Bejelentkezés Regisztráció

A nap képe


2031 Edmond Dantes 2018-02-01 10:48:32

2017-ig Hamburg elsőszámú koncertterme a Laeiszhalle volt.

 


2030 Búbánat 2018-02-01 10:37:52

Ilosfalvy Róbert - Lamberto Gardelli - Házy Erzsébet

Puccini: Manon Lescaut - Magyar Állami Operaház - 1963

/Café Momus - Galéria/


2029 Momo 2018-01-19 01:27:41 [Válasz erre: 2027 Klára 2018-01-14 08:46:13]

Nem tudom pontosan, hogy mi van benne: iroda, vagy lakóház. A mellette lévő egyik épület koncertterem. Az eredeti épületet még a háború során, 1943-ban elég súlyos sérülések érték, aztán valamikor az 50-es évek elején lebontották.


2028 Momo 2018-01-19 01:17:13

A berlini Konzerthaus



1919 és 1945 között a Porosz Állami Színház (Preußisches Staatstheater), melyet leginkább Klaus Mann és Szabó István Mephistójából ismerhetünk. Ennek volt az intendánsa Gustaf Gründgens (alias Hendrik Höfgen).

Az épületről szóló szócikk a Wikipédián.


2027 Klára 2018-01-14 08:46:13 [Válasz erre: 2025 Momo 2018-01-13 17:59:46]

Bocsánat, én sem ismerem Hamburgot. De! adódik egy kérdés: a mostani modern förmedvény irodaház, vagy most is Volksoper? És ha netán az utóbbi, ez miből derül ki? Valamikor az Operaház, színház épülete, stb "A Múzsák Hajléka" volt, és iparkodtak ehhez méltó külsővel felépíteni. Ma ?!


2026 IVA 2018-01-14 04:59:44 [Válasz erre: 2025 Momo 2018-01-13 17:59:46]

Köszönöm. Kerestem én is, de nem találtam; egyáltalán nem ismerem Hamburgot.
Szomorú. Nemcsak azért, mert ez nem népopera, és nem is olyan szép, mint az volt, hanem azért is, mert semmilyen élményt sem nyújt.


2025 Momo 2018-01-13 17:59:46

A hamburgi Volksoper:



Ma ez van a helyén.


2024 Ardelao 2018-01-12 19:13:30 [Válasz erre: 2023 Búbánat 2018-01-12 17:44:42]

 

Egy német operaszerző élményei Magyarországon

Írta: Sebestyén Ede

 

A fiatal Amadé Tádé gróf, a zseniális költő és muzsikus-család sarjadéka, az 1815. esztendő nyarát Karlsbadban töltötte. Az ifjú arisztokrata jó hírű zongoraművész volt, már gyermekkorában feltűnt tehetségével, több ízben játszott Bécsben udvari ünnepségeken, mint fiatalember pedig Hummel Jánossal, a virtuózzal versenyt improvizált igen nagy sikerrel.

Születésének kiváltsága a titkos tanácsosi és kamarási méltóságot, zenei tehetsége pedig az udvari zenegróf pozícióját szerezte néki. Szóval: már ifjú korban megbecsült és elismert tagja volt a legelőkelőbb társaságnak és eredményes művelője a zenének.

Karlsbadban megjelent egy napon egy egészen fiatal, huszonegy-esztendős német muzsikus. Szegény volt, félénk és félszeg modorú. Nem gyógyulást keresett az előkelő fürdőhelyen, hanem pénzt szeretett volna keresni. Az volt a szándéka, hogy hangversenyt rendez, mint zongoraművész.

Amadé gróf meghallotta az ifjú művész hírét és megismerkedett vele. Kicsit muzsikáltak, kicsit elbeszélgettek s a félénk szászországi muzsikus annyira megtetszett a bárónak, hogy pártfogásába vette. Beszélt róla, látogatókat szerzett a hangversenyére és buzgóságával sikerült elérnie, hogy a közönség az utolsó helyig megtöltötte a hangversenytermet. A produkció szokatlanul nagy művészi és még szokatlanabb anyagi eredménnyel végződött.
A fiatal muzsikus Marschner Henrik volt, a később sokat ünnepelt s még ma is jól ismert operaszerző, a Hans Heiling, a Vámpír, a Templomos és zsidónő és több más nagysikerű opera, komponistája.

Amikor Amadé visszatért Karlsbadból Bécsbe, magával hozta Marschnert. Az volt a szándéka, hogy a tehetséges ifjú sorsát kezébe veszi és biztosítja neki a gondtalan munka lehetőségét.
A grófnak Pozsonyban hatalmas palotája volt s az esztendő nagyobb részét ott szokta eltölteni. Az volt az ambíciója, hogy a magyar koronázó városban élénk zenei kultúrát teremtsen s ebben három jelentékeny segítő társa volt: Hummel János, a pozsonyi születésű zeneszerző, aki Kismartonban élt s az Esterházy herceg-család zenekarának karmestere volt, azután Klein Henrik zenetanár és Batka János, a koronázó székesegyház orgonistája. Ezek mind a hárman ismerték Beethovent és Klein Henrik Amadé grófot is bemutatta neki.
Karlsbadból való hazaérkezése után a gróf és Klein Henrik megígérték Marschnernek, hogy elvezetik Beethovenhez, amint engedelmet kapnak erre a mestertől. Az ifjú ugyanis nagyon szeretett volna bemutatkozni neki, hogy megmutassa a kompozícióit s útmutatást és bátorítást kérjen tőle.

Az engedelemre nem kellett sokáig várni. A mester rövidesen közölte Amadéval, hogy szívesen fogadja Marschnert.

A fiatalember nagy kottacsomaggal a hóna alatt és nagy izgalommal a szívében megjelent Beethoven lakásán. Reszkető kézzel adta át a hangjegyeket és várta a mester ítéletét.
Beethoven forgatja a lapokat, arca tetszést árul el, de nem szól egy szót sem. Amikor végignézett mindent, csak ennyit mondott:
— Hm!

Azután kezet nyújtott a csalódástól lesújtott ifjúnak és ezzel bocsátotta el:
— Nincs sok időm, ne jöjjön gyakran, de mindig hozzon valamit!

Marschner megsemmisülten támolygott ki a házból. Egyenest a szállására ment és dühösen csomagolni kezdett. Azonnal el akart utazni.
Ekkor lépett be hozzá Amadé gróf és Klein Henrik. Faggatták, hogy miért keseredett el annyira, de a szegény fiú alig tudott megszólalni, mikor végre elmondta, mi történt, nagy nehezen megnyugtatták és rábírták, hogy maradjon.

A következő esztendő tavaszán magával vitte a gróf a fiatal komponistát magyarországi birtokára, vadászatra. Nagy társaság gyűlt össze a kastélyban, legnagyobbrészt arisztokraták. Köztük volt Zichy Nepomuk János gróf is. A gróf már ismerte hírből Marschnert és most, hogy személyesen is megismerte, nagyon megtetszett neki, nemcsak a tehetségéért, hanem egyenes jelleméért is. Meghívta házi zenetanítónak és Marschner, örömmel fogadta a hívást.

Eleinte Nagylángon töltötte az időt és élvezte a gróf családjának közvetlen szeretetreméltó bánásmódját, azután a családdal együtt Pozsonyba ment. Nagyon jól élt, boldog volt, de működési köre nem elégítette ki. Több akart lenni, mint házitanító.

Nem telt bele nagy idő, megjött az alkalom zenei pozíciójának megjavítására. Grassalkovich herceg meghívta karmesterének s most már állandóan Pozsonyban lehetett.
A hercegi palotában igen élénk társas-élet volt, ami alkalmat adott a fiatal zeneszerzőnek és karmesternek, hogy tehetségét megmutassa a világnak.

Marschner nagyon sokat foglalkozott a kissé elhanyagolt zenekarral, de azért sok időt fordított komponálásra is. Első műve, amelyet Pozsonyban irt, tréfás rondó zongorára. Zichy Nepomuk János grófnak dedikálta, aki változatlanul megtartotta barátságában.

Huszonkét-esztendős korában kijelentette Marschner jóakaróinak, hogy megnősül. Kissé korainak tartották a családalapítást, Klein Henrik pedig a tehetségének fejlődését féltette a házasélettől, de nem lehetett szándékától eltéríteni és 1817-ben, október végén feleségül vette tanítványát, Cerva Dániel késmárki kereskedő leányát (Emiliát). Most már nagyon boldog volt, de a boldogság fél-esztendeig sem tartott. A fiatalasszony megbetegedett és 1818 tavaszán meghalt.

Ez a csapás nagyon lesújtotta a szerencsétlen-fiatalembert. Lemondott állásáról és Zichy gróf meghívására Nagylángba vonult vissza, felejteni és dolgozni.
Ebben az esztendőben avatták föl Székesfehérváron az új színház épületét. Zichy gróf, mint a város és a színház bőkezű pártfogója, elhatározta, hogy a megnyitást nagy ünnepséggé avatja. Megbízta Marschnert, komponáljon ünnepi nyitányt. A pompásan sikerült alkalmi darabbal, amely teljesen át volt szőve magyar motívumokkal, óriási lelkesedést keltett a fiatal szerző az október 18-án tartott ünnepségen.

 

Marschnert voltaképpen csak ekkor kezdték igazán megismerni és becsülni. Hornbostel dr. szövegíró opera-libreltót küldött neki, amely annyira inspirálta, hogy nyomban hozzáfogott a megzenésítéséhez. Mivel már előzőén is foglalkozott opera-komponálás tervével, sőt sok vázlata is volt már, Hornbostel könyvét egészen rövid idő alatt megzenésítette és 1818-ban, november 26-án már be is mutatták a Pozsonyi Színházban.

Címe ez volt:
«Saidar und Sulima,» vagy „A szerelem és nagylelkűség.”

Az opera:— rövid szóval — megbukott. A rossz szöveg miatt. A szövegíró azonban kárpótolta a zeneszerzőt. Még a «Saidar» bemutatója előtt átadott neki még egy szövegkönyvet: IV. Henrik és Daubigné. Ennek a zenéje 1818-ban, a balsikerű premier idején készült el. Marschner Drezdába küldte Webernek, a Bűvös Vadász komponistájának, aki akkor az udvari színház igazgatója volt.
 

A döntésre nem kellett sokáig várnia. Weber hamarosan felelt: az opera nagyon tetszik neki és elfogadja.

Ez már komoly siker volt és nagyon sarkalta Marschnert a további munkára. Szonátákat, rondókat, triókat, fantáziákat komponált és a népszerű Kotzebue szövegére egyfelvonásos operát ír: «Kyffhäuser hegye.» Erről a művéről Riemann zenei lexikona azt mondja, hogy sohasem került színre, Fétis pedig (Biographie universelle des Musiciens) azt állítja, hogy sikerrel adták elő Ausztria több színpadán.

Közben várta Marschner, hogy Direzdában előadják operáját. Amikor elunta a várakozást, 1819 augusztusában, Drezdába utazott Weberhez. Megnyugtató választ kapott, mire boldogan visszatért Pozsonyba és folytatna a várakozást.

A sok munka és az idegesség sok energiáját fogyasztották el, amellett, mint özvegyember, nem élhetett rendszeres, higiénikus életet. Az 1820. év januárjában tehát ismét megnősült. Jäggi Eugénia Franciskát vette feleségül, egy bécsi lakáj leányát, aki színésznő-aspiráns volt.

Ebben az esztendőben még egy öröm érte: a drezdai bemutató előadás. Ezt pedig érdekes álom előzte meg.

Július tizedikén azt álmodta Marschner, hogy Drezdában van, a színházban, operájának bemulató előadásán. Látja a nézőteret, a sok embert és várja a nyitányt. Végre megkezdik. A közönség áhítatosan hallgat, a végén hosszas, dörgő taps. A függönyt széthúzzák. Az álmodó szerző hallja az énekeseket, a zenekart, a nyíltszíni tapsokat. A tetszés állandóan fokozódik s a szerző a nagy izgalomtól elájul.

Erre fölébred, íróasztalához rohan, pontosan leírja az egész álmot, az időt is, percnyire.
Tíz nappal később levelet kap Webertől. A kartárs és igazgató értesíti operájának nagy sikeréről és megírja a részleteket is. Tökéletesen úgy, ahogyan Marschner megálmodta.
A drezdai siker eldöntötte Marschner további sorsát. Weber meghívta a drezdai színházhoz helyetteséül és huszonöt-esztendős ifjú boldogan követte a hívást. De nem rögtön. Magyarországból nem szívesen vált meg, csakis a várható nagy jövőért. Csaknem egy esztendőt töltött még Pozsonyban és még egy operát komponált, a «Lucretia»-t, mielőtt Magyarországot elhagyta.

Marschner operái közül néhány ma is szerepel a német operaszínpadok műsorán. A budapesti Opera csupán egy művét adta elő, «A templomos és zsidónőt» amelynek 1890-ben volt a bemutató előadása. Mindössze hatszor játszották.

 

AZ ÚJSÁG, 1927. május 22. (3. Évfolyam, 116. szám)

https://www.youtube.com/watch?v=g4AnvRjxz8o

Marschner - Overture: Der Templer und die Jüdin, Op. 60 (1829)


2023 Búbánat 2018-01-12 17:44:42

Az Erkel Színházban ma este: MARSCHNER: A vámpír - koncertszerű előadásban.


2022 Ardelao 2018-01-12 17:42:10

Marschner, Heinrich, német zeneszerző, született 1795. augusztus 16. Zittauban, meghalt 1861. december 14. Hannoverben.

Lipcsében tanult jogot és zenét. 1817-ben zenetanár lett Pozsonyban. 1822-ben a drezdai udvari opera zenei igazgatónak szerződtette, 1827. Lipcsében, 1831. Hannoverben volt színházi karmester.

Nevezetesebb operái: Der Kyffhäuserberg (első műve, 1817), Saidar (1817), Heinrich VI. und Aubiené (1820), Der Vampyr (1828), Der Templer und die Jüdin (1829), Hans Heiling (legnevezetesebb műve, 1833), Adolf von Nassau (1843), Austin (1851), Hjarne (posthumus, 1862).

Írt kamarazene- és karműveket is. 1877-ben szobrot kapott Hannoverben. Életrajzát megírták: M. J. Wittmann és G. Münzer (1901).

RÉVAI NAGY-LEXIKONA, 1915 

*

PESTI NAPLÓ, 1895. augusztus 18.

Marschner jubileuma.

HEINRICH MARSCHNER születésének százéves fordulóját tegnap ünnepelte meg a bécsi opera és a legtöbb németországi színpad. Bennünket, magyarokat, különösén az a hisztériai tény érdekelhet, hogy Marschner pályafutásának magyar befolyás adott hatalmas lökést a század elején.

A fiatal Marschner, 1815-ben mint zongora-virtuóz Karlsbadban hangversenyzett és itt ismerkedett meg gróf Amadé Tádéval, a dúsgazdag magyar mágnással, aki korának egyik legműveltebb és legáldozatkészebb mecénása volt. Gróf Amadé pártfogásába vette a kiváló tehetségű fiatal zenészt és arra buzdította, hogy menjen Bécsbe. Marschner 1816-ban csakugyan meg is jelent az akkori zenei mozgalmak leghíresebb központjában és Beethovennel benső barátságot kötött. Egy évvel később Amadé gróf protekciója révén zenetanító és karmester lett Pozsonyban a gróf Zichy-családnál. Pozsonyban Marschner három évig maradt és itt írta meg első operáját «Saidar und Zulima» (vagy „Szerelem és nagylelkűség”) címen. A német szerző első operáját magyar földön, a Pozsonyi Színházban adták először 1818. november 24-én. Marschner 1819-ben a pozsonyi színésztársulat. egyik elsőrangú művésznőjét vette feleségül, akivel később állandóan Drezdában telepedett le. A bécsi opera tegnapi jubiláns előadásán Hans Heiling, Marschner legértékesebb operája került színre, a címszerepben Reichmannal, aki a szerelmes démont még most is nagy sikerrel énekli és alakítja. A zenekart Richter vezette, - akit az ouvertür után viharosan tapsolt a bécsi közönség. Mellesleg megjegyezzük, hogy a Hans Heilinget hat évvel ezelőtt, Mahler igazgatása idején, a budapesti Opera is színre akarta hozni. A szöveg magyar fordítása elkészült, a szerepeket kiosztották és a rendezőség is elkészítette már a szcenáriumot, de éppen akkor a sajtóban erős kifogások emelkedtek a német operák túlságos kultiválása ellen és Mahler á támadásoktól visszariadva, levette a műsorról Marschner dalművét, az előkészületre szintén kitűzött Tristan és Izoldával együtt.

Budapest, (225. szám)

Hans Heiling / Heinrich Marschner


2021 joska141 2018-01-09 01:14:46

A mai nap képéhez:

Ez tulajdonképpen - a képaláírással ellentétesen - nem a "nézőtere", hanem csak a páholysor egy része.



2019 Ardelao 2018-01-02 00:51:42

 

181 évvel ezelőtt született BALAKIREV (1837. január 2. – 1910. május 29.), orosz zeneszerző, zongorista és karmester, az orosz ÖTÖK megalapítója.

Muszorgszkij és Borodin műveivel, működésével kapcsolatban többször említettük az Ötök vezetőjének, Balakirevnek nevét.
 

Egy nép zenéjének fejlődésében nem csak azok játszanak fontos szerepet, akik kiemelkedően nagy komponisták, hanem azok is, akik zenéjüknél nagyobbak, mint vezető, irányító szellemek, gyűjtők, szervezők. A mai orosz zenében is folytatódik az a hagyomány, amit vázlatnak Balakirev szerepe kezdeményezett.

Mili Balakirev, mint zeneszerző ma már kevésbé ismert, mint döntő szerepe az új orosz muzsika kialakítása terén. Ö volt a múlt században az a szervező erő, aki nélkül talán nem alakult volna meg az Ötök csoportja s következésképp a világ talán ma szegényebb lenne néhány nagy alkotással. Balakirev munkássága döntő volt a népdalból született operák, zenedrámák történetében.

Tudatosan fordult az orosz nép dalkincs gyümölcsöztetése felé a műzenében. Az „orosz Kodály“-nak is nevezhetnők. Népdalgyűjtő volt, tudományos rendszerező, vezető koponya. Az első. aki szakszerűen érezte meg az orosz népdal jövőjét a színpadi, drámai muzsikában.

A nagy gondolat ösztönös elindítója, Balakirev előtt, Mikhail Glinka volt a múlt század első felének nagy komponistája hazájának első zseniális zeneszerzője, minden később zenei törekvés ősforrása. A nép először Glinkában szólal meg.
Glinka döntő rátalálása után Mili Balakirev volt az, aki a század második felében tudatosan megszervezi Glinka művészetének örököseit; a
«Ötök társaságát.»

A cárok orosz földjén kultúrát csak a városokban, a szalonokban folyt s a zene, mint külföldről behozott fényűző cikk szerepelt az uralkodó osztályok szórakoztatásán. Még a tizenkilencedik század elején is a zenekarokat javarészt olaszok, franciák vezették. Külföldi művészek törekedtek elfoglalni a jólfizetett udvari zenei pozíciókat. Olasz muzsikosok, énekesek játszották az importált operákat. A szalonokban a cigány-zene járta, pengetős hangszereken.

Divatban volt az italianizmusokkal átitatott ál-orosz, románc-stílus, amely nem sokkal lehetett különb annál, mint amikor még Catterino Cavos, a pétervári olasz udvari karmester használt fel kuriózumképpen orosz népi motívumot, de kiigazította a 17 századi olasz zene-szerzéstan szabályai szerint. Az orosz népdal természetéből, ősi alkatelemeiből folyik, hogy az ilyen kiigazítás egyben ki is forgatta a dalt eredeti mivoltából.

Az igazi orosz népdal messze a városoktól, fölfedezetlenül őrizte az ős-múltba nyúló hagyományait.
 

Milyen volt ez a népdal?

Természetesen sokrétű. De szerkezete, formái ősi típusokat mutálták. Egyik fajtája szemlélődő, elgondolkozó volt a másik elbeszélő, s a harmadik, a táncdal, a tetteket hordta magában

Vezérhang nélkül épült, szabálytalan ritmusban. Felbukkant motívumaiban az északi skald, s a bizánci egyházi kórusok nyoma, a keleti tatár-élet néhány tánceleme, de minden egyéb hatás lepergett róla, nem változtat a meg, nem hagyott rajta nyomot. Mindig teljesen eltért a nyugati dúr és moll rendszertől. Különleges többszólamúsága volt. A fő-dallammal párhuzamosan, mély úgynevezett támasztó-szólamok zengtek benne, olykor a fődallamhoz csatlakoztak, vagy körüljátszogatták. Végül a dal egyetlen hangban, vagy oktávban csendüli ki. Az orosz népdal jellegzetességei egyedülállóak a muzsikában.

Kiapadhatatlan bő forrást jelentett ez a műzene számára s Glinka áttörése nyomán Balakirev vezette be ebbe a birodalomba zenei társait.

