Bejelentkezés Regisztráció

A nap képe


2131 Búbánat 2019-05-17 11:08:06 [Válasz erre: 2130 Edmond Dantes 2019-05-17 08:35:34]

Maria Chiarát láthattad ha ott voltál  Boito Mephistofelé-jén,  a Margitszigeten  anno - nagyszerű  Margitot énekelt.

A címszerepet Jevgenyij Nyesztyerenko, Faustot  az eredetileg meghirdetett Robleto Merolla helyett Michele Molese énekelte.

Gardelli vezényelte a MÁV Szimfonikus Zenekart.

Km. a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és a Pécsi Balett

Rendező: Mikó András

Színpadkép: Forray Gábor

Jelmez: Márk Tivadar

1974. július 6., 14., 19., 27., augusztus 4.,  Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Boito: Mefistofele

Lamberto Gardelli – Jevgenyij Nyeszterenko, Maria Chiara, Michele Molese, Szirmay Márta (Marta), B. Nagy János (Wagner), Horváth Eszter (Elena), Takács Klára (Pantalis), Rozsos István (Neréo)
 


2130 Edmond Dantes 2019-05-17 08:35:34 [Válasz erre: 2129 -zéta- 2019-05-15 11:17:28]

Köszönöm. Pedro Lavirgent azt hiszem nem láttam színpadon, csak hírből ismerem. Akkor talán mégsem láttam Maria Chiarát? Mikor, miben énekelt Pesten?


2129 -zéta- 2019-05-15 11:17:28 [Válasz erre: 2128 Edmond Dantes 2019-05-15 11:04:32]

Simándy búcsúfellépésén Sudlik énekelt...

Chiara Otellója Lavirgen volt, azt sem akármilyen előadás volt...


2128 Edmond Dantes 2019-05-15 11:04:32

Nincsenek feljegyzéseim, de úgy emlékszem, hogy láttam Maria Chiarát egy pesti Otellóban. Talán Simándy József búcsúfellépésén, talán máskor.


2127 Ardelao 2019-04-30 13:04:33

 

„Nem azért jöttem a világra, hogy élvezzem az életet, hanem, hogy más embereknek örömet szerezzek."
(Lehár Ferenc 

(1870. április 30. – 1948. október 24.)

 

 


2126 Klára 2019-04-10 17:14:37 [Válasz erre: 2125 daunerni 2019-04-10 12:36:40]

OK


2125 daunerni 2019-04-10 12:36:40 [Válasz erre: 2124 Klára 2019-04-10 10:42:31]

Kedves Klára!

Kérlek vedd figyelembe, hogy Zéta nem csak most, hanem minden évben meg kell fontolja, hogy ki legyen a nap képe. Fischer Annie volt már többször (ahogy persze Durkó Zsolt is...)

Ha gondolod, kérlek keresd ki a Galéria rovatból, például ezt:

http://momus.hu/gallery.php?skey=&kwid=88&iid=1363


2124 Klára 2019-04-10 10:42:31

Nem kívánom Durkó Zsolt tevékenységét, művészi pályáját kritika tárgyává tenni, vitatni, stb - amivel perceken belül meg fgnak vádolni - de ma FISCHER ANNIE halálának évfordulója van! Ha rajtam múlik, ma Ő a nap képe, és nem más!


2123 Búbánat 2019-02-22 14:09:29

Itt egy másik fotó: a ma kilenc éve elhunyt Ágai Karola  - és  gitárművész férjének, Szendrey-Karper Lászlónak is - emlékét felidézve

Ágai Karola operaénekesnő és Szendrey-Karper László gitárművész.

1960., Fotó: Bauer Sándor

Forrás: FortePan


2122 Búbánat 2019-01-23 15:57:11

Miller Lajos, Kossuth-díjas operaénekesünk ma 78 éves.

Születésnapját megelőzően, már tegnap éjjel (január 22. kedd 00:45 - 01:45) műsorára tűzte a Duna TV:

Hogy volt?! - A Miller család

2010 (55')

„Három generáció egy műsorban színházról, zenéről és filmről. A Hogy volt?! vendége ezúttal a Miller család: Miller Lajos operaénekes, Miller Zoltán színész, énekes és fia, Miller Dávid színész - énekes, akik a pályatársak és barátok társaságában mesélnek családjukról és a művész létről.”

Ismétlések:

2019. január 26. szombat 07:05 - 08:00

2019. január 27. vasárnap 04:25 - 05:20


2121 Búbánat 2019-01-20 12:25:29

Ma öt éve hunyt el a karmester-legenda: Claudio Abbado

Rá emlékezve idemásolom azt a cikket, melyben budapesti ittléte alatt interjúvolta meg Abbadót Kiskalmár Éva

  • Film Színház Muzsika, 1981. július 11.

BESZÉLGETÉS CLAUDIO ABBADÓVAL - ZENÉRŐL, KÖZÖNSÉGRŐL

Vezényeltem a New York-i Metropolitanben, a londoni Covent Gardenben, vezényeltem Párizsban és Münchenben — s valahányszor csak visszatértem a Scalába, úgy éreztem, hogy — különösen Verdi, Puccini és Rossini zenéjéhez — ez a kórus és zenekar a legjobb a világon” — szakadt ki a vallomás a milánói Scala főzeneigazgatójából, legutóbbi budapesti vendégszereplésekor.

A Claudio Abbado vezette együttes nagy sikerrel szerepelt néhány héttel ezelőtt az Erkel Színházban: Verdi Requiemjét hallhattuk két egymást követő estén — s a második előadást (mint ismeretes) a Magyar Televízió is közvetítette.

Az élmény tehát — egy ország élménye lehetett.

A világhírű olasz karmester huzamos ittléte teremtett alkalmat e hosszabb lélegzetű beszélgetésre.
— Muzsikuscsaládba születtem, körülöttem mindenki zenélt — kezdte „curriculum vitae”-jét Claudio Abbado —: apám hegedült, anyám és a bátyám zongorázott.

Mi volt első karmesterélménye?
— Arra emlékszem, amikor hétéves koromban a szüleim elvittek a Scalába; Antonio Guarnieri vezényelt, és nagyon megragadott az, hogy e kiváló karmester egész apró mozdulatokkal milyen csodálatosan dirigálta Debussy Nocturne-jét. Még aznap este beírtam a naplómba: én is szeretném vezényelni ezt a darabot, én is karmester akarok lenni.
 

Sikerült — ez a vágya teljesült.
— A családunkban szerencsére mindenki azt csinálja, amit szeret — tehát a hobbinkból élünk meg, a hobbink a munkánk. Az öcsém szintén hat-hét éves korában határozta el, hogy építész lesz; a bátyám karmester a milánói konzervatóriumban, a nővérem pedig a Ricordi Kiadó igazgatója.

Hogyan kezdődött az ön karmesteri pályafutása?
— Amikor befejeztem Bécsben a karmesterképzőt Swarowskynál az Akadémián, Sienába mentem tanulni Zubin Mehtával együtt, majd a Kusszevicki- díj után Triesztben vezényeltem az első hangversenyeket, operákat. 1963-ban pedig megnyertem New Yorkban a Mitropoulos- versenyt, és ezután már minden sokkal könnyebben ment: a legnagyobb zenekarokat vezényelhettem.

Azóta sok országot bejárt, megismerte a világot — s a világ is megismerte önt.
— Két állandó zenekarom van: a Londoni Szimfonikusok és a Scala. Ezenkívül a Bécsi Filharmonikusokat szoktam vezényelni — általában a Bécsi Fesztivál nyitóhangversenyén, vagy Salzburgban, vagy lemezfelvételeket készítek velük. S éppen most ajánlották föl a Chicagói zenekar zenei igazgatói tisztét; nagyon örülök neki, de nem tudom, lesz-e elég időm rá.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával említette, mennyire szívügyének tekinti az Európai Közösség Ifjúzenekarát. Hogyan, és mikor jött létre ez a fiatal nemzetközi zenekar?
— Kamarazenét, kamarazenélést tanítottam a fiataloknak a pármai konzervatóriumban — mindenekelőtt azt, hogyan kell együtt játszani. Sokat dolgoztam fiatalokkal Chicagóban, Philadelphiában is — aztán meghívtak a Nemzetközi Fiatal Zenekarok Fesztiváljára. Akkor jutott eszembe, hogy alakítani kellene egy együttest az európai fiatalokból; az Európai Közösség parlamentje támogatta a javaslatomat — így született meg négy évvel ezelőtt ez a fiatal zenekar; s most arra gondolok, milyen jó volna kiszélesíteni például magyar fiatalokkal is.

Ön szerint ki a jó muzsikus?
— Aki arra törekszik, hogy minél mélyebben megismerje a partitúrát, s ezáltal mindig föl tud fedezni benne valami újat; szerintem egy partitúra megismerésének nincs határa.

És ki a jó karmester?
— A jó karmesternek tudnia kell legalább egy hangszeren játszani, lehetőség szerint zongorán, hogy jól és könnyen igazodjék el a partitúrában; de ismernie kell egy kissé valamennyi hangszert, technikai okokból, ugyancsak a partitúrában való tájékozódás miatt. Ez a legfontosabb: a partitúra mély és átfogó ismerete; s akkor már az sem lényeges, hogy a karmester emelgeti-e a fejét vagy sem, hogy kis vagy nagy mozdulatokkal dirigál-e, hanem hogy megértesse a zenekarral (végül is a közönséggel), mi a kívánsága, milyen a zenei felfogása.

Önnek nagyon jó a kapcsolata a munkatársaival, elképzelhetetlen, hogy veszekszik vagy kiabál.
— Valóban nagyon ritkán, de azért előfordul. Például ha túl kell kiabálnom az együttest, mert sokan vannak együtt — zenekar, kórus, szólisták —, s nekem egységet kell teremtenem. Általában nagyon jó a kapcsolatom mindenkivel, és sokukkal igazi jó barátok vagyunk, nemcsak munkatársak.

Egy-egy operára való felkészüléskor világhírű rendezőkkel dolgozik együtt; bizonyára vannak vitáik is olykor-olykor...
— Viták mindig vannak, természetesen, de ezek a zenét szolgálják; a jobb előadás érdekében vitatkozunk, semmiből sem csinálunk presztízskérdést. A rendezőkkel (Strehler, Ronconi, Ljubimov) már sokszor hónapokkal, esetleg évekkel a bemutató előtt elkezdjük a közös munkát.

Min szokott a karmester vitatkozni a rendezőkkel?
— Verdi Simon Boccanegra című operáját Strehlerrel állítottuk színpadra, s akkor sokat vitatkoztunk; ő az első változatot szerette volna előadni, én pedig ragaszkodtam a másodikhoz, azzal a mély meggyőződéssel, hogy ez az igazi. Verdi levelei is ezt igazolják. A nagy zeneköltő, gyakran több változatban készítette el operáit, addig csiszolt, simított rajtuk, míg megesett, hogy csak a negyedikkel volt megelégedve (például a Don Carlos) — s ezek lettek végül is a remekművek. Tehát egyrészt azon vitatkoztunk, hogy melyik változat menjen; aztán ott, ahol Gebriele és Amelia találkozik, a kottában szerepel egy korona; Strehler azért óriási jelenetet tervezett ide, hosszú ölelést, míg végül sikerült meggyőznöm arról, hogy itt ennyit nem időzhetünk, az a korona csak a zenei hangzásra vonatkozik, és nem a jelenetre. De megtörténik az ellenkezője is, vagyis hogy én mondok le az elképzelésemről a rendező javára, illetve, mint már említettem, az előadás javára. Strehler az opera végén, Simon halálakor nagy mozgásokat szervezett: ahogy Simon búcsúzik a nemesektől, elindul, és a szegényeknél fejezi be a búcsút, majd a hajóra megy meghalni. Mindez igen gyönyörű volt és szuggesztív, és nagyon is indokolt. Tehát megkerestem az ehhez megfelelő tempót, hogy Cappuccilli, az opera címszereplője elvégezhesse mindezeket a mozgásokat.

Mitől függ a karmesterek saját stílusa?
— Minden emberre, így a karmesterekre is nagyon jellemző a személyiségük. Ez a személyiség rányomja a bélyegét minden cselekedetünkre; természetesen a vezénylési stílusunkat is meghatározza, Furtwängler például mindenki mástól elkülöníthetően, csakis rá jellemző módon vezényelte a romantikusokat. Az ő zenei mondatainak hatalmas feszültségük volt, és mindig indokoltan, értelemszerűen. Még akkor is, ha sokan felrótták neki, hogy túl lassú; pedig nem volt lassú, csak hihetetlenül mély értelmet adott a zenének. Toscaninival pedig olyan előadásokat
hallhatunk, amelyekben a zenekar csodálatosan együtt van, érezni lehet a nagy karmester hatalmas meggyőző erejét, hogy úgy alakítja a zenekart, ahogy senki más. Talán a legnagyobb karmester volt a világon.

Tehát nem a tempó és a metronóm határozza meg a zenei előadás értékét.
— A tempónak csak relatív értéke van, mint Furtwänglerrel kapcsolatban említettem. Van olyan Trisztán-előadás, amely egy félórával tovább tart, és van olyan is, amely ugyanennyivel előbb fejeződik be — s mindkettőt elfogadhatom. Ha van értelme, jelentése a gyorsabb illetve lassúbb tempónak, akkor jószerivel mindegy, mennyire tér el a megszokott gyakorlattól: nem lehet és nem szabad stopperral mérni a zene szépségét és értékét.

Ön szerint melyek a jó zenekar kritériumai?
— Nagyszerű, kiváló muzsikusok a tagjai; az erős, jó fegyelem és a repertoár kitűnő ismerete jellemzi a világ legjobb zenekarait.

Hogyan alakítja a közönség jelenléte egy-egy hangverseny, illetve operaelőadás légkörét, sikerét?
— Nagyon-nagyon fontos, sokat segít a közönség. Ha érzi az ember, hogy a hallgatóság figyel, olyan elektromos feszültség, forróság árad szét, amely inspirál, s amelytől másképp játszunk aznap, mint egész addigi muzsikusi életünkben.

