerző és zongoraművész, a kit évek óta nem hallott már a főváros zenekedvelő közönsége, április 3-án tartja nagyszabású hangversenyét a fővárosi Vigadó nagytermében. A hangverseny műsorán kizárólag a kitűnő művész újabb szerzeményei szerepelnek. Előadásra kerül egy hatalmas koncepciójú zenekari mű, a melyet a Nemzeti Konzervatórium zenekara fog bemutatni Gobbi Alajos igazgató-karnagy vezetésével." . . „ BUDAPESTI HÍRLAP, 1903. március 29. (23. Évfolyam, 87. szám) *

176 Ardelao 2017-09-05 11:17:49 [Válasz erre: 175 Ardelao 2017-09-04 22:56:12]
„Horváth Attilától öt zongoradarab jelent meg Rózsavölgyi és Társánál, » Ábrándképek « címen. A darabok kivétel nélkül őszinte, mély érzésről, gondolatokban gazdag zeneszerzői vénáról és nagy tudásról tesznek tanúbizonyságot. Főleg a » Törpék-tánca « és »Az erdőben« az újabb romantikus zongoraköltemények bármelyike mellett megállják helyüket és a hangversenyteremben sem fogják céljukat téveszteni. A darabok nem könnyűek, kész játékos kezébe valók. A füzet ára egészben 3 kor. 60 f. Egyes darabok külön is kaphatók 1 k. 20. fi., amely ár, a finom kiállítást tekintve, igen olcsónak mondható. Gobbi remek hangverseny-átiratai két zongorára négy-kézre egy újabb érdemleges számmal szaporodtak. Tausig magyar cigány-dalainak átdolgozásával. Aki az eredetit ismeri és játszani tudja, ne mulassza el megszerezni a Gobbi-féle átdolgozást, melyet megfelelő játékostárssal bizonyára nagy élvezettel fog végigjátszani. Az előadáshoz két példány szükséges. Egy példány ára 5 k. 75 f. Úgy ez, mint a sorozat többi számai a Rózsavölgyi-cég kiadásában jelentek meg. A régebbi átiratok közül különösen a 10. számúra (Allegro molto Mendelssohn h-moll négyeséből) hívjuk fel zongorázó olvasóink szíves figyelmét. A Carisch-Jänichen kiadó cégtől 3 darabot kaptunk: »Joyeux caprice«, »Valse blonde« és »Valse brune«, mindhárom Lack Theodor szerzeménye csinos, könnyen játszható és mutatós szalon-darabok. Áruk egyenként másfél márka. A »Valse brune« érdekes, pikáns ritmikájával, még a komoly-zene híveinek a figyelmét is le fogja kötni. Nagy gyönyörűséggel lapoztuk végig Horváth Attila most megjelent, de a Grünfeld- hangversenyeken már előadott g-dúr szonátáját (op. 26.) hegedűre és zongorára. A kiváló műről már első előadása alkalmával behatóan szóltunk. Most csak ismételjük az akkor mondottakat. Horváth szonátája becses, klasszikus jellegű szerzemény, mely két elsőrangú játékos kezében bármely hangversenyműsor díszét fogja képezni. Az utolsó tétel (allegro vivace) élő bizonysága annak, hogy lehet bizony a magyar muzsikából is szonátát formálni, csak tudni kell hozzá. Zsadányi Armand, Lavotta: » Szigetvár-ostromát « írta át hegedű és zongorára. A mű tartalmilag becses, mert a régi magyar zene kincseiből van összerakva, de formája meglehetősen kezdetleges. Olyan suite-féle, de nagyon el van aprózva. A hegedű-szólam jó nehéz és érdekes. A mű ára 3 korona.” (K. P. dr.) ZENEVILÁG, 1902. november 18. (3. Évfolyam, 12. szám) *

175 Ardelao 2017-09-04 22:56:12 [Válasz erre: 174 Ardelao 2017-09-04 22:55:06]
HANGVERSENY …..„Az első szám újdonság volt magyar szerzőtől: a világtalan Horváth Attila, G-dúr hegedűszonátája, négy szebbnél szebb tételben, de a melyek közül csak az utolsónak volt — szintén nem végig, következetes — magyar friss-jellege s éppen ez a rész nem éri el a többiek nemességét és lendületét. Évekkel ezelőtt önálló hangversenyben lépett fel a kiváló szerző néhány művével, a melyekről akkor meg kellett jegyeznünk, hogy minden tartalmasságuk mellett is hidegen hagytak, mert túlságosan ridegek, a szív melegéből vajmi keveset juttattak a hallgatóhoz; az itt előadott hegedűszonáta örvendetes fordulatot jelent: megvan benne az-az emberi, szinte érzéki lobogás, a szenvedély tüze, a mely szívből jön, s bizton hatol a szívekbe. A Grünfeld hangversenymester szólamát zongorán kísérő szerző a legőszintébb, zajos elismerést aratta. Vajha gyakrabban találkoznánk nevével!”….. ZENEVILÁG, 1900. november 15. (1. Évfolyam, 6. szám) *

174 Ardelao 2017-09-04 22:55:06 [Válasz erre: 173 Ardelao 2017-09-04 19:44:55]
Nagykőrösi hírek. „Levelezőnk írja: Nagykőrös műértő közönségét ritka élvezetben részesíté Horváth Attila, a világtalan zongoraművész és zeneszerző, Horváth Antal városi adótanácsos fia, ki zenetanulmányait a közoktatási minisztériumtól több éven át nyert ösztöndíja segélyével Budapesten és Bécsben a múlt év folyamán befejezte, — e hó 6-án adott hangversenyével. A városi nagy szálló emeleti dísztermét válogatott közönség tölté meg, a mi fényes jele annak, hogy a zongora-művészetet a körösi értelmiség méltó pártolásban részesíti. A program minden egyes száma, főleg az 5. és 6-ik szám alattiak zajos tapsvihart keltettek, úgy, hogy azokat ismételni kellett.” BUDAPESTI HÍRLAP, 1886. november 10. (6. Évfolyam, 211. szám)

173 Ardelao 2017-09-04 19:44:55
HORVÁTH ATTILA ̶ „Horváth Attila Erkel, Liszt, Brahms, és Volkmann barátja volt. Állami ösztöndíjak nyertese, a milleniumi királydíjas hegedűszonáta koszorús szerzője, harminc-éves korára országos hírű zongoraművész. Kell-e ennél szebb kezdet? A folytatás nem volt ilyen. A magyar közöny elhamvasztotta e lélek lángját, s mikor 1921-ben, hatvan-esztendős korában Horváth Attila meghalt, kevesen tudták, hogy ki volt, még a Zeneakadémiáról kikerült szakemberek sem hallották soha a nevét. Csak övéi és a vakok Intézetének növendékei sírtak utána, a vak mester, a jó tanár és szeretetreméltó ember után. Megható, hogy Horváth Attila, ez az asszonyi szépséget sohasem látott férfi, egyik legnagyobb művét nőről, Zrínyi Ilonáról írta. Az ő képzeletében a nő – akinek hősi és női sorsát fel lehet oldani zenében – olyan, mint Zrínyi Ilona: ha kell – gyöngéd, ha kell – erős, szeretni, de akarni is tud. A nyitány nem Zrínyi Ilona történeti tetteit írja le, hanem a szerző azt a képet mutatja meg, amelyet magának festett a tragikus sorsú, hős asszonyról. Dacos főtémával indul a mű. A magyaros ütemek során a hősnő örömének, bánatának a száműzetésbeli szenvedésének zenei mását könnyen felismerhetjük.” Papp Viktor írása Megjelent: „Zenekönyv Rádióhallgatók számára” Zenekari esték II. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság Kiadása 1940. * A Molnár Imre dr. által szerkesztett „A Magyar Muzsika Könyvében” az alábbi bejegyzést találtam (Budapest, 1936.): „Horváth Attila zeneszerző. *1862, Vustár - †1921, Budapest. Kora gyermekkorában elveszti szeme-világát. Bécsben tanul zenét. A Vakok Intézetének zenetanára lesz, 1889-ben. 1893-ban zongoratanári oklevelet szerez az akadémián. Művei zongoradarabok, kamarazene, zenekari és kórusművek.” A „Vustár” valószínűleg elírás lehet, Horváth Attila pontos születési helye és ideje: Berzétemonostor (ma Nuštar, Horvátország) - Szerém megye, 1862. augusztus 11. (Megj. A.) * Horváth Attiláról – a teljesen elfeledett zeneszerzőről – csak a korabeli újságokból sikerült értékes adatokat találnom. Ezek a fellelhető írások, egy igen nagy tudású, tehetséges zongoraművész-zeneszerző és zenetanár rövid, de sikeres életébe enged bepillantani. Érthetetlen, hogy halála után teljesen elfelejtették. (Megj. A.) * „Horváth Attila, vak zongoraművész és zeneszerző a zenekedvelők egyletének termében (Bálvány-utca 14 sz.) 1883. április hó 6-án, pénteken esti 7 és fél órakor hangversenyt rendez a következő programmal: 1. Sonáta. Zongora és hegedűre Horváth Attilától. A hegedűrészt játssza Zerdahelyi Olga* úrhölgy, 2. a) Fantasie, b) Caprice E-dur, c) Caprice A-moll, Horváth Attilától (először). 3. Két magyar zenekép a honfoglalók idejéből Horváth Attilától (először). 4. Magyar dalok Horváth Attilától, énekli Saxlehner Emma* úrhölgy, (először.) 5. d) Ballada e) Rögtönzés f) Tarantella Horváth Attilától (először.)” Jegyek kaphatók az Országos Vakok intézetében: Király-utca 64. sz. BUDAPESTI HÍRLAP, 1883. március 28. (3. Évfolyam, 86. szám) Megjegyzések (A.): *Zerdahelyi Olga (hegedűművésznő / 1861. Pozsony - ?) *Saxlehner Emma (operaénekesnő, alt/ 1849. Pest – 1938. Budapest) * „A világtalan zongoravirtuóz s jeles zeneszerző: Horváth Attila Bécsbe megy, hol fél vagy egész évet fog tölteni, nagyobb méltánylást keresve, mint aminőben itthon részesült.” FŐVÁROSI LAPOK, 1883. október 31. (230. Évfolyam, 255. szám) * „Horváth Attilának, a világtalan zongoraművésznek és zeneszerzőnek a közoktatásügyi miniszter nem rég, szép ösztöndíjat adományozott, hogy tanulmányait Bécsben folytathassa. Érdekes, hogy Jahn (Wilhelm, megj. A.), bécsi udvari opera igazgatója, Horváthnak állandóan két jegyet bocsátott rendelkezésére, egyet t.i. a kísérője számára.” BUDAPESTI HÍRLAP, 1885. február, 15. (5. Évfolyam, 15. szám)

172 smaragd 2017-09-04 13:20:35 [Válasz erre: 171 Ardelao 2017-09-04 04:20:42]
Kicsit tovább megyek és elmondom, hogy, végtelen öröm volt számomra a 70 évvel ezelőtti műsor lapját felfedezni, gyűretlen, szépen megőrzött, fehér. Valaki tudta, hogy mit tett el és miért - most Jemnitz Sándor életművével kapcsolatban bukkant fel, lsd 169 számú bejegyzés. Nem csak művészek kerülhetnek átmenetileg  a feledés homályába, hanem előadások és művek is, az utókor emlékezete sem mindig kristálytiszta. Kemény Egon zeneszerző nem írt ugyan úttörődalokat, mégis a Magyar Rádió megrendeléseire gyermekkarra zenekari kísérettel komponált "sikerszámai" meghódították a tömegeket, az akkori úttörőmozgalmat, ezután egyszerűsített kottakiadványokban megjelentek, elérhetők, énekelhetők lettek ezek a  "rádióslágerei" is. Szinte mindegyik iskolai énekkar kívülről tudta, előadta az országban, majd u.n. tradicionálissá váltak, azaz szerzőik feledésbe mentek a digitalizáció megjelenéséig. Látszólag..., ugyanis most is vannak generációk, akik pontosan emlékeznek más műfajban írt műveire is. A pontos adat nagyon fontos, és ez is sokszor nehéz, megtalálni, hitelt érdemlően közreadni, lsd. Youtube hiányosságai. Franz Schmidt magyar származású, mert Pozsonyban született, onnan származik, ahol édesanyjával és másokkal, barátaival Bartókkal és Dohnányival is magyarul beszélt. Igen magas zenei rangot ért el, ő lett a bécsi Zeneművészeti Főiskola igazgatója és rektora, 1925-1931 között! (Visszavonulásáig, mindaddig,amíg egészsége engedte). Ezek olyan tények, amelyekre lassan újra fénysugarat vethetne a hivatalos magyar zenei élet.

171 Ardelao 2017-09-04 04:20:42 [Válasz erre: 169 smaragd 2017-09-03 10:15:36]
„Ugratsz?” – nézett rám értetlenül drága (azóta, sajnos, elhunyt) író-költő barátom. Mindig is nagy tisztelője és bámulója voltam. Ha vannak (ha lehetnek egyáltalán) korunkban polihisztorok, ő az volt, zenei műveltség tekintetében pedig szinte utolérhetetlen. Maga is zenélt, fiával együtt zenei könyvet írt. Leánya is zongoraművész. „Dehogy ugratlak! Tényleg kérdezem: Ismered Virovai Róbertet?” Bosszúsan legyintett. Nem hallott róla. „Különben is, túl rövid az életem ahhoz, hogy felesleges dolgokra pazaroljam.”- mondta. Ezen a téren volt egyedül komoly véleménykülönbség közöttünk. Ő meglehetősen ragaszkodott a kánonhoz, én pedig szerettem volna olyan zeneszerzőket és hangszeres művészeket is megismerni, akikre a reflektorfényből kevesebb vagy már egyáltalán nem jutott. Egyszerűen kíváncsi voltam rájuk. Sokszor ért kellemes meglepetés. Így voltam annak idején Szkrjabinnal is. Fogalmam sem volt arról, ki volt ő, milyen zenét írt. Ma már szinte alig van zongoraművész, akinek a repertoárján ne szerepelne Szkrjabin-mű. Többször vetődött fel bennem a kérdés: Mi kell ahhoz, hogy egy művész nevének és műveinek az ismertsége (és népszerűsége!) akár évszázadokon át változatlan maradjon. Vajon feltétlenül a tehetség, illetve az érték győzelméről beszélhetünk? Vajon a mi zseniális Kocsis Zoltánunkról 100 év múlva beszélnek-e még? És – akár 50 év múlva – szóba hozza-e majd valaki Ligetit, Kurtághot, Petrovicsot? (Nem akarok minősíteni, csupán néhány nevet említettem.) Végül arra a megállapításra jutottam, hogy egy művész emlékének és alkotásainak a „túlélésében” a talentumon túl a szerencsének van a legnagyobb szerepe. Sőt, meg merem kockáztatni a kijelentést: A szerencsének nagyobb szerepe van, mint a tehetségnek! Nem mindegy, hogy hová születik egy művész, mely nép fia vagy leánya. Nem mindegy, hogy mely korban él(t), milyen politikai és egyéb érdekviszonyok között. Rendkívül fontos egy adott művész kapcsolatrendszere és – nem utolsó sorban - önmenedzselési képessége. A legfontosabb pedig az adott nemzet önbecsülésének a mértéke. Büszke-e egy nemzet tehetséggel megáldott szülötteire, elkövet-e mindent a megbecsülésük érdekében, avagy ostobán, pazarlóan bánik velük? A „Kemény Egon” témakör megnyitásakor kiderült, hogy a neten (akkor) megtalálható Kuktadalon és úttörődalokon kívül a maiak közül alig ismert bárki is valamit e rendkívül tehetséges és sokoldalú zeneszerzőtől. Merthogy szerzeményei felvételeinek a zöme elveszett, megsemmisült. A kották azonban megmaradtak! Munkálkodott-e valaki azon kicsiny hazánkban, hogy új felvételek készüljenek? Megnéztem, annak idején mennyire volt ismert Kemény Egon. Az Arcanum Digitális Tudománytárban 75 oldalon szerepel Kemény Egon neve. Próbaképpen kimásoltam a zeneszerzőre vonatkozó korabeli média-hírek címszavait. A 15. oldalig eljutván megdöbbentem: Csupán a megjelent tudósítások címszavai 20 gépelt oldalt tesznek ki! De beszélhetnék itt a háromnegyed részben magyar Franz Schmidtről is, akinek szóba hozatala e komolyzenei fórumon belül bizony nem kevés ellenérzést váltott ki. Ahogy tanulmányozom múltunk elfeledett vagy ma már kevésbé ismert magyar zenei tehetségeit, egymás után bukkan fel a tanulmányozott személyek neve mellett a többi, újbóli megismerésre méltó művészé is. Értelmetlen dolog lenne ilyen porlepte dolgokkal foglalkozni? Hiszen van itt aktualitás elég. Csak győzzünk róluk beszélni! Azoknak, akik így gondolkodnak, talán igazuk van. Az én filozófiám szerint azonban a múlt, a jelen és a jövő elválaszthatatlan egységet képez. Ahogyan a múltat kezeljük, úgy alakul a jelenünk, és ahogyan a jelennel bánunk, úgy formálódik a jövőnk is. Nem mulasztom el letisztogatni a port édesapám rám hagyományozott zsebórájáról, és egy-egy szál virágot tenni elhalt szeretteim sírjára. Ilyenkor, az elvesztésük miatt érzett fájdalom mellett mindannyiszor elönti szívemet a szeretet és a tisztelet, az „egyszer volt, és ilyen többé már sohasem lesz” érzése. Így vagyok mindennel. A régi művészeinkről szóló bejegyzések mindegyikét egy-egy szál virágnak tekintem, amelyet megbecsülésünk és tiszteletünk jeléül a sírjukra helyezünk. Köszönet hát minden virághozónak!

