Bejelentkezés Regisztráció

Zenetörténet


167 Ardelao 2017-08-22 15:40:13 [Válasz erre: 166 Ardelao 2017-08-22 10:41:50]
FLETA BÚCSÚJA BUDAPESTTŐL A nagy Fleta tegnap a kis Fleta miatt a legnagyobb izgalmak között énekelte végig búcsúestjét. Beszélgetés a dunai teraszon — „Most kell énekelnem, amíg fiatal vagyok, mert öregségemre pihenni akarok a gyermekeim között.” Señor Miguel Fleta, tegnap esti 6 óráig végtelen nyugalommal üldögélt a Ritz-szálloda második emeleti szobájának budai oldalra tekintő erkélyén és nézte a fellegeket, amelyek kelet felől jöttek és, nyugat felé mentek és talán valahol Madridban állottak meg pont a virágos kerttel ölelt ház fölött, a kék mennyboltozaton. Fleta két óra hosszat nézte szótlanul a felhőket és tekintete végigsiklott a túlsó oldal házai fölött és szemével kísérte a kis füstkarikákat, amelyeket a budai házak égnek iparkodó kéményei leheltek ki magukból. Miguel Fleta, pesti tartózkodásának utolsó óráiban romantikussá lett, mint egy diákkisasszony, aki Heinét olvassa, és teli tüdővel szívja a liget tavaszban bontakozó virágait. . Itt szeretnék maradni! . . . Fleta, a dunaparti szálloda erkélyén fogad engem. A szoba kis kiálló részét nagy sebesen átalakítja „fogadóteremmé.” A szobapincérrel széket hozat ki, meg egy kerek asztalt. Azután konyakért csenget. Ő nem iszik. Csak engem kínál. — „Előadás előtt egy pohárkával is megártana” — mondja — „Isten mentsen attól, hogy igyak a konyakból. Egészen bizonyos, hogy este valamelyik dalomba belesülnék. — Sajnálom Pestet és a pestieket itt hagyni, kik hozzám végtelenül kedvesek voltak. Könnyek között emlékezem vissza azokra az időkre, amikor hosszú esztendők előtt itt jártam Pesten, s egy kis szálloda tarkára mázolt szobájában álmodtam a jövőről.” Fleta most elgondolkozik és csendesen hozzáteszi: — „De ezt álmodni sem mertem volna, . . . Itt szeretnék maradni Pesten. Itt, a kedves magyarok között. Sajnos, ezer és ezer kötelességem van, aláirt és aláírásra váró szerződések, amelyeknek eleget kell tennem, most, amíg fiatal vagyok. Mert, ha jön az öregség, késő lesz mindenre. Akkor pihenni akarok. Talán odahaza Madridban, vagy Barcelonában esetleg Valenciában, az sem lehetetlen, hogy Dél-Amerikában. A tengerparton egy kis ház: ez minden álmom. Ott élni a feleségemmel és a gyerekekkel, akik közül az első most jön majd néhány nap múlva. Programom: végig a világon.” — S mi mégis a legközelebbi programja? — „Ma éjjel elutazom. Az egész februárt munka nélkül akarom eltölteni Madridban. Márciusban, Olaszországban énekelek, Rómában, Milánóban, Nápolyban és Firenzében, az áprilist a Kanári-szigeteken töltöm. a májust Párizsban és Londonban. Ettől a két várostól félek a legjobban. A franciák amilyen nagyszerűen tudnak dicsérni, épp úgy tudnak szidni is. Aztán Párizsban sohasem tudja az ember, sikere van-e vagy nincs. Mert a párizsi színház közönsége nem erőlteti meg magát azzal, hogy tapsoljon. Tapsolni a világon legjobban, Madridban tudnak és Pesten. Ezt különben már világot járó barátaim és ismerőseim is mesélték nekem. A londoni publikum ugyancsak fagyos előkelőséggel ül a helyén és a világért sem hangoztat véleményt. Ha tapsol, még nem biztos, hogy az siker, mert az idegennek kijáró udvariasságért tapsra állítja kezét. London után Dél-Amerika következik, főként Mexikó, amelynek huszonhárom városában lépek majd fel két hónap alatt különböző operákban.” — S aztán? — „Még nem tudom. Tárgyalok egy esetleges hosszabb pesti vendégszereplésről, tárgyalok egy bécsi vendégjátékról, meghívtak a belgrádi és bukaresti operaházba is. Nem tudom, eleget tudok-e majd tenni ezeknek a meghívásoknak. Nem tudom, Dél Amerika spanyoljai, akik közölt úgy odahaza vagyok, mint odahaza Madridban, elengednek-e?” „Búcsúznom kell, mert señor Anglada már idegeskedik. „El kell mennünk, mon cher redacteur” — mondja, — „nyolc órakor kezdődik az előadás. És ma különös napunk van, hiszen egy óriási út előtt állunk.” — Önökkel tartok. — mondom Fletának. — „Legyen szerencsém” — szól a művész és olaszosan széles gesztussal invitál meg a szálloda előtt várakozó autóba. A Városi Színház nagy öltözőjét már kivirágozták a díszítők. Szerény művirágokkal csak, amelyeket a pápaszemes főkellékes Diamant hordott össze a letűnt operettek tárházából. De aztán jön néhány igazi csokor is. Pesti rajongók üdvözletei. Név egyik mellett sincs. Névtelen tisztelő küldi. Fleta egyre idegesebb lesz. Kézelő gombját nem tudja bekapcsolni. Az ujjai olyan idegesen járnak, mintha Marconi- gépen táncolnának. Végre kész lesz az öltözködéssel. Idegessége már tetőpontra hág. — „Nem a fellépés miatt,” — mondja — „inkább az utazás miatt.” Kezdődik a koncert. A színházban lázas izgalom és tábla. A hatalmas színpad minden sarkát hallgatóközönség foglalja el. A színház tagjai, meg az idegen színházak pihenő színészei valamennyien a kulisszák mögött szoronganak. Viharos taps a Tosca, Rigoletto és Carmen áriái után, a Bajazzók és a Bohémek egy- egy áriája után a tapsvihar majd szétveti a falakat. Legalább is fent a színpadon mi úgy halljuk. Egymásután csendülnek meg az ajkán a dalok, az Amapola, a Prinzessita, az Ay, Ay, Ay, meg a Granadinas, ez utóbbiban Fleta, brilliánsul csillogtatja nagyszerű énektechnikáját is. A koncertnek vége, Fleta halott-fáradt. Az öltözőjében szétszórt holmikat idegesen összekapkodja. A szabó, meg Anglada segítenek neki a munkában. Aztán Sebestyén Gézát, meg Sebestyén Dezsőt, a színház igazgatóit fogadja, akiktől érzékeny búcsút vesz, és már siet is végig a tekervényes folyosón a színház előtt álló automobilhoz. A kapu elölt a segédszemélyzet várja. Búcsúzni jöttek. Fleta a színpad derék munkásainak mindegyikével kezet fog és olaszul kiáltja nekik: „Isten áldja meg magukat!” Elindul a gőzös. Az autó sebesen rohan a szállodába. Nincs sok idő a csomagolásra, igaz, hogy majdnem minden készen áll már, Anglada egész nap csomagolt. Fleta sonkát kér, két tojást, két deci vörösbort és vajat. Ezt gyorsan bekebelezi. Evésközben sétál a szobában, nincs türelme már ülni a helyén. — „Madrid, . . . Madrid, nemsokára ott leszek!” — mondja jó néhányszor. Az autó gyorsan repül a Nyugati pályaudvar felé. Még egy lélegzet, s már ott vagyunk. Fletanak nagy öröme telik a pályaudvar közönségében, mert senki sem ismeri fel. Senki sem veszi őt észre. Olyan, mint más civilember, akik a pályaudvar lázas forgatagában szaladoznak a pénztártól a váróteremig, a hordártól a hálókocsi ellenőrig. A vonat, a nagy kocsikból álló komoly express, lustán áll a kígyózó sínen és a gép, nagyokat fúj, mintha a hosszú útra erőt akarna magának gyűjteni. Fletát itt már senki sem köszönti. Egy úr hatalmas táskájával jói oldalba löki, de Fleta az izgalomban rá sem hederít. Nincs pardon, és nincs, bocsánatot kérek, és nincs entschuldigen, itt mindenki magának él és mindenki megy a maga útján. — Beszállni! Einsteigen! — szól a kalauz. Fleta melegen megrázza a kezemet. — „Arrividerla! A viszontlátásra! Jöjjön el egyszer Madridba, megmutatom a fiamat” — szol és már ugrik fel a hálókocsiba. Utána Anglada. Most egy mélyet sóhajt a mozdony s a kerekek dübörögni kezdenek. Elindul a gőzös és viszi Fletát, a világhírű operaénekest haza Madridba, ahol néhány nap múlva új Fletával gazdagodik a spanyol népesedési statisztika. Kardos István. ESTI KURIR, 1928. február 2. (6. Évfolyam, 27. szám) *

166 Ardelao 2017-08-22 10:41:50 [Válasz erre: 165 Ardelao 2017-08-22 10:37:01]
Fleta január 31-én művészhangversenyt tart a Városi Színházban. A pestiek Fletát, a világhírű spanyol operaénekest, Tosca-beli első vendégszereplése után, már szeretetükbe fogadták, ami nem kis dolog, mert hiszen köztudomású, hogy nálunk Budapesten minden új énekest, minden bemutatkozót bizonyos idegenkedéssel fogadnak. A Városi Színház Fleta nagy népszerűsége miatt, nem tudott eleget tenni a jegy-előjegyzők kívánságainak, ezért Sebestyén Géza újabb megállapodást kötött Miguel Fletával. Fleta az eddigi megállapodásuk szerint január 31-én művészhangverseny címmel még egy koncertet tart a Városi Színházban zenekari kísérettel. Az operaénekes ezen az estén elénekli mindazokat a slágereket, amelyek őt világhírűvé tették. Műsorában szerepel Boito Mefisztója, Bajazzo és a Manon nagy áriája, Tosca Levéláriája, a Carmen Rózsaáriája, a Rigoletto, La donna e mobile című áriája, Donizetti La Favorita című áriája, végül Padilla, Princessita cimü dala és természetesen az Ay-Ay-Ay. A hangversenyen a művészt a Városi Színház teljes zenekara kíséri. Itt említjük meg, hogy Fleta, tegnap este — mint bécsi tudósítónk táviratozza — Bécsben rendkívül sikert aratott zsúfolt nézőtér előtt. A bécsiek határtalan lelkesedéssel ünnepelték a művészt, akit úgyszólván nem akartak leengedni a pódiumról, így történt az után meg, hogy a nyolc órakor kezdődő hangverseny egy óra után ért véget. ESTI KURIR, 1928. január 24. (6. évfolyam, 19. szám) *

165 Ardelao 2017-08-22 10:37:01 [Válasz erre: 164 Ardelao 2017-08-21 10:54:19]
Gilda és a mantuai herceg a parketten . . . Miguel Fleta tegnap este a mantuai-herceg képében és hasonlatosságában jelent meg a pesti közönség előtt. Fletának újra Saljapin-közönsége volt. Fletának újra Saljapin sikere volt mindezeken kívül. A Rigoletto előadásán Alpár Gitta volt a Gilda. AIpár Gittát az előadás előtt felkerestük. Azt mondta, hogy, képtelen az izgalomtól beszélni, nagyon meg akarja mutatni, hogy mennyit tanult. Alpár Gitta megmutatta, s az előadáson meg is lehetett állapítani, hogy a honi szívek, egy cseppet sem lelkesedtek kevésbé Fletáért, mint Alpár Gitta ének kultúrájáért. Fleta az előadás végén kijelentette, hogy ha Alpár Gitta lesz a partnere a Bajazzókban, akkor még a Bajazzókat is elénekli Budapesten. Erre azonnal telefonáltak Berlinbe, ott azonban szigorúan meghagyták Alpárnak: ”Tessék jönni, nincs vendégszereplési engedély tovább.” A siker után Fleta, Alpár Gitta és még Kiepuráék, elmentek a Ritzbe, onnan pedig a New York bárba. A bárban a mantuai herceg és Gilda charlestont táncoltak, azaz Fleta és AIpár Gitta járták a Hallelujára mindama figurákat, amely szoros kapcsolatban vannak a legújabb sláger ritmusával. A közönség a bárban is hallani akarta Fletát, de a tenorista azt mondta, hogy ő mulatni jött és nem énekelni. Ezek után végig csinálta az összes bármókákat, játszott miniatűr szakszofonon, vörös sapkát tett a fejére, utána pedig sietett haza aludni. Fleta, 20-án hangversenyt ad Budapesten, 22-én Bécsben ismétli meg a hangverseny-ét, 25-én Prágába megy, 28-án Don Josét énekli Budapesten a Carmen-ben, azután pedig gyorsan haza Madridba. Mert mint ismeretes, Madridban családi esemény készül Fletáéknál. Februárban, egy Fletával szaporodik a világ. ... AZ EST, 1928. január 19. (19. évfolyam 15. szám)

164 Ardelao 2017-08-21 10:54:19 [Válasz erre: 163 Ardelao 2017-08-21 10:46:08]
Próba vacsoraközben: Fleta szállóbeli szobájában Miguel Fleta, a világot járó spanyol operaénekes, pénteken este a Városi Színház operaelőadásán énekelt, de szombaton kora reggel már vonatra ült és utazott Bécs felé, ahol vasárnap este hangversenyt adott. A hangverseny műsorának első két számát a közönség meglehetős tartózkodással fogadta, a harmadik számot, az Aida-beli nagy-áriát azonban kitörő lelkesedéssel ünnepelte s az ária eléneklésétől kezdve Fleta már benne volt a bécsi közönség szívében. A művész hétfőn délben vonatra ült és tegnap este újra megérkezett Budapestre. Autójával egyenesen a Városi Színházba ment, ahol hétfő esti kilenc órára próbát íratott ki a Rigolettóból. Csak nehezen tudták neki megmagyarázni, hogy este nyolckor nem lehet próbát kiírni ugyanaznap kilenc órára. Fleta azonban nem jött zavarba és a következőket mondta: — „Méltóztassék kiírni a próbatáblára, hogy ma kilenc órakor a Ritz-szálló első emeletének 46-os szobájában szívesen látom Alpár Gitta és Medveczky Bella őnagyságát, valamint Kovács Dezső urat, egy karmestert és az ügyelőt vacsorára és próbára. — A súgó ne menjen? — kérdezték a művészt. —„Nem!” — mondotta Fleta — „súgó nem kell, mert a Rigoletto hercegét csak a karmesterem tudja súgni, a világon senki másnak a szavát nem értem meg ebben a szerepben” — szólott és máris benn ült az autóban, amellyel gyors iramban vágtatott a Ritz-szálló felé... Kilenc óra előtt néhány perccel érkeztem meg a Ritzbe. Fleta barátságosan fogad: — „Itt vannak már a vendégek?” — Nem, de mindjárt jönnek. — Nyugodt vagyok, most is pontosak lesznek és idejében megérkeznek. Fleta most házigazdává lesz; a szobapincérrel felhozatja a vacsora kellékeit, a fehér tányérokat, az ezüstösen csillogó evőeszközöket, a kristályosra csiszolt poharakat és ő maga megtérít. — „Ne csodálkozzék” — mondja, — „hogy ehhez is értek, de staggione színészkoromban, a cipőpucolástól kezdve, ruhafoldozáson keresztül, egészen a főzésig, mindent kellett tudnom, odahaza Olaszországban nemcsak a nagy városokat, hanem a kis falukat is bejártuk, mert hiszen minálunk mindenütt, a legkisebb tanyán is rajonganak az operáért. Azokban az időkben pedig mindent kellett tudnunk. Nem volt titkárom, nem volt inasom, öltöztetőm, szobalányom,, szakácsnőm, karmesterem, súgóm. Magam szolgáltam ki magamat. „ A szekrény tetejéről egy bőröndöt vesz le, amelynek tetejéről leesik egy picinyke — gyerekcipő. A mesék tündérei hordhatnak ilyet. Felcsillannak a szemek: — „Ezt a pár cipőt Bécsben vettem. A gyereknek! Még nincs meg, de talán egy-két óra múlva már itt lesz ezen a világon. Mindig rágondolok, s ha az üzletek kirakatában valami neki valót látok, megveszem. Nem tudom, hogy juttatom majd haza, de nekem elég az, ha a gyerek holmicskája itt van velem.” ... Fleta e pillanatban nem az, aminek öt a színpadról ismerjük. Két kerek szeme csillog, mint két kékbejátszó briliáns kő. Szeme szögletébe könnycseppek szöknek. .. Az apa, senor Miguel Fleta megilletődött némasággal gondol a kis Fletára, aki sok ezer kilométerre innen, talán e percben látja meg a napvilágot. Csönd a szobában, .. de már kopognak az ajtón. Derűs kacagással belép Rigoletto Gildája, Alpár Gitta, meg a bohóc, Kovács Dezső és Medveczky Bella, Fraknói, a karmester, meg Csillag, a főügyelő. Fleta a másik szobából átkéreti az olasz karmestert, aki ez alkalommal súgó lesz, s míg a vacsorát hozzák, a kis próbáló csapat kényelmesen végigsétál a Rigoletto első felvonásán. Az ajtó előtt a szállodai folyosón valóságos kis tömeg. Ingyen hallgatják Fletát. .. Kardos István. ESTI KURIR, 1928. január 18. (6. évfolyam, 14. szám) *

163 Ardelao 2017-08-21 10:46:08 [Válasz erre: 161 Ardelao 2017-08-20 21:45:27]
Fleta a »Carmen«-ben is fellép Budapesten Már Fleta megérkezésekor szó volt arról, hogy esetleg harmadszori is fellép a Városi Színházban. A színház igazgatósága úgy tervezte, hogy a Carmen-ben José szerepében is bemutatkozik Fleta. Ennek a tervnek azonban akadályai voltak, Fleta egyéb szerződései miatt. Színházi vendégszerepléséin kívül Fleta egy hangversenyt is ad Budapesten s éppen ezért nehéznek látszott még egy harmadik operai fellépést is programjába iktatni. Azonban, mint értesülünk, a nehézségeket sikerült kiküszöbölni és a Városi Színház megállapodott Fletával, hogy meghosszabbítja budapesti vendégszereplését. Harmadszor is fel fog lépni és a harmadik estén a Carmen-ben elénekli Don Josét. Fleta bebizonyította, hogy valóban világhírű tenorista. Első fellépésével elragadtatta a szigorú pesti közönséget. Fleta szerződése szerint még egy este lép fel a Városi Színházban. Ez ma, kedden lesz, amikor is a Rigolettóban fog énekelni Alpár Gittával, a berlini „Staatsoper" magyar énekesnőjével együtt. A Carmen előadáson Fleta partnere ismét Schwarz Vera lesz. Hogy melyik nap lép föl Fleta a Carmen-ben, arról még nincs döntés. AZ EST, 1928. január 18. (19. évfolyam 14. szám) *

162 Búbánat 2017-08-21 09:04:16 [Válasz erre: 104 Búbánat 2016-08-19 17:47:28]
Kapcs.: 104. sorszám Régi magyar operákból Említek még részleteket, amelyekből rádiófelvétel készült (esetleg újabb, más előadókkal is): - Ruzitska József: Béla futása – Kálmán vitéz áriája (Melis György) - Doppler Ferenc: Benyovszky – Afanázia áriája (Mátyás Mária) - Arnold György – Heinisch József: Mátyás királynak választása – Induló (Forrai-kórus, vezényel: Lehel György) - Mátray Gábor: Csernyi György – ária (Sándor Judit) - Császár György: Kunok – Margitta és Andorássy kettőse (Mátyás Mária és Szabó Miklós)

161 Ardelao 2017-08-20 21:45:27 [Válasz erre: 160 Ardelao 2017-08-20 13:47:57]
Señor Miguel Fleta Nagy győzelme a pesti arénában, a legelegánsabb pesti közönség felett. — Az Est tudósítójától — Van egy pár ember Budapesten, akinek külön szórakozása már, hogy bizonyos alkalmakkor odaáll a Rákóczi út és a Luther utca sarkára. A másik a Tisza Kálmán téri óra mellé áll. A harmadik a Városi Színház bejárata elé. (Némelyiknek talán bérlete is van.) Ha másról nem, erről az embercsoportról meg lehet tudni, hogy mikor van valami esemény a Városi Színházban! Megyek fölfelé a Rákóczi úton. Autók kígyóznak. A Luther utca sarkán sorfal: Na, valami történik bizonyosan . A Tisza Kálmán téren is sorfal. Rendőrök. Ez a valami a Városi Színházban történik. Igen. Señor Miguel Fleta, a torreádorok, torrerók és picadorok és egyéb spanyol hírességek vére, rokona, öccse, sógora, pajtása tenorista kiadásban, eljött Budapestre és tegnap este fellépett a Városi Színházban. Fleta már volt Budapesten. Fleta nevét és hangját a gramofon - lemezeken keresztül eléggé ismerik Budapesten. Fletát izgatottan várták Budapesten. Ha csak a várakozók egy-része. A várakozók másik része ajkbiggyesztve mondta: Ugyan kérem, ha már Bukarestben, meg Budapesten énekel, baj tehet ott a hanggal. Nekem gyanús az, ha valaki nem Párizsba, hanem Bukarestbe megy hangversenyeznie. Senor Fleta, mit sem sejtett mind ezekből tegnap este. Arról sem, hogy a Városi Színház nézőterén fél-nyolc óra tájban olyan elegáns közönség gyűlt össze, amelyik — nos, igen, . . . ez volt az a közönség, amelyik Saljapinnál olyan fagyosan ült a nézőtéren, mintha ott született volna mindegyik az Északi Sarkon, ahol Amundsen kapitány ledobott egy zászlót. Budapest színe-java a nézőtéren. Prémek. Ragyogó ékszerek, ragyogó nők. A karzat legutolsó sorában ezúttal szmoking, estélyi ruha fénylett. Nagy izgalom és nagy várakozás. A nézőtér három negyed részének szeméből ezt olvastam ki: Hát, majd meglátjuk, mit tud az a Fleta! Az ügyeletes rendőrtanácsos az igazgatónak panaszkodik, hogy legalább százötven potyajegyes áll a széksorok mellett. A színpadon egy rendőr őrmester méltatlankodva csóválja a fejét. Szólana is meg nem is az illetékeseknek. De azután, belenyugszik, hogy a színpadot is megszállja egy nézősereg. Belép a kulisszák mögé egy alacsony ember. Cavaradossi. Az-az Señor Fleta. Künn már sötét a nézőtér. Fleta, a kulisszák mögött egy kis rögtönzött öltözőt rendezgetett be. Kis púdert rak az arcára. Művésziesre borzolja a haját, azután be a színpadra. Na, tisztelt pesti közönség, itt a Fleta. Odaállok az egyik kulissza mellé. Látom a színpadot is. A közönséget is. Egy fiatalember mellettem a Tosca partitúráját tartja kezében. Ellenőrzi az előadást. Fleta, alig két-lépésnyire van tőlem. Könnyen, minden nagyobb erőfeszítés nélkül, nagy kultúrával énekel. Kitárja a karját, kezét, szeme meg sem rebben, lágyan, érzékien cseng a hangja. A fiatalember felszisszen: — Tyű: B volt. Csak úgy fújta a „B”-t! A nézőtéren sok a szigorú arc. De már megmozdul valami. Érezni, valamit. Egy hölgy megfogja a mellette levő úr kezét. A két kéz most rajta pihen, a szék karján. Egy roppant szigorú szmokingos úr bólintgat. Az ária végén Señor Fleta, úgyis, mint világhírű énekes és úgyis, mint tipikus imposztor, lókötő, főző, »staggione-tenorista,« megcsókolja Tosca ékszerét. Megcsókolja távoli szerelmét, ezzel egyidejűleg csókot int a közönségnek is, Bum-bele! Olyan tapsot kap, hogy csak úgy zúg a nézőtér. A Tosca-partitúrás fiatalember idegesen izeg-mozog. A nézőtér bárom-negyedrésze lelkesedve tapsol. Ezek után pedig nyugodtan meglehet állapítani a következőket: 1.Tita Ruffo, a fogát csikorgatta, hogy milyen nehezen melegszik fel a pesti publikum. 2.Saljapin zsákhordó korában nem fáradt annyira, mint amennyire elfáradt, amíg sikerült az „Ej uhnyem”-mel extázisba hozni a pesti közönség szigorúságát. 3.A többi világhírű is így volt mindig a közönséggel. Hiába, nehéz megmelegíteni a szíveket és tapsra ösztökélni a tenyereket. 4.Fleta volt az első, aki mindjárt egy kis izgalmat teremtett a nézőtéren 5.De ez még mindig nem az igazi. Megállapítandó az is, hogy Fletát nem rohanták meg szendearcú leányzók és kevésbé szendearcú hölgyek autogramért, avagy pedig egy szempillantásnak az ő okából. Señor Fleta felvonásközben mindössze egy autogramot adott. Megállapítandó, hogy Señor Fleta, úgyis, mint tenorista és úgyis, mint spanyol grand az egyik ária után valódi, nem színpadi csókot óhajtott lehelni Tosca (Schwarz Vera) ajakára. A dolog úgy végződött, hogy az ária végén Señorita Schwarz Vera, a színfalak mögül mosolyogva és tréfásan megfenyegette, Señor Fletát. Gondolván: Na-na, mégsem vagyunk Valenciában. . . . A második felvonás közben Fleta csípőre tett kezekkel sétál a színpadon. Énekelget, azt mondja, hogy: — Haj-jaj-jaj, haj-jaj-jaj!... A második felvonás után emelkedett a hangulat. De még mindig nem az igazi. Fleta, a színpadon megmutatta még Schwarz Verának, hogy hogyan fog elesni, mint Cavaradossi. A színpadon és a nézőtéren is ott volt a várakozás a szemekben, az arcokon: No, most jön majd, a » levélária. « Jött a levélária. Hát itt nem szó az, hogy siker. Itt nem szó az, hogy extázis. Itt felfordult a nézőtér, a színpad. Ez az alacsony ember, ez a spanyol grandok ivadéka, háromszor énekelte el a levéláriát. És mint az arénában a torreádor felé, úgy lelkesedett feléje az elragadtatás. Ha Pesten divat a kalapdobálás, akkor a Városi Színház színpada megtelik kalappal! Ha be lehet szaladni a színpadra, mint a futballpályára az Orth Gyuriért, akkor Fletát széjjeltépik! . . A közönségnek nem volt elég. Hallani akarta még, még! De-hát háromszor a levélária, . . . egy Fletától sem lehet többet kívánni. . . . Señor Fleta, tehát igen nagyot győzött Budapesten tegnap este! A prémes, szmokingos, elegáns közönség volt a legyőzött. És . . . a győztes, a diadalmas Fleta vajh, mit csinált előadás után! Elment vacsorázni. . . . (n.I.) AZ EST, 1928. január 15. Vasárnap. (19. Évfolyam, 12 szám) * És a 8 Órai Újság riportere is elragadtatással ír Fletáról! MIGUEL FLETA, a VÁROSIBAN. A világhírű spanyol tenor Budapesten! Nem is énekelte, hanem: sóhajtotta, sírta, zokogta azt a Cavaradossi nagy áriát: — Io ho tanto la vita! ... Úgy vágyom élni! ... És az ezerfejű Cézár, amely ez alkalommal három-ezerfejű volt, sírt, őrjöngött, tombolt, mámorosain tapsolt az énekes felé, aki ott állt a rivalda fényében és mosolygott. Ebben a mosolyban is benne volt ez: — Io ho tanto la vita! . . . úgy vágyom, élni! . . . Itt, ezen a színpadon énekelt évekkel ezelőtt is Miguel Fleta. Akkor még egészen ifjú volt és senki sem ismerte. Azóta diadalmasan járta le a világot és ma, amikor újra eljött hozzánk, arra eszmélünk, hogy: egy régi kedvenc kopogtatott be újra. A régi kedvenc azonban nem Fleta, az operaénekes, hanem: Fleta, a népénekes. A nápolyi utca, vagy a madridi utca énekese; az „Ay, ay, ay“ énekese, akiről szinte nem is tudtuk eddig, hogy sírni, zokogni tud és szívbe-markolóan mondja azt, hogy: — Io ho tanto la vita! . . . Úgy vágyom élni! . . . Egész Budapest ott volt az este a Városi Színházban. A legjobb, a legelőkelőbb társaság. Ragyogott a nézőtér és parfüm illat lengte be. Gyönyörű asszonyok és komoly férfiak tapsoltak izgatottan, lelkesen, elragadtatással, fölfedezték Miguel Fleta nagy hasonlóságát a mi Palló Imrénkkel és adoptálták őt hirtelenében: pestinek mondották, aki innen indult ki, mert — élni vágyott! ... 8 ÓRAI ÚJSÁG, 1928. január 15. (14. évfolyam, 12. szám) *