Mit tapasztalt a világ különböző pontjain: a közönség megnyugvást vagy izgalmakat vár a zenétől?
— Mostanában szinte mindenütt nagy Mahler-divat van, elsősorban a fiatalok körében. Azt hiszem, ez jól tükrözi azt a kínzó szorongást, amely korunkra oly igen jellemző. A halál fokozott érzete s az élet örömeinek tisztelete: ez az a kettősség, amelyet a mai ember Mahler zenéjéből a saját tapasztalataira kivetít, s amellyel azonosul.

Ön milyen zenét szeret?
— A szép és jó zenét; amelynek értelme, jelentése van; amely ad és mond nekem valamit, bármely korból való.

Mit üzen a fiatal karmestereknek?
— Tanuljanak sokat; törekedjenek arra, hogy minél többet megismerjenek a világból. Az alapos tudással előbb-utóbb minden zenekart meg lehet nyerni.

Sohasem próbált zenét írni?
— De igen: tíz évig tanultam zeneszerzést, írtam is különböző dolgokat; de rádöbbentem, hogy döntenem kell, mert csak egyvalamire tudok megbízhatóan összpontosítani. Van, aki képes, egyszerre többfélére is, én viszont inkább csak egy mellett maradok: mégpedig első szenvedélyem, a karmesteri pálca mellett.

Nem bánja néha, hogy nem lett zeneszerző?
— De igen, időnként. Ám amíg szenvedéllyel csinálhatom azt, amit szeretek, érdemes élnem.
 

/Kiskalmár Éva/


2120 Búbánat 2019-01-17 09:47:00

A mai emléknapon a Bartók Rádió délben sugározza

12:36 – 13.49 Koncert dél – Hangversenykülönlegességek

Cziffra György zongoraestje

1. Johann Sebastian Bach-Ferruccio Busoni: D-dúr prelúdium és fúga BWV. 532.,

2. Ludwig van Beethoven: C-dúr (Waldstein) szonáta Op. 53.,

3. Robert Schumann: Karnevál,

4. Frédéric Chopin: esz-moll polonéz Op. 26. No. 2.,

5. Liszt Ferenc: Valse impromptu

(Svájci Olasz Rádió Auditóriuma, 1963. december 19.)

 

Megjegyzem, a Wikipédia és más portálok január 15-ét jelölik meg a Cziffra György halála időpontjának.


2119 Búbánat 2019-01-16 10:57:13

Marilyn Horne ma 85 éves!

Birthday: Marilyn Horne


2118 Ardelao 2019-01-13 14:47:21

ERIC SATIE

(1866-1925)

Képtalálat a következőre: „sATIE SPORTS ET DIVERTISSEMENTS”

„LEMEZ

          Áldott magány.

          Három vonallal fölrajzolható a portréja, szakáll, cvikker, keménykalap. Erik Satie, a zeneszerző. Aki ennyire különbözik embertársaitól, arra könnyű rámondani: különc. Nem tud észrevétlen maradni, nem tud elvegyülni, nem tud jellegtelen zenét komponálni. A különc az utókornak dolgozik. A drága utókornak, amely a múltból csak a különcökre kíváncsi, de csak a múlt különceire kíváncsi, hogy aztán összecsapja kezét, és sápítozzon, jaj, ma már kihalt a nagyság a világból. Satie élt, csöndben és különösen, mulattatta az utcagyerekeket, írogatta a zenéit; estére, később már délre lerészegedett, és nem történt meg vele a csoda. Legfeljebb az a csodálatos, hogy mája 59 évig bírta.
          Átlagos különc után nem marad más, mint néhány furcsa történet. Satie például a világháború alatt bemenekült egy óvóhelyre, ahol levette a kalapját, és udvariasan így köszöntötte az odabent szorongókat: »Jó estét. Azért jöttem, hogy önökkel együtt haljak meg.«

          Egy másik történet szerint, amikor végleg összeveszett szerelmével, kihívta a rendőrséget, hogy szabadítanák már meg ettől a fölöslegessé vált embertől.
          Átlagos különc történetei egy generációt érnek meg. Satie történeteit a zenetudomány kutatja. A különc különös zenéje ma divat. Joggal. Finom kis zongoradarabok, rövidek, sűrűek, és mégis könnyedek. Az új Satie-lemez hatvanegy percére hatvan zeneszám került. Átlagosan egy perc és egy másodperc hosszúak a művek. Ahhoz képest elég sok dolog fér beléjük. Keringő, nyitány, a rózsakeresztesek, sport és egyéb szórakozások, a kötéltáncos, golf, karnevál, tűzijáték, tenisz, Párizs és a tengerpart. Játék az élet. Nem gonosz és nem kegyetlen, csak magányos játék. És nem is olyan nagydolog a halál.

Karamy Zoltán”

REFORM, 1997.VIII.5.

Eric Satie: Sports et divertissements


2117 Búbánat 2019-01-06 14:03:55

 

llosfalvy Róbert, Németh Marika - "Szép, égi virágom"

(Részlet Huszka Jenő Gül baba c. operettjéből.)

 

Az Ilosfalvy-topicba másolt cikk legyen meg itt is: 

Ilosfalvy Róbert ma tíz esztendeje távozott el közülünk.

A nagy tenoristára emlékezve itt van ez a kis cikk – benne a vele készült „villáminterjú”

„Szilveszter - helyjegy nélkül”

  • Népszava, 1967. december 31. -  a „Tótágas”- rovatban  Ilosfalvy kis óévbúcsúztatója , saját, repülőgépes - B.Ú.É.K! - rajzával.

- Ilosfalvy lényegesen jobban énekel, mint rajzol — de ezt elnézzük neki.

Des Grieux úrnak nem sok az ideje, s ez érthető. Hamiskártyás eleganciájából kopottabb külsőt kell öltenie, hiszen a bukott Manonnal Amerikába hajózik perceken belül — reggel pedig indul a gépe Kölnbe. Közben számosan üdvözlik, s a taps is szólítja még a vasfüggöny elé. Azért egy villámbeszélgetésre így is marad idő.

Ilosfalvy Róbert:
„— Az én sztorim nem is olyan vidám. Én legalábbis cseppet sem voltam vidám, pontosan egy éve, tavaly szilveszterkor. A helyzet ugyanaz volt, mint most, Budapestről utaztam vissza Kölnbe. Bécsben beültem a repülőtéri borbélyhoz, s valahogy nem hallottam meg a gép indulásához sürgető szózatot. Röviden: ott álltam megborotválva és »megfürödve«. Kölnben nagy szilveszterező társaság várt rám, no meg előadás-kötelezettség. Kalandos úton kerültem vissza lóhalálában a Westbahnhofra, persze helyjegyem sem volt. Végül is 1966—67. fordulóját búsongva és kényelmetlenül, vonaton töltöttem, Bécs és Köln között. Reggelre értem oda — tisztességükre legyen mondva, barátaim megvártak, s még koccintottunk a most búcsúzó esztendőre. A rossz előjel végül is szerencsésnek mondható évet vezetett be — és amúgy sem vagyok babonás.”

Reméljük, az idei szilveszter barátságosabbra sikerült.

 


2116 Búbánat 2019-01-03 10:21:34
  • Film Színház Muzsika, 1962.  július 20.

Beszélgetés Sárdy Jánossal

A Sárdy János körül keringő sok kedves történet közül kiválasztottunk egyet: ez vethet fényt leginkább egyéniségére.

Egy előadáson történt. A színpadon díszletváltozás, de a szereplőknek nem lehetett elhagyniuk a játékteret. Hullott szájukba a por. Néhányan zúgolódni kezdtek, s megkérték őt, szóljon az igazgatóságnak. ..
— Miért? — kérdezte.
— A por miatt
Visszanézett: — És ha molnárok volnánk?

Ez az egyszerűség, természetesség jellemzi most is, találkozásunkkor. Próbáról érkezett, a „Leányvásár” Tom Migglesét játssza majd Moszkvában, az Operettszínház vendégjátékán. Ám, ha jut rá egy kis szabad idő, rózsadombi kertjébe siet. Sok most ott a munka, ideje permetezni a barack- és cseresznyefákat. Esténként pedig a, színházban ötletes népi humorral, fűszeres virtussal játszotta a „Budai kaland” Ambrus mesterét. Eszünké jut egy rész az első felvonásból. Itt a csenddel hívta fel magára a figyelmet. Talán azért, mert közben gondolataival állandóan részt vett a cselekményben.

— Én a kollégáimnak néha így gratulálok — mondja nevetve, amikor ezekről a pillanatokról beszélgetünk. — Nagyszerű voltál ebben és ebben a jelenetben. „Miért?’’ — döbben meg az illető. „Hiszen ott nem csináltam semmit.” — No — mondom —, éppen azért. Jól hallgattál.

Egyszerűségére, közvetlenségére a feleletet az emlékek is adják... Felvillan a Tolna megyei kis szülőfalu képe. — „Gyermekkoromban mindig az érdekelt, mi van a dombon túl” — meséli. Ha meredek útra tévedt, hát nyakába vette a biciklit és úgy haladt át a tetőn. Aztán a pápai képzőről beszól, később Dunaföldváron tanítóskodott, titkos skálázások következtek, dalolás az iskolai ünnepélyeken és később, nagy elhatározás után az Operaházban — próbaképpen. Sikerrel.

Később a filmekre terelődik a szó, a „Mágnás Miska”, a „Déryné” forgatására, s a felszabadulás után is játszott nagysikerű „Kalotaszegi madonná”-ra. Nekünk erről a filmről a Rózsalevél-nóta jut eszünkbe, vagy ahogyan a „felkap a szél” sorról Kabos László elkeresztelte, a „kapa-dal”. De kiderült, hogy Sárdy János ebből a stílusparódiából is tanult.

-Valljuk meg, volt igazság a Kabos-számban. Ha groteszk is volt, benne éreztem a lényeget. Sokszor ültem be a nézőtérre és figyeltem Kabost. Az is megtörtént, hogy ugyanabban a műsorban léptünk fel. — „Jancsikám, menj te előbb” — kérlelt a rendező. — „Nem én. Majd a Kabos- szám után!” — És egyre inkább vigyáztam arra, hogy a közönség az írmagját se találja annak, amit utánoz. A Televízió tavalyi szilveszteri műsorán aztán már én utánozhattam, amint ő engem utánoz...

Az igazi nagy élmény azonban a találkozás a „János vitéz” főszerepével a felszabadulás után. Egy kritikus felhördül: nem János vitéz ez, hanem a Jancsi legény. De ő azt a sáros- csizmájú parasztfiút akarta színpadra vinni, aki gyermekkora óta benne sejdült, akire „tüzesen süt le a nyári nap sugára”. S mennyi ösztönző erőt adott a zene! Az Operaházban a Nürnbergi mesterdalnokok Dávidját énekelte, Mozart-műveket, Jacquinot szerepét a Fidelióban. S ünnep volt számára egy-egy új harmónia felfedezése Mozart, Beethoven, vagy Wagner dallamvilágában. Érlelték az utazás élményei: Bécs, Párizs. Járt Olaszországban, Londonban ... Most már nem biciklivel karikázott rajtuk végig, mint régen a domb felé, de autón, együtt fiatalon elhunyt feleségével, aki minden elharapott félmondatban, a szavak közt beálló csendben is életrekel  most ebben a beszélgetésben ...

Szeretne-e prózát, drámát játszani? — kérdezzük.
— Minden műfajban lehet művészit elérni, csak igényesen kell csinálni — feleli. — Mikor zár be egy bolt? Ha nincs vevő, nincs áru. A mai színházi életben mindkettő van, csak éppen: jó árut kell adni. És céltudatos munkával felkutatni a múltbeli, vagy mai életünk nemes értelemben vett romantikáját, meg hinni a szövegírókban, zeneszerzőkben. A „Budai kaland” sikere is bizonyítja: érdemes. És ami a legfontosabb: játszani kell a darabokat még akkor is, ha nem biztos a siker. Az előadott műből tanul a szerző. Abból, akinek fiókban porosodik a kottája — nem válhat Kálmán Imre.

— Elmondanék végül egy igazán nem szabályos történetet. Nem is egyet, kettőt. Első látszatra nem tartoznak össze. Egy vidéki műsoron azt kérdezte valaki, hogy beérkezettnek és boldognak lenni ugyanaz az érzés-e. Eszembe jutott utolsó látogatásunk Lehár Ferencnél. Erről beszéltem. Rövid ideig találkozhattunk vele, betegágyánál, Ischlben. Valaki közülünk sajnos elszólta magát: nem megy nálunk egy Lehár-operett sem. Akkoriban valóban így volt. — „Nem is fognak menni” — mondotta az elszomorodott Lehár. — „Nem alkottam maradandót” — Hírneves volt, ömlött hozzá a pénz, művészetét — azt hiszem — nem kell bizonyítani, és mégsem tudtuk megvigasztalni.

S ott, a vidéki úton elmeséltem egy másik történetet is. A Somogy megyei Andocs községben, a cigánynegyedben, ott lakott Csani bácsi. Nadrágja háromnegyedessé foszladozott, de mindig jókedvűen szorongatta hóna alatt a hegedűt, no meg a borosüveget is. A muzsikálás, iszogatás fáradalmait a mezőn pihente ki. Mi ébresztgettük, rákiáltottunk: Csani bácsi! Maga már megint pityókos. Felpislantott ragyogó szemekkel a délelőtti napfénybe: — „újjó."

— A boldogság nem a hírnévtől függ. Valamitől, ami bennünk él. Ezt kötelességünk tovább adni. Én úgy vélem, nem szabad szomorú dolgokkal másokat traktálni. Ha nem tudok kellemeset mondani, hallgatok. A színpadon a feladatom az örömszerzés. Úgy jó!

