Bejelentkezés Regisztráció

A nap képe


1981 Ardelao 2017-11-03 20:59:58 [Válasz erre: 1979 Ardelao 2017-11-03 12:21:55]

 

Norma

Felújítás az Operában

Vincenzo Bellini halálának századik évfordulója alkalmából világszerte ünnepségeket rendeztek. Különösen Olaszország és Franciaország vették ki a részüket a Bellini-ünnepségekből, ami nem is csoda, mert hiszen a szicíliai születésű nagymester életének utolsó két évét Párizsban töltötte és ott is költözött el az élők sorából fiatalon, harmincnégy éves korában. Több dalművet irt, amelyek majd mindegyike szinte átütő sikert aratott a maga idejében. Legértékesebb zenéjű valamennyi között az Alvajáróval és a Puritánokkal   együtt a Norma, amelyet a kegyeletes évforduló alkalmából kedden este illesztett ismét játékrendjébe az Operaház.

A Norma valamikor népszerű műsor-darabja volt a régi Nemzeti Színháznak, később pedig az Operaháznak is. Abban az időben, amikor még, nagy koloratur-énekesnők szerepeltek ezen a színpadon, Bellini költészete is otthonra talált itt, mert hiszen volt megfelelő interpretálja. Bellini zeneköltészetének a tolmácsolása, igen nehéz feladat. Mint az akkori zeneszerzők túlnyomó része, ő is elsősorban, nagy énekesek számára írta dalműveit. Oly óriási gondot fordított az énekszólamra és arra, hogy bizonyos szerep fekvése valamely kiváló énekes hangjának tökéletesen megfeleljen, hogy dalműveinek komponálásakor képes volt nem egyszer, hosszabb ideig tanulmányozni egy-egy énekes hangjának lehetőségeit s például a Kalózok megírása idején hetekre visszavonult Rubinivel, kora egyik leghíresebb énekesével, hogy a neki szánt szerep az énekes fenomén hangjának a csillogtatását és technikájának a ragyogtatását minél inkább lehetővé tegye.

Akkoriban a drámai aláfestésre nem fordítottak sok gondot és mivel az operákat túlnyomórészt az énekesek számára írták, arra törekedtek, hogy az áriák, minél hatásosabbak, minél szebbek legyenek. A százhúsz év előtti olasz zeneszerzők közül, egyedül Donizettiben és Rossiniben találjuk meg a drámaiságra való törekvést. Különösen utóbbinak a munkái mutatják meg az igyekezetét a történés zenei ecsetelésére, és a dalmű szerves megkomponálására. Bellininél a recitativók még nem annyira kifejező erővel teljesek, mint a nála valamivel idősebb Rossininél. Viszont dallamaiban, akárhányszor igen nagy jellemző erőt talál, a hallgató. Egy-egy édeskés, sokszor egész vidám hangulatú melódia szólal meg hirtelen, moll-ban, olyan hangulatot keltve, mint aminőt a későbbi szerzők különleges harmóniai és zenekari hatásokkal tudtak csak elérni.

Bellini muzsikájának fő erőssége a melódia. Szinte hihetetlen dallam gazdagságú áriái pusztán zenei szépségükkel fogják meg, a hallgató lelkét, és bilincselik le, figyelmét egész este. A Norma muzsikája a szó mai értelmében, nem drámai zene, de annyi szépséggel ékes, hogy operaszínpadon is megvan a hatása.

A kezdetleges és rémdráma-szerű szöveg szinte életet nyer Márkus László főrendező zseniális rendezésében. Színes, eleven és mozgalmas ez a színpad anélkül, hogy a dalmű stílusát megbontaná. Nagy segítségére vannak a rendezőnek Fülöp Zoltán gyönyörű díszletei.

A zenei részt Fleischer Antal karmester tanította be és ő is vezényelte az előadást, Bellini muzsikájának a szépségeit teljes mértékben érvényre juttatva. A címszerep Németh Mária minden tekintetben nagyszeri alakítása. A kitűnő énekesnő hangján ugyan megérzett kissé az indiszpozíció, de ennek ellenére is legtöbbször igaz gyönyörűséget keltően szólaltatta meg Bellini szívbemarkoló dallamait. A másik női főszereplő, Osváth Júlia, Adalgisa személyesítője   szintén kissé indiszponáltan énekelt, de szép hangjával, poétikus  megjelenésével és illúziót keltő játékával méltán rászolgált sikerére. Klotild szerepét Szilvásy Margit énekelte, minden tekintetben rászolgálva a dicséretre. Halmos János érces szép tenorja, pompás éneke és jó játéka Severus szerepében kapott megfelelő feladatot, amelynek a kitűnő művész pompásan meg is felelt, ő volt a legkitűnőbb az egész együttesben. Székely Mihály zengő basszusa és nagy kultúrája a druida főpap szerepében érvényesült. Flavius kisebb szerepében Ney Dávid jeleskedett.

A nagyszámú közönség érthető érdeklődéssel figyelte az előadást. Eleinte igen sokan nem tudták beleélni magukat Bellini stílusába.

A csodás dallamgazdagság azonban később őket is magával ragadta, és a felújítás a jól-ható előadás, szereplőivel együtt megérdemelt nagy sikert aratott.  (g.I.)

AZ ÚJSÁG, 1935. november 13. (11. Évfolyam, 258. szám)


1980 Búbánat 2017-11-03 17:29:35

S. Zachar Ilona: Bellini

S. Zachar Ilona: Bellini

Rózsavölgyi és Társa, Budapest


„Un chant mélodieux se perdit dans l’espaces

Et la foule cria: c’est un esprit qui passe!!

Et l’esprit traversa les champs de l’infini;

Il vint se prosterner devant le Dieu supreme

Dont mille étoilles d’or forment le diademe:

C’était ton ame, o Bellini!...”

(Elisa Moreau)

 

„Egy dallamos ének lassan elvész a nagy térségben

És a tömeg felkiált: ’Szellem vonult át fölöttünk!’

És a szellem átröpült a végtelen mezőkön

És térdrehullt a legfőbb Isten előtt,

Akinek ezer aranysugárból készült a koronája:

Ez volt a Te lelked, oh Bellini!”

 

ELŐSZÓ

»És felbukkant egy szicíliai: haja aranyosfényű volt, akár az érett búzakalász, megjelenése bájos, akár az arkangyaloké; ifjú volt, mint maga a hajnal és bánatos, akár az alkonyat.«
Ezekkel a sorokkal jellemezte Leona Escudier Vincenzo Bellinit és ez a hasonlat tényleg ráillik a költőre. Amidőn rágondolunk, látjuk szelíd arcát, nagy, lángoló, ábrándoskék szemét, mosolyát, amelyben sokkal több a mélabú, mint a derű. Tekintette, egész megjelenése, minden mozdulata visszatükrözi azt a néma fájdalmat, melancholiát, amely az akkori költők és művészek sajátja és amely még sokszorozott mértékben ömlik el Bellini egyéniségén. Mintha előre megsejtette volna szomorú végzetét, előre tudta volna, hogy a sors fiatalon vágja ketté életét, úgy, mint ahogyan a villám sújt le egy virágbaboruló fiatal fára….


1979 Ardelao 2017-11-03 12:21:55

Vincenzo Bellini szőke volt és szicíliai. 216 évvel ezelőtt született (1801.XI.3) Cataniában a nagy olasz zeneszerző.

Ez olyan, mintha azt mondanám: kopasz popénekes. A szicíliaiak ugyanis feketék, mint a tengerre terülő bársonyos éjszaka. Ám Bellini szőke volt, olyan szőke, hogy az már szinte árulásnak minősült egy szicíliai részéről. A nőket mindig vonzza a valószínűtlenség: talán a szőkeség miatt volt, hogy Bellini több gáláns kalanddal dicsekedhetett, mint operával, pedig egyáltalán nem tartozott a terméketlen zeneszerzők közé.

Angyalarcúnak mondták őt a kortársai. Ám a muzsikája is angyali volt: édes és behízelgő.  Gyönyörködtetnek a Bellini-melódiák, de nagy tömegben már émelyítenek is egy kicsit.  Operái harmadik felvonásait már eltelten hallgatom meg. Az első három-négy krémest még habzsolja az ember, a tízediket már csak lenyomja valahogy. ...

Mint már említettem, Bellini állandóan szerelmes volt. Nagy erejű fellobbanásai rendszerint nem is maradtak viszonzatlanok, mivel igen tetszetős ifjú volt, akinek nemigen akadt párja széles —illetve keskeny, de igen-igen hosszú — Itáliában. A folytonos szerelmes állapot a fantáziáját is állandó lobogásban tartotta, így aztán rövid életének harmincegy esztendeje alatt viszonylag sok művet hozott létre.