160 Ardelao 2017-08-20 13:47:57 [Válasz erre: 159 Ardelao 2017-08-19 19:12:00]
Fleta, a világhírű tenorista ma délben Budapestre érkezett Nagyon szeretné, ha Budapesten érné a hír, hogy kis fia született, mert hét évvel ezelőtt innen indult el világhódító útjára — Öt perces interjú Fletával a pályaudvar peronján. — Az első vágányra jár be, kérem a bukaresti gyors — mondják. Az óra tizenegy ötvenet mutat és túl a ködön már látszik is a berobogó vonat két tűzszeme. A pályaudvar peronján csak néhány hozzátartozó topog türelmetlenül. Várják a vonatot. A gőzben és füstben úszó vonat első-osztályú hálókocsijából fáradt, gyűrött arcú, elgémberedett utasok szállnak ki. Utolsónak pedig széles torreádor mozdulatokkal egy mosolygó arcú, szúrós szemű férfi. Nagy kockás drapp úti ruháját feketeprémes télikabát borítja és puha barna kalapját messziről lengeti már a fogadtatására összegyűlt néhány újságíró kis csoportja felé. Csak a bikaviadorok széles fekete kalapja és büszke köpönyege hiányzik róla, különben minden, a szinte kegyetlen, összeszorított száj, a kar-mozdulatok spanyol temperamentuma, még a jól-rosszul megkötött nyakkendő rikító foltja is Egy szabadságos torrero benyomását kelti, aki ahhoz van szokva, hogy kinyújtott kardjának hegyére felbőszült bikák szaladjanak. Akinek egyetlen éltető eleme, életet produkáló levegője: az aréna. Úgy is áll meg, kissé szélvetett lábakkal, és azt hiszem, egészen természetesnek találná, ha a magasból hirtelen virágeső hullna fedetlen fejére és ragyogó asszonyok apró zsebkendői repdesnék körül a győztest. Pedig csak a pesti pályaudvar ködös, lucskos peronján áll és legfeljebb, ha a kijárathoz tolongók zűrzavaros lármája és a lakatosok kerékkongató kopácsolása szolgáltatja az üdvözlő muzsikát Fleta megérkezéséhez. Mert ő az: Fleta, a világhírű operaénekes, a metropolisok operaszínpadjának háború utáni sztárja. Neve a legjobb márka és a legnagyobb gázsi. Egy csöpp fáradtság nem látszik rajta, a huszonöt órás utazásnak semmi nyoma. Csak egy alig észrevehető nyújtózkodás, és ahogy a szeme búcsúzik a Wagon-Lits üvegablakaitól, látszik az öröm rajta, hogy megérkezett. — „Sürgönyöm nincs?” — ez az első kérdése, amivel az impresszáriójához fordul. Nem vár rá semmiféle üzenet. Türelmetlenül csóválja a fejét, idegeset toppant a lábával, de a következő másodpercben már szeretetreméltó mosollyal fordul hozzánk, úgy magyarázza: — „Privát ügy” — mondja és nagyot nevet hozzá, szép fehér fogai vannak — „mondhatnám apa-ügy, nem tudom ugyanis, melyik pillanatban lesz gazdagabb a világ egy kis Fletával, a feleségem már nagyon várja. Képzelheti, hogy én is. És nagyon örülnék, ha ennek a nagy boldogságnak a híre, hogy a kis Miguel a világra-jött, — mert hiszen az természetes, ugye, hogy fiú lesz, — pont Budapesten érne, ahonnan, ezelőtt vagy hét esztendővel tulajdonképpen elindultam. Minden valószínűség szerint így is lesz, mert hiszen néhány napig most Pesten maradok.” . . . A tömeg ellenállhatatlanul sodorja a kijárat felé. Fleta nevetve igyekezne kifelé az emberek gyűrűjéből, sehogy-sem sikerül, így hát vagy egy tucat emberen át kapjuk az interjú további mondatait: — „A pesti fellépések után, — kiáltja erős tenorján — Bécs következik, azután rohanok haza. Pihenni egy kicsit. Sok volt az idén a turnéból, hát még amióta utoljára jártam Magyarországon. Az volt csak az út. Először, Dél-Amerika: Argentína, utána New York, a Metropolitain, úgy elszaladt ez a hét esztendő, észre se vettem. Csak az útlevelem a megmondhatója. Meg a születési bizonyítványom, öregszem bizony én is, idestova már harminc éves leszek. És ki tudja, mennyi van még hátra. Nem baj, boldogan és örömmel játszom, mert borzasztóan szeretek énekelni. És különösen egyet, na, próbálják kitalálni” . . . Gondolkozás nélkül hangzik a válasz: — A „Carment!” Hatalmas kacagás kíséretében szaporán bólogat. —„Tényleg így van, valahogyan ez a szerep fedi legjobban az egyéniségemet, és mellette legjobban talán a Rigolettót szeretem, vagy a Toscát.” Végre kijutott az utcára. Az összegyülekezett fotográfusok hada fényképezőgép ütegeket szegez ellene, és ő vitézül állja az ostromot. És írja szaporán az autogramot, boldog-boldogtalannak, aki csak kér tőle. A pesti utcákon várakozik rá a tenoristák örök ellensége: a köd. Don Miguel Fleta már ugrik is be egy autóba. Robog a szállodába, lefeküdni, pihenni. És várni a sürgönyt a kis Fletáról. (ádám) ESTI KURIR, 1928. január 12. (6. évfolyam, 9. szám) *

159 Ardelao 2017-08-19 19:12:00 [Válasz erre: 157 Ardelao 2017-08-19 17:45:28]
FLETA BUDAPESTEN Az olaszok a Városi Színházban. Csütörtökön Carment, Bizet operáját adják Zinetti Giuseppinával a címszerepben, Don Josét Fleta Miguel énekli, Escamillot Palermi Perma adja. Erre az előadásra a június 2-i kelettel ellátott jegyek érvényesek. Budapesti Hírlap, 1920. június 3. (40. Évfolyam, 132. szám) * Városi Színház. Az olasz társulat ma este Carment mutatta be igen gyenge előadásban. A szürke estnek egyedül Fleta tenorista adott szint és érdekességet. Hangja pompásan hajlik a szerep verista frazeológiájára, játéka is csupa erő és hév. Budapesti Hírlap, 1920. június 4. (40. Évfolyam, 133. szám) * A Városi Színházban az olasz operatársulat csütörtökön a Traviatát adja elő a legjobb erők közreműködésével. Pénteken Carment ismétlik meg Zinetti Giuseppina és Fleta föllépésével. Budapesti Hírlap, 1920. június 10. (40. Évfolyam, 138. szám) * Fleta utolsó föllépése. A Városi Színházban vendégszereplő olasz operatársulat vasárnap Toscát adja elő. Ez lesz a búcsúelőadás, és ekkor lép fel utoljára Fleta, a nagyszerű tenorista. Budapesti Hírlap, 1920. június 13. (40. Évfolyam, 141. szám) *

158 Ardelao 2017-08-19 18:11:51 [Válasz erre: 157 Ardelao 2017-08-19 17:45:28]
Spanyolországban új Carusot fedeztek fel. Madridból táviratozzák: Saragossában rövid idővel ezelőtt egy tenoristát fedeztek fel, akinek, mint mondják, olyan pompás hangja van, hogy spanyol Carusonak nevezték el. Az új tenoristát, aki egyszerű parasztgyerek volt, Flétának hívják és nemrégiben még a saragossai piacon árusított zöldséget. E mellett állandóan énekelt és gyönyörű hangjával olyan feltűnést keltett, hogy a városi tanács elhatározta, hogy saját költségén ki fogja taníttatni. Fleta most lépett fel először San-Sebastianban és példátlan sikert ért el. Azonnal amerikai turnéra szerződtették és ötezer dollárt fizetnek neki egy estéért. Fléta mindössze huszonnyolc éves. (1925.IX.4. / Budapesti Hírlap, 45. Évfolyam, 198. szám)

157 Ardelao 2017-08-19 17:45:28
EGY NAGY ÉNEKES EMLÉKÉRE: Szűkszavú távirat jelentette: Miguel Fleta, a világ nagy tenoristája, szívszélhűdés következtében meghalt a spanyolországi Salamancában. * Fleta halála megdöbbentette az egész világot, mert hiszen a földkerekségen mindenütt ismerték a népszerű tenoristát, akinek rokonszenves egyéniségét siker és dicsőség övezte. Budapesten hét esztendővel ezelőtt járt, amikor koncertet adott és amikor — amire példa még nem volt — nyolcszor kellett megismételnie a híres dalát, az „Ay... Ay... Ay…“-t. Akkoriban hazája földjét forradalmi események kavarták föl, a Budapestre érkező Fletát természetesen megkérdezték, hogy mi a véleménye a spanyolországi eseményekről. Fleta minden válasz elől elzárkózott és kijelentette, hogy nem politizál ö énekes — mondotta —, aki az egész világé és minden párté. .. * Öt esztendővel később Cavaradossi jelmezét fölcseréli Franco hadseregének uniformisával. Kardot köt az oldalára és az elsők között van, akik elmennek a csatatérre. Gyakran gyöngélkedik. Húsz esztendős szívbaja egyre hevesebben és hevesebben jelentkezik. Nemrégiben jön egy hír, amely arról ad számot, hogy Fletát a hadsereg segédszolgálatra osztja be, és nem kardjával járja be a harctereket, hanem — hangjával. Kis csapat élén lelkesítő dalokat énekel. Később — saját kérelmére — innét visszatér a harcolók sorába. * Színpadon, Budapesten, utoljára 1928-ban szólalt meg a Városi Színházban. A Toscában lépett fel, Medek Anna volt a partnere, aki ma ezt mondja tragikus sorsú partneréről: — „Kevés szebb előadáson vettem részt annál, amelyben a nagy Fletával együtt szerepeltem a Városi Színházban. Kedves, rendkívül lekötelező modorú szereplőtárs volt, aki a legnagyobb körültekintéssel vigyázott mindenre, ami a színpadon körötte történik. Délvidéki temperamentummal tartott rendet és az előadás során nemcsak az ének művésze volt, hanem egyszersmind a játék rendezője, sőt lelkiismeretes ügyelője is Halála mélységesen megdöbbent. * Miguel Fleta karddal az oldalán, negyven esztendős korában költözött el az élők sorából. ESTI KURIR, 1938. június 1. (16. Évfolyam, 122. szám) * Vacsoragondjai voltak Fletának, mielőtt Budapesten felfedezték A tegnap elhunyt világhírű tenorista Budapesten kezdte karrierjét Miguel Fletát, a zaragozai droguista jó-torkú fiát, akinek hangját egy érzelmes spanyol dal szárnyára kapta, meghordozta a világon és millió gramofonlemez tartós, fekete konzervjébe zárta, utoljára háborús fényképen láttuk, amint egyenruhás francoista fiatalemberek kórusát dirigálta. Mint hangja-vesztett opera-dalár, így lett ő is hazája testvér-háborújában, »énekesből ének- tanár« — bár az arany-jánosi verssor iróniája nem egészen illik Miguel Fletára, akinek hangja olyan nemes érc volt, melyet semmi ivás, semmi viharos élet nem tudott egészen megrontani. A világ hangversenydobogóiról s operaszínpadjairól azonban már jó-ideje eltűnt az olvatag hangú spanyol énekes, akinek az ibériai háború véres díszletei legalább halálában romantikus, színes és színpadias hatásos, »abgang«-gal szolgáltak — hogy a kifejezéssel is hívek maradjunk a színpadi nyelvhez, melyhez Miguel Fleta, hűtelenné vált. Inter arma . . . A fegyvercsörgés közt bizony Fleta torka, is hallgatott, búcsúária nélkül távozott e világ színpadáról, amelyen pedig hosszú évekig zengett bánatos refrénje: A y, a y, a y, ... — ajaj ajaj, bizony, egy egész, hosszú háborúutáni kor jajongta vele, a spanyol énekessel a nótát, aminek bizonyára az volt a titka, hogy ebben a korban ez volt a nótánk. Ajaj ajaj, ... — íme, búcsúzik egy világhír, egy siker, mely könnyből és siralomból született: búcsúzik könny és siralom között, egy keserű világ vérbeborult sarkán. De a dal, a tündéri, szárnyaló, tremolózó, elnyújtott epedés, a fojtott és vergődő trilla — az bizony szép volt, s Miguel Fleta távoli sírja fölött is felcsendül. Felcsendül benne mindaz, ami a fájdalomból, a kívánkozásból, az ajajaj-ból — remény, ígéret, és egyszer majd mégis csak eljövendő beteljesülés. . . . Nemcsak a művészvilág, de az egész magyar közönség nagy részvéttel fogadta Miguel Fleta, a világhírű tenorista halál hírét. Szívszélhűdés ölte meg 40 éves korában. Fleta 1919-ben lépett fel először Triesztben. Paolo szerepét énekelte Zandonai „Francesca da Rimini” című operájában. Második szerepe Radames volt az Aidá-ban. Jóval később került Spanyol- országban színpadra, a madridi Real színházban. 1923-ban mutatkozott be a Metropolitan színházban, mint Cavaradossi, a Toscában, Jeritza volt itt a partnere. A milánói Scala 1920-ban szerződtette. Puccini Turandotjában énekelte Kalaf szerepét. Leghíresebb szerepe a következő operákban volt: Kegyencnő, Bajazzók, Tosca, Aida, Gyöngyhalászok, Afrikai nő, Szerelmi bájital, Faust, Carmen, Bohémélet. Fleta Budapesten. Amikor Fleta legutóbb járt a magyar fővárosban, elmondotta a hírlap-íróknak, hogyan fedezték itt fel: — „Budapest volt első állomásom” — mondotta. — Amikor először tettem be ide a lábam, egy harmadrangú olasz staggione névtelen tagja voltam. Harmadrangú szállodában laktam és bizony vacsoragondjaim voltak. De az első fellépésem után a budapesti kritikusok felfedeztek. Nagyszerű kritikák voltak ezek. Valamennyi pesti kritikámat berámáztattam. Ott függnek a dolgozószobám falán, a zongora fölött. … A Városi Színházban 1928-ban vendégszerepelt, sikere csúcspontján. A Tosca előadására minden páholyban nyolc-tíz ember ült. A 2500 személyt befogadó színházban legalább 3500 ember volt. — Három szerelmem volt — mesélte akkor Fleta. — Az első egy ragyogóan szép spanyol lány. Nagyon szerettem. Neki köszönhetem, hogy énekes lettem. Neki köszönhetem, hogy nem maradtam meg abban a kis aragóniai faluban, ahol születtem. A második szerelmem: első feleségem volt. Mégis elváltunk, mert szerelmes lettem egy másik nőbe, második feleségembe. Egyszer a Rigolettóban vendégszerepelt a Városiban. Gilda szerepét Alpár Gitta énekelte. A nézőtér ragyogó estélyi ruhák fényében pompázott és az ismétlődő tapsviharok ünnepi lelkesedésről tanúskodtak. Fleta dollárban kapta a fizetését. Éppen akkor vendégszerepelt nálunk Kiepura. A két híres tenorista a Városi Színházban ismerkedett meg egymással az igazgatósági páholyban. Közben nagyon összebarátkoztak és előadás után az egész társaság elment az egyik dunaparti hotelbe vacsorázni. A következő napokon kölcsönösen meghallgatták egymás énekét. Amikor hat évvel ezelőtt legutoljára itt járt, már nem énekelt olyan jól. Később azt mesélték róla, hogy visszavonult és menedzser lett. Azután jöttek a háborús hírek. Fleta bevonult katonának Franco táborába. Láttuk is egy fényképét, katonaruhában. ... Már nem énekli többé híres dalát, az „Ay, ay, az,”-t. ... MAGYARORSZÁG, 1938. június 1. (45. Évfolyam, 122. szám) * (Fleta érdekes történetét még folytatom)

156 Ardelao 2017-08-09 16:32:34 [Válasz erre: 155 Edmond Dantes 2017-08-09 15:28:09]
Köszönöm! Valóban érdekes a cikk. Itt van Galli-Curci nyilatkozata is, ez is érdekes. „Soha többé nem lépek fel Európában“ - mondja búcsúzóul Galli-Curci, aki megbocsátja bukását a közönségnek! Már első fellépése után elutazott volna, de nem engedték ki a szerződésből. 44.000- pengő értékű jegyet váltott vissza a Városi Színház! (Saját tudósítónktól.) Galli-Curci tegnap délután hirtelen meggondolta magát. Összecsomagolta a holmiját hét nagy bőröndbe, kifizette a szanatóriumban ezerpengős számláját, telefonon istenhozzádot mondott a Városi Színház igazgatójának, felült a bécsi gyorsra itt hagyta vérző fejjel Sebestyén igazgatót, egy nagy csalódással a közönséget és elutazott Bécsbe, ahol szerdán fog fellépni. Nem vitt mást magával, csak a férjét, a fuvolását és egy szörnyű bukás fájó emlékét. Csomagolás közben adta az utolsó interjút a 8 Órai Újság munkatársának. — „Hétfőn már nem lépek fel a Sevillai borbélyban. Én tulajdonképpen már a Traviata után felajánlottam, hogy nem reflektálok a további fellépti díjakra, engedjenek el engem, engedjék el a további fellépéseimet. Nem engedtek el. Most elmegyek mégis, akárhogyan is itt akarnak marasztalni.” Amint dirigálja a csomagok körül dolgozó szobalányát, elkeseredetten mondja: — „Elvégre a prágai nagy sikerem után kissé különösen érint ez a pesti fogadtatás? ... Elhűlve nézünk a művésznőre. — Prágai siker?... — „No, igen. Prágában olyan nagy sikerem volt, hogy tizennégy ráadást adtam” … — A ráadás nem dönti el a sikert — szólunk közbe. — Hiszen nagyon sokszor ráadást ad a művész igen gyér tapsok mellett is, a saját reputációja érdekében. — „Prágában igen nagy sikerem volt” —ragaszkodik az ábrándjához Galii-Curci, mire megjegyezzük: — Hát nem olvasta a prágai lapokat? Azokból bizony a sikernek éppen ellenkezője derül ki. — „Nem, én nem olvastam a prágai lapokat. Nem tudom, mit írtak.” — Akkor talán ajánlanám a figyelmébe, hogy olvassa el azokat is, mert Budapesten elolvassák őket. Galli-Curcit természetesen nagyon elkeseríti a pesti sikertelensége és ennek a keserűségnek a számlájára kell írni azokat a kijelentéseket, amelyeket tett. — „Pest nekem az első ellenségem,” — mondja — még soha ilyen ellenségeskedéssel nem találkoztam. Itt hiába int az ember csókokat, mint Amerikában és Franciaországban is szokás. — Kétségtelen, — jegyezzük meg, — a közönségnek is van némi igaza, mert hiszen itt olyan drágák voltak a jegyek, hogy joggal lehetett inkább kíváncsi a művésznő hangjára, mint a csókjaira. Úgy látszik, ez a megjegyzésünk még jobban ingerli Galli Curcit, mert indulatosan kivágja, nem a magas c-ét, hanem az alábbi megjegyzést: — „Itt barbárok laknak, akik csak fütyülni mennek a színházba.” — No, ez nehezen hihető, — válaszoljuk. — Hát nem hallott még a művésznő azokról a hatalmas sikerekről, amelyeket világhírű művészek, köztük a Metropolitan Opera tagjai Budapesten arattak? Galli-Curci azonban megmarad feltevése mellett, amely, úgy látszik, vigasztalást is jelent a számára. — „Semmi mást nem hallottam Budapestről, csak azt, hogy itt mindig fütyülni szoktak.” Megkíséreljük, hogy Budapest presztízse érdekében mégis jobb belátásra bírjuk Galli-Curcit. — Nem gondolja művésznő, hogy azok az emberek, akik ennyi pénzt adtak egy színház-jegyért, nemcsak a pénztársadalomnak, hanem a szellemi társadalomnak is az elitjéhez tartoznak, akiről nem tételezhető fel, hogy csupán fütyülni mennének a színházba, Galli-Curci megingathatatlan a hitében. — „Vademberek!” — mondja nagyon elkeseredetten. — Mennyibe kerül Amerikában a legdrágább operajegy? — kérdezzük. — „A legdrágább, — mondja, —- nyolc dollár, a legolcsóbb pedig, egy dollár az álló, bárom és fél dollár az ülőhely. Koncerteken hat dollár a legdrágább hely.” — Hát bizony Budapesten sokkal drágábbak voltak a jegyek — válaszoljuk, — és megérthető, hogy az emberek haragudtak, amikor a művésznő nem nyújtotta nekik azt az élvezetet, amelyet New-yorki közönségnek nyújtott. Elvégre nyolc dollár New Yorkban, csak nyolc dollár, de Budapesten ötven, hatvan, sőt nyolcvan pengő bizony igen nagy pénz, és aki ennyit kiad, az joggal várhat is érte valamit. Galli-Curci kinéz a szobájának az ablakán, lenéz a Svábhegy alatt elterülő gyönyörű panorámára, aztán megenyhülve mondja: — „Én a közönségre nem haragszom és nem is várok tőle semmit. De soha többé nem jövök Európába. Ez volt az utolsó. Májusban visszamegyek Amerikába, ahol azonban már nem lépek fel, mert olyankor már nincs szezon. Egyébként írja meg, hogy Budapest gyönyörű város és ilyen panorámát nem igen látunk sehol az egész világon. Ebből is láthatja, hogy én objektív vagyok.” Megnyugodva távoztunk. Galli-Curci megbocsájtott a pesti közönségnek, hogy — megbukott!!? 8 ÓRAI ÚJSÁG 1930. március 4. (16. évfolyam, 52.szám)

155 Edmond Dantes 2017-08-09 15:28:09 [Válasz erre: 154 Ardelao 2017-08-09 14:13:46]
És [url]http://operaszubjektiv.blogspot.hu/2012/06/galli-curci-esetrol.html;egy másik érdekes írás[/url] ugyanerről "A Galli-Curcí-esetről" egy igazán rangos kiadvány rangos szerzőjétől. (Fodor Gyula; Új Idők XXXVI évf. 11.sz. 1930. március 9.) Egyben tanulságos is, a minapi eszmecsere ld Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak topik 2638-2643 közötti beírásokat..