Mili Alexejevics Balakirev, a mai Gorkij-ban, a hajdani Nizsnij-Novgorodban született 1837-ben. Eleinte természettudományokkal foglalkozott, de hamar feltűnést kellett kitűnő zongorajátékával. Autodidakta módon nevelte magát a zenében. Hamarosan olyan technikai, elméleti tudást és tekintélyt szerzett, hogy a korabeli zeneszerzők őt tekintették vezetőjüknek.
Élet programja, az orosz népdal bevezetése a műzenébe, nem talált megértésre egyes társadalmi körökben. Voltak, akik hevesen ellenezték Glinka zenei irányának folytatását.

Ugyanazok, akik megrettentek a „Föld és Szabadság” nevű titkos szervezettől, amelyhez Csernisevszkij is tartozott. Az 1860-as évek elején felhullámzó népi megmozdulás a cári terrorba fulladt. Ez volt az-az idő, amikor Csernisevszkijt Pétervárott nyílt téren pellengére állították, oszlophoz bilincselték és mellére táblát akasztottak, „államfelforgató” felírással.

Ez az idő nem volt alkalmas arra, hogy a népről a vidéki szegényparasztokról beszéljen valaki, még ha dalban, zenében is. És mégis, éppen ez időtájt alakult meg az «Ötök csoportja.» A reakció ellenére Balakirev tovább folytatta buzdító, szervező munkásságát és így kovácsolta össze hatalmas kis társaságát, amely végül olyan felmérhetetlen eredményre jutott. 1866-ban megjelent nagy munkája, az orosz népdalgyűjtemény. Remekművek elindítója lett s egyik legfontosabb eseménye az orosz folklor kutatásnak.

Balakirev volt az első az ötök közül, aki balett-színpadon nagy sikert éri el. «Tamara» című szimfonikus költeményére Djaghilev balett-társasága táncjátékot komponált s a Tamarát egész Európával megismertette.
Balakirev mutatta be, mint karmester, először Rimszkij-Korszakov első művét, ő alapította meg az orosz zenei szabadiskolát s ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő hangversenyeit haláláig vezényelte.

Minden munkásságánál fontosabbnak bizonyult azonban az «Ötök társaságának» összehozása. Az ötöknél egyetértőbb, összefogóbb zenei társaság, művészeti szövetség sem előttük, sem utánuk, nem volt a zenetörténetben. Testvériesen, családiasan együttdolgozó csoport volt ez, amely a nagy-család, az orosz nép szavát, dalát szólaltatta meg a műzenében.

Pán öthangú sípja volt az öt zeneszerző, öt összekapcsolt, de mégis önálló hang s ahogy Pán sípján a természet dallama zengett fel úgy hangzott belőlük az orosz természet, úgy szólaltatta meg hangjaikat a hatalmas orosz tájakon annakidején elfeledetten szenvedő szegénynép sóhaja.

I. V. E.

KIS ÚJSÁG, 1949.december 25. (3. Évfolyam, 300. szám)


2018 Ardelao 2017-12-22 00:49:27

143 évvel ezelőtt, ezen a napon (XII.22.) született a pozsonyi születésű magyar SCHMIDT Ferenc, a későbbi Franz Schmidt, osztrákká lett zeneszerző.

(1874.XII.22 – 1939.II.11.)

 

Schmidt Ferenc (Franz Schmidt), zeneszerző, született: 1874. december 22-én Pozsonyban, a bécsi Conservatorium növendéke.

1892 óta a Bécsi Operaház tagja, először, mint csellista, azután, mint karmester.

Operái: Notre Dame (Bécs, 1914., Budapest, 1916.); Fredigundis.

Zenekari művei: 2 szimfónia, a másodikban igen szép variációs magyar témával.

TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKON adatai, 1929. 

*

Schmidt Ferenc, magyar zeneszerző, született: 1874. december 22-én, Pozsonyban.

Bécsben képezte ki magát zongora- és gordonkaművésszé; az udvari opera zenekarának tagja, majd a bécsi zeneakadémia tanára s 1910 óta igazgatója. Szimfóniáit a Filharmonikusok adták elő.

A Hugo Victor regényéből Wilk Lipóttal (németül, 1903-ban) írt «Notre-Dame» című operáját Bécs mutatta be, 1914. május 12-én; Berlinben 1918. április 11-én került színre. A Magyar Királyi Opera pedig 1916. december 14-én (a címszerepben Szende Ferenc és Venczell Béla váltakoztak; Esmeralda: Szókelyhidyné Marschalkó Rózsi.)

«Fredigundis» című operáját a berlini állami operaház hozta színre 1922-ben. 

MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON, 1931.

Shöpflin Aladár (szerk.) 

*

… […] A pozsonyi származású Schmidt Ferenc képzett és tehetséges zeneszerző. A bécsi konzervatóriumon tanult. A Hofoper gordonkaművésze lett. Felnőtt korában, néhány év alatt, zongoraművésszé művelte ki magát, számos zenekari koncerten szerepelt, mint pianista, sikerrel, végül búcsút mondott a Hofoper zenekarának, pedagógus lett. Több ízben került kombinációba neve a budapesti zeneakadémiával kapcsolatosan. Kompozícióira — szimfóniái nyomán — Schalk karnagy lett figyelmessé, ő adatta elő két év előtt Bécsben a «Notre Dame» című operát is, amelyet Schmidt huszonnégy éves korában, tizenöt év előtt írt. […] …

 

Részlet a „Magyar Figyelő” 1917/1. számából.


2017 Momo 2017-12-19 08:56:04

Reiner Frigyes mellszobrának avatása Chicagóban

"2016. június 14-én a Chicago Symphony Orchestra Association által szervezett megemlékezésen, a Chicago Symphony Orchestra alapításának 125. évfordulója alkalmából, a zenekar székhelyéül szolgáló Orchestra Hallban Riccardo Muti, a zenekar jelenlegi karmestere ünnepélyes keretek között leleplezte Reiner Frigyes (Fritz Reiner) magyar származású karmester mellszobrát."

(kormany.hu)


2016 Búbánat 2017-12-18 09:39:05

 

Az ősbemutató díszlete

Az ősbemutató díszlete

Ma 125 éve mutatták be a szentpétervári Marinszkij színházban Csajkovszkij Diótörő-balettjét.

Bartók Rádió - 19.00 - 19.30

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

(ism. szombat, 9.30)

Az ősbemutató díszlete

Az ősbemutató díszlete


2015 Ardelao 2017-12-17 23:12:41 [Válasz erre: 2013 Ardelao 2017-12-17 22:14:47]

 

Cimarosa szobra Aversában

Cimarosa szobra a zeneszerző szülőhelyén, Aversában

 


2014 Ardelao 2017-12-17 22:37:54 [Válasz erre: 2012 Ardelao 2017-12-17 16:42:40]

 

Architectural details of Opera National de Paris: Cimarosa Facade sculpture. Grand Opera Garnier Palace is famous neo-baroque building in Paris, France - UNESCO World Heritage Site.

 


2013 Ardelao 2017-12-17 22:14:47 [Válasz erre: 2012 Ardelao 2017-12-17 16:42:40]

 

Domenico Cimarosa végre, öt negyedszázaddal halála (1801) után, szobrot kapott Nápoly melletti szülőhelyén, a magyar történelemben is szereplő Aversá-ban. A szobor alkotója, Jerace,* már Beethoven,- Donizetti- és Martucci-szobraival is nagy művésznek mutatkozott.

 

A ZENE, 1929. július 1. (X. Évfolyam, 16. szám)

 

*Francesco Jerace (1853-1937), olasz szobrász. (Megj., A.)


2012 Ardelao 2017-12-17 16:42:40

 

Pál Tamásé az érdem, hogy a Széchényi Könyvtár zenei gyűjteményében kutatva felfedezte az Esterházy-hagyatékban Domenico Cimarosa «A párizsi festő» című operáját.

A két-felvonásos, öt énekest foglalkoztató operából kitűnően sikerült, sokfelé elismeréssel méltatott hanglemez készült Szűcs Márta, Vámossy Éva, Gregor József, Gerdesits Ferenc és Rozsos István közreműködésével. A lemez színpadon is megelevenedett a Monte Carlo-i tavaszi fesztiválon, ahol minden évben bemutatják az operairodalom egy-egy régen nem játszott vagy elfelejtett alkotását. Így került «A párizsi festő» is Monte Carlóba — a hanglemez eredeti szereposztásában.

A bemutatót a publikum általános rokonszenvvel fogadta, a szaksajtó viszont a lemezfelvételt ítélte színvonalasabbnak, jelentéktelennek minősítve a rendezést, a színpadi megoldást.

Végül is Pál Tamás kutatómunkája, színvonalas zenei vezetése elismerést aratott.

A hazai közönség az opera néhány előadását most a Hilton Dominikánus udvarának tutti-frutti programjában láthatta-hallhatta. (—rt.)
 

Képeken látható: az előadás közönsége  ̴ Gerdesits Ferenc, Szűcs Márta, Rozsos István és Gregor József  ̴ Gregor József  ̴ Szűcs Márta és Gerdesits Ferenc  ̴ Vámossy Éva és Gregor József (jobbra) Fotó: Mönich László

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988.VIII.6. (32. Évfolyam, 32. szám)


2011 Ardelao 2017-12-17 15:50:05

A genovai opera-együttes vendégjátékáról.

Írta: Fábián Imre
 

Domenico Cimarosa olyan népszerű volt a XVIII. században, mint ma egy sikeres musical-szerző. Operáit Nápolytól Pétervárig játszották, igazi kasszadarabok voltak, minden operavállalkozó örömére.

 

Nálunk nem kisebb ember, mint Joseph Haydn egyengette útját az Esterházy-udvarnál: karmesterkedése idején kereken 12 Cimarosa-darabot mutatott be Eszterházán. Az élet és a közönség kegyeltje volt tehát ez a nagyszerű olasz muzsikus, akinek pályája mégis tragikus alkonyba hanyatlott: forradalmár hírébe keveredvén, halálra ítélték, s csak főúri pártfogói menthették meg a bitótól. Ettől kezdve a derűs, életszeretettől áthatott ember szinte maga kívánta már a sírt, pedig ez a tragikus meghasonlás csak a következő évszázadban lett jellegzetes, romantikus művész-sors.

Cimarosa népszerűsége könnyen érthető. Virtuóz ügyességgel beszélt a kor zenei nyelvén, de mindig ízléssel, kulturáltan, s boszorkányos színpadi érzékkel fogalmazta meg ezeket a közhelyeket. Így jellegzetes képviselője lehetett egy virágzó zenei aranykornak, s az ember csak némi irigykedéssel veheti tudomásul: volt idő, amikor ez volt a szórakoztató, kommersz darabok átlagos színvonala. A mai hallgatónak legelőször Mozart jut az eszébe. Íme, milyen készen állt, mennyire a levegőben volt mindaz, amit ma Mozart-stílusnak nevezünk. Csak épp a zseni, az örökkévalóság lehelete hiányzott belőle. Ezért, már csak Mozart miatt is érdemes Cimarosát hallgatni. Ennyire világosan érzékelhetővé ritkán válik a halhatatlanság, mint a vele való összehasonlításban. A keretek, a műfaj adottságai készek, a közhelyek is, melyek Mozart színpadára kerülnek. De lenyűgöző szellemi gyönyörűség tetten érni a lángelmét: mivé lesz a kezében a víg-operák elengedhetetlen átöltözési, álarcos komédiája a Figaro házasságának kerti képében, s mivé az opera buffák komikus szellemjárása a Don Juan komtur jelenetében.
 

«II Convito,» azaz a Vendégség című operáját 1781-ben komponálta Cimarosa. A kor opera buffa típusának tökéletesen kialakított, egyértelmű sablonjai alapján. Megtaláljuk benne a hoppon maradt udvarlót, a ravasz szolgát, a szokásos álöltözetes csereberét. s még a Rossininál halhatatlanná vált katonatisztet, a capitanót is. Ugyanígy a század kialakult zenei köznyelvén jellemzi Cimarosa a maga színpadi alakjait is. Minden kész receptek alapján készült ebben a darabban, de a szakács kitűnő, nem csoda, hogy a közönségnek ez a problémamentes, remek szórakozás jobban kellett, mint Mozart lenyűgöző, fárasztó nagysága. A kortársak nehezen is bocsáthatták meg Mozartnak, hogy így megnehezítette a szórakozásukat.

 

Az utókor ma már mindkettőjüknek igazságot szolgáltathat. Ha jó ideig el is felejtkezett Cimarosáról Mozart árnyékában, elég távlatunk van ahhoz, hogy ma már mindkettőt értékelni tudjuk, világosan látva a köztük levő roppant különbséget. De Cimarosa is értette a dolgát; ma is friss és üde minden taktusa, üdítő, kellemes szórakozás minden darabja.

 

Genovai vendégeinknek már azért is hálásak lehetünk, hogy egy nálunk teljesen ismeretlen Cimarosa-darabot fedeztettek fel velünk, valóban a felfedezés örömével. Akik vendégeinktől a behízelgő szépségű olasz hangok varázsát a sokat emlegetett «voce» igézetét várták, azok már az első felvonás után csalódottan távozhattak. Az egy Giovanna Vinci kivételével igazán kimagasló énekes nincs is az együttesben. A hangok többsége fakó, kopott, inkább egykori, jobb időkre emlékeztet. Hangfenomén meg aztán egyáltalán nincs közöttük. Á vendégség előadása mégis nagyszerű színházi este élményével ajándékozott meg bennünket. Mert bebizonyosodott: az opera elsősorban színház, ahol az igazi siker sok összetevőn múlik, s nem csupán egyes, kimagasló alakítások, hangok értékén. Ez az este az együttes játék, az ensemble-kultúra diadala volt a szép hangok felett. Meggyőzően kiderült, hogy szerényebb hangbeli adottságokkal, de pompás játék-kultúrával és kidolgozott együttes munkával jobb színházat lehet csinálni, mint értékesebb egyéni kvalitásokkal, de szervezetlen együttessel.

 

Cimarosa egy korszak, egy műfaj színházi sablonjait komponálta meg. S ezeknek a sablonoknak, kész és minduntalan visszatérő alaphelyzeteknek, típusoknak, közhelyeknek ugyanígy megvoltak a kialakult színpadi kifejezői is a szereplők éneklésében, gesztusaiban, sztereotip megnyilatkozásaiban. S ebben a tekintetben a genovai vendég együttes teljesítménye példamutató volt. Ritkán látni ilyen kidolgozott, minden vonatkozásban átgondolt színpadi játékot, melynek mértani arányai, harmonikus mozgásképletei, színpadi koreográfiája egy kicsit a Comédie Française játék-stílusára emlékeztettek. A zenei közhelyeknek természetszerűen a színpadi mozgásban, énekes-manírokban is megvoltak a maguk sablonjai. Olasz vendégeinket látva és hallva mindvégig azt éreztük: így játszhatták Cimarosa idejében is. S amit a szürke, alapjában igénytelen hangok tolmácsolásában láttunk és hallottunk, minden ízében egy több évszázados operai, színpadi kultúra ma is eleven örökségére, s jelenlétére engedett következtetni. Az egyes énekesekért nem, de az egész együttesért nagyon is lehet irigyelni a genovaiakat.
 

A színpadnak ez a hagyományt közvetítő, de mégis eleven hatóereje Michele Casato pompás rendezői munkájának eredménye. A hoppon maradt, házasulni készülő gazdag úr, Massimo szerepében, mint énekes is bemutatkozott, kissé kopott hanggal, de rendkívüli intelligenciával mintázva meg a figurát. A pálmát ezúttal mégis nem az énekesnek, hanem a bravúros rendezőnek adnám. — Tito Varisco színpadképe Canalettóra emlékeztető, artisztikus finomságával, ízlésével tűnt ki.           

 

— A szereplőgárdából Giovanna Vincit, Alfonsina, az özvegy alakítóját kell elsősorban említenünk, az ő hangbeli adottságai kimagaslottak az együttesből. Checco szolga szerepében a fakó, kopott hangú Lorenzo Rossit hallottuk, Poli gróf Enzo Raimondo volt. A női együttesben Luciana Serra (Eleonora), Anna Letizia de Luca (Lisetta), a férfiak sorában még Gavino Ardis (Lampo lovag), Giuseppe Murmura (A kapitány), Ambrogio Canepa (katona), s Carlo Ermirio (jegyző) nevével lesz teljes a színlap. Külön-külön nem sok mondanivaló van róluk: együtt voltak kitűnőek.
 

Az együttes karmestere, Fernando C. Mainardi rokonszenves, remek muzsikus, aki jól kézben tartotta az előadást, s meg tudta adni ennek az estének a színeit, ízeit. Mert amit az együttes játék-kultúrájáról megállapíthattunk, az nem csak az alakításra, mozgásra, gesztusokra vonatkozott, hanem természetesen az operai, zenei tradícióra, s énekesi-előadói kultúrára is. Hiszen a színpadi tradíció ez esetben zenei stílust, s előadói hagyományt jelent elsősorban.

 

A MÁV Szimfonikusok együttese, mint operazenekar, ez alkalommal jelesre vizsgázott. Hajlékonyan, remek stílusérzékkel, s érezhető jó kedvvel követte karmestere elképzeléseit. Az első felvonásbeli Checco-ária kürtszólójáért pedig kedvem lett volna, jó olasz szokás szerint, egy lelkes bravót kiáltani.

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1966. augusztus 5. (10. Évfolyam, 31.szám)


2010 Búbánat 2017-12-16 09:31:15

Kodály Zoltán életútja, összefoglaló diákoknak és érdeklődőknek

„A magyar zenét nem mi találtuk ki. Megvan az már ezer éve. Mi csak ápolni, őrizni akarjuk a régi kincset, és ha olykor megadatik nekünk, gyarapítani.”

Kodály Zoltán

Büszkék vagyunk azokra a magyarokra, akik hazánk jóhírét viszik messze a világban. Kecskemét Kodály városa, így mi, kecskemétiek méltán lehetünk büszkék a világhírű zeneszerzőre, akinek munkáit és az általa kidolgozott zenetanítási módszert szerte a világban ismerik és oktatják.

Kodály Zoltán 1882. december 16-án született Kecskeméten. Édesapja, Kodály Frigyes vasúti tisztviselő volt, aki családjával a helyi vasútállomás épületében lakott, így ebben a házban látta meg a világot a zeneszerző. Édesanyja, Jaloveczky Paulina Zoltánon kívül két gyermeknek adott életet: Emília 1880-ban, Pál 1886-ban született.

Abban a korban, ha egy férfi a vasút alkalmazásában állt, az azzal járt, hogy szerte az országban bárhová elhelyezhették, így Kodály Frigyesnek is családjával együtt többször kellett költöznie. A családfőt 1883-ban állomásfőnökké léptették elő, így Szobra költöztek, majd 1885-ben Galánta következett, ahol Kodályék 1892-ig éltek.

Az Észak-Magyarországon, a mai Szlovákia területén található Galánta, vasúti csomópont és járási székhely volt, s több szempontból fontos helyszíne Kodály Zoltán életének. Az igazi otthon ez, a gyermekkori idill színhelye, ahová szorosan kötődött. Itt járt elemi iskolába, itt ismerkedett a természettel, itt hallott először népdalt, részt vett a falu különböző szertartásain: keresztelőn, falusi lakodalomban, temetésen. Ezek az események mind befolyásolták Kodály művészetét, a népzene és a népi kultúra iránti elkötelezettségét. Galántán a falusi gyerekek maguk készítették játékaikat, Kodály Zoltán legszívesebben rögtönzött dallamokat énekelgetett és a saját maga által készített gitárszerű hangszer húrjait pengette, amit az édesanyjától kölcsönvett szűrőkanálból állított össze.

A galántai zenei emlékek későbbi művekben is visszaköszönnek. 1933-ban jelent meg a Galántai táncok című zenekari mű, melyet Kodály a 18-19. századi fordulóján oly népszerű cigánymuzsikusok dallamainak felhasználásával komponált. A Bicinia Hungarica kétszólamú énekes füzeteit hajdani galántai mezítlábas pajtásainak ajánlotta.

A nyugodt, békés falusi élet megszakadt, amikor a családnak újra költöznie kellett. Nagyszombat gazdag múltú iskolaváros, kulturális és érseki központ, ahol három nemzetiség élt egymás mellett, a magyar, a német és a tót. Az édesapát az itteni állomás vezetésével bízták meg, Kodály Zoltán pedig a nagyszombati érseki gimnázium tanulója lett az elkövetkező nyolc évben.  

Kodály a város széléről járt be a kollégiumba, útja réteken keresztül vezetett. A szabadban, a természetben, friss levegőn tett gyalogos túrák, a mozgás mindvégig fontos része lett a zeneszerző életének, amely később kiegészült a hegyek iránt érzett szüntelen rajongással.