Legnagyobb alkotása a «Norma.» Ennek megrendítő, drámai a zenéje, ennek a harmadik felvonása sem émelyít. Igazi remekmű. Természetesen csúfosan megbukott a Scalában 1831. december 26-án, Giuditta Pastával, Bellini egyik szeretőjével a címszerepben.

Az ifjú zeneszerző megadóan  bólintott: — A színpadi művek esetében a közönség a legfőbb  bíró.

És a maga részéről befejezettnek tekintette az ügyet. Nem úgy az igazgató, ő eszelősen futott a pénze után, makacsul műsoron tartotta a Normát, s az ötödik előadáson megtörtént a csoda: hatalmas ováció fogadta a néhány nappal ezelőtt kifütyült opust!

„A publikum őrjöngött az elragadtatástól, és olyan lármát csapott, hogy azt már pokolinak kell minősítenem ” - írta Bellini egyik levelében.

Mi tudjuk már, hogy a csodák nagyon is földszagú, reális elemekből állnak össze. A Norma esetében sem történt másképpen. Mint már nemegyszer említettük, Bellini igen szerelmes természetű ifjú volt, aki pillanatig sem habozott megunt kedveseit rövid úton elhagyni.  Szamoljova grófnő is a cserbenhagyott szeretők közé tartozott. Bosszújához azonban nem volt elég módos: négy előadás teljes jegyállományát fel tudta még vásárolni, hogy fizetett botránycsinálóit ültesse a nézőtérre, ám az ötödik előadásra kimerült a keret — és a rendes, normális közönség került be végre a színházba. A remekműnek kijáró siker nem is maradt el. […] …

Baranyi Ferenc

NÉPSZAVA, 1988.IV.14.(116.Éf. 88.sz.)
 


1978 Ardelao 2017-10-31 10:44:35

Vezényel: Ferencsik János

Elragadó előadás-művészete már réges-régen a gazdag, értékes magyar zenekultúra nagyjainak sorába emelte Ferencsik Jánost. Bátran állíthatjuk, hogy utánozhatatlan erővel sugárzó művészete, sajátos zenei kifejező eszközei már hosszú évek óta változatlan ragyogással tündöklenek a magyar zene egén, de a világ minden pontján szinte ünneppé válik az a hangverseny, melyet ő vezényel.
Pályafutásának íve már kezdettől fogva élesen magasba szökött. Még fiatal, mindössze 23 éves, amikor 1930-ban a Bayreuthi ünnepi Játékokra szerződtetik, és azóta az ő forrón szeretett Budapestjén kívül, világszerte megszakítás nélkül gyűjti a siker babérjait. Minden esztendőben nemcsak Európa gazdag zenei hagyományairól ismert városaiban (Bécs, Salzburg, Prága, Edinburg) teljesíti kötelezettségeit, de Földünk többi kontinensén is rendszeresen vendégszerepel.

Szlovákiával, de főképpen annak fővárosával kapcsolatban is bátran, …”szóba hozhatjuk” Ferencsik János nevét. Bratislavában ugyanis nem csupán számos csodálója, de sok közeli ismerőse és munkatársa is van. Ferencsik — ha erre módja nyílik — mindig szívesen vállalja a Szlovák Filharmónia vezénylését.

E rokonszenv eredője talán abban rejlik, hogy e világszerte becsült karmester vezényelte kereken negyedszázada a Szlovák Filharmónia első hangversenyeinek egyikét. Filharmóniánk abban az időben még jóformán ismeretlen volt a külföldi zenei körökben, és ezért nagy megbecsülést s rangot jelentett, hogy Ferencsik János ennek ellenére szívesen vállalta a bratislavai meghívást. Nem véletlen hát, hogy őszinte baráti szálak fűzik őt a kortárs zeneszerzők egész sorához, és műveiket szívesen iktatja hangversenyeinek műsorába.

E szoros, baráti együttműködés ékes példája volt az 1973-as év, amikor a Szlovák Filharmónia Ferencsik János vezényletével hanglemezre játszotta Liszt Ferenc rendkívül igényes szimfonikus vokális zeneművét — a 170 perces Szent

Erzsébet legendát. Mindezidáig még senki sem vállalkozott e roppant nehéz, zeneileg összetett mű feljátszásával, s igy nemcsak a Szlovák Filharmónia és Ferencsik János barátsága mélyült e több hetes munka közben, de egyben zenetörténeti szempontból is úttörő volt ez a nem mindennapos vállalkozás. Ezt igazolja az a Párizsból érkezett hír is, miszerint épp Liszt Legendájának hanglemezfelvétele nyerte a Francia Akadémia Nagydíját, melyet zenei körökben különösen nagyra értékelnek.

Kép (Ferencsik János vezénylés közben, megj., A.) és szöveg: Dr. P. Breier

A HÉT, 1974. február 22. (19. Évfolyam, 8. szám)

A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja, Bratislava.


1977 Búbánat 2017-10-28 14:23:53 [Válasz erre: 1976 Búbánat 2017-10-28 14:19:52]

A Margó királyné - filmkritika

"A nyers történelmi valóság legfőbb velejárója a nyers erőszak, amiből ebben a filmben igazán bőven akad, hiszen a Szent Bertalan Éji mészárlás a film kellős közepét képezi. De a nyers erőszak és a nyers valóság között ott van még valami, ami ebben a filmben ugyancsak kijön, a nyers és brutális emberi gondolkodás, a sötét szándék, a gyilkos tervek. A film egy örvénylő, tekergő mocskos szándék útját kíséri végig, ahogyan ez a féreg utat tör magának, és végül a felszínre buggyan. A primitív gonoszság körutazása látható, ahogy mint egy szerpentinen, egyre magasabbra és magasabbra tör, miközben az élet emberi minősége egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed." 


1976 Búbánat 2017-10-28 14:19:52 [Válasz erre: 1975 Búbánat 2017-10-28 14:04:45]

Dumas: A Margó királyné - filmen


1975 Búbánat 2017-10-28 14:04:45 [Válasz erre: 1974 Búbánat 2017-10-28 13:48:49]

Ez a film ugyancsak idevágó… - játszották a hazai filmszínházaink is.

A Margó királyné  egy 1994-ben forgatott 162 perces, kosztümös, francia történelmi filmdráma (franciául La Reine Margot –  id. Alexandre Dumas 1845-ben írt, történelmi témájú regénye alapján készült, amely a filmmel azonos címet visel.

„A filmbeli történet szerint Valois Margit francia királyi hercegnő, az elvakult katolikus anyakirályné, Medici Katalin leánya politikai és vallási okokból, anyja szorgalmazására kénytelen nőül menni a protestáns hitű, eretneknek tekintett Bourbon-Navarrai Henrikhez, Navarra királyához, hogy elsimítsa a két ellentétes oldal kibékíthetetlennek látszó ellentéteit, mely már hosszú ideje Franciaország vallási megosztottságát eredményezte. Akkoriban Franciaország trónján Margit egyik fivére, a neurotikus és hipochonder IX. Károly ült, aki gyűlölte és kegyetlenül üldözte az országában élő hugenottákat. Az irántuk való mélységes utálata okozta a Margit esküvőjének napján (1572augusztus 18.) kirobbantott, előre megszervezett szörnyű öldöklést, az ún. Szent Bertalan-éjszakát, amelynek során a katolikus párt tagjai legyilkoltak több ezer párizsi hugenottát.”


1974 Búbánat 2017-10-28 13:48:49

A nap képe - kapcsolódva a Meyerbeer-opera esti premierjéhez,

akár az alábbi fotó is lehetne: A hugenották lemészárlása

François Dubois  (1529–1584):   Le massacre de la Saint-Barthélemy

François Dubois  (1529–1584):   Le massacre de la Saint-Barthélemy


1973 Ardelao 2017-10-27 18:56:42 [Válasz erre: 1972 Ardelao 2017-10-27 14:42:58]

A GENOVAI VARÁZSLÓ

A csodálatos, felbecsülhetetlen értékű hegedűt, a «Guarnerl del Gesu-t» üveg szekrényben őrzik a genovai múzeumban. Néha a városi tanács engedélyével megszólaltathatja egy-egy világhírű hegedűs, köztük Vecsey Ferenc, Yehudi Menuhin és David Ojsztrah. .. De nem úgy, ahogyan, „... a hegedű királya,  világcsavargó,  hercegnők  s  perditák  kegyence,  aranysarkantyús  lovag,  báró  és  kocsmavendég, sárral dobált s babérral övezett művész, a genovai varázsló, az  „eretnek,“  „az  istentagadó carbonarók barátja,“ „az  ördög  cinkosa,“ Niccolo  Paganini szólaltatta meg! ...  Nem úgy! ...