/Nagy Judit/


2115 lujza 2019-01-02 23:23:40

https://fidelio.hu/klasszikus/a-nyitottsag-zeneszerzoje-eotvos-peter-75-141907.html

 


2114 Búbánat 2018-12-21 09:01:35

2018.12.21., Bartók Rádió, 22.00 – 23.00

Ars nova- a XX-XXI. század zenéje

Kocsár Miklós műveiből

1. Missa in A (1990-92) (Cantemus Gyermekkar, Pro Musica Leánykar, vez.: Szabó Dénes, szólót énekel: Földesi Ildikó, Drabik Zsuzsanna)

2. III. fúvósötös (1984) (Rádiózenekar Fúvósötöse)

3. Repliche No. 3. (1981) (Fábián Márta - cimbalom)

4. Öt tétel (1976) (Kovács Béla - klarinét, Pertis Zsuzsa - csembaló, Liszt Ferenc Kamarazenekar, hangversenymester: Rolla János)

Szerk.-mv.: Bánkövi Gyula 


2113 Ardelao 2018-12-17 22:28:48

«Orosz népdráma az Operaházban

Borogyin Igor hercegének bemutatója

 

Állíthatom, hogy Alexander Porfirjevics Borogyin szülötte a vad színekben tobzódó Igor herceg, de állíthatom azt is, hogy az orosz közszellem hozta létre. A névtelen kínai költőkkel versenyezhetne Borogyin szerénysége es önzetlensége. Amíg élt, a szentpétervári egyetem kémiai professzora mindenki elől rejtegette Igor herceget. Suttogva beszélt arról, hogy olyan feladatra vállalkozott, mely felülmúlja zenei kifejező erejét, de dolgozott rajta szüntelen, egész életén át, mert úgy érezte, hogy ez nemzeti kötelezettség. Körülötte egy Muszorgszkij, egy Rimszkij-Korszakov, egy Glazunov, egy Balakirev lázasan ösztönözték társukat művének befejezésére, még Lisztet is felbérelték, hogy siettesse az opera befejezését, hiába.

Meghal Borogyin, a barátok előszedik a hátrahagyott iratokat, összeillesztik a vázlatokat, ahol hézagra bukkannak, ott az emlékezetük segít, hiszen betűről-betűre ismerik Alexander Porfirjevics dallamvilágát, szándékát, természetét.

A költő Rimszkij-Korszakov, Glazunov megfeledkezik saját álmáról, hogy annál mélyebben idegezhesse be barátja álmát.

Ez a motívum vonul végig az orosz zenedráma történetén, a múlt században mindenki segít mindenkinek, nem elkülönült elefántcsonttornyok világa ez, közszellemnek tekintik azt, ami máshol az egyén legsajátosabb tulajdona, a tehetséget. Muszorgszkij meghal, mentsük meg a Hovanscsinát; Borogyin meghal, hozzuk tető alá az Igor herceget! A költők testvéri gyülekezete a halált a szellem örökkévalóságával békíti ki.

Azt mondjuk Borodin Igor hercege, de mondhatjuk így is, az oroszoké, mert ami benne egyéni, az egy egész népre jellegzetes, az oroszra. Borogyin Igor hercege álom a népről. Hálásak lehetünk Rimszkij-Korszakovnak, aki megmentette számunkra az orosz zenének ezt a dús, tömény illatú hajtását és Operaházunk előkelő vendégének, Issay Dobroven karmesternek, aki éber ösztönével, különleges kultúrájával tette fogékonnyá Operaházunk művészeit az orosz népi dallam egészséges bőségére.

A színház teljesítménye rendkívüli. Dobroven és Oláh Gusztáv együttes rendezése gondosan megőrzi a mű természetes kereteit. Színpad, hang, mozgás között tökéletes az összhang, de ebből az eszményi harmóniából is kiemelkedik Báthy Anna, Palló Imre, Székely Mihály triója. Éneknek, előadásnak ezt az újra egyszerű, újra idillikus formáját művész is csak ritka ihletettségében találja meg. Rösler extatikus rajongása előre jelzi a poloveci táncok vad tüzét. Budanovits Mária, Tutsek Piroska hangulatfestő éneke esemény. Nem kevésbé az Losonczy démonian karakteres Galiczky hercege és Laurisin, Komáromy Shakespeare - színpadot idéző markáns humora. Nádasdy Kálmán fordítása üde, eleven, hű tükre a cselekménynek. Az opera második felvonásában kerül sor a világszerte ismert poloveci táncokra. A poloveci balett-szimfónia pokoli tempóját Szalay Karola, Vera Ilona, Harangozó Gyula és az operai táncegyüttes valóságos táncdühvel hajszolják.

A szeretet és gyengédség, amivel annakidején a művet keresztvíz alá tartották, a ma esti bemutatón testet ölt Operaházunk színpadán, mindenki segít, mindenkinek, nem a külső sikerért, hanem a művészi, erkölcsi elégtételért.»

Kovács Kálmán.

MAGYARORSZÁG, 1938.I.21.

Oláh Gusztáv egyik pazar színpadképe (1948)!!
 


2112 Búbánat 2018-11-29 10:32:17 [Válasz erre: 2111 Ardelao 2018-11-28 23:41:24]

„Francia imák” – LullyTe Deuma is elhangzott a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében (Berlioz Te Deumával együtt)  2018. november 8-án – mondhatni előrehozott születésnapi köszöntésként.

Erről a koncertről beszámoltam itt a fórumon.

A francia barokk zene jeles képviselője, az olasz származású Jean-Baptiste Lully  (Firenze, 1632. november 28.  - Párizs, 1687. március 22.)  emléke előtt igazán méltó módon hódolt és tisztelgett csodálatos oratorikus zeneművének előadásával az összes fellépő előadóművész , a Müpa kiváló akusztikájú hangversenytermében

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát és Énekkarát (karigazgató: Pad Zoltán) Kovács János vezényelte. A Te Deum énekszólistái voltak: Szili Gabriella, Szigetvári Dávid, Gál József, Thomáš Šelc.

A Lully-műhöz kapcsolódó szomorú életrajzi tény, hogy a darab keletkezése után egy évtizeddel a zeneszerző e műve előadásakor okozott hosszú vezénylő pálcájával olyan sebet a lábfején, mely elüszkösödve halálához vezetett.


2111 Ardelao 2018-11-28 23:41:24

Képtalálat a következőre: „Coysevox + Lully”

Coysevox Lullyról készített mellszobra

ROMAIN ROLLAND: LULLY

Jegyzetek Lullyről

„AZ     EMBER”

          Értelmes és közönséges arc. Busa szemöldök: »Kis fekete szem piros karikával körülvéve; alig látszik és alig lát,« de ragyog az elmésségtől és huncutságtól. Húsos orr, duzzadó cimpákkal. Nehézkes orcák, fintorgó ráncokkal keresztül-kasul szabdalva. Vastag ajak, nagy akaratos száj, amely, ha éppen nem bolondozik, megvető kifejezést ölt. Kövér áll; közepén barázda húzódik végig. Erős nyak.

          Paul Mignard és Edelinek iparkodnak megnemesíteni arcképeiken: lesoványítják, jellegzetesebbé teszik; Edelinek egy nagy, éjjeli ragadozó madár arckifejezését adja neki. Valamennyi arcképfestője közül legőszintébb lehet Coysevox, aki nem akart ünnepélyes arcképet festeni róla, hanem egyszerűen olyannak ábrázolja, amilyen a közönséges életben volt, csupasz nyakkal, csupasz mellel, durva és kesernyés arckifejezéssel.

          Már Lecerf de la Viéville igyekezett kiigazítani hivatalos arcképeinek hízelgéseit:

                   »Tudni való, hogy kövérebb és kisebb volt, mint amilyennek képei ábrázolják, egyebekben meglehetősen hasonlított hozzájuk, vagyis nem valami szép legény, arckifejezése élénk és sajátos, de nem nemes; fekete, a szeme kicsi, az orra vastag, szája nagy és előreugró, látása annyira rossz, hogy egy asszony szépségét is alig látta meg.«

*

          Erkölcsileg ismerjük – elég rossz oldaláról. Tudjuk, hogy minden tehetsége ellenére nem érte volna el azt a kivételes helyzetet, amelyet elfoglalt, alacsony intrikák nélkül s a bohóckodás és alantas hízelgés keveréke nélkül, amelyek legalább oly nagymértékben szerezték meg neki a király pártfogását, mint a muzsikája. Tudjuk, milyen ravaszságokkal – vagy mondjuk inkább; milyen perfidiákkal – foglalta el Perrin-nek és Cambert-nek, a francia opera megalapítójának helyét, s árulta el Molière-t, akinek társa és barátja volt. Jól járt azzal, hogy Molière hirtelen meghalt; mert Lully nem lett volna győztes abban a harcban, amelybe meggondolatlanul keveredett bele. Később ugyan szerencséjére nem esett meg vele többé, hogy ilyen kemény ellenfélnek szaladjon neki, de azért elkövette azt a hibát, hogy nem kímélte eléggé az olyan embereket, akiket ártalmatlannak vélt, s akik kamatostul adták vissza a velük elkövetett rosszat. Guichard-ra és La Fontaine-re gondolok, akinek véres szatírái pellengérre állították. Guichard, egyik vetélytársa, akitől úgy akart megszabadulni, hogy mérgezési kísérlettel vádolta, könnyűszerrel bebizonyította teljes ártatlanságát és rettenetes röpiratokat adott ki Lullyről. La Fontaine, akit Lully azzal tréfált meg, hogy operaszöveget rendelt nála s aztán visszautasította, azzal bosszulta meg magát, hogy megrajzolta arcképét abban a gonosz kis remekműben, amelynek címe: A flórenci.

A flórenci

Mindjárt pedzi,

Mire képes.

Farkas, akit mi tápláltunk vérünk árán.

Jól teszi! Legyen csak hű jelleméhez,

Mint amilyen hű a bárány …

          Nem tudom, Lully farkas volt-e; de La Fontaine semmi esetre sem volt bárány. Könnyelműség volna ellenőrzés nélkül elhinni mindazt a malíciát, amit a sebzett hiúsága diktált neki. La Fontaine „íróember” volt, vagyis mindenre képes, ha szerzői hiúsága forgott kockán. Maga is elismeri ezt Madame de Thianges-hoz intézett Epistolájában:

Ön úgy találja, hogy szatírám

Jobb lett volna ha meg nem írnám.

-  -  -  -  -

Így okoskodtam volna, annyi szent,

Ha az ég angyalnak vagy Thianges-nak

                                                     teremt,

De íróvá tett: a mentségem ez,

Íróvá, akinek más kincse sohse lesz:

Dicsőség, melyet bárki elragadhat.

S ön azt hiszi, hogy akkor hallgat?

Egyszerű következtetés:

Nem író akkor, ennyi az egész.

          Sőt, mi több: felajánlotta Lullynek, hogy ha ez hajlandó megzenésíteni az ő Daphné-ját, nemcsak hogy visszavonja sértéseit, de dicshimnuszt énekel róla.

De hogyha emberünkben van becsület,

S a királynak dolgoznom módot ád:

Még úgy lehet,

Dicshimnuszom övezi homlokát,

Ő udvari ember, én vers-faragó,

Hogy játsszunk véle, arra jó a szó.

Két különböző nyelven beszélünk:

S a csip-csup szégyen semmi nékünk:

Írjuk meg  D a p h n é –t: jobb ez, mint a

                                                bosszú …

          Ez a naivan cinikus vallomás kissé óvatossá tesz bennünket egy ilyen tetőtől talpig »író« rosszindulatú gyanúsításaival szemben.

          Lecerf de la Viéville egészen más nótát fúj:

          »Lullynek jó szíve volt nem annyira flórencire, mint lombardiaira vallott, se furfang, se bosszúvágy nem lakozott benne; modora sima és kellemes; gőg nélkül bánt a legkisebb muzsikussal is, mint vele egyenlővel, de több nyerseség és kevesebb udvariasság volt benne, mint egy ilyen nagy emberhez illett volna, aki sokáig élt egy kényes udvarban.«

          Lehetséges, hogy abban az időszakban, amikor Lecerf ismerte, vagyis sikereinek tetőpontján, Lullynek nem volt többé szüksége a ravaszkodásra és derék embernek mutatta magát. Az ilyenfajta emberek nem bosszúvágyók, ha győznek. Ez a nagyon alacsony sorsból származó ember, aki annyi sértést volt kénytelen elviselni, vértezve volt a megaláztatás ellen; egyéb dolga is volt, mint ellenségeire gondolni: magára gondolt. […]” 

Fordította: Benedek Marcell 


2110 Ardelao 2018-11-23 22:29:40 [Válasz erre: 2109 Ardelao 2018-11-23 15:21:36]

«A háromszögletű kalap»

Balett-bemutató az Operaházban

 

Mindössze néhány éve annak, hogy Manuel de Falla neve feltűnt a zeneművészet hírességei között. Hazája, Spanyolország, körülbelül egy évvel ezelőtt nyilvánította őt ünnepiesen nemzeti zeneszerzőjévé, amennyiben az ország különböző városaiban — így Madridban, Barcelonában és Cádizban — sorozatos operaelőadásokat és hangversenyeket rendeztek, de Falla műveiből és részben az ő személyes vezetésével.

A spanyol nemzet Manuel de Fallát nemcsak származásánál fogva vallja jogos büszkeséggel a magáénak, hanem azért is, mert az ő egész lénye a spanyol földben gyökerezik, szíve a spanyol vér szilaj ritmusában lüktet, képzelőtehetsége a Dél szeszélyes rajzú és ragyogó színű képeit örökíti meg abban, amit alkot. Zenéje akkor hat a legközvetlenebbül, amikor andaluziai néphagyományokat kelt életre, a felhasznált arab és cigány motívumokban.