Kodály a gimnáziumi éveit mindvégig kitűnő eredménnyel végezte. Már ekkor is jellemző volt rá a végtelen tudásszomj, a humán beállítottság, az ógörög, német és latin nyelvek valamint a történelem szeretete, irodalomból pedig pályadíjat is nyert.

Mindezek mellett végig jelen van, és egyre csak erősödik benne a zene iránti elkötelezettsége.

S hogy ez így alakulhatott, ahhoz nagymértékben hozzájárult az, hogy zeneértő, zeneszerető családban nőtt fel. Az édesapa hegedült, édesanyja zongorázott és énekelt. Kodály tanártól tanult hegedülni, de zongorán, brácsán, csellón önszorgalomból tanult meg játszani. A muzsikus család szívesen töltötte idejét kamarazenéléssel. Ezekhez az alkalmakhoz a bécsi kottakölcsönzőből hozattak maguknak kottákat.

Kodály gyerekkorában és persze később is szívesen töltötte idejét azzal, hogy magában dúdolt, ehhez járult még hozzá különleges képessége, rendkívüli memóriája; bármilyen dallamot hallott, azt megjegyezte. Minden érdekelte, ami zenével kapcsolatos.

Az ifjú Kodály játszott az iskolai zenekarban, énekelt a templomi karban, de már ekkor kiderült, hogy a komponálás közelebb állt hozzá, mint a hangszeres zenélés. Kodály első zeneszerzői szárnypróbálgatásai a gimnáziumi éveire tehetők. A nagyszombati érseki főgimnáziumban Toldy Béla, az iskolai zenekar vezetője felfigyelt az ifjú tehetségre, és támogatta őt, hogy minél jobban kibontakozhasson. A gimnáziumi évek alatt születtek meg Kodály első kompozíciói: zongoradarabok, miserészletek, a D-moll nyitány, az Ave Mariaszóló énekhangra, orgonára, és a férfikarra íródott Stabat Mater. 1899-ben a farsangi hangversenyen Kodály Zoltán két barátjával előadta három tételes vonós hangszerre írt művét, az Esz-dúr triót.

Az 1896-os év nagyon fontos dátum a zeneszerző életében. Ekkor Kodály, szülei kíséretében Budapestre látogatott a millenniumi kiállításra. Az egyik kiállítóházban egy fali táblára figyelt fel, amelyen Fehér László balladája szerepelt Vikár Béla gyűjtésében. Kodály itt találkozott először az etnográfus nevével. Vikár felismerte a magyar népi dallamok rögzítésének fontosságát, ő volt az, aki - Európában is példamutató módon - először alkalmazott fonográfot gyűjtései során. Az etnográfus azonban csak a dalok szövegét írta le és publikálta, de kottapapírra nem vetette azokat. Később Vikár Béla útmutatása nyomán indultak el gyűjtőútjaikra Bartók, Kodály és Lajtha László.

Kodály páratlan céltudatossággal és szorgalommal képezte magát, nagy zeneszerző elődök voltak példaképei, akik maguk is egyetemet végzett emberek voltak. 1900-ban a nagyszombati diák jeles érettségi vizsgát tett, azonban a pályaválasztás igen nagy dilemma elé állította őt. Szülei a biztosabb megélhetés érdekében, tanárai pedig a tudásának megfelelően Kodály tudományegyetemi tanulmányait támogatták, ezzel szemben a tehetséges ifjú már ekkor tudta, hogy zeneszerző szeretne lenni. Végül, hogy ne kelljen döntenie, szeptembertől a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának magyar–német szakán, valamint a Zeneakadémia zeneszerzés szakán párhuzamosan kezdte meg tanulmányait. Ez utóbbi intézménybe való felvételijén Kodály saját kompozícióval jelentkezett, ahol Hans Koessler, a zeneszerzés tanszék vezetője rögtön a második évfolyamra javasolta a tehetséges jelöltet. Kodály Zoltán azonban nem élt a lehetőséggel, az alapoktól akart indulni és az első évfolyammal kezdte zeneakadémiai tanulmányait.

A páratlan szorgalom és igyekezet meghozta gyümölcsét, ugyanis Kodály felvételt nyert a nagyhírű Eötvös Collegiumba is, ahová kizárólag kitűnő tanulók jelentkezhettek: az intézmény főként szerényebb körülményű vagy középosztálybeli tehetséges diákokat fogadott falai közé. Kodálynak azért is jött jól a kollégiumi státusz, mivel nem akarta terhelni szüleit taníttatásának költségeivel.

A kollégium az egyetemi tanulmányok mellett külön képzést biztosított hallgatói részére. Neves tanárok irányítása alatt bővíthették, mélyíthették tudásukat, nyelvet tanulhattak, a legmagasabb tudományos ismeretek birtokosaivá válhattak az Eötvös- kollégisták.

Az egyetemen tanárai - Beöthy Zsolt, Gyulai Pál irodalomtörténészek, valamint a Kodálynál nem sokkal idősebb Gombocz Zoltán, nyelvtudós - nagy hatással voltak rá, éppúgy, mint a Zeneakadémián a bajor származású Hans Koessler is, aki a zeneszerzés tanszéken Kodály Zoltánon kívül több nagy magyar zeneszerző, köztük Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Kálmán Imre, Weiner Leó mestere is volt. Koessler komponistaként Brahms-t tekintette példaképének, s bár Kodály egynéhány dologban nem osztotta mestere nézeteit, de közülük a legfontosabbat, a kórusmuzsikát saját munkájába is átörökítette.  Koessler nagy hangsúlyt fektetett a karénekre, a kórusművekre, később az a capella éneklést kötelező tárgyként vette fel a Zeneakadémia tanrendjébe.

A pesti évek nagy fordulatot hoztak Kodály életébe. Az ifjú egyetemista nagyon sokat tanult, elmélyülten foglalkozott a zenével, estéit az Operában és hangversenyeken töltötte. Kodály a kollégium könyvtárában is sokat időzött, a régi magyar irodalom tanulmányozása közben bukkant rá a Psalmus Hungaricus szövegére.

Kodály 1904-ben zeneszerzőként diplomázott az akadémián, majd önkéntes ismétlőként szeptemberben újra beiratkozott az intézménybe. A Tudományegyetemen pedig 1905-ben kapta kézhez második diplomáját: Kodály magyar-német szakos tanárként végzett.

A zeneszerző és későbbi jó barátja, a nála egy évvel idősebb Bartók Béla egy időben jártak a Zeneakadémiára, de ott nem találkoztak. Mindketten visszahúzódó természetűek voltak, keveset jártak társaságba, idejük nagy részében csak a zenével foglalkoztak. Megismerkedésükben nagy szerepet játszott Gruber Henrikné Sándor Emma, akinek szalonjában a századforduló körüli főváros zenei életének kitűnőségei gyakran megfordultak. Ebben az időben Kodály megélhetése érdekében tanítványokat vállalt, köztük Gruber Henriknét, a hajdani Debussy-tanítványt oktatta zongorázni.

Emma maga is zenében jártas, kifinomult ízlésű, roppant műveltségű asszony volt, jó humorral megáldva, több nyelven beszélt, maga is zenélt és zeneszerzést is tanult. Kettejük kapcsolata lassan, fokozatosan szerelemmé alakult, s Emma mindvégig támogatta Kodályt, szellemi társként, nagy bölcsességgel állt a zeneszerző mellett. 1910-ben kötöttek házasságot, mely Emma haláláig, negyvennyolc évig tartott.

Kodály 1905-ben fejezte be első önkéntes ismétlő évét a Zeneakadémián, nagy tervek foglalkoztatták már ekkor. Zeneszerzőként azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a magyar zene alapjait a legjobban megismerhesse, elsajátítsa, ezért fordult a népzene, a magyar népdal felé. A magyar népzene történetét szerette volna megírni, de az addig nyomtatásban megjelent népdalgyűjtemények nem voltak alkalmasak a munkájához. Kodály szomorúan tapasztalta, hogy a gyerekkori emlékékeiből ismert és szeretett eredeti dalok mennyire különböznek a lejegyzett daloktól, a feldolgozók mintha meghamisították volna, a saját, német zenén nevelkedett ízlésüknek megfelelően alakították, igazították volna át e kincseket; így pont azokon a népi sajátosságokon változtattak, amitől igazán magyar volt a népdal. Ekkor fogalmazódott meg Kodályban, hogy saját maga fog gyűjteni, a nép közé menni, hogy a magyar népdalt a falun élőktől, vagyis első forrásból hallhassa. Ez a vállalkozás járatlan útnak bizonyult, amit saját magának kellett kitaposnia, végigjárnia, kutatnia. Kodály a nyár folyamán hazautazott szüleihez Nagyszombatra, majd pedig Galánta felé vette az irányt, ahol a környező falvakat gyalogszerrel végigjárva kezdte meg népdalgyűjtő tevékenységét. Különös boldogság volt ez az ifjú Kodály számára, újra közel érezhette magát a természethez, a gyökereihez, gyermekkora idilli napjaihoz. Az első gyűjtőút mintegy százötven lejegyzett dalt eredményezett, melyből tizenhármat az Etnographia című néprajzi folyóiratban Mátyusföldi gyűjtés címmel tett közzé Kodály. Ez a publikáció volt a népdalgyűjtő Kodály tudományos tevékenységének legelső megnyilvánulása. A nép körében eltöltött hónap alatt született meg Kodály fejében a későbbi nagyobb szabású kompozíció, a Nyári este című zenekari mű gondolata, valamint a doktori disszertációjához is saját tapasztalataira támaszkodva kezdhetett hozzá, melyetA magyar népdal strófaszerkezete címmel nyújtott be. A doktori cím megszerzésével Kodály Zoltán családjának nagy boldogságot okozott, a disszertációt pedig kedvezően fogadták a bíráló professzorok.

Kodály népdalgyűjtéséhez hamarosan csatlakozott jó barátja Bartók Béla is, akivel felosztották a bejárni kívánt területeket és legtöbbször külön utakon járva, Magyarország peremvidékein kicsi, hegyek közé zárt falvakba is eljutottak. Nagyon sokat tanultak gyűjtőútjaik során, nem egyszer soha nem hallott, ismeretlen kincsekre bukkantak.

A gyűjtés sehol sem indult könnyen, mert a falusi emberek az idegeneket nehezen fogadták el, nem volt egyszerű a bizalmukba férkőzni. Kodályéknak legtöbbször a falu tanítójától kellett támogatást kérniük, ők voltak azok az egyes területeken, akik értették munkájuk lényegét, s segítettek őket abban, hogy a falusiak megnyíljanak a gyűjtők előtt.

A népdalgyűjtés során Kodályék minden dalt hallás után írásban lejegyeztek, majd ezek előválogatáson estek át, hogy melyek azok, amelyeket érdemes volt fonográffal is rögzíteniük.

Az első közös munka eredménye a Magyar népdalok című kiadvány, mely habár nagyszabású, rendkívüli munka, de sem a közönség, sem pedig a szakmai hozzáértők nem értékelték.

Kodály Zoltán doktorrá avatása után, 1906 végén csekély összegű ösztöndíjjal először Berlinbe utazhatott, majd 1907 tavaszán Párizs következett. Berlinben zenei stúdiumokat folytatott, de a hely még sem gyakorolt rá olyan nagy hatást, mint Európa művészeti fővárosa, Párizs. Itt olyan világ tárult fel előtte, ami jelentősen befolyásolta Kodály zenei világát. Claude Debussy impresszionista hangvételű muzsikája annyira friss, újszerű volt számára, hogy egyből beleszeretett, s csodálattal tanulmányozta a francia zeneszerző műveit, három hónap elteltével pedig Debussy-kottákkal és élményekkel gazdagon tért haza Budapestre.

1907 őszétől az a megtiszteltetés érte az ifjú zeneszerzőt, hogy régi mesterét, Hans Koesslert váltva a Zeneakadémia zeneelmélet-tanárává nevezték ki. Innen számítva indult Kodály hat évtizeden keresztül tartó szenvedélyes zenepedagógusi pályája. A zeneszerző kezdeményezésére vezették be az intézményben a magyar népzene oktatását és a szolfézs-tanítást. Kodály évközben az akadémián tanított, nyaranta pedig újabb gyűjtőutakra indult, s mindezek mellett komponált is, így tehát párhuzamosan pedagógusként, zenetudósként és zeneszerzőként is tevékenykedett.

Kodály első szerzői estjén, 1910 tavaszán az I. vonósnégyes, a Kilenc zongoradarab és a Szonáta gordonkára és zongorára hangzott el. A művek fogadtatása nem volt pozitív, habár voltak olyan kritikusok, akik méltatták az újszerű muzsikát, mégis több lapban elmarasztaló sorok jelentek meg az estével kapcsolatban. Jellemző volt a korabeli zenekritikusokra, hogy a modern hangzású műveket nem igazán értették, értékelték és nem a helyükön kezelték.

Ezen az estén zongorán közreműködött Bartók Béla is, valamint itt mutatkozott be a zeneakadémiai növendékekből alakult kvartett, a később világszerte híres Waldbauer-Kerpely vonósnégyes.

1911-ben Kodály és néhány zeneszerzőtársa, látván a kortárs magyar zene nyomorúságos helyzetét, elmaradottságát Európához képest, megalapította az Új Magyar Zene-Egyesületet. Az ország kiváló muzsikusai álltak az egyesület mögé azzal a céllal, hogy a modern magyar zenei törekvéseket terjesszék, hangversenyeket szervezzenek. Pénzügyi támogatás és érdeklődés hiányában azonban kénytelenek voltak feloszlatni a társaságot.

Kodályt és műveit vegyes érzésekkel fogadták, de legalább már beszéltek róla, felfigyeltek rá, kezdett előtérbe kerülni a tehetséges magyar zeneszerző. Kodály nem elégedett meg eddig elért eredményeivel, hanem újabb gyűjtőútra indult, hogy minél jobban megismerhesse és feltárhassa a magyarság népzenéjét. A tudós zeneszerző Felvidék és Erdély falvait járta: feleségével, Emmával ketten vagy Bartókkal kiegészülve gyűjtötték tovább a dalokat. A zeneszerző Kodály sem tétlenkedett: Berzsenyi Dániel verseinek feldolgozásán munkálódott, majd Csokonai, és Kölcsey versei nyomán megszületett dalgyűjteménye, a Megkésett melódiák.

1914 tavaszán Kodály régóta dédelgetett álmát valósította meg azzal, hogy bukovinai csángó falvakban gyűjthetett. Itt talált rá a magyar népzene legősibb rétegére, a szinte érintetlen formában fennmaradt dalokban. Erdélyi útja után kitört az első világháború, amely a továbbiakban igencsak nehezítette Kodály népdalgyűjtő munkáját.

1915-ben Amerika is kezdett felfigyelni a magyar zeneszerzőre, mert egy osztrák származású hegedűművész híres kvartettje nagy sikerrel mutatta be Kodály első vonósnégyesét.

Kodály és Bartók a háború ideje alatt sem tétlenkedtek, ugyanis katonakórházak és laktanyák látogatására kértek és kaptak engedélyt, hogy katonanótákat, dalokat gyűjthessenek.

A háború évei is munkával teltek, ekkor készült el a Szólószonáta gordonkára, majd a II. vonósnégyes 1916-ban.

Az ezt követő évben több jelentős publikáció is megjelent Kodály Zoltán tollából. Márciustól a Zenei Szemle négy részletben közölte az Ötfokú hangsor a magyar népzenében című tanulmányt. Ebben az alapvető fontosságú, jelentős zenetörténeti összefoglalóban mondta ki Kodály, hogy a régi magyar dallamvilág legjellemzőbb tulajdonsága a félhangnélküli ötfokúság, amely minden nép zenéjének kezdete, s ami Magyarországon is tovább él és virágzik. Kodály a Nyugat és a Pesti Napló című folyóiratok zenekritikusaként is bemutatkozott ebben az évben: Debussy-ről, Bartókról, fiatal tehetségek hangversenyeiről és természetesen a népzene jelentőségéről is írt ezekben a lapokban. 1917-ben Móricz Zsigmond Pacsirtaszó című darabjához kísérőzenét komponált.

A háború után lassan eszmélt az ország, Kodály műveinek elfogadásával is ugyanez volt a helyzet. Több zeneszerző is felismerte, hogy nemcsak az országnak, de a magyar zenei életnek is újjá kell születnie. A szervező munkát a zenei direktórium élén Reinitz Béla, zeneszerző, zenekritikus irányította, aki ebben Kodály, Bartók és Dohnányi Ernő segítségét kérte. Az 1919-es évben az újjászervezett Zeneakadémia élére - mely innentől az Országos Magyar Zeneművészeti Főiskola nevet viselte - Dohnányi Ernő került, aligazgatónak pedig Kodály Zoltánt nevezték ki, így új szellemben, friss erőkkel vehette kezdetét a munka, több fiatalt segítettek abban, hogy hangversenyeken bemutatkozhassanak.

A Tanácsköztársaság bukása aztán felülírt mindent, a konzervatív zenei erők elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak az újhangú zeneszerzés tehetséges képviselőivel. Bartók és Dohnányi ekkor már külföldön is elismert zeneszerzők voltak, így Kodály Zoltán lett a célpont. Fegyelmi eljárást indítottak ellene, el akarták őt távolítani a magyar zenei életből. Habár többen, köztük Bartók is, Kodály Zoltán mellé álltak, mégis el kellett hagynia aligazgatói székét és tanári kinevezését is két évre érvénytelenítették. Mivel a főiskolán nem taníthatott a mester, így hát otthonában fogadta ez idő alatt tanítványait. A száműzés és kirekesztettség évei alatt született a Szerenád két hegedűre és brácsára című kamaradarab.

1921-ben a bécsi Universal Edition Kodály műveinek megjelentetésére szerződést kínált neki, amelyet a zeneszerző örömmel fogadott. Ebben az évben kihallgatást kért és visszahelyezték Kodályt tanári állásába, népdalgyűjtő munkájához pedig pénzügyi segítséget kapott.

A meg nem értettségen és mellőzöttségen az áttörést a Psalmus Hungaricus hozta meg Kodály számára. Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulója alkalmából 1923-ban, alig két hónap alatt született meg a tenorszólóra, vegyeskarra és zenekarra írt kantáta, melynek alcíme: „Könyörgés hamis atyafiak ellen. Vigasztalódás Istenben”. Kodály Kecskeméti Végh Mihály, tizenötödik századi költő 55. zsoltárát dolgozta fel, melyből magára ismerhetett minden elnyomott, megnyomorított nép. A Psalmus Hungaricus végre meghozta a várva várt áttörést, hatalmas közönségsikert aratott az országban és később világszerte is. Karmesterré is ez a mű avatta Kodályt, ugyanis 1927-ben felkérték a zsoltár dirigálására Hollandiában, ezért vezényelni tanult. A Psalmus Hungaricus és a zenekar élén álló karmester elvarázsolta a nagyközönséget, majd ebben az évben még több helyütt, köztük Amerikában is, nagy sikerrel adták elő a művet.

Kodály következő sikeres műve, amely a népzene felé irányította a figyelmet, az 1926-ban született Háry János című daljáték volt. Garay János Obsitos című műve alapján készült darabban a napóleoni háborúk idején játszódó történetben Háry János, a mű paraszti főszereplője ősz fejjel eleveníti fel kalandos történeteit. A bemutató előadáson a budapesti Opera előkelő közönsége először hallhatott népzenét Kodály jóvoltából.

Ez az év jelentős fordulatot hozott Kodály művészetének elismerésében, ugyanis tekintélye Európa-szerte egyre növekedett, s ha nem szólt volna közbe az első világháború, akkor talán a siker is hamarabb bekövetkezhetett volna. Külföldön ekkor mutatták be először a Psalmust, melynek hatására a legnagyobb élő zeneszerzők közé sorolták őt. Olaszországban Toscanini vezényelte Kodály műveit, Bartók pedig Amerikában zongoradarabjait adta elő nagy sikerrel.

Itthon is újabb szerző esteken bizonyíthatott Kodály, így a sikereken és azon felbuzdulva, hogy végre elismerik és értékelik munkáját, inkább a komponálásnak élt;  a Székely fonó vázlatai is ekkor kerültek papírra. Az Erdélyben gyűjtött népi dallamokból pedig 1927-ben készült el és hangzott el először a Marosszéki táncok.

Erre az időre tehető az, hogy Kodály figyelme a gyerekek zenei oktatására terelődött. Úgy gondolta, hogy a gyerekeket megfelelő neveléssel kell a minőségi zene felé irányítani. Kodály szerint az iskolákban az ének- illetve a zeneoktatás nem megfelelő színvonalon zajlott. A gyerekek zenei nevelését nem lehet elég korán kezdeni, vallotta. Sőt, a gyerekek első zenetanára az édesanyjuk, így a gyerekek zenei nevelését az édesanyák zenei nevelésével kell kezdeni, ez által válhatnak a következő generáció tagjai zeneértő, zenekedvelő felnőttekké, olyanokká, akik fogékonyak a komolyzenére, hangversenyekre járnak, aktívan zenélnek vagy kórusban énekelnek. Kodály nézetei szerint a zene hatással van a gyerekek tanulmányi eredményére, és arra is, hogy majdan harmonikusabb emberré váljanak. Azok a gyerekek állnak legközelebb az igazi, értékes művészethez, akik falun, a régi, hagyományos zenével találkozhatnak. Ők a tiszta, hamísítatlan zenében élnek, nem úgy, mint városi társaik, akik csak az értéktelen, silány muzsikával találkozhatnak. Kodály a zenei igénytelenség uralma ellen emelte fel a szavát, szerinte nagyon fontos, hogy az értékes és igényes zenét mindenki a sajátjának tekintse.

