vissza a cimoldalra
2017-11-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Milyen zenét hallgatsz most? (24980)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60140)
Momus társalgó (6274)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3855)
Társművészetek (1217)
Kedvenc művek (142)
Kedvenc előadók (2813)
Haladjunk tovább... (205)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11196)
A csapos közbeszól (94)

Élő közvetítések (6687)
Operett, mint színpadi műfaj (3379)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1181)
Franz Schmidt (2958)
Pantheon (2147)
Bartók Béla szellemisége (238)
Lehár Ferenc (590)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2421)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (933)
Moldován Stefánia (44)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2422)
Rost Andrea (1945)
Momus-játék (5368)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (367)
Brahms, Johannes (155)
Kimernya? (2593)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

169   smaragd • előzmény167 2017-09-03 10:15:36

A 4. műsorszám, pontosan:

Jemnitz Sándor: Szonáta op. 46. (brácsa szólóra)....Lukács Pál
Allegro - Lento - Allegro vivo


(Vannak elütések, amelyek mintha azért történnének, hogy javításukkal visszatérhessünk a témára...)
167   smaragd • előzmény166 2017-09-02 17:05:35



A fórumok  témájához, életművekhez illesztve Jemnitz Sándor és Kemény Egon kiemelésével közlöm most az egyik gyűjteményben talált műsorlapot:

NEMZETI SEGÉLY
Szombaton, 1947. február 8-án este 7 órakor
a Zeneművészeti Főiskola nagytermében

"Otthont az elhagyott gyermekeknek"
c. akció javára tartandó hangverseny

műsora
1. Bevezető....Jemnitz Sándor
2. Beethoven: Kreutzer szonáta...Böszörményi-Nagy Béla, Zathureczky Ede
3.
József Attila - Reinitz Béla: Mama
William Blake - Kemény Egon:  A négergyerek
Babits Mihály - Kardos István: Zsoltár gyermekhangon...   Neményi Lili
4. Jemmitz Sndor: Szonáta op. 46. (brácsa szólóra)...Lukács Pál
5.
Chopin: f-moll fantázia
cisz-moll polonaise...Fischer Annie
6. Debussy: Menuette
Bartók-Székely: Román táncok....Lengyel Gabriella

Zongoránál: Hajdu István
Bösendorfer zongora

Rendező: Kun Imre




166   Ardelao • előzmény165 2017-09-01 09:14:24

Joggal tehető fel a kérdés, miért írtam e topicban éppen Jemnitz Sándorról, hiszen vannak nála sokkal érdemesebb személyek is, akikről itt szólni illenék. Ha az érdemeket tekintjük, a kérdés jogos is lenne. Mégis azon a véleményen vagyok, hogy hasznos, ha egy témát több oldalról világítunk meg. Jemnitz Sándor olyan korszakot képvisel, amelyben sok tehetséges művész bukott el pártpolitikai döntések következtében, és sok középszerű került piedesztálra, ugyancsak pártideológiai megfontolások eredményeként. Jemnitz tevékenysége markánsan jellemzi ezt a korszakot, amelyben – mint naplója tanúsítja – valójában ő sem találta meg a helyét, de legfőképpen önmagát nem.
Jemnitz tevékenységét, művészként és emberként való, tárgyilagos megítélését elősegítendő, nem hagyható ki az alábbiak ismertetése sem:

Idézetek Vázsonyi Bálint Dohnányi Ernőről szóló könyvéből:

„Annak idején, 1945-ben, Jemnitz Sándor és Major Ervin kezében volt a pallos, de egyikük sem képviselt igazi hatalmat zenei életünkben.”

” [1945. december 16.]
A Zeneművészeti Főiskolán működő bizottság – mely a zenét a fasiszta elemektől megtisztítani volt hivatott – határozatait és ítéleteit általános érdeklődés előzte meg. A bizottság tavasszal kezdte működését. Elnöke Jemnitz Sándor volt. Csak kevesen kényszerültek a főiskola elhagyására … Szomorú azonban, hogy közöttük volt Dohnányi Ernő …”

Tény:

Dohnányi Ernőt a „tisztogatók” felvétették a „Magyar háborús bűnösök első és második listájá”-ra. Jóllehet, a magyar igazságügyminiszter 1945. december 14-én kelt levelével igazolta, hogy „Dohnányi Ernőt a háborús bűnösök névjegyzékének tervezetébe az e célból megtartott pártközi értekezlet nem vette fel, illetőleg az előzőleg illetéktelenül nyilvánosságra jutott névjegyzékből törölte , Dohányi a Salzburgi Ünnepi Játékok intendásától a következő levelet kapta:

„Mélyen tisztelt Professzor Úr! Egy a salzburgi katonai kormányzattól éppen beérkezett közlés értelmében e szerv nem engedheti meg az Ünnepi Játékokon való részvételét – politikai okokból.”

Ezt követően megindul a vizsgálat Dohnányi ügyében. Linz katonai parancsnoka a vizsgálat eredményeként a zeneszerző személyét „teljesen tisztázottnak és kívánatosnak” ítéli. Dohnányi hathatós védelmére kel Kilényi Ede százados, zeneügyi biztos. Többen - közöttük Kodály Zoltán és Zathureczky Ede - levelet írnak Dohnányinak.
„A levélírók mind …. Hangsúlyozzák, hogy nevének korábbi megjelenése a listán szégyenletes dolog volt, …. Az őt ért támadás kizárólag néhány zenész szakmai – s ezen keresztül személyi – irigységének eredménye ….”

Ennek ellenére Dohnányi a következőkről számol be:

„Az én »háborús« ügyem csak nem akar rendbe jönni. A hangversenyezésre való engedély még késik. Hogy mivel vádolnak, nem tudom; de olyasmit hallottam, hogy zsidókat a »Gestapó«-nak szolgáltattam volna ki. No, vederemo! A dolog a salzburgi »magyar« bizottságból indul ki, s mint értesülök, Pestről fűtik Jemnitz és társai, úgy szintén Veress Sándor hívei (ő maga nem). Mindkettőre többször kijelentettem, hogy tehetségtelenek; hát ez a bosszú! Szép világ!”

Meghallgattatott hát a másik fél is. Ez – úgy gondolom – így igazságos. Bár e történet nem kitalált, és a helyszín is nagyjából megegyezik, a jelen valósággal való egyezés csak a véletlen műve lehet.
165   Ardelao • előzmény164 2017-09-01 09:00:35

Kritika, 1983., 8. szám:

„Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából

(4. rész)

„1952. október 31.
A hó végén befejeztem a „Valse concertan- te” átdolgozását tisztázatban. Remek tanulmány volt számomra, hogy öt próbán ily sokszor hallgathattam meg ezt a darabomat, így a legapróbb gyengéit is megfigyelhettem. Most alig maradt ütem e simítások nélkül, néhány rész pedig — különösen az átmenetek — egészen új lett. Ezeket az átvezető részeket túlságosan tömören írtam meg annak idején s ez hiba, mert mindennek időt kell hagyni a kifejlődéshez; mindennek észre kell vétetnie magát, különben csak a papíron létezik. Ez az, amit Bartók „merev”-nek nevezett s amit saját zenéjében is egyre tudatosabban került. Levegő és ruganyosság kell a zenében. Erre legjobb példa Mozart és Debussy.

1952. november 13.
Az angol virginalisták darabjaiból zongoráztam . Érdekes, hogy az angol zenének sohasem volt kifejezhetően sajátos jellege és most sincs. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy a faj kevert. De melyik nem az? Van-e kevertebb faj az olasznál (...) Véleményem szerint nem a keveredés ténye, hanem mikéntje határoz ebben a kérdésben. A latin faj zeneileg nem is tehetséges, ezt megmutatták a rómaiak, akiknek pusztán csak kölcsönzenéjük volt. A longobárd és az arab viszont nagyon tehetséges, ezt bizonyítja a longobárdokkal áthatott Észak-Olaszország zenei termékenysége és az arabokkal megtermékenyített Dél-Olaszországé. A britonok viszont az angolszászokat kapták beütésül, akik a schleswigiekkel és dánokkal már a zeneileg improduktív északi germán körhöz tartoztak (...) Zseniális zeneszerzőjük egyiküknek sem volt, kivéve az angol Purcellt, de az sem angolos, hanem kora nemzetközi stílusát képviseli, míg olasz kortársai már ízig-vérig olaszok. A latin spanyolt is az arabok tették zeneileg jelentőssé. A franciáknál remekül kimutatható, hogy a legnagyobb szerzők germán típusúak: a frankok beütését képviselik, mint Rameau, Berlioz, Gounod, César Franck, vagy egzotikusak, mint Debussy. A németek óriási előnye centrális fekvésükben rejlik; ez predesztinálta őket két legnagyobb teljesítményükre : Bach és Mozart internacionális eklekticizmusának létrehozására, az európai műzene e két legfőbb alkotására (...) Efelé az internacionális eklekticizmus felé törekedett Liszt is, zenealkotói zsenialitással, de kellő megalapozottság híján és ezért a technikai tudást improvizáló szemfényvesztéssel pótolni igyekezve, ő sohasem ért rá elmerülni, sem tanulásban, sem teremtésben, ezért nagy tüzek helyében mindig csak tűzijátékokat gyújtott, sebtében. Bartók Béla két mágneses pólus között — a magyar stílus és az internacionális eklekticizmus között — lebegett Mohamed sírjában; hol az egyik pólus vonzotta jobban, hol a másik. Végül meg akarta teremteni kettejük szintézisét, de ebben korai halála megakadályozta; utolsó műveiben erre vette útját. A jelenlegi feszültség, az egymás ellen uszított népek ellenséges érzülete egyre inkább elsodor minket a művészi kiteljesedés főútvonaláról, az internacionális eklekticizmustól.

1952. november 20.
Garay Gyurinál Baráth Évával eljátszottuk az új „Valse concertante”-ot. Most szól úgy, ahogy eredetileg intencionáltam . De az első próbák éppen arra valók, hogy a szerző leszűrje tanulságaikat.

1952. november 22.
Jankovich Ferinél. Rég nem voltam náluk. Feri aggasztóan rossz színben van. [b] Fodor Józsefék [/b is ott voltak. Persze irodalmi est lett és nem muzsikáltunk.

1952. november 23.
Tóth Aladár meghívott holnapra vacsorára, titokban, hogy mások meg ne tudják és sértődés ne legyen a dologból.

1952. november 25.
Ma reggel 4 óra felé kerültem haza Aladár vacsorájáról. Hármasban voltunk Kenessey Jenővel , halálra zabáltan és meghitt jóbaráti hangulatban (...) ez a baráti együttlét annyira felfrissített, hogy déli 1 órára elkészültem legújabb művem tisztázott kéziratával, egy egyelőre még névtelen hegedűdarabbal, amely a most készült sorozathoz tartozik. . . . A darab vagy a „Caprice hongroise II.” lesz a „Búza” mellé, vagy „Intermezzo”; és „Sírva vigad”- nak nevezném, mert ez az alapgondolata és a mi baráti esténket festi, ahogy beszélgetésünk rapszódikusan lengett víg és borús témák között. De ilyet nem kockáztathatok meg ma, mert a gyanakvók még politikumot szimatolhatnak

1952. november 26.
Georgescu román karmester hangversenyén, Richard Strauss „Don Juan”-ját alaposan ismeri és lendülettel, bár kissé nyers erővel vezényelte. Jó mű ez, akármit szólnak ma Strauss ellen. Igaz, hogy a szenzációt hajhászta, de olykor a jó, olykor a rossz úton is, eleinte gyakrabban a jón, később gyakrabban a rossz úton. Jövendő komoly életrajzírójának kell majd elemeznie, hogy miszticizáló hajlama mennyire következett a kor divatjából és mennyire a saját egyéniségéből, mert mindkét tényező szerepet vitt fejlődésében.

1952. december 3.
[b] Garay Gyurit hallottam, Glazunov hegedűversenyművét játszotta, első ízben. Remek technikával, nagyon tisztán és gondosan, fölényes biztonsággal, sőt kissé túl fölényesen. Játékában minden tényező megvan, csak éppen a magával ragadó szenvedély nincs meg.


1952. december 4.
Növendékhangversenyen a Főiskola Liszt Ferenc estjén. Egyetlenegy produkció fogott meg, a kis Papp Zoltán zongorajátéka. Üde, romlatlan tehetség (...) A többi érdektelen volt. Amióta a Főiskolát főiskolává reformálták, nagyképű szürkeség uralkodik benne: a verseny hiánya. Jobban dolgozott, amíg a konzervatóriumok versenghettek vele.


1952. december 9.
A magát jelentékenynek érző embernek csak egy célja lehet: az, hogy minél világosabban és félre nem érthetően juttassa kifejezésre az egyéni tartalmát. Én azt hittem , hogy elegendő, ha szerzeményeim és cikkeim fejezik ki ezt. De ez tévedés. Mindezt az életben, sőt az élettel magával kell kifejezésre juttatni. Késő belátás. Egyetlen mentségem, hogy kritikus korszakomban, amikor naponta jelentek meg cikkeim, joggal hihettem , hogy magamat teljesen manifesztálom. Hogy ez m ennyire nem volt így, ezt most kell tapasztalnom, amikor látom, hogy kétéves hallgatás elegendő volt a teljes elfelejtésemhez.