170 Ardelao 2017-09-03 10:41:31 [Válasz erre: 169 smaragd 2017-09-03 10:15:36]
:)

169 smaragd 2017-09-03 10:15:36 [Válasz erre: 167 smaragd 2017-09-02 17:05:35]
A 4. műsorszám, pontosan: Jemnitz Sándor: Szonáta op. 46. (brácsa szólóra)....Lukács Pál Allegro - Lento - Allegro vivo (Vannak elütések, amelyek mintha azért történnének, hogy javításukkal visszatérhessünk a témára...)

168 smaragd 2017-09-03 06:46:57 [Válasz erre: 167 smaragd 2017-09-02 17:05:35]
Jemnitz Sándor írta Dr. Molnár Imre szerkesztésében megjelent "A magyar muzsika könyve" (1936) egyik fejezetét: "A jazz", munkásságával szócikk foglalkozik, portréja a kötet végen, "A XX. század zenélő Magyarországa (fotók)" fejezetben látható. Tiszay Andor és Falk Géza: "Rádióhallgatók lexikona" (1944) mindössze ennyit ír róla: "Jemnitz Sándor, zeneszerző és zenekritikus, *1890. Több igen érdekes, modern szerzeménye van."

167 smaragd 2017-09-02 17:05:35 [Válasz erre: 166 Ardelao 2017-09-01 09:14:24]
A fórumok  témájához, életművekhez illesztve Jemnitz Sándor és Kemény Egon kiemelésével közlöm most az egyik gyűjteményben talált műsorlapot: NEMZETI SEGÉLY Szombaton, 1947. február 8-án este 7 órakor a Zeneművészeti Főiskola nagytermében "Otthont az elhagyott gyermekeknek" c. akció javára tartandó hangverseny műsora 1. Bevezető....Jemnitz Sándor 2. Beethoven: Kreutzer szonáta...Böszörményi-Nagy Béla, Zathureczky Ede 3. József Attila - Reinitz Béla: Mama William Blake - Kemény Egon:  A négergyerek Babits Mihály - Kardos István: Zsoltár gyermekhangon...   Neményi Lili 4. Jemmitz Sndor: Szonáta op. 46. (brácsa szólóra)...Lukács Pál 5. Chopin: f-moll fantázia cisz-moll polonaise...Fischer Annie 6. Debussy: Menuette Bartók-Székely: Román táncok....Lengyel Gabriella Zongoránál: Hajdu István Bösendorfer zongora Rendező: Kun Imre

166 Ardelao 2017-09-01 09:14:24 [Válasz erre: 165 Ardelao 2017-09-01 09:00:35]
Joggal tehető fel a kérdés, miért írtam e topicban éppen Jemnitz Sándorról, hiszen vannak nála sokkal érdemesebb személyek is, akikről itt szólni illenék. Ha az érdemeket tekintjük, a kérdés jogos is lenne. Mégis azon a véleményen vagyok, hogy hasznos, ha egy témát több oldalról világítunk meg. Jemnitz Sándor olyan korszakot képvisel, amelyben sok tehetséges művész bukott el pártpolitikai döntések következtében, és sok középszerű került piedesztálra, ugyancsak pártideológiai megfontolások eredményeként. Jemnitz tevékenysége markánsan jellemzi ezt a korszakot, amelyben – mint naplója tanúsítja – valójában ő sem találta meg a helyét, de legfőképpen önmagát nem. Jemnitz tevékenységét, művészként és emberként való, tárgyilagos megítélését elősegítendő, nem hagyható ki az alábbiak ismertetése sem: Idézetek Vázsonyi Bálint Dohnányi Ernőről szóló könyvéből: „Annak idején, 1945-ben, Jemnitz Sándor és Major Ervin kezében volt a pallos, de egyikük sem képviselt igazi hatalmat zenei életünkben.” ” [1945. december 16.] A Zeneművészeti Főiskolán működő bizottság – mely a zenét a fasiszta elemektől megtisztítani volt hivatott – határozatait és ítéleteit általános érdeklődés előzte meg. A bizottság tavasszal kezdte működését. Elnöke Jemnitz Sándor volt. Csak kevesen kényszerültek a főiskola elhagyására … Szomorú azonban, hogy közöttük volt Dohnányi Ernő …” Tény: Dohnányi Ernőt a „tisztogatók” felvétették a „Magyar háborús bűnösök első és második listájá”-ra. Jóllehet, a magyar igazságügyminiszter 1945. december 14-én kelt levelével igazolta, hogy „Dohnányi Ernőt a háborús bűnösök névjegyzékének tervezetébe az e célból megtartott pártközi értekezlet nem vette fel, illetőleg az előzőleg illetéktelenül nyilvánosságra jutott névjegyzékből törölte , Dohányi a Salzburgi Ünnepi Játékok intendásától a következő levelet kapta: „Mélyen tisztelt Professzor Úr! Egy a salzburgi katonai kormányzattól éppen beérkezett közlés értelmében e szerv nem engedheti meg az Ünnepi Játékokon való részvételét – politikai okokból.” Ezt követően megindul a vizsgálat Dohnányi ügyében. Linz katonai parancsnoka a vizsgálat eredményeként a zeneszerző személyét „teljesen tisztázottnak és kívánatosnak” ítéli. Dohnányi hathatós védelmére kel Kilényi Ede százados, zeneügyi biztos. Többen - közöttük Kodály Zoltán és Zathureczky Ede - levelet írnak Dohnányinak. „A levélírók mind …. Hangsúlyozzák, hogy nevének korábbi megjelenése a listán szégyenletes dolog volt, …. Az őt ért támadás kizárólag néhány zenész szakmai – s ezen keresztül személyi – irigységének eredménye ….” Ennek ellenére Dohnányi a következőkről számol be: „Az én »háborús« ügyem csak nem akar rendbe jönni. A hangversenyezésre való engedély még késik. Hogy mivel vádolnak, nem tudom; de olyasmit hallottam, hogy zsidókat a »Gestapó«-nak szolgáltattam volna ki. No, vederemo! A dolog a salzburgi »magyar« bizottságból indul ki, s mint értesülök, Pestről fűtik Jemnitz és társai, úgy szintén Veress Sándor hívei (ő maga nem). Mindkettőre többször kijelentettem, hogy tehetségtelenek; hát ez a bosszú! Szép világ!” Meghallgattatott hát a másik fél is. Ez – úgy gondolom – így igazságos. Bár e történet nem kitalált, és a helyszín is nagyjából megegyezik, a jelen valósággal való egyezés csak a véletlen műve lehet.