Kodály szerint a zenetanulás első lépése az éneklés: minden ember a torkában hordja a legékesebben szóló hangszert, az énekhangját, ezen kell először megtanulnunk „játszani”, majd ezután jöhet a hangszeres zenélés. Kodály hozzálátott hát nagyszabású pedagógiai programjának kidolgozásához, ekkor születtek az első kórusművek gyerekhangra, amelyek szinte elvarázsolták a hallgatóságot. Kodály kórusművészetének kettős forrása a magyar népdal és a reneszánsz énekkari hagyománya, tehát a magyar zenei anyag és az európai technika ötvözete. Azt azonban nem lehetett megjósolni, hogy a gyerekhangra íródott kórusművek ilyen hatással lesznek az iskolákra is. Egymás után alakultak a diákkórusok és megszületett az Éneklő Ifjúság mozgalom is, majd Kodály nagyszabású férfi- és vegyes karainak hatására a felnőttek kórusmozgalma is átalakult, a Mátrai képek, a Molnár Anna népballada vagy éppen a Jézus és a kufárok is mind ennek az időnek a remekművei.

Kodály Zoltán 1882-ben született, s habár ötvenedik születésnapját csak 1932 decemberében töltötte, az ország már az év elején megkezdte a zeneszerző ünneplését. Ez év tavaszán került bemutatásra a Székely fonó című daljáték, melyben a zeneszerző huszonhárom népdalt és balladát dolgozott fel, a magyar népzene legszebb gyöngyszemeiből válogatva.

Kodály, mint hajdani nagyszombati diák nemcsak a katolikus egyház számára komponált, de kórusokat alkotott a protestánsoknak és zsidó dallamokat is feldolgozott. 1936-ban készült el Kodály a Budavári Te Deum című művével, amit Budapest székesfővárosának megrendelésére komponált a zeneszerző, Buda török uralom alól való felszabadulásának 250. évfordulójára. A szerző ezen műve is világszerte több helyen elhangzott, sok helyütt maga Kodály vezényelte.

A következő évben, iskolai használatra adta közre a Bicinia Hungarica sorozatának első füzetét. A négykötetes ciklus 180 apró kórustételt tartalmaz, melyben a zeneszerző főként magyar népdalokat, valamint az Ural hegység táján élő, a magyarsággal rokon népek dalait dolgozta fel két szólamra.

1938-ban a már virágzó Éneklő Ifjúság mozgalom hangversenyén, Nagykőrösön Kodály Zoltán egy ezertagú énekkar élén vezényelte Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című kánonját. A Páva variációk amsterdami bemutatója újra Kodályra terelte a zenei világ figyelmét, melynek megírásával a zeneszerző a jobbra tolódó, németbarát politika ellen tiltakozott.

1940-ben Bartók és felesége Amerikába költöztek. Ekkor Kodály felmentését kérte tanári munkája alól, hogy folytathassa a Bartókkal közösen megkezdett népdalgyűjtemény rendszerezését, sajtó alá rendezését. A Bartók Béla és Kodály Zoltán által alapított sorozat, a Magyar Népzene Tára első kötete, a Gyermekjátékok csak 1951-ben jelenhetett meg. Bartók már nem érhette meg az 1913-ban közösen meghirdetett terv megvalósulását, mert 1945-ben New Yorkban meghalt. Kodály életében további öt kötet készült el a monumentális sorozatból, majd a zeneszerző halála után, 1997-ig további öt kötet látott napvilágot.

1942-ben, hatvanadik születésnapján a zeneszerző végleg nyugállományba vonult, miközben az egész ország újra őt ünnepelte a „Kodály-év” alkalmából. Galánta városa díszpolgárrá nevezte ki e jeles évforduló kapcsán a zeneszerzőt, akit a kolozsvári egyetem is díszdoktorrá avatott ekkor. A következő évben Kodály Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia és a Nyelvművelő Bizottság tagja lett, valamint a Zenepedagógia Egyesület díszelnökévé választották. Amikor 1944-ben a zsidó származású, de hívő katolikus Emmának menekülnie kellett hűvösvölgyi otthonukból, Kodály vele bujkált egy apácazárdában, majd az Operaház zsúfolt pincéjében várták a pusztító háború végét.

A világháború után újabb kinevezések következtek: a Zeneművészek Szabad Szervezete, a Magyar Művészeti Tanács, valamint a Zeneművészeti Főiskola Igazgatói Tanácsának elnökévé választották Kodályt.

A háború végeztével Kodálynak újra lehetősége nyílt, hogy hosszabb külföldi koncertkörútra indulhasson. A mindenütt szíves látott zeneszerző ekkor ellátogatott Angliába, Svájcba, majd hajóval Amerikába utazott, ahol több hónapi tartózkodás alatt hangversenyek, koncertek sorozata következett. Ezután London, Párizs, Moszkva, Leningrád, Stockholm, Malmö, Prága, Bécs, Brüsszel, Róma koncerttermeiben saját műveit vezényelte, s mindenütt hatalmas sikert aratva ünnepelt zeneszerzőként tisztelgett neki a világ.

A folyamatosan alkotó, világjáró művész és zenetudósnak a magyar állam 1947-ben újabb elismeréseket adományozott: ebben az évben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, középkeresztjét, majd nagykeresztjét vehette át, s még ugyanebben az évben szülővárosa, Kecskemét is díszpolgárává avatta. Az ünnepelt zeneszerző az elsők közt 1948. március 15-én Kossuth-díjat vehetett át.

1950-ban, hosszú kihagyás után Kodály újabb népdalgyűjtő útra indult, Mohács és környéke volt a kiválasztott terület.

Ez év októberében Kecskeméten megnyitotta kapuit az ország első ének-zenei általános iskolája, melynek tantervében mindennapos énekóra szerepelt. Kodály szerint a legfontosabb a zene rendszeres gyakorlása, azt vallotta, hogy a zene jóvoltából a gyerekek más tantárgyakból is jobban teljesítenek. Kodály zenepedagógiai elveinek hatására a zenei általános iskolák és gimnáziumok száma is növekedett.

1952-ben az ország a hetven éves Kodály Zoltánt ünnepelte, aki ebben az évben átvehette második Kossuth-díját, majd 1957-ben hetvenöt éves korában már harmadjára lehetett az övé ez a kitüntetés.

Az ezt követő évben súlyos csapás érte Kodály Zoltánt. Felesége, Emma, aki egész életében támasza, múzsája, lelki társa volt, súlyosan megbetegedett, majd november 22-én elhunyt.

Emma asszony halála hónapokig munkaképtelenné tette a zeneszerzőt, majd végül erőt vett magán és befejezte utolsó zenekari művét, Szimfóniáját, amit hitvallásnak, összegző műnek szánt.

Az élete utolsó éveiben is aktívan alkotó és dolgozó művész életét Péczely Sarolta, régi jó barátainak lánya aranyozta be. A 19 éves lányt, a Zeneművészeti Főiskola énektanár szakának hallgatóját 1959 decemberében vette feleségül az idős művész. Sarolta fiatalsága, derűje, jókedve örömet és vigasztalást hozott Kodály életébe, akivel boldogan, s persze sok munkával teltek napjai. Kodály még így idős korában is sok külföldi felkérésnek tett eleget, így 1960-ban Oxfordba utazott feleségével, ahol az ottani egyetem díszdoktorává avatták. A Kodály házaspár otthonában a kor sok híres embere megfordult, így például Benjamin Britten vagy Yehudi Menuhin is.

1962 ismét „Kodály-Év”, ugyanis a zeneszerző ekkor ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. Ebből az alkalomból országszerte több ünnepséget és koncertet szerveztek, de a legkedvesebb ajándékot mégis az egykori diákjaitól kapta Kodály, ugyanis ekkor készült el huszonöt művész közös kompozíciója, a Köszöntő, mely az egykori tanítványoknak Kodály-témára írt igen különböző stílusú variációit tartalmazza, ezzel tisztelegve koruk legnagyobb zeneszerzője előtt.

Kodály Zoltán élete utolsó percéig dolgozott, 1967. március 6-án reggel szívrohamban hunyt el. Temetése nemzeti gyásznappá vált, ravatalánál több tízezren tették tiszteletüket, fejet hajtva a nagy zeneszerző, zenetudós és zenepedagógus előtt.

Kodály Zoltán halála után felesége Kodály Zoltánné Péczely Sarolta kezeli a hagyatékot.

1975-ben alakult meg a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Társaság, amely a különböző országokban működő, a névadó zenepedagógiai útmutatásait közvetítő és terjesztő Kodály Zoltán Társaságokat koordinálja. Szintén ebben az évben kezdte meg működését Kecskeméten az egykori ferences rendi kolostor falai között a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet. Az intézmény által szervezett tanfolyamokon Kodály szellemében magyar és külföldi hallgatókat képeznek, valamint KodályZoltán szellemi hagyatékának őrzése is az intézet feladatai közé tartozik.

A Magyar Kodály Társaság 1978-ban alakult meg, amely a teljes életmű terjesztését és megismertetését szolgálja, tiszteletbeli elnöke a mai napig Kodály Zoltánné Péczely Sarolta, akinek nevéhez fűződik továbbá a Kodály Zoltán Emlékmúzeum és Archívum megalapítása. Kodály 1924 októberétől haláláig, 1967 márciusáig lakott a ma is nevét viselő Köröndön. Az itt található lakásban a házaspár egykori otthona nyitva áll a látogatók előtt, az archívum pedig Kodály-dokumentumokat, kéziratokat, nyomtatványokat, képeket, hangfelvételek, mozgóképeket gyűjt és őriz.

A halhatatlan magyarok sorában ott tudhatjuk Kodály Zoltánt is, akinek páratlan életműve nagy hatással volt a hazai és külföldi zeneirodalomra. Kodály életkedve, tenni akarása, munkabírása, energiája sokunk számára példaértékű lehet, mellyel a zene szolgálatában élete utolsó percéig tevékenykedett.

/http://www.bacstudastar.hu/


2009 Ardelao 2017-12-16 00:34:18

135 évvel ezelőtt, ezen a napon született KODÁLY ZOLTÁN DR.

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  

(1882. december 16. Kecskemét)

 

MÓSER ZOLTÁN:

«ERRE LELTEM FÖLDNEK NYOMÁT,  . . . » 

KODÁLY ZOLTÁN ÉLETÉRŐL, - A HAGYOMÁNYRÓL, A MÚLTRÓL ÉS TÖRTÉNELEMRŐL

I. 

„Kodály Zoltán gyerekkori emlékei”

Ha regényt írnék Kodályról, akkor az egy vasútállomással kezdődne. S az a vasútállomás arról vallana nekünk, hogy mi mindent látott Galántán 1885. november 20-a és 1892. május 10-e között. Mit látott és mit hallott, mert ugye a falaknak néha szemük és fülük van.

De én most nem regényt írok, és a falak helyett valaki mást kértünk vallomásra: természetesen Kodály Zoltánt, aki itt lakott, s itt töltötte gyermekkora legszebb hét esztendejét. Itt, a galántai vasútállomás épületében. Sok-sok érkező és induló vonat, és ami hozzá tartozik, püffögés, vonatfütty és zakatolás, de ezeken kívül még énekszó és zeneszó - ezek villantak fel előttem, amikor Kodály Zoltán gyermekkorát és a régi Galántát próbáltam gondolatban felidézni. Vagyis arra voltam kíváncsi, amikor bejártam a várossá fejlődött települést, milyen is lehetett a gyermekkori, vagyis a száz évvel ezelőtti község. És milyen volt a gyermek Kodály? Ezt leginkább azon visszaemlékezés alapján tudjuk elmondani, amelyet 1963-ban a Belga Rádió és Televízió számára készített a zene-történész Denijs Dille. Most ebből, az 1973-ban megjelent írásból hosszabban idézek.
 

„Első zenei élményeim főként vokális természetűek voltak, mert abban az időben meglehetősen víg élet volt Magyarországon: mindenki énekelt, éjjel-nappal.

A többé-kevésbé művelt emberek a népszínművek terjesztette dalokat énekelték. Ilyen népszínműveket, népies műdalokat hatalmas mennyiségben komponáltak akkor. A művelt emberek közül néhányan ismerték valamelyest az eredeti népdalokat is, de azokat többnyire már csak a parasztok énekelték. Egész szép műsort szedtem össze mind két-típusú dalból.

Az eredeti népdalokat cselédlányoktól és parasztoktól hallottam, akik vonatra vártak az állomáson, apám ugyanis állomásfőnök volt Galántán; ezekkel a dalokkal egész csomó aprópénzt is kerestem, amikor énekeltettek.
 

Ami hangszeres zenei élményeimet illeti, azoknak két forrása volt. Galántai táncaim témái egy 1809 körül megjelent, «Magyar nemzeti táncok, különböző galántai cigányoktól» című füzetből valók. A mi időnkben elég nagy banda élt ott, de nem azon a vidéken dolgoztak, mindig külföldön jártak. Évente egyszer-kétszer hazalátogattak otthonmaradt családjukhoz, a községtől teljesen elkülönült, tucatnyi házból álló cigánysorra. A községnek úgy kétezer lakosa volt, a cigánysor félúton terült el a község és az állomás között. Utoljára 42-ben látogattam Galántára. Addigra eltűnt a cigánysor; a pusztaság, amely a községtől elválasztotta, teljesen beépült; eltűntek a muzsikusok is. Egyetlen egyet találtam azok közül, akiket gyermekkoromból ismertem, a háború következtében az is félig vak aggastyán lett. A muzsikálást abbahagyta, mint ahogy a többiek is más foglalkozást kerestek, mert akkor már nem kellett a cigányzene Galántán. A mi időnkben is csak egy kis banda maradt otthon, amely a környékbeli alkalmakkor muzsikált. Apám neve napján például néha nálunk is volt négy cigány az előszobában, olyankor felmásztam a nagybőgőre, mert szerettem a brummogását.

A másik forrás más természetű volt. Egy délután a földön játszottam a szalonban, apám és anyám meg valamit muzsikált. A lenyugvó nap tűz és arany színeivel elárasztotta a szobát. Sokkal később jöttem rá, hogy egy szonátát játszottak, Mozart D-dúr szonátáját, s még ma is hallom apám kissé egyenetlen trioláit. Ez a mű bennem, azóta is ahhoz a lángoló délutánhoz kapcsolódik. Amikor zongora került a házhoz, nem nagyon vonzott, de azért néha ütögettem a billentyűket; volt egy kis törött hegedűm is, de nekem a magam készítette hangszer szerezte a legnagyobb örömet.
 

Könyörögtem anyámnak, adjon nekem egy főzőszerszámot; soklyukú szűrő-kanál volt fából, lyukain madzagokat húztam keresztül és azokat a kanál végéhez erősítettem, mint a húrokat. Valami gitárféle lett belőle, ezen kísértem énekemet. Valami csendes helyre bújtam vele és órák hosszat énekeltem, ezzel a hangszerrel kísérve mindig szöveg nélküli, rögtönzött dallamaimat. Megvallom, később a legjobb műveim sem töltöttek el olyan elégedettséggel, olyan örömmel, mint ezek az első rögtönzések, amelyek első kompozícióim voltak.
Ez volt minden zenei gyakorlatom négy-öt éves koromig; de még tízéves koromig sem részesültem rendszeres tanításban.”

Galánta Kodály gyermekkorában kisközség volt, 268 házzal és 2982, jobbára római katolikus vallású, magyar lakossal. Volt a községben posta, távíró, vasútállomás, valamint két kastély, amelyeket az Esterházyak építtettek. A népszámlálás adatai szerint 1910-ben Galánta 3274 lakosából 2933 magyar, 202 szlovák és 115 német volt. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye galántai járásának székhelye volt. Magyar lakosságának felét 1945 után kitelepítették. 2001-ben 16 365 lakosából 9877 szlovák (60,4%), 6022 magyar (36,8%), 175 cigány és 114 cseh volt.

Mára a kis faluból, amelyet hajdan a vidék „kincsesbányájának” neveztek, 12 ezer lelkes város lett. A régi Galánta lassanként teljesen eltűnik: új épületek, házsorok, lakótelepek emelkednek mindenütt. A város régi épületeiből kevés maradt meg. Ezek közül való a Fő utcán látható, a 17. század második harmadában épült reneszánsz polgárház (ma plébánia), és a közvetlen szomszédságában álló katolikus templom. A Szent István királynak szentelt templomot a 18. század végén építették. Ezt fényképezve, körbejárva akadt meg a szemem egy különös, kopott sírkövön, amelyet a mai templom falába utólag építettek be. Sok utánajárás és segítség kellett ahhoz, hogy megtudjam, ez az 1563-as vörös-márványkő Kubinyi László* síremléke, amelyet ma újra (restaurálva) a templomban helyeztek el a hagyománytisztelő galántaiak.

A sírkövön elég kopott és hiányos latin nyelvű feliratok láthatók. Madas Editet illeti köszönet, hogy ezek feloldását és lefordítását elvégezte:

Az igaznak, ha időnap előtt hal meg, nyugalomban lesz része.
Szeretve és élve elvitetett.
Kedvét találta lelkével az Úr, ezért sietett kimenteni őt (a romlottság köréből).

Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg.
Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.
Szeretnék meghalni és Krisztussal lenni.
Ez annak az akarata, aki küldött engem.
Mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké él,

s én föltámasztom az utolsó napon.

De a nemes úr, Kubinyi László kőbe vésett viselete is becses emléket őriz. Megviselt állapota ellenére jól kivehető még a prémes, rövid felsőujjas mente, apró zsinórzattal, s a lábán lévő rövid szárú csizma vagy bakancs. „Ez volt tehát az előkelő nemzeti magyar viselet a XVI. században, de az a baj, hogy az újabb ivadék kezdette őket vesztegetni és feledni, vagy nem volt képes legalább felismerni és megbecsülni”- írja befejezésül Ipolyi Arnold, a mindenre figyelő, mindent feljegyző tudós nagyváradi püspök. De amit előtte fejteget, az is megszívlelendő. Azt állítja, hogy kár sopánkodni, panaszkodni azon, mennyi mindent pusztított el a török és tatár. Hisz régi korokból fennmaradt számosan sok emlékünk, igaz, sokszor csak töredékesen.
 

Így volt Kodály is a régi zenével, a régi hangszerekkel, kottákkal, a régmúlt idők muzsikájával. Amit elő akart bányászni, amit megújítani, s amit lehet, azt megmutatni, sőt tovább folytatni. Hogy ez a szándék hol és mikor fogalmazódott meg benne, azt szintén egyik vallomásából tudjuk. De ezért egy várossal tovább kell mennünk: Nagyszombatba, ahová Galántáról költözött a család.

II.

Kodály, a diák - Nagyszombat, a város


Nagyszombat úgy él bennem, mint Pázmány, és mint Kodály városa. Azért is utaztunk el ide, hogy régi, több száz éves emlékeket keressünk, s ha van, akkor ezeket képen is rögzítsük. Térképünk nem volt, de a szűk utcák érezhetően mind egy irányba és egy térre, a hatalmas Szent Miklós plébániatemplom felé tereltek bennünket.
 

Bentről gregorián ének hangja szűrődött ki. Ide járt, s a templom kórusában énekelt is diák korában minden vasárnapi nagymisén Kodály Zoltán.

„Ebben az időben ugyan bizony már egy csomó hangszernek nem volt képviselője a zenekarban, s a régi kották szétzüllve, gyűrve hevertek. Még élénken emlékszem, amikor a kórus csendjében egy hányódott, tört fagottot először vettem kézbe s próbáltam elképzelni, hogyan is lehetett ebből egykor hangot előcsalogatni?”
 

Hogy elképzelte, s meg is valósította, tudjuk életéből, műveiből. De ahogy én akkor a templomból kiszűrődő éneklésben a gyermek Kodály hangját is hallani véltem - majd láttam a templom szomszédságában álló régi gimnáziumba igyekvő 10 éves fiúcskát is, - úgy látom most Kodály kezében lévő tört fagottot és a gyűrt kották lapjai között lélegző (lappangó?), múltat a régi híres várost, Nagyszombatot. Mert bizony nevezetes és híres lett a város, midőn a török elfoglalta Esztergomot, ugyanis először Pozsonyba, majd 1543-ban ide költözött az érsekség és a káptalan, s itt maradt egészen 1822-ig. E közel három évszázad adta a fejlődés lehetőségét, hozta a nagy hírét. Leginkább Pázmány Péter idejében ragyogott, talán pompázott is.