154 Ardelao 2017-08-09 14:13:46 [Válasz erre: 152 Edmond Dantes 2017-08-09 09:20:10]
Apró reflexiók egy nagy bukáshoz! Jó huszonöt év előtt a nagy Caruso megbukott Budapesten. De ez a bukás, melyet a világ legjobb tenoristája sohasem bocsátott meg Budapestnek, csak egy áriára terjedt ki, a Celeste Aidára, mely után a gyér taps energikus pisszegésbe fulladt. A Nílus parti jelenettel azonban Caruso már meghódította a közönséget, mely ettől kezdve őszinte lelkesedéssel ünnepelte. A tegnapi Valery Violetta, Amelita Galli-Curci megbukott az első hangjától az utolsóig. Első nagy áriáját fagyos közöny, a duett disztonálását (hamis éneklés, megj. A.) kínos felszisszenés, az együttesekben való teljes halhatatlanságát sajnálkozó, de meg nem bocsátó szánalom fogadta. Vox populi, vox Dei. Ez a régi latin mondás mai színházi nyelven annyit jelent, hogy a közönségnek mindig igaza van, aminthogy igaza volt tegnap is, mikor a mi színházi történelmünkben példátlanul álló kegyetlenséggel tépte szét Galli-Curci világhírének utolsó kopott szálait. Persze nem nehéz felfedezni az egyenes összefüggést az ítélet szigorúsága és a hallatlanul magasra felsrófolt helyárak között, viszont az is kétségtelen, hogy a harminc-negyven-ötven pengős helyárakért mindenki többet várhatott egy nagyszerű énektechnika halvány reminiszcenciáinál és egy egykor behízelgően lágy, hajlékony orgánum engedetlenné merevült roncsainál. Egy Traviatára, aki csak egy-két staccatoban mer felülmenni a kétvonalas á-n, akinek minden trillája és fermátája derékban törik ketté a harmadik másodpercben, aki mindvégig a piano és a mezzoforte határai között marad, nem várhatott nálunk más sors, mint a tegnapi. A publikum az első tíz percben megalkotta a véleményét és levonta belőle a konzekvenciát. Kegyetlenül, de igazságosan. A kérdés most már csak az, ki felelős azért, hogy a közönséget, drága pénzéért kitették ennek a kínos csalódásnak, és rákényszerítették erre a jogos kegyetlenségre. Végre is azoknak, akik Galli-Curcit idehozták, és a reklám nagy dobját verték mellette, tudniuk kellett, hogy a nagy múlt után milyen a jelene, ha pedig nem tudták, a szerződés aláírása előtt, csak úgy zongora mellett, elénekelt három taktusból megtudhatták volna, és meg kellett volna tudniuk. A közönség helyett tehát nekik kellett volna idejében levonni a konzekvenciákat. A 8 Órai Újság két hét előtt elvi alapon vezércikkben tiltakozott a vendégszereplés ellen, néhány nappal később pedig már megérkeztek a prágai lesújtó kritikák is. (A Prager Presse egyenesen a publikum becsapásáról írt.) Magyar embernek, magyar újságnak nem természete, hogy a vendégről érkezése előtt rosszat mondjon, a budapesti közönség egyébként is elég önálló ahhoz, hogy maga formálja meg véleményét, a csehországi kritikák tehát nem láttak nálunk napvilágot. A sajtónak nem is hivatása, hogy előre rontsa egy színházi vállalkozás üzletét, a színház azonban ebből az üzletből él, tehát kötelessége — jogásznyelven szólva — a tisztességes kereskedő gondosságával eljárni. És ezt a kötelességet, a jegyvásárlók teljes értékű kiszolgálását csak súlyosabbá teszi az, hogy a színházi kasszától nem kaphatom vissza a jegy árát, mint a krájzlerosnál a romlott áruét. Valami haszna mégis van a tegnapi estének. A külföldi attrakcióért negyven-ötven pengőket fizető nézőtér lelkes, meleg szeretettel tapsolta és ünnepelte a magyar szereplőket, a maga kárán jővén így rá arra, hogy a lábra-kapott idegenimádat milyen csalódásokat hozhat. A magyar színpadi művészet minden ágában eléggé megerősödött már ahhoz, hogy idegen segítség nélkül is nívós, értékes előadást tudjon produkálni — keserű utóíz nélkül. Tessék csak megkérdezni akárkit, aki tegnap is ott volt a Városi Színházban, meg akkor is, mikor legutóbb Alpár Gitta énekelte ugyanezt a szerepet, hogy melyik estéről távozott jobb hangulatban? (h. s.) 8 ÓRAI ÚJSÁG, 1930. február 28. (16. évfolyam 49. szám)

153 Ardelao 2017-08-09 13:15:22 [Válasz erre: 152 Edmond Dantes 2017-08-09 09:20:10]
Jól tudtad! Harmadik előadás már nem volt! Galli-Curci nem lépett fel többé Budapesten!

152 Edmond Dantes 2017-08-09 09:20:10 [Válasz erre: 151 Ardelao 2017-08-09 00:14:54]
...miként és ekként a bukta is "elhalasztódott" 1-1 nappal :-) Nem is tudtam, hogy volt (volt?) harmadik előadás vagy hogy terveztek harmadikat. Galli-Gurci utolsó fellépése a MET-ben éppen Rosina volt, pár héttel pesti turnéja előtt.

151 Ardelao 2017-08-09 00:14:54 [Válasz erre: 150 Ardelao 2017-08-08 23:24:39]
"elhalasztódott"

150 Ardelao 2017-08-08 23:24:39 [Válasz erre: 149 Ardelao 2017-08-08 19:33:50]
Megint elhalasztódon egy nappal Galli-Curci első fellépése. A Városi Színház világhírű vendége, Galli Curci asszony ma Budapestre érkezett Bukarestből és a Ritzben szállt meg. A művésznő ma délben fölkereste Sebestyén Géza igazgatót és tőle egy szünnapot és egy erős próbanapot kért. Szóval: az volt a kívánsága, hogy kedd este helyett szerdán este léphessen fel először. — Valami főrangút akarok produkálni Budapesten! — mondotta és addig kérlelte a direktort, amíg az beleegyezett az egynapos halasztásba. Ennek következtében Galli Curci első felléptével a Traviata szerdán este kerül színre a Városi Színházban, a második fellépés a Rigolettóban pénteken, február 27-én lesz; a harmadik: a „Szevillai borbély"-ban változatlanul hétfőn, március 3-án. Az előre váltott jegyek megtartják érvényességüket; vagy kívánatra becseréltetnek.* Galli-Curci partnere: Enzo de Muro Lomanto, a Scala tenoristája, aki a Városi Színházban Galli-Curci partnere lesz, tegnap délben szintén Budapestre érkezett. Egyszer már járt itt, négy évvel ezelőtt, amikor mint Salvi partnere nagyon előnyösen mutatkozott be. Budapesti vendégszereplése óta nevezetes változások álltak be Enzo de Muro Lomanto életében. A legnevezetesebb az, hogy férje Toti dal Monténak, aki tudvalevőleg ez idő szerint Olaszország legkitűnőbb koloratúr énekesnője. Életének másik nagy eseménye, hogy három év óta megszakítás nélkül tagja a milánói Scalanak. Enzo de Muro Lomanto hatalmas bőröndökkel vonult be budapesti szállására, a Royal-szállodába. Mint maga mondja, szenvedélye a szép színpadi jelmez, és egész vagyonokat áldozott arra, hogy minden szerepében stílusos külsővel jelenhessék meg. Poggyászában mégis legérdekesebb az a bőröndbe applikált kézi harmónium, amelyet minden útjára magával visz. 8 ÓRAI ÚJSÁG, 1930. február 25. (16. évfolyam, 46. szám) Enzo de Muro Lomanto (1902-1952) Toti dal Monte (1893-1975) (A.)

149 Ardelao 2017-08-08 19:33:50
8 ÓRAI ÚJSÁG RIPORTJA: Beszélgetés Galli-Curci asszonnyal a Keleti pályaudvaron A Galli-Curci-rajongók — bárhol sokan vannak is! — úgy látszik, nem tartoznak a korán-felkelők közé. Ma reggel, amikor a világhírű énekesnő Budapestre érkezett, sehol sem voltak láthatók. Csak néhány újságíró és egy-két fotográfus verődött össze a Keleti pályaudvar peronján. És ott volt természetesen Sebestyén Géza és Sebestyén Dezső, hogy illő módon fogadják a Városi Színház vendégét. … Pont 9 óra és a berlin—prágai gyors már berobog a pályaudvarra. — Ki ismeri Galli-Curcit ? Senki sem jelentkezik. Sorra járjuk hát a wagon-lits-kat, amelyekből kényelmes tempóban cihelődnek le az utasok. Nincsenek sokan. De Galli Curcinak se híre, se hamva. Sebestyén Géza kétségbeesetten humorizál, hogy elleplezze ijedelmét. Mi lesz, ha valami baj történt és Galli-Curci nem érkezik meg. Végül a leges-legutolsó kocsi előtt felfedeztük a Metropolitan Operahouse világhírű művésznőjét. Szerényen várakozik, mialatt a hordárok a bőröndök hatalmas tömegével bajlódtak. Az alakja a kis Salvira emlékeztet. Pézsmabunda és piros filckalap van rajta. De markáns, római orr teszi érdekessé profilját. — Madame Galli-Curci? — Oh, yes! A következő pillanatban már körülveszik az újságírók és a kérdések egész özönével árasztják el. Galli-Curci kedvesen, előzékenyen válaszol. De csak rövid mondatokban. Staccato. És arcát félig eltakarja boájával. — Félek a hűvös reggeli levegőtől! — mondja mentegetőzve. Olaszul, angolul, franciául, németül felelget. Mind a négy nyelvet, ha nem is egyforma tökéllyel, de egyforma könnyedséggel beszéli. Az elejtett mondatokból a következőket tudjuk meg: Milánóban született, ahol német iskolába járt. Ott tanult meg németül. Szülei már meghaltak és rokonsága sincs Olaszországban. Egyébként ő már amerikai állampolgár. Két fivére is Amerikában — Dél Amerikában — él. — Carusot nagyon jól ismertem, de csak egyetlenegyszer énekeltem vele Buenos-Airesben, a Lammermoori Luciában. . . . — A Metropolitanhoz 1921-ben szerződtem. Azóta állandóan ott énekelek. Olaszországban utoljára 1913-ban szerepeltem. Egyáltalán csak ritkán hajózom át Európába. Most február elején hagytam el New Yorkot, de már április végén vissza is térek. A nyarat, New York közelében a hegyek közt lévő villámban töltöm. ... New Yorkban is van egy házam, de ott csak télen tartózkodom. ... Prágában igazán gyönyörű sikerem volt. Nagyon boldog voltam. ... — Halló, — kiált egy magányosan álldogáló, borotvált képű úrhoz, aki mosolyogva szemlélte az intervjú csatát. — My husband! A férjem: Mr. Samuels... Megtudjuk, hogy Galli-Curci férje zongorista és már kilenc év óta házasok. — És még soha nem volt köztünk nézeteltérés! — dicsekszik. Ezután autóra ül, és a Duna-palotába robog. — Good bye! Adieu! Auf Wiedersehn! — kiáltja búcsúzóul az újságíróknak. Ma éjjel Bukarestbe utazik és onnan tér vissza budapesti vendégszereplésére. 1930. február 20. (16. évfolyam, 42. szám) * Amelita Galli Curci (1882. december 18. – 1963. november 26.) (A.)