1952. december 14.
Csendes vasárnap. Egész nap dolgozom; olyan hegedűdarabot írok, am elynek végesvégig egy nagy melódiát kell kiadna. Ez nem könnyű feladat. Händel a kísérő harmónia — akkordok egyforma lüktetésére építi fel az ilyen dallamait. De a mai világ más, idegesebb. A mai melódia is más és mégis töretlennek kell lennie, ha áradni akar.

1952. december 24.
Karácsonyest (...) A jó vacsorát a gengszter H. tette nehezen elviselhetővé: miniszterhelyettesjelölt, aki saját bevallása szerint másoktól veszi meg az újítási ötleteket és nagyban üzérkedik velük (...) Jószívű, cinikus, amorális lókötő, a régi betyárok ivadéka, aki egyformán sportot űz az emberek kifosztásából és megsegítéséből. Kizárólag magáról és hőstetteiről tud beszélni (...) engem félig untatott, félig undorított.

1952. december 28.
Délelőtt megnéztem a (….) tárlatot. Bernáth Aurélon és Berény Róberten megérződik a kívülről magukra erőszakolt stílus idegensége. Érdekes, hogy az őszinteség hiánya még a festményeken is pontosan kivehető. Bernáth „Sztálinváros”-képe akaratlanul és szándéktalanul valóságos karikatúrája lett az ilyen képeknek: riasztóan csúnya. Velük szemben Szőnyi István pompásan feltalálta magát és a kiállításnak nem csak a legmonumentálisabb, hanem legszebben megkomponált képét is szolgáltatta. Kmetty, Szobotka nem változott (...), Beck András Bartók szobra felháborítóan rossz: a megszállottságot akarta ábrázolni és csinált egy alvajáró tüdővészes őrültet. S még hozzá óriási, durva köszvénycsomós kezekkel, amikor Bartóknak ideges, finom keze volt.

1952. december 31.
Elérkezett az év utolsó napja. (...) nagyon sokáig az volt a szokásom, hogy ilyenkor — az év utolsó délutánján — összefoglaló visszapillantásokat írtam az elmúlt esztendőről. Aztán egyre rövidebbek lettek, nem anyaghiány miatt, hanem inkább azért, mert abban az erre hivatott órában nem jutottam hozzá . . . Ma ráérek és kedvem is van hozzá. „Tervemet” befejeztem, az „Arioso” készen van, ma már elhoztam a fényképmásolatát is . . . Produkció tekintetében az év nem volt meddő. Elkészült az Op. 60.: öt darab hegedűre és zongorára: a „Caprice hongroise”(...) „A Valse concertante”, a „Burlesque hongroise” ..., az „Intermezzo” és az „Arioso”. Szvitet csinálok belőle. . . A produkció megindult (...) Milyen jó most elmondhatni, hogy a java erőm nem sikkadt el a zenekritikában, az újságírás mindennapi robotjában! Mindössze két cikket sajtoltam ki magamból az „Új Zenei Szemle” számára. A produkció tehát zenei volt; mennyiségileg bezzeg nem sok, de úgy érzem, minőségileg jó. De az előadatás stagnál még. A „formalizmus” M. által rám sütött bélyege még mindig félemlíti különösen a strébereket, akik attól reszketnek, hogy műveim játszásáért „rossz pont”-ot kaphatnának. Fekete kos vagyok még mindig a fehér báránykák között és ezért kétszeresen is meg kell becsülnöm azokat a jellemes bátrakat, akik mertek szerzeményeim mellett kiállni. Dalaimat Osváth Júlia, Sándor Judit és Novák Mária énekelte a rádióban, zongoradarabomat Vásárhelyi Magda játszotta önálló hangversenyén, három hegedűdarabomat Garay György adta elő . . . de a legfontosabb a vonósnégyesem zürichi előadása volt (...) A propagátorok úgy hozzátartoznak a műhöz, mint az evezőlapátok a csolnakhoz. Két poláris példa erre Kodály és Goldmark. Kodály életében kifaragta, illetve kifaragtatta magából a szobrát (...) Állandóan ellenőrizte, javította és csiszolta saját képét, történelmi aspektus alatt élt és működött, hogy az utókor pontosan és félreérthetetlenül úgy lássa őt, ahogy azt kívánatosnak tartotta. Goldmark teljes feledésbe merült, holott vannak szerzeményei, melyek szinte programszerűen felelnek meg a mai irányzatnak, mint a „Falusi lakodalom ”. Erkel és Liszt óriásai kultusza mellett szinte érthetetlen a XIX. század e harmadik magyarországi születésű zeneszerzőjének agyonhallgatása. Nem volt sem többé, sem kevésbé magyarabb a kettőnél. . . Lehet, hogy a hitleri évtized antiszemitizmusa hozzájárult Goldmark elsüllyesztéséhez; de Mahler máris kikerült ebből a süllyesztőből és Schönberg bele sem került. Goldmark az olyan nem kombattáns zeneszerzők tragikus sorsát példázza, akik nem akartak egyebet, csak jó muzsikát alkotni; ezek sohasem hálás témái a propagátoroknak, mert életrajzi tematikájuk sovány.

1953. január 1.
Mit jelképezett 1952-re. Hogy „víz alatt” maradok, ami be is következett. Viszont „jó meleg vízben”. S tényleg helyzetem a rosszban viszonylag a legjobb körülmények között volt rossz (...) ugyanez a rossz érhetett volna sokkal rosszabb körülmények között.


1953. január 8.
Szövetségben. Jellemző eset. Rényi Aladár hegedűversenyét mutatták be megvitatásra, hozzászóltam elsőnek és hosszabban, utánam Kelen, Kadosa és mások szólaltak fel, végül S. makogott unalmasan. Egyszer csak azt mondja: „Egyáltalán nem osztom Jemnitz nézetét, aki ezt és ezt mondta…” Közbeszóltam : „Ezt én nem mondtam !” Mire Kadosa mosolyogva jegyezte meg: „Ezt én mondtam .” Mire sietve másról kezdett beszélni. A gyáva kukac azt hitte, hogy velem szembeszállni olcsó virtus, viszont Kadosával már kevésbé tanácsos (...) Ilyenek, ott hősködnek, ahol veszélytelen, de rögvest Fejbólintó Jánosokká válnak, mihelyt valami funkcionáriussal kerülnek szembe.

1953. január 9.
Rádióban. Szovjet újdonságok bemutatása. Sosztakovics hangzatosán ír vegyeskarra egyedül, szebben, mint zenekari kísérettel. Glier kürtversenye operamuzsika, amelyből csak a kürtös nyilván saját szerzeményű briliáns kadenciája érdekelt. Ez káprázatos technika és egészen új távlatokat nyit a kürtkezelés számára.

1953. január 14.
A Rádió elfogadta az „Arioso”-t is, sőt E.- nek nagyon tetszett a darab. Kérdés csupán, hogy fog-e még tetszeni neki, ha a darabot a közelgő konzultáción megtépázzák? Úgy hiszem, azt mondaná, hogy tévedett.

1953. január 15.
Reggel 4-kor jöttem haza Jankovichéktól ; nagyon jól elbeszélgettünk; opera terveket szőttünk és ha nem is lenne belőlük realizálódás, mégis hozzájárultak fogalmaink tisztázódásához. Mi az oka, hogy Richard Strauss és Puccini óta nem írtak átütő hatású operát. Sőt Strauss is kiírta magát a „Rózsalovag”- gal, aztán már csak egyre zavarosabb önismétlések következtek nála; Puccini pedig befejezetlenül hagyta hátra főműnek ígérkezett „Turandot”-ját. Véleményem szerint ennek oka sem kizárólag zenei, sem kizárólag szövegbeli, hanem kettős: zenei és szövegbeli. A világviszonylatos válság az első világháborúval robbant ki láthatóan akuttá (...) A válság egyaránt kezdte ki a zenét is, az irodalmat is. A zenében az új melodikusság problémájában koncentrálódott a válság; a régi melódiaanyag felőrlődött, elkopott, az új viszont még nem született meg. Sztravinszky, Schönberg és Hindem ith dallamtalan; hiába tudnak rengeteget, zenéjük néma, mert nem dalol.

1953. január 25.
Déli 12-től 3-ig próbáztuk Garayéknál a két darabot, az „Arioso”-t és az „Intermezzo”-t. Jankovich is eljött. Mindenki „nagy siker”-ről beszélt, csak én nem tudok sikerben bízni. Sőt most már dacból sem kívánom a sikert. Forradjon teljes egészében a fejükre a bűn, amit velem szemben elkövettek. Ne enyhítsék azt apró részlettörlesztésekkel. Engem csak teljes rehabilitáció békíthet ki. A legutóbbi öt esztendő sorozatos bántalmazását, durva agyonhallgatásomat és kegyetlen bekerítésemet nem lehet borravalókkal jóvátenni. Nem a Kossuth-díjról, nem a pénzről van itt szó . .. Én csupán a szólásszabadságomat követelem: a sorompók lehullását (...) Mivel hogy egy „formalista” áldozati állatra szükség volt, a leggyengébb ellenállás alapján reám esett a választás. Hiszen szoc. dem. múltam volt. Tudták, hogy az ilyen ember laza rögön áll (...) Nálam kisebb szerzőt viszont nem választhattak, mert az nem lett volna elég mutatós példaeset. Szoc. dem. múltam is volt, közismert is voltam: szükségszerűen engem kellett pellengérre állítani, hogy magukat menthessék, akik ellen zenei avantgardistaság szempontjából ugyanolyan „vádakat” lehetett emelni. Engem víz alá nyomtak, hogy ők szabadon úszhassanak.

1953. március 4.
Az iskolai énekórámra M. beállított az esti újsággal, amely közli Sztálin agyszélhűdésének hírét. A fogalmazvány nem hagy kétséget afelől, hogy a halál rövid órák kérdése. Ennél következményterhesebb esemény el sem gondolható (...) Ehhez képest Eisenhower vagy Churchill halála latba sem esnék.

1953. március 6.
Sztálin meghalt, ahogy az kezdettől várható volt. Mindenki érzi, hogy ez történelmi horderejű esemény, de senki sem sejti a történések irányát, mert minden hipotézisnek bekövetkezhet az egyenes ellentéte is. Fokozza-e ez a háborús veszélyt, vagy csökkenti? Ez a főkérdés és épp ez merül teljes homályba ...

1953. március 26.
Felnéztem Garay Gyuriékhoz, ahol két halálhír sújtott le: Klemperer mintegy három hét előtt, Dohnányi két hét előtt meghalt! Mindeddig élt bennem a remény, hogy balesete ellenére is viszontlátom, illetve viszonthallhatom Klemperer dirigálását. S nem gondoltam volna, hogy Dohnányi ebben a tragikus önszám kivetésben fog elhunyni.

1953. március 27.
A harmadik muzsikus, aki márciusban halt meg: Prokofjev . Ő Sztálinnal egy napon hunyt el, egy órával korábban, ugyancsak agyvérzésben. Az ő élete, alkonya sem volt derűs; a szovjet zeneszerzők közül ő hódolt be legkevésbé és legkényszeredettebben Zsdánov követelményeinek, amiért is többször megrovásban részesült.

1953. április 14.
A Rádióban Tamássy Zdenkónál . Barátságosan, bátorítóan fogadott. így ezen a helyen még nem is beszéltek velem, csak szavak ezek, vagy dereng-e némi világosság számomra is? Szinte hinni sem merem már a sok csalódás után! Hegedűversenyem április 30- ra, a Polka május 6-ra van műsorra tűzve.

1953. május 18.
„Feltámadott a tenger”-t néztem meg. Bem alakja» és Makláry alakítása kitűnő. Petőfi alakja és Görbe alakítása elhibázott. Érdekes, hogy ez mennyire együtt ment (...) Görbe egy egzaltált tucatköltőt állít oda, akárcsak a film forgatókönyve.

1956. május 22.
Új naplókötet. Formájára nézve azonos az előzővel, még a papírja is ugyanolyan pocsék minden életszínvonal-emelkedés dacára. De vajon a tartalma is olyan homogén lesz az előbbivel? S be fogom-e fejezni? !... Ilyen meggondolások az öregedés legbiztosabb mértékjelzői (...) Vajon miféle élményanyag gyülemlik majd össze az üres lapoknak e vaskos tömegén!? Az előző kötet életkörülményeim lassú jobbrafordulását tartalmazta. Szociáldemokrata múltam ma már nem nehezedik rám oly súllyal, mint 1952-ben. Ma már meg tudok élni valahogyan, míg akkor még csak tengődtem. Persze vannak konjunktúralovagok, akik legjobb esetben semlegesek voltak, amikor én a Népszavánál a bőrömet vittem vásárra s akik esztétikailag sem érnek feleannyit mint én, de többszörösét az én jövedelmemnek és vígan élvezik a kitüntetettek előnyeit. De hadd élvezzék! Nem irigylem őket. Nekem hagyjanak meg annyit, amennyiből békésen dolgozhatom és a többi nem érdekel. Ambícióm már csak egy van: „minőségi munkát” teljesíteni. Jó műveket szeretnék még alkotni, amíg lehet. S a többire fütyülök.

1953. május 29.
Elolvastam a fiatal Kárpáti János Bartók-tanulmányát, amelynek vitaestjén hozzá kell szólnom. A Szabolcsi-iskola veszélyes ajándékot (is) kapott mesterétől (...) addig forgatják tárgyukat, amíg az megpuhul kezükben és a kívánt alakot veszi fel. Bebizonyítandó, hogy Bartók az I. vonósnégyesét a népdalból merítette. De hogyan? Amikor a Kromatikus témák Schönberg példájára kerülik a hangismétlést és valamennyi tizenkét félhang felhasználására törekednek! Ami nem éppen „népdal”-stílus! Hát lehántják a hangokat és megtartják a ritmikus vázat. Igen ám, de az se megfelelő. De a zavaró hangok nélkül könnyebben törhető Prokrustes-ágyba a ritmikus képlet.