165 Ardelao 2017-09-01 09:00:35 [Válasz erre: 164 Ardelao 2017-08-31 22:21:56]
[u] Kritika, 1983., 8. szám: [/u] „Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából (4. rész) „1952. október 31. A hó végén befejeztem a „Valse concertan- te” átdolgozását tisztázatban. Remek tanulmány volt számomra, hogy öt próbán ily sokszor hallgathattam meg ezt a darabomat, így a legapróbb gyengéit is megfigyelhettem. Most alig maradt ütem e simítások nélkül, néhány rész pedig — különösen az átmenetek — egészen új lett. Ezeket az átvezető részeket túlságosan tömören írtam meg annak idején s ez hiba, mert mindennek időt kell hagyni a kifejlődéshez; mindennek észre kell vétetnie magát, különben csak a papíron létezik. Ez az, amit Bartók „merev”-nek nevezett s amit saját zenéjében is egyre tudatosabban került. Levegő és ruganyosság kell a zenében. Erre legjobb példa Mozart és Debussy. 1952. november 13. Az angol virginalisták darabjaiból zongoráztam . Érdekes, hogy az angol zenének sohasem volt kifejezhetően sajátos jellege és most sincs. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy a faj kevert. De melyik nem az? Van-e kevertebb faj az olasznál (...) Véleményem szerint nem a keveredés ténye, hanem mikéntje határoz ebben a kérdésben. A latin faj zeneileg nem is tehetséges, ezt megmutatták a rómaiak, akiknek pusztán csak kölcsönzenéjük volt. A longobárd és az arab viszont nagyon tehetséges, ezt bizonyítja a longobárdokkal áthatott Észak-Olaszország zenei termékenysége és az arabokkal megtermékenyített Dél-Olaszországé. A britonok viszont az angolszászokat kapták beütésül, akik a schleswigiekkel és dánokkal már a zeneileg improduktív északi germán körhöz tartoztak (...) Zseniális zeneszerzőjük egyiküknek sem volt, kivéve az angol Purcellt, de az sem angolos, hanem kora nemzetközi stílusát képviseli, míg olasz kortársai már ízig-vérig olaszok. A latin spanyolt is az arabok tették zeneileg jelentőssé. A franciáknál remekül kimutatható, hogy a legnagyobb szerzők germán típusúak: a frankok beütését képviselik, mint Rameau, Berlioz, Gounod, César Franck, vagy egzotikusak, mint Debussy. A németek óriási előnye centrális fekvésükben rejlik; ez predesztinálta őket két legnagyobb teljesítményükre : Bach és Mozart internacionális eklekticizmusának létrehozására, az európai műzene e két legfőbb alkotására (...) Efelé az internacionális eklekticizmus felé törekedett Liszt is, zenealkotói zsenialitással, de kellő megalapozottság híján és ezért a technikai tudást improvizáló szemfényvesztéssel pótolni igyekezve, ő sohasem ért rá elmerülni, sem tanulásban, sem teremtésben, ezért nagy tüzek helyében mindig csak tűzijátékokat gyújtott, sebtében. Bartók Béla két mágneses pólus között — a magyar stílus és az internacionális eklekticizmus között — lebegett Mohamed sírjában; hol az egyik pólus vonzotta jobban, hol a másik. Végül meg akarta teremteni kettejük szintézisét, de ebben korai halála megakadályozta; utolsó műveiben erre vette útját. A jelenlegi feszültség, az egymás ellen uszított népek ellenséges érzülete egyre inkább elsodor minket a művészi kiteljesedés főútvonaláról, az internacionális eklekticizmustól. 1952. november 20. Garay Gyurinál Baráth Évával eljátszottuk az új „Valse concertante”-ot. Most szól úgy, ahogy eredetileg intencionáltam . De az első próbák éppen arra valók, hogy a szerző leszűrje tanulságaikat. 1952. november 22. Jankovich Ferinél. Rég nem voltam náluk. Feri aggasztóan rossz színben van. Fodor Józsefék [/b is ott voltak. Persze irodalmi est lett és nem muzsikáltunk. 1952. november 23. Tóth Aladár meghívott holnapra vacsorára, titokban, hogy mások meg ne tudják és sértődés ne legyen a dologból. 1952. november 25. Ma reggel 4 óra felé kerültem haza Aladár vacsorájáról. Hármasban voltunk Kenessey Jenővel , halálra zabáltan és meghitt jóbaráti hangulatban (...) ez a baráti együttlét annyira felfrissített, hogy déli 1 órára elkészültem legújabb művem tisztázott kéziratával, egy egyelőre még névtelen hegedűdarabbal, amely a most készült sorozathoz tartozik. . . . A darab vagy a „Caprice hongroise II.” lesz a „Búza” mellé, vagy „Intermezzo”; és „Sírva vigad”- nak nevezném, mert ez az alapgondolata és a mi baráti esténket festi, ahogy beszélgetésünk rapszódikusan lengett víg és borús témák között. De ilyet nem kockáztathatok meg ma, mert a gyanakvók még politikumot szimatolhatnak 1952. november 26. Georgescu román karmester hangversenyén, Richard Strauss „Don Juan”-ját alaposan ismeri és lendülettel, bár kissé nyers erővel vezényelte. Jó mű ez, akármit szólnak ma Strauss ellen. Igaz, hogy a szenzációt hajhászta, de olykor a jó, olykor a rossz úton is, eleinte gyakrabban a jón, később gyakrabban a rossz úton. Jövendő komoly életrajzírójának kell majd elemeznie, hogy miszticizáló hajlama mennyire következett a kor divatjából és mennyire a saját egyéniségéből, mert mindkét tényező szerepet vitt fejlődésében. 1952. december 3. Garay Gyurit hallottam, Glazunov hegedűversenyművét játszotta, első ízben. Remek technikával, nagyon tisztán és gondosan, fölényes biztonsággal, sőt kissé túl fölényesen. Játékában minden tényező megvan, csak éppen a magával ragadó szenvedély nincs meg. 1952. december 4. Növendékhangversenyen a Főiskola Liszt Ferenc estjén. Egyetlenegy produkció fogott meg, a kis Papp Zoltán zongorajátéka. Üde, romlatlan tehetség (...) A többi érdektelen volt. Amióta a Főiskolát főiskolává reformálták, nagyképű szürkeség uralkodik benne: a verseny hiánya. Jobban dolgozott, amíg a konzervatóriumok versenghettek vele. 1952. december 9. A magát jelentékenynek érző embernek csak egy célja lehet: az, hogy minél világosabban és félre nem érthetően juttassa kifejezésre az egyéni tartalmát. Én azt hittem , hogy elegendő, ha szerzeményeim és cikkeim fejezik ki ezt. De ez tévedés. Mindezt az életben, sőt az élettel magával kell kifejezésre juttatni. Késő belátás. Egyetlen mentségem, hogy kritikus korszakomban, amikor naponta jelentek meg cikkeim, joggal hihettem , hogy magamat teljesen manifesztálom. Hogy ez m ennyire nem volt így, ezt most kell tapasztalnom, amikor látom, hogy kétéves hallgatás elegendő volt a teljes elfelejtésemhez. 1952. december 14. Csendes vasárnap. Egész nap dolgozom; olyan hegedűdarabot írok, am elynek végesvégig egy nagy melódiát kell kiadna. Ez nem könnyű feladat. Händel a kísérő harmónia — akkordok egyforma lüktetésére építi fel az ilyen dallamait. De a mai világ más, idegesebb. A mai melódia is más és mégis töretlennek kell lennie, ha áradni akar. 1952. december 24. Karácsonyest (...) A jó vacsorát a gengszter H. tette nehezen elviselhetővé: miniszterhelyettesjelölt, aki saját bevallása szerint másoktól veszi meg az újítási ötleteket és nagyban üzérkedik velük (...) Jószívű, cinikus, amorális lókötő, a régi betyárok ivadéka, aki egyformán sportot űz az emberek kifosztásából és megsegítéséből. Kizárólag magáról és hőstetteiről tud beszélni (...) engem félig untatott, félig undorított. 1952. december 28. Délelőtt megnéztem a (….) tárlatot. Bernáth Aurélon és Berény Róberten megérződik a kívülről magukra erőszakolt stílus idegensége. Érdekes, hogy az őszinteség hiánya még a festményeken is pontosan kivehető. Bernáth „Sztálinváros”-képe akaratlanul és szándéktalanul valóságos karikatúrája lett az ilyen képeknek: riasztóan csúnya. Velük szemben Szőnyi István pompásan feltalálta magát és a kiállításnak nem csak a legmonumentálisabb, hanem legszebben megkomponált képét is szolgáltatta. Kmetty, Szobotka nem változott (...), Beck András Bartók szobra felháborítóan rossz: a megszállottságot akarta ábrázolni és csinált egy alvajáró tüdővészes őrültet. S még hozzá óriási, durva köszvénycsomós kezekkel, amikor Bartóknak ideges, finom keze volt. 1952. december 31. Elérkezett az év utolsó napja. (...) nagyon sokáig az volt a szokásom, hogy ilyenkor — az év utolsó délutánján — összefoglaló visszapillantásokat írtam az elmúlt esztendőről. Aztán egyre rövidebbek lettek, nem anyaghiány miatt, hanem inkább azért, mert abban az erre hivatott órában nem jutottam hozzá . . . Ma ráérek és kedvem is van hozzá. „Tervemet” befejeztem, az „Arioso” készen van, ma már elhoztam a fényképmásolatát is . . . Produkció tekintetében az év nem volt meddő. Elkészült az Op. 60.: öt darab hegedűre és zongorára: a „Caprice hongroise”(...) „A Valse concertante”, a „Burlesque hongroise” ..., az „Intermezzo” és az „Arioso”. Szvitet csinálok belőle. . . A produkció megindult (...) Milyen jó most elmondhatni, hogy a java erőm nem sikkadt el a zenekritikában, az újságírás mindennapi robotjában! Mindössze két cikket sajtoltam ki magamból az „Új Zenei Szemle” számára. A produkció tehát zenei volt; mennyiségileg bezzeg nem sok, de úgy érzem, minőségileg jó. De az előadatás stagnál még. A „formalizmus” M. által rám sütött bélyege még mindig félemlíti különösen a strébereket, akik attól reszketnek, hogy műveim játszásáért „rossz pont”-ot kaphatnának. Fekete kos vagyok még mindig a fehér báránykák között és ezért kétszeresen is meg kell becsülnöm azokat a jellemes bátrakat, akik mertek szerzeményeim mellett kiállni. Dalaimat Osváth Júlia, Sándor Judit és Novák Mária énekelte a rádióban, zongoradarabomat Vásárhelyi Magda játszotta önálló hangversenyén, három hegedűdarabomat Garay György adta elő . . . de a legfontosabb a vonósnégyesem zürichi előadása volt (...) A propagátorok úgy hozzátartoznak a műhöz, mint az evezőlapátok a csolnakhoz. Két poláris példa erre Kodály és Goldmark. Kodály életében kifaragta, illetve kifaragtatta magából a szobrát (...) Állandóan ellenőrizte, javította és csiszolta saját képét, történelmi aspektus alatt élt és működött, hogy az utókor pontosan és félreérthetetlenül úgy lássa őt, ahogy azt kívánatosnak tartotta. Goldmark teljes feledésbe merült, holott vannak szerzeményei, melyek szinte programszerűen felelnek meg a mai irányzatnak, mint a „Falusi lakodalom ”. Erkel és Liszt óriásai kultusza mellett szinte érthetetlen a XIX. század e harmadik magyarországi születésű zeneszerzőjének agyonhallgatása. Nem volt sem többé, sem kevésbé magyarabb a kettőnél. . . Lehet, hogy a hitleri évtized antiszemitizmusa hozzájárult Goldmark elsüllyesztéséhez; de Mahler máris kikerült ebből a süllyesztőből és Schönberg bele sem került. Goldmark az olyan nem kombattáns zeneszerzők tragikus sorsát példázza, akik nem akartak egyebet, csak jó muzsikát alkotni; ezek sohasem hálás témái a propagátoroknak, mert életrajzi tematikájuk sovány. 1953. január 1. Mit jelképezett 1952-re. Hogy „víz alatt” maradok, ami be is következett. Viszont „jó meleg vízben”. S tényleg helyzetem a rosszban viszonylag a legjobb körülmények között volt rossz (...) ugyanez a rossz érhetett volna sokkal rosszabb körülmények között. 1953. január 8. Szövetségben. Jellemző eset. Rényi Aladár hegedűversenyét mutatták be megvitatásra, hozzászóltam elsőnek és hosszabban, utánam Kelen, Kadosa és mások szólaltak fel, végül S. makogott unalmasan. Egyszer csak azt mondja: „Egyáltalán nem osztom Jemnitz nézetét, aki ezt és ezt mondta…” Közbeszóltam : „Ezt én nem mondtam !” Mire Kadosa mosolyogva jegyezte meg: „Ezt én mondtam .” Mire sietve másról kezdett beszélni. A gyáva kukac azt hitte, hogy velem szembeszállni olcsó virtus, viszont Kadosával már kevésbé tanácsos (...) Ilyenek, ott hősködnek, ahol veszélytelen, de rögvest Fejbólintó Jánosokká válnak, mihelyt valami funkcionáriussal kerülnek szembe. 1953. január 9. Rádióban. Szovjet újdonságok bemutatása. Sosztakovics hangzatosán ír vegyeskarra egyedül, szebben, mint zenekari kísérettel. Glier kürtversenye operamuzsika, amelyből csak a kürtös nyilván saját szerzeményű briliáns kadenciája érdekelt. Ez káprázatos technika és egészen új távlatokat nyit a kürtkezelés számára. 1953. január 14. A Rádió elfogadta az „Arioso”-t is, sőt E.- nek nagyon tetszett a darab. Kérdés csupán, hogy fog-e még tetszeni neki, ha a darabot a közelgő konzultáción megtépázzák? Úgy hiszem, azt mondaná, hogy tévedett. 1953. január 15. Reggel 4-kor jöttem haza Jankovichéktól ; nagyon jól elbeszélgettünk; opera terveket szőttünk és ha nem is lenne belőlük realizálódás, mégis hozzájárultak fogalmaink tisztázódásához. Mi az oka, hogy Richard Strauss és Puccini óta nem írtak átütő hatású operát. Sőt Strauss is kiírta magát a „Rózsalovag”- gal, aztán már csak egyre zavarosabb önismétlések következtek nála; Puccini pedig befejezetlenül hagyta hátra főműnek ígérkezett „Turandot”-ját. Véleményem szerint ennek oka sem kizárólag zenei, sem kizárólag szövegbeli, hanem kettős: zenei és szövegbeli. A világviszonylatos válság az első világháborúval robbant ki láthatóan akuttá (...) A válság egyaránt kezdte ki a zenét is, az irodalmat is. A zenében az új melodikusság problémájában koncentrálódott a válság; a régi melódiaanyag felőrlődött, elkopott, az új viszont még nem született meg. Sztravinszky, Schönberg és Hindem ith dallamtalan; hiába tudnak rengeteget, zenéjük néma, mert nem dalol. 1953. január 25. Déli 12-től 3-ig próbáztuk Garayéknál a két darabot, az „Arioso”-t és az „Intermezzo”-t. Jankovich is eljött. Mindenki „nagy siker”-ről beszélt, csak én nem tudok sikerben bízni. Sőt most már dacból sem kívánom a sikert. Forradjon teljes egészében a fejükre a bűn, amit velem szemben elkövettek. Ne enyhítsék azt apró részlettörlesztésekkel. Engem csak teljes rehabilitáció békíthet ki. A legutóbbi öt esztendő sorozatos bántalmazását, durva agyonhallgatásomat és kegyetlen bekerítésemet nem lehet borravalókkal jóvátenni. Nem a Kossuth-díjról, nem a pénzről van itt szó . .. Én csupán a szólásszabadságomat követelem: a sorompók lehullását (...) Mivel hogy egy „formalista” áldozati állatra szükség volt, a leggyengébb ellenállás alapján reám esett a választás. Hiszen szoc. dem. múltam volt. Tudták, hogy az ilyen ember laza rögön áll (...) Nálam kisebb szerzőt viszont nem választhattak, mert az nem lett volna elég mutatós példaeset. Szoc. dem. múltam is volt, közismert is voltam: szükségszerűen engem kellett pellengérre állítani, hogy magukat menthessék, akik ellen zenei avantgardistaság szempontjából ugyanolyan „vádakat” lehetett emelni. Engem víz alá nyomtak, hogy ők szabadon úszhassanak. 1953. március 4. Az iskolai énekórámra M. beállított az esti újsággal, amely közli Sztálin agyszélhűdésének hírét. A fogalmazvány nem hagy kétséget afelől, hogy a halál rövid órák kérdése. Ennél következményterhesebb esemény el sem gondolható (...) Ehhez képest Eisenhower vagy Churchill halála latba sem esnék. 1953. március 6. Sztálin meghalt, ahogy az kezdettől várható volt. Mindenki érzi, hogy ez történelmi horderejű esemény, de senki sem sejti a történések irányát, mert minden hipotézisnek bekövetkezhet az egyenes ellentéte is. Fokozza-e ez a háborús veszélyt, vagy csökkenti? Ez a főkérdés és épp ez merül teljes homályba ... 1953. március 26. Felnéztem Garay Gyuriékhoz, ahol két halálhír sújtott le: Klemperer mintegy három hét előtt, Dohnányi két hét előtt meghalt! Mindeddig élt bennem a remény, hogy balesete ellenére is viszontlátom, illetve viszonthallhatom Klemperer dirigálását. S nem gondoltam volna, hogy Dohnányi ebben a tragikus önszám kivetésben fog elhunyni. 1953. március 27. A harmadik muzsikus, aki márciusban halt meg: Prokofjev . Ő Sztálinnal egy napon hunyt el, egy órával korábban, ugyancsak agyvérzésben. Az ő élete, alkonya sem volt derűs; a szovjet zeneszerzők közül ő hódolt be legkevésbé és legkényszeredettebben Zsdánov követelményeinek, amiért is többször megrovásban részesült. 1953. április 14. A Rádióban Tamássy Zdenkónál . Barátságosan, bátorítóan fogadott. így ezen a helyen még nem is beszéltek velem, csak szavak ezek, vagy dereng-e némi világosság számomra is? Szinte hinni sem merem már a sok csalódás után! Hegedűversenyem április 30- ra, a Polka május 6-ra van műsorra tűzve. 1953. május 18. „Feltámadott a tenger”-t néztem meg. Bem alakja» és Makláry alakítása kitűnő. Petőfi alakja és Görbe alakítása elhibázott. Érdekes, hogy ez mennyire együtt ment (...) Görbe egy egzaltált tucatköltőt állít oda, akárcsak a film forgatókönyve. 1956. május 22. Új naplókötet. Formájára nézve azonos az előzővel, még a papírja is ugyanolyan pocsék minden életszínvonal-emelkedés dacára. De vajon a tartalma is olyan homogén lesz az előbbivel? S be fogom-e fejezni? !... Ilyen meggondolások az öregedés legbiztosabb mértékjelzői (...) Vajon miféle élményanyag gyülemlik majd össze az üres lapoknak e vaskos tömegén!? Az előző kötet életkörülményeim lassú jobbrafordulását tartalmazta. Szociáldemokrata múltam ma már nem nehezedik rám oly súllyal, mint 1952-ben. Ma már meg tudok élni valahogyan, míg akkor még csak tengődtem. Persze vannak konjunktúralovagok, akik legjobb esetben semlegesek voltak, amikor én a Népszavánál a bőrömet vittem vásárra s akik esztétikailag sem érnek feleannyit mint én, de többszörösét az én jövedelmemnek és vígan élvezik a kitüntetettek előnyeit. De hadd élvezzék! Nem irigylem őket. Nekem hagyjanak meg annyit, amennyiből békésen dolgozhatom és a többi nem érdekel. Ambícióm már csak egy van: „minőségi munkát” teljesíteni. Jó műveket szeretnék még alkotni, amíg lehet. S a többire fütyülök. 1953. május 29. Elolvastam a fiatal Kárpáti János Bartók-tanulmányát, amelynek vitaestjén hozzá kell szólnom. A Szabolcsi-iskola veszélyes ajándékot (is) kapott mesterétől (...) addig forgatják tárgyukat, amíg az megpuhul kezükben és a kívánt alakot veszi fel. Bebizonyítandó, hogy Bartók az I. vonósnégyesét a népdalból merítette. De hogyan? Amikor a Kromatikus témák Schönberg példájára kerülik a hangismétlést és valamennyi tizenkét félhang felhasználására törekednek! Ami nem éppen „népdal”-stílus! Hát lehántják a hangokat és megtartják a ritmikus vázat. Igen ám, de az se megfelelő. De a zavaró hangok nélkül könnyebben törhető Prokrustes-ágyba a ritmikus képlet. 1956. június 14. A Rádióban leadtam a Beethoven f-moll vonósnégyeséhez kért bevezetésemet. B. M., ez a szemtelen, nagyképű törpe mitugrász, elolvasta és aztán enunciálta, hogy az első és harmadik harmada nagyon jó, de a közepén előfordul a „moll” szócska és ez baj, mert a rádióhallgatók többsége nem tudja, mi a „moll” ! Amire azt válaszoltam, hogy ha a rádióhallgató Beethoven f-moll vonósnégyeséhez felcsavarja készülékét, rendszerint van annyi előismerete, hogy tudja, mi a moll-skála; egyébként az ellen sem emelek óvást, ha a székely káposzta főzés legjobb receptjét vegyék be a cikkembe. Valóban, ilyen szellemi színvonalon minden mindegy nekem. Utálattal távoztam a buta műveletlenség és a k (...) protekció e világából (...) 1956. június 18. Megírtam Yehudi Menuhin kritikám at. Ezzel is baj lesz, mert túl szépre sikerült és most csak a szürke kritikák kelendők. El vagyok készülve cikkem alapos kiherélésére, de már ezzel sem törődöm (...) Becsvágyamat kioltották; talán majd egyszer felébred megint, de ahhoz tisztább közélet lesz szükséges. 1956. június 28. Balatonföldvár (...) Társaságom csaknem kizárólag Ujfalussy József és anyja. Jólesően jómodorú, kulturált emberek. 1956. július 19. Tehát Rákosi Mátyás lemondott és visszalépett. Eltűnt a „borzas”, ahogyan ezt oly sokáig és oly sokan várták és követelték. Engem elszomorított a hír, mert magam elé képzeltem az egész tragédiát: valaki forradalmat csinál és aztán pontosan kielemzi a bukás okait; aggódva őrködik efelett, hogy a második forradalom kitörésekor ne essen a már felismert hibákba, oly babonás félelemmel kerüli azokat, mintha az egyetlenek lennének. De van más hiba is (...) 16 évi fegyház után másodszor is elrontotta a dolgát Rákosi, mert folyton csak a múlt tanulságait tartotta szem előtt (...) Sorsszerű az is, hogy Rákosi lemondása napján Tito, Nehru és Nasszer tanácskozik Brioniban, a ma kétségtelenül legkoncepciózusabb három államfője a világnak. A vezetés más kezekbe megy át: azt hiszem ez a lényegesen új a mi helyzetünkben. Délután megírtam a „Stabat mater” kritikát. 1956. július 21. Egyszer már türelmes részletességgel kellene kifejteni, hogy a zenei formáknál két alaptípus különböztetendő meg: a „Sein” statikus és a „Werden” evolúciós alaptípus. A statikus alapformák tér gyanánt kezelik az időt és kisebb-nagyobb hangtömb téglákkal „építkeznek”. (...) Én egyre inkább az evolúciós formákhoz vonzódom. 1956. július 25. Taggyűlés. Csak egyszer szólaltam fel. Nem szeretem a bátorrá parancsolt gyáva nyulakat. 1956. július 28. Déli 1/2 12 órára tisztázatban befejeztem — terminusra! a Fafúvó-trióm harmadik tételét és ezzel az egész Op. 70-emet! Vajon eljutok-e még az Op. 100-ig! Alig hiszem (...) Márcsak azért sem, mert egyre nagyobb és keményebb fákba vágom a fejszémet (...) Igaz ezt a Triót aránylag rövid idő alatt írtam meg: május 21-én kezdtem felvázolni...) Az első ilyen triómnál inkább a faktúra problémái kötöttek le, a formaalakítás és a megcsinálás. Most a hangzásbeli problémák érdekeltek leginkább, a hangszerszínek kiélése és változatosságuk kimerítése. 1956. augusztus 1. Horváth Zoltán mint főszerkesztő kerül vissza a Népszavához (...) 1956. augusztus 11. Horváth Zoltán hívott fel ma telefonon: keressem fel a Népszavánál. Én: „Épp ott? Nem szívesen megyek oda”, ő: „Éppen ezért kérlek erre”. Persze vissza akar hívni, ez kétségtelen. De jó ez nekem ? Itthagyni a nyugodt dolgozás lehetőségét és visszamenni a darázsfészekbe, ahol az ember még nyíltan sem harcolhat (...) 1956. augusztus 25. Horváth Zoltánnál . A Népszavához könnyebb volt fölmenni, mint gondoltam, mert am ióta kidobtak, más házba, mutatós otthonba költözött ki a Rákóczi útra (...) Horváth tízszer is megölelt és megcsókolt: kissé rutinosan hatott a dolog. Aztán rögtön a tárgyra tért: jöjjek vissza; hív a párt, hív személyesen Gerő ! Nem is sejtettem , hogy tud rólam. Nehéz helyzet, semmi kedvem sincs kiállni, hadakozni félkarral, mert az egyik mindig le lesz kötve (...) Mindenesetre kértem egy heti gondolkodási időt. Este és éjjel Kassák Lajoséknál voltam, nagyon kellemesen. Felesége sok új, szép Kassák verset olvasott fel, a Bartók naplójegyzetekhez módosító megjegyzéseket fűztem és Kassák valamennyit azonnal belátta és elfogadta. Végre megint néhány kedvem re való órát sikerült ott eltöltenem.” Eddig tart a naplótöredékek idézete. Jemnitz Sándor fia, Jemnitz János a HOLMI 2006. évi 5. számában apja naplójáról ezt írja: „Ami a …. naplót illeti: az első közlés a Kritikában 1986 augusztusában, halála huszadik évfordulóján jelent meg. A megjelenés után még abban reménykedtem, jelentkezik egy kiadó, hogy érdekli az egész opus - ez akkor elmaradt. Négy évvel később, ugyancsak augusztusban (születésének és halálának havában) a Valóság hasábjain jelent meg egy újabb kis válogatás a naplóból. Akkor is bíztam a további érdeklődésben - de ez ekkor is elmaradt.”