148 Búbánat 2017-07-31 11:05:53
Széchényi Imre élete és kapcsolata Liszt Ferenccel Szerző: Széchényi Kálmán Mindeddig csak azok a történészek ismerték Széchényi Imre nevét, akik belterjesen foglalkoztak az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság történelmével. A helyzet számomra megváltozott, amióta kezembe kerültek dédnagyanyám, gróf Széchényi Dénesné szül. Mariette Hoyos grófnő naplójának kivonatai. Mariette Széchényi Imre sógornője volt, és miután megözvegyült, Maria Josepha főhercegnőnél (az utolsó magyar király és osztrák császár, Károly édesanyjánál) egy ideig a főudvarmesteri tisztséget töltötte be. Mariette naponta Bach-műveket zongorázott, és szalonokban, de alkalomadtán nyilvánosan is, Schubert-, Schumann- és Mendelssohn-dalokat énekelt. Leírta, hogy Liszt megtanította neki néhány saját dalát. Nagy meglepetésemre megtudtam, hogy Mariette gyakran játszotta sógorával együtt annak négykezes zongoradarabjait, és hogy dalainak zömét ő adta elő először. 1920-ban ezt írta az immár 82 éves dáma a naplójába: „…még egyszer megpróbáltam Imre sógor dalait énekelni.“ Valószínűleg ez alkalommal foglalkozott valaki utoljára e dalokkal újrafelfedezésük előtt. Azóta könyvtárakban, archívumokban és privát gyűjteményekben Széchényi Imre 100 szerzeményét találtam meg, köztük 32 dalt és 15 négykezes zongoraművet. Sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Imre 1825-ben született Bécsben. Édesapja Lajos (a híres reformpolitikus István bátyja), az az egyetlen Széchényi, akit ismer a zenetörténet, mert Schubert megzenésítette két versét („Der Flug der Zeit“, „Die abgeblühte Linde“), és neki ajánlotta „A halál és a lányka“ című dalát. Széchényi Lajos azon kívül, hogy szép költeményeket írt, alkalomadtán komponált is. Bécsi szalonjában feleségével, Françoise von Wurmbrand osztrák grófnővel együtt adott fogadásain kora leghíresebb személyiségei, müvészek, politikusok és hadvezérek fordultak meg, mint például Grillparzer, Andersen, Liszt, Donizetti, Metternich herceg, Windischgrätz és Jelačić tábornok. A gróf a fiatal Liszt Ferencet 1835-ben mutatta be szalonjában. Imre ezek szerint már 10 éves kora óta ismerhette Lisztet. Nagybátyja, Széchenyi István révén is megismerhette őt, hiszen István 1839 óta szoros kapcsolatban állt Liszttel: Pozsonyban találkoztak először, amikor Liszt – Pestre utaztában – ott töltött pár napot és két koncertet is adott december 20-án és 22-én; kedvéért még az országgyűlés ülését is elnapolták. Már megismerkedésük alkalmával is kölcsönösen mély benyomást tettek egymásra. István naplójából tudjuk, hogy ezt követően is többször találkoztak, különösen 1846-ban voltak sokat együtt Pesten. 1846. március 23-án pedig Liszt Széchényi Lajos és István vendége volt. Imre első találkozása Liszttel ugyan nem dokumentált, de fentiek alapján nagyon valószínű, hogy ez 1848 előtt történt. Minthogy Széchényi Lajos Zsófia főhercegnő, Franz Josef (Ferenc József) és Maximilian (Miksa) édesanyjának főudvarmestere volt, édesapja hivatása révén Imre együtt nőtt fel a bécsi udvarban Ferenc Józseffel és Miksával, a későbbi osztrák illetve mexikói császárral. Magántanárok tanították, zenei neveltetéséről sajnos nem maradt fenn információ. Tény az, hogy 20 éves korára kiművelt emberfő lett, kitűnően zongorázott, komponált és öt nyelven beszélt. Húsz éves korában diplomáciai szolgálatba lépett, először Rómába, 1848-ban Stockholmba, 1850-51 között Frankfurtba, 1852-ben Brüsszelbe és Párizsba, 1854 közepétől Szentpétervárra helyezték. Gróf Esterházy Bálintot, az ottani nagykövetet 1857 végén súlyos betegsége miatt szabadságolták, attól kezdve a 32 éves Széchényi Imre vezette a követséget. 1860-ban nápolyi követté nevezték ki. Itt életveszélyes szituációba kerül, amikor Garibaldi körülvette és ostromolta Gaeta várát, ahová Széchényi Imre II. Ferenc nápolyi királlyal és annak feleségével, Mária Zsófia királynővel (Erzsébet magyar királyné húgával) együtt menekült. A várban éhínség és járvány tört ki, a védelem nehéz volt, a katonák nem akartak harcolni, II. Ferenc le akart mondani. Mária királyné azonban el volt szánva a kitartásra. Beosztotta a tartalék élelmet, ápolta a sebesülteket, végül maga is fegyvert fogott. A nápolyi királyság azonban minden hősiesség ellenére megbukott. Ezt követő hosszabb római tartózkodás után Imre 1864 júliusában nem fogadta el a tervezett áthelyezését Szentpétervárra, hasonlóképpen visszautasította novemberben a koppenhágai képviselet átvételét. 1865-ben Nagymarton körzete országgyűlési képviselővé választotta, ekkor megszakította diplomáciai tevékenységét, és birtokaira vonult vissza. 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia berlini nagykövete lett, amely minőségében 14 éven át szolgált. Osztrák részről ő vezette azokat a tárgyalásokat, amelyek 1881-ben a három európai császár közötti egyezményhez vezettek („Dreikaiservertrag“, amely az osztrák és német császár, valamint a cár között jött létre), ő írta alá Ferenc József nevében 1885-ben a Berlini Egyezményt („Kongo-Konferenz“) és a Monarchia csatlakozását a Földközitengeri Szerződéshez („Mittelmeerabkommen“). Sok más egyéb tevékenységével jelentősen hozzájárult az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország közötti békés, baráti kapcsolatok kifejlődéséhez. Érdemei elismeréseképpen Ferenc József császár Széchényi Imrét aranygyapjas lovaggá ütötte, II. Vilmos császár pedig a legmagasabb porosz renddel, a „Fekete Sas“-sal tüntette ki. Pályafutása során nemcsak világot látott, hanem kapcsolatrendszere is hihetetlenül kitágult, óriási áttekintést szerzett a művészetekről, ezen belül az európai zenei életről. Frankfurtban megbarátkozott Bismarckkal, a későbbi német kancellárral, Szentpétervárott Johann Straussal és Zichy Mihállyal, Rómában Reményi Edével és Liszt Ferenccel, akivel a korábbi ismeretség barátsággá ért, Velencében Dolgorucky hercegnővel, Berlinben Vilmos császárral, aki később látogatást tett Horpácson, Marcella Sembrich primadonával, Alfred Grünfeld csellistával, Budapesten Mihalovich Ödönnel, Erkel Ferenccel és Apponyi Alberttel, Bécsben a világhírű Hellmesberger Quartettel, hogy csak a fontosabb barátságokat említsem. A diplomáciai szolgálattal párhuzamosan futott zeneszerzői pályája. Már 1845-ben megjelent nyomtatásban a „Bölcsődal“, Eőry Béla versére. 1852-ben jelentkezett első zongorára írott polkáival, 1853-ban megjelent az első három nagyzenekarra hangszerelt polkája. Szentpétervárott főként polkákat, mazurkákat, csárdást és keringőket komponált, amelyek közül sokat zenekarra hangszerelve is publikált. Szentpétervárott ismerkedett meg az ifjabb Johann Strauss-szal, akivel ott gondtalan agglegényéveket töltött el, és életre szóló barátságot kötött. Strauss többször adott elő koncertjein Széchényi-műveket, két kompozícióját pedig neki ajánlotta (Op. 215 „GedankenflugWalzer“, Op.182 „Széchényi-Marsch“). Egy szerelmi kaland után Straussnak menekülnie kellett Szentpétervárról, ügye Imre segítsége nékül csúnyán végződött volna. Széchényi Imre az 1850-es években összesen 34 zongorára írt táncot és indulót, továbbá 15 zenekari táncot jelentetett meg nyomtatásban. Három nagyzenekarra írt tánca kiadatlan maradt. Tudomásunk van egy 1855-ben Nagycenken, Széchenyi Istvánnénál rendezett zenei estről, ahol többek között az akkor 30 éves Imre kompozicióit is játszották. Széchényi táncai ebben az időben már elterjedtek és kedveltek voltak. Példaképpen említem, hogy 1856-ban, Bad Kreuznachban a fürdőhelyi zenekar meglepte Imre öccsét, Dénest, Széchényi-polkák előadásával. Erről az eseményről maga Dénes így számol be: „1856. június 17. Bad Kreuznach, Hotel Oranienhof. Az első nap, reggeli előtt a zenekar polkákat játszott Imrétől. Mindjárt a második napon egy szerenádot kaptam. Kiderült, hogy a karmester azt hitte, én vagyok a polkák szerzője. Amikor felvilágosítottam őt, hogy én csak a zeneszerző öccse vagyok, csalódott lett és megsértődött.” A nápolyi királyság 1861-ben bekövetkezett bukása után Széchényi Imre 1864-ig Rómában volt szolgálatban, ott ház és személyzet állt rendelkezésére. Liszt fő tartózkodási helye 1861 és 1870 között ugyancsak Róma volt. Így Imrének lehetősége volt arra, hogy a Széchényiek Liszthez fűződő hagyományos kapcsolatát tovább ápolja. Sajnos nincsenek adataink Széchényi Imre és Liszt korai római kapcsolatáról az 1861-64 közötti években. Mariette 1864-es naplóbejegyzéseinek Liszttel kapcsolatos részei azonban már korábbi intim kapcsolatra engednek következtetni. 1864 januárjában Imre meghívta öccsét, Dénest családjával együtt Rómába. Olaszországban összesen öt hónapot töltöttek, május 18-án utaztak haza. Dénes útra kerekedett feleségével, Mariettel, Imre (családi becézés szerint Imce) nevű kisfiúkkal és a személyzettel (gyermekgondozónő, komorna és komornyik). Imre, a „világ legszeretetreméltóbb sógora“, hatalmas virágcskorral várta öket a római pályudvaron, majd hintójával a Via del Babuino 59. szám alatti házhoz vitte őket, amelynek a szalonjából természetesen nem hiányzott a zongora. Imre hintóját két-, négy- vagy ötfogatos felállásban egész idő alatt a család rendelkezésére bocsájtotta, így be tudták vele cserkészni a környéket. Hamarosan megérkezett a család régi barátja, Odo Russel (a későbbi angol berlini nagykövet, 1879-től báró Ampthill) is, akivel Mariette „Imre újonnan komponált elragadó négykezes keringőit“ játszotta. Imre kitűnően bútorozott reprezentatív házában sokat muzsikáltak. A német nyelvű napló négy Liszttel történt találkozásról számol be. 1864. február 12-én betoppant Dénesnékhez látogatásra Liszt és megígérte, hogy következő szombaton (tehát február 20-án) játszani fog náluk. Március 18-án Liszt és Odo Russel náluk vacsoráztak és nagyon sokat zenéltek. Odo „magával ragadóan“ énekelt. Liszt betanította Mariette-nek néhány „körülményes, dallamtalan-rapszódikus dalát, ami fáradságos kunszt volt.“ Kár, hogy nem tudjuk, mely dalokról van szó. Érdekes, hogy annak idején Liszt dalai még zenerajongó körökben is mennyire szokatlanoknak, hallatlanul új hangvételűeknek tűntek. Április 6-án részt vettek egy zenei estén, amelyen Liszt működött közre. Mariette ez után az este után megjegyzi: nem gondolja, hogy Liszt komolyan szerzetes óhajtana lenni, bár igen átadja magát a jámborságnak – inkább talán azt szeretné elérni, hogy pápai zeneigazgatóvá nevezzék ki. Sajnos nem írja le, hogy mely megfigyelése alapján vonta le ezt a következtetést. Római tartózkodásuk alatt többször összejöttek Reményi Edével is, aki hegedűjével minden alkalommal nagy élvezetet nyújtott a családnak és mindenkori számos vendégének. Igy például április 27-én zenei estét rendeztek, amelyen Reményi olyan „magával ragadóan játszott, hogy varázslatos melódiái és szenvedélyes játéka a fél éjszakán át tovább vibrált bennünk“. Mariette rendszeresen énekórákat is vett Rómában, koncertekre jártak. IX. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta az egész Széchényi-családot. Április 19-én Imre a követséggel Civitavecchia kikötővárosba utazott, hogy elbúcsúztassa Miksa császárt és udvarát, akik másnap hajóra szálltak Mexikó felé. A következő évtizedet (1865-1875) Széchényi Imre többnyire Magyarországon töltötte. 1865 végén feleségül vette Sztáray-Szirmay Alexandra grófnőt. Alexandra jó zongorista volt, gyakran játszotta férjével együtt annak négykezes kompozicióit. Ragyogó vendéglátó lévén, nagyban hozzájárult a házaspár által rendezett sok-sok zenei est mindenkori sikeréhez. Szeretetreméltó személyisége elbűvölte vendégeit. Levelezett Liszttel is; a mester halála után 17 évvel azt írta, hogy „a Liszttel való baráti kapcsolat legszebb emlékeim közé tartozik.“ Imre ebben az időszakban sokat komponált, de sajnos csak nagyon keveset publikált. 1867-ben hat dala jelent meg francia költők verseire „Six romances“ címmel, amelynek első dalát, a „Cendrillon“-t („Hamupipőke“) sógornője, Mariette már 1866. március 13- án elénekelte a Vigadó nagytermében egy jótékonysági hangversenyen. Ugyanő két hónappal késöbb Karlsbadban lépett föl Mendelssohn-, Schumann- és Széchényi-dalokkal egy koncerten, amelyen Zsófia főhercegnő és Ferenc Károly főherceg is jelen voltak. Széchényi Imre 1870 januárjától négy éven át sok zenei estélyt adott pesti szalonjában (Nádor utca 12). Az első soirée-t januárban kilencven vendége élvezhette, a műsor kizárólag saját kompozíciókból állt. Sógornője nagy sikerrel adta elő több dalát. Liszt 1871. február 1-i, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének írt leveléből tudjuk, hogy február 3-án részt vett Konstantin von Hohenlohe-Schilligsfürst herceggel (Carolyne vejével) együtt Széchényi Imre nagy zenei estélyén, amelyet Széchényi „saját szerzeményei tiszteletére“ adott. Dénes és Mariette 1871 március első felében tartózkodtak Pesten. Mariette két különlegesen sikerült zenei estélyről tett említést naplójában, melyeken Liszt, Reményi és a Hellmesberger-vonósnégyes működött közre. A március 8-i első soirée-ről, amelyet Széchényi Imre otthonában tartottak, beszámol a sajtó is. Széchényi Imre válogatott dalait Mariette és Pauli Richárd énekelte, első vonósnégyesét pedig a Reményi–Plotényi–Spiller–Szuk vonósnégyes játszotta. Ezen az estén elhangzott Liszt „Orpheus“ szimfonikus költeményének kamara- átirata is, amelyet Liszt és Mihalovich zongorán, Reményi és más hangszeres művészek közreműködésével adtak elő. A második soirée programjáról, amelyen a Hellmesberger vonósnégyes játszott, sajnos nincsenek adataink. Tudjuk azonban, hogy Hellmesbergerék december 20-i pesti koncertjükön eljátszották Imre 2. vonósnégyesét. Liszt leveléből és Legány “Liszt Ferenc Magyarországon 1869-1873” című könyvéből tudjuk, hogy Liszt Széchényi Imre, Michalovich és Reményi társaságában 1871. december 26–án a “Krisztus” oratórium első részének próbáira és december 31-i, Anton Rubinstein által vezényelt előadására Bécsbe utazott. Január elején Imre bemutatta Bécsben Lisztet édesanyjának, Françoise Széchényi szül. Wurmbrand-Stuppach grófnőnek, aki 75. születésnapját 1872. január 21-én készült ünnepelni. Liszt megígérte, hogy 9-én ismét meglátogatja őt és zongorázni fog neki neki, de már január 8-án visszautazott Pestre, és ezért a látogatást az utolsó pillanatban lemondta: csak Pozsonyba kirándult el Bülow egy koncertje kedvéért január 19-én, egyébként április 1-ig folyamatosan Pesten maradt. Széchényi Imre 1872. február 16-án rendezett pesti zeneestélyén volt Liszt “Epithalamium” című, Reményi Ede és Fáy Gizella esküvőjére írt nász-zenéjének ősbemutatója Liszt és Reményi előadásában. 1872-ben jelenik meg Imre „Là bas” (“Ott lenn”) című dala az Apollo folyóirat mellékletében. A magyarországi évek bő dalterméséből nem publikál többet. Kéziratban ránk maradt több dátum nélküli, de valószínűleg ebben az évtizedben, német romantikus költők verseire komponált dala. Egyetlen kivételt képez ebben a csoportban a francia „Le rosier“ című duett szopránra és csákányra zongorakísérettel. (A csákány sétapálcába épített biedermeyer furulya volt.) Ez a zeneirodalom egyetlen duettje erre az együttesre. A duett házi használatra készült, abban az időben játszották, mikor még Imre és Dénes családja együtt lakták a horpácsi kastélyt (1872-ig). Mariette énekelt, Dénes csákányozott és Imre kísérte őket zongorán. Liszt kétszer is meglátogatta Széchényiéket a Sopron közelében fekvő Horpácson. 1872-ben két hetet tölt ott október 29 és november 10 között. Október 29-én ezt írja Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének: “…elfelejtettem beszélni Önnek Horpácsról, igen kellemes kastély, építészeti stílus nélkül, egy település végén. Széchényi sonkához hasonlítja itteni birtokát – a kastély a csont végén fekszik. Van itt egy igen jó állapotú kápolna, ahol Széchényi gróf káplánja misézik minden nap fél kilenckor. Raiding nincs messze – talán teszek majd egy kirándulást oda.“ Egy hét múlva Mihalovich is Imre vendége. Együtt látogatják meg Liszt szülőfaluját, Raidingot (Doborjánt). Liszt második horpácsi látogatása hosszabb volt, 1874. január 15-én érkezett Bécsből és csak február 18-án utazott tovább Budapestre. Horpácsi tartózkodása alatt komponálta „A holt költő szerelme“ című melodrámáját Jókai Mór versére. Tartózkodása alatt február 12-én koncertet adott Sopronban. Erről így írt Carolyne-nak feburár 18-án: „A Soproni Újság beszámolt önnek a koncertről, amely igen jól sikerült. [….] Az Esterházyak és a Széchényiek igen szívélyesek voltak irányomban. Madame Dönhoff [szül. Di Camporeale hercegnő] Széchényi Imre meghívására pár órát töltött Horpácson, és eljött Lenbachhal [német festő] és Wartenegg úrral együtt a soproni koncertre.“ Január végén Dénes és Mariette is csatlakoztak a társasághoz, ők egy hetet töltöttek Horpácson. „Mariette úszott a zenében.“ Liszt így írt róla Carolynenak: „Mariette úrhölgy igen bájos, temperamentumos és jó humorú. Csodálatosan énekel, főként sógorának, Imrének számos dalát, – a férje pedig imádja.” Meghívták Apponyi Albertet és Mihalovich Ödönt is, és az egész társaság együtt muzsikált, baráti kapcsolatuk igen elmélyült. Erről maga Liszt is beszámolt Carolyne-nak Pestről 1874. március 8-án: „Bensőséges barátságunk Apponyival és Mihalovichcsal egyre erősödik. Naponta meglátogatnak, és amióta Horpácson voltunk Széchényiéknél, a ‚3 horpácsi‘-nak nevezzük magunkat!“ Lisztnek egy kis kellemetlensége is volt Horpácson, és ismét Széchényi Imre közreműködésére volt szükség egy női üldöző elhárításához, mint Strauss esetében Szentpétervárott. Legány így számol be „Liszt Ferenc Magyarországon 1874-1886“ című könyvében a horpácsi idillikus környezetben igazán váratlan botrányról: „ A mit sem sejtő Liszt elé betoppan a misén Voigt Hortense Weimarból. Rögeszmeként forgatja magában régen a gondolatot, hogy neki kell meghoznia Lisztnek a házasság boldogságát. Liszt nyomban a sekrestyébe vezeti, a pap gondjaira bízza, és szobájába zárkózik. De a hölgy négy-öt napig a kastély körül ólálkodik, amíg Széchényi is meg nem sokallja. Akkor Budapestre megy, megtelepszik szállodákban…mindenhol Liszt feleségének adja ki magát. … [Liszt] csak a nagy emberek nagy közönyét szegezheti szembe a hitelrontásnak.“ 1873. január 12-én játszotta Liszt először Budapesten „Bevezetés és magyar induló“ című művét, amely Széchényi Imre egy kiadatlan, de kéziratban ránk maradt négykezes indulójának feldolgozása. Liszt 1873. március 21-i koncertjén a pesti Vigadóban műsorára tűzött két dalt Széchényitől („Lebensglück“ és „Waldeinsamkeit“), amely Semseyné Csáky Irma grófnő előadásában hangzott el. A „Lebensglück“ kottája sajnos ma már nem lelhető fel. Széchényi Imre aktívan támogatta Lisztet a budapesti Zeneakadémia megvalósításában. 1873-ban elvállalta egy héttagú albizottság vezetését az „Enquète Musikhochschule in Budapest“ keretében. Az albizottság tagjai Széchényi mellett Erkel Ferenc, id. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc, Volkmann Róbert, Richter János és Bartay Ede voltak. 1875-78 között Széchényi Imre ismét sokat utazott külföldön. Gyakran tartózkodott Velencében. Továbbra is sokat komponált, de minthogy semmit sem publikált, valamennyi Velencében előadott műve elveszett. Mariette-től tudjuk, hogy 1876 januárjában és februárjában több gazdag programú koncertet adott saját műveiből Dolgorucky Mária hercegnő velencei palotájában. A műsorok fénypontja egy zenekari keringő volt. Ezenkívül elhangzottak nyolckezes zongoradarabok, dalok és duettek cselló- és kürtkísérettel. Velencében találkoztak Liszttel is, aki erről 1876. február 17-i levelében így számol be Carolyne-nak: „Csaknem semmi mondandóm sincs Önnek Velencéről, ahol senki mással nem találkoztam, mint a Széchényiekkel, és náluk egy fél tucat ismerősükkel, akik az Ön számára érdektelenek.“ 1878. február 7-én Imre ismét koncertezik Velencében zenekari keringőivel, ez alkalommal báró Pilat konzulnál. 1876. augusztus 19-én Bayreuthba kísérte Mariette-et, ahol Liszt megismertette őket Cosimával és Wagnerrel. 1877 február 24-én Bécsben egy Richard Metternich hercegnél, az egykori kancellár fiánál tartott zenei estén ragyogó sikert arattak Széchényi Imre négykezes zongorára és fuvolára írott keringői. Mariette négykezes partnere Metternichné szül. Sándor Paulina volt. Ezek a művek is elvesztek. Széchényi Imre 1878 és 1892 között Berlinben sokrétű diplomáciai tevékenysége mellett is tovább komponált, és végre néhány művét meg is jelentette. 1881. április 27-én egy Bülow által vezényelt Liszt-hangverseny után Liszt Széchényi Imrénél vendégeskedett. Valószínű, hogy ez alkalommal látta a két barát egymást utoljára. A követségen tartott fogadásain mindig sok zene szólalt meg, de itt természetesen figyelembe kellett vennie a német császári család és egyéb vendégei ízlését is. Többször fellépett a követségen például Benczy Gyula cigányzenekara, koncertezett ott a híres bécsi Udl- éneknégyes, Zichy Géza balkezes zongoraművész, Nachez Tivadar hegedűművész és Heinrich Grünfeld gordonkaművész is. Grünfeldnek komponálta Széchényi „Berceuse“ című művét, amely 1887 októberében meg is jelent nyomtatásban. Egy olyan estélyről is van tudomásunk, amelyen kizárólag saját művei hangzottak el meghívott világhírű zeneértők és előadóművészek előtt. Erről Mariette ezt írta naplójába 1886 májusában: “Az 50-60 főből álló publikumot felvillanyozta Imre keringő-szvitje. Én voltam az egyetlen dilettáns közreműködő, rajtam kívül csak hivatásos előadóművészek léptek fel. Énekeltem franciául, németül, gordonka kíséretével és anélkül. Fényes siker volt, ami nagyon hízelgő, mert a kompetens bírák között olyan hírességek voltak, mint Klindworth, Marianne Brandt, Artôt, Strauss stb." A programot sajnos nem ismerjük. Kik voltak ezek a személyiségek? Johann Strausst nem kell bemutatni. Karl Klindworth Liszt-tanítvány akkoriban híres német komponista, karmester és zeneszerző volt. Marianne Brandt a berlini Udvari Opera altistája (Liszt számos művének is kitűnő előadója) volt. Désirée Artôt, szintén énekesnő, Brüsszelben, a párizsi nagyoperában, a milánói Scalában és Berlinben aratta sikereit; Csajkovszkij is beleszeretett, de a tervezett házasság nem jött létre. A berlini újságok beszámoltak néhány nyilvános koncertről is, amelyeken Széchényi Imre egyik-másik kompoziciója műsoron volt. Ezekből tudjuk, hogy 1886. május 5-én a királyi színpadon Paul Kalisch és Maria Theresia Renard Széchényi-dalokat énekeltek. 1890. június 11-én Marcella Sembrich, a Metropolitan Opera sztárénekesnője, a Kroll Operában ráadásként az „Amor soreno“ című zenekari dalt énekelte, amelynek nemcsak zenéjét, hanem szövegét is Széchényi Imre írta. 1891 áprilisában Weisz József zongoraművész Széchényi Imre „Magyar ünnepi induló“-ját saját feldolgozásban játszotta el. 1887 decemberében megjelent Imre hat négykezes zongoraműve, a „Magyar ünnepi induló“, a „Magyar fantázia“, egy csárdás és három keringő, 1889 augusztusában két dala („Waldeinsamkeit“, „Ja, Winter war es“). 1892 januárjában publikálta utolsó hat dalát. Az ötödik dal, a „Lieto amor“ valószínűleg az előbb említett „Amor soreno“ változata, zenekar helyett zongorakísérettel. Széchényi Imre 1892 őszén történt nyugalomba vonulása után birtokain gazdálkodott. Modernizálta gazdaságát. Jeles tehenészetet alapított, Svájcból hozatott teheneket és bikát. Fajbikáit nagy haszonnal adta el. Övé volt a megye minőségileg legértékesebb tehenészete. Kertészete is híres volt, egész Európába szállított gyümölcsfa oltványokat. Ezenkívül természetesen komponált is, de nem publikált. Kéziratban maradt ránk utolsó műve, „utolsó nyári keringőnk Horpácson 1894“ megjegyzéssel. 1897-től kezdve gyógyíthatatlan idegbetegségben szenvedett. Halálát végül is tüdőgyulladás okozta. 1898. március 11-én húnyt el Budapesten. Széchényi Imre műveit újrafelfedezésük után egyre gyakrabban játsszák európai koncerttermekben. Salzburg, München, Budapest, Bécs, Pozsony, Bologna stb. voltak eddig a színhelyek. 2016-ban húsz koncerten vették műveit műsorra, egy dalkoncertet a Bartók Rádió is közvetített. 2014-ben megjelent az első CD válogatott műveiből „Imre Széchényi: Forgotten compositions“ címmel a Hungaroton gondozásában. Már elkészült két újabb CD-felvétel is, amelyek 2017-ben jelennek meg. Az egyik 22 dalt mutat be az MDG gondozásában, így a Hungaroton-felvétellel együtt Széchényi Imre valamennyi dala meghallgatható lesz. A másik CD pedig az összes zenekari polkáját fogja tartalmazni a Naxos cég kiadásában. Forrás: http://www.lisztsociety.hu/27.ujsag-2017.aprilis.pdf; Liszt magyar szemmel - XXVII. szám - 2017. április ● The Hungarian View of Liszt - Nr. 27 - April 2017

147 Ardelao 2017-07-17 12:59:55
ZENEI INTÉZMÉNYEINK A FILHARMONIAI TÁRSASÁG története „Egy város zenei életében csak bizonyos fejlettségi fokon jelennek meg a zenekari hangversenyek. A zenei műveltség magasabb foka és a közönség érettsége kell ahhoz, hogy a zenekari hangverseny érdeklődésre számíthasson. Ez a fejlődés rendszerint a zenés színpad eredménye. Pest városában régen szokás volt a színdarabok felvonásközeit szimfonikus zenével kitölteni. Figyelemre méltó és városunk zenei érzékére jellemző, hogy már 1784-ben falragaszokon hívták fel a közönség figyelmét, hogy a »Városi Színház« előadásainak felvonásközeiben egy új Haydn-szimfóniát adnak elő. Az úgynevezett »Hangász Egyesület,« rendszerint jótékony célra és rendszertelenül 1848 körül is adott hangversenyeket, magas színvonalú műsorral, hivatásos és műkedvelő zenészek közreműködésével. A Nemzeti Színház zenekarából indult ki a gondolat, hogy rendszeres zenekari hangversenyeket kellene tartani. Alkalmas teremül a Nemzeti Múzeum díszterme kínálkozott. Az ügy leglelkesebb mozgatói a Doppler fivérek voltak, akik megnyerték tervükhöz Erkel Ferencet. Természetesen abban az időben – 1850 körül – társaság, vagy egyesület alakításáról Magyarországon szó sem lehetett. Az elnyomatás évei ilyent nem engedtek meg. Az egyesülés tehát úgy szerepelt, mint a Nemzeti Színház tagjainak hangversenyek tartására összeállt alkalmi vállalkozása. 1853 októberében született az az okmány, mely a mai Filharmonikus Társaság alapokmánya. Itt még nincs elnevezése a vállalkozásnak. Megállapítja, hogy a hangversenyeket a Nemzeti Múzeumban tartják, a jövedelem egy-ötöd része – a technikai költségek levonása után – a Nemzeti Múzeumot illeti, négy-ötöd része pedig az összes művész tiszteletdíja fedezésére szolgál. Falragaszokon hirdették (felsőbb engedelemmel) az 1853. november 20-án tartott első filharmóniai hangversenyt, melynek műsora a következő volt: Beethoven: VII. szimfónia Ária, Mozart: Don Juan-jából, énekelte Lesniewska kisasszony, Mendelssohn-Bartholdy: Lakodalmi induló, Végül a Struensee nyitánya Meyerbeertől. A nagy érdeklődést nagy siker követte. Erkel Ferenc teljes szívvel állt a vállalkozás élén és bár szerette a klasszikusokat, a haladás híve volt. Igen jelentős és komoly zenei élet kezdődött. Figyelemre méltó azonban a közönség viselkedése. Lángoló lelkesedés, zsúfolt termek fagyos közönnyel váltakoztak. A tagok anyagi jutalma nagyon, nagyon szerény volt és csak a vezető erélye és kitartása tartotta fent az intézményt. Még így is három évadig terjedő ideig szünetelt a zenekar működése. Ez akkor volt, amikor a politikai élet minden mástól elvonta a lelkeket. Végre beállt az alkotmányos élet rendje és a Magyar Filharmóniai Társaság formailag is megalakult. 1867-ben kérte alapszabályainak megerősítését, ami 1870. január 24-én meg is történt. A Filharmóniai Társaság törzse mindenkor, a mai napig is az operai együttes zenekara. 1888-óta ezt a tényt címében is jelzik, amikor „A Magyar Királyi Operaház zenekarából alakult Filharmóniai Társaság” néven szerepel (1945-ig így volt, megj. A.). Ha a Társaság kilenc évtizedes működését figyeljük, azt látjuk, hogy működése négy név körül jegecesedik ki. Minden név egy jelentős korszakot jelent. Erkel Ferenc neve az alapítás és a művészi megizmosodást jelenti. Erkel Sándor működése, a hatalmas törzs-beszökkenés és lombosodás kora. Kerner István neve a virágba-borulást jelenti. Végül: Dohnányi Ernő a gyümölcs-érés idejét hozta. Most termi a Társaság a zenekari művészet leggyönyörűbb eredményeit. Ha végig tekintünk a Filharmóniai Társaság hosszú és küzdelmes munkásságának idején, változó korszakok képei tarkállanak szemünk előtt. Egy azonban soha nem változott, az alapeszme: a hazai zenekultúrának áldozatkész és hűséges szolgálata. Írta: Rossa Ernő (1909-1972) Zenepedagógus, karnagy, szövegíró, zeneszerző. Megjelent az Éneklő Ifjúság című folyóirat 1942. szeptember hó (II. évfolyam, 1. szám.)

146 Ardelao 2017-07-14 14:10:44
[url] http://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Domanovszky-domanovszky-magyar-muvelodestortenet-1/otodik-kotet-az-uj-magyarorszag-14B7/prahacs-margit-zene-es-zenekultura-19F3/; dr. Prahács Margit: Zene és zenekultúra [/url]

145 Búbánat 2017-07-13 23:32:47
[url] http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/2017/07/13/aida_partitura/; Megtalálták az Aida partitúráját, amelyből Verdi vezényelt a párizsi premieren [/url] FIDELIO.HU (CSM) 2017.07.13. 14:23 Az 1876-os, kézírásos kotta a legkorábbi teljes partitúra, melyet ismerünk, és hatalmas kincs a történészek és a zenetudósok számára.

144 Ardelao 2017-06-29 06:16:50
POLDINI EDE Tegnap volt 60 éve annak, hogy elhunyt Poldini Ede (1859.VI.13 – 1957.VI.28), olasz származású, magyar zongoraművész és zeneszerző . „ ………….. Poldini - ez az olasz nevű ember: magyar volt. Itt született, itt nevelkedett, közöttünk élt sokáig s csak később szakadt idegenbe. ……….. Poldini Ede Budapesten, 1869-ben született. Nagyatyja olasz származású nyomdász volt. Szép bariton hangjával kisebb operaszínpadokon szerepelt mellékesen. Poldini zenei hajlamát inkább anyai ágból örökölte, mert családjának felmenői muzsikusok voltak, nagyapja pedig Pesten templomi karnagy. Poldini nem volt csodagyermek, de zenei hajlama már hatéves korában jelentkezett. Taníttatni kezdték, csakhamar a Nemzeti Zenedébe került, ahol Tomka István, a híres professzor, oktatta zongorára. A zongorán kívül hegedűt, klarinétot és kürtöt is tanult, ezeken felül elvégezte az ének- és zeneszerzési osztályokat. Tizenhat éves korában Klapka tábornok elvitte őt Liszt Ferenchez. Liszt nagyon meg volt vele elégedve s a következő évre fel is vette tanítványai közé, de időközben a mester meghalt. A zenedei tanulmányok elvégzése után Poldini Bécsbe került, ahol Brahms vette pártfogásába s főként a kiváló teoretikus, Mandieczewski tanítása formált sokat a fiatal talentumon. Rosenthal, Rée, Kling is tanára volt s a legkiválóbb németországi és svájci mesterektől vett leckéket. Sokat tanult s mondhatni teljes tudással felvértezve - mint zongoraművész, komponista és pedagógus - lépett a nyilvánosság elé. Művészutazásai közben haza-hazajött Budapestre, de a véletlen folytán és részben családi okokból, jó harminc évvel ezelőtt (1908-ban), Svájcban telepedett le s a Genfi-tó partján álló bergeroci szép házában éli elvonult, csendes művészéletét. (Ez még 1940-ben így volt, megj. A.). Megházasodott, a felesége bécsi származású. Két gyermekük van. Nagy karmesterünk, Kerner István, Poldininek sógora volt. Poldini Ede gazdag munkásságából kiemeljük színpadi műveit; három gyermekoperáját, Északi fény című balettjét; népszerű meseoperáját, a Csavargó és királyleányt, s a Himfy című négy-felvonásos operáját (1938). Ez a műve nem hozott számára sikert. Ezeket Operaházunk mutatta be. A Csavargó és királyleány állandóan műsoron van. A színpadi műveken felül számos kamarazene és egyházi zenemű, zenekari darab, dal, karmű és több mint ezer zongoradarab került ki Poldini tollából. * A Farsangi lakodalom úgy született meg, hogy az Operaház a háború előtti években (az I. világháború előtti időkről van szó, megj. A.) operaszövegkönyvre pályázatot hirdetett, melynek első díját Vajda Ernő színműíró nyerte meg. Évekig nem akadt megzenésítésére zeneszerző, míglen Poldini kezébe került a szöveg, aki nagy lelkesedéssel elég rövid idő alatt elkészítette a vezérkönyvet. Kerner István zseniális betanításában és Márkus László nagyszerű rendezésében aztán olyan bemutató előadás keretében ismertük meg, amelynek ragyogó oldal jut a Magyar Királyi Operaház több mint félszáz éves történetében. A főbb szerepeket Sebeők Sári, Medek Anna, Basilides Mária, Halász Gitta, Némethy Ella, Szemere Árpád, Székelyhidy Ferenc és Szende Ferenc adta. Közülük is kimagaslott Sebeők Sári nemzetes asszonya és Szemere Árpád nemzetes ura. Alakításuk a magyar színészet történetében fenn fog maradni. ……………………………… * A Farsangi lakodalom általános zenei jellemzéséül megemlítendő, hogy a zeneköltő magyar zsánerképet festett. Ezt a hangulatok sorával érte el. Jellegzetes témákkal, motívumokkal dolgozik, bámulatos jellemző erővel. Ezekből szövi, bogozza tarka magyaros varrottas kendőjét: a vezérkönyvét. Régi nótákat és dalokat is belekevert a kottáiba. Alig észrevehetően lezárt számok sorozatából és három széles fináléból áll a vezérkönyv, amely olyan magasrendű muzsika, hogy csaknem mindenütt szimfonikusan koncertál. Ez azt is jelenti, hogy az egyik zeneszám zárlatát a másik szám (nevezhetjük akár tételnek is) felkapja s egy picike ötletből mesteri kidolgozással zenehegyeket épít. A harmóniai szépségek, mint színes lepkék repdesik körül a zenekari virágokat. Pattog-csattog, nevet, kacag, incselkedik, humorizál és sodor ez a zenekar. Az énekhanggal jobban már nem lehet bánni. A karok: a vezérkönyv ékkövei. Az opera énekbeszéde színmagyar.” Írta: Papp Viktor. „Zenekönyv” Rádióhallgatók számára. Operaismertetések című könyve. Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása 1940. Részletek Poldini Ede: Farsangi lakodalom c. operájából: [url] https://www.youtube.com/watch?v=ikZ722BW1gs;Kálmán diák dala [/url] Udvardy Tibor énekel [url] https://www.youtube.com/watch?v=_DZgtkel3rg; Kálmán belépője és duett [/url] Kálmán: Udvardy Tibor, Urbán: Nagy Róbert Ezt az operát ma is elővehetnék, és műsorra tűzhetnék. Nagyon kedves, élvezetes mű. (A)

143 Ardelao 2017-06-01 10:40:23
213 évvel ezelőtt, ezen a napon született Mihail Ivanovics Glinka, a nagy orosz zeneszerző. Glinka nagysága abban rejlik, hogy zenéje, sajátszerűen nemzeti formában, az orosz nép életét tükrözi, nagy szeretettel és mélységes tudással tolmácsolja az orosz ember jellemének leglényegesebb vonásait és a haza nevében hősi tettekre ösztönöz. Hatásának ezt az erejét és alkotóművészetének haladó voltát nagy írók és kritikusok – Puskin, Gogol, Belinszkij – már az ő korában értékelték. Glinka több ízben hangoztatta azt a gondolatot, hogy a zeneszerzők alkotóművészetének alapja a népi zene, hogy a zenét a nép alkotja, a zeneszerzők azt csupán formába öntik. Ez a felfogás megnyilvánult mindenekelőtt magának Glinkának alkotóművészetében, amely éppen ezért az orosz népművészet nagyszerű hagyományainak egyenes folytatása, az orosz nép zenéjének új fejlődési fokozata. Glinka, az orosz zenei klasszicizmus megalapítója, utat mutatott az orosz zene távolabbi fejlődéséhez. »Glinka és a népiség,« - ezt írták zászlajukra jelszóként a »Nagy Ötök.« Glinkát rendkívül nagyra értékelte Csajkovszkij; ugyanúgy vélekedtek róla más orosz zeneszerzők és a kultúra élenjárói. »Varázsló Glinka« - így emlékezett meg róla szeretettel A.M. Gorkij. Glinka zenéje csakis azért emelkedhetett ekkora jelentőségre, mert tartalmával szorosan kapcsolódott a nép életéhez és azt magas művészi tökéllyel ábrázolta. Alkotóművészetének tiszta nemzeti jellege és mély eszmeisége által vált Glinka olyan zeneszerzővé, aki méltán foglalja el nemcsak Oroszország, hanem az egész világ zenekultúrájában a legtekintélyesebb helyek egyikét. V. Protapopov: „GLINKA” című könyve alapján. Művelt Nép Könyvkiadó 1952.