1956. június 14.
A Rádióban leadtam a Beethoven f-moll vonósnégyeséhez kért bevezetésemet. B. M., ez a szemtelen, nagyképű törpe mitugrász, elolvasta és aztán enunciálta, hogy az első és harmadik harmada nagyon jó, de a közepén előfordul a „moll” szócska és ez baj, mert a rádióhallgatók többsége nem tudja, mi a „moll” ! Amire azt válaszoltam, hogy ha a rádióhallgató Beethoven f-moll vonósnégyeséhez felcsavarja készülékét, rendszerint van annyi előismerete, hogy tudja, mi a moll-skála; egyébként az ellen sem emelek óvást, ha a székely káposzta főzés legjobb receptjét vegyék be a cikkembe. Valóban, ilyen szellemi színvonalon minden mindegy nekem. Utálattal távoztam a buta műveletlenség és a k (...) protekció e világából (...)

1956. június 18.
Megírtam Yehudi Menuhin kritikám at. Ezzel is baj lesz, mert túl szépre sikerült és most csak a szürke kritikák kelendők. El vagyok készülve cikkem alapos kiherélésére, de már ezzel sem törődöm (...) Becsvágyamat kioltották; talán majd egyszer felébred megint, de ahhoz tisztább közélet lesz szükséges.

1956. június 28.
Balatonföldvár (...) Társaságom csaknem kizárólag Ujfalussy József és anyja. Jólesően jómodorú, kulturált emberek.

1956. július 19.
Tehát Rákosi Mátyás lemondott és visszalépett. Eltűnt a „borzas”, ahogyan ezt oly sokáig és oly sokan várták és követelték. Engem elszomorított a hír, mert magam elé képzeltem az egész tragédiát: valaki forradalmat csinál és aztán pontosan kielemzi a bukás okait; aggódva őrködik efelett, hogy a második forradalom kitörésekor ne essen a már felismert hibákba, oly babonás félelemmel kerüli azokat, mintha az egyetlenek lennének. De van más hiba is (...) 16 évi fegyház után másodszor is elrontotta a dolgát Rákosi, mert folyton csak a múlt tanulságait tartotta szem előtt (...) Sorsszerű az is, hogy Rákosi lemondása napján Tito, Nehru és Nasszer tanácskozik Brioniban, a ma kétségtelenül legkoncepciózusabb három államfője a világnak. A vezetés más kezekbe megy át: azt hiszem ez a lényegesen új a mi helyzetünkben. Délután megírtam a „Stabat mater” kritikát.

1956. július 21.

Egyszer már türelmes részletességgel kellene kifejteni, hogy a zenei formáknál két alaptípus különböztetendő meg: a „Sein” statikus és a „Werden” evolúciós alaptípus. A statikus alapformák tér gyanánt kezelik az időt és kisebb-nagyobb hangtömb téglákkal „építkeznek”. (...) Én egyre inkább az evolúciós formákhoz vonzódom.

1956. július 25.
Taggyűlés. Csak egyszer szólaltam fel. Nem szeretem a bátorrá parancsolt gyáva nyulakat.

1956. július 28.
Déli 1/2 12 órára tisztázatban befejeztem — terminusra! a Fafúvó-trióm harmadik tételét és ezzel az egész Op. 70-emet! Vajon eljutok-e még az Op. 100-ig! Alig hiszem (...) Márcsak azért sem, mert egyre nagyobb és keményebb fákba vágom a fejszémet (...) Igaz ezt a Triót aránylag rövid idő alatt írtam meg: május 21-én kezdtem felvázolni...) Az első ilyen triómnál inkább a faktúra problémái kötöttek le, a formaalakítás és a megcsinálás. Most a hangzásbeli problémák érdekeltek leginkább, a hangszerszínek kiélése és változatosságuk kimerítése.

1956. augusztus 1.
Horváth Zoltán mint főszerkesztő kerül vissza a Népszavához (...)

1956. augusztus 11.
Horváth Zoltán hívott fel ma telefonon: keressem fel a Népszavánál. Én: „Épp ott? Nem szívesen megyek oda”, ő: „Éppen ezért kérlek erre”. Persze vissza akar hívni, ez kétségtelen. De jó ez nekem ? Itthagyni a nyugodt dolgozás lehetőségét és visszamenni a darázsfészekbe, ahol az ember még nyíltan sem harcolhat (...)

1956. augusztus 25.
Horváth Zoltánnál . A Népszavához könnyebb volt fölmenni, mint gondoltam, mert am ióta kidobtak, más házba, mutatós otthonba költözött ki a Rákóczi útra (...) Horváth tízszer is megölelt és megcsókolt: kissé rutinosan hatott a dolog. Aztán rögtön a tárgyra tért: jöjjek vissza; hív a párt, hív személyesen Gerő ! Nem is sejtettem , hogy tud rólam. Nehéz helyzet, semmi kedvem sincs kiállni, hadakozni félkarral, mert az egyik mindig le lesz kötve (...) Mindenesetre kértem egy heti gondolkodási időt. Este és éjjel Kassák Lajoséknál voltam, nagyon kellemesen. Felesége sok új, szép Kassák verset olvasott fel, a Bartók naplójegyzetekhez módosító megjegyzéseket fűztem és Kassák valamennyit azonnal belátta és elfogadta. Végre megint néhány kedvem re való órát sikerült ott eltöltenem.”

Eddig tart a naplótöredékek idézete. Jemnitz Sándor fia, Jemnitz János a HOLMI 2006. évi 5. számában apja naplójáról ezt írja:

„Ami a …. naplót illeti: az első közlés a Kritikában 1986 augusztusában, halála huszadik évfordulóján jelent meg. A megjelenés után még abban reménykedtem, jelentkezik egy kiadó, hogy érdekli az egész opus - ez akkor elmaradt. Négy évvel később, ugyancsak augusztusban (születésének és halálának havában) a Valóság hasábjain jelent meg egy újabb kis válogatás a naplóból. Akkor is bíztam a további érdeklődésben - de ez ekkor is elmaradt.”
164   Ardelao • előzmény163 2017-08-31 22:21:56

Kritika, 1983., 8. szám:

„Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából

(3. rész)


1949. augusztus 12.

„……. Most jön a VIT zenei fesztiválja, amelyen mindenkitől előadnak valamit, csak tőlem nem. Még kegyelmi aktusnak tekintik, hogy a zenekritika írását megengedték. Ezt a kegyet sem tartom hosszú lejáratúnak és felkészültem arra, hogy előbb-utóbb nyugdíjazzanak, vagy másfelé alkalmazzanak. Horváth Zoltán lezárása után én vagyok a régi Népszava-gárda utolsó mohikánja. Kidőltek mind. Szakasits — szavanincs: Várnai és Szerdahelyi nyugdíjban, Révész eldugva … Gergely megölve, Mónus szintén, Justus fogházban.

1949. augusztus 15.

A Margitszigeti Szállóban zsüriülés, Ojsztrah és Oborin . Rögtön megismertek és barátian üdvözöltek. „Recueil”-öm ről Oborin óvatosan mondta, „lehet róluk különféle szempontból beszélni, de nekem tetszett”.

1949. augusztus 16.

Reggel 9-től 10 perces szünettel zsüriülésem volt du. 5-ig. Elnökünk a fúvós bizottságban [b] Orvid [b] trombitaművész, a moszkvai Konzervatórium helyettes igazgatója. Jó muzsikus, kedves, rendes ember, akivel első perctől kezdve kitűnően értettük meg egymást. Javaslatára én lettem a bizottságnak alelnöke. Remek fúvósaink vannak.

1949. szeptember 25.

Folytatom korszerűtlen reflexióimat korszerűtlenségük teljes tudatában. De a napi eseményekhez alig van hozzáfűznivalóm. Korántsem szolipszizmusból, de egyszerűen avatatlannak, exoterikusnak érzem magam velük szemben. A Rajk-ügyben például egyszerűen érthetetlennek találom azt, hogy valaki 18 évig űzhessen kémkedést, 5 évig lehessen pártvezetésben, miniszteri székekben áruló, anélkül, hogy ezt felfedjék. Ennél a pernél vannak háttérbeli titkok, amiket velünk, tömeggel, nem közölnek. Találgatáshoz nincs elég betekintésem, ezért magamban csak tudomásul veszem az ügyet, de nem foglalkozom eleve megoldhatatlan talányokkal.

1949. augusztus 31.
Hatalmas új naplókönyv fekszik sima-tisztán előttem. Nagy elhatározás volt ekkora kötetet vennem, amilyenem még nem is volt. De a körülmények léptek közbe, mert egyszerűen nem volt más. Vajon megbirkózom-e vele. Nem lesz-e ez az utolsó ?. . . Felavatását jó hírrel kezdhetem meg, bárcsak jó ómen lenne ez a továbbiakra nézve. Most este 8 órakor fejeztem be nagy hegedűdarabom , az „ég az erdő, ropog a nád” letisztázott kéziratát. Teljes vázlatát Sárospatakon jegyeztem fel. Belső hallásommal meg lehetek elégedve, mert távol mindennemű zongorától, a vár kertjében, nyugágyon jegyeztem fel az egészet s bár a kidolgozás közben nagyon sokat változtattam, a darab gondolatmenete végig használható volt és lényegében megmaradt (...) Úgy érzem, jó művet írtam, bár nyugtalansága miatt biztosan sok bajom lesz vele is. Formája a fantázia és a variációk között van: olyan forma, ami nőtt és lett és nem eleve a kész klisék szerint készül. Valahogy Ravel „Cigány”-át hívtam ki magamban versenyre és a nyugatos cigánnyal a magyar cigány idealizált alakját akartam szembeállítani. Erre kétségtelenül a sárospataki fantasztikus cigánynegyed is befolyással volt. . . Fáradtságom miatt tegnapelőtt szünetet kellett közbeiktatnom, hogy friss legyek a „finish”- hez (...) Aznap este Jankovichéknál voltam. Fodor Jóska is ott volt, ami zavart, mert Ferkóval operaterveket szerettem volna kovácsolni. Kár, hogy anyagi helyzete nyomorúságos.

1952. szeptember 1.
Iskolakezdet felvételi vizsgákkal. 3-tól 9-ig harmincat hallgattunk meg, két új tanárral. B. okos, jó, szolid tanerő, akinek képességeit ismerem; Sz.-ről ellentétes vélemények keringenek (...) Majd meglátjuk. Szeretném, ha jó lenne, mert vele ellensúlyozhatnám a L.—R. féle érdekszövetséget.

1952. szeptember 2.
Jankovichékhoz mentem jó baráti beszélgetésre. Bárcsak lényegülne közös operánk, amelyhez már néki is kedve van!

1952. szeptember 8.
Nem rossz téma lenne egy ilyen első vonalbeli zeneiskoláról regényt írni. Megírni a tanárok ádáz tusáját, amit növendékek szerzése és megtartása érdekében vívnak. Rossz növendékanyaggal nem lehet jó eredményeket produkálni, ezt tudja minden tanár, de azt is, hogy eredményektől függ presztízse, állása. Aki látta, hogy a felvételi vizsgákon hogyan somfordál ki egyik-másik tanár a tehetségesebb jelentkező után, és hogyan igyekszik őt a maga osztálya számára beszervezni, az szánakozó mosollyal vagy dühösen figyeli (...) ezt az (...) elkeseredett csatát.

1952. szeptember 10.
Aljas disznóság, amit velem a rádiónál művelnek! Egyik dalomat májusban fogadták el azzal, hogy szövegén két sor változtatandó. Ezt a két sort máig sem változtatták meg. Az „Épp így jó” dalom elveszett, szőrén-szálán eltűnt és senki sem felel érte.

1952. szeptember 15.
Szelényi munkatársnak hívott meg az Új Zenei Szemléhez. Hosszasan elbeszélgettünk. Sajnáltam őt. Mennyi jó igyekezet, szorgalom, buzgalom és alaposság van benne (...) Nem is roszindulatú, csak száraz és elkeseredett. Jó tulajdonságait felhasználják, de vigyáznak, hogy meg ne nőjön. Ilyenkor formalista múltjával ütögetik fejbe. Hogy segítsek rajta, rögtön írtam egy cikket: az elsőt 26 hónap óta !. . .

1952. szeptember 17.
Első tanórám a Gimnáziumban 2-től 1/2 9- ig. Kétszer hetenként, szerdán és szombaton. Persze a szombatot kaptam , amely közismerten a legrosszabb nap, mert a növendékek a délutánját már hétvégi szünnapnak tekintik és lehetőleg távol maradnak. De ez is hozzátartozik az összképhez. Jelenleg az utolsó girhes szamár is joggal hiheti, hogy belém rúghat. Én jól kifogtam szituációmat, a Horthy rendszer alatt úgy, most így.

1952. szeptember 18.

A Rádióba kellett volna mennem Farkas Ferenc új szimfóniájának meghallgatására, de pártgyűlés jött közbe a III. békekölcsönjegyzéssel kapcsolatosan. Amikor feltártam anyagi helyzetem, mindenki csodálkozva rázta a fejét (...)