1840. május 27-én halt meg, s azóta talán, a hegedűje is csak félig él.  ...

Az alvó Genova csendjét vergődő sikoly hasította át, Teresa Bocciardi vajúdott a Fekete macska sikátor egyik ódon házikójában, s amikor a bábaasszony nemsokára megmutatta az újszülöttet az apának, Antonio Paganininak, az dühösen morogta:

— Vigye már előlem, mert, ... az ilyet legjobb lenne a tengerbe fojtani  —  azután  meg a  feleségére förmedt  —  Jettatorét szültél! 

Ördögfattyút, iszonyú rút kölyköt, szégyent a Paganini-házba!

Négy-éves volt Niccolo és tátott szájjal hallgatta a kintornás szakadozott melódiáit, egy régi-régi szárd dalt. ...  Azután a kisfiú belopódzott a kamrába és leakasztotta a falról apja legnagyobb kincsét, az öreg gitárt. ... Madárkaromként görbülő, hosszú ujjai nyomán felcsengett az imént hallott dallam.

Teresa rettentően megrémült, Toni megöli ezt a szerencsétlen gyereket, ha rajtakapja:
— Santa Maria! Niccolo! Tedd le, tedd le azonnal!

Ekkor lépett be a férje és most nem esett neki a kisfiúnak, mint máskor minden ok nélkül is, hanem leintette az asszonyt:
— Ne bántsd, hagyjad! ... Lássuk csak, mit tud az ördögfatty! — és a szemében megvillant valami. — Tanulni fogsz, muzsikát tanulsz. Értetted? ... Hohó, gyerek, vége a naplopásnak. ...  Csodagyereket faragok belőled, ...Tehetséged van, nekem  meg van botom, hogy szorgalmad is legyen!

S megszűnt Niccolo gyermekélete. Az apja az ócskapiacon vett neki egy hegedűt, s attól fogva végtelennek tetsző órákon át tanulnia kellett. Apja bezárta a kamrába, s ha abbahagyta Niccolo a játékot, bement hozzá és irgalmatlanul megverte.
Antonio Paganini a Pénz Zsoltárát hallotta egyre!

Az egyik híres tanítómester a másik után. ... S Niccolo nemsokára már ott állt a hangversenydobogón: kék bársonyruhában, görbe lábszárain fehér harisnya, az arcán nincsen félelem, szeme Nicolettát kereste, az egyetlent, akit életében szeretett: a húgát. ... Azután, a vénember külsejű fiú felemelte a vonót és játszani kezdett. ... S amit játszott, ismerős voltugyan, de így, ebben a formájában még nem hallotta senki.

A  Carmagnola melódiája, a régi francia dal, a piemonti nemzeti himnusz, de micsoda vad, vérforraló változatban. ...Niccolo hajladozó árnyékteste a nézők fölé magasodott, s mintha csak belőle áradt volna a zuhogó vágy, a végzetes, forró melódia. ...
Mindenki megbűvölten figyelt, azután a fiú leengedte a vonót. ... 

Diadalmenete megkezdődött!

Ez már csoda, ez már varázslat! ...
Ezek a felfelé pergetett pizzicatók! ...
Ezek a diabolikus, idegtépő tremolók! ...
Emberi kéz nem képes erre! ...

Hazug rágalmakat terjesztenek hegedűjének húrjairól is a szent inkvizíció megszállottjai: Az első egy olyan íj húrja, amivel száz embert megöltek! ... Elpattant ér a második, amiből a vér kifolyt! ...  A harmadik szűzlány beléből készült, a negyedik pedig a hóhér köteléből. ...  Igen, ez áll a szent inkvizíció irattárában lévő jegyzőkönyvekben!

Egy hangverseny után hazafelé tartott a Mester, amikor három fiatalember megszólította és egy pohár borra invitálta. ... Az első pohár bor után elmondták, hogy ők carbonárók.
— Ma fehér ágyban hálunk, de ha jön a szénégető testvérek üzenete, megyünk hozzájuk és velük együtt bújdosunk, gyűjtjük a népet.  S lecsapunk, ha elegen leszünk!

És Paganini tudta, hogy kik a carbonarók! Az irigy, a fukar Paganini, aki minden garast a fogához vert, még az ételére is sajnálta a pénzt, a belső zsebébenyúlt, egy köteg bankót húzott elő:

— Ezt vigyék el a carbonaro központba! ... Húsz-ezer líra, a hangversenyem bevételei — s aztán, hogy elérzékenyülését eltitkolja, ijesztő mosollyal folytatta:

—  Nem tagadom, hogy nehezen válok meg ennyi pénztől. ...  A famíliám egész életében nem látott ennyi bankót! — azután átlépett a küszöbön.
S valóban nem sajnálta a pénzt. Tudta, hogy mióta Mazzini Marseille-ben 

meghirdette a Giovane ltalia programját, a carbonárók vad elszántsággal harcoltak  hazájuk felszabadításáért. A raboskodók és a kivégzettek helyébe mások álltak. A  „peste carbonaro” —ahogyan Ausztriában nevezték — egyre terjedt. ...

Azután, a Mester megismerkedett Antonia Bianchi énekesnővel és úgy érezte, hogy megtalálta a boldogságát. ... De az asszony kezdettől fogva gyűlölte, irigyelte Niccolo sikereit és elhitte a Jezsuiták otromba és alaptalan vádjait is. Amikor megszülte fiát, nem engedte, hogy az apa hozzáérjen:
— Eressze el! ... Ne nyúljon hozzá! Hisz maga megfertőzi! ... Ha tudnám, hogy olyan Istentelen lesz, mint maga, olyan átkozott carbonaro, — megfojtanám a saját kezemmel!

Paganini otthagyta a dühöngő asszonyt, bezárkózott a szobájába, gyötörni kezdte ujjaival a hegedűt. ... A vonóval olyan ijesztő hangokra késztette, sikolyokra, melyeket még sem ember, sem hegedű nem hallatott. ...
 

Paganini végtelenül szerette a fiát és ezt a felesége ki is használta ellene. Miután elhagyta férjét, állandóan azzal ijesztgette, hogy magával viszi. ... Hatalmas összegeket zsarolt így ki a szerencsétlen apából. A jezsuiták meg papot szerettek volna csinálni Paganini fiából, hogy az apja után örökölt hatalmas vagyona majd a rendre szálljon. ...

Csakhogy Paganini még élt, egyre járta Európát, egyik hangverseny a másik után, gyűlt a sok arany. ... S a fiát mindenhová vitte magával. ...
 

Közben az újságok „jóvoltából“ borzalmas históriák keltek róla szárnyra:
„Az ördög személyesen kísérte Bécsbe. ...

Mellette ült a postakocsiban. ...Véle lakik a szállodában. ...“
„Paganini nem is ember, ijesztő gépezet, lárva csupán, melybe pokoli praktika varázsolt életet.“
.....”Rejtélyes anatómiai csoda folytán vérkeringése más, mint az élőké, egészen más, mert nincs szíve; igen, szív nélkül született.“
.....”Szívét húszéves korában maga a Sátán operálta ki. ...”

A reklámfőnökök szerint minden volt már: asszony gyilkos, útonálló, leánykereskedő és gályarab, de semmiféle hazugság-zuhatag nem állíthatta meg ezt a csodálatos tehetségű művészt. ...Csak ő maga tudta, meg az orvosa, hogy milyen gyorsan fogy az ereje. ... Az orvos szerint minden hangversenye egy évet rabolt el életéből. ...Ha viszont nem hegedült volna, talán azonnal meghal.

„Képes egy egész hangversenyt végighegedülni, s egy egész zenekart helyettesíteni.”  — „A többi hegedűssel csak úgy hasonlítható össze, hogy nekik is van hegedűjük és vonójuk“ — „Egyetlen húron a hangnak olyan sokszerűségét formálja ki, s oly könnyedséggel, mintha erre más eszközök nem is léteznének. ...“  „Temperamentuma lenyűgöző! ...“  — Írták róla a kritikusok.

Paganini kibéreli a párizsi Operát, meghirdeti búcsúelőadását, amikor a francia fővárosban százával szedi áldozatait a döghalál. ... Az operaházban fojtott várakozás, s az emberek észre sem veszik, hogy a szomszédjuk penész-színű arccal lecsúszik a széksorok közé...