142 Ardelao 2017-05-29 09:55:06 [Válasz erre: 141 Ardelao 2017-05-29 01:08:24]
Ezúttal nem teljes mértékben értek egyet Papp Viktor kritikájával. Bár igaz, hogy ez a kritikája még 1918-ban íródott. Azóta sok minden átértékelődött. Egy biztos: Korngold fiatalkori műve már nagy zenei tudásról árulkodik. A zene modern, de nem „súlyos tömegű”, és főleg nem „otromba”. A hangszerelés és az énekesek (főleg Marton Éva) kiválóak. A szerelmi kettős magával ragadó, és nagyszerű. A zene felépítése izgalmas és zseniális. Mint tudjuk, Korngold a későbbiek során filmzenék írása terén is kamatoztatta kivételes zenei tehetségét. Nekem tetszett a „Violanta”. [url] https://www.youtube.com/watch?v=YpndECLdZnU; Korngold: "VIOLANTA" - Eva Marton [/url]

141 Ardelao 2017-05-29 01:08:24
120 évvel ezelőtt, 1897. május 29-én született Brünnben (ma Brno) Erich Wolfgang Korngold, osztrák származású zeneszerző, karmester. „Sokszor mondják valakiről, hogy tehetséges, pedig csak szerencsés. A fiatal Korngoldtól bizonyos fokú és érdekes fajtájú zenei tehetség nem vitatható el, de a szerencse sem. A Neue Freie Presse zenekritikusa fiának lenni üdvös előny. Szerencséje ennek a fiúnak az is, hogy a mai zenei csodagyermek kultuszban nem akadtak olyan zsengekorúak, akik a zeneszerzés terén szerényebb méretek szerint is helytállót produkáltak volna. A tizenegy éves Korngold »Hóember« című zenés némajátékát pedig elő lehetett adni bátran a hatalmas apa támogatása nélkül is. A tizennégy-éves korában írott, »Sinfoniettá-t« is. Sok tudás és nagy zenei hajlam világlik ki ezekből s bár a csodagyermekségből fejlődött nagy zeneszerzők ugyanilyen korban írott munkáinál egyéni íz híján sokkal értéktelenebbek, előadhatták, mert mégis érdekes, hogy egy tizennégy-éves gyermek fölényesebben és pompázóbban tudjon bánni a zenekarral, mint sok meglett korú s költőszívű zeneszerző. És aztán a világ még mindig nem telt be a csodagyermekekkel, különösen, ha ügyesen a híres, öreg zenekritikus Korngold tologatja a kulisszákat. A »Violanta« már csaknem három éve járja az osztrák és német nagy színpadokat. Tizennyolc-éves korában komponálta Korngold a »Polikrates gyűrűje« (Der Ring des Polükratész) című, szintén egyfelvonásos operával együtt. A Violantának szövegét egy Müller nevű, nem jelentékeny bécsi író írta s tárgya a tizenötödik századbeli ragyogó szépségű velencei hölgynek, Violantának tragikus szerelme. Olasz tőrök és olasz mérgek világának kulisszahasogató, nem érdekes története, természetesen farsang, karnevál s egyéb operai receptek szerinti kellékekkel. Az ifjú bécsi zeneszerző modern muzsikus. Túl akar tenni sok tekintetben bálványképén, Richard Strausson is. Puccini, Debussy, Ravel, Reger s a nagy modernek mind kimutatható elődei ennek a partitúrának. A Strauss Rózsalovagját pedig egyenesen szemérmetlenül használja forrásként. A Violanta zenéje rendkívül szövevényes szerkezetű. Nehéz, súlyos tömegű, otromba osztrák posztó. Mintha kötelekből szőtték volna selyemszálak helyett. Leverő, nyugtalanító, rendkívül bőbeszédű, hangos, tele-szájjal fecsegő s a szöveget csak ürügynek használó a vezérkönyv. Az események súlypontja a zenekarban volna, az énekesek is csupán hangszerek a hangzásra különben figyelemre méltó zenekarban. Nem finom tollal, hanem vasdoronggal kottázott renaissance történetnek hangjegytömege. Olyan hangjegyhalmaz azonban, amely igen érdekelheti a szakembert, Tango karmester, az opera betanítója és vezénylője, esetleg érdekesnek tarthatja, mert a karmesteri feladatok egyik legnehezebbikének zseniális megoldásához juttatta őt. De mi nem mérhetjük ugyanezzel a mértékkel. Elismerjük a szerzőnek rendkívüli tudását, meg is csodáljuk néhol. De lényeget kell keresnünk. Azt pedig ez a vezérkönyv nem ad. Korngold nem költő. Amit mond, nem fontos, bár ahogyan mondja, az értékes. Nincs saját szava s nincs saját érzése. A zenekar cifrálkodása, a díszítések meglepők és megkapók, de fekete ködök takarják a zenei épületnek meg nem épített falait. Az egész munka egy rendkívüli tudástól várható nagy reménység. A Korngold lelke most még csak zenei színfoltos hangzavar, de ebben az operájában eldalolt szerelmi kettőse is mutatja, hogy megtisztulhat. A színek és a foltok most még aránytalanul gyilkolják a melódiákat. A »Violanta« egészében a színpadi zene eddigi szépségeinek zseniális öldöklése.” Írta: Papp Viktor Megjelent könyvben, „Arcképek a zenevilágából” címen. Kiadta a Franklin Társulat, Budapest, 1918. * És mit ír Korngold operájáról a korabeli Színházi Élet? (VII. évfolyam, 1918. február 17-től február 24-ig, 8. szám) „A Violanta, az Operaház legközelebbi újdonsága. A dallamos nevű Violanta egy ragyogó szépségű, tizenötödik századbeli velencei hölgy, aki a jövő héten, az Operaház színpadán fog megelevenedni. Bemutatóra kerül ugyanis hosszas, gondos előkészületek után a fiatal Korngold Erich egyfelvonásos operája, a „Violanta", amely már bejárta a külföldi nagy színpadokat és most elkerül végre hozzánk is. A szerző nevét jól ismeri a budapesti közönség, bár műveiből eddig csak nagyon keveset volt alkalmunk megismerni. Tudja róla mindenki, hogy a híres Korngold Juliusnak, a Neue Freie Presse rettegett zenekritikusának a fia és a szónak legkomolyabb értelmében vett csodagyermekből fejlődött sokat játszott, nagysikerű operakomponistává. Néhány évvel ezelőtt egy hangversenyen előadásra került a kis Korngold egyik zenekari műve, egy nyitány és a lelkes tapsokra akkor megjelent a pódiumon a szerző is, egy rövidnadrágos, pirospozsgás kis gimnazista. Korngold Erich akkor tizennégy éves volt. De komponált már nyolc éves korában is. Mint tizenegy éves gyermek pedig „A hóember" címmel zenés néma- játékot írt, amelyet sok színpadon játszottak nagy sikerrel. Most már húsz éves és a „Violanta" című operáját a „Polikrates gyűrűje" című egyfelvonásos operával együtt tizennyolc éves korában írta. A zeneszerzés mellett, mint zongora-művész is elsőrangú a fiatal Korngold. Öt éves korában kezdett el zongorázni és művészetét a legnagyobb tökéletességig fejlesztette. A „Violanta" előadása alkalmából természetesen eljön Budapestre és február 17-én, egy hangversenyen fellép, mint zongoraművész is. Ugyanezen a hangversenyen előadásra kerül „Szimfonietta" című zenekari műve. Az ifjú bécsi zeneszerző ízig-vérig modern muzsikus, aki sok tekintetben még Strauss Richárdon is túltesz. A „Violanta" zenéje rendkívül szövevényes, minden szép hangzása mellett is komplikált szerkezetű muzsika, amelynek betanulása nagy nehézségeket rótt az Operaház művész-személyzetére. Egész külön Stúdium kellett a zongorakivonat betanulására, és amikor a múlt hetekben egyszer Fleischer Károly karmester megbetegedett, abba kellett hagyni néhány napra a korrepetálást, mert az operaházi korrepetitorok közül egyik sem tudta a „Violanta" zongorakivonatát lejátszani. Az opera előadási időtartama valamivel több, mint egy óra és tizenegy magánszereplőt foglalkoztat. Az izgalmas, érdekes drámai szöveget Müller Hans bécsi író írta és dr. Sebestyén Károly, a színészakadémia kiváló tanára fordította magyarra. A darab Velencében játszódik, a XV. században. Violanta, a hősnő, Simone Trovainak, a köztársaság kapitányának csodálatos szépségű felesége, aki nővérének, az öngyilkossá lett Nerinának halálát akarja megbosszulni a nőhódító, könnyelmű Alfonzón, aki a nápolyi király természetes fia. A farsang színes forgatagában a Márkus-téren sikerül észrevétetnie magát Alfonzóval, akit meghív palotájába. Mielőtt Alfonzó megérkezik, Violanta elmondja férjének, hogy elérkezett a bosszú órája és megbeszéli vele, hogy rejtőzzék el. Ha majd Alfonzó ott lesz a Trovai palotában, Violanta egy dallal jelt ad, Simone előrohan rejtekéből és leszúrja a gaz csábítót. Mikor azonban a deli, ifjúi szépségű Alfonzó megjelenik Violanta előtt, az asszony elfelejti minden bosszúérzését, megvallja, hogy maga is szerelmes Alfonzóba, szereti, amióta csak megpillantotta és mikor a férj tőrrel rohan a szeretett férfi felé, Violanta elébe veti magát és szívével fogja fel a gyilkos döfést. Az opera, melynek csillogó farsangi hangulata hatásos beállításokra ad alkalmat, hálás szerepekben bővelkedik. Violantát Medek Anna fogja énekelni, a férj Szende Ferenc lesz, Alfonzó szerelmes dalait Székelyhidy Ferenc énekli, egy ifjú alakját pedig a rokonszenves Gábor József viszi színpadra. Az említetteken kívül még számos szereplője van az operának. A zenei betanítás nagy és nehéz munkáját Tango Egisto karmester végezte, a rendezésben pedig Bródy István főrendező tudása és körültekintése biztosít stílust és művészetet a színpadon. A „Violanta" bemutatója kétségkívül az idei operai évad egyik legérdekesebb eseményének ígérkezik.” * A Színházi Élet beszámolója a bemutatóról: VII. évfolyam, 1918. március 3-10-ig, 10. szám „VIOLANTA. A Magyar Királyi Operaház újdonsága Korngold Erich Wolfgang, a Violanta szerzője, 21 éves fiatalember. Hét éves kora óta szerepel, mint zeneszerző a bécsi közönség előtt és már 12 éves korában előadta a bécsi udvari Opera egy kis balettjét. A Violantát 18 éves korában komponálta és ez az egyfelvonásos opera egy másik Korngold féle egy-felvonásossal, a Polykratesz gyűrűjével együtt egy estén került először előadásra a bécsi Hofoperben. A mi operánk szerdán este csak a Violantát mutatta be és mindjárt megállapíthatjuk, hogy ez a bemutató a legutóbbi operaházi újdonságok között kiemelkedő helyet foglalhat el. A „Violanta" szövegét Hans Müller, az újabban sokat emlegetett osztrák drámaíró írta. A történet színhelye a XV. századbeli velencei köztársaság. Ebben a keretben egy szenvedélyes szerelmi történet csattanója az elmaradhatatlan olasz tőr. Korngold ezt a történetet hipermodern zenével érzékíti meg. Ez a fiatalember a modern, nagy zenekar egész arzenálját tökéletes művészi tudással mozgósítja. Zenekara a legbujább hangszínek szakadatlan áradata és az ének hangszerelésében is virtuóz módon követi a Richard Strauss által megalapozott irányt. Egyébként is Strauss és Puccini az ő tanítómesterei, amint áltaIában Korngold nem is nevezhető úttörő, eredeti egyéniségnek. Annyi azonban bizonyos, hogy Korngold nagystílű tehetség, erős érzéke van a színpad iránt, és mesteri módon kezeli a zenekart és az énekhangokat. Az Opera előadása a legnagyobb dicséretet érdemli. A sok, gondos próba meglátszik minden szereplő játékán és énekén. Medek Anna, Székelyhidy és Szende elsőrangúak, kisebb szerepekben kitűnőek Fodor Aranka és Gábor József. A színpadi kép elevensége és meleg tónusa Bródy István főrendező kiváló hozzáértéséről tanúskodik.” A fenti két cikk írója nem ismert.

140 Ardelao 2017-05-10 19:06:27
Nietzsche - a zeneszerző. „Kevesen tudják, hogy a múlt század nagy német bölcselője, Nietzsche Friedrich jelentős tehetségű zeneszerző is volt. Az »Übermensch« nagy harcosa mint zeneszerző kezdte pályafutását. Lángeszének első hajtásai a zene területén bújtak elő. Míg az esztétika és filozófia felé csak 25 éves korában fordul figyelme, baseli tartózkodása alatt, ahol a klasszikus filológia egyetemi tanára volt, addig már, mint első gimnazista, elkezdi kottavetését a maga vonalazta papírra. Pfortában, a híres humanista gimnáziumban végezte középiskoláit, és közben bámulatos bőséggel írja szerzeményeit. Még csak tizenegy éves, mikor ír egy szonátát (op. 2. jelzéssel látja el), két szonatinát zongorára és egy Geburtstag-szimfóniát. Pfortai gimnáziumi éveiből származik számos zongoradarab, dal, zenekari kísérlet, egy mise, egy karácsonyi oratórium és egy komor világú, szimfonikus költemény, az „Ermanerich.” Zongoradarabjai közül különösen kettő érdemel említést, az egyiknek „Der könige Tod,” a másiknak „Schmerz ist der Grundton der Natur” a címe. Mindkettő tépelődő, világfájdalmas, démonikus. Később is írt még, mindaddig, míg esztétikai és filozófiai munkáival híressé nem vált. Első könyveinél és tanulmányainál sem tud még a zenétől elszakadni. A zene problémái mint tudóst is érdeklik. Első könyvében, mely 31 éves korában jelenik meg, a Tragédia zenei eredetét tárgyalja, következő művében, a „Korszerűtlen elmélkedésekben” pedig megjelenik „Richard Wagner Bayreuthban” című tanulmánya. Harminc éves koráig azonban állandóan alkot újabb és újabb zeneműveket. Ír műveket zongorára, négy-kézre, hegedűre és zongorára, nagyzenekarra, vonószenekarra, énekkarra (motettákat és kantátákat) stb. . . . Főleg zongorakíséretes dalai értékesek. Érdekes megemlíteni, hogy az 1870./71. évi német-francia háború alatt írt egy katona-indulót („Ach, ich muss”), melyet később is sokat énekeltek Németországban a férfikarok. Utolsó nagyobb műveit 28 éves korában írta Nietzsche. Ezek: a „Hymnus an die Freundschaft” és a „ Manfred-Meditationen” Harminc éves kora óta nem alkot újat. De élete végéig szenvedélyes rajongója a zenének, és egyik legnagyobb szórakozása a fantáziálás a zongorára. Nietzsche műveinek összkiadását most rendezik sajtó alá Németországban. Művei között 45 zenemű is szerepel. Ezek közül zongoradarabok és főleg dalai előreláthatóan népszerűek lesznek.” A fenti írás, „A ZENE” című folyóiratban jelent meg, 1941-ben. (Mivel e gyűjteményemben lévő folyóirat címlapja hiányzik, annak számát nem tudom beírni.) Szerzője ismeretlen. [url] https://www.youtube.com/watch?v=vcvINsq1KSw; NIETZSCHE: MANFRED MEDITATION with JOHN BELL YOUNG, pianist (in concert) [/url]

139 Búbánat 2017-05-07 21:56:25
[url] https://www.antikvarium.hu/konyv/gyongy-pal-szeretlek-budapest-661471; Szeretlek, Budapest! [/url] - kotta GYÖNGY PÁL VÁLOGATOTT DALAI. ÉNEKSZÓLAM, ZONGORAKÍSÉRETTEL SZERZŐ: Gyöngy Pál SZERKESZTŐ: Vas Gábor Zeneműkiadó (Budapest) Ragasztott papírkötés , 49 oldal ELŐSZÓ „Ebben az albumban ismerős dallamokat talál a könnyű muzsika minden híve. Valamennyi dal örökzöld sláger: válogatás Gyöngy Pál eddigi életművéből. Témái tiszták, zenei gondolatokban gazdagok, világosak. A lassú dalok líraiak, zsongítóak, a gyorsak erőteljesek és lendületesek. Gyöngy Pál zenéje bécsiesen kedélyes, franciásan pajkos, angolosan elegáns. És mégis: jellegzetesen magyar töltésű. Ennek köszönheti itthoni és külföldi sikereit. Több mint négy évtized munkásságából tizenhét dal... A válogatás igazolja Georges Bizet híres megállapítását még zenekritikus korából: „Nem ismerek, csak kétfajta zenét: jót és rosszat; csak kétfajta zeneszerzőt: tehetségest és tehetségtelent." A hetvenesztendős, alkotói tevékenységében töretlen Gyöngy Pál tizenhét száma ebben az albumban bizonyítja, hogy jó zenét ír. Tehetségét nemzetközi sikerei fémjelzik. Már első színpadi műve, a „Kadétszerelem" megalapozta népszerűségét a magyar operett azóta eltűnt fellegvárában, a Király Színházban. A darabot hamar átvették a külföldi színpadok, és nyitva állt az út a többi előtt is. A Theater an der Wientől, az osztrák főváros patinás dalszínházától a zürichi Schauspielhauson keresztül a párizsi Théatre du Chateletig színpadot kaptak operettjei, zenés vígjátékai: az „őméltósága sofőrje", „Három ember a hóban", „Zöld béka", „Éva a paradicsomban". Zenéje oly módon kapcsolódott a korszakok táncmuzsikájához, hogy a divatossága mellett mindig fel tudott mutatni egyéni színeket is. Ezért váltak művei maradandóvá. A felszabadulás után újult erővel fogott neki a munkának, s kevesen tudják, hogy Gyöngy Pál komponálta az első magyar musicalek egyikét, a Blaha Lujza Színház „Narancshéj" című darabját. A Német Demokratikus Köztársaság színházai, a csehszlovák, lengyel zenés színházak szívesen játszanak Gyöngy-operetteket, musicaleket, zenés bohózatokat. Így kedvezően fogadták az „Igazolatlan éjszaka" című zenés játékát is, amely eredetileg a rádió részére készült. A Rádió Dalszínháza által sugárzott művei („Minden jegy elkelt, „Muzsikáló kastély", „Romantika pedig nincs") tették teljessé dalainak népszerűségét. A róla szóló televíziós portréfilm pedig bemutatta magát a művészt, mint embert és zeneszerzőt. Komoly feladatot vállalt Gyöngy Pál a filmzenében is. Emlékezetes filmje a „Légy jó mindhalálig" , a „Nászút féláron" és az „Ez a villa eladó" . De nem maradt ki Gyöngy Pál azoknak a zeneszerzőknek a sorából sem, akik a sanzon-irodalmat gazdagítják. Kompozícióit mindig a legkiválóbb interpretátorok vitték sikerre. A régiek közül Csortos Gyula, Jávor Pál, Gombaszögi Ella, Rátkai Márton, Titkos Ilona, a maiak közül Neményi Lili, Zsolnay Hédy, Ráday Imre, Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar, Zentay Anna. De ki győzné a neveket felsorolni? A műveiből készült nagylemezen és rádiófelvételein nem kisebb művészek énekelnek, mint Melis György, Palcsó Sándor, Korondy György, Bende Zsolt, Házy Erzsébet és Szabó Rózsa, Operaházunk jeles tagjai. Széles, a harmincas évektől napjainkig tartó alkotói skála. Kicsendül belőle a szerző Budapest iránti szeretete: itt ül fel a Göncöl-szekérre; itt ül be egy kis budai Heuriger-be; itt peches nő a Sári; itt énekel a szerelemről. De dalol Kecskemétről, a domboldalon álló öreg nyárfáról, a mandulafa virágjáról is. Gyöngy Pál könnyed muzsikája emberi érzelmekben gazdag, ez kelt rezonanciát mindenkori hallgatóságában, s ez biztosítja továbbélését.” /Kristóf Károly/ TARTALOM Budán, kint,van egy kis Heuriger 26 Domboldalon áll egy öreg nyárfa 49 Felülünk a Göncölszekérre 44 Ha találsz egy mást 46 Hol az a dal? 16 Ír majd 29 Kecskemét az híres város 18 Kislány, úgy szeretem én Magát 13 Madonna, drága 10 Mandulavirág 21 Másról szeretnék beszélni 35 Mire vársz? 7 Mondja, volt-e már?... 32 Peches nő Sári 24 Romantika pedig nincs 41 Szeretlek, Budapest 4 Úgy érzem 38