Manuel de Falla tehetsége azonban nemzetközi vonatkozásban is sokkal érdekesebb, izmosabb, általánosabb értékű, semhogy ne számíthatnák őt a nagyok közé. Művészetének ősereje és egyéni sajátossága nyilatkozik meg „A háromszögletű kalap” (EI sombrero de tres picos) című balettben is.

A táncjáték meséjének alapja Alarcon híres novellája, Sierra G. M. feldolgozásában. A háromszögletű kalap a hatalom jelképe. A kormányzó viseli, — aki ebben az esetben rá is szorul a hatalom külső jelére, mert ő maga bizony kissé rozoga öregúr — és szereti a csinos, fiatal asszonyokat. Minthogy most a molnárnét akarja meghódítani, a biztosság kedvéért becsukja a molnárt, de hiába, mert ő maga udvarlás közben a hídról a vízbe pottyan — és kénytelen a molnár otthon hagyott ruhájába átöltözni. A molnár hazajön, s amikor a fogdmegek újra érte jönnek, helyette tévedésből a kormányzót fogják fülön, s minthogy ez — szegény — védekezni próbál, alaposan elverik, amiben a nép boldogan segít nekik. Ezt a vidám történetet ábrázolják a részben spanyol népies, részben modern groteszk táncok.

Manuel de Falla zenéje egyéni és új, anélkül, hogy a konzervatív ízlésűeknek visszatetszenék. Csupa élet, frissesség, szín, humor. Természetes leleményességgel, keresetlen gazdagsággal — a tropikus nyár termékenységével — bomlanak széjjel a zenekarban a ritmusok és dallamok színes virágai. Édesen, forrón árad a melódia, majd megtorpan egy szilaj dobbanásban, hogy azután szelíden, finoman ráfonódó harmóniák puha ölébe simuljon. Hol őszintén szenvedelmes, hol hűvös és ígéretes mosolyú ez a muzsika, néha gyermekesen egyszerű, néha tüzes és rafináltan kecses, de mindig ott lappang benne a kacagás: mindez csak játék, tréfa, egy napfényben úszó föld boldog népének vidám mulatsága.

Szerencsés választása volt az Operaház vezetőségének, hogy ezt a balettet színre hozta. Azért is, mert kitűnő előadást produkált, amely semmiben sem maradt a Gyagilev-téle orosz társulat tavalyi szereplése mögött. A színpad csupa eleven élet, ragyogó szín, természetes és könnyű mozgás. A rendezés Gaubier Albert munkája. Ő adta a molnár szerepét is, szellemes kifejező erővel; különösen a fandangót táncolta tüzesen és pompás lendülettel. Misley Anna* a molnárné szerepében finom, ötletes és graciózus volt. A kormányzó alakját Harangozó Gyula vitte a színpadra; mozgásával kitűnően karikírozta a tehetetlen szeladont. A színfalak mögül hangzó énekszólamot Némethy Ella meleg-zengésű hangja tolmácsolta.

A díszlet és a jelmezek megkapó rajza és színhatásai Oláh Gusztáv zseniális tervezése. A balett zenéjének a lelke Failoni. Benne él a muzsikában, elénekli és eltáncolja azt ott a karmesteri székben, anélkül; hogy ez komikusnak vagy túlzásnak látszanék. Szinte beleszuggerálja a zenekar minden egyes tagjába a maga szólamát; az eredmény: a partitúra hiánytalanul életteljes hangzása.

A közönség nagy tetszéssel fogadta a bemutatót.
 

Ottlik Pálma.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1928. december 30.

(48. Évfolyam, 295. szám)

 

*Misley Anna (1905-1979), az Operaház magántáncosnője, koreográfus. Férje Angelo – Funk Pál – fotóművész volt.

Eddig nem találtam dokumentumot, hogy de Falla járt volna Budapesten 1928-ban.

(Megj. A.)


2109 Ardelao 2018-11-23 15:21:36 [Válasz erre: 2108 Ardelao 2018-11-23 12:55:13]

Manuel de Falla, a spanyol modernek vezére „A Háromszögletű kalap” balett szerzője.Falla balettje nagyon híres. Már Budapesten is játszották — idegenek. A múlt évi Gyagilev-vendég játéknak ez volt a legnagyobb sikere. Alice Nikitina* táncolt benne.

Dr. Radnai Miklós, az Operaház igazgatója a balett betanítására leszerződtette Albert Gaubiert,** a Gyagilev-ballet kitűnő szólótáncosát, aki a varsói állami operaház balettmestere volt. Gaubier már hetek óta vezeti a próbákat és így nyilatkozott A háromszögletű kalapról:

„Le Tricorne” ezzel a címmel játszotta Manuel de Falla táncjátékát a Gyagilev-együttes. Csodálatosan szép zene. Meséjét Alarcon nyomán írták. Fleischer Antal dirigálja Falla remekét és ifj. Oláh Gusztáv készítette a díszletterveit."

SZÍNHÁZI ÉLET, 1928. 50. szám.
 

*Alice Nikitina (1900-1978), orosz származású balett-táncosnő és énekesnő.

**Albert Gaubier (1908-1990), dán karaktertáncos, koreográfus.

(Megj., A.)


2108 Ardelao 2018-11-23 12:55:13

«DE FALLA EMLÉKÉRE»

(1876.XI.23)

 

Manuel de Falla Budapestre jön.
 

Részt vesz „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) bemutató előadásán

Manuel de Falla, a modern spanyol zeneszerzők vezére, mint értesülünk, nemsokára ellátogat a magyar fővárosba.

Az Operaház próbatermeiben már készülnek A háromszögletű kalap című táncjátékra, amelynek meséje Alarcon nyomán készült és zenéjét Manuel, de Falla szerezte. A komponista most arról értesítette magyar barátait, hogy balettjének bemutató előadására Budapestre érkezik.

Nem lehetetlen, hogy a zenei vendég tiszteletére hangversenyt rendeznek, amelyen saját művei kerülnek előadásra.

 AZ EST, 1928. november 17. (19. Évfolyam, 261. szám)


2107 Ardelao 2018-11-14 23:52:19

122 éve született Pataky Kálmán, világhírű magyar operaénekes.


A Nagy magyar előadóművészek sorozat új, nagy-értékű lemezzel gazdagodott: a világhírű tenorista 1927 és 1930 között keletkezett felvételei jelentek meg.

Pataky Kálmán művészete nemhogy veszített volna varázsából az időközben eltelt fél évszázad során, hanem hangja minden eddiginél szebben cseng. A hanglemezt indító három Mozart-ária (kettő a Szöktetés.. .-ből egy A varázsfuvolából) pillanat alatt állítja elénk minden idők egyik legnagyobb lírai tenorját: szinte már hangszerszerű ez a hang, legalábbis, ami könnyedségét és virtuozitását illeti. Különben a közvetlen kifejezés izzítja át minden ütemét. így válik Rossini: A sevillai borbély Almavivai-szerenádja igazi olasz muzsikává — szemben a gyakran hallható hideg fuvolázással. Varázsát tovább fokozza, hogy mindez lírai keretekben játszódik le.

A ma már ritkábban játszott operák áriái (pl. Adam: A lonjumeau-i postakocsis vagy Meyerbeer: A hugenották) hirtelen megéreztetik a mai hallgatóval, hogy e művek egy adott előadó apparátusra (pontosabban adott személyekre) készülhettek; nos: Pataky Kálmán az utolsók egyike, akik a szerzők intencióit ismerhették, akik képesek voltak arra, hogy a bel canto szépségét megcsillantsák. Ö szépen, sőt gyönyörűen énekel, itt-ott szinte a súlytalanság állapotába hozván hallgatóját. Egyszerű, mint minden nagy muzsikus, és mint minden nagy költő. És változékony. Figyelje meg a hallgató, hogy Bizet: Gyöngyhalászok híres áriája és Verdi: Aida Radames románca között milyen óriási kifejezésbeli különbség mutatkozik!

Ha valaki valóban meg akarja tudni, mi a szép ének — Pataky Kálmán lemezét hallgassa meg! (Hungaroton)

P. A.

KRITIKA, 1978. 10. szám.

Nagy magyar előadóművészek - Pataky Kálmán


2106 Ardelao 2018-11-12 09:09:22 [Válasz erre: 2105 Ardelao 2018-11-12 01:02:21]

Egyik kedvencem:

A. Borogyin: Közép-Ázsia pusztáin


2105 Ardelao 2018-11-12 01:02:21

185 éve született Aleszandr Porfirjevics BOROGYIN orosz zeneszerző, a Szentpétervári Katonaorvosi Akadémia tanára. 

 

«Rimszkij-Korszakov emlékezéseiben olvasom: „1887. február 16-án kora reggel, szokatlan órában Sztaszov állított be hozzám. Szinte magánkívül volt. „Tudja-e már" — mondta izgatottan — „Borogyin meghalt!" Előző este szélütés érte. Vendégei körében, jókedvű és élénk beszélgetés közben, hirtelen holtan rogyott össze. Felesége a telet Moszkvában töltötte. „Nem beszélek arról" — folytatja Rimszkij-Korszakov —, „milyen mélyen megrázott engem és mindenkit, aki közel állt hozzá, ez a haláleset. Első gondolatom ez volt: mi lesz befejezetlen operájával, az „Igor herceg"-gel és a többi közzé nem telt, töredékes művével? Sztaszov kíséretében tüstént az elhunyt lakására siettem és magamhoz vettem valamennyi zenei kéziratát."
 

Eddig a feljegyzés. A visszaemlékező, öreg Rimszkij-Korszakov hangján, ezen a tárgyilagos. kissé rideg hangon is érződik: olyan emberről szól, akit mindenki szeretett. Es ez a kör igen széles volt és különös összetételű. Muzsikusok és vegyészek: Liszt Ferenc és azok a diákok, fiúk és lányok, akikkel együtt dolgozott vegyészeti laboratóriumában — akiket tanított és mindenben támogatott. Belga arisztokraták, akik műveit és személyét alig néhány éve ismertté és kedveltté tették Brüsszelben — és a pétervári nép, amely felkapta és továbbvitte az „Igor herceg" dallamait, a duhaj Galickij pajzán dalát és annyi mást.

Muzsikusok és vegyészek. Mert két sínpáron futott az élete: a muzsika és a tudomány vágányain. És mindkettőn egyenlő buzgalommal, becsületességgel, meleg, tevékeny, építő humanizmussal. Pedig már fiatal medikus korában megmondta neki a kiváló Zinyin professzor: „Nem lehet egyszerre két nyúlra vadászni!" — Borogyin élete megcáfolta a tudós professzort: emlékezeteset alkotott a vegytan, a szerves kémia területén — és nagyot alkotott a zenében.

A gyermek, aki mögött hét esztendős koráig itt-ott feltűnik egy koros, mogorva, gőgös grúz herceg, törvénytelen apja alakja, szenvedélyesen figyeli a pétervári téren játszó katonabandát és ismerkedik a fényes, titokzatos hangszerekkel. Kilenc éves korában már polkát komponál „Helén kisasszonynak,” felnőtt „szerelmének.” De odahaza. a dédelgető asszonyi környezetben, a szép meleg lakás szobáit kémlőcsövek, vegyszerek rendetlenítik el és töltik meg laboratóriumi párákkal. Szabályszerű zenei oktatásban alig van része, ezzel szemben első diák az orvosegyetemen és korán tudományos babérokat arat. De a laboratóriumból nem egyszer elcsábítja a kamarazene, a kedves, összeszokott kvartett. Csellójával hét mérföldet is elgyalogol a csatakos téli úton (kocsira nem telik), hogy együtt legyen kamarázó társaival. Van úgy, hogy 24 órán át folyik az efféle zenei „kiruccanás,” — közben az alvásról is megfeledkeznek. 23 éves korában a patológia tanárának asszisztense. A kórházi gyakorlattal hamarosan felhagy, ahol nem egyszer jobbágyok sebeit kell elkötöznie, melyeket az „urak és hajcsáraik” ütlegei vertek rajtuk. Ezután már csak a kutatásnak él. Ennek köszönheti három éves külföldi tanulmányútját, Heidelbergben, a termékeny németországi, itáliai, svájci szünidei bolyongásokkal. És itt ismét beleszól a fiatal tudós életébe a zene — és a szerelem. Megismerkedik a kiváló tehetségű, törékeny egészségű Jekatyerina Protopopovával — és a fiatal leány megismerteti korábbi eszményei, Haydn, Beethoven, Mendelssohn után, Chopinnel és az imádott Schumannal. És ő idézi fel talán Glinkát is, de mindenesetre — az orosz puszta, a távoli sztyeppe ősi népdalait, ezeket a tág lélegzetű, messzire tekintő, szomorú dallamokat. Jekatyerina lesz a felesége, eszményi házasságban társa mindhalálig.

Közben, életútját és muzsikáját meghatározzák az életre-szóló barátságok: találkozás a fiatal zászlóssal, a 17 éves Muszorgszkijjal, ezzel a lányos arcú, raccsoló, kifogástalanul öltözködő és nőket-bűvölően zongorázó tisztecskével, akiből a Borisz Godunov tragikus szerzője válik: a még fiatalabb Rimszkij-Korszakovval, aki majd egyszer az Igor herceget fogja féltő gonddal befejezni, hangszerelni; — és főképp Balakirevvel, a fiatal zsarnokkal, aki „műkedvelő” muzsikus létére, biztos és csalhatatlan tudást szerez a zene egész területén és erős kézzel gyűjti maga köré a kor legmerészebb, legtöbbet ígérő muzsikusait, a „hatalmas kis csapat” őstehetségeit, Muszorgszkijt és Borogyint, Kjuit és Rimszkij-Korszakovot, hogy azután egyetlen ütemük se kerülje el éles és parancsoló kritikáját. És végül — Sztaszov Vladimir, a hatalmas termetű és nagyszívű kritikus, a mozgósító és lelkesítő, az „építő kritikus” mintaképe!