164 Ardelao 2017-08-31 22:21:56 [Válasz erre: 163 Ardelao 2017-08-30 17:46:29]
[u] Kritika, 1983., 8. szám: [/u] „Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából (3. rész) 1949. augusztus 12. „……. Most jön a VIT zenei fesztiválja, amelyen mindenkitől előadnak valamit, csak tőlem nem. Még kegyelmi aktusnak tekintik, hogy a zenekritika írását megengedték. Ezt a kegyet sem tartom hosszú lejáratúnak és felkészültem arra, hogy előbb-utóbb nyugdíjazzanak, vagy másfelé alkalmazzanak. Horváth Zoltán lezárása után én vagyok a régi Népszava-gárda utolsó mohikánja. Kidőltek mind. Szakasits — szavanincs: Várnai és Szerdahelyi nyugdíjban, Révész eldugva … Gergely megölve, Mónus szintén, Justus fogházban. 1949. augusztus 15. A Margitszigeti Szállóban zsüriülés, Ojsztrah és Oborin . Rögtön megismertek és barátian üdvözöltek. „Recueil”-öm ről Oborin óvatosan mondta, „lehet róluk különféle szempontból beszélni, de nekem tetszett”. 1949. augusztus 16. Reggel 9-től 10 perces szünettel zsüriülésem volt du. 5-ig. Elnökünk a fúvós bizottságban Orvid trombitaművész, a moszkvai Konzervatórium helyettes igazgatója. Jó muzsikus, kedves, rendes ember, akivel első perctől kezdve kitűnően értettük meg egymást. Javaslatára én lettem a bizottságnak alelnöke. Remek fúvósaink vannak. 1949. szeptember 25. Folytatom korszerűtlen reflexióimat korszerűtlenségük teljes tudatában. De a napi eseményekhez alig van hozzáfűznivalóm. Korántsem szolipszizmusból, de egyszerűen avatatlannak, exoterikusnak érzem magam velük szemben. A Rajk-ügyben például egyszerűen érthetetlennek találom azt, hogy valaki 18 évig űzhessen kémkedést, 5 évig lehessen pártvezetésben, miniszteri székekben áruló, anélkül, hogy ezt felfedjék. Ennél a pernél vannak háttérbeli titkok, amiket velünk, tömeggel, nem közölnek. Találgatáshoz nincs elég betekintésem, ezért magamban csak tudomásul veszem az ügyet, de nem foglalkozom eleve megoldhatatlan talányokkal. 1949. augusztus 31. Hatalmas új naplókönyv fekszik sima-tisztán előttem. Nagy elhatározás volt ekkora kötetet vennem, amilyenem még nem is volt. De a körülmények léptek közbe, mert egyszerűen nem volt más. Vajon megbirkózom-e vele. Nem lesz-e ez az utolsó ?. . . Felavatását jó hírrel kezdhetem meg, bárcsak jó ómen lenne ez a továbbiakra nézve. Most este 8 órakor fejeztem be nagy hegedűdarabom , az „ég az erdő, ropog a nád” letisztázott kéziratát. Teljes vázlatát Sárospatakon jegyeztem fel. Belső hallásommal meg lehetek elégedve, mert távol mindennemű zongorától, a vár kertjében, nyugágyon jegyeztem fel az egészet s bár a kidolgozás közben nagyon sokat változtattam, a darab gondolatmenete végig használható volt és lényegében megmaradt (...) Úgy érzem, jó művet írtam, bár nyugtalansága miatt biztosan sok bajom lesz vele is. Formája a fantázia és a variációk között van: olyan forma, ami nőtt és lett és nem eleve a kész klisék szerint készül. Valahogy Ravel „Cigány”-át hívtam ki magamban versenyre és a nyugatos cigánnyal a magyar cigány idealizált alakját akartam szembeállítani. Erre kétségtelenül a sárospataki fantasztikus cigánynegyed is befolyással volt. . . Fáradtságom miatt tegnapelőtt szünetet kellett közbeiktatnom, hogy friss legyek a „finish”- hez (...) Aznap este Jankovichéknál voltam. Fodor Jóska is ott volt, ami zavart, mert Ferkóval operaterveket szerettem volna kovácsolni. Kár, hogy anyagi helyzete nyomorúságos. 1952. szeptember 1. Iskolakezdet felvételi vizsgákkal. 3-tól 9-ig harmincat hallgattunk meg, két új tanárral. B. okos, jó, szolid tanerő, akinek képességeit ismerem; Sz.-ről ellentétes vélemények keringenek (...) Majd meglátjuk. Szeretném, ha jó lenne, mert vele ellensúlyozhatnám a L.—R. féle érdekszövetséget. 1952. szeptember 2. Jankovichékhoz mentem jó baráti beszélgetésre. Bárcsak lényegülne közös operánk, amelyhez már néki is kedve van! 1952. szeptember 8. Nem rossz téma lenne egy ilyen első vonalbeli zeneiskoláról regényt írni. Megírni a tanárok ádáz tusáját, amit növendékek szerzése és megtartása érdekében vívnak. Rossz növendékanyaggal nem lehet jó eredményeket produkálni, ezt tudja minden tanár, de azt is, hogy eredményektől függ presztízse, állása. Aki látta, hogy a felvételi vizsgákon hogyan somfordál ki egyik-másik tanár a tehetségesebb jelentkező után, és hogyan igyekszik őt a maga osztálya számára beszervezni, az szánakozó mosollyal vagy dühösen figyeli (...) ezt az (...) elkeseredett csatát. 1952. szeptember 10. Aljas disznóság, amit velem a rádiónál művelnek! Egyik dalomat májusban fogadták el azzal, hogy szövegén két sor változtatandó. Ezt a két sort máig sem változtatták meg. Az „Épp így jó” dalom elveszett, szőrén-szálán eltűnt és senki sem felel érte. 1952. szeptember 15. Szelényi munkatársnak hívott meg az Új Zenei Szemléhez. Hosszasan elbeszélgettünk. Sajnáltam őt. Mennyi jó igyekezet, szorgalom, buzgalom és alaposság van benne (...) Nem is roszindulatú, csak száraz és elkeseredett. Jó tulajdonságait felhasználják, de vigyáznak, hogy meg ne nőjön. Ilyenkor formalista múltjával ütögetik fejbe. Hogy segítsek rajta, rögtön írtam egy cikket: az elsőt 26 hónap óta !. . . 1952. szeptember 17. Első tanórám a Gimnáziumban 2-től 1/2 9- ig. Kétszer hetenként, szerdán és szombaton. Persze a szombatot kaptam , amely közismerten a legrosszabb nap, mert a növendékek a délutánját már hétvégi szünnapnak tekintik és lehetőleg távol maradnak. De ez is hozzátartozik az összképhez. Jelenleg az utolsó girhes szamár is joggal hiheti, hogy belém rúghat. Én jól kifogtam szituációmat, a Horthy rendszer alatt úgy, most így. 1952. szeptember 18. A Rádióba kellett volna mennem Farkas Ferenc új szimfóniájának meghallgatására, de pártgyűlés jött közbe a III. békekölcsönjegyzéssel kapcsolatosan. Amikor feltártam anyagi helyzetem, mindenki csodálkozva rázta a fejét (...) 1952. szeptember 19. A Rádióiban E. szólt nekem valami szokatlan jóindulatú fellángolásában, hogy jöjjek be dalaim sorsát kinyomozni. Kettőről június óta azt hallottam , hogy ki vannak már kézbesítve az előadóknak. Ezt a kettőt megtaláltuk F. fiókjában! (...) Mondanom sem kell, hogy azok a dalok, melyek állítólag már júliusra és augusztusra voltak beosztva, most már november és december előtt nem kerülhetnek műsorra. De kétségtelennek tartom, hogy majd ezeket az újabb dátumokat is el fogják taktikázni. 1952. szeptember 21. Az Operában a „Lohengrin” II. és III. felvonásánál. Tanulmányt lehetne írni arról, hogy mi a különbség Wagner és Verdi kóruskezelése között. Wagnernél az énekkar a szolgai szajkók tömege. Ha Henrik Telramundot száműzi, az énekkar tüstént átkokat szór a fejére: ha Lohengrint herceggé nevezi ki a király, a fejbólintó énekkar rögtön üdvrivalgásban tör ki. Sohasem a maga dolgával törődik, mindig csak az urakéval. Nem is éli a saját életét . . . A tipikus német „hű szolga”- ideál ez a tömeg. Verdinél a tömeg a maga életét éli, a „Trubadúr” cigányai, a „Don Carlos” németalföldijei a maguk ügyes-bajos dolgaival vannak elfoglalva és azokról is énekelnek. Wagner kórusa krónikus seggnyaló. 1952. szeptember 26. Este Jankovichéknál eljátszani a három újdonságomat. Már animozitással fogadta őket, mintha sokallaná produkálásom mennyiségét. 1952. október 1. A Rádióban, mert D. azzal ijesztett meg, hogy egy kóruspartitúrám elveszett, amiről azt mondták nekem, hogy neki már három héttel ezelőtt átadták! Ott azt a rafinált szokást honosították meg, hogy „kifogják a szelet”, ha a minősíthetetlen slamposságok miatt feldühödött fél kitombolja magát, ők minden vádját készségesen megerősítik. Ha azt mondom: „Ez Magyarország legpiszkosabb disznóólja”, E. barátságosan bólint és helybenhagyja. Mit lehet ezután még mondani? Ha védené az üzemet, lehetne bizonyítani, veszekedni. Így azonban az ember elneveti magát és kiesett a szerepéből. 1952. október 5. Próba Garay Gyurinál. Rados Rezső is ott volt és hasznos tanácsokat adott, persze csak technikaiakat (...) Este „Don Juan”-nál. Valóban parádés előadás (...) Számomra ez az operák operája: soha másutt el nem ért bősége és szépsége a muzsikának. 1952. október 7. Reggel 8-kor szeminárium a Zenefőiskolán. Érdekes vita alakult ki, mert Szervánszky Endre nyíltan kijelentette, hogy nem helyesli a deportációkat és M. védte azokat. A pártonkívüli tanárok csak hallgattak, érzelmeiket csak az arckifejezésük tükrözte. 1952. október 12. Tegnap ismét egy cikket fejeztem be, még pedig analízisszerű nagyobb tanulmányt Ottmar Gerster „Eisenkombinat-Ost”-járól. Csak külföldi műveket vállalok megbeszélésre, mert azoknál még nyíltan elmondhatom véleményemet és kereshetem az objektív-igazságos ítéletet, mellékszempontok nélkül. Kezdettől fogva ez vonzott a kritikaíráshoz, s ha ezt a szenvedélyemet nem élhetem ki, könnyen mondhatok le erről a tevékenységről, mert akkor képtelen is vagyok rá. Vagy elfogadják cikkemet változtatások nélkül, vagy nem jelenhet meg a nevem alatt (...) Ma mozgalmas vasárnapom volt: délelőtt próba Garay Gyurinál; előzőleg felhívtam Zathureczky Edust és elhívtam a próbára. Zathureczky betegségére hivatkozva, mentegetőzött, de azután ott volt pontosan 11-kor és ottmaradt ¾ 3-ig. Kitűnő tanácsokat adott Gyurinak. Hiába, ez az igazi előadóművész; Edus megérzi még azokat a szándékaimat is, amelyeket nem tudok pontosan megmagyarázni. Ő mindezt azonnal lefordítja az instrumentalista nyelvére; ha én azt mondom: „Játszd ezt kifejezőbben”, akkor ő ehelyett azt mondja „Vedd az A -húron” és a dolog meg van oldva. Próba után Edussal Gundelhoz mentünk jót ebédelni. Változatlanul különös ember, rafináltan ügyes és látszólag, inkább tetetten ügyetlen, kifelé boldog és megelégedetten, tényleg hipochondrikus félelmektől üldözött, gátlásos ember. 1952. október 13. Este meghallgattam Meyr „Mansfeldi oratorium”-át. Itt is a régi evangélisták modorában énekelnek olyan szövegeket, mint: „És kereskedelmi szerződéseket kötöttek”. (...) A mű zenéje a stílustalanság tetőpontja. Sohasem tudni, mi a karikatúra és mi a komoly, mert a komoly válik karikatúrává. 1952. október 14. Este megtörtént a hegedűdarabok gyászos konzultációja, de ez inkább volt a konzultációk karikatúrája. K. a vidám bolond és G. az ásatag kozőr „szólt hozzá”. Vad kirohanás a „Búza” és a „Kunyhó” ellen, mert ignorálják B artók és Kodály stíluseredményeit (...) Valóban (...), aki epigonoskodik, biztos lehet dicséretében. Aki saját útját járja, ugyanakkorát kap a fejére, mint bármikor azelőtt; az eredetiséget illetően nem változott semmi és nem is fog (...) A Valcert elfogadták, azt megvette az állam (...) Oly rosszul éreztem magam, lázam is visszatért, azért nem szálltam vitába, hogy a jelen esetben miért haragszanak annyira a XIX. századbeli hagyományokra (...) „Barátaim ” lapítottak; Zathureczky el sem jött, Sz. eljött, de hallgatott, S. és Sz. szintén. Garay Gyuri látván a helyzetet hirtelen átnyergelt és tám adóimnak helyeselt, ő az előadó, aki heteken át szorgalmasan gyakorolta a szólamát és lelkesedett a darabért! …… „ (Folyt. köv.)