A kolera szedi itt is az áldozatait. ...

Paganini démoni arcára tapad minden tekintet, melyen a mély szemgödrökben a farsangi halál fáklyái lobognak vadul. ... Aztán a Mester előrelép és játszani kezd.
Ördög-trilla. ... Moto-perpetuo. ...Elképesztő kötött staccatók. ...Az „ugrasztott vonó” siklik a húrokon. ... A Boszorkánytánc vad trillái, zokogó kantilénák, fájdalmas és érzéki vibrátók. ...Paganini ördögi táncát járja a hegedűvel, s a közönség együtt őrjöng a hangok démonával. ... Őrjöngve tapsol. ...

Halálos ágyán feküdt a Mester, mellette ült fia, Achille.
— A hegedűmet. ... — olvasta le apja ajkairól a hangtalan kérést, és már hozták is a Guarnériust, karjai közé tették. ...S a már néma Paganini játszani kezdett. ... A húrok egymás után pattantak el, már csak a G-húron siklott a dallam oly különös, kísérteties hangszínekkel, melyeket azelőtt nem hallgattak még tőle sem, soha. ...  Azután a G-húr is elszakadt s vele az édes és tiszta melódia. Paganini ülő teste oldalt dőlt; feje előrebukott. A Guarnérius kicsúszott kezei közül és panaszos zengéssel a padlóra hullt. ...

A zenei világ mélységes megrendüléssel fogadta a gyászhlrt. ...Liszt Ferenc, a  Gazette Musicale-ban, így jelentette be a Mester halálát: 

„Paganini életlángja kialudt és vele olyan pompás jelenség tűnt el, amilyent a természet csak azért ad a világnak, hogy hamarosan visszakövetelje. ...“

Az egyház viszont, megtagadta Paganini holttestének tisztességes eltemetését, és a gyász-szertartást is. Cannes közelében, Sain Jean Cap Ferrat félszigetén titokban temették el először, de újra meg újra kiásták, más helyre temették, míg a halott maestro milliomos fia új és új egyházi alapítványt tett.  Végre a pápa engedélyt adott rá, hogy Paganinit a polleviai birtokán épített kriptában eltemethessék s a Szent György lovagrend pármai templomában megadhassák neki a végtisztességet. 

Harminc év múlva még méltóbb gyászünnepség keretében kiemelték a sírjából és átvitték a pármai köztemetőbe. ...
Achille,  a  fia, aki mindezt kiharcolta, belevénült a küzdelembe, és majd az egész  öröksége, több mint két millió frank, a római apostoli kúria consistoriumának   pénztárába került. ...

Gránit emlékmű s rajta aranybetűs felirat:
 

„Itt nyugszanak hamvai NICCOLO PAGANININAK ,aki  hegedűjéből égi harmóniákat  csalván ki, s maga felülmúlhatatlan zsenialitásával megrázta egész Európát és  újabb  ragyogó koronával ékesítette hazáját, Itáliát. ..."

(— NLE —)

 A HÉT, 1970. szeptember 6.

A Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetségének hetilapja.
 


1972 Ardelao 2017-10-27 14:42:58

235 évvel ezelőtt, ezen a napon született Niccoló PAGANINI, minden idők legnagyobb olasz hegedűművésze.

Niccoló Paganini (1782.X.27. Genova – 1840.V.27. Nizza)

A világ legnagyobb hegedűművészének tartott Paganini, egyik levelében írt önvallomása:

«Az én művészeti törvényem: változatosság és egyszersmind egység a művészetben. Muzsikám nagyon különös és nem egykönnyen írható le, mint sokan hiszik. Az én közönségem valami rendkívülit, valami meglepőt kíván, főleg hosszabb darabokat Az ilyenekhez megfontolásra és sok-sok meggondolásra van szükség, mielőtt leírnám. Aztán úgy akarom, hogy szerzeményeim a magam és ne más érdeméből, szülessenek. . . .»  

 

Papp Viktor: „ZENEKÖNYV”

Rádióhallgatók számára

Zenekari esték II.

(Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása)

1940.


1971 Búbánat 2017-10-22 21:56:26

A WEIMARI OROSZLÁN: LISZT ÉS TANÍTVÁNYAI

Szerző: Alan Walker 
MUZSIKA,  2003 november

Fejérvári Boldizsár fordítása

Liszt volt nemzedékének legnagyszerűbb zongoratanára. A tanítás zenészlétének középpontjában állt serdülőkorától, az 1820-as évektől kezdve élete legutolsó hónapjáig, 1886 júliusáig. Azt mondják, több mint négyszáz növendék ment át a kezén, és sokuk kimagasló eredményeket ért el. Gyakorlatilag Liszt teremtette meg a "mesterkurzus" fogalmát, amely mind a mai napig él. Hitt abban, hogy a fiatal művészeket zeneileg ösztönzi egymás társasága, a versengés légköre pedig megemeli a művészi színvonalat. Tanítványainak első generációjához tartozott Tausig, Klindworth, Bronsart és Bülow. Ám a második nemzedékben is találunk nagy hatású művészeket, amilyen például Moriz Rosenthal, Alexander Siloti, Emil Sauer, Eugène d'Albert és Arthur Friedheim; közülük egyesek még az 1940-es években is éltek. Lemezfelvételeik lenyűgöző bepillantást engednek a zongorajáték aranykorába, amely már mindörökre letűnt.

Milyen tanár volt Liszt? A témáról sok-sok írott feljegyzés maradt fenn, melyek nem kis része maguktól a tanítványoktól származik. Lisztet nem érdekelte a pedagógusszerep. Nem volt "metódusa", sem "szisztémája", ritkán szolgált technikai tanácsokkal tanítványai számára. Távol állt tőle a zongorajáték technikai folyamatainak elemzése. A hangszerrel kapcsolatos fizikai problémák érdekelték a legkevésbé a billentyűk ragyogó mesterét. Mivel az õ számára ilyenek már nem léteztek, nem is foglalkozott velük. "A piszkos fehérneműt mossák ki odahaza" - mondogatta azoknak a növendékeinek, akik még technikai segítséget igényeltek volna. Ennek megfelelően viszont azok a tanítványai sem tettek rá mély hatást, akik hivalkodtak technikai tudásukkal. "Érdekel is engem, hogy milyen gyorsan tudja lejátszani az oktávjait!" - dörrent rá egyik növendékére, aki épp Chopin Asz-dúr polonézének híres oktávmenetét játszotta. "Amit hallani akarok, a lengyel lovasság lovainak patkódobogása, amint erőt gyűjtenek, hogy legyőzzék az ellenséget."1 Az interpretáció érdekelte, nem a mechanikus kivitelezés. Tanítványai persze azzal, hogy megfigyelhették, hogyan játszik Liszt - a kéztartását, egyes szakaszok sajátos ujjrendjeit, pedálhasználatát - a lehető legjobb modellt kapták, és messze többet tanultak, mintha száraz, akadémikus előadást hallgattak volna minderről.

A weimari órákat rendszerint heti három alkalommal, hétfőn, szerdán és pénteken, délután fél négy és hat óra között tartották. A növendékek a Hofgärtnerei zeneszalonjába gyűltek, és kottáik egyre nagyobb halmot alkottak a zongorán. A termet betöltötte a várakozás feszültsége, amint lesték, mikor lép be Liszt. Aztán elérkezett a pillanat, melyre mindannyian vártak. Hátul valaki ezt suttogja: "Der Meister kommt!" Mindnyájan fölállnak, és tiszteletteljes csendben nézik, ahogy Liszt belép és a zongorához megy. Miután mindenkit üdvözölt, a kottarakás felé fordul, lapozgatni kezd benne, míg olyasmit nem talál, amit hallani akar; ekkor magasba emeli a kottát és megkérdi: "Ki játssza ezt?" Erre előlép a boldogtalan növendék, és kezdetét veszi az óra.

A zeneszalonban két zongora áll, egy Bechstein hangversenyzongora és egy kicsi pianínó. 2 A tanítvány a Bechsteinhez lép, míg Liszt elhelyezkedik a pianínónál. Liszt általános bevezető szavait követően a növendék eljátssza a darabot, miközben Liszt és a többi tanítvány figyeli, majd a mester tesz néhány észrevételt, és esetleg maga is eljátssza a művet. Értékes pillanatok ezek, és a levegő vibrálni kezd, mikor Liszt, ha nincs megelégedve a hallottakkal, felállítja növendékét a zongoraszékről, és megkísérel új életet lehelni a lankadó zenébe. Az egész billentyűzet dörög és villámlik, a remegő tanítvány pedig egy pillanatra fogalmat alkothat a mű nagyszerű interpretációjáról, amely eddig be volt zárva a kotta hangjegyei mögé. Liszt ihlető erő volt. Több növendéke is elbeszélte, hogy időlegesen már puszta jelenléte is jobb zongoristává tette azokat, akik egy szobában tartózkodtak vele.