Ilyen körben, ilyen körülmények közt telik-múlik a nyíltszemű, nyíltszavú, nyíltszívű Borogyin, a Katonaorvosi Akadémia tanárának élete. És ilyen környezetben születnek — küzdelmesen — a művek, melyeken át szinte először figyelt fel Európa az orosz nemzeti zene újszerű, nagyszerű alkotásaira.

Öt évig készül az I. szimfónia, melyet Balakirev mutat be első-ízben, 1869-ben. Az ellenpárt kritikusa, az egyébként éles-szellemű Szerov, még kissé fitymálva szól „egy bizonyos Borogyin” szimfóniájáról, mely csak a barátok nem nagyon népes táborának tetszett, — de a lelkes Muszorgszkij „orosz Eroicá”-nak nevezi a művet. Mikor írni kezdi, még alig van tisztában a hangszerelés technikájával, művészetével. Mire, öt év múlva, befejezi, már mester kezét mutatja. Felhangzik már itt a nép erős hangja és felhangzik a keleti, az orientális hang, melyet annyira szeret Borogyin, talán a grúz apa örökségeként

De az igazi mestermű a borogyini szimfónia területén a II. szimfónia, az életerő és életöröm hatalmas zenéje, melyet joggal neveztek „himnusznak az orosz természethez és az orosz mezőt beragyogó naphoz.” Liszt Ferenc, mikor Weimarban fogadja meleg barátsággal Borogyint, így biztatja: „Ne törődjön vele. ha formáinak és modulációinak a merészségét Hasonló emlegetik. Ne hallgasson azokra, akik le akarják téríteni a maga útjáról, ön a helyes úton jár, tanácsokat adtak Mozartnak és Beethovennek is, akik azonban, bölcsen, nem törődtek azokkal. Hiába mondják, hogy - nincs semmi új a nap alatt: - az ön szimfóniája teljesen új — senki sem írt hozzá hasonlót.” Így nyilatkozik minden újnak és jövőbemutatónak lelkes propagálóra, Liszt Ferenc erről a legoroszabb szimfóniáról, melyben Sztaszov Oroszország történelem-előtti, mondai hőskorának, az „óriások” korának visszhangját véli hallani. Mondai „tárgy” (amennyiben szó lehet itt tárgyról), az ősi múlt ködébe vesző gondolat — de a megvalósítás, a megszólalás hangja, az intonáció a realizmusé: a valóság erős, szabad, levegős hangja hatja át a férfias, lenyűgöző művet.

És itt van az 1880-ban írt zenekari „vázlat,” mely „Közép-Ázsia pusztáit” idézi fel. Valóban „felidézi” — a szemmel láthatóság, a vizualitás szinte egyedülálló hatásával: a programzene kis mesterműve. És közben, két évtized folyamán, más művek is születnek, ritka közökben, mindig akkor, mire a lassú érlelődés teltté, ízessé nemesítette a mélyről-fakadt zenei-emberi eszmét. Dalok születnek és balladaszerű énekek, a természet, a mese és a szív életének komoly jelenetei, új hangon, mely mindig természetes, mert egy igaz ember és az orosz népdal az ihletőik. A kamarazene, melyet haláláig szeretettel művel, önálló alkotásokra is buzdítja és ezek ritka és érett gyümölcsök, az új-orosz iskola életművében (két vonósnégyes). Zongoradarabok születnek és sorozatokká rendeződnek. És a zenei humor, a szatíra, a paródia, csúfolódó, ízes-zamatos hangja is mesterre talál Borogyinban.

De mint valami vörös fonal, fut végig a sokféle alkotás közt egy gondolat, egy mű eszméje, melyet Sztaszov, az ösztönző jó barát vetett fel először előtte. Igor herceg ősi, mondai, hősi történetéről van szó. „Úgy tűnt nekem — írja Sztaszov,— hogy ez a téma minden feladatot felölel, melyet Borogyin tehetsége és művészete meg képes oldani. Széles, epikus motívumokat, nemzeti jelleget, a jellemek sokféleségét és szenvedélyes drámaiságot tartalmaz.”

Az Igor herceg gondolata 35-ik életéve körül vert gyökeret Borogyinban. Újra és újra nekigyürkőzik, el-elkészül egy-egy részletével. A barátok meghallgatják és lelkesednek értük. De hol a tudomány, hol valami más mű vonja el a figyelmét, így követi őt, mint Goethét a Faust, mindhalálig a nagy téma — és mikor, azon az emlékezetes farsangi mulatságon, meghitt, kedves lakásán, diákjai és barátai körében, nemzeti viseletben, hirtelen szembetalálkozik a halállal, még mindig nem készült el teljesen.

Mikor a nagy mű egymagában is teljes szervezetű, nagyhatású részletét, a poloveci táncokat, ezt a sodró erejű, százszínű táncsorozatot, barátai elő akarják adatni, úgy kell azt az utolsó órákban, baráti segítséggel, Ljadovval és Rimszkij-Korszakovval együtt partitúrába írni, sebtiben, ceruzával, amit azután a vegyész-szerző Borogyin rögzít valamiféle vegyszerrel, nehogy olvashatatlanná váljék a kézírás. . . .

A nagyszerű hagyaték, a félben-maradt nemzeti opera hézagait-hiányait Rimszkij-Korszakov, a gondos sáfár és a kitűnő ifjú Glazunov pótolják, jegyzetek és emlékezet alapján. De az egész művön, a realista szellemű orosz nemzeti operának a Borisz Godunov után legnagyobb mesterművén, sehol-sem mutatkozik a hosszan-készülés, a toldás-foldás nyoma: mintha az egészet egyetlen hősi lélegzet edzené eggyé, a hazaszeretet. a honvágy nagy nemzeti hőskölteményévé.

És még egy „műről” kell megemlékezni, amely teljes alakban idézi fel Borogyint: a levelek személyes dokumentumairól, melyek emberségükkel, természetes-közvetlen hangjukkal, ízes humorukkal, egészséges-derűs életszemléletükkel tökéletes portrét adnak a vonzó emberről, — különösen pedig azokról a levelekről, melyek témája és hőse — Liszt Ferenc. Borogyin működése-muzsikája már első találkozásuk előtt sem volt ismeretlen Liszt előtt. Ez az ismeretség azonban igazán életteljessé a három személves találkozás napjai alatt izmosodott. Elragadó humorral és szuggesztivitással emlékezik meg Borogyin ezekről az együtt töltött napokról: az első fogadtatás túláradó kedvességéről („Ön egy szép szimfóniát komponált!” — ezek az üdvözlés első, valóban a barátságot „intonáló” szavai!), az új orosz zene iránti érdeklődése páratlan szélességéről és intenzitásáról. A kartársi áldozatkészség megannyi jeléről: ahogyan újra meg újra eljátssza Borogyin rendelkezésre álló műveit — nemcsak az orosz vendég jelenlétében, házigazdai szívességgel, hanem a nagyherceg palotájában és más zenei összejöveteleken is; ahogyan kiadót ajánl neki, személyes támogatásával; ahogyan szinte kierőszakolja új művei négykezes átiratait, hogy újra meg újra megszólaltathassa azokat: az I. és II. szimfóniát, a Közép-Ázsiai vázlatot, az Igor herceg részleteit. A meggyőző igazság erejével hatnak azok a szavak, melyekben — Borogyin szerint — az új orosz zenéről tesz vallomást a mester: „Nekünk kellenek önök, oroszok; nekem szükségem van önökre, nem tudok meglenni önök nélkül — Vous autres Russes! Önöknél eleven, áramló élet van, önöknél a jövő, — itt körülöttem szinte merő enyészet, temető. ...”

Borogyin nagy pályatársa, Muszorgszkij — az orosz bürokrácia béklyói közül — csak vágyódhatott Liszt felé, egy — látszólag — szabad, „európai,” tág látókörű kultúra, uralkodó egyénisége felé, aki, elképzelése szerint, a legkedvezőbb körülmények közt vihet véghez nagy művészi tetteket. Borogyin, a cári Oroszország fél-kultúrájában tilalomfákkal körülvett világában is megtalálta a maga egyensúlyát: zenész volt és tudós, professzor, ki szakmunkája szabad óráiban feloldódhatott a zenében, zenei törekvései gyakori és tartós zökkenőit pedig ellensúlyozhatta tevékeny tudományos életével. Pályája példa arra, hogyan találhat egy művész, merész törekvései elé új meg új akadályokat gördítő körülmények közt, éppen az ilyen kettősségben menekvést. Hozzájárult ehhez szerencsés magánélete, szerencsés, mindvégig derűs vérmérséklete és optimista világszemlélete. Ennek a teljes és kedvező vegyi összetételű emberségnek impozáns emlékműve a borogyini levelezés is, legfőképpen Lisztet felidéző adalékaiban. Ezekből a levelekből két arcél világosodik meg különös élességgel és melegséggel: Liszt Ferencé és a feljegyző Borogyiné. Két arcél, mely sok vonzó és jelentős vonásával fog meg és ragad magával. A Lisztről szóló „Emlékezések” könyv-alakban is megjelentek oroszul; jó volna olvashatni azokat magyarul is: a humanizmus, forró árama árad belőlük, példaadóan és termékenyítően.

Jól esik Borogyinra emlékezni — és jól esik ez emlékezésen keresztül a mi Liszt Ferencünkkel kerülni forró életközeibe. Mindketten oly példái a művészi és emberi nagyságnak, amilyeneket gyakran kell megidézni — tanulságul és felemelő gyönyörűségül.  . . . »

 

László Zsigmond

MUZSIKA, 1959. I. (2. Évfolyam 1. szám)

 


2104 Ardelao 2018-11-07 12:01:03

208 éve született ERKEL FERENC magyar zeneszerző, zongoraművész, karmester és zenepedagógus.

 „Erkel Ferenc szülőháza Gyulán

„[…] Közismert tény, hogy Erkel Ferenc, a himnusz zeneszerzője, a magyar nemzeti opera megteremtője Gyulán látta meg a napvilágot a németgyulai iskolához tartozó tanítói lakás egyik szobájában. Az épület évtizedek óta, mint Erkel Ferenc Emlékház várja a látogatókat. Az Emlékház Erkel és fiainak munkásságát középpontba helyező állandó kiállításában számos Erkel relikvia, többek között a mester személyes tárgyai, kéziratos kottái, illetve az Erkel családhoz kapcsolódó tárgyak és dokumentumok tekinthetőek meg. A tartalmas, adatokban bővelkedő kiállítás azonban 2010-re már negyedszázados kort ért meg és minden vitathatatlan érdeme ellenére megérett a felújításra. Ennek megfelelően az Erkel Ferenc Emlékházat üzemeltető Corvin János Múzeumnak a bicentenáriumi évben elsődleges célkitűzése az emlékház és a benne helyet kapó állandó kiállítás felújítása és modern, a XXI. század követelményeinek megfelelő látogatóbarát múzeum kialakítása. A továbbiakban a felújítási terv részletes bemutatására vállalkozunk. Mielőtt azonban az Erkel-ház jövőjéről szólnánk, talán nem érdektelen röviden megismerkednünk a ház és a kiállítás történetével is.

Egy kis történelem

A mai Erkel Ferenc Emlékház 1795-ben épült, mint a németvárosi iskola és tanítói lakás. Épületét többször is átalakították, melyek közül érdemes megemlíteni az 1821. évit, amikor is új tantermet kapott. 1829-30 telén az iskola megrongálódott és részben összedőlt, ezt követően a város intézkedett a rendbehozatalról, ami Nuszbek Mihály, a kor neves gyulai építésze vezetésével 1830 végére be is fejeződött. Az épület lényegében ekkor nyerte el mai formáját.

Az Erkel család sorsa Gyulához az 1806-os évben kapcsolódott, amikor id. Erkel József a Wenckheim család hívására a kastély gondnokaként Pozsonyból a városba költözött. Fia ífj. Erkel József, Erkel Ferenc édesapja, 1807-ben kezdte meg tanítói működését a németgyulai iskolában.

 Itt a tanítói lakás falai között látta meg a napvilágot Erkel Ferenc 1810. november 7-én, itt töltötte gyerekkorát egészen gimnáziumi tanulmányai megkezdéséig, majd a vakációkat, és felnőttkorában is gyakran tartózkodott a házban látogatásai alkalmával. A család 1841-ig lakott a mai emlékház épületében, amikor ifj. Erkel József, követve apja példáját, a Wenckheim uradalom szolgálatába állt és a kastélyba költözött.

Az Erkel kiállítás igénye Gyulán először 1951-ben fogalmazódott meg, ugyanis ekkor vette fel a Gyulai Állami Múzeum Erkel Ferenc nevét. Ez a terv azonban jórészt a megfelelő gyűjtemény hiányában meghiúsult. Az első - még időszaki, mindössze három hétig látogatható - Erkel kiállítás létrejöttére 1960-ig, a zeneszerző születésének 150. évfordulójáig kellett várnia a városnak. Az első állandó kiállítás (a múzeum Béke sugárúti épületének Erkel-szobája) pedig csak 1962-ben nyílt meg. Az Erkel-szoba 1966-ig fogadta a látogatókat, s megszűnése után fogalmazódott meg határozottan az Erkel szülőház múzeummá alakításának gondolata, amire 1968-ban, a mester halálának 75. évfordulóján kerülhetett sor. Az akkor mindössze egy szobát magába foglaló emlékkiállítás mintegy két évig volt látogatható. Ezt követően indult el a szülőház önálló múzeumi egységgé alakításának folyamata, melynek eredményeként 1970. október 1-jén immár három teremben, megújult kiállítással fogadhatta a látogatókat Erkel születésének 150. évfordulója alkalmából a múzeum. Ez a kiállítás 1974-ben egy újabb szobával bővült, elfoglalva ezzel az Erkel-ház teljes Apor tér felőli részét. A kiállítás megújításának terve 1984-ben, a zeneszerző születésének 175. évfordulóján fogalmazódott meg, azonban a megvalósításra csak egy éves késéssel került sor, így az új kiállítás, amely az utolsó lakott részek megszüntetésével már a teljes Erkel-házat birtokba vehette, csak 1985-ben nyitotta meg kapuit. Ez a kiállítás az alapja a ma is látogathatónak. Az eltelt huszonöt évben mindössze egy jelentősebb átalakítás történt 1993-ban, amely a konyha és kemencés rész berendezését, valamint a kiállításban az időközben előkerült kéziratos Erkel kották bemutatását foglalta magába. Ezt követően már csak a házon végeztek kisebb felújítási munkálatokat, maga a kiállítás nem változott.