Pázmány a nagyszombati egyetemet két évvel halála előtt, 1635-ben hozta létre százezer forintos alapítvánnyal, ami „ha nem is éppen a dolog nagyságához, de mindenesetre a lesújtott haza helyzetéhez illő” - írta az alapítólevélben. Céljául pedig azt jelölte meg, „hogy ott a harcias nemzet lelke szelídüljön és az egyház és az állam szolgálatára alkalmas emberek képeztessenek.” II. Ferdinánd királyhoz 1635. szeptember 17-én emlékiratot nyújtott be, amelyben ezt a kettős célt hangoztatta: „A katolikus vallás terjesztése Magyarországon és Magyarország kultúrája.”

Egyébként Pázmány semmiféle áldozatot nem sajnált a nemzetnevelés céljára, anyagi téren sem. A történész Fraknói Vilmos számítása szerint egymillió forintot fordított egyházi és kulturális célokra. Már 1620-ban, tehát legnagyobb alapításai előtt így irt: „Állítom, hogy...jövedelmeimnek egyharmadát sem fordítottam saját személyemre; kétharmadánál sokkal többet szenteltem a papnevelő-intézetek, kollégiumok, és szegény ápoló házak alapítására, tanulók, koldusok, utazók és házam népe segélyezésére, valamint templomok építésére és ékesítésére. ...” 

Pázmány Péter, aki ősi, református-vallású nemesi családból származott, 13 évesen tért át a katolikus hitre, s lett később a jezsuita rend tagja s azután 1616-tól érsek. Ő az ellenreformáció „vitézlő harcosa,” a hitviták tüzének izzó szónoka, s mint író a magyar barokk irodalomnak és a magyar prózának egyik legnagyobb alakja, akinek kezében összefutottak a magyar történelem szálai.

S mint nemzetnevelő - Schütz Antal szép hasonlata szerint - Pázmány a magyar történelem szövőszékénél ült és dolgozott haláláig, 1637-ig.

„Nádor és király, kamara és országgyűlés, törökök és erdélyi fejedelem, magyar püspökök és római bíborosok, egyházmegyés papság és szerzetesek, papi hivatásébresztés és népgondozás, béketárgyalások és hadi mozgolódások, főurak lelki ügyei és polgárok-jobbágyok ügyes-bajos dolgai, protestáns prédikátorok és a katolikus hívek lelki elhagyatottsága, iskolák és szemináriumok létesítése - mindezt átfogta gondolkodása és missziós buzgósága, ugyanakkor még háztartásának, háza népének mindennapos ügyeivel is foglalkozni tudott.”

Kodály idejében a város - amelyet templomairól és szelleméről „magyar Rómának” neveztek - már hanyatlott s csak a nagy idők emlékeiből élt. De a régi épületek álltak s állnak ma is, s miként az a tört fagott, ezek is a régi időkre emlékeztetnek.

Az apát Galántáról, a kis faluból a nagyvárosba helyezik állomásfőnöknek. A 10 éves Kodály Zoltán 1892 szeptemberében kerül az érseki főgimnáziumba, a szigorú tanárok közé. Ha arra gondolok, hogy hol látható, hol mutatható ki „kicsiben” a későbbi híres ember, hol látható (utólag) a kiteljesedés kezdete, akkor Kodály esetében Nagyszombatot kell említenünk. Ekkor már oly erős hajlandóságot érzett a zenéléshez, hogy egyedül fogott hozzá a tanuláshoz.
„... tíz éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, … néhány év alatt annyira vittem, hogy Mendelssohn hegedűversenyét játszottam. ...Közben néhány zongoraórát kaptam a testvérnénémtől. De az iskolatársaimmal vonósnégyeseket akartam játszani, és mert nem volt csellistánk, egyszerűen elhatároztam, hogy ezt a hangszert is megtanulom. Hozattam
egy gordonkaiskolát, és egymásután sorban végig megtanultam az összes gyakorlatot, - Nagyszombatban nem volt csellótanár - és nagyon hamar annyira vittem, hogy Haydn kvartetteket játszhattunk. Néhány évvel később újra elővettem a hegedűt, mert véletlenül egy jobb hegedűtanár bukkant fel a színen. Így aztán egyik napon csellóztam, a másikon hegedültem.”
 

Kodály rendkívüli fogékonyságát még jobban elárulja egy másik eset. Sem Emília nővérétől, akitől zongorázni tanult, sem annak tanárnőjétől nem hallott Bachról. De egyszer a városban járván egy özvegyasszonynál, aki kottákat adott el, meglátta és megvette Bach: Das Wohltemperierte Clavier két kötetét. Félévnyi tanulással maga mögött leült és eljátszotta mind a 48 prelúdiumot és fugát, melyek lejátszása nagy művészeknek is komoly feladatot jelent!

Közben otthon továbbra is szokásban maradt a kamaramuzsikálás, amelyen most már a két gyermek is részt vett. De volt egy állandó vendége is ezeknek a délutánoknak, esteknek: édesapjuk egyik kollégája, Nespor, a pozsonyi vasútállomás forgalmi főnöke. Ő - meg az édesanya is - éneklésével, különösen Schubert dalaival tették meghittebbé a házi muzsikálást.

Kodály hihetetlen érzékenységére és befogadóképességére mutat az a vallomás, amely szerint megtanult „néhány Beethoven-szonátát kotta nélkül, anélkül, hogy akár csak egy billentyűt is leütött volna.” Ugyanis a nővére játszotta a szomszéd szobában, miközben a gimnazista Kodály a másik szobában épp görögöt preparált.

A nyelvekben - görög, latin, német - kiváló, az irodalmat s a történelmet nagyon szerette: több pályadíjat nyert. Németül annyira megtanult, hogy a budapesti bölcsészkaron is német szakra jelentkezett, görögül pedig - ahogy írja, „tudtam annyit, hogy nyugodtan taníthattam volna.” De talán ennél fontosabb, hogy, ezáltal megismerte, megszerette a görög irodalmat, a görög kultúrát, s annak szépségeszméje egész életében nagy hatással volt rá. Amikor 25 éves korában megírja azt a «Nausikát,» azt a dalt, amelyet”hangja megszületésének,” első önálló megszólalásának érez, s amikor (sok évvel később) tanítványai arról faggatták, hol s kitől „tanulta” ezt a hangot, azt válaszolta rá: Homérosztól. A görög nyelvet annyira szerette, hogy egészen haláláig hetente egyszer külön foglalkozott vele. Nádasi Alfonz bencés atyával görögöztek együtt, aki személyi titkára és gyóntatója is volt. Ó írja a nagyszombati diákról szóló egyik emlékezésében a következőket:

„Sok szempontból elemezték már azt a kimeríthetetlen lángészt, de nem ismert lelkivilágának egyik fontos összetevője: diákélete, ... a nagyszombati diáktársak* egy emberként vallották, hogy a legtekintélyesebb diáktársuk volt. Nemcsak szerették, de tisztelték is. Ennek egészen különös tanújelét adták.”

A századfordulón az elsős a felsősöket nem szólíthatta másképpen: mindig csak a családnév megnevezésével, hozzá téve az úr szót. Kodálynál mást lehetett megfigyelni. A Kodály névhez a tót „pán”= úr szót használták. Nemcsak a kisdiákok nevezték Pánnak, hanem az osztálytársai is. ... Még diplomájuk megszerzése után is, érettségi találkozókon, mindig csak így mondták: Szerbusz Pán.

Megvolt ennek a névnek az alapja: mikor észrevette, hogy a tót származású gyerekek félszegek, félénkek voltak az első hetekben, mert hiányos volt a magyar tudásuk, ekkor Kodály szokatlan elhatározásra jutott: „Gondoltam, megfordítom a sorrendet. Nem várom meg, míg ők tudnak jól magyarul, én megyek elébük, és megkönnyítem, hogy hamarabb érezzék otthon magukat köztünk.”

Kodály az iskola zenekarának, az iskola kórusának is tagja volt, sőt vasárnaponként a székesegyház kórusában is énekelt, ahogy azt az elején említettük. Itt őrizték a 60 éve megszűnt nagyszombati zeneegyesület anyagát is. Mivel a karnagy fia jó barátja volt, kéri és kapja tőle a régi partitúrákat: Beethoven C-dúr,- s Liszt Esztergomi miséjének kottáját lapozza és „olvassa.” (Ez is olyan, mint egy meg nem írt filmnek az egyik jelenete, ahol a „hangok eljövendő nagy tanára” vált szót az elődökkel.)

De itt már nemcsak álmodozásról, hanem zeneszerzésről is beszélnünk lehet és kell is. „Számomra sohasem az volt a lényeges, hogy egy hangszeren játszani tudjak. Kezdettől fogva sokkal többet komponáltam, mint játszottam.” 13-14 éves, amikor papírra veti az első kompozícióit: ezek zongoradarabok, néhány miserészlet vegyes-karra és orgonára, két Ave Maria. 16 éves, amikor elkészül a Nyitány, ezt követi a Stabat Mater, majd ismét egy Ave Maria énekhangra-orgonára, a «Romance lirique» csellóra-zongorára, az Esz-dúr trió két hegedűre-brácsára, s az első Petőfi dal, a „Vadonerdő világa.” A vers egy leánykáról s a szerelemről szól. Mi más ez, mint egy érzelmes vallomás valakihez: egy ismerős kislányhoz bizonyára.

De van, illetve lappang Kodály nagyszombati diákkorának eddig nem emlegetett, számon nem tartott, de mindenképpen jelentős emléke: egy Morus-drámához írt gyászinduló, hívta fel a figyelmünket 1982-ben, a pozsonyi Irodalmi Szemle egyik számában Gál István.
1899. február 12-én, vasárnap a nagyszombati főgimnáziumban a három felső osztály színjátszó diákjai egy Morus Tamásról szóló drámát adtak elő. Kodály írta hozzá a zenét, egy gyászindulót. „Erről a művéről azonban a magyar zenetudomány nem tudott, mint ahogy nem tudnak róla angol rajongói sem. Kodály ekkor VII-es volt, az önképzőkör aljegyzője.

Egyik osztálytársa feljegyezte, hogy Kodály a felső osztályokban nagy Shakespeare imádó volt, sok részletet kívülről tudott és hangosan szavalt. Ő maga hosszú időt, éveket töltött Angliában, az angol ének- és zenekultúrának nagyra-becsült híve volt. Hosszú távú érdeklődésének Anglia iránt nagyszombati Morus-gyászindulója első jelentős állomása, éspedig 17 éves korából.”

Miért soroltam fel a zeneszerző diák „műveit?” Mert ebből is látni - ekkor még zeneszerzést senkitől nem is tanult, hogy milyen termékeny volt. (S ebből logikusan következik az is, hogy hamarosan a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot fogja választani.) Az is igaz, hogy volt valaki, aki zeneszerzésre ösztönözte. Toldy Béla, az iskola fiatal pap-tanára, aki a zenekarba is befogadta, ő bátorította komponálásra. „Tanárai közül a hittantanár volt rá a legnagyobb hatással. Mikor visszaemlékezett rá, még életének utolsó éveiben is úgy emlegette, mint olyan jellemű embert, aki kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. ... Egyszer hittanórán Toldy Béla latin mondatot idézett, hogy a jól bevésett idézettel még jobban megjegyezzék a növendékek az erények fontosságát. A mondat a következő volt: „Componite mentes ad magnum virtutis opus.” Nyers-fordításban azt mondhatnánk: Komponáljátok meg lelketeket az erény nagy munkájához. - Vagyis magyarul: Készüljetek lélekben az erény, a lelkierő nagy művéhez!”

Nem véletlenül említettük a komponistát, hisz a gimnazista Kodály épp Toldy Béla hatására készítette el az első zenekari művét. Ezt a kompozíciót 1898 februárjában be is mutatta az iskola zenekara. Mivel kürtösük nem volt, a bemutatóra kölcsönkértek kettőt a városi tűzoltózenekarból. De harsonás sem volt, amit aztán a fiatal szerző törölt az oboa szólammal együtt. (Oboát addig még csak nem is látott.) A zenekarban a csellista maga Kodály volt, de a dobszólót is ő játszotta.

Néhány nap múlva kritika is megjelent, méghozzá egy pozsonyi német nyelvű lapban: Fölcsendülnek a Nyitány első hangjai. ... A zenekar - a fúvósok kivételével - az intézet tanulóiból áll. A karmesteri emelvényen egy fiatal tanár, aki pálcájával iparkodik féken tartani a még zabolátlan erőket. ... A mű jól hangzik, a gondolatok logikusan sorakoznak egymás mellé. A darab lendületes, tehetségről tanúskodik. A műsorba pillantok: Nyitány (d-moll), szerezte Kodály Zoltán 6. osztályos tanuló. Most értem meg szomszédnőm arcának finom sápadtságát. A Nyitánynak vége, tapsvihar zúg fel a színházban, a szerzőt szólítják - a sápadtság eltűnik szomszédnőm arcáról, könny csillog a gyöngéd anya szemében. Az ő fia, az ő gyermeke a tetszésnyilvánítás kellős közepén - s én szívből együtt örülök vele. Bárcsak ne zavarná meg a fiút ez a tetszésnyilvánítás, bárcsak maradna szerény és válna komoly munkával egész emberré! Elárulom gondolataimat a boldog anyának - bizony a taps édes méreg, amely már nem egy fiatal tehetség vesztét okozta.

A cikk szerzője - aki álnéven írt, a család ismerőse és barátja, Nespor, a forgalmi főnök. Őróla Tóth Mihály szabómester alakja és esete jutott eszembe. Amikor a már ismert Vörösmarty a még ismeretlen, 21 éves Petőfi Sándornak első könyvét szerette volna 1844-ben kiadatni, nem volt támogató. Végül a Lamacs-sörözőben, a Nemzeti Kör asztaltársaságához fordult, de a többség elvetette azt a tervet, hogy a Kör előfizetést hirdessen. Ám egyszer csak felállt Tóth Gáspár szabómester, s 60 forintot felajánlott, és 30 forintot rögtön le is tett az asztalra, a söröskorsók közé. „1844. március 27-én egy szabómester hősi példájára nyílnak meg a jövendő kapui és az erszények.”- írja erről Illyés Gyula. Ha pontosan nem is így, de ilyen belső lelkesedéssel írta bírálatát Nespor uram, a zeneileg művelt forgalmista, aki minden bizonnyal egy Kodályról szóló (nem létező film) egyik „pozitív hőse” volna!

„Gimnáziumi pályafutásom 1900-ban véget ért” - ezzel zárja a városról szól emlékeit az idős Mester. S ezzel hadd búcsúzzunk mi is Nagyszombattól: a szülőktől és testvérektől, az iskolatársaktól és tanároktól - az utcáktól és a templomoktól azzal, hogy Nagyszombat nélkül bármely Kodály-mű érthető, de Kodály élete az itt töltött nyolc év nélkül nem volna teljes.

*
Kodály Zoltán 1900 júniusában jeles érettségi vizsgával zárja középiskolai éveit és búcsúzik Nagyszombattól: a gimnáziumtól, a várostól, a szülőktől. Budapestre készül, mert zenész is, tanár is szeretne lenni. A vagy vagy helyett egyszerre kettőt is választ: a Zeneakadémián zeneszerzés szakra, a bölcsészettudományi karon (irodalmi érdeklődésének megfelelően) magyar-német szakra jelentkezik. Ugyanakkor osztálytársával, Boreczky Elemérrel felvételüket kérik az öt éve alapított, s máris híressé vált Eötvös Collégiumba.

De ez már egy következő történet lesz.

2011.


2008 Ardelao 2017-12-10 11:24:11 [Válasz erre: 2007 Ardelao 2017-12-10 00:40:30]

César Franck - Symphony in D Minor


2007 Ardelao 2017-12-10 00:40:30

195 éve, ezen a napon született César Franck belga-francia zeneszerző.

Franck, César (1822.XII.10. Liêge—1890.XI.8. Paris)


Kedves tanítványa és részben szellemi örököse Vincent d’Indy írja róla, hogy a szimfonikus művészet az ő iskolájával született meg Franciaországban. Wagner és Liszt hatása érzik minden munkáján, ez azonban nem jelenti epigon voltát, hanem magasan szárnyaló lelkének kongenialítását a két titánnal. Franck maga is az újat akarja, hiszen szimfóniája is háromtételes, az egyes tételeknek pedig közös a tematikája. Ez az újszerű beállítása a szimfóniának bemutatója alkalmával nagy feltűnést keltett.

«D-moll szimfónia»

I. Lento. Allegro non troppo. A főtéma elégikus hangú sóhaj, amely mindinkább fokozódva, hatalmas crescendón vezet az allegróba, melynek panaszos ereje pár taktus után hirtelen megtorpan. Fojtott hangulatú átvezető téma vezet rövid allegróval a melléktémához, mely gyönyörű szép vonós kantiléna.  Majdnem hirtelen, mint «deus ex machina» tör elő a záró-téma titáni hang-tömege, hatalmas erejével átfogja az egész expozíciót. A feldolgozási részben is a panaszos hang az uralkodó. Egy démonikus crescendo után jön a visszatérés, mely szabályosan idézi az összes témákat. Rövid kóda.

II. Allegretto. Hangulat tekintetében ez a tétel rokon vonásokat mutat Mendelssohn a-dúr szimfóniájának lassú tételével. Régi szép idők, homályos emlékfoszlányok, sejtelmes tündéri tájak után való vágyakozás sír az angolkürt dallamában. Egy másik dallamot a hegedűk intonálnak, ezt a fafúvók akasztják meg. Az utána következő rész teljesen misztikus hangulatú. Ebben az átszellemült köntösben tér azután az angolkürt-téma vissza, hozzá csatlakozik rövidesen a basszusklarinét, kürt és fuvola is. A tétel befejező részében van valami transcendentális nyugalom.

III. Allegro non troppo. Vidám, bizakodó hangulat szól ki a gordonka dallamából, mint mikor az ember erejének teljes tudatában vág neki az útnak.  Az egész expozícióban nyoma sincs az előző tételek komor hangulatának.

A feldolgozási rész és visszatérés geniálisan van kombinálva. A különböző tételek tematikus anyaga is egészen új köntösben vonul fel. De mindezeken áttör a főtéma örömtől sugárzó arca, démoni erővel fejezvén be ezt a hatalmas alkotást.

(H.E.)

A ZENE, 1935. március 1. (XVI. Évfolyam, 12. szám)


2006 Ardelao 2017-12-03 22:49:18 [Válasz erre: 2005 Ardelao 2017-12-03 21:37:32]

A STRADIVÁRIK MESTERE

KÉTSZÁZ ESZTENDŐS, borostyánnal befuttatott, öreg weimari házban lakik és dolgozik a háború befejezése óta Willi Lindörfer, a mesterhegedűk szerelmese. A ház ablakait öblös kovácsoltvas-kosarak védik, s nehéz tölgyfaajtaján ott lóg még a régi vaskopogtató. Amikor átléptem a küszöbét, mintha Antonio Stradivari, Nicola Amati vagy a „dél Gesu”-nak nevezett Antonio Guarneri cremonai házába léptem volna, valamikor a XVII— XVIII. század idején.

Fából faragott, szúette százados szobrok, csavart barokk oszlopdíszek, a lakásba vezető lépcső mentén több száz éves korlát fogadott. Ebédlőszekrényét és asztala intarziáit 1664-ben készítette egy elfelejtett mester Észak-Olaszországban. Fogadószobájának cserépkályháját, minden darab kékre festett cserépéjét delfti cserepesek festették és égették 1773-ban Hollandiában. A fal mellé mesterien faragott, széles vasalású, ábrákkal kivert délnémet és flamand ládák simultak. Műhelyében szerszámait, apró gyaluit, faragó- és simítókéseit reneszánsz fiókos szekrényekben tartotta, lakkjait öreg patikák évszázados tégelyeiben őrizte, széles munkaasztala mellett XVI. századbeli magas támlájú, faragott floranci széken ült.

... Itt, ebben a környezetben, amit maga teremtett magának, él és dolgozik a világon ma már majd egyedülálló mesterségében Willi Lindörfer. Nem hegedűkészítő a szó mindennapi értelmében, mert csak mesterhegedűket készít, Stradivari-, Guarneri, Stainer-Amati-, Klotz-másolatokat, a megrokkant régieknek pedig meggyógyítja sebeit, megújítja őket, rekedtté vált hangjukat megfiatalítja.