163 Ardelao 2017-08-30 17:46:29 [Válasz erre: 162 Ardelao 2017-08-30 09:12:58]
[u] Kritika, 1983., 8. szám: [/u] „Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából (2. rész) 1949. január 11. „Hét miniatűr”-öm partitúrája megjelent. Kevéssel később beállított Tóth (Aladár) mester és elhozta az első öt partitúrapéldányt. 102 oldalas impozáns kötet. Féléven belül a harmadik jelentős publikációm. „Recueil”, „Két szonatina”. 3-kor rézfúvós quintettet hallgattam a Zeneakadémián. ½ 6-kor Postás zenekart — Át az Operába. Vissza Molnár Ági quartet bemutatójára. 1949. január 12. Este Operában. Kodályékkal Tóth páholyában. Kodály tüntetőén kedves volt hozzám és folyton jókedvűen beszélgetett. Végül taggyűlés a szerkesztőségben éjjel 11-ig. 1949. január 16. Vasárnap egész nap otthon, bár Zathureczky ebédelni hívott. Fürdő, alvás, olvasás. Kiderült, hogy Horatiust még tűrhetően értem latinul. Este Operában „Simone Bocca”. . . . Klemperer rel szünetben, a berlini impressziókról beszélt. Szerkesztőségben összetűztem szakszervezeti szerkesztőnkkel, Komorral. (...) Ebből mi lesz manapság? „Előkelő idegen” vagyok, ami igen veszélyes, mert „egykettőre osztályidegen” lesz ebből! Zenekritikámra „nincs szükség” ! Csináljak szakszervezeti munkát. Ellenség nem tudná zeneéletünket ily tervszerűen szétzülleszteni. Mindenki távozni készül és maholnap valóban nem lesz többé „szükség”, illetve alkalom zenekritikára. 1949. január 18. Reggel 3-kor jöttem haza, mert tegnap még vacsorára voltunk: Tóthék, Fricsay a svéd követnél (...). Végül a szerkesztőségben taggyűlés. Ezek a szerencsétlen begyulladt és gerinctelen emberek parancsra még műellenzékiek is. Ha kell a leggyávább is megjátssza a bátrat, halálos verítékkel (...) Pokoli komédia. 1949. január 19. Délelőtt 1/2 6-kor a Beszkárt énekkarok hangversenyén. Utána Ungár Imre zongoraestjén. Ő már csakis a borongós zenére rezonál, ezért volt ezúttal is a legszebb a Brahms-ráadása. 1949. január 20. Operában meghallgattam egy szép „Fidelio” felvonást Klemperer rel. Nyugodtabb, de fáradtabb a berlini hetei óta. Állapota inkább rosszabbodott ott, sem mint javult. 1949. január 22. Délelőtt Karády Katalin nak eljátszottam az új induló dalomat, Raics István félig kész szövegével és a 19-én befejezett keringő-dalomat, amelyre Raics keddig készít szöveget. Kellemes vele együtt dolgozni, mert okos ember és muzikális, rögtön megérti intencióimat és jól alkalmazkodik hozzájuk. Ennek az utólagos szövegezésnek sok előnyét látom. 1949. január 23. Vasárnap. Egész nap otthon. (...) Az „Éneklő Nép” számára írtam egy nagy „Liszt Ferenc”-cikket. Leveleket intéztem el. Este „Hoffmann meséi”-nél. Klemperer ragyogóan vezényelt (...) Mily reflektorszerűen világítja meg az operák szomorú értelmét! Failoni a vizuális drámát hozta ki, Klem perer a spirituálisát. 1949. január 24. Délután Rózsavölgyi nél, Sugárnál. Olaszországból jött haza, áradozik az ottani zavartalan életről, luxusról, öccse és fia ott él, felesége nincs, de ő mégis visszatér, mert nincs szíve elhagyni 40 éves boltját. Pedig őt, mint osztályidegent, most a pártból is kizárták. 1949. január 26. Este 8-kor az izgalommal várt és rettegett párttagsági ülés a szűrési eredmények kihirdetésével. 25 közül 10 visszaminősítés és egy (Sós Endre) kizárás. B. I. egymaga 3/4 órás védekező beszédet tartott. Az ülés éjjel 1/2 2 órakor ért véget. Oly halálosan fáradtak voltunk, hogy hazamenni se volt energiánk. Faludy Györggyel és Rejtő László val még eszpresszóba mentünk, mi, akik az irigyelt „simán minősítettek” közé tartozunk. Rettenetes dolog ez, valami nyilvános gyónásféle. 1949. január 28. 10-kor a Beszkárt zenekar próbáján, beszédet is mondtam . . . Taxin Rózsavölgyihez, bevittem 40. Szonátám tiszteletpéldányát szétküldésre. 3-ra szerk-ben. Lediktáltam oldalas riportomat. Taxin 5-kor már Klemperer nél voltam. Végre kicsit nevetgélhettem is már. 6-kor a „Ganz” hangversenyén. 8-kor az Operában. 1/2 10-kor Nádasdy Feriéknél. 1949. január 29. Az iMDiP rendező gárdájának estjére. Kodály is beszélt, én is beszéltem a Városi Színházban. Klemperer nagyszerű VIII. szimfóniát vezényelt. 1949. január 30. Délelőtt balett-matinén a Vígszínházban. Failoni Nelly vel és Mednyánszky Ági val ültem. Az utóbbi érdekes, okos nő, egyáltalán nem a táncosnő típus (...) Délután otthon kritikákat írtam — inkább kész megszokásból, mint kötelező munkaként, mert a fele nem fog megjelenni. Balettről kritikát írni a Népszavába: jelenleg súlyos arisztokratizmus. S ugyanakkor hirdetik a kultúrfejlődést. 1949. február 2. A Harmonia Zenekar hangversenye. Vasárnapi cikkem után boldogan köszöngettek le rám a dobogóról. Vasárnap ugyanis oldalas, képes cikkem jelent meg róluk a Népszavában, egyes érdekesebb sorsú tagok életrajzával. Én kevésbé voltam boldog, mert zenekritikusi tevékenységem egyre furcsább vonalra terelődik. „Félre a tudálékossággal” címen visszadobnak mindent, aminek némi szakszerű jellege van. Egyre fogy az olyan hangversenyek száma, amelyekről kritikát szabad írni. A „polgári jellegű” szólista hangversenyek kiesnek. A munkásvonatkozású hangversenyek viszont feldicsérendők. Menynyivel okosabb lenne legalább egyet komolyan kritizálni. De ott még nem tartunk. 1949. február 3. M. előadása „Bartók és az utána következő nemzedék”-ről. Aljas módon támadott, engem persze leginkább, mert hiszen a volt szociáldemokratán mindig nagyobbat szabad ütni: az 1945-ös kommunista a „régi” pártember, de az 1925-ös szoci az „új fiú”. A zenekritikai vonalon hol nem térhetett ki a dicséret elől, elhallgatta nevemet, hanem csak per „vannak dicséretes kivételek”-ről beszélt. Mindez csak komikus lenne, hiszen Bartókot is leszólta, ha nem lenne számomra igen káros következménye. 1949. február 19. Este Bíró-quartetnél, majd Nádas József nél, ott volt Fodor József , Tersánszky Józsi , Száva István , Gáspár a fordító és Kürti. Egész jól beszélgettünk. Fodor szimpatikus, komoly ember. 1949. február 24. 5-kor Cs. újabb előadása az Akadémia kistermében; érdekes, hogy az új műveket itt égig dicsérte, pedig bizalmas beszélgetésben közepesnek minősítette őket (...) Ezek a propagátorok és papok, akik tudják, mi való a nyilvánosság elé és mit kell egymás között bevallani. Február 25. Növendékhangverseny az Akadémián. Kodály mellett ültem, oda jött mellém és nagyon érdeklődött Cs. előadása iránt. Amikor elmondtam, hogy a „Csodálatos mandarin”-t mint formalizmust elvetette és Bartókot polgárinak nevezte, Kodály hallgatott, de éreztem, hogy dühhullám rajta végigfutott. Erre jó a telepátia. Máskülönben hallgatását félremagyaráztam volna. 1949. március 1. Szovjet művészek búcsúfogadása a Bristol Szállóban. Én Oborin nal ültem a megvendégelésnél. Szimpatikus ember, az első orosz, akit nem érzek más világból valónak és akivel nem idegenként beszélgethetek. Nem is tudott az ülésen vonalas beszédet mondani, hanem csak néhány udvarias frázist dadogott a többiekkel szemben, akik letoltak minket irgalmatlanul. 1949. március 5. Szaktanácsnál; zsűriülésnek kellett volna lenni, arra hívtak, de teljes fejetlenséget találtam. 1949. március 17. 5-kor a Zeneművész Szervezet szovjet fogadásán Gundelnél, Kodály : „Zenealkotás terén nincs Önöktől tanulni valónk!” Bátor ember, bár Muszorgszkijról megfeledkezett. Operában: „Haldokló hattyú”. Felséges. Fischer Annie koncert. 1949. március 6. Szabolcsi előadása Monteverdiről. Olasz követségen. Micsoda mesteri szépség van Monteverdi egész ily csonkán és vázlatosan fennmaradt műveiben is! S benne cseng az örök olasz melódia, hol Verdi, hol Puccini bukkan fel néhány jellegzetes hangkötésben. Beszélgetés Klemperer rel, nagyon tart a háborútól, folyton politizál. 1949. március 14. Délelőtt a pártban Cs. M-nél. Nem engedélyezik milánói utazásomat. Horváth Zoltán ezt este Tóthék társaságában még bővebben kifejtette. Ha formalista zeneünnepélyre megyek, ez politikum , mert nem vagyok magánember, tehát a lapnak is ártok, mert a lap munkatársa részt vesz annál, ami a szovjet vonal ellen irányul. Ez az én „szabadság”-om! Itt mint formalistát üldöznek, de a „forma- listák”-hoz sem csatlakozhatom, se erre, se arra nem hagynak étert számomra. Forduljak fel. 1949. március 15. Délelőtt 11-kor Szabolcsi Bencéhez mentem és oly jól beszélgettünk, hogy 3-ig ott maradtam. Valaki, akivel lehet beszélni, megértő ember, elégedetlen, boldogtalan. Nemcsak fiát gyászolja, akit a nyilasok meggyilkoltak — de a rezsimbe se tudja beleélni magát. „Régebben mindenki azt produkálhatta szabadon, amit akart, de nem kapott hivatalos támogatást és éhen halhatott. Most meghagyják az anyagi bő segélyt, de előírás szerint, gúzsba kötve kell ezért dolgoznunk! ‘Hol van, hol a sokat hirdetett szabadság! Se itt, se ott!” 1949. március 19. Tervszerű bekerítésem folyik tovább. A „régi szocdem” hallgasson . . . Egy időre visszavonulok és magamnak dolgozok tovább, pontosan úgy, mint a hírhedt keresztény-kurzus idején. Jobbról se nekem fütyült, balról se nekem fütyül. Csak régebben nem láttam annyira a kulisszák mögé . . . 1949. április 30. Délután a szerkesztőségben nevetve újságolja Garamvölgyi, hogy megkaptam a Köztársasági érdemrend aranyfokozatát. Azt hittem viccel és kiküldtem. Erre visszajön a nyomtatott hírrel. De örömöm csak percekig tartott, mert ez a relatív kitüntetés voltaképpen degradálás, mert Kadosa, Szervánszky, Weiner magasabb fokozatot kapott, én pedig 25 évi zenekritika után Sárai Tiborral kerülök egy zsákba, holott ő még alig egy éve ír a Szabad Népbe. De itt nyilván felütötte megint a fejét az állítólag eltemetett „paritás”. Ha a Népszava kritikusát kitüntették, jár ez a Szabad Népnek is. 1949. május 11. Ez a plecsni többet használt nekem száz kritikánál és tíz szerzeménynél. Még mindig kapom a gratulációs leveleket (...) A plecsni hitelesített az emberek szemében. S a pártbeliek csak most tekintenek igazán magukénak és többé nem idegennek. Igaz, hogy ilyen kitüntetést „régi szocdem” még nem is igen kapott. 1949. május 14. Kedves házi estén ünnepelt meg a Népszava munkatársi 25. évfordulóm alkalmából (...) Én is beszéltem arról, hogyan kerültem a Népszavához (...) Fél tizenkettőkor taxiba ugrottam és még elértem a „Nürnbergi” záróütemeit. Utána Tóth Aladárral (...) Negyedszázad Népszava. Nekem még öt évnek sem tűnik fel. 1949. május 27. Francesco Molinari Pradelli dirigál az Operában. Jó olasz karmester. Muzikális, nem rendkívüli, de biztos. Failoni Nelly hozta (...) Utána sokáig együtt a szokott társaság, Molinari, Nelly stb. (...) Ezek az operautáni együttlétek már hozzátartoznak az esthez. 1949. június 16. A Népszavának Erkel Ferencről írtam a vasárnapi számba. Végül még egy kis zenébe is beleharaptam . Este Operában. Utána Tóth Aladárral kettesben Jókaiinál záróráig. 27 éves barátság fűz össze minket. 1949. június 18. Magyar Színházban (...) a „Dohányon vett kapitány”-nál. Az igazi meglepetés az volt számomra, hogy igenis lehet még ma is jó operettszöveget írni... A szöveg ugyanis igazán épkézláb, ügyes munka. A zene kevésbé, régi receptre készült nemzetközi áru, minden más jelleglű . . . A legnagyobb baj, hogy az évtizedes operettpangás alatt kiveszett az operetténekesek típusa. 1949. július 6. Tóth Aladár elmondta nekem, hogy ülés volt este az Operában, amelyen sorra vették a jövő évadban műsoron tartandó darabokat. M. Bartók „Csodálatos mandarin”-ja és az én „Divertimento”-m ellen nyilatkozott. Aladár mindkét művet M. és klikkje ellen kiharcolta. M. hitvány és gyalázatos árulója a zenei szempontoknak. Aki Beethovennel datálta előadásában a „formalizmus” kezdetét, eljátszotta, hogy zenei téren komolyan vegyék. S mindezt tetézi, hogy ő járatja a száját, aki szerzeményeiben a formalizmus iskolapéldájait produkálta (...) Ez a határtalan skrupulustalanság egyre teljesebb visszavonulásra késztet a pártélettől, ahol Révai Józsefek és Lukács Györgyök bukhatnak el máról holnapra, ahol senki sem biztos a helyén és főként nem a dolgában. Mert amit tegnap még „vonalasan” mondott, ma már kötélként csavarhatja nyakára. 1949. július 10. Cs. T-hez mentem dalaimat eljátszani. Jobboldaliak, az kétségtelen (...) Érdekes, hogy a jobboldal zeneéletünkben jobban építette ki magát, mint a bal. Valóságos szabadkőműves társaság jött itt létre. Óvatosan meghúzzák magukat, s ha nem is juthattak be a pártba, jól fedezik magukat néhány vonalas cselekedettel. Támogatják egymást, a Hunniában csak jobboldali zeneszerző kap megbízatást, T. S., F. F., V. Mi uralkodunk, legalább is papíron, ők hajlonganak, udvariaskodnak, százszázalékosan alkalmazkodnak, de ellepték a rádiót is, valóságos hálózatot létesítettek a rendszeres közreműködők között (...) Mi a jelszavakat harsogjuk és ők a pénzt keresik meg. (...) 1949. július 12. Ma Komor Imre dörgedelmes beszédet tartott nekem arról, hogy ma nem ideál többé a kritika objektivitása, ezt vessem el, mert máskülönben kiröpülök a pártból és a szerkesztőségből is. Ma szubjektív kritikára van szükség, ami röviden annyit jelent, hogy a munkásszármazású művészeket néhány fokkal jobban kell dicsérni, mint a többieket. 1949. július 19. V. A -val korrepetáltam a Beethoven Esz dúr koncertet. Hihetetlenül keveset tud, pedig most kapott művészeti oklevelet. Szaporodnak a politikai káderek és fogy a pedagógiai rátermettség. Este Tóthékkal a „Gül Babá”-ban ugyanerről volt szó. Az Opera megtelik káderekkel, akik zeneileg értéktelenek, tudatlanok, tapasztalatlanok. Hova vezet ez? (Folyt. köv.)

162 Ardelao 2017-08-30 09:12:58 [Válasz erre: 158 Ardelao 2017-08-29 10:07:52]
Jemnitz Sándorról [u] Kritika, 1983., 8. szám: [/u] „Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából Jemnitz Sándornak (1890—1963) sajátos helye van a két világháború közötti, s a felszabadulás utáni magyar zenei életben. A Népszavának, a Magyar Szociáldemokrata Párt napilapjának 1924-től negyedszázadon át harcos elkötelezett zenei munkatársa. S miközben az új magyar műzene kibontakozásának s főképp Bartók művészetének odaadó támogatója, egyúttal arra vállalkozik, hogy a nyugati avantgarde zenei irányzatok szószólója is legyen. Nagyobb lélegzetű kritikáival, kisebb recenzióival sűrűn találkozhatott a zenei érdeklődésű közönség az újság hasábjain. Írásaiban tudatosan a legnépesebb munkás olvasótáborra gondolt: igényesen, s mindig közérthetően fogalmazott; a zenekritika műfaját az ismeretterjesztés, a propaganda eszközének tekintette. Bizonnyal e népművelői szerepvállalásából is fakad kritikáinak szenvedélyes hangja, szókimondó bátorsága: „ mi... közéletünk minden mozzanatában nemzetközi mértéket alkalmazunk” — írja 1927-ben. Kritikai hangja — ha kellett — olykor csípős volt, ám minden jó ügyért, szépért épp úgy lelkesedni is tudott. S nemcsak kritikusként tevékenykedett: részt vett 1928-ban a Madzsar József szerkesztette nevezetes Társadalmi Lexikon munkájában; a Munkás Dalos Szövetség vezetőségi tagjaként előadásokat tartott, tanácsaival segítette a munkásénekkarok munkáját. „Zeneszerző, kritikus, zeneíró és karmester”, olvassuk róla a Zenei Lexikonban. Válogatott zenekritikáinak gyűjteményét a Zeneműkiadó Lampert Vera szerkesztésében hatodfélszáz oldalas kötetben, 1973-ban megjelentette, de a zeneszerző Jemnitz életpályája jószerével teljesen ismeretlen a fiatalabb nemzedékek előtt. Pedig szinte egész élete folyamán komponált: több mint nyolcvan, javarészt kéziratban fennmaradt, közre nem adott kompozíciót sorol fel műveinek listája. Az operát kivéve szimfonikus művektől kamarazenékig, szólóhangszerekre írt daraboktól dalokig (Ady-, Kassák-, Kosztolányi-, Illyés-versekre), kórusművektől orgonadarabokig — minden műfajban alkotott értékeset. A két világháború között gyakran szólaltak meg művei a modern zene külföldi ünnepségein, s nyertek nemzetközi díjakat. Elsőként 3 zongora- szonátáját 1927-ben az Új Zene Nemzetközi Társasága (az IGNM) frankfurti fesztiválján mutatták be. Itthon első szerzői estje 1931- ben volt, majd három esztendő múlva a második. (Erről Tóth Aladár írt igen elismerő méltatást.) E szerzői estek után nem egy művét önállóan is műsorra tűzték az előadók, köztük olyan művész is, mint Dohnányi Ernő. Jemnitz Sándor zeneszerzői tanulmányait a Zeneakadémián Koessler Jánosnál kezdi el, majd Lipcsében Max Regemél folytatja. Brémában, Czernowitzban színházi karmester. Innen Berlinbe megy és Arnold Schönberg, a modern muzsika nagy úttörője felveszi mesteriskolájának hallgatói közé. Itt kerül kapcsolatba Alban Berggel (a Wozzeck és a Lulu komponistájával) és szoros barátságba Theodor Wiesengrund-Adornoval, a schönbergi iskola esztétájával. (Csaknem félezer levelét a Zenetudományi Intézet őrzi, közöttük nem egy Schönberg-, Alban Berg-, Adorno-írást.) Amint egyik életrajzában írja: „Berlinben ismerkedtem meg a szocializmus tanaival.” Ez a német zenéhez való kötődése (no meg a Népszavánál kifejtett munkássága) a magyar népzenei ihletésű zeneszerzés növekvő térhódítása éveiben nemigen kedvezett komponista pályafutásának, de nem volt igazán kedvező műveinek a helyzete a felszabadulás után sem; jóllehet alkotásainak egyharmadát ebben az időszakban komponálta. Az ötvenes években a kultúrpolitika megmerevedésével munkáira ráütötték az „arisztokratikus”, „formalista” bélyeget. (Pedig a felszabadulás után úgy tetszett, hogy pályája minden tekintetben zavartalan lesz. Közéleti feladatokat vállal: 1945-ben az MKP kezdeményezésére az SZDP őt delegálja elnökül a kétpárti Munkás Kultúrszövetség élére; s tisztét a szövetség megszűnéséig betölti. Főszerkesztője az Éneklő munkás című folyóiratnak, s aktívan vesz részt a Dalos Szövetség tevékenységében. Ebben az időben komponált tucatnyi kórusműve, dala szinte azon nyomban a közönség elé kerül: úgy tűnik fel, hogy egyenes az út a komponista művészete itthoni teljes elismertetéséhez.) 1950-ben úgy érzi, meg kell válnia a Népszavától: „zenekritikusi működésem egyre furcsább vonalra terelődik” — jegyzi fel már 1949 elején a naplójában. Munkakedvét, meleg kedélyét szerencsére e nehéz években sem veszíti el. Zenegimnáziumi tanári állást vállal, s zeneírói működését az Országos Filharmónia műsorfüzetének kritikai rovatában folytatja; a Kis Zenei Könyvtár nagy sikerű sorozatában Mozartról, Mendelssohnról, Chopinről ír értékes monográfiát (az Offenbach-ról szóló könyve azonban már befejezetlen marad); magyarra fordítja Beethoven és Schumann válogatott leveleit. Töredékeket közlünk egy több kötetes naplóból, amely szerzőjének sokoldalúsága, szerteágazó kapcsolatai révén is a politikai, a kulturális, ám mindenekelőtt a művészeti s főként a zenei élet területeire vezeti az olvasót. A válogatás itt csupán három korszakból, az 1949, az 1952/53 és az 1956-os esztendőben készült feljegyzésekből mutat be részleteket.” Jemnitz Sándor zeneszerzői és kritikusi tevékenységének a megítélése kortársai szemében nem túl pozitív. Ennek ellenére a fenti írásban említett naplótöredékek folytatólagos beillesztését a jelen topicba érdemesnek látom. Jemnitz u. i. a történelem azon időszakáról, amelyben élt és dolgozott – többek között a művészetről vallott gondolatai kapcsán – remek kor- és kórrajzot ad. Sok érdekességet tudunk meg kortársairól, művészbarátairól is. De előtte hallgassuk meg Jemnitz Sándor néhány (a YouTube- fellelhető) zeneművét [url] https://www.youtube.com/watch?v=XUOFn_ISFuM&list=PLBoRxul5yrWwR4nGC5Tyi_34yFgOZxocU;itt [/url].