Igazgatási szempontból hozott változást a 2005-ös év az Erkel Ferenc Emlékház életében, amikor is az a város által újonnan létrehozott, valamennyi gyulai kiállítóhelyet magába foglaló új, központi múzeum, a Corvin János Múzeum kötelékébe került, s ezzel megvált a Békésmegyei Múzeumok Igazgatósága keretei között maradó Erkel Ferenc Múzeumtól. Azóta az Erkel Emlékházat a Corvin Múzeum üzemelteti, míg a kiállított anyag a szintén gyulai székhelyű Erkel Ferenc Múzeum gyűjteményébe tartozik. […]”

 Bódán Zsolt

HONISMERET, 2010. (38. Évfolyam, 6. szám)

ERKEL FERENC EMLÉKHÁZ


2103 Ardelao 2018-11-05 13:53:02

 

A 97 éve született CZIFFRA GYÖRGY emlékére:

 

Szomory Dezső:

CZIFFRA GYURI

(Részlet, a „Zene és Ének hangjainál” című folyóirat cikkből)

[…] Már most nem tudom, kinek van nagyobb szerencséje: Keéri-Szántó Imre* kitűnő barátomnak, az ő tanítványaival, vagy a tanítványoknak az ő mesterükkel? Ahogy ismerem általában az életet s az életben külön a tanítványokat s külön a tanítványokkal a sok vesződést és bajokat, s ahogy mind ehhez ismerem Keéri-Szántót az ő művészlelkével, ügybuzgalmával, generozitásával, jóságával s oda adásával: azt kell mondanom: Blaha Márta, Névay Ilonka, Vásárhelyi Magda kisasszonyoknak, de még Cziffra Gyuri ifiúrnak is, hogy az ő részükön a szerencse! Mert bármilyen tehetségesek és szépek is és muzikálisak, és ami tetszik s bármilyen tüneményes is ez a kis pufók Cziffra Gyuri, mégis csak a kormányos a fontos, a kormányos ezek között s kis bárkák között, amelyek elindulnak az Óceánra! Kéri-Szántó Imre pedagógiai bravúrja fontos, emberismerete, ami egyben zenei ismeret, lélekbúvárlata, ami egyben zenei búvárlat, ösztönök, képességek, lehetőségek felismerése, kiművelése, megtelítése, sőt megtermékenyítése, ez a fontos!

Senki ezt nem tudja úgy, mint Keéri-Szántó. Mert ő nem csak tanár, --- már rég nem szeretném, ha csak tanár volna, --- ő ember, micsoda ritka, finom ember, több mint ritka, finom ember: ő a Chopin lelkének visszhangja, költő! Ő költő a tanárban. Több mint költő, lelkes, megértő, szerető zeneművész ember, azon-felül olyan józan, olyan éles eszű ember, szövevényeken és titkokon átlátó elmeéles ember, hogy pusztán a tiszta eszéből is megélhetne, ha nem jobb szeretne olyan csodákat felnevelni, olyan finom palántákat a virágjuk fakadásába segíteni, mint ez a Cziffra Gyuri ifiúr.

Keéri Szántó a legbecsesebb kertész a legkényesebb virág-zsengék számára. Kaméliák és gardéniák számára. Ahol akad ilyen, ha ugyan akad, rögtön megápolja, – nem is azért, hogy a gomblyukába fűzze. De megápolja sok költséggel, fáradtsággal, áldozattal s saját házi pénztárából. Ez egy tanár? Ez egy Esterházy, – a múlt századokból. Ez egy gavallér. Ez egy orchidea-specialista! […]

 

Színházi Élet, 1934. (7. szám).

*Keéri-Szántó Imre (1884-1940), zongoraművész, zeneszerző és zenepedagógus. Cziffra György tanára volt.

(Megj., A.)


2102 Ardelao 2018-11-03 01:05:44

217 éve született Vincenzo Bellini
 

Heine és Bellini.

Heine, a geniális költő gúnyolódásainak és élceinek egy időben kiváló céltáblája volt Bellini, a híres zeneszerző, mind a ketten gyakran voltak vendégei Belgiojoso hercegnőnek, a kinek háza akkoriban gyülhelye volt Páris írói és művészi köreinek. Bellini rendkívül jó, gyermekded kedélyű ifjú volt, kit a nők bálványoztak és a ki abban az időben már tetőpontjára hágott dicsőségének.

Szerencsétlenségére naivul bevallotta, hogy nagyon babonás. Ezt a gyöngéjét Heine kizsákmányolta és rendkívül jóízűen mulatott azon, ha sikerült neki Bellinit tréfáival megrémíteni. Egy ízben együtt billiárdoztak a hercegnő falusi birtokán. «Jól teszi, kedves barátom, — szólt Heine Bellinihez — játsszék, éljen gyorsan, mert ön rendkívüli lángeszénél fogva arra van kárhoztatva, hogy fiatalon, nagyon fiatalon haljon meg, mint Rafael, Mozart, Jézus. ...»

«Ez borzasztó!, ne beszéljen ilyeneket, — kiáltá Bellini — ne beszéljen a halálról. Hercegnő, tiltsa meg neki!»

«Aggodalmam kétségkívül alaptalan, — folytatá a gonosz élcelő, — és fenyegetésem nagyon ártatlan, mert hiszen egyetlen hangot sem ismerek kedves barátunk műveiből. Reméljük, hogy a világ túloz, midőn önt úgy felkapja. Önnek cherubin-arca megnyugtat engem sorsa iránt.»

A fiatal mesternek nem tetszett ez a tréfa és sokáig neheztelt érte Heinére. Jaubert asszony ki akarta őket békíteni és e célból kis társaságot hívott magához ebédre, természetesen Bellinit és Heinét is. Elérkezett az ebéd ideje, Bellini nem jött.

«Kétségkívül fél Heinétől,» szóltak többen nevetve. Megnyílik az ajtó; mindenki felkiált: ez ő! Nem ő volt. Levelet küldött, melyben elmaradását azzal menti, hogy komolyan beteg.

«Ez nyugtalanít engem, — szólt Belgiojoso hercegnő, aki szintén a meghívottak között volt. «Szegény Bellini nagyon beteg lehet, ha nem jön el. Előre örült a mai ebédnek.»

Jaubert asszony szintén kifejezést adott aggodalmának.

— «Meglátszik, hogy önök asszonyok, — szólt Heine. Nyugtalanítja önöket e levél, melyet a beteg sajátkezüleg irt. Megengedik, hogy én is elolvassam? Nos, nézetem szerint, ez a levél nagyon megnyugtató: biztos vonások, illatos papír; a sajnálkozó kifejezései, mintha cukornáddal volnának írva. ...»

«Vajon csakugyan oly nagy zeneszerző volna az, a ki ezt a levelet készítette? Én inkább az ifjú Werther művének tartanám, aki azért marad el, mert Lottéjával akarja tölteni az időt.»

És erre Heine hangosan felkacagott, mert saját ötletei őt mindig nagyon mulattatták.

Négy nappal később Bellini halva volt, a kolera egy neme ragadta el. Midőn Heine e hírt meghallotta, mosolyogva így szólt: «Megjósoltam!»

 

MAGYARORSZÁG, ÉS A NAGYVILÁG, 1882.XII.31. (53. szám)


2101 Edmond Dantes 2018-11-01 21:59:47

Közel járt már a hetvenhez, amikor Victoria de los Angelest hallottam zeneakadémiai dalestjén. Hálás vagyok a jószerencsémnek, mert nagyszerű élmény volt egy élő legenda koncertjén ülni, aki itt is elkápráztatta közönségét.


2100 Ardelao 2018-10-25 20:09:13

180 éve született Georges BIZET francia zeneszerző.

(1838.X.25. – 1875.VI.3.)
 

Márai Sándor:
BIZET

Bizet most múlt százéves.(1938-ban, megj. A.) Egy világ kiáltja: éljen!

Műve, bukása, halála iskolapélda. A fent-említett elemiben tanítani lehetne. Így kellene tanítani: «íme, Bizet esete a bukással. Bizet zseni volt és szakállt viselt, s megírta a «Carmen»-t, mely akkorát bukott, hogy a verebek ijedtükben elrepültek a párizsi opera környékéről, s Bizet belehalt a szégyenbe és reménytelenségbe.

A «Carmen»-t később, sokkal később mégis kiásták a partitúrák temetőjéből, s a felújítás bizonyos sikerrel járt. Negyven éve nem múlik el nap, hogy valahol, egy színpadon, vagy egy emberi ajkon, fel ne lobogjon a «Carmen» egyik dallama.

Ezért mondom: «nemcsak a témát kell túlélni, hanem a sikert és a bukást is. Az egészen nagyok értettek ehhez: Goethe (1749-1832) pislogott, okosan nézett maga elé és túlélt minden kellemetlenséget, a francia forradalmat, Kotzebue* sikereit és saját darabjának bukását. Nem elég zseninek lenni. Türelem is kell hozzá.«

 

SZINHÁZI ÉLET, 1938. 46. szám.

*August von Kotzebue (1761-1819), német író, drámaíró. (Megj. A.)


2099 smaragd 2018-10-13 09:02:42 [Válasz erre: 2098 Ardelao 2018-10-13 01:48:52]

Egyetértek...így van, ahogy írtad.

Kemény Egon születésnapi évfordulóján a róla készült fotón az ő igazi, derüs énjét látjuk, amelyet élete során a családja, a hazája, a magyarországi zenei élet, barátai és elsősorban saját maga iránt tanusított erkölcsi szigora, magas mércéje is áthatott. Ez a kép hozzájárul az életmű szerzőjéről kialakítható meglátások bővítéséhez is. 1968-ban jelent meg, egy Kemény Egonról készült német rádióadáshoz a rádióújságjukban.


2098 Ardelao 2018-10-13 01:48:52

Kemény Egon születésnapja alkalmából – ma lenne 113 éves - e kiváló zeneszerzőnkről ritka fotó jelent meg "A nap képében". Kemény Egon nevet!!! Ahogy sorsának alakulását a róla megjelent cikkek alapján végigkísértem, mindig az volt az érzésem, hogy ilyen komoly, (faj)súlyos „könnyűzene-szerzőt” nem sokat hordott még hátán a föld. Pedig zenéje csupa frissesség, csupa fény, és a finom humor is ott lappang, vagy gátak nélkül felszínre tör szerzeményeiben. Hiszen az operett, mely műfajban a legtöbbet alkotott, nem sokáig viseli el a szomorúságot, a közönség happy endet vár. Gyermekeknek írt dalai kedvesek, élettel teliek, mosolyt csalnak az arcokra. És mégis, Kemény Egont az általam eddig látott fotók vagy munkába feledkezve, töprengő vagy túlságosan fegyelmezett arckifejezéssel ábrázolják, mint aki katonás szigorral még egy „pihenj”-t sem enged vezényelni önmagának. De Kemény Egon itt nevet, és fülemben hallom a „Kinyílott a pitypang”-ot. Gondolatban felszállok a Széchenyi-hegytől induló gyermekvasútra, hogy onnan a második megállónál leszállva, a „Csillebérci fák alatt” ellenőrizzem, igaz-e, amit a zeneszerző állít. Persze, lehet, hogy bár nevet, most sem viccel, komolyan beszél. Ebben a gyönyörű, langymeleg őszi időben igaz lehet:

Kinyílott a pitypang.

A Mennyei Páholy kitett magáért. Kemény Egonnak gyönyörű születésnapi megemlékezést rendezett, mindannyiunk örömére!


2097 Búbánat 2018-09-29 12:01:51

A Dankó Rádió „Túl az Óperencián”  adása elején – vélhetően Richard Bonynge karmesternek a mai, 88. születésnapjára időzítve – csendült fel A hollandi menyecske című Kálmán Imre-operettből a nyitány az Ő vezénylete alatt játszó Szlovák Rádió Szimfonikus zenekar tolmácsolásában.

Ez a részlet rajta van a  NAXOS kiadónál 2005-ben megjelent Kalman: Die Csárdásfürstin - CD-n, annak egyik függelékeként (további zenekari számok kerültek még a lemezre: A cigányprímásból, a Farsang tündéréből és az Ördöglovasból.)

 Excerpt,  Kalman: Das Hollandweibchen

  • Slovak Radio Symphony Orchestra
  • Richard Bonynge
  • Recorded: 22-23 September 2003
  • Recording Venue: Slovak Radio Concert Hall, Bratislava

Kalman: Die Csárdásfürstin

  • Yvonne Kenny, Michael Roider, Mojca Erdmann, Karl Michael Ebner, Marko Kathol, Heinz Holecek
  • Slovak Philharmonic Choir and Radio Symphony Orchestra, Richard Bonynge
  • Release Date: 3rd Feb 2005
  • Catalogue No: 8660105-06
  • Label: Naxos
  • Series: Opera Classics
  • Length: 1 hour 53 minutes

Megjegyzem, a Dankó Rádióban szívesen hallgatnám meg A hollandi menyecske magyar nyelven is hozzáférhető dalait, melyeket a Magyar Rádióban vettek fel: László Margit, Korondy György, Koltay Valéria, Kishegyi Árpád énekel, az MRT Énekkarát és szimfonikus zenekarát Vincze Ottó vezényli.