Faszobrásznak indult indult

Szeretett hegedülni. Olcsó nyikorgó hangú hegedűvel kezdte. Jobbat akart, és épített magának egyet. Ez sem volt jó, újabbat csinált. Így kezdődött. Coburgban dolgozott akkoriban egy faszobrásznál, esténként pedig kocsmában hegedült. Nem hagyta nyugton a hegedűkészítés. A coburgi vár hangszergyűjteményében találkozott először a régi mesterek remekeivel. Lemásolta őket, de gyatrán sikerültek. Berlinbe költözött. A mosonmagyaróvári születésű Flesch Károlynál tanult hegedülni, s beállt Hermann hegedűkereskedő műhelyébe, ahol megtanulta a mesterséget. Több mint húsz Stradivarit javított. Leste a titkukat, lerajzolta őket, évtizedekig kereste lakkjukat. Keresés, kutatás, tanulás és a munka töltötte be a napjait, este pedig a hegedülés a berlini kávéházakban, de elérte a célját: mester lett. Műhelyt nyitott Berlinben, javított és remek másolatokat készített.

„Felfedezték,” s felfedezését egy magyar hegedűművésznek, Telmányi Emilnek köszönheti. Nyilvános hangversenyen Telmányi játszott először egy Lindörfer által készített Stradivari-másolaton. Nemcsak Telmányinak, a hegedűnek is sikere volt. A Waldbauer vonósnégyes egy milánói mesterhegedűje elvesztette a hangját, ő javította meg és Zathureczky hozta haza Waldbaueréknak. Azóta a legnagyobbak kezébe is eljutottak a Lindörfer-másolatok. Hubermann, Dávid Ojsztrah, Flesch, Menuhin, Waimann, a csellisták: Cassado, Hölscher, a Lindörfer kezéből kikerült Stradivari- és Guarneri- másolatokon is hangversenyeztek, vagy még ma is hangversenyeznek. Féltett mesterhegedűiket pedig vele javíttatják. A sok meleg, baráti hangú elismerő levél, a rengeteg dedikált fénykép bizonyítéka Lindörfer művészivé ért tudásának.

A MŰHELY ASZTALÁN két hegedű hever, azon dolgoznak a fiával. Lindörfer előtt egy szétszedett, laikus szememnek koszos, megrepedt, kilyukadt, égetni való roncshalmaz fekszik. Meg is mondtam neki. Kezembe nyomta a hegedű fenéklapját: Stradivári kézjegye volt benne. Felbecsülhetetlen az értéke. Hegedű lesz belőle — ígérte. Fia egy Rogerius hegedűt javított, értéke 25 ezer arany márka. Mindkét hegedűnek története van. A weimari Liszt Ferenc zeneművészeti főiskola felkérésére átvizsgálta a megrokkant, lomtárba dobott hegedűket, ott találta mindkettőt. Most megjavítja, és nagy értékkel gazdagítja a főiskolát.

Volt-e valami legendás, eddig fel nem fedezett titkuk a régieknek? — kérdem.
— Rembrandtnak és Rubensnek — válaszolt kérdéssel a kérdésemre — volt-e titkuk? Nem volt, egyszerűen csak — tudtak. Művészek voltak, tehetségesek és ismerték minden porcikájában az anyagot, amivel dolgoztak.

Csak több évszázados fával dolgozik Lindörfer. „Retke van a fának — mondta — és ezt ismerni kell.” 1932-ben leégett a stuttgarti kastély, öreg gerendáit tüzelőnek adták el Éppen Stuttgartban járt, amikor pajtás szekereken tüzelőnek hordták a több száz esztendős fadarabokat. Lélekszakadva rohant a kastélyba és kiválasztotta, megvette a legszebbeket. Berlinbe szállíttatta, maga fűrészelte lapokba. Ezekből az érett, kiszáradt gerendákból építette hegedűit.

— Valahányszor kezembe veszek egy lefűrészelt darabot, gyalulom, simítom, eszembe jut, hogy talán a világon sem volt Goethe, amikor ez a fa elcsurgatta már a nedvét. Most hangot adok neki, feltámasztom. ...

KEZÉBE VESZ egy hegedűt. Guarneri-másolat. Háborúban szétrombolt oltár hátsó falából készült. Négyszáz éves a fája. Egy Bach-fúgát játszik rajta. Hangja szétárad a műhelyben. Édes és nehéz, mint a nemes óbor.

— Évtizedekig vesződtem a lakkal. Kémiát tanultam, kikísérleteztem, próbákat csináltam és sokszor csalódtam. Hosszú esztendőkig tartott, amíg megtaláltam az igazit. Veszem a nyersanyagot és ma is magam készítem, keverem a lakkjaimat.

— Nem lehet megkülönböztetni a másolatokat a régiektől?

— Hoelscher professzor, a csellóművész — válaszolt egy történettel — Jénában hangversenyezett. Délelőtt átjött hozzám Weimarba. Van-e valamije? Egy Guarneri-másolatot mutattam neki. Ingujjra vetkőzött, nekikészülődött és minden oldalról alaposan megvizsgálta a csellómat, aztán órákig játszott rajta. Megtetszett neki, és este a hangversenyen felváltva játszott a Stradivariján és az én Guarneri-másolatomon. Senki sem vette észre a különbséget.

Hogy gondtalanul él-e? Beteges, sokat bajlódik az egészségével. Fáj neki, hogy kihalóban van „a mesterség”. Jövedelmétől függetlenül az államtól havonta jelentős nyugdíjat kap. Állami szakértője a mesterhegedűknek, és ez is jövedelmet jelent. Megvan mindene, csak „az egészség kellene”.

Fia — ma 16 éves, letette már a segédvizsgát, nagyon tehetséges, önállóan dolgozik, és nagyon szereti a hegedűket — folytatja majd apja művészi munkáját.

RÁNK ESTELEDETT. Odakinn megnőttek az árnyékok s beborították a kertet, az öreg házat. Amikor kiléptem a küszöbén, halk hegedűszót hallottam. Ismét Bachot játszott. ...

Koncsek László

NÉPSZABADSÁG, 1965. június 2. (23. Évfolyam, 128. szám)


2005 Ardelao 2017-12-03 21:37:32


Amati, a hegedűkészítésben remeklő három cremonai család egyike.

A violából a kisebb, könnyedebb violino-t Andrea formálta (1530—1611), míg testvéröccse Nicola (1596—1684) kitűnő mélyhegedűket készített 1568 és 1586 közt, legidősebb fia Antonio pedig (született 1550., meghalt 1635.) inkább az új «első» hegedűt tökéletesítette; a családban az övé volt a legnagyobb dicsőség; tiszta, lágy hangot adott csinos alakú hangszereinek.

Az ő kincseket érő hegedűi mellett tanította unokaöccse, Nicola, A. Girolamo (szintén hegedűkészítő) fia, Andrea és Antonio Stradivarit a művészetté finomított mesterség titkaira. Legnagyobb becsben az 1590 ós 1620 közt készült Amati-hegedűket tarják, de épp ezeket utánozzák és hamisítják leginkább.
 

RÉVAI NAGY LEXIKONA, 1911.


2004 Heiner Lajos 2017-12-03 17:01:28 [Válasz erre: 2003 Gabor 2017-12-03 14:04:21]

100%-osból félteljesítmény lettél!


2003 Gabor 2017-12-03 14:04:21 [Válasz erre: 2002 Heiner Lajos 2017-12-03 13:09:37]

Carlo Bergonzi?

 


2002 Heiner Lajos 2017-12-03 13:09:37 [Válasz erre: 2001 Heiner Lajos 2017-12-03 13:06:53]

Egy könnyebb: a híres énekes pár éve új kiadásban megjelent felvételén (áriák)Toscaninit tüntették fel dirigensnek, ami szinte kizárt.Ki az énekes?


2001 Heiner Lajos 2017-12-03 13:06:53 [Válasz erre: 2000 Gabor 2017-12-03 12:25:22]

Igen.


2000 Gabor 2017-12-03 12:25:22 [Válasz erre: 1999 Heiner Lajos 2017-12-03 12:07:01]

Gino Nastrucci?

 


1999 Heiner Lajos 2017-12-03 12:07:01 [Válasz erre: 1998 Ardelao 2017-12-02 22:02:14]

Czerny-Stefanska nevének "bedobásával" azt szeretném felvetni: vajon hány hasonló bakiról tudunk még? Az ominózus Chopin-felvétel kiadásakor az EMI egyik alkalmazottja odament egy vezetőhöz, és tételesen előadta, hogy miért nem lehet Lipatti a pianista. Mire a válasz az volt: a már kinyomtatott borítón Lipatti neve szerepel, tehát ő játszik, és kész.

Hányan tudják vajon, hogy a legendás, Carlo Sabajno vezényletével jegyzett Trubadúr-felvétel (ahol Pertile fantasztikus Manricot énekel, noha transzponált Strettaval) legnagyobb részét vajon ki vezényelte?


1998 Ardelao 2017-12-02 22:02:14 [Válasz erre: 1997 Ardelao 2017-12-02 21:12:40]

Az 1995 sz. bejegyzésbe belinkelt hanganyag egyébként - úgy tűnik - élő felvétel. Nem hinném, hogy ott tévedtek volna az előadó személyét illetően.


1997 Ardelao 2017-12-02 21:12:40 [Válasz erre: 1996 Heiner Lajos 2017-12-02 12:44:25]

Két felvételről van szó. Mindkettőn hallhatjuk Dinu Lipatti játékát. Ahhoz nem fér kétség, hogy Bach I. Partitáját Dinu Lipatti adta elő.

Az (EMI Electrola Dacapo) LP-ken (6 db hanglemez, a megjelenés éve feltételezhetően 1975) a Chopin-műveket Halina Czerny-Stefànska játszotta, tehát, ott előadóként tévesen tüntették fel Lipatti nevét. (Ld. 1.)

A 2008-ban, „Dinu Lipatti: The Master Pianist” címmel megjelent 7 db (EMI)  CD-n (a vonatkozó link megnyitásával mindegyik darabba bele lehet hallgatni) kizárólag Lipatti játszik. Nem valószínű, hogy – miután korábban már felfedezték az LP lemezeknél elkövetett bakit - a CD-k készítői is tévedtek volna. (Ld. 2.)

Mindenesetre Czerny-Stefànska csodálatos finomsággal adta elő Chopin műveit. Ha a CD-k készítői mégis Lipattinak tulajdonították volna a lengyel zongoraművésznő játékát, a román mesternek – ha élne - nem kellene szégyenkeznie. :)

(1.)

Dinu Lipatti 3, 4 und 6. Dinu Lipatti, Piano. 3 Schallplatten

(2.)

Dinu Lipatti: The Master Pianist (EMI, 7 CD-s)


1996 Heiner Lajos 2017-12-02 12:44:25 [Válasz erre: 1995 Ardelao 2017-12-02 09:53:43]

Biztos, hogy Lipatti játszik, és nem Czerny- Stefanska?


1995 Ardelao 2017-12-02 09:53:43

DINU LIPATTI

(Bukarest, 1917.03.19.-Genf, 1950.12.02.)

"Utolsó keringő Besanconban

Az 1917-ben született román zongoraművész, Dinu Lipatti a második világháború idején Svájcba menekült. A Genfi Konzervatórium tanára lett, és nem sokkal a háború befejezése után Walter Legge is felfigyelt rá az EMI lemeztársaságtól. Ekkor azonban már leukémiával küzdött, a drága orvosságot Menuhin, Munch és Stravinsky biztosította számára. 1950 decemberében hunyt el. Ebben az évben már nem tanított, de még készített lemezfelvételeket. Utolsó fellépésére szeptember 16-án került sor a besanconi parlamentben, orvosa tanácsa ellenére. Két Schubert-impromptu kivételével olyan darabokat játszott, amelyekről nem sokkal korábban lemezt készített. A besanconi búcsúkoncertet hangszalag őrizte meg, s most az EMI kiadásában CD-n is megjelent. Bach I. Partitájával kezdődött, amelyet két hónappal korábban vett lemezre, majd Mozart KV 310-es A-moll szonátájával folytatódott, amelyet három és fél évvel előbb vett fel, s ezt követte a két Schubert-darab. Végül Chopin keringői, amelyeket ugyancsak 1950 júliusában rögzített vele az EMI.

Lipattinál szimpatikusabb és érzékenyebb művészt nem találni. Rokonszenves játékát mindig valami hihetetlenül mély és tartózkodó elegancia hatja át. Egyfajta érett intelligencia. Hangsúlyt kap minden frázis, minden kis részlet, de semmi sem hivalkodik, nincs, ami meghökkentő vagy szélsőséges volna. Lipatti Bach-partita-előadására a legromantikusabb zongorista sem mondhatja, híján volna bármiféle érzelemnek, ugyanakkor a legkérlelhetetlenebb historikus csembalista sem kérheti számon a tiszta artikulációt és tagoltságot. Nincs benne semmi feltűnő vagy hivalkodó, mégis folyamatosan lenyűgöz sokatmondó egyszerűsége, ami oly ritka.

Ily módon vidám és tartalmas a Mozart-szonáta, így őszinte és kedves a két Schubert-impromptu. Schubert kedvére való bizonnyal. A Chopin-szonátákat hallgatva érdekes jelenségre leszünk figyelmesek. Bár nem mondhatjuk, hogy változott volna Lipatti felfogása a két hónappal korábbi stúdiófelvételhez képest, mégis feltűnik, mennyire siet, míg a korábbi felvételt hallgatva éppen az az érzésünk, nyugodtan s elegánsan el-elidőzik egy-egy zenei gondolatnál. Lényegében véve nem más a két előadás, sem gondolatiságát, sem mélységét tekintve, mégis szembetűnő ez az apró mozzanat.

Mondják, olykor hidegség fut át a besanconi Chopin-keringőkön. Első hallásra magam is ezt véltem felfedezni - előre ismervén e véleményt, bizonyára -, de utána soha. Beleillenék pedig a képbe, hogy egy végzetesen beteg művész utolsó fellépésekor egy-egy pillanatra kizökken a Chopin-keringők hangulatából, s a halál nyomasztó súlya alatt néhány pillanatig minden érzelemtől mentesen játszik. Csakhogy ez nem így van, az ítéletalkotás szempontjából mindig aggályos első meghallgatást kivéve nem éreztem néha-néha átfutó hideget, a szenvedély fogyatkozását. Lipatti előadása a megszokottnál jóval visszafogottabb és dísztelenebb, de nem a szenvedély híja, hanem bölcs tisztasága és kikristályosodottsága okán. Mint ama ritka rajzok, amelyek egy kis vonallal többet mondanak el óriási vásznaknál. Vagy mint a rövid, de eltalált szavak. Ki tudja, tényleg sietett-e Lipatti, vagy csak én érzem így. Ugyanazt mondta a keringőkkel, mint nem sokkal korábban, de valahogy másképpen. Ismétlést is hagyott el, s végül egy keringőt. Nem a számozás sorrendjében játszotta őket egyik alkalommal sem, s Besanconban elmaradt az utolsó, az Op. 34/1-es Asz-dúr valcer. Ki tudja, miért, talán csak azért, mert a közönség az ezt megelőző Op. 18-as Esz-dúr keringő kétségkívül félreérthető befejezését félreértette. Vagy mert a búcsúzó művészt elhagyta az ereje. Az élet tánca, Munch festménye nagyon mélyről fakadó ősképet idéz. Chopin keringői is az élet legmélyebb érzéseit kifejező táncok. Lipatti halála óráján rádión hallgatott zenét, s egy Beethoven-kvartett kapcsán azt mondta feleségének, csak Isten eszköze írhatott ilyet. Ő is az volt, nem vitás, és talán azért maradt el az utolsó keringő Besanconban, mert Lipatti hitt abban, hogy nem érhet véget az élet tánca.

Zay Balázs

Megjelent a NÉPSZABADSÁG, 1994.06.22-i számában.

Dinu Lipatti plays Bach Partita No.1 BWV 825 at his last recital (Part A)


1994 Búbánat 2017-12-01 02:13:18

„Bartók nem ismert megalkuvást”

Beszélgetés Sándor György zongoraművésszel

Népszabadság, 1961. október 8.


Sok év múlt el a koraifjúság óta, amikor gyakran voltam együtt baráti körben Sándor Györggyel, az azóta világhírűvé lett zongoraművésszel. A harmincas évek derekán hagyta el Európát, s Amerikában telepedett le. Sokat gondoltam rá azóta. Gyakran érkezett késve, kipirult arccal ifjúkori kóborlásaink kiindulópontjára, s ilyenkor mi úgy néztünk rá, irigykedő csodálattal, mint akiről tudtuk, hogy valamilyen gyönyörűen titokzatos helyről érkezett, „órán voltam’’ — mondta védekezésképpen; de ez szinte felesleges volt, megbocsátottunk neki mindig: Bartóknál volt órán.
Nagyon ritkán beszélt a „tanár úrról”, csak azt hallottuk tőle sokszor, ifjúi áhítattal emlegetve: „nem olyan, mint más ember...” Most, több mint húsz év múltán is késve érkezett a találkozóra. Most is a Zeneakadémiáról jött: a Liszt- Bartók nemzetközi zongoraverseny zsűritagja Sándor György, aki egyébként - ha éppen nem turnézik - egy nagy amerikai egyetem zongoraművészképző tanszékének a vezetője.

Éppen olyan vagy, mint akkor  - így nézegettük, üdvözöltük egymást, s ő valóban mit sem változott, hiszen a régi szerelme örök szerelem maradt: Bartók. A mostani nagysikerű budapesti hangversenyén is, természetesen, „őt” játszotta ...
— Nem olyan volt, mint más ember... - így kezdte most is, nyilván visszaemlékezve arra a gyakori rövid „jellemrajzra”, amelyet most olyan szívesen egészített ki:
— Tanárnak is rendkívüli volt... Áradt belőle a szuggesztivitás, és ez csodálatos harmóniában párosult halk, szerény egyéniségével. (Egyébként társaságban is ilyen volt, amellett kitűnő humorérzékű.) Zseni volt. És a tanítvány tudta ezt, érezte. Tanulni a világ egyik legnagyobb muzsikusától! — lehet-e ennél nagyszerűbb? Igyekeztem magamba vésni minden szavát, zongorajátékának minden hangját. Négy évig tanított. Rövid idő; De az utána következő években is, mintha mindig ő irányított volna. Irányítani; Igen, csak ennyit akart. Irtózott attól, hogy lekopírozzák, vagy hogy a tanítvány az utánzás közepette végül valamiféle Bartók-torzképet alakítson ki. Mondom, ő csak irányítani akart, hogy a tanítvány fantáziáját megtermékenyítse. Játszottunk neki: s utána - ha nem volt csapnivalóan rossz a produkció - nagyon udvariasan, nagyon kedvesen, legtöbbször csak ezt a három rövidke szót mondta:
Ez jó volt! - azután odaült a zongora mellé és ő maga játszotta el a darabot, amelynek szinte minden üteme most egészen másként hangzott, mint az imént. A zongorázás technikáját szinte nem is tanította, hadd játsszon ki-ki a maga módján! Ha ő tolmácsolt egy darabot, ebből ki ne értette volna meg a szerző mondanivalóját, a mű tartalmát? ... - a technika, a forma már ebből következett. A „tanár úron” érződött, hogy hatalmas alkotó művész, és éppen ezért értette oly tökéletesen mások alkotásait, interpretálta őket ihletett tisztelettel.
S embernek is nagy egyéniség volt. Nem ismert megalkuvást az igazságban. Elveiből sohasem engedett. Még jobban felnéztünk rá, amikor megtudtuk: megtiltotta, hogy a fasizálódó Olaszországban előadják a műveit. Ilyen volt és maradt mindig ... Ismeretes, hogy még itthon úgy végrendelkezett: amíg Hitler és Mussolini nevével van tér a hazájában, őróla semmiképpen se nevezzenek el közteret vagy utcát. S amikor a fasizmus mind uralkodóbb nyomással nehezedett az országra, élő tiltakozásul hagyta el hazáját.
— Kétszobás kis lakásban élt New York házrengetegének a közepén. Csak szűk baráti kör vette körül, a temetésén is csak nyolcan álltunk a sírjánál... Nem volt praktikus ember, ezért nem is tudott asszimilálódni Amerikában. Ezért is élt odakinn az alatt a néhány év alatt csaknem végig igen rossz anyagi körülmények között. „Odakinn” az a szokás, hogyha egy-egy nagy „név” érkezik, egyéves szerződést kap, és hangversenykörútra viszik. De ha az esztendő letelt, más lép a helyére, az új ember indul el éves körutazásra. Bartókkal is így történt. S következtek a nehéz idők, jövedelem nélkül. Azután végre egy megbízatás a Columbia Egyetemről; a Parry-féle szerb-horvát-gyűjtemény feldolgozása; ez volt az utolsó folklorisztikus tevékenysége. Utána, megint anyagi gondok... s a gyilkos kór is emésztette. Később könnyíthetett volna a sorsán, ha más ember lett volna... Amerikában sok a magánalapítvány. Egy ilyen alapítvány keretében kínáltak fel Bartóknak pozíciót az egyik magánegyetemen; betöltésével semmi más feladat nem járt volna, mint az, hogy évenként egy koncertet tartson. Az az alapítvány bár szerény, de rendszeres havi jövedelmet biztosított volna. Nem fogadta el. Mert nem akart - mint mondta - munka nélkül pénzhez jutni. Vele ne gyakoroljanak kegyet! S hiába igyekeztünk, nem sikerült neki megmagyarázni, hogy ez nem kegy, hiszen a „kegyosztó” sem jár rosszul, mert a törvény szerint az alapítványra fordított összeget levonják az adóból, tehát az illetőnek nem kerül pénzébe a jótékonyság. S ezenkívül: a Bartók név reklámja is megér az intézménynek annyit, mint amennyi a befektetés... De Bartók hajthatatlan maradt.
Az utolsó napok .. . szinte, haláláig dolgozott. A feleségének írt III. zongoraverseny 17 taktus hangszerelésének kivételével még elkészülhetett (a befejezés Serly Tibor munkája). A mester e csodálatos hattyúdalát azután Ormándy Jenő vezényletével én szólaltattam meg elsőként, Philadelphiában. Röviddel halála előtt ideadta nekem a Concerto kefelevonatát, hogy javítsam ki, azután küldjem el a kiadóhoz Londonba. Amikor három nappal később visszavittem neki a kórházba, már nem engedtek be hozzá, az utolsó vérátömlesztést kapta, hogy végrendeletét még elkészíthesse. Másnap meghalt, elment - ahogyan ő mondta szomorúan - „tele poggyásszal” és a már be nem teljesedett legnagyobb vággyal, hogy örökre visszatérjen Magyarországra.
 