Mindez éles ellentétben állt Liszt némely kortársainak felfogásával, akik szinte megszállottan imádták a technikát. A kor számos pedagógusa - többek között Rudolf Breithaupt, Theodor Kullak és Ludwig Deppe - úgy vélte, a zongoristákat a katonákhoz hasonló módon, tömeges kiképzés révén lehet termelni. Szerintük megfelelő idő elteltével a "katonák" menetoszlopban lépnek majd ki a műhelyek és konzervatóriumok ajtaján, és meghódítják az egész világot. Kalkbrenner speciális kartámasza állítólag elősegítette, hogy a csuklók a játéknak megfelelő oldalirányú mozgásokhoz "idomuljanak". Kullak, aki mindennemű fölösleges mozgást helytelenített, ragaszkodott hozzá, hogy növendékei a kézfejükre helyezett pénzérmét egyensúlyozva játsszanak. (Egy tanítványa fanyar humorral megállapította, hogy ennek egyetlen eredménye az lett, hogy rengeteget gyakorolták a földre hullott érmék felszedegetését.) A mechanikus segédeszközök leghírhedtebb példánya azonban a Johann Logier-féle "Chiroplast" volt, pálcikák és gyűrűk bámulatos szerkezete, melybe az áldozatnak bele kellett illesztenie mind a tíz ujját, s ez, akár valami bilincs, megfosztotta a kezeket minden szabadságuktól. Ám Kullak aprópénzénél, Kalkbrenner karfájánál és Logier Chiroplastjánál egyaránt borzalmasabb volt a feltartóztathatatlanul terjedő divat, hogy a fesztávolság növelése végett felvágták az ujjak közti hártyát. 3 Az ilyesmi Liszt szemében sanyargatás volt, és mivel tudta, hogy leendő zongoristák százai tekintik példaképüknek, elutasította. Amikor egyik tanítványa, Johanna Wenzel (aki később a brüsszeli konzervatórium tanára lett, és hozzáment Liszt másik tanítványához, Juliusz Zarêbskihez) a tanácsát kérte a műtéttel kapcsolatban, Liszt így felelt:

Igen tisztelt Kisasszony:

Nyájas soraira válaszolva mélyen esdekelve kérem Önt, ne gondoljon többé a barbár ujjoperációra, és inkább játsszon élete végéig minden oktávot és akkordot hibásan, semmint hogy ilyen bolond merényletet kövessen el kezei ellen.

A legmélyebb köszönettel és tisztelettel üdvözli Önt

F. LISZT

Weimar, 1872. június 10. 4

[…]


1970 Ardelao 2017-10-22 21:16:24

LISZT EMLÉKÉRE 

Liszt nagyobb terjedelmű tanulmányai közül kettő dagadt határozottan könyvvé. Az elsőt Chopin halála tette időszerűvé, a másodikat Liszt egyre sűrűbb találkozása a magyar dallamokkal, amelyeket cigány dallamoknak tartott. Mind a kettőt félreismerték, mert eszmemenetét bírálták, tételeivel vitatkoztak s nem próbálták meg úgy élvezni, mint prózai költeményt, amelynek hőse a rejtelmes művészegyéniség, illetőleg a rejtelmes művésznép.

Mindegyik tragikus sorsú, mindegyik csendesen hordozza tragikumát s csak a zene titkos beszédében önti ki keserveit. Ki fejthetné meg a titkot, ha nem a zenész, aki egyben író is. De megfejtése nem is lesz rideg elemzés, hanem hangulatokból és eszmékből összenőtt rapszódia. Nem az a fontos, igaza volt-e Lisztnek elméleteivel, hanem az, hogy prózakölteményei maguk lenyűgöznek-e, megindítanak-e, bevilágítanak-e a romantika legmélyére? Azt hisszük, ezekre a kérdésekre a felelet csak igenlő lehet. Szemelvényeink a hozzá vezető utakat éppen csak, hogy feltörik: sokat kell járni rajtuk, míg a titokhoz mindenki könnyen hozzáférhet.

A Frѐdéric Chopin már Weimarban készült (1850). Ha egy ilyen szabad gondolatmenetű, sokrétűen gazdag könyvben egyáltalában célszerű vezéreszméket keresni, akkor a finom és kisméretű remekek s a zongora védelmét, Chopin jellemének rejtett különlegességét és bonyolultságát, emelnénk ki – az örök Liszt motívumok mellett.

A közvetett s mélyen költői jellemzés két módjára mutassunk még rá: ahogy barátját a barátain keresztül jellemzi, s ahogy nemzetét egy nemzeti táncon keresztül fejezi ki.(Hankiss János)

*

ZENEKAR ÉS ZONGORA

Liszt Ferenc írása

A zenekar zaja sohasem vonzotta: Chopin megelégedett azzal, hogy gondolata hiánytalan kifejezést találjon a billentyűk elefántcsontján: elérte célját, ha a zongorán semmit sem vesztett energiájából, de nem törekedett együttes hatásra s a díszletfestő ecsetjére. Még nem becsülték fel értéke szerint finom karcoló-tűjének rajzát: napjainkban nagyon is hozzá vannak szokva az emberek, hogy csak azokat tekintsék nagynevű zeneszerzőknek, akik legalább fél-tucat operát, ugyanannyi oratóriumot és néhány szimfóniát hagytak maguk után: korunk minden muzsikustól azt kívánja, hogy mindent csináljon, - egy kissé többet is, mint mindent.

A zsenit – ami lényege szerint minőség – a művek mennyiségével és terjedelmével mérni általánosan elterjedt szokás ugyan, de azért nagyon kétes helyességű.

Senki se akarja kisebbíteni az epikus énekesek nehezebben elérhető dicsőségét és valóságos felsőbbségét; ők szélesebb alapra fektetik pompás alkotásaikat. Mégis azt óhajtanánk, hogy a zenére is alkalmazzák azt az értékelést, amit a szépművészetek többi ágában alkalmaznak az anyagi arányokra s, amely a festészetben az olyan húsz négyzet-hüvelyknyi vásznat, mint «Ezékiel látomása,» vagy «Ruijsdael Temetője,» a remekek közé helyezi, s nem egy nagyméretű kép fölé, még ha az Rubens vagy Tintoretto képe is.

Irodalomban: La Rochefoucauld kevésbé elsőrendű író-e azért, mert „Gondolatait” mindig olyan szűk keretek közé szorította?

Uhland és Petőfi kevésbé nemzeti költők-e, mert sohasem mentek túl a lírai költészet és ballada határain? Petrarca nem a Szonetteknek köszönheti-e diadalát, s azok közül, akik legtöbbször ismételték szonettjeinek lágy rímeit, vannak-e sokan, akik tudnak Afrikáról szóló költeményének csak a létezéséről is?!

(Fordította: Hankiss János)

 

Megjelent: H.J. «Liszt Ferenc az író» című könyvében

Budapest, Rózsavölgyi és Társa Kiadása,

1941.


1969 Búbánat 2017-10-22 18:20:18 [Válasz erre: 1968 Ardelao 2017-10-22 17:48:41]

Liszt tanítványai körében

Liszt tanítványai körében


1968 Ardelao 2017-10-22 17:48:41

EMLÉKEK LISZT FRENCRŐL:

— Liszt teljesen ingyen tanított. Anyagiakról még beszélni sem volt szabad. Ő azonban minden növendéke anyagi helyzete iránt behatóan érdeklődött, de csak azért, hogy az illető segítségre nem szorul-e? Kivételes tapintattal tudott mindenkin segíteni, úgy hogy pecuniális támogatásával soha senkit meg nem alázott, senkit hálára nem kötelezett. Mindig csak adni és soha nem kapni! Ez minden kifinomodott lélek örök jelszava, amit Liszt — az adott szerencsés anyagi viszonyai, önzetlensége és a vagyon iránti teljes érzéketlensége következtében — szerencsésen végre is hajthatott.