138 Ardelao 2017-03-12 02:20:18
80 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el [url] https://www.youtube.com/watch?v=eialNNJhUp4;Hubay Jenő [/url] (1858.szeptember 19. – 1937.március 12.),minden idők egyik legnagyobb magyar hegedűművésze. Az ő emlékének szentelem mai írásomat, amelynek másik főszereplője Virovay Róbert hegedűművész, aki 1921. március 10-én látta meg a napvilágot. HUBAY JENŐ LEGFIATALABB [url] http://pronetoviolins.blogspot.hu/search/label/Jeno%20Hubay;TANÍTVÁNYA [/url]: 1937.III.12-én meghalt Hubay Jenő, a világhírű hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus és karmester. Hegedű-tanszéket vezetett a Zeneakadémián, és olyan világhírű hegedűművészek kerültek ki a keze alól, mint Gertler Endre, Geyer Stefi, Szigeti József, Vecsey Ferenc, Zathureczky Ede és még sokan mások. De nem ezekről akarok írni. Volt a tanítványai között egy "csodagyerek," az ekkor 16-éves Virovay Róbert. Ő az, aki hosszú évtizedek óta kíváncsiságom tárgya. Mi lett vele, él-e még (1921-ben született), hová tűnhetett, miért nincs róla dokumentum? És így tovább... Mindig érdeklődtem felőle, de azok, akiket megkérdeztem, sohasem hallották a nevét. Volt olyan, aki azt mondta, hogy ilyen nevű magyar hegedűművész nem létezett. Volt olyan, aki egyszerűen ugratásnak vette érdeklődésemet. Pedig létezett, több bizonyítékom is van róla. A Színházi Élet 1937.17. számának 40.-41. oldalán, egy bizonyos képes interjú olvasható, amely Virovay Róberttel készült, annak otthonában. A kétoldalas cikkben szereplő egyik képen Virovay Róbert hegedül, a másik fotón az ifjú hegedűművész a mamájával és a család cicájával látható. Van még egy dedikált fényképmásolat Hubay Jenőtől: "Kedves Robinak emlékül, 1936.V.29. Hubay Jenő". Ez a kép a zeneakadémiai Beethoven hegedűverseny koncertjén készült. Hubay Jenő vezényelt, Virovay Róbert játszott (ekkor 15-éves volt). A riport: "Budán, kis eldugott utcában, a törvényház háta mögött, lakik a csodagyerek, aki ma már inkább csoda, mint gyerek. Még rövidnadrágban jár ugyan, de a III. emeleti lakás ajtaján az ő neve és az ő foglalkozása büszkélkedik: Virovay Róbert, hegedűművész. A 16 éves lakásfenntartó és családfő nyit ajtót, barátságos, - felnőtt - mosollyal üdvözöl és bevezet a szobába, ahol az édesanyja nagybuzgón rendezgeti a brüsszeli kritikákat és meghívókat. Körülnézek: a tükör mellett, az ágy fölött, az asztalon, a szekrényen, mindenhonnan Hubay Jenő dedikált fényképe mosolyog derűsen, mintha kinevetne, amiért elhisszük, hogy meghalt. Pedig a komódon a hatalmas és mozdulatlan sírkőről készült fénykép is erről beszél. És erről beszél ma az egész zenei világ, miközben aggódó szeretettel gondol a Mester kedvenc növendékére, Virovayra: mi lesz ezután vele, ki tanítja majd, ki gondoskodik róla? Virovay őszintén, szomorúan mondja: — Eddig felelőtlenül, gond nélkül éltem. Gyakoroltam és tanultam, más problémám nem volt. Egész életemet, minden tennivalómat és gondolatomat Hubay kegyelmes úr irányította. Anyagi gondjaink nem voltak, bőkezűen ellátott mindennel bennünket. Jó barátai is segítettek. Mikor beszélt vele utoljára? — Két nappal a halála előtt, március 10-én (1937), a születésnapomon. Boldogan közölte velem: 'Robi, elrendeztem, hogy elmehess a brüsszeli versenyre'. Ennél szebb születésnapi ajándékot még sohasem kaptam. Örömöm hamar véget ért. Mesterem két nap múlva meghalt és én nyolc napig nem nyúltam a hegedűmhöz. Hogyan utazott el aztán mégis Brüsszelbe? — Zathureczky tanár úr nagyon rábeszélt és így elutaztam édesanyámmal együtt. Szomorú út volt, folyton sírtunk. Maga volt a legfiatalabb a versenyzők között? — Goldstein (Boris) nevű orosz hegedűs, aki a negyedik díjat nyerte, velem egykorú. A többiek mind idősebbek. Az első díjat Oistrakh (David), a moszkvai akadémia tanára kapta, ő ''már'' 29 éves és hatéves kisfia van, aki szintén hegedül már. Kipirult arccal mesél. — A verseny után a magyar követ, gróf Worasitzky Olivér estélyt rendezett és itt ismerkedtem meg személyesen a zsűritagokkal, akikkel a verseny alatt egy szót sem válthattam. Gertler Endrét sem ismertem azelőtt, ő volt a legfiatalabb zsűritag. Nagyon-nagyon kedves volt hozzám. Szigeti József Angliát képviselte a zsűriben. Tőlem tudta meg Hubay halálát. — Erzsébet anyakirálynő is jelen volt a versenyeken. Isaye halála óta Gertler tanítja hegedülni a felséges asszonyt. Egy függöny mögül, elbújva hallgatta végig a versenyt. Elutazásunk előtt fogadott bennünket, nagyon megdicsért és megkérdezte tőlem, hogy mit játszottam a Brahms előtt. "Liszt-Hubay Magyar Rapszódiáját" - feleltem. "Ez tetszett nekem minden közül a legjobban" - mondta erre a királynő. A mama itt közbeszól: — Énhozzám is szólt, azt kérdezte tőlem, hogy úgy-e én nagyon boldog vagyok most? Nem mondhattam meg, hogy bizony nagyon bánt, hogy a fiam csak a kilencedik díjat nyerte. Virovay közben az ágy alá bújt és kismacskájával játszik, onnét kiáltja: — Ugyan mama, leszek én még első is, addig úgy sem nyugszom. Júniusban (1937) Bécsben versenyzem és 1940-ben Rómában, a Paganini-versenyen veszek részt. Újra illedelmesen a mama mellé ül és folytatja a mesélést: — Brüsszelből egyenesen Pécsre utaztunk, ahol koncerten játszottam. Egész úton gyakoroltam a vonaton és nagy sikerem is volt. Kitűnő zenekar kísért és Várhalmi Oszkár dirigált, igazán nagyszerűen! De hogy most ezután mi lesz, azt még nem tudom. A zsűritagok közül Brüsszelben, sokan meghívtak magukhoz, szívesen tanítanának, de nekem egyetlen vágyam, hogy itt maradhassak, és Hubay szellemében tanulhassak tovább Zathureczky tanár úrtól. Talán akadnak jóemberek, akik továbbra is törődnek velem. De lehet Hubayt számomra pótolni?" Eddig a riport. A többit, már magam nyomoztam ki: Mára már szinte teljes feledésbe merült Virovay ragyogó hegedűművészi karrierje. Örök rejtély, hogy miért? Pedig mestere, Hubay Jenő, így nyilatkozott róla: "Olyan szépen játszik, hogy még engem is ámulatba ejt". Azt is kijelentette, hogy Virovay a legjobb tanítványa. Virovay 1921.március 10-én született (Duravár, Jugoszlávia), Hegedűtanulmányait 6 éves korában kezdte, első tanára az édesanyja volt. Majd a kisfiú 8 éves korától a belgrádi Zeneakadémián Stojanovich Péternél (szerb hegedűművész, tanár és zeneszerző) négy esztendőn át tanult. Ezután került Budapestre, a Zeneakadémiára, Hubay Jenő tanítványai közé. Virovay ekkor, 1934-ben, 13 éves volt. Mint már tudjuk, mestere 1937-ben meghalt, és ez bizonyára nagy törést okozott életének további alakulására nézve. Virovay 1938-ban Amerikába távozott, és New Yorkban élt egy darabig. A New Yorki Filharmonikusokkal debütált egy általa bérelt Stradivari-hegedűvel. 1938. november 3-án a Carnegie Hallban Vieutemps IV.(d-moll) hegedűversenyét játszotta, és az összes kritikus egyetértett abban, hogy játéka szenzációs volt. Előadása a "gyorsaság, a pontosság és a széphangzás" - írták. Később, 1938.december 17-én szólóestet adott, ismét a Carnegie Hallban. A Magyar Távirati Iroda jelenti: -o- Té/Mo/lo New-York, június 27. /Magyar Távirati Iroda./ Virovay Róbert, a fiatal magyar hegedűművész a New Yorki Stádiumban kilencezer ember előtt óriási sikert aratott. Programján Brahms és Goldmark művei szerepeltek. 1939. Virovay Róbert elfoglalta helyét a "Nagyok között". - hirdette egész oldalon a New Yorki Hangversenyiroda. "Új csillag a hegedű egén" - írta 1940-ben a Boston Globe. Az újonnan feltűnt hegedűst így reklámozták Amerikában. Yehudi Menuhinnal egyenlőnek tartották. Még 2-3 évig az Egyesült Államokban turnézott, azután eltűnt a szem elől. Állítólag Európában töltötte idejének nagy részét. Érdekesség, hogy 1945-ben megjelent Budapesten. (Ezt is sikerült kinyomoznom). 1945-ben megjelent egy "Fényszóró" című folyóirat (Színház, film, zene stb. tartalommal). E kiadvány I. évfolyamának 17. számában Reményi Gyenes István (író, költő és műfordító) a "Zenei hét" című rovatban arról ír, hogy a fiatal művész, Virovay - Hubay utolsó kedvenc tanítványa -, évek óta itthon tartózkodik (?), s most, elsőnek Paganini hegedűversenyének (vajon melyik?) I. tételével állt ki a magyar közönség elé. „Ez a műsorválasztás már bizonyos fokig jellemzi művészetének irányát is, amelynek tengelyében a virtuozitás áll, a technikai tudás magasiskolájának csillogtatása. Megengedhette magának azt a "fényűzést", hogy a szokottnál lassúbb tempót vegyen, s így kihozhatta a mű rejtett technikai nehézségeit is. Nyugodt fölénnyel, valamint dallammintázásának behízelgő hangjaival azonban csak elkápráztatta a közönséget, szívünkhöz nem került közel. Csodálat tárgya volt, akárcsak a "Montblanc csúcsán a jég." Kíváncsian várjuk következő jelentkezését. Addig is azonban örömmel állapítjuk meg: új hang jelent meg a hangversenydobogón, mely feltétlenül nyeresége lesz zeneéletünknek. (1945.XI.14.)” /Eddig a cikk, s mint tudjuk, az utolsó sorok nem valósultak meg sohasem. Hogy miért nem, örök rejtély marad!/ Virovay Róbert ezt követően végleg eltűnt a hangversenytermekből. Akik látták, és emlékeztek még rá, azt hitték, már régen meghalt. Néhány évvel ezelőtt egy Manrico Padovani nevű olasz származású svájci hegedűművész (1973-ban született Zürichben) kiderítette, hogy Virovay Svájcban telepedett le, ott játszott, és tanított egykor, és „a mai napig ott él”. „Már 91-éves, régen nem játszik, és nem akarja, hogy zavarják a nyugalmát.” Úgy tudom, hogy Virovayval sohasem készült lemezfelvétel (nagy kár), valójában néhány rádiófelvétel maradt csak utána, még 1953-ból. Virovay négy nyelven beszél(t?): németül, magyarul, horvátul és szlovénul. A fenti adatok még 2012-ből származnak. Azóta nem tudok felőle semmit. Virovay Róbert karrierje tehát így alakult. Kár, hogy a magyar művészvilág sohasem érdeklődött iránta, így szép lassan elfelejtették a létezését.

137 Búbánat 2017-03-02 13:58:53 [Válasz erre: 136 Ardelao 2017-03-02 12:24:34]
Remek! Mennyi minden fontos, érdekes zenetörténeti adalék kerül elő...

136 Ardelao 2017-03-02 12:24:34 [Válasz erre: 135 Búbánat 2017-03-02 11:26:55]
[url] http://dsupinpal.hu/2012/03/arany-janos-daloskonyve-2/; Arany János daloskönyve [/url]

135 Búbánat 2017-03-02 11:26:55 [Válasz erre: 134 Ardelao 2017-03-02 00:55:15]
Köszönöm ezt az érdekes - aktuális - cikket, én is találtam egy másik, a témához kapcsolódót, a Pest Megyei Hírlap, 1982. július 16-i számában: ”Feljegyzett nóták” „Dallamok Arany Jánostól” A költő minden időkben írt dalszöveget, pontosabban dallammal együtt szerzett verseket, akárcsak szerte a hazában és még azon is túl az ismert és ismeretlen népies dalszerzők. Arany János huszonhárom dallamot költött, ebből tizenkilencet szöveggel, csupán négy olyant, amelyiknek nincsen verse. Dalainak szülőhelyeit nem ismerjük, de azt biztosan tudjuk, hogy Nagykőrösön is alkotott néhányat. Legény korában Ágai Adolf hajdani Aranytanítvány visszaemlékezve diákkorára, írja, hogy elmenvén a professzor lakása előtt, gyakran hallotta zengő cimbalmát, a húrok pengetésével a költő énekét. A századfordulón népdalként énekelték országszerte a következő Arany-dallamszerzeményeket: Kondorosi csárda mellett, A hegedű, A hegedű száraz fája, Vándorszínész korában Megyeri, A szép fényes katonának, Igyunk bíz egy kicsit, Bú kél velem, bú jár velem, A madár elnyugszik, Királyasszony kertje kivirul hajnalra, Csillagnak születtél, Egy kálomista pap a Csokonai, A toronyban delet harangoznak, Nagy lett volna a tudósnak az ő tudománya. Mai országjáró autóbuszok vidám útitársai, lakodalmak estéli násznépei, disznótorok vacsoravendégei,la komák bőtorkú legényei, ezek közül nem egyet énekelnek, anélkül, hogy ismernék a szerzőt. De ez a danolóknak nem is fontos, fontos a gyűjtőknek és a zenetudósoknak, akik szenvedéllyel bogozgatják, hogy melyik micsodás dallam és ki a szerzője. A mai népdalkutatók gondos fölkészülésben részesülnek, el tudják választani a búzát a konkolytól, s diadalmasan számolnak be egy-egy általuk fölismert ősi dalunkról, igazi népdalunkról. Igen ám, de a nép nemcsak a tiszta dalt énekli, hanem az ocsút is! Veres Péter a megmondhatója, hogy legény korában és a kaszárnyákban operettdalokat énekeltek igen nagy kedvvel, inkább mint a pentaton dallamokat. Azaz, a kordivat változásával válogatás nélkül fújták a slágereket, akár a színpadról szórták le őket, akár az utcákon termettek. Másik érdeme E sorok írója népi hadifogolydalokat akart gyűjteni az első világháború bakáitól, kérdezte a veteránokat, hogy a szibériai lágerekben énekeltek-e és ha énekeltek, miféle dalokat? — Énekeltek. Érzelgős kávéházi dalokat a pesti korzóról, az édes szőke asszonyról és a hagyatkozó katonáról, aki cifra szűrét, subáját, fokosát és karikásostorát elosztja bajtársai között. A jótanuló népdalkutatók az efféléket föl se jegyzik. „Ami zenetörténetileg helyes ugyan, de művelődéstörténetileg vétek. Minden dalt föl kell gyűjteni válogatás nélkül, a selejtezést a zeneszobákban kell elvégezni, nem a tanyákon!” Lám, Arany János előre tudta ezt a parancsot, lekottázott minden dalt szövegével, dallamával egyszerre, akár eredeti népdal volt az, akár műdal, fölbecsülhetetlen szolgálatot téve ezáltal az irodalomtörténetnek is, mert évszázada költőinek elszéledt alkotásait is fölvette gyűjteményébe: Horváth Ádám, Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor, Szemere Pál, Bajza József, Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály dalait. Rágta a fülét Nem volt mai értelemben vett gyűjtő, mert csak azokat jegyezte fel, amiket maga tudott, mint más kortárs értelmiségi. Idegenektől nem gyűjtött. Ez a másik érdeme. Hadd szóljak hát a népdalgyűjtő Arany Jánosról! Ifjú korában, amikor Erdélyi János fölszólította a költőt a népdalgyűjtésre, Petőfi küldött néhány népdalt. Arany egyet sem. Mikor vált gyűjtővé, mégis? Bartalus István zeneesztétikus az Arany János szerkesztette Figyelőnek gyakori cikkírója volt 1860-tól, és került szíves barátságba a költővel. A muzsikus népdalokat is gyűjtött, első volt hazánkban, aki a szöveget dallamával együtt őrizte meg. Igyekezett minden zeneértő embert rábeszélni a népdalok gyűjtésére, a kottaismerő Arany Jánost is. Eleinte nem hajlott, de addig rágta a fülét, amíg kötélnek nem állt, késő öregségében homályosan látva, gyengén hallva, erőtlenül pengetve a gitárt. Százötven dalt hagyott reánk. Ismert kézirat Kodály Zoltán, akire a jelen esztendőben különös melegséggel emlékezünk, Bartalusról ezeket írja: „Mindennél fontosabb, hogy ő lehetett Arany zenei és népköltészeti hajlamainak koronatanúja, népköltészeti gyűjtésének és dalkomponáló kísérleteinek letéteményese és sáfárja. A költő Bartalus útján lett szorgalmas népdalgyűjtővé is, melynek eredménye a kevéssé ismert kéziratos dalgyűjteménye.” Arany János kéziratát Bartalus őrizgette, nyilvánosságra soha nem hozta, legfeljebb időnként írt róla, majd letétként legutolsó állásának, a budai Pedagógiumnak irattárában helyezte el. A népzenekutatók tudtak a gyűjteményről csak azt nem tudták, hogy hol rejtőzik. Végül, 1950-ben lelték meg, s az Akadémia Kodály Zoltánt és Gyulai Ágostot kérte föl sajtó alá rendezésével. Arany népdalgyűjteménye 1952-ben jelent meg. /H. L./

134 Ardelao 2017-03-02 00:55:15
ARANY JÁNOS (1817.március 2. – 1882.október 22.) 200 évvel ezelőtt, ezen a napon született Arany János, az egyik legnagyobb magyar költő! Az alábbi részleteket Papp Viktor: ZENEKÖNYV/Rádióhallgatók számára – Arcképek – Életrajzok című könyvéből (Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása, Bp.1940.) válogattam. „Arany János halála után három hónapra, 1883. január 31-én, nagy meglepetés érte az irodalmi világot s a nemzetet. A Kisfaludy Társaság ülésén Láng Fülöp, neves baritonistánk, dalokat adott elő Bartalus István, érdemes zenetudós zongorakísérete mellett. A terem – mint az egykorú tudósító írja – zsúfolásig megtelt. Csak jeggyel lehetett bejutni. „Az ülőhelyeket nagyobbára előkelő hölgyközönség foglalta el és csak pár hely maradt a megjelent tagok részére. A programnak az a pontja, mely ezt a kiváló érdeklődést keltette, Arany János dalai voltak.” Bartalus értékes ismertető előadását így kezdte: „Halálának kellett leleplezni a titkot, hogy Arany, a nagy szóköltő, zenedalok írásával is foglalkozott. Erről a napisajtó már a gyásznapok alatt értesítette a közönséget; arról is, hogy az elhunyt a dalokat nekem adta, ha úgy tetszik – kidolgozás végett. A hír, miután Aranyt e téren a közönség éppen nem, sőt barátainak sem mindenike ismerte, nagy meglepetést keltvén, ezóta mindenki vágyik ismerni és bírni a dalokat, a nagy szellem utolsó érzeményeit, melyeket életében nem akart nyilvánosságra hozni. Ennek tudatában siettem – mondja tovább Bartalus – részint az elhunyt megtisztelő bizalmának, részint a közóhajtásnak eleget tenni s ezzel bemutatok tíz dalt.” Ettől kezdve ismerjük Aranyt, mint zeneköltőt, mint muzsikust. De nem ismerjük eléggé. Arany későbbi kitűnő méltatói nem voltak zeneértők s így nem hatolhattak bele abba a világba, mely a lánglelkű költő féltve titkolt területe volt. Pedig Arany költői és emberi arca – ami nála csaknem azonos – nem teljes, ha zsenijének zenei vonását figyelmen kívül hagyjuk…… De az Arany ismerők és magyarázók közül egyedül id. Szász Károlynak egyik megállapítása mellett lehet megállani, mely az Arany-szobor leleplezése alkalmával mondott beszédéből való (1893. május 11-i szoborünnepély): „Arany költeményeiben – mondja id. Szász Károly – a nyelv ereje és bája a zenével versenyez . . . az ő nyelvében zene zeng s titkos érzés szól.” Ez a megállapítás: muzsikai. A zene lényegét hordja magában, mert a zene általánosságban nem más, mint az érzés szavak nélküli művészi kifejezője – hangokban. Hogy Arany nyelvében „zene zeng”, azt minden magyarázója említi, de hogy „nyelvében titkos érzés szól”, ezt id. Szász Károly mintha a zenész céh nevében mondta volna ki. Aranynál a beszéd: zene volt, melyet kották helyett szavakkal jegyzett fel. . . . . A zenei tehetség a legkorábban szokott fellépni. Aranyból is korán kiütközött a zenei hajlam. Maga írja Gyulai Pálnak küldött önéletrajzi levelében: „A zsoltárokat, emlékezetemet meghaladó idő előtt hallásból már elsajátítottam.” Mikor hatéves korában a nagyszalontai iskola első osztályába került, már énekelte az ismertebbeket. Életének ez az első kapcsolata a zenével. Eljárt pajtásaival harangozni és temetésekre énekelni. Aranynak időrendben első életrajzírója, Ercsey Sándor említi,hogy Arany már Szalontán gitározni tanult s „ezt Debrecenben is folytatta, sőt később igen nagy tökélyre vitte.” . . . . A gyermek Arany gitározásáról nem tudunk többet, mint amennyit Ercsey mond. Hogy játszott rajta, miket játszott? – nem sikerült kikutatnunk. Debreceni diák korában sokat fejlődhetett hangszertudománya is, mert az ősi református főiskolán figyelemreméltó zenei élet folyt. A templomi szolgálat ellátása és a híres kántus működése bizonyos fokú zenei légkört teremtett s a tanárok közt nem egy zeneszerető és zeneértő volt. . . . . Hogy Arany a kottát mikor, hogy és hol tanulta meg – nem sikerült megállapítanunk. Valószínűleg már Szalontán ismerte, de az bizonyos, hogy debreceni diákkorában teljesen járatos volt a kottaolvasásban és írásban, mert a hangjegyismeretet minden debreceni diáktól megkövetelte a tanterv. Aminthogy Arany előbb tudott írni-olvasni, mintsem a szalontai iskolába bekerült, valószínű, hogy sokkal többet tudott a zene elemeiből, mint amennyit a debreceni kollégium megkívánt. Arany János zenei fejlődésének egyik fontos állomása egy évig tartó kisújszállási tanítóskodása. Itt ismerte meg a zongorát s egy régi zongoraiskolára támaszkodva, önmagától megtanult, zongorázni. Arany mindenben autodidakta volt, természetesnek vehető tehát, hogy az a zenében is, ahol az autodidaxis gyakori. . . . . . Színészkorában, egyik-másik színdarabban az előforduló dalokat, vagy énekeket zenei képességénél fogva Arany tanította be – írja Ercsey Sándor. Ebből következtetve, Arany a vándortársulatnál karmesteri teendőket is végzett, ami bizonyos fokú zenei készségre vall. A színész Arany feltűnő jól énekelhetett, mert a mindig szerény ember azt írja önéletrajzában: „akkor szép csengő hangom volt” . Arany nagyszalontai korrektorságának idejéből figyelemreméltó feljegyzést közöl Ercsey: „Ugyanez időben – írja – nagy szorgalommal és szenvedéllyel gyarapítá az ének- és zeneismertbeli jártasságát is; a gitárbeli ügyességét csaknem a művészségig vívén.” . . . . . Izgató kérdés: a Toldi koszorús költője milyen zenét szerzett s miket játszott hangszerén? Kizárólag magyar muzsikát! A gitározásba s a zeneszerzésbe a véletlen vitte bele. A hetvenes években, nevenapja alkalmával, mikor barátai meglátogatták, társalgás közben elmondta, hogy valamikor tudott s talán még most is tudna gitározni. A következő János-napon Salamon Ferenc meglepte egy gitárral. Arany játszogatott rajta s annyira megkedvelte, hogy nemsokára másik, jobb gitárt kívánt, amit fia megbízásából Bartalus választott. Üdülés, megszabadulás, vígasztalás, valóságos jótétemény volt ez a hangszer a nyilvánosságtól visszavonult betegeskedő költőnek. „Mintha az édes anyanyelv géniusza, kit egész életen át híven és kegyelettel igyekezett szolgálni, egyesült volna a költészet és zene múzsájával, hogy aggság és kór által tétlenségre kárhoztatott napjaiban foglalkozást és időtöltést adjanak neki.” - írja Arany László. Arany szépen gitározott. Akármelyik ismert dallamot bármely hangnemben el tudta játszani. Harmóniai ismerete csekély volt, nem igen terjedt túl a hármashangzaton, de a melódiát világosan vezette s ritmusa kifogástalan. A gitározás oda vezetett, hogy Arany eredeti dallamokat kezdett költeni. Kisebb-nagyobb kottapapiros-szeletekre leírta, betanította a feleségének, kinek énekét maga kísérte. De erről a családon kívül évekig senki sem tudott. Közismert tartózkodó természetével magának akarta megőrizni szellemének ezt a titkos kedvtelését. Halála évének tavaszán, az első szerzemény keletkezése utáni nyolcadik esztendőben, mégis kipattant a titok. Arany felesége véletlenül elárulta Bartalus Istvánnak. Miután már nem volt mit tagadni, Arany Bartalus kérésére „elővette a gitárt, előkereste a nagy bajjal hangjegyzett dallamokat. …. nagy bajjal, mert tudjuk, hogy már nem hallott jól s csak homályosan látott. Játszani akart, aztán …. játszott is, de a kéz, mely egykor oly biztosan írta hatalmas költeményeit, most elgyengülve gyakran megtagadta a szolgálatot” (Bartalus). E látogatás alkalmával Bartalus átvette a szerzemények kéziratát, lemásolta, Arany haláláig titokban őrizte, ellátta zongorakísérettel s a költő halála után a Kisfaludy-Társaság ülésén egy tanulmány keretében bemutatta. . . . Arany János eredeti dallamai a következők: 1.A hegedű száraz fája, készült: 1874-ben, 2.Kondorosi csárda mellett, készült: 1874-ben, 3.Igyunk biz azt egy-egy kicsit, készült: 1875. január 29. 4.Zách Klára, készült: 1876.június 12. 5.A tudós macskája, készült: 1882. április Ezeknek a szövege is Aranytól való. 6.A tintás üveg, készült: 1874. január 17. 7.A toronyban delet harangoznak, készült: 1880. február 3. 8.Csokonai, készült: 1880. február 8. 9.Csillagnak születtél kezdetű Éji dal, készült: 1880. február 27. Ennek a négynek szövegét Petőfi írta. 10.A szép fényes katonának kezdetű Toborzó, készült: 1875. január 17. Szövege báró Amade Lászlótól való. A szerzemények közül négy népdalformájú; három elbeszélő dal; egy szakaszos műdal, egy katona dal s egy ballada-dallam. Szólunk még Arany népdalgyűjtéséről. Arany sok dalt ismert. Jó hallása és rendkívüli emlékezőtehetsége volt. Nemcsak fiatal éveiben, hanem meglett korában, mint szalontai jegyző és nagykőrösi tanár, társaságban szívesen dalolgatott. A nótákat emlékezetében híven megőrizte s Bartalus István kérésére lejegyezte és átadta Bartalusnak esetleges irodalmi felhasználás céljából. Mindez abban az időben történt, mikor a Kisfaludy-Társaság megbízásából és támogatásával Bartalus „Egyetemes Magyar Népdalgyűjtemény” sorozatát megindította. …….. Végezetül: Mindenkit jellemez az, amit gyűjt. Arany, a néphagyományok legjobb ismerője s leggondosabb őrzője, a nép legnagyobb szellemi kincsét, a népdalt gyűjtötte. Ebben is kiütközött muzsikuslelke. Rejtegetett, finom, érzékeny muzsikuslelke.”