Ennek a stúdiófelvételnek a bemutatója a Kossuth Rádióban volt 1967. szeptember 3-án, 14.22 – 15.00 óra között -  egy másik Kálmán-operettből, a Tatárjárásból is felvett részletekkel együtt.  


2096 Haandel 2018-09-26 18:18:00

Inkább lenne két kék szakállom,
mert a fél bajuszomat bajban látom!

(;-)


2095 Búbánat 2018-09-23 14:39:02

Kónya Sándorral kapcsolatos személyes emlékemet hozom fel ide – Házy Erzsébet kapcsán is -, amikor most ide bemásolom a fórumbejegyzéseim közül az alábbi bekezdéseket:

Házy Erzsébet művészete és pályája 113.

Búbánat - 2006-08-18 14:06:15

„1973. évben, a volt Zichy- palotában (Zuglóban), közönség előtt „élőben” Zeller: A madarász és Millöcker: Dubarry c. művek rövid, keresztmetszetszerű Tv- felvételére került sor. A bedíszletezett, bekamerázott csupa tükör-csillár díszterem közepén, jelmezekben, találkozhattunk Kalmár Magdával, Házy Erzsébettel és Kónya Sándorral, akik play-back technika „segítségével” eljátszották, eldalolták a két operett legszebb részleteit. (Sőt, még a valcer hangjaira, táncra is perdültek egymással!) A zenei anyagot előzőleg a rádió stúdiójában rögzítették szalagra, melyet itt a hangszórókon át hallhattunk. Mulatságos pillanatok akadtak bőven a forgatás alatt, többször is ismételni kellett egy-egy jelenetet; a kellékeseknek hason csúszva a kábelek között úgy kellett tartaniuk a nagyméretű kartonlapokat, melyekre nagybetűkkel felírták a versek szövegét, hogy a két művész, ha netán elfelejtené, mi következik, a kamera optikája számára, feltűnésmentesen odapillanthasson; ebből eredően az "ilyen súgáshoz" nem szokott operaénekeseknek voltak is problémájuk ebből fakadóan... Házy Erzsébet egyébként maga volt a csoda! Tündöklő-ragyogó jelenség! Ilyen közelről még addig sosem láttam. Érdekes volt "testközelből" figyelni, hogyan dolgozik: milyen művészi fegyelemmel, alázattal, szerepére és partnerére koncentrálva "játszik", s közben félszemmel a rendezői és a technikát kezelő munkatársak utasításainak is türelemmel tesz eleget! Nem semmi! Házy Erzsébet vérbeli profi módon, tudomást se véve fáradságról, a közönség jelenlétéről, a fürkésző szemekről, lazán, könnyedén végezte dolgát, eleget tett az elvárásoknak. Átváltozott Madam Dubarryvá, és ő volt "a" Hercegnő A madarászban! Élményt nyújtott!  (Kalmár Magda ugyanebből az operettből "postás Milka" karakterét és "énekhangját" hozta...)

Kónya Sándort először hallottam magyarul énekelni. Furcsa volt a kiejtése: olyan ízes „sarkadi”-as... Őt is nagy szeretettel vette körül mindenki, a sminkestől kezdve a kamerásokig. Látszott rajta, hogy kissé idegenül mozog a kamerák, lámpák, az intimebb beállítások közepette. De amikor megszólalt a zene és elkezdődött az érdemi munka, ami már "élesben" ment, egyszerre átlényegült azzá a figurává, amit ott a szemünk láttára alakított; egy idő után a play-back már semmi gondot nem okozott számára. És a hangja, ami a hangszórókon érkezett, még mindig, annyi sok év után is, csengett, magasan szárnyalt, és ő is sikeresen elvitt bennünket az operett álomvilágába, megteremtve annak illúzióját! És ez nem kevés! Színészileg, az oldott alakítás tekintetében persze Házyval nem vehette fel a versenyt... Így is nagy örömet szereztek duettjei Házyval. És hát Ádám híres belépője a Madarászból, mindenki szemébe könnyeket csalt! 

Azért is emlékszem erre a műsorra szívesen vissza, mert az akkori barátnőmmel én is ott voltam a felvételen! A játéktér közvetlen közelében félkör alakban, több sorban elhelyezett rokokós stílusú bársonyozott székeken foglalt helyet a közönség. Mi ketten az első sor középen ültünk, és a kamera többször is elidőzött rajtunk, miközben a felvétel alatt pásztázta a közönség reakcióját; az elkészült műsor lejátszásakor a TV-ben premier plánban viszontláthattuk magunkat a nagy művészek „árnyékában”!

Kónya Sándorral néhány nappal később újra találkozhattam, igaz, ezúttal az Erkel Színházban, amikor a Lammermoori Lucia Edgar szerepét énekelte (előadás végén autogramot kaptam tőle); az elővételben vásárolt jegy mellé volt az ajándék tiszteletjegy és Meghívó az említett TV-felvételre. 

 

Házy Erzsébet művészete és pályája 1626.

Búbánat2009-11-19 22:44:51

"Nagyapám 20 éves volt...” - Kónya Sándor portréműsora

MTV 1973. július 14., 20.55 - 21.30; ismétlése MTV Kísérleti 2. Csatornáján: 1973. augusztus 21., 21:10 - 21:45 színes adásban!

Helyszín: a zuglói Zichy-kastély díszterme – 1973. február hó. 

Műsorvezető: Kónya Sándor

Műsor:

1. Karl Zeller: A madarász - „"Nagyapám 20 éves volt...” (Muzsikálj, muzsikálj, muzsikálj...” refrénnel) /Kónya Sándor, tánckar. Háttérvetítés: kastélyok/.

Bejön Kónya Sándor, köszönti a nézőket, majd egy zeneszerzőkről szóló anekdotát mesél el.

2. Zeller: A madarász – „Vigyázz, vigyázz te, szép leány...” /Kónya Sándor, Kalmár Magda/.

3. Zeller: A madarász – „Viszem a postazsákot én...” /Kalmár
Magda, tánckar/. 

4. Zeller: A madarász – Rózsadal. Ádám és a hercegnő kettőse: „Tudod-e ott, Tirolban, lent...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/.

Kónya Sándor Karl Millöcker zeneszerzőről, Dubarry című operettjéről beszél. 

5. Millöcker: Dubarry – „Átéltem már néhány szerelmet...„ /Házy Erzsébet, tánckar/. 

6. Millöcker: Dubarry – „A május ránk talált...” /Kónya Sándor, Házy Erzsébet, tánckar/. 

7. Millöcker: Dubarry – „Mily szép az élet...” /Kónya Sándor/. 

Tapsoló közönség, a művészek meghajolnak.


Szerkesztő: Bánki László

Koreográfus: Geszler György

Operatőr: Szabados Tamás
Jelmeztervező: Tóth Barna

Rendező: Szitányi András

Ebben a TV- műsorban az énekelt operettslágereket - élő produkcióban - play-back technikával vették fel. Előzőleg a rádióban készült egy keresztmetszet a két operettből, amit a rádió sokszor leadott, a Hungaroton kazettán, LP-n és CD-n is megjelentette – ezekről korábban már szóltam (1165, 625, 626, 409, 387, legutóbb, összefoglalóan, az 1446, 1447 sorszámoknál). Házy Erzsébet, Kalmár Magda és Kónya Sándor erre a zenei alapra ráénekelt („tátogtak”), miközben játszottak egymással, és táncoltak a díszletek között, jelmezben. Ott voltam a helyszínen, emlékszem, hogy egy-egy jelenetet többször is felvettek, hogy a szájmozgás összhangban legyen a hangszórón át jött énekhangokkal. A közönségnek mindez új volt, és hogy testközelből figyelhette, nézhette a kitűnő művészeket, abban az időben ez nem volt mindennapos! Óriási sikerük volt, s ez „visszajött” a TV képernyőjén is; lelkesen tapsoló közönséget sokszor mutatja a kamera. Ha most nézném vissza a felvételt, bizonyára, alig ismernék magamra… De ott vagyok az első sorban, a kamera engem is felvett…


2094 Klára 2018-09-23 13:48:48

Kónya Sándorról a mai generáció tagjai nagy valószínűséggel sosem hallottak, az idősebbek közül is csak kevesen. Látókörünk, látókörük szélesítése céljából íme a BR Klassic honlapján a Bayreuther Festspiele 2018. évi prgramja alkalmából megjelent ismertető szöveges része. A cím: "Minden idők 5 legjobb Lohengrinje"     Azért ez nem semmi!

Wagner - die Opernredaktion empfiehlt Die fünf besten Lohengrine aller Zeiten

22.07.2018 von Volkmar Fischer

Die Bayreuther Festspiele 2018 starten am 25. Juli mit einem neuen "Lohengrin" - mit Piotr Beczala in der Titelrolle. BR-KLASSIK-Opernexperte Volkmar Fischer stellt fünf Tenöre vor, denen der Lohengrin perfekt auf Leib und Stimme geschneidert zu sein scheint.

Franz Völker

Da Richard Wagner sich einen jugendlich strahlenden Stimmklang für Lohengrin wünschte, war Franz Völker in Bayreuth und woanders ein nahezu idealer Interpret (am eindrucksvollsten dokumentiert 1941 unter Robert Heger an der Staatsoper Berlin). Völker wurde den lyrischen wie den dramatischen Momenten der Partie gleichermaßen gerecht, war zu gefühlvoller Tongebung ohne sentimentale Drücker fähig, zu silbrigem Höhenglanz ohne martialisch dräuendes vokales Muskelspiel.

Sándor Kónya

Sandor Konya (etwa 1958 in der einzigen Bayreuther Lohengrin-Regie Wieland Wagners) war ein Belcantist mit ausgefeilter Legato-Vortragskunst, weitgesponnenen Atembögen. Italienisch geschult, bot der Ungar einen südeuropäisch gefärbten Blick auf den Schwanenritter: Melodische Linie und Text gingen ineinander auf. In der 1965 entstandenen Bostoner Studioproduktion unter Erich Leinsdorf ist sogar der von Wagner gestrichene zweite Teil der Gralserzählung zu hören, die sich der Komponist ursprünglich doppelt so lang dachte.

Jess Thomas

Dass sich eine heroisch auftrumpfende Tenorstimme mit intelligenter Textgestaltung verbinden kann, sieht man am Beispiel des Amerikaners Jess Thomas. Auch wenn sein US-Akzent nicht zu überhören war, begeisterte er in Bayreuth 1962 unter Wolfgang Sawallisch und kurz darauf in der bis heute faszinierendsten Studioaufnahme der Diskografie aus Wien mit Elisabeth Grümmer, Christa Ludwig, Dietrich Fischer-Dieskau, Gottlob Frick und Rudolf Kempe am Dirigentenpult.

Peter Hofmann

Die Einzelheiten des Librettos kamen auch bei dem spartenübergreifend orientierten Tenor Peter Hofmann voll zur Geltung, obwohl die Attraktivität seines Lohengrin primär durch ein maskulines Stimmtimbre begründet war. Sein Gesang war das Resultat eines Kraftakts: nicht ohne Anstrengung, aber mit intensiven Gestaltungsmomenten (etwa 1979 in der Bayreuther Lohengrin-Regie von Götz Friedrich). Dazu kam die optische Ausstrahlung des Sängers, der ein Charakterprofil plus Blondschopf zu bieten hatte und schnell zum Frauenschwarm wurde.

Jonas Kaufmann

Wenn dem Interpreten der Lohengrin-Partie daran liegen muss, dass man ihm sein ritterlich starkes Ego genauso abnimmt wie seine Trauer über das Scheitern des Gralsritters am Ende, darf auch der heutige Publikumsliebling Jonas Kaufmann zu den überragenden Rolleninterpreten gerechnet werden. Der für ihn typische baritonal gefärbte Vortrag, sein Wechsel zwischen metallisch attackierendem "forte" und gaumig weichem "piano" ist gerade der ambivalenten Lohengrin-Gestalt angemessen (etwa 2010 in der letzten Bayreuther Lohengrin-Produktion von Hans Neuenfels). 


2093 Búbánat 2018-09-18 17:56:31 [Válasz erre: 2092 Ardelao 2018-09-18 11:00:20]

Simándyról az Új Emberben 2002-ben megjelent emlékező cikkből csak pár bekezdést anno beírtam a tenoristánknak létrehozott topicomba (a 7. sorszám alatt), úgyhogy most érdemesnek tartom ezt az egész írást oda feltenni (átmásolni).

Különben most hat órától a Dankó Rádió is megemlékezik a nagy tenorunkról  (Puccini: Bohémélet - Rodolfó és Marcell kettőse, III. felv (km. Melis György); Farkas Ferenc: Csínom Palkó - részletek (Simándy mellett Házy Erzsébet és Szabó Ernő énekel a felcsendülő rádiófelvételről).  A délelőtti adás ismétlése most 18 órától hallgatható meg újra..


2092 Ardelao 2018-09-18 11:00:20

A MAI NAP KÉPÉHEZ

"A kereszténység és a magyarság tetterejével. ...

Simándy Józsefről

 Emlékezés a 102 évvel ezelőtt született nagy énekesünkre

Tehetség, hit és szorgalom - e három tényező bizonyára meghatározó, ha a XX. századi magyar operakultúra csillagának, Simándy Józsefnek a pályafutását értékeljük. Kivételes művészi rangja, tekintélye még évekkel elhunyta után is ott lebeg a legendás Ybl-palota fölött, egy nagy tehetségű művészember élményt nyújtó alakításait, páratlan sikereit idézve.

Simándy az Operaház énekkarából emelkedett ki, és ötvenöt éve, 1947-ben indult meg káprázatosán emelkedő szóló énekesi pályáján. Dicséretére legyen mondva: élete során sohasem tagadta hajdani kórista voltát, hanem büszkén vállalta, mint kiinduló állomást; több alkalommal is becsülő szavakkal emlékezett meg egykori kollégáiról.