— Tanításának lényegét abban látta, hogy a növendékkel úgy az illető zeneszerzőt, mint annak korát, stílusát és a kidolgozásra kerülő mű nagyvonalú és részletszépségeit tökéletesen megismertesse. Kevés szóval, de annál világosabban fejezte ki mondanivalóit.  Az órákon felvetődött gondolatmenet fonalát aztán a fesztelen együttlétük közben — persze minden tanáros erőszakoltság, okoskodás és a téma kierőszakolt feltevése nélkül csak úgy melléktéma-ként — tovább folytatta és így komoly és humoros, bölcselkedő és gúnyos modorban váltakozva az adott gondolatot teljesen kimerítette. Hangulatát csak annyiban éreztette, hogy ha valaki azt nem tisztelte, azonnal csípőssé, erősen gúnyossá és elutasítóvá változott. De aki tapintattal kezelte hirtelen hangulatváltozásait, azzal mindig mértéken felül jóságos volt, szinte bocsánatot kérve az öreg korával együtt járó ilyen gyengeségéért.

— Végül, Liszt pedagógiai és emberi nagyságágának hódolunk akkor, amikor megemlítjük, hogy tanítása közben, mindig a mások műveiről magyarázott, azokat propagálta, azoknak szépségét elemezte és dicsérte. A saját műveiről sohasem beszélt, és ha a növendékek közül valaki Liszt-művet mutatott be, azt szívesen meghallgatta, de részletesen nem foglalkozott vele. Lelki szemérmessége még az ily irányú szerénytelenséget és hiúságot — bár túlzás volt — sem tűrte.

— Aki mint tanár, Liszt tisztult, szabad és egyetemes lelkivilágához a saját kutatásaival, és elfogulatlan törekvéseivel csak egy lépéssel közelebb kerül, az kell, hogy hitben megerősödjék, tudásban meggazdagodjék és lélekben szabadabban szárnyaló és művészibb érzésvilágú legyen.

Liszt Ferenccel foglalkozni a legnagyobb élmény, a legnemesebb feladat!

 

A kivonat készült Falk Géza: „LISZT BREVIÁRIUM”

A zeneszerető nagyközönség Liszt könyve alapján.

Rózsavölgyi és Társa Kiadása, Budapest, 1936. március havában.


1967 Búbánat 2017-10-22 12:24:12

Liszt Ferenc születésnapja

"Elődeim alázatos tanítványa vagyok.”

„Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám."

„... bár sajnos nem beszélem a magyar nyelvet, bölcsőmtől síromig, szívemben és gondolkozásomban magyar maradok, s a magyar zenekultúra fejlesztésén kívánok dolgozni."

„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak."

„Nem lehet más igényem, csak hogy a művészet és a magyar hon jóakaratú, buzgó szolgája legyek."

„Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám."

„Érezni és gondolkodni azért, hogy cselekedjünk: ez minden harmonikus élet törvénye."

„Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhova juss, mindig hű rokon"
(Vörösmarty: Liszt Ferenchez 1840-ben)

/Forrás: Turul.info.hu/


1966 Ardelao 2017-10-22 12:23:10

LISZT FERENC EMLÉKÉRE:

1839-ben Liszt a toskanai nagyherceghez szállt.
 

— Játsszék kegyed valamit nekünk! — szólította meg a nagyherceg egy este Lisztet.
Liszt mindjárt a zongorához ült. S szokása szerint csupán a hang, ez egyetlen szenvedélye foglalta el egész lényét: mire az egész udvar meglepetve, elámulva hallja az ismeretlen „zengeményt.”

Florenceben (Firenze), azon számos idegen közt, kik a nagyherceg szívességéből éltek, volt egy magyar, családos, szegény nemes ember is, kit a háború mindenéből kifosztott s kit a nagyhercegné éppen azon reggel ajánlotta férjének, hogy kegydíját valamivel fölemelje.
Mikor Liszt elvégezte zongorajátékát, hosszú hallgatás következett. Aztán megszólalt a nagyherceg, kérdvén:
— Melyik az ő hazája s mit tehetünk érette?
— Uram, — szólt a nagyhercegnő, — Liszt magyar.
Ekkor a fejedelem, halkabban, mint valaha, így szólt hitveséhez:
— Tudja-e, mit tegyünk Liszt úrért? Megkettőzzük a magyarnak évi pénzét.


1965 Ardelao 2017-10-22 01:09:06

Hogyan tanított Liszt Ferenc?

Érdekes történetet találtam az egyik Színházi Élet 1925-évi számában.
Az Országos Zeneművészeti Főiskola fennállásának ötvenéves jubileuma alkalmából (1925-ben), az iskola egyik legelső növendékének, Gedeonné Kont Ilonának történelmi értékű visszaemlékezését közli a lap riportere.

— „A ma is fiatalos, érdekes, nagyvilági megjelenésű úrhölgy - akinek már több unokája is van, - a Lipót kőrút 13. sz. (mai Szt. István kőrút, megj. A) lévő lakásának elegánsan berendezett szalonjában fogad. Ezt a szalont még néhány éve is sok nevezetes művész látogatása tette nevezetessé.

— Amikor híre ment, hogy a Hal-téren megnyílik a Zeneakadémia - kezdte elbeszélését a jeles Liszt tanítvány - 69-en tettünk felvételit. Tizenhármunkat vettek fel. Persze, csak a zongora és a zeneszerzési tanszakokra. Öten tanítottak: Ábrányi magyar zenét, Nikolics zenetörténetet, Volkmann zeneszerzést, Erkel Ferenc és Liszt Ferenc zongorát.
Liszt csak úgy november táján szokott Pestre jönni, addig Erkel egyedül tanított. Drága, kedves ember volt Erkel. Nem kifogásolt soha semmit. Büszke volt rá, ha Liszt megdicsérte növendékeit. Egyszer mondotta:  >Tudom, hogy nagy tehetség lakozik bennem, de többet vártam magamtól.<

Amikor az első évben híre ment, hogy Liszt jön: nagy versengés indult meg köztünk, kit vesz fel növendékének? Négyünket vett fel. Én voltam a négy között a legfiatalabb. Tizenhárom éves voltam.
— Leírhatatlan, hogy Liszt Ferenc megjelenése milyen démoni hatással volt az emberekre!

Gedeonné Kont Ilona tovább meséli emlékeit Liszt Ferencről:
— Öreg, hetvennél idősebb neves emberek mélyen meghajoltak előtte, mintha kezet akarnának néki csókolni. Minden mozdulatában volt valami fenséges, imponálóan nemes előkelőség. Ha belépett a tanterembe: valamennyiünknek elállott a lélegzete. Tőle nemcsak zenét, hanem társadalmi modort is tanultunk.
— Leckeórája 4-6-ig volt kitűzve az órarend szerint, de mindig 4-8-ig tartott, csak ha hangversenyre kellett mennie, végeztünk előbb. Ameddig a Zeneakadémia a Hal-téren volt, Liszt a Hungária-szállóban lakott. Amikor az Andrássy-úti palotába került, ő is odaköltözött. Lakását a tanteremmel folyosó kötötte össze.

— Nagyon szerette a vendégeket, de ha tanított, csak a tanteremben fogadott. Ilyenkor leültette a vendéget pár percre, tovább tanított, javítgatott, de nem oly szigorúan, mint mikor egyedül voltunk, nehogy a növendék érzékenységét megsértse. Rendkívül tapintatos volt.
— De, hogy magáról a tanításról szóljak, az egy gyönyörű, felejthetetlen élvezet volt. Szavaival úgy átértette a kompozíciót, mozdulataival úgy tudott magyarázni, mint egy nagy színész. Néhány mozdulata, arckifejezése feltárta előttünk minden komponista lelkét. Ha valamelyik növendék Schubertet játszott, kezét a szívére tette:
— "Schubert csupa szív." Schumannál azonnal komorrá vált arckifejezése.
— "Itt minden, minden világfájdalom."
És karjait égnek tárta, mintha az elfojtott fájdalomtól megsemmisülne.

— Mendelssohn:
— "Ő mindig vidám volt, a szomorúság nem oly mély és nyomasztó nála."
— Beethoven:
— "Mindig új gondolatai vannak. Sohasem jut zavarba mondanivaló híján, nála az új fordulatot mindig ki kell emelni az előadásban. Az apassionata elején lévő trilla szomorú" - mondotta, és mindjárt el is játszotta, aminthogy mindig mindent eljátszott nekünk.
— Általában megengedte az egyéni felfogást, ha valóban tehetség nyilatkozik meg abban.
— "Beethovent én ilyennek látom" - mondotta egy-egy művénél.
De Chopinnél már így szólt:
— "Hogy ennek így kell lenni, azt írásban adhatom nektek, hiszen vele éltem."