161 Ardelao 2017-08-30 00:32:36 [Válasz erre: 160 Ardelao 2017-08-29 19:54:38]
Új Erkel-operett a Népszínházban. Az Erkel-családnak, mely a magyar zeneirodalmat már oly sok jeles termékkel gazdagította, egy ifjú tagja fog legközelebb a Népszínházban, mint zeneszerző bemutatkozni. Ez Erkel Jenő, Erkel Gyulának, a Népszínház és az Operaház nyugalmazott, kiváló karmesterének fia, kinek „Masinka, az egyetem gyöngye” című operettjét előadásra elfogadta a Népszínház igazgatósága. A hangszerelés munkáját maga Erkel Gyula végezte. Az operett szövegét Rössel Nándor írta. BUDAPESTI HÍRLAP, 1903.augusztus 23. (23. Évfolyam, 230. szám) * A három Erkel. Volt egy időszak a magyar zeneéletben, a múlt század utolsó évtizedeiben, amikor „az Erkel-dinasztia egyeduralmáról“ járta a szóbeszéd. A nagy Erkel Ferenc (1810—1893) fiai felnőttek, mind kitűnő zenészek voltak és elhelyezkedtek apjuk árnyékába. Egyikük, Erkel Sándor (1846—1900) maga is a nagyok sorába emelkedett, az Operaház s főként a Filharmóniai Társaság élén, mint zseniális karmester, ö volt a legfiatalabb az Erkel-fiuk közt, keveset komponált, de néhány művén meglátszanak az oroszlánkörmök. Termékenyebb zeneszerzők voltak a bátyiak Erkel Gyula (1842—1909), a tehetséges Mosonyi-tanítvány, mint karmester és zenetanár működött és sok zenét irt színpadi művekhez. Tőle való az „Ember tragédiája“ meg a „Csongor és Tünde“ legelső, részben még ma is használatos kísérőzenéje. Számos népszínmű (Falu rossza, Tolonc stb.) muzsikáját is ő állította össze akkoriban divatos nótákból. Öccse, Erkel Elek (1843— 1893), a nagysikerű operett-komponista, is irt népszínmű-muzsikát. Az a „Rádió-ábránd,“ amelyet Zakál Dénes állított össze, a három Erkel (Ferenc, Gyula és Elek) könnyebb zsánerű magyaros alkotásait gyűjti csokorba. PESTI HÍRLAP, 1938. szeptember 7. (60. Évfolyam, 197. szám)

160 Ardelao 2017-08-29 19:54:38 [Válasz erre: 157 Ardelao 2017-08-29 00:16:42]
ERKEL GYULA négy-felvonásos táncjátékának története, Papp Viktor közlése alapján, a következő: „Vándor Pista kalandjai” Első kép: Éjfél, vár-rom. Anikó, magyar parasztlány, meg az anyja, Borbála, oda van a szomorúságtól, mert Anikót Pista addig nem akarja feleségül venni, míg le nem vándorolja a világot. A kesergő leány előtt megjelenik Tündér Ilona és megígéri, hogy visszaszerzi a leánynak a kalandra vágyó legényt, csak Anikó menjen vele. Vonatra ülnek. Második kép: Fiume kikötőjében népünnepély. Vándor Pista egy angol házaspár vezetőjeként sürög-forog a sokadalomban. Tündér Ilona leányai álruhás tündérek. Pistát a tengerbe dobják, hogy elvegyék kedvét a további kalandozástól. Harmadik kép: Hortobágy ménessel, délibábbal. Pista idevezette az angolokat, akik lakodalmas menetben, menyasszony-táncban, s a csikósok fokos-táncában gyönyörködnek. Negyedik kép: Az országos kiállításban. Vándor Pistát rendőröknek öltözött tündérek tolvajlással gyanúsítva elfogják, de hű menyasszonya, Anikó megszabadítja őt. Ezt a sületlen mesét báró Jósika Kálmán*, a nagy regényíró unokaöccse írta. Ezt a történetet kiforrott, nemes muzsika önti körül. Illusztráló magyar zene! …. Az írás megjelent: Papp Viktor „ZENEKÖNYV, Rádióhallgatók számára” Zenekari esték II. Stádium Sajtóvállalat Részvénytársaság Kiadása. Budapest, 1940. *Báró Jósika Kálmán (1837-1910) *Báró Jósika Miklós (1794-1865) Író, újságíró, a magyar romantikus regény megteremtője. (Megj. A.) *

159 Ardelao 2017-08-29 11:23:45 [Válasz erre: 158 Ardelao 2017-08-29 10:07:52]
[u] Magyar Életrajzi Lexikon: [/u] „ Gárdonyi Zoltán (Bp., 1906. ápr. 25.?, NSZK, 1986. jún. 30.): zeneszerző, zenetörténész, zenetudós. A budapesti Zeneak.-n 1923-1927 között Kodálynál zeneszerzést tanult. A berlini Humboldt Egy. bölcsészeti karán A. Schering és E. M. von Horabostel tanároknál a zenetudományi szakon tanult, és 1931-ben doktorátust szerzett. 1928-1930 között a berlini Zeneművészeti Főiskolán Paul Hindemithnél tökéletesítette zeneszerzői tudását. 1931-41-ben a soproni Ev. Tanítóképző Intézet ének- és zenetanára, 1932—1938 közt a Liszt Ferenc Zeneegyesület karnagya. 1941-től 1967-ig (nyugdíjba vonulásáig) a bp.-i Zeneművészeti Főiskolán a zeneelmélet tanára (szaktárgyai: kontrapunkt, formatan, speciálkollégiumok. S. Bach és Liszt zenéjéről, valamint a continuo-praxisról); 1959—60-ban a középiskolai énektanár- és karvezetőképző tanszékvezetője. Tagja volt a MTA Zenetudományi Főbizottságának. 1972-től az NSZK-ban élt és dolgozott. - F.m. Vonóstrió (München, Berlin, 1929); Zenekari szvit (1931); Kétzongorás szonáta (1939); Klarinétverseny (1943); II. vonósnégyes (1947); Gordonka-zongoraszonáta (1947); Zenekari divertimento (1951); III. vonósnégyes (1957); Hegedű-concertino (1958); II. szerenád (1961); Szimfonikus szvit zenekarra (1980); valamint zongorára, orgonára írt darabok, világi és egyházi kórusok, dalok. - Elméleti művei: Liszt Ferenc magyar stílusa (Bp., 1936); A zenei formák világa (Bp., 1949); Elemző formatan (Bp., 1963, 1979); J. S. Bach ellenpont-művészetének alapjai (1967); /. S. Bach kánon- és fúgaszerkesztő művészete (Bp., 1972). - Irod. Breuer János: A 80 éves G. Z. köszöntése (Magy. Zene, 1986. 1. sz); Hamburger Klára: G. Z. halálára (Magy. Nemzet, 1986. júl. 7.); Berkesi Sándor: G. Z. emlékezete (Kóta, 1986. 10. sz.); Trajtler Gábor: In memoriam G. Z. (Diakonia, 1986. 2. sz.).” [url] https://www.youtube.com/watch?v=rLXMgNtdw4U;Zoltán Gárdonyi - Second Sonata for Viola and Piano (1950) [/url] [url] https://www.youtube.com/watch?v=71oBjBJHHi8;Zoltán Gárdonyi (1906 - 1986): Six organ chorals - Walter Gatti, organ (rehearsal) [/url]