1952. szeptember 19.
A Rádióiban E. szólt nekem valami szokatlan jóindulatú fellángolásában, hogy jöjjek be dalaim sorsát kinyomozni. Kettőről június óta azt hallottam , hogy ki vannak már kézbesítve az előadóknak. Ezt a kettőt megtaláltuk F. fiókjában! (...) Mondanom sem kell, hogy azok a dalok, melyek állítólag már júliusra és augusztusra voltak beosztva, most már november és december előtt nem kerülhetnek műsorra. De kétségtelennek tartom, hogy majd ezeket az újabb dátumokat is el fogják taktikázni.

1952. szeptember 21.
Az Operában a „Lohengrin” II. és III. felvonásánál. Tanulmányt lehetne írni arról, hogy mi a különbség Wagner és Verdi kóruskezelése között. Wagnernél az énekkar a szolgai szajkók tömege. Ha Henrik Telramundot száműzi, az énekkar tüstént átkokat szór a fejére: ha Lohengrint herceggé nevezi ki a király, a fejbólintó énekkar rögtön üdvrivalgásban tör ki. Sohasem a maga dolgával törődik, mindig csak az urakéval. Nem is éli a saját életét . . . A tipikus német „hű szolga”- ideál ez a tömeg. Verdinél a tömeg a maga életét éli, a „Trubadúr” cigányai, a „Don Carlos” németalföldijei a maguk ügyes-bajos dolgaival vannak elfoglalva és azokról is énekelnek. Wagner kórusa krónikus seggnyaló.

1952. szeptember 26.
Este Jankovichéknál eljátszani a három újdonságomat. Már animozitással fogadta őket, mintha sokallaná produkálásom mennyiségét.

1952. október 1.
A Rádióban, mert D. azzal ijesztett meg, hogy egy kóruspartitúrám elveszett, amiről azt mondták nekem, hogy neki már három héttel ezelőtt átadták! Ott azt a rafinált szokást honosították meg, hogy „kifogják a szelet”, ha a minősíthetetlen slamposságok miatt feldühödött fél kitombolja magát, ők minden vádját készségesen megerősítik. Ha azt mondom: „Ez Magyarország legpiszkosabb disznóólja”, E. barátságosan bólint és helybenhagyja. Mit lehet ezután még mondani? Ha védené az üzemet, lehetne bizonyítani, veszekedni. Így azonban az ember elneveti magát és kiesett a szerepéből.

1952. október 5.
Próba Garay Gyurinál. Rados Rezső is ott volt és hasznos tanácsokat adott, persze csak technikaiakat (...) Este „Don Juan”-nál. Valóban parádés előadás (...) Számomra ez az operák operája: soha másutt el nem ért bősége és szépsége a muzsikának.

1952. október 7.
Reggel 8-kor szeminárium a Zenefőiskolán. Érdekes vita alakult ki, mert Szervánszky Endre nyíltan kijelentette, hogy nem helyesli a deportációkat és M. védte azokat. A pártonkívüli tanárok csak hallgattak, érzelmeiket csak az arckifejezésük tükrözte.

1952. október 12.
Tegnap ismét egy cikket fejeztem be, még pedig analízisszerű nagyobb tanulmányt Ottmar Gerster „Eisenkombinat-Ost”-járól. Csak külföldi műveket vállalok megbeszélésre, mert azoknál még nyíltan elmondhatom véleményemet és kereshetem az objektív-igazságos ítéletet, mellékszempontok nélkül. Kezdettől fogva ez vonzott a kritikaíráshoz, s ha ezt a szenvedélyemet nem élhetem ki, könnyen mondhatok le erről a tevékenységről, mert akkor képtelen is vagyok rá. Vagy elfogadják cikkemet változtatások nélkül, vagy nem jelenhet meg a nevem alatt (...) Ma mozgalmas vasárnapom volt: délelőtt próba Garay Gyurinál; előzőleg felhívtam Zathureczky Edust és elhívtam a próbára. Zathureczky betegségére hivatkozva, mentegetőzött, de azután ott volt pontosan 11-kor és ottmaradt ¾ 3-ig. Kitűnő tanácsokat adott Gyurinak. Hiába, ez az igazi előadóművész; Edus megérzi még azokat a szándékaimat is, amelyeket nem tudok pontosan megmagyarázni. Ő mindezt azonnal lefordítja az instrumentalista nyelvére; ha én azt mondom: „Játszd ezt kifejezőbben”, akkor ő ehelyett azt mondja „Vedd az A -húron” és a dolog meg van oldva. Próba után Edussal Gundelhoz mentünk jót ebédelni. Változatlanul különös ember, rafináltan ügyes és látszólag, inkább tetetten ügyetlen, kifelé boldog és megelégedetten, tényleg hipochondrikus félelmektől üldözött, gátlásos ember.

1952. október 13.
Este meghallgattam Meyr „Mansfeldi oratorium”-át. Itt is a régi evangélisták modorában énekelnek olyan szövegeket, mint: „És kereskedelmi szerződéseket kötöttek”. (...) A mű zenéje a stílustalanság tetőpontja. Sohasem tudni, mi a karikatúra és mi a komoly, mert a komoly válik karikatúrává.

1952. október 14.
Este megtörtént a hegedűdarabok gyászos konzultációja, de ez inkább volt a konzultációk karikatúrája. K. a vidám bolond és G. az ásatag kozőr „szólt hozzá”. Vad kirohanás a „Búza” és a „Kunyhó” ellen, mert ignorálják B artók és Kodály stíluseredményeit (...) Valóban (...), aki epigonoskodik, biztos lehet dicséretében. Aki saját útját járja, ugyanakkorát kap a fejére, mint bármikor azelőtt; az eredetiséget illetően nem változott semmi és nem is fog (...) A Valcert elfogadták, azt megvette az állam (...) Oly rosszul éreztem magam, lázam is visszatért, azért nem szálltam vitába, hogy a jelen esetben miért haragszanak annyira a XIX. századbeli hagyományokra (...) „Barátaim ” lapítottak; Zathureczky el sem jött, Sz. eljött, de hallgatott, S. és Sz. szintén. Garay Gyuri látván a helyzetet hirtelen átnyergelt és tám adóimnak helyeselt, ő az előadó, aki heteken át szorgalmasan gyakorolta a szólamát és lelkesedett a darabért! …… „

(Folyt. köv.)
163   Ardelao • előzmény162 2017-08-30 17:46:29

Kritika, 1983., 8. szám:

„Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából

(2. rész)

1949. január 11.
„Hét miniatűr”-öm partitúrája megjelent. Kevéssel később beállított Tóth (Aladár) mester és elhozta az első öt partitúrapéldányt. 102 oldalas impozáns kötet. Féléven belül a harmadik jelentős publikációm. „Recueil”, „Két szonatina”. 3-kor rézfúvós quintettet hallgattam a Zeneakadémián. ½ 6-kor Postás zenekart — Át az Operába. Vissza Molnár Ági quartet bemutatójára.

1949. január 12.

Este Operában. Kodályékkal Tóth páholyában. Kodály tüntetőén kedves volt hozzám és folyton jókedvűen beszélgetett. Végül taggyűlés a szerkesztőségben éjjel 11-ig.

1949. január 16.
Vasárnap egész nap otthon, bár Zathureczky ebédelni hívott. Fürdő, alvás, olvasás. Kiderült, hogy Horatiust még tűrhetően értem latinul. Este Operában „Simone Bocca”. . . . Klemperer rel szünetben, a berlini impressziókról beszélt. Szerkesztőségben összetűztem szakszervezeti szerkesztőnkkel, Komorral. (...) Ebből mi lesz manapság? „Előkelő idegen” vagyok, ami igen veszélyes, mert „egykettőre osztályidegen” lesz ebből! Zenekritikámra „nincs szükség” ! Csináljak szakszervezeti munkát. Ellenség nem tudná zeneéletünket ily tervszerűen szétzülleszteni. Mindenki távozni készül és maholnap valóban nem lesz többé „szükség”, illetve alkalom zenekritikára.

1949. január 18.
Reggel 3-kor jöttem haza, mert tegnap még vacsorára voltunk: Tóthék, Fricsay a svéd követnél (...). Végül a szerkesztőségben taggyűlés. Ezek a szerencsétlen begyulladt és gerinctelen emberek parancsra még műellenzékiek is. Ha kell a leggyávább is megjátssza a bátrat, halálos verítékkel (...) Pokoli komédia.

1949. január 19.
Délelőtt 1/2 6-kor a Beszkárt énekkarok hangversenyén. Utána Ungár Imre zongoraestjén. Ő már csakis a borongós zenére rezonál, ezért volt ezúttal is a legszebb a Brahms-ráadása.

1949. január 20.
Operában meghallgattam egy szép „Fidelio” felvonást Klemperer rel. Nyugodtabb, de fáradtabb a berlini hetei óta. Állapota inkább rosszabbodott ott, sem mint javult.

1949. január 22.
Délelőtt Karády Katalin nak eljátszottam az új induló dalomat, Raics István félig kész szövegével és a 19-én befejezett keringő-dalomat, amelyre Raics keddig készít szöveget. Kellemes vele együtt dolgozni, mert okos ember és muzikális, rögtön megérti intencióimat és jól alkalmazkodik hozzájuk. Ennek az utólagos szövegezésnek sok előnyét látom.

1949. január 23.
Vasárnap. Egész nap otthon. (...) Az „Éneklő Nép” számára írtam egy nagy „Liszt Ferenc”-cikket. Leveleket intéztem el. Este „Hoffmann meséi”-nél. Klemperer ragyogóan vezényelt (...) Mily reflektorszerűen világítja meg az operák szomorú értelmét! Failoni a vizuális drámát hozta ki, Klem perer a spirituálisát.

1949. január 24.
Délután Rózsavölgyi nél, Sugárnál. Olaszországból jött haza, áradozik az ottani zavartalan életről, luxusról, öccse és fia ott él, felesége nincs, de ő mégis visszatér, mert nincs szíve elhagyni 40 éves boltját. Pedig őt, mint osztályidegent, most a pártból is kizárták.

1949. január 26.
Este 8-kor az izgalommal várt és rettegett párttagsági ülés a szűrési eredmények kihirdetésével. 25 közül 10 visszaminősítés és egy (Sós Endre) kizárás. B. I. egymaga 3/4 órás védekező beszédet tartott. Az ülés éjjel 1/2 2 órakor ért véget. Oly halálosan fáradtak voltunk, hogy hazamenni se volt energiánk. Faludy Györggyel és Rejtő László val még eszpresszóba mentünk, mi, akik az irigyelt „simán minősítettek” közé tartozunk. Rettenetes dolog ez, valami nyilvános gyónásféle.

1949. január 28.
10-kor a Beszkárt zenekar próbáján, beszédet is mondtam . . . Taxin Rózsavölgyihez, bevittem 40. Szonátám tiszteletpéldányát szétküldésre. 3-ra szerk-ben. Lediktáltam oldalas riportomat. Taxin 5-kor már Klemperer nél voltam. Végre kicsit nevetgélhettem is már. 6-kor a „Ganz” hangversenyén. 8-kor az Operában. 1/2 10-kor Nádasdy Feriéknél.

1949. január 29.
Az iMDiP rendező gárdájának estjére. Kodály is beszélt, én is beszéltem a Városi Színházban. Klemperer nagyszerű VIII. szimfóniát vezényelt.

1949. január 30.
Délelőtt balett-matinén a Vígszínházban. Failoni Nelly vel és Mednyánszky Ági val ültem. Az utóbbi érdekes, okos nő, egyáltalán nem a táncosnő típus (...) Délután otthon kritikákat írtam — inkább kész megszokásból, mint kötelező munkaként, mert a fele nem fog megjelenni. Balettről kritikát írni a Népszavába: jelenleg súlyos arisztokratizmus. S ugyanakkor hirdetik a kultúrfejlődést.

1949. február 2.
A Harmonia Zenekar hangversenye. Vasárnapi cikkem után boldogan köszöngettek le rám a dobogóról. Vasárnap ugyanis oldalas, képes cikkem jelent meg róluk a Népszavában, egyes érdekesebb sorsú tagok életrajzával. Én kevésbé voltam boldog, mert zenekritikusi tevékenységem egyre furcsább vonalra terelődik. „Félre a tudálékossággal” címen visszadobnak mindent, aminek némi szakszerű jellege van. Egyre fogy az olyan hangversenyek száma, amelyekről kritikát szabad írni. A „polgári jellegű” szólista hangversenyek kiesnek. A munkásvonatkozású hangversenyek viszont feldicsérendők. Menynyivel okosabb lenne legalább egyet komolyan kritizálni. De ott még nem tartunk.

1949. február 3.
M. előadása „Bartók és az utána következő nemzedék”-ről. Aljas módon támadott, engem persze leginkább, mert hiszen a volt szociáldemokratán mindig nagyobbat szabad ütni: az 1945-ös kommunista a „régi” pártember, de az 1925-ös szoci az „új fiú”. A zenekritikai vonalon hol nem térhetett ki a dicséret elől, elhallgatta nevemet, hanem csak per „vannak dicséretes kivételek”-ről beszélt. Mindez csak komikus lenne, hiszen Bartókot is leszólta, ha nem lenne számomra igen káros következménye.

1949. február 19.
Este Bíró-quartetnél, majd Nádas József nél, ott volt Fodor József , Tersánszky Józsi , Száva István , Gáspár a fordító és Kürti. Egész jól beszélgettünk. Fodor szimpatikus, komoly ember.