Magyarország... - erről is beszélgettünk Sándor Györggyel. Néhány napja érkezett, éjszaka, de rögtön elindult a pesti éjszakába, először a Dessewffy utcába, ahol valaha lakott, azután a ligetbe; a gyermekkorhoz, az ifjúsághoz. A Zeneakadémia XII. tantermébe. ahol Bartók tanította, csak másnap juthatott be ...— A legmélyebb impresszió? A régi barátok ... Sokat megölt a háború, a fasizmus, de akik élnek ... az egyikből az Operaház igazgatója lett, hírneves zeneszerző a másikból, a harmadik magas állami poszton van .. A város? Még szebb, mint valaha. A közönség a világ leglelkesebb közönsége közé tartozik; hozzáértésben is. zenekultúrában is. A zenei hetek rendezése kifogástalan. A magyar művészek? Itthon megint részt vehettem Fischer Annie és Ferencsik koncertjén, nemrég még Amerikában és Londonban hallgattam tolmácsolásukat, óriási sikerük alkalmával. Bartók három színpadi művének előadását is megnéztem a pesti Operában, emlékezetesen szép volt; csütörtökön Kovács Dénes remek játékában hallottam Bartók II. hegedűversenyét. A Liszt - Bartók nemzetközi zongoraversenyen a magyar művészek szereplését magas nívó jellemezte. S a fesztivál internacionális művészserege bizonnyal elősegíti, hogy a zene nemzetközi nyelve közelebb hozza egymáshoz nemcsak a nyugati és a szocialista országok muzsikusait, de népeiket is. Az én hangversenyemen a szovjet Rozsgyesztvenszkij vezényelt, örültem, hogy megismerhettem. Tökéletesen azonosult Bartókkal; világosan, tisztán értelmező, remek muzsikus, egyike a világ legjobb fiatal karmestereinek. Remélem, muzsikálunk még együtt...

Sándor György Magyarországból Párizsba indul. Bartók-műveket játszik hanglemezre. Azzal ünnepli a Bartók-évet, hogy mesterének mindhárom zongoraversenyét eljátssza Európa különböző országaiban. Valóban méltó nagykövete Bartók muzsikájának, amely - mint ahogyan Sándor György is mondja - évről évre nagyobb tömegeket vonz, s tesz Bartók hívévé, Magyarország ismerőjévé világszerte.

/György István/


1993 Ardelao 2017-12-01 00:48:48

 BESZÉLGETÉS BARTÓKRÓL

… […] Reiner Frigyessel, a világhírű karmesterrel az osztrák főváros egyik hangversenytermében ismerkedtem meg — éppen hanglemezfelvételt készített a Bécsi Filharmonikusokkal. Beszélgetésünkre azonban csak néhány nappal később, a Hotel Sacher halijában került sor. Reiner Frigyest sem kell olvasóinknak „bemutatnom:” remek opera felvételei, Bartók-lemezei révén jól ismeri nevét a magyar közönség. S azt is tudja róla, hogy milyen sokat tett Bartókért, az amerikai önkéntes száműzetés öt esztendeje alatt.

— De milyen sokat köszönhetek én Bartóknak! — kezdte a beszélgetést Reiner professzor.

—1908-ban az ő tanítványaként végeztem a Zeneakadémiát. Korábban Thomán István zongorista-növendéke voltam, az ő nyugdíjaztatása után Bartókhoz kerültem. Bartók irányításával tanultam meg Liszt h-moll szonátáját és Beethoven op. 111-es c-moll szonátáját.

— Később a budapesti Népopera karmestere lettem, majd a ljubljanai opera, — utóbb a drezdai Állami Szimfonikus Zenekar karnagya. Innen kerültem 1922-ben az Egyesült Államokba. Amerikában én vezényeltem első ízben Bartók műveit: 1929-ban az I. szvitet, 1924-ben a II-at, a rákövetkező esztendőben a Táncszvitet, a Két képet és a Csodálatos mandarin két jelenetét.

— 1927-ben Bartók Amerikába látogatott. Úgy volt, hogy I. zongoraversenyét Mengelberg vezényletével a New York-i Filharmonikusok egyik koncertjén mutatja be. Mengelberg azonban nem vállalta a mű dirigálását. Ekkor én kértem a Zongoraverseny első előadásának jogát. Így ismerte meg Bartók remekét számos amerikai nagyváros publikuma. A szerző-előadó hatalmas sikert aratott.

— Bartók többször járt nálam Westportban. Egy ízben rávettem, hogy hallgassa meg a rádióban Sosztakovics VII. szimfóniáját. Utána azonban egy szót sem szólt arról, hogy tetszett-e neki a mű vagy sem. Szűkszavú ember volt.

— Egyszer ünnepi vacsorát rendeztek Amerikában Bartók tiszteletére. Ezen cigányzenekar muzsikált. A prímás odament Bartókhoz és megkérdezte: mi a kedvenc nótája?

— A csöndes, szerény, visszahúzódó Bartóktól semmi nem állt távolabb, minthogy valaha is „nótát húzasson.” Zavarba jött, elpirult, mint egy kisfiú, végül mégis „rendelt” egy nótát: „Piros bort ittam az este.”

— Hát ez aztán aligha lehetett a „Bartók nótája” — tette hozzá Reiner Frigyes. Mert ő egyetlen amerikai italt fogyasztott csak szívesen: a...narancslevet.

(Reiner professzornak is feltettük a kérdést: szerepel-e magyarországi út a tervei között?)
— Erre most nem gondolhatok. Egyetlen koncertnek, nézetem szerint, úgy sem lehet igazi hatása. A komoly munkához legalább két-három hónap szükséges. De — úgy vélem — idegenben is híven szolgálom a magyar zene ügyét. Magyar szerzők műveinek bemutatásával, magyar szólisták szerepeltetésével. Ez idén Fischer Annie mutatkozik be Chicagóban.

(Pedig — ezt már mi fűzzük hozzá — hangverseny-életünknek nem ártana néhány Reiner-koncert.)

Bónis Ferenc

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1960. július 22. (4. Évfolyam, 30. szám)

 


1992 Ardelao 2017-11-29 12:17:25

ÍGY SZÜLETETT MEG GAETANO DONIZETTI
ÍRTA: S. ZACHÁR ILONA 

A bergamói sikátorutcán, az apró-ablakú magas házak között, két gyermek oson át az esti félhomályban. Hét év körüli, rongyokba burkolt kisleány kézen fogva halad néhány évvel idősebb, kopottruhás, mezítlábas fivérével. Az egyik ház előtt aggódó arccal állnak meg, majd hirtelen elhatározással belépnek a kapun.

— Meglátod, Rosalinda, nem jön el — sóhajt fel a fiú bánatosan. De a leányka még csupa reménység, és határozott mozdulattal kopogtat be az orvosi rendelőbe. A következő percben a két gyermek már ott áll a bergamói doktor előtt, aki éppen, vacsoráját fogyasztja és ugyancsak haragszik, hogy zavarják.

— Mit akartok Itt? Koldulni jöttök? — rivall rá a két rongyos gyermekre.
— Nem koldulni, doktor úr — szólal meg most nagyon halkan, de határozottan a kis leány.

— Édesanyám nagyon beteg. Talán már haldoklik is. Kérjük, könyörgünk, jöjjön el a Borgo Canaléba és segítsen rajta!

—Micsoda? Csak nem képzeled, hogy most későn este kibotorkálok oda hozzátok, a város másik végébe? Aztán mit fizetnétek érte?

A kisleány nem lepődött meg; megszokhatta már ezt a kérdést. Némán nyúlt a nyakán függő kis aranylánchoz, amely egyetlen ékessége volt; leoldotta és az orvos felé nyújtotta:

— Pénzünk nincs. De ezt odaadnám. Keresztelőre kaptam. Bizonyára ér annyit, amennyit fizetnünk kellene. Szépen kérem, jöjjön hát el az anyámhoz.

Az orvos megvető mozdulattal hárította el leányka ajánlatát.
— A manóba is! — kiáltotta. - Nem vagyok én sem zsibárus, sem zálogház. A vadak között sem élünk, hogy cserekereskedelmet folytassak. Ha olyan koldusszegények vagytok, ha így egyetlen vasatok sincs, ne mászkáljatok orvos után, hanem vitessétek anyátokat valami ispotályba, ahol majd meggyógyítják. Úgyis hiába írnék fel neki orvosságot, ha nem tudjátok megvásárolni. És most ne tartsatok fel tovább, kihűlt miattatok az egész vacsorám. Takarodjatok!

A két gyermekek némán fogta meg egy más kezet és csendesen botorkált vissza a sikátorutcába, ahol már teljesen beesteledett. Az orvos bánásmódját nem vették túlságosan lelkükre. Megszokták már, hogy mindenütt elzavarják őket; megszokták, hogy nem számíthatnak az emberek előzékenységére, hiszen abban a nagy-nagy hibában szenvednek, hogy valóban nincs egyetlen garasuk.

Végre elérkeztek egy magas, kétemeletes, középkori, ódon házhoz, amelynek apró, velencei stílusú ablakai kicsiny világítószemekként csillogtak az éjszakában. De a két gyermek nem a hatalmas bolthajtásos kapu felé ment, amelyből a lépcsőház nyílott, hanem a ház végére sompolyogtak egy düledező kicsiny ajtócskához. Az ő otthonuk nem ott volt a világított ablakok mögött. Ők lent laktak a földalatti pinceodúban, hiszen a nyomor, a nélkülözés szomorú gyermekei voltak. ...

Az ajtó nagyot csikordult, amikor Rosalinda lenyomta a törött kilincset; a két gyermek megindult a düledező, nyirkos, penészes lépcsőkön lefelé, egyre csak lefelé a sötét mélységbe. ... A fojtó, áporodott, dohos levegő megcsapta őket s minél lejjebb mentek, annál fojtogatóbban nehezedett rájuk.

A végtelen lépcsők két kicsiny szobába vezettek, ahol a padló csupasz föld volt, a mennyezet pedig penészes pincetető; minden világosságot egy, az asztalon pislákoló kicsiny mécses szolgáltatott, Mert ide, a Donizetti-család sivár lakhelyére nem világított be sohasem a napsugár. Itt sohasem volt nappal, csak örök éjszaka.

Az egyik szobácskában összetákolt öreg asztal mellett gubbasztott a családapa, Andrea Donizetti szabómester. Varrt. Szorgalmasan öltögetett a pislákoló mécses lángja mellett, és közben bizonyára arra gondolt, hogy ennek a ruhának a foltozásából annak az összegnek tizedrésze sem telik ki, amire most hirtelenjében szükség volna. Hiszen felesége betegen fekszik odaát a szomszéd szobában, s ha Isten is úgy akarja, nemsokára megszületik egy újabb kis Donizetti. Voltaképpen örülnie kellene, de e-helyett összeszorul a szíve, ha az újabb költségekre gondol, amelyeket a gyermek születése a család, számára jelent. Mintha nem lennének úgyis elegen, négy gyermekkel! De Isten úgy akarja, most megérkezik az ötödik is!

— Giuseppe! — suttogja Rosalinda remegő hangon a fivére fülébe. — Vajon mi van anyukával?

Az öreg Donizetti meghallja a suttogó kérdést, ő felel rá. Egykedvűen vállat von, miközben figyelemmel követi a gyér világosság mellett a sötét posztón az apró öltéseket.

— Jobban van. ... Már túl van a veszélyen. Minden percben megérkezhetik új kis testvéretek.
— Új kis testvérünk!kiált fel Rosalindaegy új testvér! Hiszen nekünk magunknak sincs már mit ennünk!

Ebben a percben nyílik ki a másik szoba ajtaja, és a kövér szomszédasszony jelenik meg benne, karján a rongyba-csavart picinyke újszülöttel. ... Rosalinda csodálkozva nézi a gyermeket és kíváncsian kiált fel;

— Nézd, Giuseppe, milyen furcsa kis gyerek! Milyen koromfekete haja van. ... Mint az ébenfa! És hogy hadonászik a kis kezével!

De Giuseppe nem válaszol Rosalinda szavaira. Elgondolkozva bámul a most érkezett csöppségre és egyszerre úgy látja, hogy a gyermek haja fénylik, mint a selyem, és szeme úgy ragyog, mint a kicsiny égő csillagok. És muzsikát hall, mintha csak tündérek vagy mennybéli angyalok énekelnének körülötte, és ezüstlevelekből font babérkoszorút lát a magasból egyenesen a picinyke újszülött kicsiny feje fölé alá szállni. ... A következő pillanatban azonban eltűnt a látomás. Giuseppére isméi rászakadt a kamra dohos sötétsége, és hasztalan dörzsölte a szemét, csak a hunyorgó kis babát látta, amely keservesen sírni kezdett.

— Mi lesz a kicsi neve, édesapám? — kérdezte a fiú mohón az apjától.
— Domenico Gaetano. ... Szép nevet kap, talán túlságosan is szépet. ... Nem is illik egy ilyen templom egeréhez - zsörtölődött az öreg szabómester.

— Ó, ne mondja ezt, édesapám — kiált fel átszellemülve, lelkesülten Giuseppe, és sápadt arcában csak úgy ragyogott az égő szeme, — Én úgy érzem, a mi kis Gaetanónkból még hírneves, nagy ember lesz.

Az öreg szabó fáradtan legyintett:
— Nem hiszem én azt, édes fiam. ... Az csoda lenne; az én Gaetanómmal pedig nem történhetnek csodák. ...
— Miért nem történhetnének, édes apám?
— Mert egy jóvátehetetlen hibája van; nagyon szegény!
— Igen. Nagyon szegény
— ismételte apja szavait Giuseppe elgondolkozva, szomorúan.

*
Andrea Donizetti szabómester tévedett. Leküzdhetetlen akadálynak képzelte a szegénységet és megfeledkezett arról, hogy van egy hatalmas, ellenállhatatlan erő, amely még az olyan makacs ellenféllel is megbirkózik, mint a nyomor; «a Tehetség.»

Ez az Isteni szikra úgy lángolt fel a kis Gaetano Donizetti lelkében, mint a mennyei fáklya és az évek folyamán egyre erősebb és erősebb lett, amíg végre lobogva, jelölte ki az ifjú zeneszerző számára az utat, amelyen majd haladnia kell.

Domenico Gaetano Donizetti, aki a nyomorúságos, penészes pinceodúban született, leküzd majd minden akadályt, és elindul, hogy — a művészet királyi babérkoszorújával a fején — meghódítsa nemcsak Olaszországot, hanem az egész világot.

TOLNAI VILÁGLAPJA, 1944. május 3. (46. Évfolyam, 18. szám)


1991 Búbánat 2017-11-29 10:25:39

Az alábbi fotó is lehetne akár - Donizettié mellett - a mai nap képe...

Ezen a napon - november 29-én - halt meg, 1924-ben, Giacomo Puccini 

Puccini

PUCCINI, Giacomo (1858-1924) zeneszerző dedikált fényképe Flatt Gizella operaénekesnőnek.]

„Alle gentil Signora Flatt Gizella (Kate) Grati ricordo di Giacomo Puccini”.
Kelt: „Bpest 14. 5. 06”.


1990 Ardelao 2017-11-28 09:58:58

Jean Baptiste Lully (Firenze, 1632. november 28. – Párizs, 1687. március 22.) emlékére

Péterffy Ida: KIS TÖRTÉNETEK NAGY ZENESZERZŐKRŐL

„A KUKTÁBÓL LETT KARMESTER

A firenzei születésű Lully tizennégy éves korában egy francia lovag kísérőjeként került szülőhazájából Párizsba. Az ügyesen gitározó, feltűnően szépen éneklő olasz fiú becsvágyát már korán fűtötte tehetsége. Egyenesen a király udvarába ment szerencsét próbálni. XIV. Lajos király unokanővéréhez szegődött kuktának. Nem is megvetendő állás egy serdülő fiúnak, akit a muzsika mellett a szakácsművészet remekei is érdekeltek! Nem tudni, hogy az ifjú Lully olyan jól értette-e a kuktamesterséget, mint az éneklést és a gitárpengetést, de tény az, hogy nem sokáig élvezhette a sok jó falattal kecsegtető állás örömeit, mert felfedezték rendkívüli zenei tehetségét és előléptették zenei apróddá. Új tisztségéhez díszes ruhát kapott selyemből, bársonyból, sok csipkével és ezüstgombbal. De még ennél is többet ért, hogy tovább képezhette magát a zenében.

Először megtanult hegedülni. Olyan mesteri módon, hogy híre ment az országban. Hamarosan a clavecinjáték (az akkori zongora francia neve) művészetében is az elsők közé került, s kitűnően kezelte az orgonát. Három kiváló mesternél végezte a „zenei ékesszólás”, a zeneszerzés iskoláját. Közben megpróbálta az udvari szórakoztató művészet más formáit is: a táncot és a színészetet. Sikerekben gazdag zenei pályafutásának első komoly állomása az udvari zenekari társaság volt. De távolról sem az utolsó! A király nemsokára megbízta az udvari zenekar vezetésével. Így lett Lully kuktából karmester.

*

A XVI.-XVII. századbeli nagy festők gyakran segédekkel dolgoztatták ki képeik mellékalakjait, ők maguk megelégedtek a kompozíció felvázolásával és a fő alakok kidolgozásával. Nos, Lully ezt a módszert átvitte operáinak kidolgozásával. Nos, Lully ezt a módszert átvitte operáinak kidolgozására. Nos, Lully ezt a módszert átvitte operáinak kidolgozására. Különösen titkárának, Lalouette-nek segítségét vette többször igénybe. Az is előfordult, hogy műveinek egy-egy részletével elégedetlen volt. Újra elővette, mígcsak tökéletesre nem formálta. Ilyenkor az első kéziratos példányt Lalouette-nek adta, azzal, hogy égesse el.

Az élelmes titkár azonban nem tartotta sietősnek a parancs végrehajtását. A halogatásnak nem is vallotta kárát, mert Lully tűzre szánt műveinek felhasználásával jól kereső „zeneszerző” lett belőle.

*

Lully korában vezénylőpálcaként olyan hosszú botot használtak, mint ma a katonazenekari karmesterek. Egyszer a kitűnő karmester vezénylés közben megsértette a lábát a karmesteri bot hegyes végével. Sebe elmérgesedett, s korai halálát okozta.

Utolsó óráiban sem hagyta el jó humora. A gyóntatóatya azt kívánta tőle, hogy égesse el legutóbb írt operájának kéziratát, annak jeléül, hogy lemondott már minden földi hívságról. A haldokló zeneszerző szó nélkül engedelmeskedett. Nemsokára ezután felkereste egy jó barátja, kinek elmesélte a történteket.

  • Hogy tehettél ilyet!? – kérdezte az kétségbeesetten. Lully közel hajolt hozzá, s a fülébe súgta:
  • Ne aggódj! Az opera másolata megvan. Még jobb, mint az eredeti…”

ZENÉLŐ ÓRA – Történetek zenéről és zenészekről (Fodor Gyula gyűjtése):

„PRÓBA UTÁN.

Lully maga nevelte, tanította énekeseit, énekesnőit. Járni, mozogni tanította őket, játszani, sírni, mosolyogni. És pontosan számon tartott minden hangot, ragaszkodott minden kottafejhez. a táncosoknak gyakran eltáncolta elképzeléseit. Próbán nem ismert tréfát. Nem egy hegedűt tört el gazdájának a fején, ha az nem játszott kedve szerint …

A próba végeztével azonban magához szólította a kárvallottat, megfizette neki a hegedű árának néha a háromszorosát is és vendégül látta ebédre.”