Az óra alatt kabátját begombolva, rendszerint hátra dőlt tartásban figyelt.
Ki nem állhatta az összegörnyedt ülést a zongoránál.
Ilyenkor azt mondta:
— " Büszkén üljön a nyeregben."
Ha valaki hudlízott, csak ennyit mondott:
— "Tojásrántotta, amit játszik!"

Növendékei között volt egy igen szorgalmas német tanonc. Mikor már elutazott, dícsérőleg, de szelíd maliciával nyilatkozott róla:
— "Derekasan játszik, de oly pontosan, hogy az ember eleped egy hamis hangért."

Liszt egyszer megtréfálta Volkmannt, akinél összhangzattant és kontrapunktot tanultam. A lépcsőn felmenet igyekeztem a derék szűkszavú mesterhez, amikor behívott Liszt a szobájába.
— "Lássuk, hogy a copfos tanár úr meg lesz-e elégedve, ha a feladatot előbb én korrigálom?"
De Volkmann a feladatot szokása szerint ez esetben is kifogásolta.

Liszt asztala tele volt kompozíciókkal, amelyeket a világ minden tájáról beküldöttek hozzá átnézés, javítás végett. Liszt reggeli öt órakor fogott hozzá a kompozíciók javításához. Az íróasztal egyik fiókja klaviatura volt, másfél oktávjával, amelyet a mester néha, munkaközben megszólaltatott.

— "Az emberek nem tudják - mondotta Liszt, - hogy mennyit kellett tanulnom. Tizenöt évig tart, míg kifejlődik a zenész."

Megjelent a Színházi Élet 1925.17. számában

A cikk írója nem ismert.

(Sajnos, Gerőné Kont Ilona további sorsa ismeretlen.)


1964 smaragd 2017-10-15 05:51:13 [Válasz erre: 1963 Búbánat 2017-10-14 16:07:11]

László Endréről találtam egy képet az interneten, más testalkatú ember, ezen a képen már idősebb volt.

Földényi Jánosról eddig nem találtam fényképfelvételt.


1963 Búbánat 2017-10-14 16:07:11 [Válasz erre: 1962 smaragd 2017-10-14 15:47:25]

És László Endre, a rendező?  Ő neki is ott kellene lennie, ki tudja...


1962 smaragd 2017-10-14 15:47:25 [Válasz erre: 1960 Búbánat 2017-10-14 13:18:05]

1955 számú bejegyzésben írtam Erdődy Jánosról, ő egészen biztosan rajta van a képen, éspedig balról az első, jobb könyökével a zongorára támaszkodik, közvetlenül Házy Erzsébet mögött áll.

Házy Erzsébet alakja takarja a fiatal Ruitner Sándorét, akinek akkor még barna haja volt, a homloka is látszik a képen.

Gál György Sándort sajnos én sem ismerem.

Lehet, hogy a kép jobb szélén a zongoránál Földényi János áll?

Mindenestre kérjük a 60 éves jubileumát betöltött "Komáromi farsang" ismétlését, hogy minden részletét felelvenítsük. :-)

 


1961 Heiner Lajos 2017-10-14 14:32:44

Na ez törölve lesz.

Hogyhogy nem változtatott még vezetéknevet?


1960 Búbánat 2017-10-14 13:18:05 [Válasz erre: 1955 smaragd 2017-10-13 03:29:16]

Csak találgatni tudok. A Komáromi farsang szövegkönyve és a szereposztás (színészek, énekesek) ismeretében talán sorra lehetne venni, melyek azok a részek, ahol a prózai dialógusok szereplői és/vagy a dalokat éneklő művészek - köztük  Házy és Ilosfalvy is - abban a jelenetben  együtt, egyszerre lehettek jelen a próbán a stúdióban, melyet a fotó megmutat. De a képen látható személyek között akár  ott lehet Erdődy János és/vagy Gál György Sándor szövegíró is, akiket sem személyesen, de fényképről se ismerek fel,  akik esetleg szükségszerűségből is ott lehettek az operett zenei felvételének próbáin?  (A zenei rendezőt, Ruitner Sándort nem látom a képen.) 


1959 Momo 2017-10-14 01:36:47

1958 Momo 2017-10-14 01:20:15

1957 Momo 2017-10-14 01:00:21

1956 Ardelao 2017-10-13 14:27:37 [Válasz erre: 1955 smaragd 2017-10-13 03:29:16]

:-)


1955 smaragd 2017-10-13 03:29:16

Kemény Egon kétszeres Erkel-díjas zeneszerző születésének 112. évfordulója van ma.

KEMÉNY EGON: "Komáromi farsang" - "A nap képe "archív felvétel, arról az ihletett egykori rádiós stúdiómunkáról, amelyet a régi rádiósok évtizedekig emlegettek egymás között a Pagodában.

Erdődy János (balra), Házy Erzsébet (Lilla), Ruitner Sándor (takarásban), Ilosfalvy Róbert (Csokonai Vitéz Mihály),  Fischer Sándor és Kemény Egon látható a képen, aki zongorán kíséri a próbafelvételt.

Talán fórumtársaink felismerik a képen látható három másik személyt. 


1952 Búbánat 2017-10-10 20:00:52

 Donizetti mondta Verdiről: “A világ új dolgokra kíváncsi. Voltak akik nekünk engedték át a terepet, és mi is átkell engedjük másoknak. Én boldogan engedem át az olyan tehetségeknek, mint Verdi.” 


1951 Ardelao 2017-10-10 17:48:40

 

204 évvel ezelőtt, ezen a napon született:

Giuseppe Verdi olasz zeneszerző (1813—1901) emlékére:
 

Giuseppe Verdinek egy alkalommal érdekes kalandban volt része, a római gyorsvonaton, A vonat beérkezett Raccolta állomásra, ahol húsz percet kellett időznie, hogy bevárja a velencei expresszt. Alig állt meg a gyorsvonat, midőn a kalauz magánkívül rohant be az állomásfőnök irodájába és így kiáltott:
— Főnök úr, tudja-e, ki utazik a 117-es vonalon?
— Ki?

— Nem kisebb ember, mint az a maestro, aki a „Traviata“-t komponálta.
— Verdi — kiáltott fel sugárzó arccal Giurini állomásfőnök és kirohant a vonalhoz.

 Végigfutott az összes kocsin és egy első-osztályú fülkében pillantotta meg az illusztris aggastyánt, amint ott nyugodtan ült. Mit lehetne tenni, hogy beszélhessen vele? ... Megvan! Belépett a fülkébe és így szólt:
— Uram, szíveskedjék a jegyet felmutatni.
Verdi átnyújtotta a menetjegyét az állomásfőnöknek, ki ujjongott örömében. Hogyisne, ő, aki bár egyszerű tisztviselő, de felruházva a vasút igazgatás hatalmas tekintélyével, neki készségesen engedelmeskedik a nagy férfiú.
— Látom, uram, — szólt Giurini miután visszaadta a jegyet Verdinek, — hogy ez a fülke nagyon piszkos.
— Azt hamarább láttam, mint ön, — felelte Verdi szelíden, — de nem találtam jobb fülkét.
— Azért a lábát nem kellett volna feltenni az ülésre, ... teringettét, ... ez különben intelligencia kérdése.
— Talán nem tart engem elég intelligensnek?
— Nem.
— Mit mond? Maga szemtelen. Majd megmutatom magának, hogy ki vagyok én. Adja ide, kérem a panaszkönyvet.

Giurini nyugodtan és mosolyogva sietett ki és csakhamar visszatért egy díszesen bekötött könyvvel melynek első oldalára irónnal volt beírva: „Panaszkönyv." Verdi a második oldalra beírta panaszát, aláírta és visszaadta az állomásfőnöknek, aki ekkor térdre esett előtte.
— Maestro, maestro, bocsásson meg. A panaszkönyv helyett az én autogram-albumomat adtam át önnek.
— Mit beszél? — kérdezte Verdi meglepődve.
— Igen, az én autogram-albumomat, mert másképpen nem tudtam volna néhány sort szerezni az ön írásából. Az ön sorai lesznek a legértékesebbek gyűjteményemben. ... És most kitisztíttatom, virággal feldíszíttetem, megillatosíttatom ezt a fülkét.

AZ ÚJSÁG, 1938. január 1. (14. Évfolyam, 1. szám)
 


1950 Ardelao 2017-10-08 21:22:46

Függelék: (Hivatkozás az 1947 és 1948 számú bejegyzéseimre)

A beszélgetéshez készült jegyzetek kéziratos tisztázata.