1949. február 24.
5-kor Cs. újabb előadása az Akadémia kistermében; érdekes, hogy az új műveket itt égig dicsérte, pedig bizalmas beszélgetésben közepesnek minősítette őket (...) Ezek a propagátorok és papok, akik tudják, mi való a nyilvánosság elé és mit kell egymás között bevallani.

Február 25.
Növendékhangverseny az Akadémián. Kodály mellett ültem, oda jött mellém és nagyon érdeklődött Cs. előadása iránt. Amikor elmondtam, hogy a „Csodálatos mandarin”-t mint formalizmust elvetette és Bartókot polgárinak nevezte, Kodály hallgatott, de éreztem, hogy dühhullám rajta végigfutott. Erre jó a telepátia. Máskülönben hallgatását félremagyaráztam volna.

1949. március 1.
Szovjet művészek búcsúfogadása a Bristol Szállóban. Én Oborin nal ültem a megvendégelésnél. Szimpatikus ember, az első orosz, akit nem érzek más világból valónak és akivel nem idegenként beszélgethetek. Nem is tudott az ülésen vonalas beszédet mondani, hanem csak néhány udvarias frázist dadogott a többiekkel szemben, akik letoltak minket irgalmatlanul.

1949. március 5.
Szaktanácsnál; zsűriülésnek kellett volna lenni, arra hívtak, de teljes fejetlenséget találtam.

1949. március 17.
5-kor a Zeneművész Szervezet szovjet fogadásán Gundelnél, Kodály : „Zenealkotás terén nincs Önöktől tanulni valónk!” Bátor ember, bár Muszorgszkijról megfeledkezett. Operában: „Haldokló hattyú”. Felséges. Fischer Annie koncert.

1949. március 6.
Szabolcsi előadása Monteverdiről. Olasz követségen. Micsoda mesteri szépség van Monteverdi egész ily csonkán és vázlatosan fennmaradt műveiben is! S benne cseng az örök olasz melódia, hol Verdi, hol Puccini bukkan fel néhány jellegzetes hangkötésben. Beszélgetés Klemperer rel, nagyon tart a háborútól, folyton politizál.

1949. március 14.
Délelőtt a pártban Cs. M-nél. Nem engedélyezik milánói utazásomat. Horváth Zoltán ezt este Tóthék társaságában még bővebben kifejtette. Ha formalista zeneünnepélyre megyek, ez politikum , mert nem vagyok magánember, tehát a lapnak is ártok, mert a lap munkatársa részt vesz annál, ami a szovjet vonal ellen irányul. Ez az én „szabadság”-om! Itt mint formalistát üldöznek, de a „forma- listák”-hoz sem csatlakozhatom, se erre, se arra nem hagynak étert számomra. Forduljak fel.

1949. március 15.
Délelőtt 11-kor Szabolcsi Bencéhez mentem és oly jól beszélgettünk, hogy 3-ig ott maradtam. Valaki, akivel lehet beszélni, megértő ember, elégedetlen, boldogtalan. Nemcsak fiát gyászolja, akit a nyilasok meggyilkoltak — de a rezsimbe se tudja beleélni magát. „Régebben mindenki azt produkálhatta szabadon, amit akart, de nem kapott hivatalos támogatást és éhen halhatott. Most meghagyják az anyagi bő segélyt, de előírás szerint, gúzsba kötve kell ezért dolgoznunk! ‘Hol van, hol a sokat hirdetett szabadság! Se itt, se ott!”

1949. március 19.
Tervszerű bekerítésem folyik tovább. A „régi szocdem” hallgasson . . . Egy időre visszavonulok és magamnak dolgozok tovább, pontosan úgy, mint a hírhedt keresztény-kurzus idején. Jobbról se nekem fütyült, balról se nekem fütyül. Csak régebben nem láttam annyira a kulisszák mögé . . .

1949. április 30.
Délután a szerkesztőségben nevetve újságolja Garamvölgyi, hogy megkaptam a Köztársasági érdemrend aranyfokozatát. Azt hittem viccel és kiküldtem. Erre visszajön a nyomtatott hírrel. De örömöm csak percekig tartott, mert ez a relatív kitüntetés voltaképpen degradálás, mert Kadosa, Szervánszky, Weiner magasabb fokozatot kapott, én pedig 25 évi zenekritika után Sárai Tiborral kerülök egy zsákba, holott ő még alig egy éve ír a Szabad Népbe. De itt nyilván felütötte megint a fejét az állítólag eltemetett „paritás”. Ha a Népszava kritikusát kitüntették, jár ez a Szabad Népnek is.

1949. május 11.
Ez a plecsni többet használt nekem száz kritikánál és tíz szerzeménynél. Még mindig kapom a gratulációs leveleket (...) A plecsni hitelesített az emberek szemében. S a pártbeliek csak most tekintenek igazán magukénak és többé nem idegennek. Igaz, hogy ilyen kitüntetést „régi szocdem” még nem is igen kapott.

1949. május 14.
Kedves házi estén ünnepelt meg a Népszava munkatársi 25. évfordulóm alkalmából (...) Én is beszéltem arról, hogyan kerültem a Népszavához (...) Fél tizenkettőkor taxiba ugrottam és még elértem a „Nürnbergi” záróütemeit. Utána Tóth Aladárral (...) Negyedszázad Népszava. Nekem még öt évnek sem tűnik fel.

1949. május 27.
Francesco Molinari Pradelli dirigál az Operában. Jó olasz karmester. Muzikális, nem rendkívüli, de biztos. Failoni Nelly hozta (...) Utána sokáig együtt a szokott társaság, Molinari, Nelly stb. (...) Ezek az operautáni együttlétek már hozzátartoznak az esthez.

1949. június 16.
A Népszavának Erkel Ferencről írtam a vasárnapi számba. Végül még egy kis zenébe is beleharaptam . Este Operában. Utána Tóth Aladárral kettesben Jókaiinál záróráig. 27 éves barátság fűz össze minket.

1949. június 18.
Magyar Színházban (...) a „Dohányon vett kapitány”-nál. Az igazi meglepetés az volt számomra, hogy igenis lehet még ma is jó operettszöveget írni... A szöveg ugyanis igazán épkézláb, ügyes munka. A zene kevésbé, régi receptre készült nemzetközi áru, minden más jelleglű . . . A legnagyobb baj, hogy az évtizedes operettpangás alatt kiveszett az operetténekesek típusa.

1949. július 6.
Tóth Aladár elmondta nekem, hogy ülés volt este az Operában, amelyen sorra vették a jövő évadban műsoron tartandó darabokat. M. Bartók „Csodálatos mandarin”-ja és az én „Divertimento”-m ellen nyilatkozott. Aladár mindkét művet M. és klikkje ellen kiharcolta. M. hitvány és gyalázatos árulója a zenei szempontoknak. Aki Beethovennel datálta előadásában a „formalizmus” kezdetét, eljátszotta, hogy zenei téren komolyan vegyék. S mindezt tetézi, hogy ő járatja a száját, aki szerzeményeiben a formalizmus iskolapéldájait produkálta (...) Ez a határtalan skrupulustalanság egyre teljesebb visszavonulásra késztet a pártélettől, ahol Révai Józsefek és Lukács Györgyök bukhatnak el máról holnapra, ahol senki sem biztos a helyén és főként nem a dolgában. Mert amit tegnap még „vonalasan” mondott, ma már kötélként csavarhatja nyakára.

1949. július 10.
Cs. T-hez mentem dalaimat eljátszani. Jobboldaliak, az kétségtelen (...) Érdekes, hogy a jobboldal zeneéletünkben jobban építette ki magát, mint a bal. Valóságos szabadkőműves társaság jött itt létre. Óvatosan meghúzzák magukat, s ha nem is juthattak be a pártba, jól fedezik magukat néhány vonalas cselekedettel. Támogatják egymást, a Hunniában csak jobboldali zeneszerző kap megbízatást, T. S., F. F., V. Mi uralkodunk, legalább is papíron, ők hajlonganak, udvariaskodnak, százszázalékosan alkalmazkodnak, de ellepték a rádiót is, valóságos hálózatot létesítettek a rendszeres közreműködők között (...) Mi a jelszavakat harsogjuk és ők a pénzt keresik meg. (...)

1949. július 12.
Ma Komor Imre dörgedelmes beszédet tartott nekem arról, hogy ma nem ideál többé a kritika objektivitása, ezt vessem el, mert máskülönben kiröpülök a pártból és a szerkesztőségből is. Ma szubjektív kritikára van szükség, ami röviden annyit jelent, hogy a munkásszármazású művészeket néhány fokkal jobban kell dicsérni, mint a többieket.

1949. július 19.
V. A -val korrepetáltam a Beethoven Esz dúr koncertet. Hihetetlenül keveset tud, pedig most kapott művészeti oklevelet. Szaporodnak a politikai káderek és fogy a pedagógiai rátermettség. Este Tóthékkal a „Gül Babá”-ban ugyanerről volt szó. Az Opera megtelik káderekkel, akik zeneileg értéktelenek, tudatlanok, tapasztalatlanok. Hova vezet ez?

(Folyt. köv.)
162   Ardelao • előzmény158 2017-08-30 09:12:58

Jemnitz Sándorról

Kritika, 1983., 8. szám:

„Lózsy János: Jemnitz Sándor naplójából

Jemnitz Sándornak (1890—1963) sajátos helye van a két világháború közötti, s a felszabadulás utáni magyar zenei életben. A Népszavának, a Magyar Szociáldemokrata Párt napilapjának 1924-től negyedszázadon át harcos elkötelezett zenei munkatársa. S miközben az új magyar műzene kibontakozásának s főképp Bartók művészetének odaadó támogatója, egyúttal arra vállalkozik, hogy a nyugati avantgarde zenei irányzatok szószólója is legyen.

Nagyobb lélegzetű kritikáival, kisebb recenzióival sűrűn találkozhatott a zenei érdeklődésű közönség az újság hasábjain. Írásaiban tudatosan a legnépesebb munkás olvasótáborra gondolt: igényesen, s mindig közérthetően fogalmazott; a zenekritika műfaját az ismeretterjesztés, a propaganda eszközének tekintette. Bizonnyal e népművelői szerepvállalásából is fakad kritikáinak szenvedélyes hangja, szókimondó bátorsága: „ mi... közéletünk minden mozzanatában nemzetközi mértéket alkalmazunk” — írja 1927-ben. Kritikai hangja — ha kellett — olykor csípős volt, ám minden jó ügyért, szépért épp úgy lelkesedni is tudott. S nemcsak kritikusként tevékenykedett: részt vett 1928-ban a Madzsar József szerkesztette nevezetes Társadalmi Lexikon munkájában; a Munkás Dalos Szövetség vezetőségi tagjaként előadásokat tartott, tanácsaival segítette a munkásénekkarok munkáját.

„Zeneszerző, kritikus, zeneíró és karmester”, olvassuk róla a Zenei Lexikonban. Válogatott zenekritikáinak gyűjteményét a Zeneműkiadó Lampert Vera szerkesztésében hatodfélszáz oldalas kötetben, 1973-ban megjelentette, de a zeneszerző Jemnitz életpályája jószerével teljesen ismeretlen a fiatalabb nemzedékek előtt. Pedig szinte egész élete folyamán komponált: több mint nyolcvan, javarészt kéziratban fennmaradt, közre nem adott kompozíciót sorol fel műveinek listája. Az operát kivéve szimfonikus művektől kamarazenékig, szólóhangszerekre írt daraboktól dalokig (Ady-, Kassák-, Kosztolányi-, Illyés-versekre), kórusművektől orgonadarabokig — minden műfajban alkotott értékeset. A két világháború között gyakran szólaltak meg művei a modern zene külföldi ünnepségein, s nyertek nemzetközi díjakat. Elsőként 3 zongora- szonátáját 1927-ben az Új Zene Nemzetközi Társasága (az IGNM) frankfurti fesztiválján mutatták be. Itthon első szerzői estje 1931- ben volt, majd három esztendő múlva a második. (Erről Tóth Aladár írt igen elismerő méltatást.) E szerzői estek után nem egy művét önállóan is műsorra tűzték az előadók, köztük olyan művész is, mint Dohnányi Ernő.

Jemnitz Sándor zeneszerzői tanulmányait a Zeneakadémián Koessler Jánosnál kezdi el, majd Lipcsében Max Regemél folytatja. Brémában, Czernowitzban színházi karmester. Innen Berlinbe megy és Arnold Schönberg, a modern muzsika nagy úttörője felveszi mesteriskolájának hallgatói közé. Itt kerül kapcsolatba Alban Berggel (a Wozzeck és a Lulu komponistájával) és szoros barátságba Theodor Wiesengrund-Adornoval, a schönbergi iskola esztétájával. (Csaknem félezer levelét a Zenetudományi Intézet őrzi, közöttük nem egy Schönberg-, Alban Berg-, Adorno-írást.) Amint egyik életrajzában írja: „Berlinben ismerkedtem meg a szocializmus tanaival.”