158 Ardelao 2017-08-29 10:07:52 [Válasz erre: 157 Ardelao 2017-08-29 00:16:42]
[url] http://www.kassai-istvan.hu/documents/zenpu/2014_szf.htm;MMA székfoglaló – Kassai István [/url] 2014. március 28-a, 13 órakor „FELFEDEZÉSEK KORA Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Székfoglaló az ember életében legfeljebb egyszer adatik. Ezért olyan témát kellett választanom, amit annyira súlyosnak, jelentősnek tartok, hogy ezt az egyszeri alkalmat erre szánom. Különösnek tűnhet, de örülök, hogy nincs zongora a színpadon, mert a muzsika csak elterelte volna a figyelmet a lényegről. A zenei felfedezésekről lesz szó, pontosabban a magyar művészi zene múltjának felfedezéséről. Korunk ebben a tekintetben valóban a felfedezések kora, holott véleményem szerint már régen nem kellene annak lennie. Kezdem a történeti tényvázlaton. Lényegéből fakadóan minden diktatúra arra törekszik, hogy politikai ellenfeleit megsemmisítse, jobb esetben elhallgattassa. A totális diktatúrában a kulturális élet csupán elszenvedője az erőszak-politika következményeinek. A kirekesztés vonatkozhat bárkire és bármire, személyekre vagy stílusirányzatokra. Származás alapján: a náci időkhöz képest faji helyett osztályalapon történő hátrányos megkülönböztetéssel. Politikai alapon: világnézet alapján történő hátrányos megkülönböztetéssel. És természetesen az éppen befolyással rendelkezők személyes rokon- vagy ellenszenve, féltékenysége alapján, különböző ürügyekkel. Nálunk sem volt másként. Így kerülhetett feketelistára a „burzsoá” Lajtha László és az „arisztokrata” Hubay Jenő, a „klerikális reakciós” Gárdonyi Zoltán, de a „jobboldali szociáldemokrata” Jemnitz Sándor is, vagy az aljas módon alaptalanul megvádolt Dohnányi Ernő, akinek más bűne nem volt, mint hogy sokáig vezető szerepet játszott az „átkos” Horthy rendszer kulturális életében. Szinte magától értetődött, hogy az ideológiai másságot – akkor ellenségnek hívták – kikapcsolták a köztudatból. A Kádár rendszer kultúrpolitikája árnyaltabb volt, „támogatott, tűrt, és tiltott”, de a célcsoportok azonosak voltak. 1956 után a nacionalistának elnevezett irányzat megítélése módosult. A Sztálin halála utáni változásokat megszakította a forradalom, amely után a politika teljességét átértékelték.’56 legerősebb összetartó ereje a nemzettudat volt. Ebből következett mindenféle nemzeti törekvés elfojtása, így az is, hogy a nemzeti romantikát a zenei életben is a pokol fenekére száműzték volna. Leállították a XIX. század kutatását a Zenetudományi Intézetben, leállt az épp hogy elinduló Erkel Összkiadás, óvakodtak a kor kismestereinek, és nem is olyan kis mestereinek feltárásától. Nyomást gyakoroltak az előadókra is e zeneszerzők mellőzésének irányába. A politikai rendszer bizonytalanabbá válásával lazult ugyan a skatulyázás, de a diktatúra végéig létezett és rombolt a kirekesztő gyakorlat. A rendszerváltozás szele a magyar zenekultúrát olyan állapotban érte, hogy zenei múltunk térképének számottevő részén fehér foltok terpeszkedtek. A zenetudósok és az előadók feladata tehát hatalmas és felemelő volt; egész korszakokat kellett kiásni a feledésből, gyakorlatilag: felfedezni. Isten különleges kegyelme folytán részt vehettem ebben a folyamatban. Nem csak azért részletezem elvégzett munkáimat, hogy bemutatkozzam a jelen lévőknek, hanem elsősorban azért, hogy érzékeltessem azt, hogy milyen hatalmas lehetőségek adódhattak akkoriban a periférián levő muzsikus számára is. A kezdet Ernest Bloch összes zongoraművének lemezfelvétele volt 1988-ban, amivel a kiadó annyira elégedett volt, hogy támogatásával tovább folytathattam a CD felvételeket. Elkezdtem hangzó összkiadásokat készíteni. Ez a kifejezés maga is új volt a magyar nyelvben, a 90-es évek előtt nem találkoztam vele. Nem véletlenül, hiszen tudomásom szerint a Bartók életmű kivételével ilyen nem is készült 1990 előtt. Erkel, Mosonyi, Weiner zongorára írott összes zongoraművét vettem fel CD-re, és Hubay összes hegedű-zongora darabját is, székfoglalóm levezető elnökével, Szecsődi Ferenccel. Készítettem még Dohnányi, Volkmann és Bartók felvételeket is. A hangfelvételek nagyobb része világpremier volt. Ezeket a műveket hangversenyen is előadhattam, így sorban játszhattam ezeket a darabokat újkori-, vagy ősbemutatóként. Elképesztett, hogy Erkelnek és Mosonyinak nem volt gyűjteményes kottakiadása. A létező nyomtatványok zöme a szerzők életében jelent meg, már ami egyáltalán megjelent. A nagyobb együttesre írott, vagy terjedelmesebb művek túlnyomó többsége csak kéziratban maradt fenn, ha egyáltalán fennmaradt. Mosonyi Mihály életművének jelentős része például lappang, vagy megsemmisült, köztük egy szimfónia és két mise is. A XX. században a kottakiadás szempontjából a helyzet javult valamelyest, de a hangfelvételeket tekintve nem. Az, hogy például Hubaynak nem volt hangzó összkiadása, nem meglepő, hiszen ideológiai tiltólistán volt. De a kétszeres Kossuth-díjas Weinernek sem volt ilyen! A szerző legjelentősebb zongoraműve a Magyar parasztdalok öt sorozata, de még ebből sem létezett teljes lemezfelvétel, sőt, még a szinte mindent rögzítő Magyar Rádió archívumában sem volt megtalálható a ciklus minden darabja. Le is kellett, hogy írjam mindazt, amit a hangfelvételek előkészítése során elém került, hiszen ha én nem tettem volna meg ezt, talán még évtizedekig rejtve maradtak volna ezek a megállapítások. Így keletkeztek zenei írásaim, ezek mindegyike olvasható a honlapomon. A hiányzó nyomtatott kottákat is próbáltam közzétenni, három Mosonyi kötetet sikerült eddig megjelentetni. 2005 óta sok olyan mű kottagrafikáját és közreadását készítettem el, amelyek csak kéziratos formában maradtak fenn. Ezeknek a kottáknak a kiadására nem volt módom. Többek között Erkel Ferenc zongoraművei, Mosonyi két zongorás triója, oktettje és kiadatlan dalai, Hubay kiadatlan hegedű-zongoraművei és szólóhegedűre írt eddig ismeretlen szonátái, vagy Weiner Toldijának zongoraváltozata, amiből DLA disszertációm is készült, valamint Dohnányi Zongoranégyese készült el. Kénytelen voltam kultúrpolitizálni is, elsősorban a hanglemezfelvételek területén voltak komoly fejlemények. Kiadóknak és előadóknak sikerült repertoárt ajánlani magyar zenei anyag felvételéhez, és összehozni őket. A legnagyobb eredmény Lajtha László zenekari műveinek hangzó összkiadása volt, sikerült elérni, hogy ha nem is magyar kiadónál, de legalább Magyarországon és magyar zenekar előadásában történjen meg a 7 CD felvétele. A 2000-es évek elejéig sikerült tevékenynek maradnom ezen a téren, ezután, részben a hanglemezipar tartós válsága miatt, csökkentek a lehetőségeim. Ebbe a körbe tartozott még Erkel István király című operájának előadása és hanglemezfelvétele körüli ténykedésem, amely részben már a MMA égisze alatt zajlott – nem is vallottunk szégyent vele. A felfedező-feltáró folyamatnak azonban hatékony és erőteljes akadályozó tényezői is vannak. Ismét saját tapasztalatomra alapozok, de nem úgy, hogy felsorolom a legkülönfélébb sérelmeket, amelyeket az előzőekben felsorolt munkáim során estek meg velem. A magam részéről tényként kezelem, hogy Magyarország gyarmati függőségének következményeként a magyar kultúra egésze célkeresztben van, így itt a működés – bizonyos területeken és bizonyos szint felett – veszélyes. Egy olyan társadalomban, amely a pénzhatalom terrorisztikus uralma alatt nyög, s amely ennek következtében bóvli és dömpingközpontú, ott a környezet csak kultúra- és művészetellenes lehet. Miután erre rájöttem, vállaltam, és ma is vállalom a következményeket. Ennek szintén nem személyes érdem vagy hiba az eredője, hanem a családi háttér és az egészségi állapot. Mivel más tisztességes választásom nem adatott, hitem szerint ebben is Isten gondviselő kegyelme volt jelen. Ezt kívánta tőlem, ezt kellett tennem, és meg is adta a módot arra, hogy minden akadályon túljutva be is fejezzem azt, amit kívánt tőlem. Ha nem Isten állt volna mellettem, elkezdeni sem tudtam volna mindazt, ami mögöttem áll, nem hogy befejezni. A magyar zenei élet egésze azonban nem állt ilyen kegyelem alatt, mert a feltáró-felfedező munka meg-megállva haladt, ijesztően lassú tempóban. Bizonyításképpen idézem Petrovics Emil tanár úrnak írt levelemet. A személyes vonatkozású illetve túlságosan keresetlenül fogalmazott részleteket kihagytam vagy tömörítettem, a levél (azóta) idejétmúlt megállapításait aktualizáltam. A levél 2002. december 30-án, azaz több mint tizenegy éve kelt. A bevezetőben gratuláltam kitüntetéséhez, és a legújabb rádiós bemutatóihoz. Hivatkoztam Operaházi tisztségére, és arra, hogy igazgatói működése alatt színpadra állította az Urtext Hunyadi Lászlót, amit leváltása után sietve le is vettek a műsorrendről. Idézet kezdődik: Épp erre a felújításra emlékezve döntöttem úgy, hogy Tanár Úrhoz forduljak az Operaház műsorstruktúrájának ügyében. A kortárs magyar dalmű reprezentáltsága érdekében nem kell lobbyznom Tanár Úrnál... Viszont teszem ezt a magyar múlt zeneszerzőinek érdekében. Nem azért vállaltam el művészeti társaságok elnökségi tagságát, hogy ott karácsonyfadísz legyek csupán. Annál szívesebben írom most ezt a levelet, mert meg van a reményem arra, hogy figyelemfelkeltőnek szánt soraim nem a papírkosárban kötnek ki a titkárságon, mint eddig már két hasonló levelemmel [!] történt valószínűleg. Tanár Úr ismer ugyanis. [a hivatkozott első levél még Ütő Endrének íródott emlékezetem szerint, aki azt sem tudhatta, hogy ki vagyok, viszont Petrovics Emil benne volt az 1979. évi Magyar Rádió Országos Rádióverseny zsűrijében, ahol első díjat nyertem]. Katalógusszerűen felsorolom tehát azokat a műveket, melyek a jövőben esetleg színre kerülhetnek. Három szempontból értékeltem: a mű egykori sikere; a szerző ismertsége, illetve a ritkaságérték, ami azonban alapos okkal feltehetően minőséggel párosul. Nagyjából sejtem azokat a nehézségeket, amelyek mindenféle újdonság bemutatása előtt tornyosulnak. Éppen ezért nem is gondolok arra, hogy valami igen gyors változás történik ebben a tekintetben. - E nehézségek közül az énekes lobby konzervativizmusát és a mai koreográfusok azon megcsontosodott szokását említettem, miszerint zenét keresnek a koreográfiához, és nem fordítva. Felelősségteljes feladat egy mű felújításáról dönteni, annál is inkább, mivel a magyar zenetörténet e szeletéről alig-alig van nemhogy teljes felvétel, de akár néhány perces hangfelvétel. E munka megkönnyítése céljából készítettem a következő összeállítást. Magyar operák E r k e l F e r e n c dalművei. Erkel Ferenc életművének kezelése a magyar zenei élet botrányköve. Nincs még egy ország, ahol egy, az Erkeléhez mérhető jelentőségű életművet ilyen mértékben hamisítottak volna meg. Ebben a kérdésben a zenei élet minden intézménye felelős. Az Operaház az 1993-as centenárium alkalmából sokat tehetett volna a helyzet javításáért, ehelyett csak rontott azon: ez az akkori vezetés történelmi bűne. Mint ismeretes, az akkori igazgatóság a Bánk bán Nádasdy-féle átköltött változatát mutatta be, de még ezt is jelentősen lerövidítette. Ahogy erre már a 80-as években történt is kísérlet, végleg le kellene venni az Operaház műsorrendjéről a H u n y a d i és a B á n k „átköltéseket”, mert minőségük mára [2002-ben vagyunk!] már tudományosan igazoltan alatta marad az eredeti művekének, és egy olyan ízlésről tanúskodnak, amely már színpadra állításuk idején is avítt volt. A felújítások zenei alapját az eredeti partitúrák kell, hogy képezzék. E követelmény érvényesítése egyébként üdvös volna valamennyi felújítás esetében. . Erkel maradék hét operája közül egyébként csak a Saroltáról állítható, hogy felújítása nehézségekbe ütközne a mai színpadon, mert ennek a vígoperának valóban gyenge a szövegkönyve. A többit évfordulóhoz kapcsoltan be lehet mutatni. Figyelemreméltó, hogy Kolozsvári Állami Magyar Opera már lassan az összes Erkel operát repertoáron tartja, és sikerrel, pedig nem a kolozsvári, hanem a Budapesti Operaház köszönheti a létét Erkelnek. . Elsősorban a B r a n k o v i c s o t lehetne felújítani. Erkel zenedrámái közül talán ez a legerőteljesebb. Ez az opera a repertoáron is tudna maradni, persze csak akkor, ha nem bánnak el vele úgy, mint a Dózsával. A D ó z s a esete példázza azt, hogyan nem szabad egy operát felújítani. [Az előadás beharangozásakor azt híresztelték, hogy az eredeti partitúra alapján készült a felújítás, de természetesen itt is egy átdolgozásról volt szó.] Az eredeti hossza több, mint négy óra és ebből a fele sem hangozhatott el. Ahogy ezt az Erkel zongoraművek tanulásakor tapasztaltam, Erkelnek egészen kivételes arányérzéke volt, tudta, hogy egy zenei anyagot hányszor lehet ismételni, variálni, rekapitulálni anélkül, hogy unalmassá válna zene. A dramaturgok ezt nem értik, nekik a filmszerűség, az action kell. Mintha egy Beethoven szonátából kihagynák a szonátaforma expozíciójának ismétlését és a visszatérést, a variációs lassú tétel változatainak a felét és a fellelhető összes ismétlést, majd a rondótéma valamennyi visszatérését mondván – túl hosszú. Állítom, hogy egy zeneileg korrekt módon színpadra állított Dózsát nem lehetett volna levenni a repertoárról, mert az operának azért mégiscsak ez lenne a lényege: a zene, ezért is hívjuk zenedrámának, nem drámazenének. Erkelnek (ez) négy operája [a Hunyadira, a Bánkra, a Dózsára és a Brankovicsra gondoltam akkor] a jelenlegi [azaz az akkori] kulturális viszonyok között is repertoáron tartható lenne. A briliáns szerepeket tartalmazó első opera, a B á t o r i M á r i a olaszos hatásai miatt, a Doppler fivérekkel írt E r z s é b e t épp a társszerzők miatt lenne támadható. A S a r o l t a gyenge szövegkönyve miatt alig bemutatható. A szabadságharc idején játszódó N é v t e l e n h ő s ö k e t 1998-ban, az István királyt 2000-ben kellett volna bemutatni. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ma már az I s t v á n k i r á l y t is az Operaház műsorrendjén tarthatónak vélem, természetesen az eredeti és húzatlan formában. Az Erkelt megelőző időszak és az Erkel kortársak operái nagyrészt különlegességek csupán. Komolyabb szériát három mű ért meg. R u z i t s k a J ó z s e f : B é l a f u t á s a . Felújítása esetén nyilván Erkel operáival hasonlítanák össze, azokhoz képest, bizony, kezdetleges. Erkel fellépéséig ezt a művet tartották a legjobb magyar operának. Császár György: Kunok. Sem az operát, sem a szerző egyéb műveit nem ismerem eléggé ahhoz, hogy nyilatkozni tudjak róla. Doppler Ferenc: Ilka, avagy a huszártoborzó. A három közül ez volt a leghosszabb életű. Megjegyzem, hogy az 1860-as évekig az Ilka játszottsága nagyobb volt, mint a Hunyadié! Mindhárom darab megérdemli a tanulmányozást. L i s z t : D o n S a n c h e . Liszt gyerekkori – és egyetlen – operájának műsorra tűzéséhez segítséget ad a Hungaroton felvétel. M o s o n y i M i h á l y dalművei. K a i s e r M a x a u f d e r M a r t i n s w a n d . Mosonyi első operáját bukott műként szokás emlegetni, ez nem igaz. A művet a szerző kivitte Liszthez Weimarba, aki rámutatott a gyenge pontokra és bemutató helyett átdolgozást javasolt. Ezt Mosonyi el is végezte, ám épp ekkor szakított németromantikus stílusával és a premiert nem szorgalmazta többé. Mosonyi első stíluskorszakának nyilván ez az opera a csúcspontja. A 2005. évi Tavaszi fesztiválon a darab kitűzött hangverseny bemutatója elmaradt, hangfelvétel sem készült még. A kotta partitúrájának a leiratát viszont időközben elkészítette Scholcz Péter. S z é p I l o n k a . A darab az első olyan dalmű, amely tisztán magyar zenei elemekből épült fel (Erkel „válaszként” írta a Saroltát, hasonló ambícióval). A partitúra „elkallódott”, így azt csak a szólamok összeírása után lehet megvizsgálni, ami el is készült, szintén Scholcz Péter munkája. Scholcz szíves szóbeli közlése szerint az opera 1862. évi bemutatóját Mosonyi nem pártolta, mert az operát igen erőteljesen meghúzták, így a Szép Ilonka eredeti műalakját még nem játszották el soha. Á l m o s . Ezt az operát csak jóvátehetetlenül későn, 1934-ben mutatták be, holott maga Liszt szorgalmazta a premiert. A partitúra a Régi Zeneakadémián található. Véleményem szerint ez az egyetlen olyan Erkel-kortárs opera, amely képes lenne megmaradni az Operaház repertoárján. A honfoglalás legértékesebb zenei emlékműve. Csendesen és bátortalanul jegyzem meg, hogy miután Erkel, majd Liszt 200. születési évfordulóját elrontottuk, most készülünk ugyanerre Mosonyi Mihály és Volkmann Róbert és Goldmark Károly 2015-ös évfordulóján. M i h a l o v i c h Ö d ö n dalművei. A Zeneakadémia igazgatójának legjobb éveit felemésztette az oktatás és a zenepolitika. Dalainak CD-felvétele bizonyítja, zeneszerzőként sem volt jelentéktelen. Négy operája közül természetesen a két érettebb kori a figyelemre méltóbb. E l i á n a (szövegkönyv Tennyson, Herrig, Ábrányi E.). Ez a háromfelvonásos opera (komp. 1885-7 bem. 1908!) a zenetörténészek szerint a legjobb. T o l d i s z e r e l m e (szövegkönyv Arany, Csiky, Ábrányi E.) 2. változat, bem. 1893. A zongorakivonat nyomtatásban is megjelent. H u b a y J e n ő dalművei. A c r e m o n a i h e g e d ű s . Az 1892-ben komponált dalmű máig a nemzetközıleg legjátszottabb magyar opera. Az első magyar opera, amely eljutott a tengerentúlra, a világ több mint 80 színpadán játszották. A budapesti 100. előadást Mascagni vezényelte (1925). A szerző ötven évig tartó feketelistázottsága ellenére két slágere máig élő, ez a Madárdal és a hegedűszóló. Magyar koloritja miatt érdekes lehet a F a l u r o s s z a , amely Tóth Ede népszínművének Váradi Antal-féle librettójára készült, és a L a v o t t a s z e r e l m e . Irodalmi alapja miatt lehet érdekes a K a r e n i n a A n n a . Egyfelvonásos a M i l ó i V é n u s z és a Wilde nyomán írt meseopera, az Ö n z ő ó r i á s . Változatos „nemzetközi” színek jellemzik az Á l a r c o t . Egyelőre azonban még a legsikeresebb Cremonai hegedűs műsorra tűzése is kényes lehet bizonyos szakmai körök szinte érthetetlen ellenkezése miatt. P o l d i n i E d e : C s a v a r g ó é s k i r á l y l á n y . Akik még hallhatták, egyhangúlag azt állítják, hogy messze jobb, mint a Farsangi lakodalom, amit a szerző legjobb operájának tartanak. D o h n á n y i E r n ő operái. T a n t e S i m o n a . Rádiófelvételéből Hungaroton CD készült. A v a j d a t o r n y a . Az Operaház éppen készült a felújítására, ami meg is történt. A t e n o r . A háromfelvonásosból rádiófelvétel is készült, majd TV-film is. K o d á l y : C i n k a P a n n a b a l l a d á j a . Érdemes lenne tanulmányozni a felújítás lehetőségét már csak amiatt is, hogy ne csak egyetlen magyar zeneszerző legyen (Bartók), akinek az összes színpadi műve az Operaház repertoárján van. Magyar táncjátékok XIX. századi zeneszerzőink nemigen írtak balettzenét. Kevés számú színpadi szerzőnk az operaírást ambicionálta s a balett csak ennek betétjeként jelent meg jellemzően. Szerencsére akadt kivétel is. D o p p l e r F e r e n c balettjei. Volt módom a szerző első operájának zongoraátiratából egy válogatást CD-re játszani: E művét olaszos dallamgazdagság jellemzi. Mivel kiváló fuvolás volt s hangszerére sokat írt, virtuóz darabjaival fennmaradt a hangversenydobogókon. Zeneszerzői erényeit dicséri, hogy Ilka c. operája százas szériát ért meg s hogy Erkel Dopplert szerzőtársává emelte az Erzsébet c. operában. E r k e l G y u l a : S u i t e d e B a l l e t m a g y a r s t í l b e n . Németh Amadé: Az Erkelek a magyar zenében c. könyvének 110. lapjáról idézem: ’A Filharmóniai Társaság 1897 XI. 17-i hangversenyén hangzott el Richter János vezényletével. – Azonos az 1885. évben komponált; 1895-ben az Operaházhoz újra benyújtott és visszautasított V á n d o r P i s t a k a l a n d j a i c. balettel, a szvit a balett egyes részleteit tartalmazza. A műnek közönségsikere és szakmai sikere is volt. Mindössze ennyi a XIX. század, a XX. viszont annál gazdagabb, itt már válogatni is lehet, akár az életművön belül is. P o l d i n i E d e : É j s z a k i f é n y . A szerző ezzel a darabbal lett világhírű. A zenekari anyag a Széchényi Könyvtárban van partitúra nélkül, csak egy particella van hozzácsatolva. A partitúra nyilván a szerző hagyatékában van, amelynek a holléte nem ismert. A balett partitúrája azonban összeírható lenne, a zene pedıg a particella alapján is megítélhető. H u b a y J e n ő – K e n e s s e y J e n ő : C s á r d a j e l e n e t e k. Hubay Csárdajeleneteıt, szám szerint tizennégyet, 1882-től kezdte komponálni. A szerző jóval Bartók és Kodály jelentkezése előtt, azaz a zenei folklórizmus térhódítása előtt írta e művek zömét, méltánytalanság számon kérni rajtuk egy negyedszázaddal fiatalabb irányzat stílusjegyeit. E darabok természetesen hitelesebbek, Brahms táncainál. Mind ezekhez, mind Liszt Rapszódiáihoz képest előnyük e nótafeldolgozásoknak, hogy arra a hangszerre íródtak, amelyen eredetileg is előadták őket: a hegedűre. A balettet Kenessey állította össze Hubay instrukciói szerint. A bemutatóra a szerző halála előtt néhány hónappal, 1936. december 6-án került sor az Operában. D o h n á n y i E r n ő művei P i e r r e t t e f á t y o l a Op. 18. Bem: 1910. január 22. Drezda. Kıadta a Doblinger kiadó Bécsben, 1910. Zeneileg nyilván ez a három képből álló pantomim a legértékesebb, hiszen opusszámmal ellátott mű. A t é k o z l ó f i ú . Ez a pantomim Wormser műve: Dohnányi csak átírta zongorára és eljátszotta a felesége, Galafrès Elza kedvéért, akinek egyébként a Pierrette fátyolát is írta. S c h u b e r t – D o h n á n y i : A m ú z s a c s ó k j a . Balett 1 felvonásban, 6 képben. Bem: 1928. november 19., Operaház. A híres Moments musicaux ciklus briliáns hangszerelése. A s z e n t f á k l y a . Tánclegenda 11 képben, a Ruralía hungarica és a Szimfonikus percek tételeiből összeállítva. Bem: 1934. december 6., Operaház. W e i n e r L e ó táncjátékai. C s o n g o r é s T ü n d e. A kísérőzenéből a szerző kétszer is összeállított balettzenét. Az első bemutatója 1930. november 8-án volt az Operaházban. A második változat a Pécsi Balett számára készült 1959-ben. Bemutatójára 1962 júliusában került sor a színmű előadása során, betétszámként. L i s z t – W e i n e r : Ö r ö k g y á s z . A Marche funèbre valamint a Funérailles hangszerelése. L a j t h a L á s z l ó táncjátékai. Lajtha drámai vénája sokkal ismertebb, mint sziporkázó humora. Balettzenéi jellemzően ezt a zsánert képviselik. L y s i s t r a t a . Bem: 1937. február 25., vez. Ferencsik János (Operaház). A librettót Arisztofanész nyomán Áprily Lajos és a zeneszerző írta. A balettből nincs hangzó anyag, de a nyitány és a szvit a Marco Polo kiadó CD-in megjelent. C a p r i c c i o . Balett egy felvonásban (14 szám). Színpadi bemutatója nem volt. A librettót François Gachot ötletéből Csathó Kálmán és a zeneszerző írta a Commedia dell’arte modorában, ma is időszerű témáról. Komp. 1944. N é g y i s t e n l i g e t e (Le bosquet des quatre dieux). A darab hangverseny előadásban sem mutatták be, csak tavaly, azaz 2013-ban, de hangzó anyag van, a belőle készült 2. Szvitből. A librettót Révay József és a szerző írta, és a Lysistrata-hoz hasonlóan, ez is az ókori Hellászban játszódik. Bármelyik balett sikerrel bemutatható, de a legjobb a Négy isten ligete lehet, mert a belőle készült 2. Szvit Lajtha legjobb műveinek egyike. K o d á l y Z o l t á n : K u r u c m e s e . E mű nem található meg a lexikonokban, forrásom: Raics István Magyar zeneművek jegyzéke. „Táncjáték a Marosszéki és a Galántai Táncok c. művekből Harsányi Zsolt cselekményére, 1935. bemutató: M. K. Operaház, 1935” V e r e s s S á n d o r táncjátékaı. A c s o d a f u r u l y a . Paulini Béla szövegére, Milloss Aurél koreográfiájával, 1937-ből. T é r s z i l i K a t i c z a , bem. 1949, Stockholm. És a sor folytatható lenne, de pl. F a r k a s , K ó s a , T a k á c s , K a d o s a táncjátékairól nem tudok többet, mint ami a lexikonokban van. Itt zárul a levél 2002-ből. Petrovics Emil hamarosan elhagyta az Operaházat, így ez a harmadik levelem is bekerült a Ház irattárának a mélyére. Talán szokatlan, hogy egy akadémiai székfoglalón egy tizenegy (és fél) éve írt levelemet olvasom fel. De ezzel meggyőzően tudom igazolni azt, hogy zenei múltunkban a felfedezések kora nem hogy nem fejeződött be, de bizonyos területeken szinte még el sem kezdődött. A magyar zeneirodalom jelentős része ma is feltáratlan. Mindazokból a feladatokból, amelyeket ebben a levélben felsoroltam, alig valósult meg valami, akár az Operaházban, akár a hangversenyéletben, akár a hanglemeziparban, akár a kottakiadásban. Ez a felsorolás csak a színpadi műveket érintette, és csak az Operaházhoz kapcsolható műveket. A népszínművek, operettek, daljátékok igényesebb része szintén hiteles megszólaltatásra vár, köztük Erkel Ferenc népszínmű kísérőzenéi és a világhírű magyar operett iskola remekeinek jó része. De ugyanez a helyzet a magyar szimfonikus irodalommal is. A végtelen gazdagságú kamarazenei termésből jóval többet sikerült feltárni, de még itt is van tennivaló. Negyedszázaddal a rendszerváltozás, azaz a kulturális élet állítólagos felszabadulása után egy ekkora hiányt nem lehet pusztán a gazdasági helyzet sanyarú voltával mentegetni. Meg kell teremteni a tisztességes munka feltételeit, módszeresen és tempósan el kell kezdeni dolgozni. Értékeinket felmutatni és terjeszteni itthon és külhonban. És ez az a terület, ahol a Magyar Művészeti Akadémia hivatott kezdeményezni és cselekedni. Köszönöm, hogy meghallgattak, és abban a reményben zárom a székfoglalót, hogy a nem is olyan távoli jövőben hangszeremen, a zongorán is bemutatkozhatom, és mindazt, amit itt elmondhattam, bizonyíthatom a zene eszközeivel is.”