133 Búbánat 2017-02-16 09:39:32 [Válasz erre: 132 Búbánat 2017-02-16 09:34:50]
Lemaradt: (Ismétlés: ma éjjel, 23.11 - 23.36 óra, Kossuth Rádió)

132 Búbánat 2017-02-16 09:34:50
Ma délután, 14.05 – 14.30 ,a Kossuth Rádió műsora „ Arcvonások” – [url] http://kassai-istvan.hu/%C3%89let%C3%BAt.php; Kassai István zongoraművész [/url] Idemásolom az RTV Részletesből a műsort felvezető cikket: „Az 57 éves zongoraművészt látványos kamaszkori sikerek után, 14 évesen vették fel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre: 1945 óta senki nem került ide ilyen fiatalon rendes hallgatónak a zongora szakra. Professzora a legendás Kadosa Pál volt, és Ránki Dezső is tanította, de mesterének mondhatja a magyar zongoraművészet más kiválóságait is. Pályáját derékba törte, vagy legalábbis megnehezítette, hogy 1986-ra szinte teljesen elveszítette a látását. Ennek ellenére továbbra is dolgozott, ismeretterjesztő cikkeit és tanulmányait pedig országos napilapok, szakfolyóiratok és tanulmánykötetek közölték. 2007-ben mindkét szemét sikeresen megműtötték, ami után újult erővel vetette magát a munkába. 2013-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A nádasdladányi Nádasdy-kastélyt nem csak művészi munkájával, hanem saját, személyes műtárgyaival is támogatja.” Riporter: Vágner Mária Szerkesztő: ifj. Tóth György

131 Ardelao 2017-02-09 04:42:16
DOHNÁNYI ERNŐ EMLÉKÉRE Dohnányi Ernő, a világhírű zongoraművész, karmester és zenepedagógus, 57 évvel ezelőtt, ezen a napon (1960. február 9-én) hunyt el, az Egyesült Államokban. „[…] „…elmondhatjuk, hogy Dohnányi, a szólista és a kamarazenész, a pódium korlátlan uralkodója lett és a budapesti közönség dicséretére válik, hogy tömegesen látogatják a megszámlálhatatlan hangversenyt, melyen Dohnányi tiszta, költői, mesteri – minden felületes virtuozitástól idegenkedő – kvalitásai érvényesültek. […] Mesteri képességeinek segítségével a nagyközönség bensőségesebb kapcsolatba került magyar komponistáknak – közöttük Kodály Zoltánnak, Weiner Leónak, s e tanulmány szerzőjének – legújabb zongoraműveivel…" – írta róla Bartók Béla 1920-ban. De Dohnányi nemcsak zongoristaként, hanem karmesterként is szolgálta a magyar zene ügyét. Zenekari hangversenyein a zeneirodalom klasszikusai mellett nagy számban szerepeltek kortársainak művei is, köztük olyan ősbemutatók, mint Bartók Négy zenekari darab ja, Táncszvit je, Mandarin-szvit je és Kodály Psalmus Hungaricus a. Dohnányi vezényletével, a Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában hangzott el először Budapesten Bartók I. zongoraverseny e valamint a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára . Dohnányi Ernő neve pályájának kezdetétől összefonódott a Zeneakadémiáéval: ő volt az intézmény első világhírű növendéke. Amikor pozsonyi gyermekévei után nem Bécsben, hanem Budapesten folytatta zeneszerzés- és zongoratanulmányait (s később Bartók Bélát is erre biztatta), a nehezebb utat választotta. Páratlan pianista tehetségével bizonyára könnyebb lett volna bécsi vagy berlini mestereknél végzett stúdiumok után helyet találnia a nemzetközi zenei életben, Dohnányi azonban Liszt örökségével akart elindulni, amelyet máshol, mint a budapesti Zeneakadémián nem kaphatott volna meg. Dohnányi Ernő, valamint barátja és iskolatársa, Franz Schmidt: Előbbi 1877-ben, utóbbi 1874-ben látta meg a napvilágot Pozsonyban, a Magyar Királyság gyönyörű koronázó városában. Schmidt édesanyja magyar volt, természetes, hogy ő is a magyar gimnázium diákja lett. Mint a két zeneileg is legtehetségesebb diák, egymást váltják a vasárnapi szentmisén, az orgonánál. Aztán a Schmidt család Bécsbe költözik, Dohnányiék nemsokára Budapestre.” E témában Vázsonyi Bálint „Dohnányi Ernő” c. könyve további információkat tartalmaz, elolvashatjuk a zeneszerző részletes életrajzát és megtaláljuk műveinek kivonatos jegyzékét is. Papp Viktor egykor a következőket írta a zeneszerzőről: „1900-ban egyik szólóhangversenyén láttam őt először. Budapest legszebb hangversenytermében, a Royalban volt a koncert. Abban a teremben, amelyhez zenetörténeti nevezetességek fűződnek, mert a Hubay-Popper vonósnégyes-társaság állandóan itt játszott, a kvartett itt mutatta be Brahms néhány kamarazeneművét a zeneköltő jelenlétében. …..” Most is díszes, estélyi közönség. Tele frakkal, selyemmel, parfümmel, előkelőséggel. Dohnányi zongorázott. Egy fiatal, huszonhárom éves ifjú. Szelíd, sovány, szőkés, balról-jobbra választott hajú, homlokára vagy a szemébe csapódó nyugtalan tinccsel. Nyugodtan, fölényesen ül a Bösendorfer mellett, fakó arcában, kék szemében nem sok szuggesztív erő, de amint megérinti a zongorabillentyűket, magasabb rendű lénnyé változik át, nem tudjuk, hány éves, elfelejtjük, hogy hívják, szemünk rátapad, nézzük-nézzük és nem látjuk őt, csak a muzsika bűvös hatalmában élünk. Gondolkozunk, álmodunk, akarunk, szeretünk, küzködünk, elbukunk, vigasztalódunk, sírunk és nevetünk, ahogy Dohnányi Ernő akarja. …..” És végül egy költemény, amely a ZENEI SZEMLE c. folyóirat 1922 májusának első számában jelent meg: „ Dohnányi-hangverseny Írta: Kozma Andor Zsibongva zsong a zsufolt nagy terem; Valami szép van minden emberen: Durva világból, Köznapiságból Kirepeső vágy, boldog sejtelem. Mint Hellász népe a szent ligetbe, Hol Phöbus Apollót ünneplé – Mindenki lelkesen siet be S mosolyog az uj oltár felé. Im, kész az oltár: A zongora ott áll - S a szépért buzgók ezrei várják A főpapot, a legdicsőbbet, Hogy bűvösen zendítse ő meg A hangok nagy harmóniáját, Amelyben, mint zengő lepelben A lélek ha magasra lebben, Sejti a Mindenség Királyát. Riadó tapsvihar, Ujjongó üdvözlés rivall: „A Mester! A Mester!?” Ő jön, igen. Oly biztosan, urian, egyszerüen, Mint minden igaz művész, a ki A maga dus kincsét szórja ki És könnyen, játszva is teremt – S már áhitatos a teremben a csend. A Mester hangszeréhez ül … S amint akkord akkordra zendül A lelke lendül … lendül … lendül! Körötte minden elmerül – S ő ezerek közt itt ül – egyedül! Mindenki látja, ő senkit se lát, Mindenki hallja, ő senkit se hall, Csodás shpaerákon röppen át, Ő maga a zengés, ő maga a dal; Ő benne éled Sok rég mult nagy élet: Ő benne Bach mély hangzat-erkölcse, Ő most a zenének e hőse, e bölcse; Benne Beethoven, a titán, Kinél nem állott még e földön Ahoz, ki Áldott és Él Örökkön, Közelebb senki tán; Benne zokog, sir buja az aggnak, Gyermeki trillák benne kacagnak, Ifjú szerelme benne vivódik, Benne ujong a férfi, ki hódit, S benne mily tündéri lenge Táncban kerengve Rengenek, ringanak S epesztőn epednek halk női hangok! … Majd elhal a báj s zordul tör elő A szenvedelem, az őserő: Kongnak a vészharangok, Tüzvész csap az égig, Viharozva vágtat végig A földön, a vizen az orkán, Poklokra sodor tán. Mindent, amit él, mindent ami áll – S megtorpan a Romlás kapuinál, Mert ott a halál! Komor, borongó méltósággal, Mintha világgyászt zengene, Lassu ütemben visz magával Nagy temetésre a zene. Meghalt a hős! … De ha már koszorukkal Fedve a sor, - az élet él tovább: Reményre fordul a borus dal S ünnepli az élet jogát; Vigasztalóan zengi szét Mindazt, mi nagy, mindazt, mi szép, Min a halál nem ülhet soha tort … Még egy felséges végakkord – S a Mester eszmél … Hah! mi zug, mi rivall? Megint a dörgő tapsvihar; Nem szünik, reng a terem, a ház, Ezerek arcán lobog a láz, Ezerek égő szeme csügg rajta, Nevét kiáltja ezerek ajka, Ezerek szíve érte hevül – S már itt a Mester s nincs már egyedül. Ó Géniusz! míg zengve köztünk, Számodra mi a mélybe vesztünk, Akkor se voltál egyedül magad; Mert sorsodul van szabva már az, Hogy míg a végtelenbe szárnyalsz, Magaddal ezrek szivét elragadd!”

130 macskás 2017-01-19 01:02:24 [Válasz erre: 129 Ardelao 2017-01-19 00:32:21]
A Gramofon magazinban is van egy cikk, melyben olvashatunk róla.

129 Ardelao 2017-01-19 00:32:21
Egy magyar zongoraművész emlékére 114 évvel ezelőtt, ezen a napon született Nyíregyházi Ervin zongoraművész. (1903.I.19. Budapest – 1987.IV.13. Los Angeles) „Szimfónia Zenei Folyóirat” 1917. március I/1. számában találtam. — „Mikor néhány évvel ezelőtt egy Haydn koncertet játszott saját kadenciájával Székely professzor kísérete mellett, csírájában már meg volt mindaz, ami ma bámulatba ejtett bennünket. — Azóta a legkiválóbb mesterek keze alatt fejlődött tovább és ezek között is talán legtöbbet Dohnányitól tanult. Színezésben, frazírozásban, sőt még a technikájában is sok rokonságot mutat Dohnányiéval. Természetesen semmit sem vesz át szolgailag mestereitől, s talán azért oly egyéni, sajátosan őszinte, elmélyedő ennek a vézna testben örök extázisban lobogó életnek, zenében való megnyilatkozása. — Beethoven értelmezésében még nem elég egyszerű és a részletek túlságos kidolgozásában kissé szentimentális. Schumann karneváljában és az a moll koncertben felejthetetlen szép momentumok voltak. Előadásmódja, billentése is sokkal jobban simul a nem szigorúan kötött formákhoz. Chopin halk substilis líraiságát még csak sejti. Drámai erővel szóltak a Lisztek s oly hatalmas lendülettel repült, hogy elfogyó lélegzettel tudtuk csak követni. — A genius rendkívüliségét felismerő zenei nevelésnek gyönyörű eredménye a 14 éves Nyíregyházi Ervin művészete. Annyi szeretettel, odaadással irányították és irányítják ma is minden lépését, hogy mi, akik a természet és ember kettős diadalát ünnepeljük benne, büszkén várjuk azt az időt, amikor az egész világ hangos lesz nevétől.” — rá — (a kritikus nevét nem sikerült kinyomozni). (Nyíregyházi Ervin Budapesten született 1903. január 19-én és 1987. április 13-án Los Angelesben hunyt el. Pályafutását csodagyerekként kezdte, már kétéves korában zongorázott, négyévesen pedig komponált. Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián kezdte meg Thomán István és Székely Arnold növendékeként). Bővebb információ található: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ny%C3%ADregyh%C3%A1zi_Ervin vagy: http://lfze.hu/hu/nagy-elodok/-/asset_publisher/HVHn5fqOrfp7/content/nyiregyhazi-ervin/10192;jsessionid=ABB7F40BB930FB88B1F72C8BFA01CC50 [url] https://www.youtube.com/watch?v=FpzW7RH0cgY; Liszt: Mephisto Waltzer [/url] Erwin Nyiregyhàzi Plays Liszt

128 Ardelao 2017-01-14 08:57:00
92 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Zichy Géza, magyar író, drámaíró, zeneszerző és zongoraművész. Halálának 10. évfordulóján, 1934. január 14-én, a Rádióban Papp Viktor a következőképpen emlékezett meg a félkarú művészről (Papp Viktor: „Muzsika” c. könyve, 1935. évi kiadás, a szöveget eredeti helyesírással idézem) : „ ZICHY GÉZA GRÓF Délidőben, a zemplénvármegyei Sztára községben történt 1949-ben. A magyar szabadságharc szomorú végéhez közeledett. A Sztáray grófok kastélyában várták az orosz csapatok előörseit. Gróf Zichy Lipót, honvédalezredes, dicsőséges és véres csaták hőse, a harctéren, a felesége, gróf Sztáray Mária, gyermekágyban, kiszolgáltatva a nagy idők borzalmainak. Egy nyolc napos csecsemő pólyában mellette. Az oroszok közeledésének félelmetes hírére a grófné sietve ágyához hozatta értéktárgyait és takarója alá rejtette. A sok drága holmi közt volt vagy húsz darab óra is mindenféle ütőszerkezettel. A nagyasszony szeretettel gyüjtötte a művészies órákat. Remegve várta a fiatal anya az elkövetkezőket. Egyszerre óriás termetű lándzsás kozák lépett a hálószobába. Fegyverét a szoba szögletébe állította és vigyorogva közeledett az ágyhoz. Érdeklődve hajolt a gyermek fölé. E percben a kozák előtt valami teljesen váratlan és érthetetlen dolog történt: déli tizenkét óra lévén, a takaró alatt megszólaltak az összes ütőórák és fantasztikus hangokon elütötték a delet. A templom tornyában is megcsendült a harangszó, mire a muszka kissé megtántorodott, lassan letérdelt, keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Aztán tiszteletteljesen odalépett az ágyhoz, jelekkel értésére adta az anyának, hogy a csecsemőt meg akarja áldani. Felemelte a pólyás gyermeket, imákat és áldásokat mormogott, aztán szépen visszatette az ágyba és 32 kopeket helyezett a pólyájára. A 32 kopek ma is megvan a Zichyek múzeumában. Aki annakidején kapta, gróf Zichy Géza, a jótékonyság ezüstjében és aranyában szétosztotta ezt a jelképes pénzt mindazok között, kik azóta a művészet országának lakói. Szívével és művészetével fizetett. És mindig csak adott, mert a leggazdagabb lelkek közül való volt. A 32 kopektől a seregélyesi családi kriptáig Zichy Gézának gyönyörű, csaknem magasztos az életútja. Olyan csillogó és értékes pálya, melyről órákhosszat lehetne beszélni. De most csak a kimagaslóbb jellegzetességeket érintjük, hiszen minden tettét hű feljegyzések őrzik s szuggesztív erejű alakja ma, halála után annyi esztendővel is – csaknem a jelenvalóság érzetével hat. * Zongoraművész, zeneszerző és költő volt. A Széchenyi Istvánok, Wesselényi Miklósok és Eötvös Józsefek fajtájából való magyar. Olyan magasrendű kultúrtörténeti jelenség, kinek érdemeit nem felejti el nemzete. Nemcsak rendkivüli művész, hanem rendkivüli ember is. Emberi értékeit a művészet reflexe növelte. De ha nem lett volna a világ egyik legnagyobb zongoraművésze, ha nem lett volna a magyar zeneművészet egyik legjelesebb komponistája, ha nem lett volna a Tudományos Akadémia, a Petőfi- és Kisfaludy-Társaság tagja, - csak egyszerűen Zichy Géza, - akkor is maradandó példaként lebegne előttünk minden emberi kiválósága. Tizennégyéves korában elveszti jobbkarját. Vadászaton véletlenül puskagolyó roncsolta szét, le kellett vágni. És így, egy kézzel lett a világ elismert zongoraművésze, kitűnő céllövő, szenvedélyes vadász és kiváló lovas. Legyőzte a természetet. Egy kézzel és egy karral! Hatvanöt évet élt. Élete az emberi akaraterő egyik legnagyszerűbb példázata, mely Carlyle „Hősök” című könyvébe kívánkozik. Mikor inasa kigúnyolva őt bénaságáért, morogva öltöztette fel, kikergette a szobából: „Bezártam az ajtót és felöltöztem egyedül. az ajtókilincs, a bútorok, lábaim, fogaim, mind segítségül szolgáltak. Ma már almát hámozok, magam vágom le a körmeimet, egyedül öltözködöm, lovagolok, négyesfogatot hajtok, söréttel jó vadász vagyok, sőt kissé zongorázni is megtanultam. Az ember egy kézzel is lehet független, csak tudni kell, hogyan. Ha a Mindenható hosszú életet ad nekem, szándékomban van megírni a félkezű ember könyvét.” Ilyeneket olvashatunk „A félkezű ember könyvé” -ben (1915). Mikor a háború első évében sebültek töltötték meg a kórházakat s a rokkant hősökön üres kabátújjakat lobgtatott a szél, - Zichy Géza gróf közreadta évekkel előbb beígért, hasznos és érdekes könyvét. De nem maradt az írott betűnél, hanem kórházakban, üdülőtelepeken, műhelyekben felkereste a félkezű katonákat, vígasztalta, tanította őket, megmutatta nekik, hogy az ember félkézzel is boldogúlhat. A kórházakban mindenütt meghagyta, hogy ha valakinek a karját le kell vágni s a szerencsétlen elkeseredésében vígasztalhatatlan, - bármilyen időben, éjjel is üzenjenek érte, azonnal felkeresi a beteget, hogy saját példájával enyhítse a kétségbeesést. Az áldott lelkű gróf a háború alatt állandóan a fővárosi, a vidéki és külföldi kórházakat járta, előadásokat tartott a sebesülteknek, zongorázott nekik, megható módon vígasztalta a félkarúakat. Rengeteg tapsot hallott Zichy Géza gróf zenei szereplései ragyogó során, de legértékesebbnek azoknak a félkarúaknak az elismerését tartotta, akik nem tudnak tapsolni. És legbüszkébb volt minden címe közt arra, hogy a katonák a „félkezűek professzorá” -nak nevezték őt. Bensőséges hit nélkül nincs emberi nagyság. Vallásosságára tündöklő szépségű példa, hogy mikor a golyó karját szétroncsolta s patakzott belőle a vér, eszméletének első villanásakor önkénytelenül keresztet vetett, amint szószerint írja: „keresztet vetettem balkezemmel, először életemben.” * „Nagy ember az, aki valamennyi képességében megnagyobbodott” – mondja Emerson. Ezzel az igazsággal tudjuk megérteni azt a rendkivüli, csaknem természetfeletti csodát, hogy Zichy Géza egy kézzel: a zongoraművészek kiválóságainak sorában tündöklött. Balkezének képessége annyira megnagyobbodott, hogy magyarázatokkal alig lehet megközelíteni érzékeltetését. Sokan élnek, akik élvezték előadását, hiszen a háború alatt még nyilvánosan játszott, legutóljára jótékonycélra (mint annyi ezerszer) – az Operaházban. Zichy szuggesztív erejű ember volt. Megjelenése hódító. Látványosság volt a zongora mellett. Játéka hiánytalan, egységes, kerekded és bensőséges. Nem hittünk a szemünknek, hogy mindezt csak öt ujj műveli, pedig láttuk, hogy meleg kantilénákat, daloló legátókat és pergő futamokat, melyeket rendszerint a jobbkéz végez, egyetlen ujjal, jórészt balkezének nagyujjával kelti életre. Ritmusérzéke elsőrendű, dinamikája színes, frazírozása plasztikus volt. Sajátszerű pedálhasználatáról tanúlmányt kellene írni, aminthogy balkézre szerzett „Etude” -jeit nem kisebb ember, mint Liszt Ferenc bocsátotta útra, érezve, hogy azok újítói érdemét ki kell emelnie. A rendkivül gazdag zongorairodalom minden művét – természetesen – nem játszhatta egyetlen kezével, de amit előadott, azt stílusosan interpretálta. Bach, Beethoven, Liszt, Mozart és Chopin költészetét szerette leginkább. És a magyarokét. Magyarabbúl zongorázott, mint akárki! Emlékezhetnek sokan arra a Rákóczi-indulóra, melyet az Operaházban tartott (1916 október 27-én) utolsó koncertjén megelevenített. Berlioz zenekara zengett a zongorában s Bihari János tüzes lelke szálldosott a levegőben. * Gróf Zichy Géza zeneszerzői helye a magyar zenetörténetben jóval magasabban áll, mint a köztudatban, mely sokszor igazságtalan s a magyar zenetudomány, mely még alig született meg, nem helyezte őt arra a polcra, mely érdemei szerint megilleti. Zichy művészete a verbunkos szellemű műzene útján jár. Romantikus, nemzeti jellegű ez, mely legközelebb áll a nyugati zenei formákhoz. A zeneszerzés magyar pedagógiájának története két mester neve köré fonódik. Az egyik: Volkmann Róbert, a másik Koessler János. Egyik sem volt született magyar, de tudását és munkásságát mindkettő a magyar szellem szolgálatába állította. az utolsó öt-hat évtized minden jelentős magyar zeneköltője az ő iskolájukból került ki, úgyhogy az újabbkori magyarországi zenepedagógia történetét ilyen címmel lehetne megírni: „Volkmann Róbert és köre” és „Koessler János és köre”. Zichy Géza grófnak Volkmann volt a tanára. Előzőleg Mayrberger Károly pozsonyi tanítóképezdei zenetanár és székesegyházi karnagynál tanúlt zenét s mikor a 21 éves ifjú Pestre került, be tudott férkőzni Volkmann szeretetébe. A zenei klasszicizmus kiváló tanára nemcsak tanítványáúl, de barátságába fogadta a lélekben is gazdag arisztokratát. Aztán következett halhatatlan mesterünk, Liszt Ferenc irányító kezének pedagógiai korszaka és benső barátsága, mely megszakítás nélküli nemes együvétartozás volt. Ilyen oszlopokon állott az a zenei tehetség, mely Zichy géza lelkéből az Alár, Nemo, II. Rákóczi Ferenc és Rodostó című operát váltotta ki. Első szerzeményei zongoradarabok, majd sok balkézre írt átirat következett s igen értékes, egy kézre szerzett zongoraetüd . Nagyobbszabású zongoraversenyt is írt (Esz-dur), mely egyedülvaló ezen a téren. Karművei közül nem egy elevenen él a magyar dalosok műsorán. Zichy Géza gróf zeneköltői magaslatát mégis operái jelölik. A millenium évében (1986. április 11) állt elő első operájával, a magyar tárgyú Alár- ral, mely az akkor már jóhírű komponista nevének újabb fényt adott. Karlsruhéban és Berlinben is bemutatták. Ez volt időrendben a második magyar opera, mely külföldre is elkerült. Az Alár bemutatója után három évre (1899 január 10.) a Roland mester című 3 felvonásos opera hozott Zichy számára újabb babért, mely dalmű itthon 19-szer került színre s a prágai és braunschweigi színpadon is szép sikert ért el. Zichy harmadik színpadi műve a Gemma című 3 felvonásos drámai táncköltemény, melynek címszerepét a bemutatón (1904. febr. 20-án) az Operaházban Márkus emilia adta, emlékezetes sikerrel. A Gemmá- t Prágában is játszották s átdolgozva, mint balett, Bécsben, 1916-ban, nyolcszor került színre. Zichy Géza gróf a magyar dalmű megteremtésén céltudatosan munkálkodott. Zenekoltői működésének ez a legnagyobb érdeme. A Roland mester- en és a Gemmá- n kívül minden művét ennek a magasztos feladatnak a szolgálatába állította. Multakon borongó magyar szívéből és minden tudásával olyan alkotásokat akart adni nemzetének, melyekkel felemelje, előbbre vigye és elismertesse a külföld előtt is a magyar zeneművészetet. Ezért írta három hatalmas operára tagozódó Rákóczi-trilógiá- ját. A trilógia második része az előjátékból és 3 felvonásból álló Némó című opera, mely 1905-ben (március 30-án került bemutatásra Operaházunkban s 27 előadást ért meg. Boroszlóban (1906 december 4-én) is sikert aratott és Rákóczi hamvainak hazaszállításakor (1906 október 29) Kassán díszítette a nagy fejedelem emlékezetének országos ünnepségét. (Azért kezdjük a sort a Nemo- val, mert időrendben ez készült el előbb s ez került színre a trilógiából.) A Nemó opera rejtélyes magyar ifjúja csak látszólagos főszerep. Valójában itt is Rákóczi a hős s Nemó szomorú végzetével és lángoló rajongásával csak rávilágít a fejedelem varázsos egyéniségére és nagyszerű küldetésére. A Nemó- ban mind a szöveg, mind a zene megkapóan hatalmas emléket állított Zrinyi Ilonának, annak a rendkivüli asszonynak, ki a magyar szabadság védelmében olyan férjet inspirált, mint Thököly Imre és olyan fiút, mint Rákóczi Ferenc. A trilógia első operájának címe: II. Rákóczi Ferenc . Három felvonásos, ízig-vérig magyar szellemű dalmű. Bemutatója 1909-ben (január 30) volt Budapesten. (Kilenc előadást ért meg.) Pozsonyban is játszották. A II. Rákóczi Ferenc opera a minden küzdésre elszánt ifjút és férfiút, a harcos energiáktól duzzadó hőst mutatja be. A trilógia befejező része a Rodostó című 3 felvonásos opera, mely 1912-ben (március 20) került bemutatásra. Hat előadást ért meg. Boroszlóban is játszották. A bujdosó, a száműzött, a minden mártírumra kész Rákóczi nemes alakja és bűvölő szelleme jár-kel itt, a zeneköltő lelki ösvényein. az a hős, aki szentséges átszellemüléssel örökre nemzete emlékezetébe olvad. A lemenő nap melankóliája uralkodik a Rodostó- ban, melynek nagyszerű fináléjában a zeneköltő Rákóczi igéző alakján át kiengesztelő fényben és ragyogó magasságban látja nemzetét. Zichy Géza rajongó faj- és hazaszeretetének zengó ódája a Rákóczi-trilógia , mely a háború második esztendejében (1916 május 16 II. Rákóczi Ferenc; május 18 Nemo és május 20 Rodostó ) a történet sorrendjében egységesen is színre került Operaházunkban. Akkor már kezdte érezni országunk a háború fájdalmait. Zichy operáinak felemelő magyar szépsége, zenei gyógyító írja jóleső enyhületet adott a gyötrődő lelkeknek. Zichy Géza gróf színpadi műveinek értéke nem egységes, még egyes operáinak keretein belűl sem. Ragyogó, emelkedett oldalak naívabb sorokkal váltakoznak, de hat dalműve egészében a rajongó muzsikus lélek magyar akaratát tükrözi s mindenesetre fejlődöttebb példáját mutatja annak a magyar szellemű művészi zenélésnek, mint amilyen – néhány kivételtől eltekintve – a magyar operairodalom útján átlagosan termett. Dalművei könyvtárainkban pihennek s értékben mégis emelkednek is, mert minden tudomány s így a zenetudomány is: állandóan újraértékel és igaz magyar szellemű műveit nem hagyja elveszni. Zichy Géza gróf vázlatos képe hiányos volna, ha két vonást kihagynánk belőle. Az egyik: az író, költő; a másik: a zenetársadalmi vezér . Irodalmi széplélek volt. Jelentős író és nem jelentéktelen költő. Írt regényt, elbeszélést, költői beszélyt, drámát, útirajzot s nem utolsó érdemeként említjük összes színpadi művének szövegkönyvét és kisebb arányú költeményeit. Gyakorlott, lendületes, tiszta tolla sok elismerést és tiszteletet érdemel. Mindezek mellett több mint fél évszázadon át alig volt a magyar zenei életnek olyan eseménye, melynek megindításában, kiépítésében és eredményeiben ne tevékenykedett volna. Buzdított, serkentett és irányított. Nézeteinek, szavának rendkivüli becsülete volt. Három évig (1891-1894) a m. kir. Operaház intendánsa s 43 évig a Nemzeti Zenede elnöke. Ez az immár csaknem száz éves magyar zeneiskola fennállásából fél évszázadot az ó áldozatkészségének és ernyedetlen munkálkodásának köszönhet. Százezreket muzsikált össze s annak minden fillérjét jótékonycélra adta és ezenfelül százezreket áldozott a sajátjából a magyar zeneművészet oltárán.”