Ez a német zenéhez való kötődése (no meg a Népszavánál kifejtett munkássága) a magyar népzenei ihletésű zeneszerzés növekvő térhódítása éveiben nemigen kedvezett komponista pályafutásának, de nem volt igazán kedvező műveinek a helyzete a felszabadulás után sem; jóllehet alkotásainak egyharmadát ebben az időszakban komponálta. Az ötvenes években a kultúrpolitika megmerevedésével munkáira ráütötték az „arisztokratikus”, „formalista” bélyeget. (Pedig a felszabadulás után úgy tetszett, hogy pályája minden tekintetben zavartalan lesz. Közéleti feladatokat vállal: 1945-ben az MKP kezdeményezésére az SZDP őt delegálja elnökül a kétpárti Munkás Kultúrszövetség élére; s tisztét a szövetség megszűnéséig betölti. Főszerkesztője az Éneklő munkás című folyóiratnak, s aktívan vesz részt a Dalos Szövetség tevékenységében. Ebben az időben komponált tucatnyi kórusműve, dala szinte azon nyomban a közönség elé kerül: úgy tűnik fel, hogy egyenes az út a komponista művészete itthoni teljes elismertetéséhez.)

1950-ben úgy érzi, meg kell válnia a Népszavától: „zenekritikusi működésem egyre furcsább vonalra terelődik” — jegyzi fel már 1949 elején a naplójában. Munkakedvét, meleg kedélyét szerencsére e nehéz években sem veszíti el. Zenegimnáziumi tanári állást vállal, s zeneírói működését az Országos Filharmónia műsorfüzetének kritikai rovatában folytatja; a Kis Zenei Könyvtár nagy sikerű sorozatában Mozartról, Mendelssohnról, Chopinről ír értékes monográfiát (az Offenbach-ról szóló könyve azonban már befejezetlen marad); magyarra fordítja Beethoven és Schumann válogatott leveleit.

Töredékeket közlünk egy több kötetes naplóból, amely szerzőjének sokoldalúsága, szerteágazó kapcsolatai révén is a politikai, a kulturális, ám mindenekelőtt a művészeti s főként a zenei élet területeire vezeti az olvasót. A válogatás itt csupán három korszakból, az 1949, az 1952/53 és az 1956-os esztendőben készült feljegyzésekből mutat be részleteket.”

Jemnitz Sándor zeneszerzői és kritikusi tevékenységének a megítélése kortársai szemében nem túl pozitív. Ennek ellenére a fenti írásban említett naplótöredékek folytatólagos beillesztését a jelen topicba érdemesnek látom. Jemnitz u. i. a történelem azon időszakáról, amelyben élt és dolgozott – többek között a művészetről vallott gondolatai kapcsán – remek kor- és kórrajzot ad. Sok érdekességet tudunk meg kortársairól, művészbarátairól is.

De előtte hallgassuk meg Jemnitz Sándor néhány (a YouTube- fellelhető) zeneművét
itt .
158   Ardelao • előzmény157 2017-08-29 10:07:52

MMA székfoglaló – Kassai István
2014. március 28-a, 13 órakor

„FELFEDEZÉSEK KORA

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Székfoglaló az ember életében legfeljebb egyszer adatik. Ezért olyan témát kellett választanom, amit annyira súlyosnak, jelentősnek tartok, hogy ezt az egyszeri alkalmat erre szánom. Különösnek tűnhet, de örülök, hogy nincs zongora a színpadon, mert a muzsika csak elterelte volna a figyelmet a lényegről. A zenei felfedezésekről lesz szó, pontosabban a magyar művészi zene múltjának felfedezéséről.

Korunk ebben a tekintetben valóban a felfedezések kora, holott véleményem szerint már régen nem kellene annak lennie.

Kezdem a történeti tényvázlaton.

Lényegéből fakadóan minden diktatúra arra törekszik, hogy politikai ellenfeleit megsemmisítse, jobb esetben elhallgattassa. A totális diktatúrában a kulturális élet csupán elszenvedője az erőszak-politika következményeinek. A kirekesztés vonatkozhat bárkire és bármire, személyekre vagy stílusirányzatokra. Származás alapján: a náci időkhöz képest faji helyett osztályalapon történő hátrányos megkülönböztetéssel. Politikai alapon: világnézet alapján történő hátrányos megkülönböztetéssel. És természetesen az éppen befolyással rendelkezők személyes rokon- vagy ellenszenve, féltékenysége alapján, különböző ürügyekkel.

Nálunk sem volt másként. Így kerülhetett feketelistára a „burzsoá” Lajtha László és az „arisztokrata” Hubay Jenő, a „klerikális reakciós” Gárdonyi Zoltán, de a „jobboldali szociáldemokrata” Jemnitz Sándor is, vagy az aljas módon alaptalanul megvádolt Dohnányi Ernő, akinek más bűne nem volt, mint hogy sokáig vezető szerepet játszott az „átkos” Horthy rendszer kulturális életében. Szinte magától értetődött, hogy az ideológiai másságot – akkor ellenségnek hívták – kikapcsolták a köztudatból.

A Kádár rendszer kultúrpolitikája árnyaltabb volt, „támogatott, tűrt, és tiltott”, de a célcsoportok azonosak voltak. 1956 után a nacionalistának elnevezett irányzat megítélése módosult. A Sztálin halála utáni változásokat megszakította a forradalom, amely után a politika teljességét átértékelték.’56 legerősebb összetartó ereje a nemzettudat volt. Ebből következett mindenféle nemzeti törekvés elfojtása, így az is, hogy a nemzeti romantikát a zenei életben is a pokol fenekére száműzték volna. Leállították a XIX. század kutatását a Zenetudományi Intézetben, leállt az épp hogy elinduló Erkel Összkiadás, óvakodtak a kor kismestereinek, és nem is olyan kis mestereinek feltárásától. Nyomást gyakoroltak az előadókra is e zeneszerzők mellőzésének irányába. A politikai rendszer bizonytalanabbá válásával lazult ugyan a skatulyázás, de a diktatúra végéig létezett és rombolt a kirekesztő gyakorlat.

A rendszerváltozás szele a magyar zenekultúrát olyan állapotban érte, hogy zenei múltunk térképének számottevő részén fehér foltok terpeszkedtek. A zenetudósok és az előadók feladata tehát hatalmas és felemelő volt; egész korszakokat kellett kiásni a feledésből, gyakorlatilag: felfedezni.

Isten különleges kegyelme folytán részt vehettem ebben a folyamatban. Nem csak azért részletezem elvégzett munkáimat, hogy bemutatkozzam a jelen lévőknek, hanem elsősorban azért, hogy érzékeltessem azt, hogy milyen hatalmas lehetőségek adódhattak akkoriban a periférián levő muzsikus számára is.

A kezdet Ernest Bloch összes zongoraművének lemezfelvétele volt 1988-ban, amivel a kiadó annyira elégedett volt, hogy támogatásával tovább folytathattam a CD felvételeket. Elkezdtem hangzó összkiadásokat készíteni. Ez a kifejezés maga is új volt a magyar nyelvben, a 90-es évek előtt nem találkoztam vele. Nem véletlenül, hiszen tudomásom szerint a Bartók életmű kivételével ilyen nem is készült 1990 előtt. Erkel, Mosonyi, Weiner zongorára írott összes zongoraművét vettem fel CD-re, és Hubay összes hegedű-zongora darabját is, székfoglalóm levezető elnökével, Szecsődi Ferenccel. Készítettem még Dohnányi, Volkmann és Bartók felvételeket is. A hangfelvételek nagyobb része világpremier volt. Ezeket a műveket hangversenyen is előadhattam, így sorban játszhattam ezeket a darabokat újkori-, vagy ősbemutatóként.

Elképesztett, hogy Erkelnek és Mosonyinak nem volt gyűjteményes kottakiadása. A létező nyomtatványok zöme a szerzők életében jelent meg, már ami egyáltalán megjelent. A nagyobb együttesre írott, vagy terjedelmesebb művek túlnyomó többsége csak kéziratban maradt fenn, ha egyáltalán fennmaradt. Mosonyi Mihály életművének jelentős része például lappang, vagy megsemmisült, köztük egy szimfónia és két mise is.

A XX. században a kottakiadás szempontjából a helyzet javult valamelyest, de a hangfelvételeket tekintve nem. Az, hogy például Hubaynak nem volt hangzó összkiadása, nem meglepő, hiszen ideológiai tiltólistán volt. De a kétszeres Kossuth-díjas Weinernek sem volt ilyen! A szerző legjelentősebb zongoraműve a Magyar parasztdalok öt sorozata, de még ebből sem létezett teljes lemezfelvétel, sőt, még a szinte mindent rögzítő Magyar Rádió archívumában sem volt megtalálható a ciklus minden darabja.

Le is kellett, hogy írjam mindazt, amit a hangfelvételek előkészítése során elém került, hiszen ha én nem tettem volna meg ezt, talán még évtizedekig rejtve maradtak volna ezek a megállapítások. Így keletkeztek zenei írásaim, ezek mindegyike olvasható a honlapomon.

A hiányzó nyomtatott kottákat is próbáltam közzétenni, három Mosonyi kötetet sikerült eddig megjelentetni. 2005 óta sok olyan mű kottagrafikáját és közreadását készítettem el, amelyek csak kéziratos formában maradtak fenn. Ezeknek a kottáknak a kiadására nem volt módom. Többek között Erkel Ferenc zongoraművei, Mosonyi két zongorás triója, oktettje és kiadatlan dalai, Hubay kiadatlan hegedű-zongoraművei és szólóhegedűre írt eddig ismeretlen szonátái, vagy Weiner Toldijának zongoraváltozata, amiből DLA disszertációm is készült, valamint Dohnányi Zongoranégyese készült el.

Kénytelen voltam kultúrpolitizálni is, elsősorban a hanglemezfelvételek területén voltak komoly fejlemények. Kiadóknak és előadóknak sikerült repertoárt ajánlani magyar zenei anyag felvételéhez, és összehozni őket. A legnagyobb eredmény Lajtha László zenekari műveinek hangzó összkiadása volt, sikerült elérni, hogy ha nem is magyar kiadónál, de legalább Magyarországon és magyar zenekar előadásában történjen meg a 7 CD felvétele. A 2000-es évek elejéig sikerült tevékenynek maradnom ezen a téren, ezután, részben a hanglemezipar tartós válsága miatt, csökkentek a lehetőségeim. Ebbe a körbe tartozott még Erkel István király című operájának előadása és hanglemezfelvétele körüli ténykedésem, amely részben már a MMA égisze alatt zajlott – nem is vallottunk szégyent vele.

A felfedező-feltáró folyamatnak azonban hatékony és erőteljes akadályozó tényezői is vannak. Ismét saját tapasztalatomra alapozok, de nem úgy, hogy felsorolom a legkülönfélébb sérelmeket, amelyeket az előzőekben felsorolt munkáim során estek meg velem. A magam részéről tényként kezelem, hogy Magyarország gyarmati függőségének következményeként a magyar kultúra egésze célkeresztben van, így itt a működés – bizonyos területeken és bizonyos szint felett – veszélyes. Egy olyan társadalomban, amely a pénzhatalom terrorisztikus uralma alatt nyög, s amely ennek következtében bóvli és dömpingközpontú, ott a környezet csak kultúra- és művészetellenes lehet. Miután erre rájöttem, vállaltam, és ma is vállalom a következményeket. Ennek szintén nem személyes érdem vagy hiba az eredője, hanem a családi háttér és az egészségi állapot. Mivel más tisztességes választásom nem adatott, hitem szerint ebben is Isten gondviselő kegyelme volt jelen. Ezt kívánta tőlem, ezt kellett tennem, és meg is adta a módot arra, hogy minden akadályon túljutva be is fejezzem azt, amit kívánt tőlem. Ha nem Isten állt volna mellettem, elkezdeni sem tudtam volna mindazt, ami mögöttem áll, nem hogy befejezni.

A magyar zenei élet egésze azonban nem állt ilyen kegyelem alatt, mert a feltáró-felfedező munka meg-megállva haladt, ijesztően lassú tempóban.

Bizonyításképpen idézem Petrovics Emil tanár úrnak írt levelemet. A személyes vonatkozású illetve túlságosan keresetlenül fogalmazott részleteket kihagytam vagy tömörítettem, a levél (azóta) idejétmúlt megállapításait aktualizáltam.