1945-ben, amikor az elfogult kulturális politika „jóvoltából" nem igazolták, Vaszy Viktor karnagy, színi direktor meghívására a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának vezető tenoristája lett. Innen, a Tisza-parti városból tért vissza a fővárosba, hogy rövid időn belül meghódítsa az igényes, operát kedvelő közönséget.

Simándy szinte valamennyi jelentős tenorszerepet elénekelte hosszú és töretlenül ívelő pályája során. Hangszíne, hangmagasságának tudatos kiművelése, frazírozó készsége, muzikalitása, színpadi játékereje mellett még ideális külső adottságokkal is rendelkezett. Ez így együtt egy világraszóló karrier kialakítására is elegendő feltétel. De Simándy, nagynevű karnagy mesteréhez és barátjához, Ferencsik Jánoshoz hasonlóan „túlságosan magyar volt ahhoz, hogy máshol is meglelje helyét" a világban. Itthon maradt, s hazájában lett az örök Bánk, a patriotizmus szimbólumának letéteményese. (És még vég nélkül sorolhatnám parádés alakításait.)

E szívet dobogtató remekműben Simándy a közönséget évtizedeken át felülmúlhatatlan élménnyel ajándékozta meg. A „Hazám, hazám" kezdetű, II. felvonásbeli áriában egy lángoszlop hevületével forrósította át a szunnyadó magyar lelkeket. A kommunizmus sivár, elnyomó korszakában mindez több volt, mint kivételes produkció, az élő és eltiporhatatlan hazaszeretet nemes példájául szolgált.

Személyes életem nem avuló élménye, hogy több alkalommal is beszélgethettem Simándy Józseffel. Az Operaházban, közös templomi szereplések során és Balatongyörökön, a szépséges magyar tenger partján s a szőlőtőkék varázslatos közelségében - változatos témák erdejében kalandozva.

Ez a személyes kapcsolat még csak megerősítette bennem, hogy ez az elismert operaénekes (szándékosan nem írtam sztárt, mert a fogalmat mára lejáratták, és maga Simándy tiltakozna ellene a leghevesebben) magyarság-tudatával, mély keresztény hitével, családszeretetével, etikai és morális emelkedettségével harmonikusan élte meg a Gondviselés által kiszabott emberi életet.

Néhány mondata ma is visszhangzik bennem. „Hitemet vállaltam és sohasem tagadtam meg, hogy katolikus vagyok. És nem is féltem, mert Isten velem volt." 

Máskor saját termésű becehegyi borának jóleső kóstolgatása közben a fiatalokról ejtett néhány szót. „Tőlük mindenekelőtt emberséget várok: a magyarság és a kereszténység mozdító tetterejét."

Bánk bán elmondja című önéletrajzi könyvéből (amelyet legjobb kritikusával, Dalos Lászlóval állított össze) világosan kiderül, hogy ez a kivételes életmű a testvérmúzsák közelsége, átjárhatósága révén hamisítatlan, tiszta lírává nemesül.

Szeghalmi Elemér"

(ÚJ EMBER, 2002. december 29. (58. Évfolyam, 51-52. szám)

Szeghalmi Elemér (Budapest, 1929. május 7.), József Attila-díjas (1996) magyar irodalomtörténész, újságíró, kritikus, szerkesztő.

Hogy volt? Simándy József emlékére


2091 Ardelao 2018-09-15 00:20:57 [Válasz erre: 2090 Ardelao 2018-09-15 00:05:04]

A főoldalon, "A nap képé"-ben szereplő fotó (Hubay Jenő tanítványaival) az utolsó művészképző osztályról készült a Fő utcai zeneteremben 1936-37 telén. A fényképen láthatók (balról jobbra): Bruckbauer Ferenc, Bardócz Margit, Fejér Sándor, Hubay Jenő, Fenyves Lóránd, Zathureczky Ede, Lengyel Gabriella, Virovai Róbert.

A zongoránál Farnadi Edith, hegedül Wanda Luzzato.

Forrás: Halmy Ferenc, Zipernovszky Mária: „Hubay Jenő”

Zeneműkiadó Budapest, 1976.

(Megj., A.)


2090 Ardelao 2018-09-15 00:05:04

Pontosan 160 évvel ezelőtt született HUBAY JENŐ, a kiváló magyar hegedűművész, zeneszerző és pedagógus, az MTA tiszteletbeli tagja.

Rá emlékezve idézem az alábbi verset:

HUBAY JENŐNEK.

Zengő magyar álmok művésze, üdv neked;
Beh szép a te rózsás, babéros ünneped.
Míg körül a világ csupa vész, gyász, átok
S fölöttünk is balsors száz hollója károg,
Beh jó így ocsúdni vigaszos reményre,
Hallgatni mit jelent ünneped zenéje

És érezni, hogy ez a te dicsőséged
Száz kudarcunkon túl győztes magyar élet.
Mert szent magyar álmok, gyönyörök, keservek
Lelkedből világgá oly hódítva zengtek,
Hogy mindig, mindenütt csak magyar művész te,
Lettél egész világ ünnepelt művésze.

Győztes hősként állsz itt, s míg ünneplünk téged,
Valójában te adsz nekünk dicsőséget
S adsz hitet, hogy e zord, ránk dühödt világon
Győzhet még majd minden szép, nagy magyar álom.
Mint győzött a tied, ... Erre int ünneped, ...
Zengő magyar álmok művésze, üdv neked!

Telekes Béla. (1873-1960), költő, műfordító.

(VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1912/3.)


2089 IVA 2018-09-09 00:02:22

Isten éltesse Kincses Veronikát boldogságban, sokáig!


2088 Búbánat 2018-09-08 10:24:08

Ma egy „kerek” születésnapot ünnepel Kincses Veronika, szeretettel gratulálok a Művésznőnek!  

Találtam egy régi újságcikket, mely a szoprán operaénekesnő portréját rajzolja fel, most ide bemásolom:

  • Magyarország, 1989. július 7-12.  (27. szám)

Kincses Veronika - Portré

„Haragosok nélkül?”

A mai magyar, mindjobban gyérülő s olykor célt tévesztő zenekritikai írások szerzői egy-egy operaházi felújítás során szívesen hivatkoznak a háború utáni évek énekes nagyságaira — Osváth Júlia, Svéd Sándor, Székely Mihály, Gyurkovics Mária, Orosz Júlia legendás generációjára, ezzel valamelyest aláértékelve az azóta művésszé érett, immár harmadik operaénekes nemzedék kvalitásait.

Igaz, énekművészeink között kevesen vannak, akiknek fokozatosan kibontakozó tehetsége révén pályája olyan egyenletesen és megbízhatóan emelkedett volna, mint Kincses Veronikáé, akinek azonban ezt az elismerést ugyancsak nem volt könnyű megszereznie az évek során. Kincses Veronika még főiskolás korában, 1971- ben, megnyerte Karlovy Varyban a Dvořák-énekversenyt, öt évvel később pedig a pozsonyi UNESCO- verseny első díját hozta haza.
1980-ban kapta meg a Kossuth- díjat egyesek szerint túl korán.

„Szerencsére mindig voltak haragosaim is” — vallja a ma már itthon is, külföldön is nagyra becsült szoprán énekesnő. Rendkívüli tehetségét természetesen nemigen vonták kétségbe, de 1973 óta fennálló operaházi tagsága alatt olyan évei is voltak, amikor az igen kis számú fellépési lehetőség miatt rangján aluli „haknizást” kellett vállalnia — gyakran neves művészkollégákkal együtt —, csakhogy rendszeresen énekelhessen. Miközben munkaadója nem engedte, hogy a neki szóló külföldi meghívást elfogadja. Sőt, egy másik kolléganőjét küldték el helyette ...

Mindamellett Sipos Jenő, a neves énekpedagógus egykori növendékének nevéhez az elmúlt másfél évtized alatt jó néhány emlékezetes alakítás fűződött. Többek között Zerlina, Susanna, Fiordiligi, Mimi, Manon, Norma, Angelica nővér, Michaela, az Ernani Elvirája, A nürnbergi mesterdalnokok Évája jelmezében szerette meg a hazai és a külföldi közönség. (Luciano Pavarotti emlékezetes budapesti fellépésekor is Kincses Veronika énekelte Mimi szerepét a Bohéméletben a világhírű tenorista partnereként.)

1983 óta ismert, visszatérő vendége a világ néhány nagy operaházának. Leggyakrabban az Egyesült Államokban és Kanadában lépett fel; Montrealban, Buenos Airesben, Venezuelában, San Franciscóban, Bostonban, Dallasban, Chicagóban. Három montreali vendégszereplésén, amelyeket a televíziós közvetítés révén egész Kanada láthatott, a Pillangókisasszonyban, az Angelica nővérben és a Bohéméletben énekelte a női főszerepet. Jól ismerik Bonnban, Frankfurtban, Hamburgban, Amszterdamban, Brüsszelben, Londonban is.

Itthon egyike azoknak a művészeknek, akik gyakran énekelnek kortárs magyar szerzők műveiben. „Énekszerűen megírt, igényes darab előadására mindig szívesen vállalkozom — mondja Kincses Veronika —, amilyen egyebek között Petrovics Lüszisztratéja vagy Balassa Kassák-rekviemje. Hozzátenném azonban, hogy nem könnyű kiválasztanom a nekem megfelelő kortárs művet, hiszen én énekesnő és nem effektuselőadó vagyok.”

Kincses Veronika 1974-ben — ösztöndíjjal — a római Santa Cecília Akadémián Giovanna Pederzininél tanult egy évig, a harmincas évek híres mezzoszoprán énekesnőjénél, akinek az olaszos dallamformálás titkának elsajátítását köszönheti. A római tanulmányútnak bizonyosan abban is része van, hogy Kincses Veronika napjainkban Magyarországon a lírai olasz női szerepek, főként Puccini alakjainak egyik leghitelesebb megformálója. És talán nem független ettől az sem, hogy a századforduló ugyancsak olasz komponistájának A láng című operájában is hiteles alakítást nyújtott.

Ezt állítja többek között mai énektanára, művészetének állandó és megbízható irányítója, Orosz Júlia is.

„Orosz Júlia, aki hosszú pályán szerzett gazdag tapasztalataival eddig is sokat segített már nekem, maga is énekelt a Respighi-opera 1937-es magyarországi bemutatóján, csakúgy, mint Ligeti Dezső, aki ma Dallasban él és egykor neves, Amerika-szerte ismert énekművész volt. Orosz Júlia, aki nem osztogatja könnyen dicséreteit, nagyon elégedett volt alakításommal. Amit ő és utóbb Ligeti Dezső mondott nekem erről a műről, abból arra következtetek, hogy a mostani felújításról nyilatkozó némelyik kritikus ugyancsak félreértette a darab lényegét, s talán olyasféle boszorkányos rémdrámát várt tőle, ami teljességében idegen ettől a zenétől. A produkciót egyébként, csaknem azonos szereposztásban, Mikó András rendezésében, 1987-ben már előadtuk a Buenos Aires-i Teatro Colonban, a világ egyik leghíresebb               operaházában, ahol egy ideig Toscanini volt a vezető karmester. A mi előadásunkat akkor az év produkciójának minősítették.”

A következő operaházi évadban újabb szereppel bővül repertoárja: Leonórát énekli A végzet hatalma, és Erzsébetet a Tannhäuser felújításában... „A lírai alkatú Wagner-hősnők csaknem ugyanolyan közel állnak hozzám, mint az olaszok; és Wagner zenéje csakúgy, mint például Richard Straussé...”

Kincses Veronika egyike a legmegbízhatóbb operaházi művészeknek: alakításait a legmagasabb színvonal jellemzi, ritkán indiszponált, szerepformálása — az említett sokféleség ellenére is — mindig hiteles, meggyőző.

Úgy sejthető, hogy mindez nem csupán technikailag jól megalapozott énektudásának és biztos stílusismeretének köszönhető. Láthatóan kiegyensúlyozott, harmonikus ember is.

Énektechnikai problémáim valóban nincsenek, hiszen olyan biztos alapokat kaptam tanáraimtól, amelyekkel csak jól kell gazdálkodni. Orosz Júlia pedig, aki szinte a lányává fogadott, rendszeresen kontrollálja a hangomat, amelyre egyébként megtanultam vigyázni. Ma már nem szükséges mindent vállalnom, amire felkérnek, s azt hiszem, a hangomnak legmegfelelőbb optimális számú fellépést sikerült magamnak meghatároznom. Ezek között természetesen koncertek is szép számmal vannak. Egyébként úgy érzem, valóban kiegyensúlyozott az életem, aminek a munka mellett alapja a nyugodt — joggal mondhatom: boldog családi háttér. Férjem maga is zeneművész, az Operaház tagja, tehetséges, szép gyerekem van, s végre elkészült éveken át épült házunk a város zöld övezetében — mit kívánjak még?

SZOMORY GYÖRGY

Kincses Veronika és Ilosfalvy Róbert
 


2087 IVA 2018-09-04 06:21:29 [Válasz erre: 2086 -zéta- 2018-09-03 22:58:35]

Köszönet!


2086 -zéta- 2018-09-03 22:58:35 [Válasz erre: 2085 IVA 2018-09-03 22:44:52]

Ajjaj ...:-(


2085 IVA 2018-09-03 22:44:52 [Válasz erre: 2083 -zéta- 2018-09-01 22:30:03]

Nem jártam erre az utóbbi napokban. Most látom, hogy a Mandarin alakítójának neve sem stimmel. A képen nem Fülöp Viktor, hanem Havas Ferenc látható.


2084 IVA 2018-09-03 22:40:12 [Válasz erre: 2081 telramund 2018-09-01 18:12:18]

Nem téved.


2083 -zéta- 2018-09-01 22:30:03 [Válasz erre: 2082 tiramisu 2018-09-01 21:20:32]

Köszönjük a javítást!


2082 tiramisu 2018-09-01 21:20:32

Igen, a fotón Szumrák Vera látható és nem Orosz Adél !






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.