157 Ardelao 2017-08-29 00:16:42
ELFELEJTETT MAGYAR ZENEMŰVEK. „Az elfelejtett vagy ismeretlen régi magyar zeneművek érdekében kiadott rádió-felhívás eredménye, hogy a magyar zeneirodalom nagyszabású táncjátékkal gazdagodott. Szerzője: Erkel Gyula, ismert és elismert mester, aki keveset komponált ugyan, de műveinek műbecse kora ifjúságában már tekintélyt szerzett neki a zenevilágban. Irodalmunk két drámai remekéhez írt zenét, az egyik Csongor és Tünde, a másik, Az ember tragédiája, melynek ez az első kísérőzenéje. Sok dalt és nótát szerzett, melyek közül a nép többet átvett. A köztudatban nem egy népdal szerzőjeként szerepel. A Falu rossza, Tolonc, s más népszínművek zenéjét ő állította össze és részben szerezte. A zenei irodalom tud arról, hogy írt egy négy-felvonásos táncjátékot, melyet az Operaház megbízásából az 1885-i kiállításra szerzett s melyet nem adtak elő. Azt azonban nem tudtuk, hogy megvan, és hogy hol van az a táncjáték. A rádió felhívására Erkel Jenő, Erkel Gyula fia, elvitte a vezér-könyv hatalmas kéziratát a rádióba s átadta bemutatás végett. Ez a bemutatás meg is történt. Mi történhetett e körül a táncjáték körül, hogy sohasem került színre? Valószínűleg muzsikai cselszövény áldozata lett. A családbeliek úgy tudják, hogy az «operabírálói» intézmény egyik tagjának a mű nem tetszett. A szerző erre javítás ürügye alatt elkérte tőle a vezérkönyvet, hazavitte, bezárta egy fiókba, mely a nyilvánosság számára, íme, csak most nyílt ki. Helyesebben: a műből három rész elhangzott Suite de Ballet cím alatt az 1897. november 17-én tartott filharmóniai hangversenyen. Erről a Fabo Bertalan-féle Erkel-emlékkönyvben (III. 1.) Kereszty István többek közt ezt írja: «Mindnyájunkat gyönyörködtetett az előadott tételek nem közönséges, fordulatos magyarsága, változatossága, a csín és elevenség, a vidámság és mégis diszkrét hang, egyszóval: előkelő művészet, mely az előadott részleteket becsesekké s kedvesekké teszi. Láttam — folytatja Kereszty — az egész partitúrát (négy felvonás, de nem hosszú) s mondhatom, az egész: élvezetes, tartalmas, igazi műgonddal kidolgozott, nem hatásvadászó, mégis okvetlenül jól ható műve egy tagadhatatlanul jeles, mesteri koncepciójú alkotó zenésznek». A műről elég, ha még annyit tudunk, hogy címe: Vándor Pista kalandjai, — ami nem sokat mond, s szövegének szerzője báró Jósika Kálmán, kinek munkája jelentéktelen. Ritkán akad alkalom, hogy Erkel Gyula neve mellett megállhatunk. Erkel Ferenc kilenc gyermeke közül Gyula volt az első — sorrendben. Tehetségre is. Testvérei közül talán csak Sándor, a nagy karmester, érte utol. Erkel Gyula zeneszerző, pedagógus és fiatal korában kiváló zongoraművész volt. 1842-ben született Pesten. 1909-ben halt meg Újpesten. Mint kis gyermekről, már írtak róla a lapok. Idézünk a Der Ungar című napilap 1847. július 22-i számában „Az ezred lánya” vígoperáról írt kritikából néhány sort : «A dob (tudniillik Sátorfy úr megbetegedése következtében) mégsem maradhatott el. Egy hat éves fiú, az angyalszép Erkel Gyula, verte, kiváló tehetségű atyjának ütemezése szerint, fölösleges felemlítenem, — írja tovább a kritikus — hogy a hallgatóság el volt ragadtatva s a kis dobosnak virágokat dobott. A kitűnő zenei képességekkel megáldott fiút 14 éves korában a Nemzeti Színház zenekarába, a dobok mellé szerződtette. Közben édesatyja zongorára tanította, Mosonyi Mihálynál pedig zeneszerzési tanulmányokat folytatott. Huszonegy éves korában operai másodkarnaggyá nevezték ki, később karmesterré. Huszonhat éven át szolgálta az Operaházat. A Zeneakadémián 1879 óta működött. Zeneelméletet, zongorát tanított, utóbb az operaiskola növendékeinek korrepetitora volt. Csodálatos emlékezőtehetségével a legkülönbözőbb dalművekből vett részleteket vezérkönyv és zongorakivonat nélkül vezényelte és zongorázta. Ugyanilyen jártas volt a régi szimfonikus és kamarazene-irodalomban, amelyet hasonló alapossággal kevesen ismertek. Minden zenei frázisra szabatosan emlékezett, úgy hogy azok számára, akik vele érintkeztek, valóságos élő lexikonja volt a zeneirodalomnak. * A.E.M. Grétry, a nagy zeneköltő, aki kiváló író is volt, „Memoires ou Essais sur la musique” című híres munkájában arról elmélkedik, hogy történeti operaházat kellene alapítani, ahol az eltűnt múlt remekeit játszanák. Az elfelejtett magyar zeneművek, az eltűnt múlt remekei, most rendre megszólalnak a rádióban.” Írta: PAPP VIKTOR BUDAPESTI SZEMLE, 1938. 251. kötet (731. szám)

156 Ardelao 2017-08-28 16:54:07 [Válasz erre: 120 Ardelao 2017-08-15 10:46:27]
b] Anday Piroska regényes házassága A New Yorki társadalmi életnek ismét európai szenzációja van: Anday Piroska, a világhírű magyar énekesnő és báró Ketschendorf Egon nagybirtokos, a bécsi arisztokrácia egyik legelőkelőbb tagja, február 16-án örök hűséget esküditek egymásnak a New yorki Szent Tamás székesegyházban. Az esküvőt a San Moritz Hotelben százötven terítékes estély követte, amelyen az ottani magyar és osztrák kolónia minden számottevő tagja részt vett. Mielőtt a nagy magyar művésznő életének erről a romantikus fejezetéről bővebb beszámolót adnánk, el kell mondanunk Anday Piroska karrierjének történetét, amely simán, zökkenők, küzdelmek és csalódások nélkül szökkent a világhír sztratoszférikus magaslataiba. Pesten született. Édesapját korán elvesztette, azóta édesanyja nevelte rendkívüli gonddal és odaadással. Hároméves korában már magyar nótákat adott elő meglepően mélyzengésű, édes gyerekhangján, persze, csak családi körben. Mint minden induló zseni, egészen meglepő utakon jutott el igazi hivatásához. Hatéves korában például rajzaival keltett feltűnést. Családjának hite szerint ebben az arányban kellett volna fejlődnie, de a képzőművészet iránt való fogékonysága már egy év múlva, hétéves korában megtört egy újabb érdeklődésen. A szomszédjukban volt egy tízéves fiú, aki hegedült. Piroska csak azért is túl akarta szárnyalni a kis szomszédot és sok sírással kijárta, hogy vegyenek neki hegedűt. Egy évvel később felvették a Zeneakadémiára, ahol hét éven át tanult Hubay Jenő mesteri keze alatt, és mint az intézet egyik legkiválóbb hegedűművésznője kapott végbizonyítványt. Egyszer, karének közben — mert ez a hegedű-tanszak növendékeire is kötelező — Kun László karnagy felfigyelt Anday Piroska hangjára, amely tömör szépségében akaratlanul is kiemelkedett a kórusból. A karnagy megkérdezte tőle, hogy vajon énekes-e, ami ellen Piroska, mint „instrumentális művész" méltatlankodva tiltakozott. Tiltakozása azonban nem használt, mert nyomban Anthes György, a híres tenorista elé állítatták, aki rögtön felvette növendékei közé. Így a megengedettnél jóval korábban kezdett énekelni, mégis, már az első énekvizsgáján olyan sikert ért el, hogy tanárai egyhangúan világkarriert jósoltak neki. Anday Piroska „beletörődött", hogy híres énekesnő lesz belőle és ettől kezdve minden energiáját énektanulmányainak fordította. És amikor tizennyolc éves korában megszerezte az énekművészi és operaénekesnői diplomát, nyomban szerződtették a Magyar Királyi Operához. Itt az a furcsa dolog történt vele, ami nem ritka a magyar művészek karrierjében, hogy hamarább fedezték fel a külföldön, mint idehaza. Egy éve sem volt még a pesti Operánál, amikor az itt vendégszereplő Schalk Ferencnek, a Bécsi Opera világhírű direktorának feltűnt az epizód-szerepet éneklő fiatal művésznő hangja. Másnap próbát énekeltetett vele és rögtön leszerződtette Bécsi Operához. Három nap múlva már az osztrák fővárosba költözött édesanyjával együtt, és, azóta csak vendégszerepelni járt haza. Bécsben a Carmen-ben mutatkozott be és egy csapásra meghódította a közönséget. Pályája innét kezdve ellenállhatatlan törtetés a világhír felé. Budapest, Bécs, Berlin, majd egész Németország, Franciaország, Anglia és Dél-Amerika operaszínpadjai és hangversenydobogói voltak tanúi a magyar művésznő diadalának. Tavaly Dél-Amerikában abszolvált egy művészturnét, e télen pedig Észak-Amerika meghódítására indult a „Bremen" óceánjárón. És itt, ezen a luxusgőzösön kezdődött el diadalokban gazdag életének legszebb fejezete. Ugyanezen a hajón utazott az osztrák arisztokrácia egyik fiatal, közismert tagja, báró Ketschendorf Egon földbirtokos, aki eddig is nagy rajongója volt Anday Piroska művészetének. A megismerkedés a hajón történt és bár a Bremen egyike a leggyorsabb járatú óceánjáróknak, nem tudott olyan gyorsan haladni, mint a szerelem, amely a születés és a művészet két arisztokratája között fonódott. Úgyhogy mire a hajó a New Yorki révbe érkezett, az ő sorsuk hajója is révbe futott. Karácsony másodnapján tartották eljegyzésüket. De ez az eljegyzés és készülő házasság nem boríthatta fel a lekötött turnét. Anday Piroska december 28-án New Yorkban hangversenyzett hatalmas sikerrel. Utána szerződése értelmében Chicagóba utazott, majd tovább egész Észak-Amerikán keresztül. Boston, Los Angeles, Palm-Beach, Kansas City, Philadelphia és még egy sereg amerikai nagyváros ünnepelte lelkesen a magyar művésznőt. És a különböző hangversenytermek első sorában, közvetlenül a pódium előtt, mindig ott lehetett látni egy elegáns fiatalembert, Anday Piroska művészetének legrajongóbb hívét, báró Ketschendorf Egont. Február 15-én tért vissza Anday Piroska New Yorkba. Február 16-án megvolt az esküvő. A fiatal pár New Yorkból egyenesen Kaliforniába utazott, ahonnét március 15-én térnek vissza Bécsbe. Báró Ketschendorfné természetesen tovább folytatja művészi pályáját. Annyi bizonyos, hogy kevés művésznőnek volt ilyen jól sikerült turnéja. SZÍNHÁZI ÉLET, 1932. 10. szám

155 Ardelao 2017-08-27 12:26:03 [Válasz erre: 154 Ardelao 2017-08-27 00:00:27]
[url] http://www.erdon.ro/varnus-xaver-orgonamuvesz-nagyvaradon/2556308; Varnus Xaver orgonaművész Nagyváradon – 2014: [/url] „…….. Antalffy-Zsíross művek …. Varnus Xavér … elmesélte a közönségnek, hogyan ismerkedett meg Antalffy-Zsíross Dezső műveivel, és hogyan vált szívügyévé ezen művek összegyűjtése. Antalffy Zsíros Dezső a századforduló talán legnagyobb orgonaművésze, csodálatos virtuóz, a Budapesti Zeneakadémia legelső orgonaprofesszora volt. 1914-ben ő tervezte a Marosvásárhelyi Kultúrpalota mai napig álló nagy koncertorgonáját. 1921-ben hagyta el Magyarországot, Amerikában egyike lett a világ leghíresebb orgonistáinak. A New Yorki Filharmonikusok szólistája és a legendás Radio City Music Hall orgonistája lett.” [url] https://www.youtube.com/watch?v=-Rnuo9rtmnQ; XAVER VARNUS PLAYS IN THE BERLINER DOM: CONCERT ON THE SAUER-ORGAN [/url] Opening Night of the "Berliner Internationaler Orgelsommer 2013". "Sportive Fauns" (after Böcklin), composed by Dezső d'Antalffy-Zsiros. First performed in the Berliner Dom in 1909 by the composer. [url] https://www.youtube.com/watch?v=m4zK_-quEZw; XAVER VARNUS PLAYS IN THE BERLINER DOM: CONCERT ON THE SAUER-ORGAN II. [/url] The Opening Night of the "Berliner Internationaler Orgelsommer 2013". "Madrigal", composed by Dezső d'Antalffy-Zsiros. First performed in the Berliner Dom in 1909 by the composer.

154 Ardelao 2017-08-27 00:00:27 [Válasz erre: 153 Ardelao 2017-08-26 12:33:58]
MAGYAR RÁDIÓ, 1938. január 24. Budapest I./ 8.30: „Elfelejtett magyar muzsika.” Bevezetőt mond: Papp Viktor. Közreműködik a Budapesti Hangversenyzenekar, Rajter Lajos vezénylésével. 1. Horváth Attila: Zrínyi Ilona-nyitány. 2. Aggházy Károly: A Rákóczi-kantátából: a) A bujdosók, b) Csatakép. 3. Antalffy—Zsíross Dezső: Magyar szvit, négy tételben. 4. Antalffy—Zsiross Dezső: Lírai szvit öt tételben. * „FARSANGI KALAND.” Énekes játék egy felvonásban. Szövegét írta: Urai Dezső és Balassa Emil. Zenéjét szerezte: Antalffy-Zsíross Dezső. Rendező: Bánóczy Dezső dr. — Személyek: Nagl Jeromos zongoramester — Réthey Lajos Albert, a fia — Antók Ferenc Hildegard hercegnő — Raffay Erzsi Hortense — Kéry Panny Vince, öreg szolga — Ditrói Mór Tartalom: Hildegard hercegnőt államérdek kényszeríti, hogy kezét egy jóval idősebb hercegnek nyújtsa. Szótlanul engedelmeskedik az apai parancsnak, de az utolsó percben elfogja a keserűség és valami felsikolt benne: hiszen még nem is éltem. Albertre gondol, a fiatal festőre, öreg zongoramesterének fiára, akivel néhanapján találkozott, és aki olyan rajongva nézett rá. . . . S a havas alkonyaton, mialatt a kastélyban az eljegyzési lakomához terítenek, a kis rezidencia pedig farsang utolsó éjszakájára készül, Hildegard kiszökik a palotából, átfut a parkon és benyit mesteréhez. Albert álarcosbálba készül és rokokó jelmezben fogadja a leányt. Az öreg összecsapja a kezét, Hildegard a vállára dől: „Utoljára vagyok itt — sóhajtja — még egyszer látni akartam magukat.” Égy csésze tea, néhány kedves szó, egy eltáncolt menüett, egy forró kézszorítás: az ajtóban megjelenik a fiú menyasszonya, a kis hercegnő pedig fut vissza a kastélyba. Körülötte az utcákon vidám álarcosok bújnak egymáshoz. . . . Farsang utója. KIS ÚJSÁG, 1938. február 20./BUDAPEST I. Este 8:10-kor. (52. Évfolyam, 39. szám) *

153 Ardelao 2017-08-26 12:33:58 [Válasz erre: 152 Ardelao 2017-08-25 20:04:31]
A Zeneakadémia orgonája. Mint ’AZ EST’ annak idején megírta, a kultuszminiszter a múlt tanév végén Hubay Jenővel, a Zeneművészeti Főiskola igazgatójával folytatott megbeszélés alapján hozzájárult ahhoz, hogy az intézet nagy orgonáját, mely évek óta hibás és jóformán hasznavehetetlen, alapos javítás alá vegyék és a javítás költségeit is, hatezer aranykoronát, engedélyezte. Az orgonajavítás ügyében a Zeneművészeti Főiskola szerződést kötött a pécsi Angster-féle* orgonaépítő céggel, amely augusztus elején leszerelte az orgonát. A két játékasztalt, a motort és több hibás alkatrészt Pécsre szállították, ahol most folyik a hatalmas hangszer teljes újjáépítése. A leszerelés következtében egyelőre orgonahangversenyek nem lesznek a Zeneművészeti Főiskolában, de a koncertterem architektúrájában nincs semmi változás, mert a homlokzatfalat díszítő nagy sípok most is helyükön vannak. A pécsi céggel kötött szerződés értelmében az orgona márciusra ismét helyén lesz úgy, hogy a Zeneművészeti Főiskola tavaszi jubileumi ünnepélyén már használatba vehetik. A javítás egyébként Antalffy-Zsíross Dezső, a főiskola orgonatanárának ellenőrzése mellett történik, aki hosszabb amerikai tartózkodás után az idén ismét megkezdte működését AZ EST, 1924. szeptember 12. (15. Évfolyam, 189. szám) [url] https://hu.wikipedia.org/wiki/Angster_orgona-_%C3%A9s_harm%C3%B3niumgy%C3%A1r; *Angster orgona- és harmóniumgyár [/url]

152 Ardelao 2017-08-25 20:04:31 [Válasz erre: 151 Ardelao 2017-08-25 19:46:00]
[url] https://www.youtube.com/watch?v=JVAahFy2YKA; SOLITUDE BY DEZSŐ D'ANTALFFY-ZSIROSS [/url]





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.