A levél 2002. december 30-án, azaz több mint tizenegy éve kelt. A bevezetőben gratuláltam kitüntetéséhez, és a legújabb rádiós bemutatóihoz. Hivatkoztam Operaházi tisztségére, és arra, hogy igazgatói működése alatt színpadra állította az Urtext Hunyadi Lászlót, amit leváltása után sietve le is vettek a műsorrendről. Idézet kezdődik:

Épp erre a felújításra emlékezve döntöttem úgy, hogy Tanár Úrhoz forduljak az Operaház műsorstruktúrájának ügyében. A kortárs magyar dalmű reprezentáltsága érdekében nem kell lobbyznom Tanár Úrnál... Viszont teszem ezt a magyar múlt zeneszerzőinek érdekében. Nem azért vállaltam el művészeti társaságok elnökségi tagságát, hogy ott karácsonyfadísz legyek csupán.
Annál szívesebben írom most ezt a levelet, mert meg van a reményem arra, hogy figyelemfelkeltőnek szánt soraim nem a papírkosárban kötnek ki a titkárságon, mint eddig már két hasonló levelemmel [!] történt valószínűleg. Tanár Úr ismer ugyanis. [a hivatkozott első levél még Ütő Endrének íródott emlékezetem szerint, aki azt sem tudhatta, hogy ki vagyok, viszont Petrovics Emil benne volt az 1979. évi Magyar Rádió Országos Rádióverseny zsűrijében, ahol első díjat nyertem].
Katalógusszerűen felsorolom tehát azokat a műveket, melyek a jövőben esetleg színre kerülhetnek. Három szempontból értékeltem: a mű egykori sikere; a szerző ismertsége, illetve a ritkaságérték, ami azonban alapos okkal feltehetően minőséggel párosul.
Nagyjából sejtem azokat a nehézségeket, amelyek mindenféle újdonság bemutatása előtt tornyosulnak. Éppen ezért nem is gondolok arra, hogy valami igen gyors változás történik ebben a tekintetben. -
E nehézségek közül az énekes lobby konzervativizmusát és a mai koreográfusok azon megcsontosodott szokását említettem, miszerint zenét keresnek a koreográfiához, és nem fordítva.
Felelősségteljes feladat egy mű felújításáról dönteni, annál is inkább, mivel a magyar zenetörténet e szeletéről alig-alig van nemhogy teljes felvétel, de akár néhány perces hangfelvétel.
E munka megkönnyítése céljából készítettem a következő összeállítást.
Magyar operák
E r k e l F e r e n c dalművei.
Erkel Ferenc életművének kezelése a magyar zenei élet botrányköve. Nincs még egy ország, ahol egy, az Erkeléhez mérhető jelentőségű életművet ilyen mértékben hamisítottak volna meg. Ebben a kérdésben a zenei élet minden intézménye felelős. Az Operaház az 1993-as centenárium alkalmából sokat tehetett volna a helyzet javításáért, ehelyett csak rontott azon: ez az akkori vezetés történelmi bűne.
Mint ismeretes, az akkori igazgatóság a Bánk bán Nádasdy-féle átköltött változatát mutatta be, de még ezt is jelentősen lerövidítette.
Ahogy erre már a 80-as években történt is kísérlet, végleg le kellene venni az Operaház műsorrendjéről a H u n y a d i és a B á n k „átköltéseket”, mert minőségük mára [2002-ben vagyunk!] már tudományosan igazoltan alatta marad az eredeti művekének, és egy olyan ízlésről tanúskodnak, amely már színpadra állításuk idején is avítt volt. A felújítások zenei alapját az eredeti partitúrák kell, hogy képezzék. E követelmény érvényesítése egyébként üdvös volna valamennyi felújítás esetében. .
Erkel maradék hét operája közül egyébként csak a Saroltáról állítható, hogy felújítása nehézségekbe ütközne a mai színpadon, mert ennek a vígoperának valóban gyenge a szövegkönyve. A többit évfordulóhoz kapcsoltan be lehet mutatni. Figyelemreméltó, hogy Kolozsvári Állami Magyar Opera már lassan az összes Erkel operát repertoáron tartja, és sikerrel, pedig nem a kolozsvári, hanem a Budapesti Operaház köszönheti a létét Erkelnek. .
Elsősorban a B r a n k o v i c s o t lehetne felújítani. Erkel zenedrámái közül talán ez a legerőteljesebb. Ez az opera a repertoáron is tudna maradni, persze csak akkor, ha nem bánnak el vele úgy, mint a Dózsával.
A D ó z s a esete példázza azt, hogyan nem szabad egy operát felújítani.
[Az előadás beharangozásakor azt híresztelték, hogy az eredeti partitúra alapján készült a felújítás, de természetesen itt is egy átdolgozásról volt szó.]
[i] Az eredeti hossza több, mint négy óra és ebből a fele sem hangozhatott el. Ahogy ezt az Erkel zongoraművek tanulásakor tapasztaltam, Erkelnek egészen kivételes arányérzéke volt, tudta, hogy egy zenei anyagot hányszor lehet ismételni, variálni, rekapitulálni anélkül, hogy unalmassá válna zene. A dramaturgok ezt nem értik, nekik a filmszerűség, az action kell. Mintha egy Beethoven szonátából kihagynák a szonátaforma expozíciójának ismétlését és a visszatérést, a variációs lassú tétel változatainak a felét és a fellelhető összes ismétlést, majd a rondótéma valamennyi visszatérését mondván – túl hosszú. Állítom, hogy egy zeneileg korrekt módon színpadra állított Dózsát nem lehetett volna levenni a repertoárról, mert az operának azért mégiscsak ez lenne a lényege: a zene, ezért is hívjuk zenedrámának, nem drámazenének.
[/i]
Erkelnek (ez) négy operája [a Hunyadira, a Bánkra, a Dózsára és a Brankovicsra gondoltam akkor] a jelenlegi [azaz az akkori] kulturális viszonyok között is repertoáron tartható lenne.
A briliáns szerepeket tartalmazó első opera, a B á t o r i M á r i a olaszos hatásai miatt, a Doppler fivérekkel írt E r z s é b e t épp a társszerzők miatt lenne támadható. A S a r o l t a gyenge szövegkönyve miatt alig bemutatható. A szabadságharc idején játszódó N é v t e l e n h ő s ö k e t 1998-ban, az István királyt 2000-ben kellett volna bemutatni.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ma már az I s t v á n k i r á l y t is az Operaház műsorrendjén tarthatónak vélem, természetesen az eredeti és húzatlan formában.
Az Erkelt megelőző időszak és az Erkel kortársak operái nagyrészt különlegességek csupán. Komolyabb szériát három mű ért meg.
R u z i t s k a J ó z s e f : B é l a f u t á s a . Felújítása esetén nyilván Erkel operáival hasonlítanák össze, azokhoz képest, bizony, kezdetleges. Erkel fellépéséig ezt a művet tartották a legjobb magyar operának.
Császár György: Kunok. Sem az operát, sem a szerző egyéb műveit nem ismerem eléggé ahhoz, hogy nyilatkozni tudjak róla.
Doppler Ferenc: Ilka, avagy a huszártoborzó. A három közül ez volt a leghosszabb életű. Megjegyzem, hogy az 1860-as évekig az Ilka játszottsága nagyobb volt, mint a Hunyadié!
Mindhárom darab megérdemli a tanulmányozást.
L i s z t : D o n S a n c h e . Liszt gyerekkori – és egyetlen – operájának műsorra tűzéséhez segítséget ad a Hungaroton felvétel.
M o s o n y i M i h á l y dalművei.
K a i s e r M a x a u f d e r M a r t i n s w a n d . Mosonyi első operáját bukott műként szokás emlegetni, ez nem igaz. A művet a szerző kivitte Liszthez Weimarba, aki rámutatott a gyenge pontokra és bemutató helyett átdolgozást javasolt. Ezt Mosonyi el is végezte, ám épp ekkor szakított németromantikus stílusával és a premiert nem szorgalmazta többé. Mosonyi első stíluskorszakának nyilván ez az opera a csúcspontja.
A 2005. évi Tavaszi fesztiválon a darab kitűzött hangverseny bemutatója elmaradt, hangfelvétel sem készült még. A kotta partitúrájának a leiratát viszont időközben elkészítette Scholcz Péter.
S z é p I l o n k a . A darab az első olyan dalmű, amely tisztán magyar zenei elemekből épült fel (Erkel „válaszként” írta a Saroltát, hasonló ambícióval). A partitúra „elkallódott”, így azt csak a szólamok összeírása után lehet megvizsgálni, ami el is készült, szintén Scholcz Péter munkája. Scholcz szíves szóbeli közlése szerint az opera 1862. évi bemutatóját Mosonyi nem pártolta, mert az operát igen erőteljesen meghúzták, így a Szép Ilonka eredeti műalakját még nem játszották el soha.
Á l m o s . Ezt az operát csak jóvátehetetlenül későn, 1934-ben mutatták be, holott maga Liszt szorgalmazta a premiert. A partitúra a Régi Zeneakadémián található. Véleményem szerint ez az egyetlen olyan Erkel-kortárs opera, amely képes lenne megmaradni az Operaház repertoárján. A honfoglalás legértékesebb zenei emlékműve. Csendesen és bátortalanul jegyzem meg, hogy miután Erkel, majd Liszt 200. születési évfordulóját elrontottuk, most készülünk ugyanerre Mosonyi Mihály és Volkmann Róbert és Goldmark Károly 2015-ös évfordulóján.
M i h a l o v i c h Ö d ö n dalművei.
A Zeneakadémia igazgatójának legjobb éveit felemésztette az oktatás és a zenepolitika. Dalainak CD-felvétele bizonyítja, zeneszerzőként sem volt jelentéktelen. Négy operája közül természetesen a két érettebb kori a figyelemre méltóbb.
E l i á n a (szövegkönyv Tennyson, Herrig, Ábrányi E.). Ez a háromfelvonásos opera (komp. 1885-7 bem. 1908!) a zenetörténészek szerint a legjobb.
T o l d i s z e r e l m e (szövegkönyv Arany, Csiky, Ábrányi E.) 2. változat, bem. 1893. A zongorakivonat nyomtatásban is megjelent.
H u b a y J e n ő dalművei.
A c r e m o n a i h e g e d ű s . Az 1892-ben komponált dalmű máig a nemzetközıleg legjátszottabb magyar opera. Az első magyar opera, amely eljutott a tengerentúlra, a világ több mint 80 színpadán játszották. A budapesti 100. előadást Mascagni vezényelte (1925). A szerző ötven évig tartó feketelistázottsága ellenére két slágere máig élő, ez a Madárdal és a hegedűszóló.
Magyar koloritja miatt érdekes lehet a F a l u r o s s z a , amely Tóth Ede népszínművének Váradi Antal-féle librettójára készült, és a L a v o t t a
s z e r e l m e . Irodalmi alapja miatt lehet érdekes a K a r e n i n a A n n a . Egyfelvonásos a M i l ó i V é n u s z és a Wilde nyomán írt meseopera, az Ö n z ő ó r i á s . Változatos „nemzetközi” színek jellemzik az Á l a r c o t . Egyelőre azonban még a legsikeresebb Cremonai hegedűs műsorra tűzése is kényes lehet bizonyos szakmai körök szinte érthetetlen ellenkezése miatt.
P o l d i n i E d e : C s a v a r g ó é s k i r á l y l á n y . Akik még hallhatták, egyhangúlag azt állítják, hogy messze jobb, mint a Farsangi lakodalom, amit a szerző legjobb operájának tartanak.
D o h n á n y i E r n ő operái.
T a n t e S i m o n a . Rádiófelvételéből Hungaroton CD készült.
A v a j d a t o r n y a . Az Operaház éppen készült a felújítására, ami meg is történt.
A t e n o r . A háromfelvonásosból rádiófelvétel is készült, majd TV-film is.
K o d á l y : C i n k a P a n n a b a l l a d á j a . Érdemes lenne tanulmányozni a felújítás lehetőségét már csak amiatt is, hogy ne csak egyetlen magyar zeneszerző legyen (Bartók), akinek az összes színpadi műve az Operaház repertoárján van.
Magyar táncjátékok
XIX. századi zeneszerzőink nemigen írtak balettzenét. Kevés számú színpadi szerzőnk az operaírást ambicionálta s a balett csak ennek betétjeként jelent meg jellemzően. Szerencsére akadt kivétel is.
D o p p l e r F e r e n c balettjei. Volt módom a szerző első operájának zongoraátiratából egy válogatást CD-re játszani: E művét olaszos dallamgazdagság jellemzi. Mivel kiváló fuvolás volt s hangszerére sokat írt, virtuóz darabjaival fennmaradt a hangversenydobogókon. Zeneszerzői erényeit dicséri, hogy Ilka c. operája százas szériát ért meg s hogy Erkel Dopplert szerzőtársává emelte az Erzsébet c. operában.
E r k e l G y u l a : S u i t e d e B a l l e t m a g y a r s t í l b e n . Németh Amadé: Az Erkelek a magyar zenében c. könyvének 110. lapjáról idézem: ’A Filharmóniai Társaság 1897 XI. 17-i hangversenyén hangzott el Richter János vezényletével. – Azonos az 1885. évben komponált; 1895-ben az Operaházhoz újra benyújtott és visszautasított V á n d o r P i s t a k a l a n d j a i c. balettel, a szvit a balett egyes részleteit tartalmazza. A műnek közönségsikere és szakmai sikere is volt.
Mindössze ennyi a XIX. század, a XX. viszont annál gazdagabb, itt már válogatni is lehet, akár az életművön belül is.
P o l d i n i E d e : É j s z a k i f é n y . A szerző ezzel a darabbal lett világhírű. A zenekari anyag a Széchényi Könyvtárban van partitúra nélkül, csak egy particella van hozzácsatolva. A partitúra nyilván a szerző hagyatékában van, amelynek a holléte nem ismert. A balett partitúrája azonban összeírható lenne, a zene pedıg a particella alapján is megítélhető.
H u b a y J e n ő – K e n e s s e y J e n ő : C s á r d a j e l e n e t e k. Hubay Csárdajeleneteıt, szám szerint tizennégyet, 1882-től kezdte komponálni. A szerző jóval Bartók és Kodály jelentkezése előtt, azaz a zenei folklórizmus térhódítása előtt írta e művek zömét, méltánytalanság számon kérni rajtuk egy negyedszázaddal fiatalabb irányzat stílusjegyeit. E darabok természetesen hitelesebbek, Brahms táncainál. Mind ezekhez, mind Liszt Rapszódiáihoz képest előnyük e nótafeldolgozásoknak, hogy arra a hangszerre íródtak, amelyen eredetileg is előadták őket: a hegedűre. A balettet Kenessey állította össze Hubay instrukciói szerint. A bemutatóra a szerző halála előtt néhány hónappal, 1936. december 6-án került sor az Operában.
D o h n á n y i E r n ő művei
P i e r r e t t e f á t y o l a Op. 18. Bem: 1910. január 22. Drezda. Kıadta a Doblinger kiadó Bécsben, 1910. Zeneileg nyilván ez a három képből álló pantomim a legértékesebb, hiszen opusszámmal ellátott mű.
A t é k o z l ó f i ú . Ez a pantomim Wormser műve: Dohnányi csak átírta zongorára és eljátszotta a felesége, Galafrès Elza kedvéért, akinek egyébként a Pierrette fátyolát is írta.
S c h u b e r t – D o h n á n y i : A m ú z s a c s ó k j a . Balett 1 felvonásban, 6 képben. Bem: 1928. november 19., Operaház. A híres Moments musicaux ciklus briliáns hangszerelése.
A s z e n t f á k l y a . Tánclegenda 11 képben, a Ruralía hungarica és a Szimfonikus percek tételeiből összeállítva. Bem: 1934. december 6., Operaház.
W e i n e r L e ó táncjátékai.
C s o n g o r é s T ü n d e. A kísérőzenéből a szerző kétszer is összeállított balettzenét. Az első bemutatója 1930. november 8-án volt az Operaházban. A második változat a Pécsi Balett számára készült 1959-ben. Bemutatójára 1962 júliusában került sor a színmű előadása során, betétszámként.
L i s z t – W e i n e r : Ö r ö k g y á s z . A Marche funèbre valamint a Funérailles hangszerelése.
L a j t h a L á s z l ó táncjátékai. Lajtha drámai vénája sokkal ismertebb, mint sziporkázó humora. Balettzenéi jellemzően ezt a zsánert képviselik.
L y s i s t r a t a . Bem: 1937. február 25., vez. Ferencsik János (Operaház). A librettót Arisztofanész nyomán Áprily Lajos és a zeneszerző írta. A balettből nincs hangzó anyag, de a nyitány és a szvit a Marco Polo kiadó CD-in megjelent.
C a p r i c c i o . Balett egy felvonásban (14 szám). Színpadi bemutatója nem volt. A librettót François Gachot ötletéből Csathó Kálmán és a zeneszerző írta a Commedia dell’arte modorában, ma is időszerű témáról. Komp. 1944.
N é g y i s t e n l i g e t e (Le bosquet des quatre dieux). A darab hangverseny előadásban sem mutatták be, csak tavaly, azaz 2013-ban, de hangzó anyag van, a belőle készült 2. Szvitből. A librettót Révay József és a szerző írta, és a Lysistrata-hoz hasonlóan, ez is az ókori Hellászban játszódik.
Bármelyik balett sikerrel bemutatható, de a legjobb a Négy isten ligete lehet, mert a belőle készült 2. Szvit Lajtha legjobb műveinek egyike.
K o d á l y Z o l t á n : K u r u c m e s e . E mű nem található meg a lexikonokban, forrásom: Raics István Magyar zeneművek jegyzéke. „Táncjáték a Marosszéki és a Galántai Táncok c. művekből Harsányi Zsolt cselekményére, 1935. bemutató: M. K. Operaház, 1935”
V e r e s s S á n d o r táncjátékaı.
A c s o d a f u r u l y a . Paulini Béla szövegére, Milloss Aurél koreográfiájával, 1937-ből.
T é r s z i l i K a t i c z a , bem. 1949, Stockholm.
És a sor folytatható lenne, de pl. F a r k a s , K ó s a , T a k á c s , K a d o s a táncjátékairól nem tudok többet, mint ami a lexikonokban van.