1989 rebecca02 2017-11-28 08:24:48 [Válasz erre: 1889 parampampoli 2017-01-12 22:21:04]

Virgin Brazilian body wave hair is in the highest quality of human hair extensions which is totally natural and not processed through chemical method. Its texture is very easy to blend with most racial from some Caucasian textures to African-American relaxed textures. Virgin Brazilian Body Wave Hair 3 Bundles is popular with women all over the world.


1988 Búbánat 2017-11-24 12:11:03

Házy Erzsébet halálára emlékezve – aki ezen a napon hunyt el, 1982. november 24-én:

Házy Erzsébet és Simándy József

A fotón Házy Erzsébet mögött Simándy József látható Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájának előadásán.  

Házy Erzsébet (Éva); Simándy József (Stolzingi Walter) – 1968.


1987 Ardelao 2017-11-14 12:52:47

Képtalálat a következőre: „Pataky Kálmán”

PATAKY KÁLMÁN1896.11.14.-1964.02.29.

MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON:

„…Tiszta csengésű, rendkívül kiművelt hanganyaga a legkiválóbb olasz tenoristák mellé helyezi. ….“

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1964-03-06 / 10. SZÁM:

„Lapzártakor   érkezett   a hír,  hogy  Pataky  Kálmán, a  világhírű  magyar  operaénekes,  az Operaház  tiszteleti    tagja   Hollywoodban 67  éves  korában  meghalt.
Az  Operaház  igazgatósága  kedd  délelőtt  a  következő  szövegű  táviratot kapta:  »Kálmánunk  szombatra virradó  reggel  nem  ébredt fel többé.  Szeretete,  el nem múló  ragaszkodása  minden időben  a  Magyar  Operaházé  volt.  Pataky  Kálmánná Beregi  Lea.«
Pataky Kálmán a magyar operakultúra  elsőrendű  kiválósága,  a  magyar énekesművészet  egyik  legjelesebb hírvivője  volt  a  világ  minden  táján.  1897-ben  született  Alsólendván,  1921-ben mutatkozott  be  a budapesti Operaházban,  de  csak   öt évig  volt  tag,  mert  Franz Schalk  a  bécsi  Staatsoperhez   szerződtette.   1926-tól 1938-ig  a   bécsi  Operaház egyik  legnépszerűbb  tenoristája  volt,  kamaraénekesi címet  kapott.  1939—40-ben a  milánói  Scala  tagjaként működött,   énekelt    Salzburgban,  Glyndenburnban, Buenos   Airesben,   Párizsban,  a  világ  minden  nagy operaházában.  A  felszalbadulás  után  rövid  ideig még szerepelt  Operaházunkban, majd  Amerikába  költözött. Pataky  Kálmán  az  utolsó esztendőket   Los   Angelesben  töltötte  feleségével  töltötte  és apósával,  Beregi  Oszkárral együtt.  Elsősorban   mint Mozart-énekest  ünnepelték; énekéből igazi  mozarti  költészet,   bensőség,   érzelmi gazdagság  sugárzott. Otthonosan  mozgott  az  olasz  és  a   francia   operák   hőseinek  világában  is.  Hibátlan technikai  tudása  segítette, hogy  egész  szellemi  és  művészi  felkészültségét  a  kifejezés  finomságára,  dinamikai   árnyaltságára   s   a megformálás     szépségére összpontosítsa.  Pataky nagy sikerű   szerepeire  mint   a legnemesebb  énekesi   művészet  eleven  illusztrációira  emlékezünk.“
 

Pataky - Die Zauberflöte - 1927

Pataky Kálmán - Mi par d'udire ancora / Nadir's Aria

 


1986 Ardelao 2017-11-11 23:03:31

 

134 évvel ezelőtt, ezen a napon született Ernest Ansermet svájci karmester.

A zenei előadó-művészet történetében alighanem példa nélküli Ansermet esete. A jó amatőr muzsikus matematikusnak készül, a számok tudományát tanulja Lausanne egyetemén, s 1906 és 1910 között középiskolai számtantanár ugyanott. A svájci professzor huszonhét évesen fordít a pályáján.  Hazájában, Párizsban, végül Németországban zenét tanul, vezénylést, a többi között a magyar származású Nikisch Artúrtól, s 1914-ben Igor Sztravinszkij ajánlásával lesz karmestere az új zene- és táncművészet talán legnagyobb hatású műhelyének, a Gyagilev vezette Orosz Balettnek. 

A balettkarmester művészi becsülete nem túlságosan nagy: Ansermet sem érte be ezzel a karrierrel.  Genfben 1918-ban megalapította a Suisse Romande Zenekart, amely rövid idő alatt Svájc legjobb szimfonikus együttesévé vált. Zenekarához ritka hűséggel ragaszkodott: 1966-ban köszönt le vezető karnagyi posztjáról, 83 évesen!....

 

Részlet a NÉPSZABADSÁG 1983.XI.10-én megjelent írásából.

 


1985 Búbánat 2017-11-07 13:56:51

NOVEMBER 7. – ERKEL FERENC SZÜLETÉSNAPJA – 1810


1984 Ardelao 2017-11-07 12:48:29

 

A 207 évvel ezelőtt, e napon született ERKEL FERENC emlékére:

(1810. november 7.)

"ERKEL FERENC POZSONYBAN

Erkel életútja Gyuláról átmenetileg Nagyváradra, majd hosszabb időre Pozsonyba vezetett. Itt járta ki iskoláit s tanulta szokat a közműveltségi tárgyakat, amelyek bármiféle tekintélyes polgári pálya betöltéséhez szükségesek voltak. A zeneértő édesapa, ki első zongoramestere volt, csupán nemes szórakozásnak szánta fia számára a zenélést, nem kenyeret-adó pályának. Szerencsére nem mondott le arról, hogy fiát zenére taníttassa. Így azután Erkel Pozsonyban rendszeresen tanult zongorát és elméletet. A gyakori hangversenyek, a színház operai előadásai is hozzájárultak zenei fejlődéséhez.

A reformkori Pozsony a politikai, gazdasági és kulturális élet lüktető központja volt. Mondhatnók, itt dobogott akkoriban az ország szíve. Annyira a «jelen» történelmét formáló volt ott az élet, a figyelmet annyira lekötötte a sok új benyomás, a szinte kézzelfoghatóan alakuló jövő, hogy nem sok maradhatott a történelem korábbi eseményei iránti érdeklődésre. Pedig házak, paloták, egész utcasorok beszéltek itt letűnt korok szokásáról, ízléséről. Fent a dombtetőn a Duna felett egy hajdan nagyszabású négytornyos vár romjai büszkélkedett. Volt is rá oka! Hiszen már a XI. század közepén védte a várost a fegyveres német hadak betörése ellen.

Az ifjú Erkel Pozsonyban észrevette, hogy csaknem nyolcszáz évvel a vár lakóinak első dicső tette után még mindig esedékes a «német betörés» elleni védekezés. Bár az ellenség nem fegyveresen, hanem frakkosan s nem is a várban, hanem a főúri szalonokban jelent meg. Jöttét nem kísérte harci zaj és csatakiáltás, csak finom modorban mondott halk szavak. Mégis veszélyesebb volt, mint a hajdani fenyegetés. Mert akinek a fülébe lopózott az idegen szó, és zene, nem volt annak többé hallása és szíve a honi muzsikára! De már megindult minden területen a védekezés, s az ifjú Erkel látta és hallotta a magyar zene előharcosait. Ő is – akár Liszt és Mosonyi – bőven merített abból a mámorba ringató, részegítő „ital”-ból, ami a reformkor hazafiának a Bihari vonója alól áradó muzsika volt.

A magyar zene varázsának, fejlődési lehetőségeinek meglátása – ezt adta Pozsony Erkelnek egy életre ihletéséül.

Péterfy Ida"

( Idézet a „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” című könyvéből.)

Móra Ferenc Könyvkiadó

1959.


1983 Ardelao 2017-11-06 18:36:35

KOCSIS ZOLTÁN EMLÉKÉRE:

(1952-2016)

«Még leírni is döbbenetes, hogy nincs már közöttünk»

Egy régi Dalos Anna írásával emlékezem rá! (A.)

«KOCSIS ELŐTT TISZTELETTEL MEGHAJOL A ZONGORA»

Zoltán Kocsis in Concert
1973-1986

Franz Schubert: f-moll impromtu,

Liszt Ferenc: Csárdás obstiné,

Szergej Rahmanyinov: Esz-dúr etűd op. ЗЗ/7,

Szergej Rahmanyinov: A-dúr prelűd op. 32/9,

Szergej Rahmanyinov: E-dúr prelűd op. 32/3,

Fryderyk Chopin: g-moll ballada op. 23.
Fryderyk Chopin: c-moll mazurka op. 56/3,

Richard Wagner-Kocsis Zoltán: Viráglányok jelenete és finálé a Parsifal II. felvonásából,

Liszt Ferenc: Notturno (Liebesträume, No. 3.),

Liszt Ferenc: Ave Maria (Lebert & Stark),
Liszt Ferenc: Venezia e Napoli,

Kodály Zoltán: Székely keserves.  

Hungaroton Classic. HCD 31 679

Kocsis Zoltán írja új CD-jének kísérőfüzetében, hogy a lemez műsor-összeállítását és a művek előadói megközelítését Liszt Ferenc művészi attitűdje hatja át. A CD négy Liszt kompozíció mellett olyan zeneműveket tartalmaz, amelyeket Liszt játszott vagy játszhatott volna (Schubert, Chopin, Wagner), illetve amelyek nem születhettek volna meg Liszt zeneszerzői-zongoraművészi habitusának hatása nélkül (Rahmanyinov, Kodály). A CD-n hallható tizenkét zongoradarabból hét már 1980-ban megjelent egy Hungaroton-feketelemezen, amelyen 1971 és 1978 közötti koncertfelvételeit adta ki Kocsis. A régi lemezen a hét romantikus zongoradarabhoz Bartók és Schönberg egy-egy kompozíciója társult -helyükre az új CD-n néhány 1983-ban és 1986-ban készült felvétel került. Ezek az új darabok logikusan illeszkednek a Liszt Ferenc alakja köré épített dramaturgiai koncepcióba.

Liszt „szelleme” a művek előadói megközelítésében tulajdonképpen csak áttételesen ragadható meg. Valójában Kocsis interpretációs elveit vesszük górcső alá, az ő művészi meggyőződésének jellegzetességeit próbáljuk meg feltárni. De hogy egyáltalán beszélhetünk interpretációs elvekről és művészi meggyőződésről, abban vitathatatlanul osztályrésze van Lisztnek, illetőleg az ő kiemelkedő szerepének a zenei előadó-művészet emancipációjában.

A virtuozitás a zenei interpretációban elengedhetetlen. Kocsisnál azonban sohasem a l’art pour l’art önimádó csillogását vagy a léha közönségbűvölést szolgálja. Technikai tudása páncél, amely bőrére tapadt, úgyszólván testének részévé vált; ilyen vértezetben merészen járhatja be a zongora birodalmát. Ezért játssza Kocsis a «CSÁRDÁS OBSTINÉ»-t, a «VENEZIA E NAPOLI»-t, ezeket a briliáns variációsorozatokat. Minden variáció egy-egy technikai probléma bemutatása: a dallam és a kíséret hangerőviszonyának kialakítása, akkordfelbontások, pergő futamok, nagy hangköztávolságok, gyors tempó - egyszóval mindaz, amit egy zongoristának tudnia kell.

És Kocsis kétségtelenül sokat tud. Még a «VENEZIA E NAPOLI» felvételén hallható „pedálba rúgások,” a le nem játszott hangok és „félrement” akkordok mellett is elképesztő a technikai biztonsága. Valami mégis hiányzik mindkét Liszt-kompozíció előadásából, éspedig az, ami jószerivel közvetíthetetlen. A felvétel ugyanis nem tudja megőrizni, nem tudja visszaadni a koncertterem levegőjét, Kocsis játékának primer hatását, jóllehet Liszt ezekbe a műveibe eleve „belekomponálta” ezt az effektust.

A Wagner «PARSiFAL»-jának II. felvonásából kiemelt „VIRÁGLÁNYOK JELENETE, ÉS FINÁLÉ”- ból is, amelyet Kocsis átdolgozásában hallhatunk a CD-n, a színház atmoszférája hiányzik. 

Habár Kocsis valóban mindent megtesz (elkülöníti a zenekari kísérőszólamokat a dallamoktól, ha kell, zenekari hatást teremt stb.), interpretációja mégsem nyújtja az operai előadásokból ismert katartikus élményt.

Mindazonáltal a koncertfelvételeknek is megvannak a maguk pozitívumai. Megőrzik számunkra Kocsis játékmódjának jellegzetességeit, zongorahangjának színeit, előadásának tónusát és főként gondolatait a muzsikáról.

Szép pianókat, cantabiléket hiába keresünk Kocsis zongorajátékában. Csengő, feminin hangok helyett inkább sokféle különleges hangszín szólal meg zongoráján. Schubert «F- MOLL IMPROMTU»-jében nincsenek gyöngyöző skálák, futamai sokkal inkább hidegek és kopogósak. Chopin «C-MOLL MAZURKÁ»-jának hangvétele sem idézi „elomló” hangjával a tüdőbajos Chopint. Liszt «NOTTURNÓ»-jának dallama is sötétebb tónusú - kissé nazális hang, mintha magas fekvésű cselló vagy angolkürt játszaná.

Merőben technikailag vizsgálva ezt a hangminőséget, úgy tűnik, Kocsis hangjai nem csengenek fémesen. Ezeket a hangokat valamiféle homály veszi körül. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy Kocsis billentése körvonalazatlan lenne. Sőt épp ellenkezőleg: ez a billentés céltudatosan mindig egy pontra irányul. Mintha a billentyűzet és a kalapácsok között, a zongora húrjaira átlósan, vékony és feszes húr lenne kifeszítve. Kocsis minden hangja ennek az imaginárius húrnak az érintésekor születik meg. Ezzel egyrészt konstans hangminőséget hoz létre, másrészt - tekintettel arra, hogy a hangszer belsejében jön létre a hang - tudatosan lemond arról a csábító lehetőségről, hogy a billentyűk felszínén zongorázzon, és csilingelő hangokkal hódítsa el hallgatóságát.

Természetesen az előadói koncepcióval is megmagyarázható, hogy miért mond le Kocsis a „szép”zongorázásról. Tudja, hogy neki a mű mondanivalóját kell közvetítenie, s ehhez be kell hatolnia az adott alkotás legmélyébe, rá kell találnia a zenedarab igazi jelentésére. Ahhoz pedig, hogy előadásával kibontsa a mű lényegét, nem elegendő a széphangzás, ahhoz sokkal több (és sokkal kifinomultabb) előadói eszközzel kell élnie.

Kocsis például mindig gondosan és érzékenyen kiemeli a fontos modulációkat, hangnemi kitéréseket. Ritmusai is feszesek, karakterisztikusak. Tehát az előadáskor nemcsak sokféle hangszínnel él, hanem a hangnemi, harmóniai, ritmikai effektusokat is élesen körvonalazza. Ebből fakad, hogy Kocsis játéka felettébb gesztikus. Ezekre az apró kifejező elemek érdemes felfigyelni. Chopin «G-MOLL BALLADÁ»-jában az első témát minden egyes alkalommal fél-zárlat előzi meg. Így annak ellenére, hogy a téma domináns felütéssel kezdődik, ez a felütés egyben az előtte elhangzó fél-zárlat feloldása is lesz. Kocsis előadásában az első téma felütésének kettős funkciója mindig tisztán megfigyelhető - a feloldás összeolvad a felütéssel.

A G-MOLL ballada előadásában egyébként, már csak a balladaműfajból adódóan is, fontos szerepet játszik a zenei eszközökkel létrehozható narrativitás. Ezért beszédesek a triolák, ezért erőteljesek a hosszan tartott hangok. S ezért „hadarnak” a rövidebb ritmusértékek, miközben az őket lezáró hosszabbak felé törekszenek, hogy ott végül elérjék céljukat. De nemcsak mimikus eszközökkel lehet elmondani a zenei folyamatot. Néha egyszerűen csak rá kell találni a darab kulcsmondatára (zenében inkább kulcsfordulatnak kellene nevezni), és ebből kiindulva kell felépíteni az interpretációt.

Schubert «F-MOLL IMPROMTU»-jének hidegen kopogó, fel-leszáguldó skálái csak az óramutatók egyenletes járásához hasonló, 3/8-os mozgásformula tükrében válnak érthetővé. A coda végén, a stretta előtt megáll ez a mozgás. Tudjuk, hogy most valójában egy óra állt meg - azaz eljött valakiért (értünk?) a halál. Kocsis szenvtelenül abbahagyja játékát, majd kétütemnyi szünet következik. Egy apró akcentus, picit rövidebb vagy hosszabb szünet, és semmivé lesz a megrázó élmény. És akkor nem értjük meg azt sem, hogy ezek a hidegen közömbös, elképesztő modulációs köröket bejáró, kopogó skálák tulajdonképpen egy kísérteties haláltánc képeit idézik.

Szintén egy-egy apró ötletből indul ki Kocsis Rahmanyinov «ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU»- jának és Liszt «AVE MARlÁ»-jának előadásában. Az «ÉTUDE-TABLEAU»-ban egészen az utolsó ütemekig csak akkordokat, akkordfelbontásokat és dallamtöredékeket hallunk. Amikor elérkezünk a darab csúcspontjához, a nagy fortéhoz, a bal kézben megszólal a dallam. Kocsis hősies tónussal emeli ki a darab végére megszületett dallamot. Liszt «AVE MARIÁ»- jának akár a „Variációk harangokra” címet is adhatnánk. Már a kompozíció elején, a jobb kéz kezdő Ave Maria-dallamában benne rejlik a harangozás effektusa; ebből hozza létre Kocsis a darab végén hallható nagy, ünnepi harangzúgást. Kodály «SZÉKELY KESERVES»-é- ben a „Sirass, édesanyám, ...” szövegkezdetű népdal parlando-rubato előadásával  Kocsis lenyűgöző  hitelességgel idézi fel a parasztasszonyok énekét.

Nem szokványos az a Chopin-kép, amelyet Kocsis a «C-MOLL MAZURKÁ»-ban állít elénk. Ahogyan édes-bús hangon elkezdi játszani a kompozíciót, sorban elvonulnak előttünk a táncok, és érezzük, hogy az egészből mindössze csak a suhanás, a könnyed szellő marad meg az emlékezetünkben. Valóban, Chopintől nem is várunk mást. Ám amikor megszó­lal a coda, rádöbbenünk arra, hogy a zongorista rögtönözte ezeket a könnyed, táncos dallamfoszlányokat, és hogy ez a zene sohasem hangzik fel többé ugyanígy. Szembesülünk az elmúlással, és megértjük, hogy miért olyan borongós, olyan végtelenül szomorú Kocsis Chopin-hangja.

Kocsis egyébként is kivételes érzékkel nyúl az egyes művek tónusához. Nagyszerűnek találom, ahogyan megfogja az AVE MARIA, a három rövid Rahmanyinov-darab vagy Chopin  G-MOLL BALLADÁ-jának alapaffektusát. Elemében van, ha megzengetheti az egész hangszert, ha súlyos léptű, mackós akkordokat  játszhat (mint az E-DÚR PRÉLUDE-ben, vagy az AVE MARIA harangzúgásában), ha elhitetheti velünk, hogy milyen bonyolultan kontrapunktikus az A-DÚR és az E-DÚR PRÉLUDE. Szeretem, ahogyan gyúrja-gyömöszöli a zongorát az ESZ-DÚR ÉTUDE-TABLEAU-ban és az E-DÚR PRÉLUDE-ben. 

Boszorkányos mozdulataival hozza létre azokat a mozgással teli, energikus fortékat, amelyektől zsong-bong az egész zongora. Hatalmas küzdelem ez művész és hangszere között, amelynek végén a zongora tisztelettel hajol meg Kocsis előtt.

Dalos Anna

HOLMI (Figyelő), 1997. 9. Évfolyam 5. szám.
 


1982 Búbánat 2017-11-03 22:02:09

philsoperaworld.music.blog/2017/10/06

Vincenzo Bellini: Beatrice di Tenda (1833)

"Opera in two acts. Running Time 2 hours 12 minutes. Bellini’s penultimate opera, written between his masterpieces Norma and I Puritani, Beatrice is probably one of his three or four least known operas. It is a brutal story of spousal abuse, political power grabs, jealousy and murder. This recording as Joan Sutherland in the title role and a then twenty-something Raina Kabaivanska as Agnese. The featured image is an 1845 painting of Beatrice and Orombello by Palagio Palagi."

Beatrice di Tenda, Opera by Vincenzo Bellini Joan Sutherland (Beatrice) Giuseppe Campora (Orombello) Raina Kabaivanska ((Agnese) Dino Dondi (Filippo) Piero De Palma (Anichino) Walter Gullino (Rizzardo) La Scala Orchestra & Chorus Antonino Votto, Conductor Milano, 10.V.1961






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.