127 Búbánat 2017-01-09 23:32:36
8 Órai Újság Budapest, 1922. június 15. „— Kacsóh Pongrác nagybeteg. Arról értesültünk, hogy tegnap éjjel Kacsóh Pongrác, a kiváló zeneszerző, a „János vitéz” komponistája, hazafelé tartva, az utcán összeesett. Munkatársunk ma érdeklődött a kitűnő muzsikus egészségi állapota iránt és azt a felvilágosítást kapta, hogy a tegnap este történt ájulást agyvérszegénység okozta, Kacsóh Pongrác a lakásán fekszik, állapota már tegnap óta is jelentékenyen javult és nem ad okot aggodalomra.” 8 Órai Újság 1923. március 11., vasárnap Színházi Krónika „Szomorú hírrel kell kezdenünk. Kacsóh Pongrác, a János vitéz diadalmas szerzője, számtalan ízig-vérig magyar dal komponistája, régóta súlyos beteg. Állapota a legutóbbi napokban válságosra fordult és orvosai tegnap kijelentették, hogy életben maradásához már nincs semmi remény. Kacsóh Pongrác haldoklik, a bohém világ elveszíti dédelgetett Gráciját, aki minden — akkoriban magyar szerző számára elérhetetlen rekordszámba menő anyagi siker és minden karrier ellenére is mindvégig megmaradt annak a tiszta idealistának, aki kecskeméti számtantanár korában vetette papírra. Kukorica Jancsi, Iluska és Bagó hol édesbús, hol pajkos melódiáit.” 8 Órai Újság 1923. március 13., kedd „Javult Kacsóh Pongrác állapota. Legutóbbi számunkban hírt adtunk arról, hogy Kacsóh Pongrác, a János Vitéz illusztris komponistája, nagybeteg. A kiváló zeneszerző állapotában azóta némi örvendetes javulás állott be s bár a javulás nem nagyobb méretű, közvetlen katasztrófától nem kell tartani. Kacsóh Pongrác egészségügyi állapota iránt egyébként színházi és irodalmi körökben állandó érdeklődés nyilvánul meg.” 8 Órai Újság 1923. december 19., kedd Egy rózsaszál. A vasárnap elhunyt kiváló magyar zeneszerzőt, Kacsóh Pongrácot holnap, szerdán délután három órakor temetik a Kerepesi temetőben. A főváros díszsírhelyet adományozott az elhunyt dalköltő részére. A temetésen a Király Színház művészei testületileg jelennek meg s a gyászbeszédet Beöthy László, az Unió vezérigazgatója mondja. A nyitott sírnál Fedák Sári és Nádor Jenő eléneklik az „Egy rózsaszál szebben beszél..." kezdetű örökszép Kacsóh-dalt a János vitézből, a színház zenekara pedig a „Mézeskalács" gyászindulóját játssza el. Bakonyi Károly, a „János vitéz" szövegírója arra kéri a közönséget, hogy mindenki, akinek valamikor gyönyörűséget szerzett Kacsóh Pongrác művészete, hozzon magával egy rózsaszálat. Csak egy rózsaszálat, egyetlenegyet, hogy rózsaerdő födje el majd a friss hantot, mely a nagy magyar dalköltő tetemét takarja.” 8 Órai Újság 1923. december 19., kedd Színház Emlékezés Kacsóh Pongrácra Már régóta hiányzik közülünk rokonszenves, szellemes feje, ragyogó szeme, könnyedén hajlott, keskeny, magas alakja, mióta íróasztala mellől, kedves otthonából bevitték a nagy, szomorú, kórházba. És igazán hiányzik nem csak külsőleg, hanem a szíveknek, a lelkeknek is. Mint minden kiváló embernek, neki is sok ellensége, irigye volt, az igaz, de többen voltak, akik szerették. Szerették a barátai, a tanítványai, szerették a tanítók és tanítónők, akiknek hivatali főnöke volt. Kegyetlenül és jóságosan igazságos volt. De a hivatalban volt valami, amit soha senkinek sem bocsátott meg: a protekció. Az a tanító, vagy tanítónő, aki valamilyen magas pártfogással jött hozzá, előre biztos lehetett abban, hogy erélyes, vagy maróan szatirikus szidást kap és hogy ezután soha többé még csak nem is törődik vele Kacsóh Pongrác. De az elhagyottak, a szegények pártfogója ő maga volt. Sem a hiba, sem az érdem nem rejtőzhetett előle, mindkettőt meglátta és büntette vagy jutalmazta. S aki megérdemelte, ahhoz nagyon, nagyon jó tudott lenni. Tanítványaival legtöbbször az idősebb pajtás közvetlen, meleg hangján beszélt, s éppen mert nem követelte, hogy tekintélyt lássanak benne, nem csak rajongó szeretettel, de spontán tisztelettel vették körül. Előadása mindég szellemes, érdekes, színes és közvetlen volt, akár matematika, akár zene volt a tárgya. De mégis a zenét szerette jobban. Elborult elméjében két napfényes pont maradt: a muzsika és a fia. Jánoska. Betegségének ideje alatt gondolatai hol összefüggően, hol logikátlanul, de mindig ezekkel a témákkal foglalkoztak főképpen a „János vitéz“-zel s még elő nem adott vígoperájával, a Dorottyá-val. S a kicsi fiával... Megható az a végtelen, mindent odaadó, mindent feláldozó nagy érzés, amivel a kis fiát szerette, akit betegsége egész ideje alatt nem láthatott. Minden kicsi gyereket, akit a kórház udvarán játszott, vagy akit szobájába bevittek, Jánoskának gondolt és sírva halmozta el az édes apai csókok forró özönével. Most, hogy lelke megszabadult az anyagtól, immár ott lehet kedves Jánoskája mellett, óvhatja, védheti nagy, nagy szeretetével. És magyar muzsikus szelleme köztünk marad az ő halhatatlan melódiáiban. /Ottlik Pálma/

126 Ardelao 2017-01-02 00:16:56
Goldmark Károly emlékére. 1830.május 18-án született Keszthelyen és 1915.január 2-án hunyt el Bécsben, éppen 102 évvel ezelőtt, ezen a napon. Várnai Péter: >Goldmark Károly élete képekben< című kis-könyvében írja, hogy „Goldmark életét szinte dátumszerűen lehet két részre osztani. Küzdelmekkel, nélkülözéssel, nyomorral, de szívós és kitartó tanulással, önképzéssel telt el a zeneköltő életének első negyvenöt éve. 1875. március 10-én zajlott le a „Sába királynője” bécsi bemutatója, - ettől kezdve megszűnt úgyszólván minden gond, minden nélkülözés és akadály Goldmark pályáján: az öregedő mester a dicsőség egyre magasabb fokára hágva él tisztelői, ünneplő közönsége körében, a hátralévő negyven év elismerést elismerésre halmoz. Amíg a keszthelyi kántor fia a bécsi Operaház tapsviharáig eljut: életútja a regényíró tollára kívánkozik. A továbbiakban nincs már semmi regényesség, annál több azonban a zenetörténet, a kor zenéjének vizsgálata szempontjából érdekes mű.”. . . . . . . . . . . Innen már Falk Géza: „A Magyar Muzsika Mesterei” című könyvéből folytatom Goldmark Károly történetét. „Goldmark művészete nem vállalt részt a magyar zene fejlődésében. Közel évszázados életében és félévszázados zeneszerzői tevékenységében a Nyugat értékeit ápolta és fejlesztette tovább. Goldmark azért kerül a magyar zeneszerzők fényes márványlapjára, mert érzésben, gondolkodásban és hazaszeretetben hű magyar volt. . . . . . . . Goldmark emberi értékei: józanság, türelem, békeszeretet, engedelmesség, szívós kitartás a sorssal szemben, hiányainak tárgyilagos pótlása, sokoldalú önnevelése és hálás emberszeretete. Művészetének alappillérei: Wagner, Verdi és részben Mendelssohn, Meyerbeer. Az általános nyugati zenestílus és a > nagyopera < már-már egyénietlen hangját a keleti melódiakinccsel, az érzéki és erősen színes héber zenével és kialakult önálló stílusának érzékeny, lágy, néha meg vastagon dekoráló hangszín-értékeivel bővítette ki. Főműveiben ezek a zenei elemek uralkodnak, ezekből formálja ívelő melódiáit, színes és hangzatos harmóniáit, egyéni jellegű zenekari hatásait. Művészetének magyar, vagy magyaros elemei, teljes gondolatvilágának oly kis töredékét teszik, hogy azokat külön kimutatni alig lehet. Annál gyökeresebb és öregkorában állandóan erősödő a magyarság iránt érzett szeretete és ragaszkodása. Ezt nemcsak levelei, látogatásai, kijelentései, hűségnyilatkozatai és muzsikájának itt-ott megcsillanó magyaros színezete igazolják, hanem a magyar irodalom iránt való érdeklődése, magyar opera-librettó utáni vágyakozása és ez irányú erőfeszítései is. Százszorosan igazolt magyar-érzése, szülőföldje és általában a magyarság iránti őszinte és beigazolt vágyakozása arra jogosít fel bennünket, hogy Goldmark művészetére büszkék legyünk. Goldmarkot hittel és meggyőződéssel a magunkénak valljuk.” Forrás: Várnai Péter: „Goldmark Károly élete képekben” Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1957. Falk Géza: „A magyar muzsika mesterei” Dante Könyvkiadó, Budapest, 1937.

125 Ardelao 2016-12-17 17:47:24
Érdekes könyv birtokába jutottam. Írója Anatolij Vasziljevics Lunacsarszkij (1875-1933), a legendáshírű népbiztos a szovjet-orosz irodalom-, művészet- és zenekritika egyik legelső, jeles művelője volt. Írásai bepillantást nyújtanak századunk tízes-húszas éveinek a forrongó-formálódó szovjet-orosz kulturális életbe, s amelyek mondanivalója – ha az írások egyes fordulatain megérződik is az idő múlása – napjainkban is aktuális. A válogatás „В мире муэыки. Статъи и речи 2-ое изд. (Coʙетcкий композитор, Москʙа, 1971.)” kiadvány alapján készült. A könyv címe: A.V.Lunacsarszkij „A zene világában” Moszkva, 1971. Fordította: Aczél Ferenc és Katona Erzsébet, Gondolat Kiadó Bp.1975. Lunacsarszkij zenei írásai révén megismerhetjük, milyen volt a szovjet állam kapcsolata a zenével, mit tettek az új közönség megteremtése érdekében, milyen zenei események foglalkoztatták a közvéleményt, hogyan értékelték különböző zenei megnyilvánulásokat, irányzatokat, egyszerűbben fogalmazva: milyen volt akkor a zenei élet a Szovjetunióban. Elsőnek egy érdekes beszámolót választottam: címe „Moszkvai színházi esték.” […] „Rendkívüli kellemes élményt jelentett számomra az-az előadás, amellyel a Szovjet Színház operastúdiója megnyitotta kapuját, a neves rendező, Fjodor Komisszarzsevszkij* vezetésével. Bemutatták Rimszkij-Korszakov >Mozart és Salieri< című operáját, és Gluck >Les amours Champȇtres< (Falusi szerelmek) című pásztorjátékát. Ami új volt a két darabban, az rendkívül jól sikerült: a Mozart és Salieri valamiféle metafizikus sötétség hátteréből bontakozott ki, hatalmas sötétség az egyetemes éjszakában, belőle tűnik elő éles, tragikus foltként a színpad egy-egy eleme: a vörös kandalló, a fehér asztal, a szereplők arca – a csipkés gallérból kinövő sápadt arcok – a csipkés kézelőből előbúvó kezek. Érdekes a rendezés, igazán kiváló eredményt is el lehetett volna érni vele. Az eredeti anyag, vagyis az a rész, amely Puskintól, illetve Mozarttól (a Rekviem néhány üteme) származik, lenyűgözően tragikus volt. Ugyanez azonban nem mondható el Rimszkij-Korszakov zenéjéről. Tisztelem a zeneszerzőt, jó néhány alkotását nagyra becsülöm, Mozart és Salierijét azonban zeneileg középszerűnek tartom, és úgy vélem, hogy Puskin drámájából hiábavaló dolog recitativo-operát csinálni; megáll az a maga lábán drámaként, legfeljebb kisebb kísérőzenével. Ehhez azonban új zenét kellett volna íratni, mélyebbet és Mozart szelleméhez közelebb állót. Vagy nagyobb mértékben kellett volna meríteni magából Mozartból. Gluck pásztorjátékát gyermekesen naiv története sem tette tönkre, muzsikája pedig egyenesen elbűvölő volt. Mindnyájan tudjuk, hogy a maga nemében klasszikus francia nagyoperettet üldözni nevetséges dolog; megértjük, hogy Offenbachot ugyanúgy kedvelheti a proletáriátus, mint például a klasszikus balettet. És az isten szerelmére, ne is zavarjon ez senkit. Hiszen ez egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy a proletárnak nincs ízlése, sokkal inkább saját tévelygéseinkre vet fényt. A proletár a tudatos mesterek művészetét keresi. S a játékos, a könnyed, a tragikus és bármi egyéb mesterműveket éppen a régi színház fennmaradt hagyatékában találja meg, azokban, amelyeket a burzsoázia majdnem véglegesen neuraszténiába sodort, de véglegesen tönkretenni nem tudott – éppen ezek elégíthetik ki a proletár egészséges igényeit, bennük találja meg azt a közeget, amelyből tanulhat, és amelyre a későbbiekben építhet. De visszatérve Gluckhoz, el akarom mondani, hogy miközben játékos, kedves, szellemes, tündöklő muzsikáját hallgattam, megértettem, milyen források táplálják az offenbachi nagyoperettet. És megértettem, hogy Gluck zenéjéhez mérve Offenbach muzsikája valóban meglehetősen felszínes. Ebből következik, hogy amikor majd mi is hozzákezdünk népi daljátékaink, szocialista szatíráink, operettjeink megalkotásához, a forrásokat nekünk sem a múlt század középi, úgynevezett párizsi klasszikus operettnél kell keresnünk, hanem abban a korban, amely közelebb van a nagy francia forradalom időszakához. Egyébként is úgy vélem, hogy a nagy francia forradalom százada és a XIX. század első évtizede mind számunkra, mind színházművészetünk számára végtelen sok tanulsággal szolgálhat. Ezért beszélek éppen Franciaországról. Ehhez a témához még vissza is kell térni.” (1919) *Komisszarzsevszkij, Fjodor Fjodorovics (1882-1954) színházi rendező. *

124 Ardelao 2016-12-13 02:16:09 [Válasz erre: 117 Ardelao 2016-12-05 03:26:16]
[url] http://db.zti.hu/mza_folyoirat/pdf/ZSz_1917_I_05.pdf; Zenei Szemle, 1917. Első évfolyam, 5. szám, 155.-157.oldal [/url] Richter János Bayreuthi Emlékezés Írta: Ifj. Sommsich Andor „Richter János elhunytával annak a nagy generációnak utolsó tagja költözött el, melyet Wagner nagy céljai elérésére nevelt. Vele sírba szállt az utolsó klasszikus karmesterek egyike, kidőlt Bayreuth leghatalmasabb oszlopa. Richter neve Wagner nevével a legszorosabb kapcsolatban van, s szinte kiegészítik egymást. Ha a zene világában Wagnert törvényhozó hatalom gyanánt tekintjük, akkor Richterre úgy tekinthetünk, mint a végrehajtó hatalom fejére. ….”

123 macskás 2016-12-10 17:10:30
123

122 Búbánat 2016-12-10 11:56:57 [Válasz erre: 120 Ardelao 2016-12-10 04:24:58]
A Dankó Rádió mai operettműsorában Nagy Ibolya emlékezett a Leányvásár és a Sybill komponistájára, Jacobi Viktorra. Az ismertetett pályaív és életrajzi adatokhoz hozzáfűzte, halálának körülményei máig nem bizonyosak: vannak utalások az öngyilkosságára, de arra is, hogy leukémiában halt volna meg New Yorkban, 1921. december 12-én, mindössze 38 éves korában.

121 Ardelao 2016-12-10 09:24:21 [Válasz erre: 120 Ardelao 2016-12-10 04:24:58]
Mind a magyar, mind az idegennyelvű Wikipédiában szereplő adatok szerint Jacobi Viktor halálának dátuma 1921. december 10. Meg kell jegyeznem, hogy ez a dátum 1921. december 12. is lehet, u.i. Németh Amadé „A magyar operett története” c. és Dr. Winkler Gábor „Operett Szubjektív kalauz egy varázslatos világban” c. könyvében is ez utóbbi szerepel.

120 Ardelao 2016-12-10 04:24:58
95 évvel ezelőtt, december 10-én hunyt el Jacobi Viktor zeneszerző. [url] http://epa.oszk.hu/02300/02343/00387/pdf/EPA02343_szinhazi_elet_1921_51.pdf; Színházi Élet – 1921., 51. sz. (XII. 18.-24.) [/url] „JACOBI VIKTOR Irta: Szirmai Albert Mint egy dermesztő jajkiáltás, ugy ért ma engem a hír, hogy Jacobi Viktor Newyorkban meghalt. Jacobi, a mi drága, a mi kedves, finom, jó Vikink nincs többé! Hát lehetséges ez? Lehetséges, hogy a sors elrabolta tőlünk ezt a zseniális művész-embert? Hiszen ez a világ, már nem a mi világunk, ha Viki hiányzik belőle! A kegyetlen távirat, mely a borzalmas hírt hozta, azt mondja, hogy a mi drága barátunk december tizedikén délután hunyt el. A fájdalom némává tesz és könnyes szemmel, vonagló szivvel keresem a szavakat, hogy elmondjam, ki volt nekünk Jacobi Viki. Soha még művész-ember egyénisége és alkotása nem volt egységesebb az övénél. A közönség csak az ő csipkefinom, bűbájos, felejthetetlenül gyönyörű melódiáit ismerte. Mi, az ő barátai, mi imádtuk az ő finom, szubtilis lényét is. Az ő zenéje szellemes és oly ragyogóan csiszolt volt, mint a gyémántkő. És ilyen volt az ő egész egyénisége is. Jacobi a legodaadóbb, a leghűbb, a legmeghittebb barátja volt barátainak. A háború előtti Pest szinházi világában Jacobi valami egész különös jelenség volt. Jacobi jelentette a derűt, a kedvességet, a finomságot. Beszédében valami egészen szokatlan elegáncia és grácia volt és azok, akik az ő leveleinek csiszolt stílusát ismerik, tudják, hogy ha nem lett volna olyan nagyszerű komponista, irónak is a legfinomabbak egyike lett volna. Jacobi Pesten született, ama kitűnő lipótvárosi családok egyikéből, ahol már gyermekkorában a legfinomultabb nyugati kulturát szivhatta magába. A Keleti Akadémiát otthagyta és a Zeneakadémián Koessler növendéke lett. (Itt találtunk egymásra, Jacobi, Kálmán Imre és én, és itt pecsételődött meg a mi hármunk barátsága!) Még növendék korában, alig mult 20 éves, irta Jacobi első szinpadi müvét, a „Rátartós királykisasszony"-t a régi Népszínház részére. Már itt csalhatatlanul megnyilvánult istenáldotta tehetsége. Gyors egymásutánban irta a .Tengerszem tündéré"-t, (Magyar Szinház), a „Tüskerózsá"-t (Király Szinház), a .Legvitézebb húszár"-t (Magyar Szinház), a bűbájos „Jánoská”-t, mig végül 1911-ben, huszonnyolc éves korában a „Leányvásár" drágánál drágább melódiájával elérte a legnagyobb, a senki által el nem vitatható sikert. A „Leányvásár" megnyitotta számára a külföldet. Jacobi megélhette azt az örömet, hogy a „Marriage Market" —ez a „Leányvásár" angol neve — közel 500-szor ment London legelső szinházában, a Daly's-ben. Dicsőséggel megrakodva jött haza és megírta a „Szibil'-t. A haboru Amerikába vetette ki Jacobit. 1915-ben került szinre Newyorkban „Szibil" és Jacobi egy csapásra Newyork legelső művészei sorába került. Azóta csakis Newyorknak komponált. Jacobi nagy müvész volt és nagy dicsősége Magyarországnak. Vérbeli muzsikus volt, zene-költő, valóban a legfinomabb poéta, akinek susogó, lágy, melódiái álomba ringatták a hallgatót. Nagy müvész volt és a legjobb emberek egyike.” A fenti cikket a Színházi Életből az eredeti helyesírással idéztem.

119 Búbánat 2016-12-05 10:30:19 [Válasz erre: 118 Ardelao 2016-12-05 03:27:21]
Ma este a Bartók Rádió élőben kapcsolja a Győri Richter János Hangversenytermet, honnan a Győri Filharmóniai Zenekar ad koncertet Richter János halálának centenáriumán. Vezényel: Berkes Kálmán

118 Ardelao 2016-12-05 03:27:21 [Válasz erre: 117 Ardelao 2016-12-05 03:26:16]
Richter Jánossal kapcsolatban hadd idézzek fel még egy történetet, amely egyúttal egy másik hírességnek is emléket állít: [url] https://books.google.hu/books?id=A8cfioLDXtoC&pg=PA3&lpg=PA3&dq=hans+richter+%2B+franz+schmidt&source=bl&ots=sH-Sj0Yxic&sig=3OVvHCB6xlJ8liLfQzMP8qW_5Is&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwiU-eCk-tXQAhXCBcAKHR7-COoQ6AEIGTAA#v=onepage&q=hans%20richter%20%2B%20franz%20schmidt&f=false; Hans Richter és Anton Bruckner [/url] „….. Az életrajzírók Brucknert általában igen egyszerű emberként jellemzik, és számos anekdota kering arról, milyen kitartóan törekedett arra, hogy választott mesterségét űzhesse, és hogy milyen alázattal fogadta a hírnevet, amelyben útja során történetesen része volt. Egyszer, Negyedik szimfóniájának a próbája után a jó szándékú Bruckner borravalót adott Hans Richternek, a karmesternek: „Amikor véget ért a szimfónia” – mesélte Richter -, „Bruckner odajött hozzám, az arca sugárzott a lelkesedéstől és az örömtől. Éreztem, amint a kezembe nyom egy pénzérmét. „Fogja” – mondta -, „és igyon egy pohár sört az egészségemre!” Richter természetesen elfogadta a pénzt, egy Mária Terézia tallért, és azután azt élete végéig az óraláncán hordta. …..”





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.