Itt zárul a levél 2002-ből. Petrovics Emil hamarosan elhagyta az Operaházat, így ez a harmadik levelem is bekerült a Ház irattárának a mélyére.

Talán szokatlan, hogy egy akadémiai székfoglalón egy tizenegy (és fél) éve írt levelemet olvasom fel. De ezzel meggyőzően tudom igazolni azt, hogy zenei múltunkban a felfedezések kora nem hogy nem fejeződött be, de bizonyos területeken szinte még el sem kezdődött.

A magyar zeneirodalom jelentős része ma is feltáratlan. Mindazokból a feladatokból, amelyeket ebben a levélben felsoroltam, alig valósult meg valami, akár az Operaházban, akár a hangversenyéletben, akár a hanglemeziparban, akár a kottakiadásban. Ez a felsorolás csak a színpadi műveket érintette, és csak az Operaházhoz kapcsolható műveket.

A népszínművek, operettek, daljátékok igényesebb része szintén hiteles megszólaltatásra vár, köztük Erkel Ferenc népszínmű kísérőzenéi és a világhírű magyar operett iskola remekeinek jó része. De ugyanez a helyzet a magyar szimfonikus irodalommal is. A végtelen gazdagságú kamarazenei termésből jóval többet sikerült feltárni, de még itt is van tennivaló.

Negyedszázaddal a rendszerváltozás, azaz a kulturális élet állítólagos felszabadulása után egy ekkora hiányt nem lehet pusztán a gazdasági helyzet sanyarú voltával mentegetni. Meg kell teremteni a tisztességes munka feltételeit, módszeresen és tempósan el kell kezdeni dolgozni. Értékeinket felmutatni és terjeszteni itthon és külhonban.

És ez az a terület, ahol a Magyar Művészeti Akadémia hivatott kezdeményezni és cselekedni.

Köszönöm, hogy meghallgattak, és abban a reményben zárom a székfoglalót, hogy a nem is olyan távoli jövőben hangszeremen, a zongorán is bemutatkozhatom, és mindazt, amit itt elmondhattam, bizonyíthatom a zene eszközeivel is.”
157   Ardelao 2017-08-29 00:16:42

ELFELEJTETT MAGYAR ZENEMŰVEK.

„Az elfelejtett vagy ismeretlen régi magyar zeneművek érdekében kiadott rádió-felhívás eredménye, hogy a magyar zeneirodalom nagyszabású táncjátékkal gazdagodott.
Szerzője: Erkel Gyula, ismert és elismert mester, aki keveset komponált ugyan, de műveinek műbecse kora ifjúságában már tekintélyt szerzett neki a zenevilágban. Irodalmunk két drámai remekéhez írt zenét, az egyik Csongor és Tünde, a másik, Az ember tragédiája, melynek ez az első kísérőzenéje. Sok dalt és nótát szerzett, melyek közül a nép többet átvett. A köztudatban nem egy népdal szerzőjeként szerepel. A Falu rossza, Tolonc, s más népszínművek zenéjét ő állította össze és részben szerezte. A zenei irodalom tud arról, hogy írt egy négy-felvonásos táncjátékot, melyet az Operaház megbízásából az 1885-i kiállításra szerzett s melyet nem adtak elő.

Azt azonban nem tudtuk, hogy megvan, és hogy hol van az a táncjáték. A rádió felhívására Erkel Jenő, Erkel Gyula fia, elvitte a vezér-könyv hatalmas kéziratát a rádióba s átadta bemutatás végett. Ez a bemutatás meg is történt.
Mi történhetett e körül a táncjáték körül, hogy sohasem került színre? Valószínűleg muzsikai cselszövény áldozata lett. A családbeliek úgy tudják, hogy az «operabírálói» intézmény egyik tagjának a mű nem tetszett. A szerző erre javítás ürügye alatt elkérte tőle a vezérkönyvet, hazavitte, bezárta egy fiókba, mely a nyilvánosság számára, íme, csak most nyílt ki.

Helyesebben: a műből három rész elhangzott Suite de Ballet cím alatt az 1897. november 17-én tartott filharmóniai hangversenyen. Erről a Fabo Bertalan-féle Erkel-emlékkönyvben
(III. 1.) Kereszty István többek közt ezt írja:

«Mindnyájunkat gyönyörködtetett az előadott tételek nem közönséges, fordulatos magyarsága, változatossága, a csín és elevenség, a vidámság és mégis diszkrét hang, egyszóval: előkelő művészet, mely az előadott részleteket becsesekké s kedvesekké teszi. Láttam — folytatja Kereszty — az egész partitúrát (négy felvonás, de nem hosszú) s mondhatom, az egész: élvezetes, tartalmas, igazi műgonddal kidolgozott, nem hatásvadászó, mégis okvetlenül jól ható műve egy tagadhatatlanul jeles, mesteri koncepciójú alkotó zenésznek».

A műről elég, ha még annyit tudunk, hogy címe: Vándor Pista kalandjai, — ami nem sokat mond, s szövegének szerzője báró Jósika Kálmán, kinek munkája jelentéktelen.

Ritkán akad alkalom, hogy Erkel Gyula neve mellett megállhatunk.

Erkel Ferenc kilenc gyermeke közül Gyula volt az első — sorrendben. Tehetségre is. Testvérei közül talán csak Sándor, a nagy karmester, érte utol.

Erkel Gyula zeneszerző, pedagógus és fiatal korában kiváló zongoraművész volt. 1842-ben született Pesten. 1909-ben halt meg Újpesten. Mint kis gyermekről, már írtak róla a lapok.

Idézünk a Der Ungar című napilap 1847. július 22-i számában „Az ezred lánya” vígoperáról írt kritikából néhány sort :
«A dob (tudniillik Sátorfy úr megbetegedése következtében) mégsem maradhatott el. Egy hat éves fiú, az angyalszép Erkel Gyula, verte, kiváló tehetségű atyjának ütemezése szerint, fölösleges felemlítenem, — írja tovább a kritikus — hogy a hallgatóság el volt ragadtatva s a kis dobosnak virágokat dobott.

A kitűnő zenei képességekkel megáldott fiút 14 éves korában a Nemzeti Színház zenekarába, a dobok mellé szerződtette. Közben édesatyja zongorára tanította, Mosonyi Mihálynál pedig zeneszerzési tanulmányokat folytatott. Huszonegy éves korában operai másodkarnaggyá nevezték ki, később karmesterré. Huszonhat éven át szolgálta az Operaházat. A Zeneakadémián 1879 óta működött. Zeneelméletet, zongorát tanított, utóbb az operaiskola növendékeinek korrepetitora volt. Csodálatos emlékezőtehetségével a legkülönbözőbb dalművekből vett részleteket vezérkönyv és zongorakivonat nélkül vezényelte és zongorázta. Ugyanilyen jártas volt a régi szimfonikus és kamarazene-irodalomban, amelyet hasonló alapossággal kevesen ismertek. Minden zenei frázisra szabatosan emlékezett, úgy hogy azok számára, akik vele érintkeztek, valóságos élő lexikonja volt a zeneirodalomnak.

*

A.E.M. Grétry, a nagy zeneköltő, aki kiváló író is volt, „Memoires ou Essais sur la musique” című híres munkájában arról elmélkedik, hogy történeti operaházat kellene alapítani, ahol az eltűnt múlt remekeit játszanák.

Az elfelejtett magyar zeneművek, az eltűnt múlt remekei, most rendre megszólalnak a rádióban.”

Írta: PAPP VIKTOR

BUDAPESTI SZEMLE, 1938. 251. kötet (731. szám)
Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
Erkel Színház, Bernáth Büfé

"Ringató"

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Akilone Quartet: Emeline Concé, Elise De-Bendelac (hegedű), Louise Desjardins (brácsa), Lucie Mercat (cselló)
BEETHOVEN: 6. (B-dúr) vonósnégyes, Op.18/6
WEBERN: Öt tétel vonósnégyesre, Op.5
WEBERN: Hat bagatell, Op.9
SCHUMANN: 1. (a-moll) vonósnégyes, Op.41/1

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ROSSINI: Olasz nő Algírban

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Trojan Tünde előadóművész, Pintér Gábor színművész,
Szilasi Alex (zongora)
"...Ne hagyd a sorsod csillagokra..." - Pilinszky János versei

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Oláh Vilmos (hegedű)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Vásáry Tamás
BEETHOVEN: 2. (F-dúr) románc, Op.50
BEETHOVEN: 1. (C-dúr) szimfónia, Op.21
BEETHOVEN: 1. (G-dúr) románc, Op.40
BEETHOVEN: 8. (F-dúr) szimfónia, Op.93

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Chantal Santon-Jeffery (ének)
Purcell Kórus, Orfeo Zenekar (korhű hangszereken)
Koncertmester: Simon Standage
Vezényel: Vashegyi György
"Ragyogjatok, új csillagok!"
Válogatás Rameau és francia kortársai operáiból

19:30 : Budapest
MOM Kulturális Központ

Aysen Ulucan (hegedű), Birsen Ulucan (zongora), Özcan Ulucan (hegedű, mélyhegedű)
Anima Musicae Kamarazenekar
MOZART: Esz-dúr sinfonia concertante K.364
ONUR TÜRKMEN: Versenymű két hegedűre, zongorára és vonósokra (ősbemutató)
MICHAEL ELISON: Versenymű két hegedűre, zongorára és vonósokra (ősbemutató)
MOZART: A-dúr szimfónia no. 29, K. 201
19:00 : Pécs
Kodály Központ

Wing Singers Gospel
Cantissimo
Trillák Kórus – Mohács, Babits Kamarakórus
VoiSingers
"Hamisítatlan kórus-ünnep!"

19:30 : Debrecen
Szent Anna Székesegyház

Kodály Kórus Debrecen
Vezényel: Szabó Sipos Máté
"Mint a hegyek"
Orbán György kóruskönyvei az idén 70 éves szerző tiszteletére
A mai nap
született:
1872 • Manuel de Falla, zeneszerző († 1946)
1933 • Krzysztof Penderecki, zeneszerző
elhunyt:
1585 • Thomas Tallis, zeneszerző (sz. 1505)