Ditta nagyon lelkiismeretesen készült a Somfaival folytatott beszélgetésre, a feljegyzéseit végignézve azonban azt látjuk, hogy még a válaszok írásbeli megfogalmazása sem ment számára könnyedén. Mondanivalóját először piszkozatban fogalmazta meg, amelyről aztán tisztázatot készített. A piszkozat hat lapon tizenegy oldalnyi ceruzával írt szöveget tartalmaz. A piszkozaton belül Ditta egyes szakaszokat újraírt. A tisztázat összesen nyolc számozott oldalból áll. A nyolcoldalnyi golyóstollal írt tisztázat mellett fennmaradt még két ugyancsak tollal írt oldal, amelynek szövege a megfogalmazás átmeneti stádiumát képviseli. Ha a szöveg tartalmát nézzük, az a benyomásunk, hogy a piszkozat szövege sok helyütt bővebb, kifejezőbb és oldottabb. Amennyiben pedig sikerül rekonstruálnunk egy-egy szövegrésznek a javítások alatt még kivehető első megfogalmazását, akkor az eredmény meglepően természetesnek hat.

Ditta egymást követő vázlatait olvasva, majd nyilatkozatait látva-hallgatva az-az érzésünk, hogy talán hasonló folyamat játszódhatott le a zongoraművész, illetve az interjút adó Ditta felkészülései során. Ahogyan a zongoraműveket a kidolgozás során addig tisztogatta a feleslegesnek ítélt sallangoktól, míg el nem veszett minden spontaneitásuk, az interjú szövegvázlatát is addig javítgatta, míg az furcsa mondatszerkezetű, a lehető legkevesebb információt hordozó mondatok halmazává alakult. Miért lehetett ez így?

Somfai László, Ditta születésének 100. évfordulója alkalmából tartott előadásában idézte azokat a szavakat, amelyeket Agatha Fassett visszaemlékezése szerint Bartók Ditta zongorázásáról mondott:

„A te előadásod közelíti meg legjobban az elképzelésemet. A legegyszerűbb, a legtagoltabb, a legtisztább. [...] De mégsem mondom azt, hogy te vagy a legkitűnőbb zongoraművész. Csak azt, hogy az én műveimet te adod elő a legtisztább stílussal. És ne felejtsd el sohasem, hogy te vagy az, akinek ezt a stílust őriznie, életben tartania, gondoznia kell."

 A „legegyszerűbb, a legtagoltabb, a legtisztább": a szövegjavításokat átnézve úgy tűnik, mintha Ditta a Bartók-művek interpretálásához hasonlóan itt is ezt az egyszerűségre és tisztaságra irányuló törekvést vitte volna el a végletekig, hogy elvégezze a Bartók által számára kijelölt feladatot: megőrizze és életben tartsa ezt az egyszerű, tagolt és tiszta játék- és beszédstílust.

Somfai László: „Bartók Béláné Pásztory Ditta, a zongoraművész." Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében rendezett Tudományos Fórum keretén belül, 2003. október 16-án.
 
Agatha Fassett, Bartók amerikai évei (Bp.: Zeneműkiadó, 1960).


1949 Ardelao 2017-10-08 14:40:30 [Válasz erre: 1948 Ardelao 2017-10-08 13:09:54]

BARTÓK BÚCSÚESTJE.

Néhány nap múlva a végtelen óceánra bízza élete hajóját Bartók Béla. Furcsa talán, hogy ilyen régies pátosszal beszélünk egy amerikai utazásról. De hiába, nem lehet megilletődés nélkül gondolni arra, hogy nagy emberünket belső vágyak és külső vonzások messze sodorják tőlünk, tér és idő bizonytalan távolába. Mert hiszen Bartóknak kinyilvánított szándéka, hogy sokáig, esetleg talán véglegesen Amerikában marad. Bízzunk a kedvező körülményekben, hogy Bartók keddi búcsúhangversenye, amelyet véle együtt útrakész felesége, Pásztory Ditta társaságában adott, nem jelent végleges búcsút.

Mindenesetre gyönyörű, maradandó emlékünk lesz ennek az estének mindegyik művészi élménye: Bach a-dúr koncertje, Bartók végtelen mélységekbe világító tolmácsolásában. Azután egy nálunk úgyszólván ismeretlen, bűbájos, f-dúrban irt Mozart-koncert, amelynek elmésen csillogó előadásával Bartókné remekelt. Majd kettejük közös, magasrendűen virtuóz produkciója, Mozart két- zongorás esz-dúr versenyében. És legvégül egy izgatóan érdekes sorozat a «Mikrokozmoszból,» amelyet a mester maga mutatott be.

Az emberi szellem legcsodásabb megnyilatkozásait fogadtuk magunkba egész este s nem tudtuk, mi esne jobban: örülni-e, vagy sírni, olyan túlságosan szép és nagyszerű volt. Minden hangra áhítattal figyelő, lelkes és hálás közönség töltötte meg a termet és tombolva ünnepelte a Bartók-házaspárt. A finoman alkalmazkodó kíséretért teljes elismerést érdemel Ferencsik János karmester és a Székesfővárosi Zenekar.(Iv.)

PESTI HÍRLAP, 1940. október 9. (62. Évfolyam, 230. szám)


1948 Ardelao 2017-10-08 13:09:54 [Válasz erre: 1947 Ardelao 2017-10-08 11:59:39]

Somfaí László beszélgetése Pásztory Dittával (Befejező rész):

1945 után, amikor Amerikában maradt, majd hazajött Magyarországra, egy ideig nem hallottuk a zongorázását, majd újra kezdett zongorázni. Azt szeretném megkérdezni, hogy mint művésznek, hogyan indult ez az újrakezdés, újratanulás? „Néhány évi szünet után csak gyakoroltam. Újra elővettem régebben kidolgozott műveket. Zenei munkámat fivérem, Pásztory Jenő kísérte segítő figyelemmel. Elkezdtünk magnetofon-felvételeket készíteni a lakásomon, és ezt fejlesztettük. 1958—59-ben elkészült a teljes Mikrokozmosz-sorozat, utána a Gyermekeknek-sorozat. Ezekből lemez készült, de egyéb Bartók-műveket is felvettünk, és más szerzők műveit is. 1964-ben Serly Tibor kezdeményezésére, és az ő dirigálásával Bécsben a Szimfonikus Zenekarral felvettük a 3. zongorakoncertet, ebből is jelent meg lemez. Ezután kezdtünk el Comensoli Máriával és Tusa Erzsébettel két zongorás műveket előadni a rádióban és koncerteken. Comensoli Máriával a 2. Zenekari szvit átiratát és a hét Mikrokozmosz darabot, valamint Tusa Erzsébettel a Szonátát két zongorára és ütőhangszerekre és a Concertót két zongorára és ütőhangszerekre adtuk elő.”

Talán a legizgalmasabb kérdés az elmondott művek szempontjából persze a 3. zongoraverseny. Hiszen a zenetörténet úgy írja, hogy Bartók mintegy végrendeletül, majdani játszandóként, Ditta asszonynak írta a 3. zongoraversenyt. Ugye ez így volt?
 „Igen.”

Mondta is Bartók?
„Erről én tudok. Ö játszott is belőle egy kevés részletet.”

Szóval megmutatta, nem volt titok?
„Ez nem volt titok.”

Ditta asszony, mielőtt megkérném, hogy valamit most is játsszon el nekünk a régebbi négy kezes vagy két zongorás repertoárból, hadd faggassam Önt arról, hogy milyen hangszeren fog játszani?
„Steinwayn.”


És Comensoli Mária, aki Önnel együtt játszik?
 „Bösendorfer zongorán.” 

Bösendorfer. Bartók milyen hangszert szeretett?
„Ő legjobban a Bösendorfer zongorát szerette.”

És ez a Bösendorfer, amelyik itt van most Ditta asszony lakásában az egy újabb hangszer vagy netán a régi?
„Ez a régi zongorája a férjemnek.”

Tehát ez az a hangszer, amely mióta volt az övé?
„A 20-as évek végén vettük.”

Tehát azt mondhatjuk, hogy ezen írta a 2. zongoraversenyt, a Kétzongorás szonátát. Az egész korszak ehhez a hangszerhez kapcsolódik. „Igen.”

Akkor most mit fogunk hallani a Bartók által a Mikrokozmoszból két zongorára átírt darabokból?
„Új magyar népdal és a Perpetum mobile.

Akkor, ha lehet, fáradjunk át a másik szobába! (zene)

Egy külön fejezetet tölthetne meg Bartók és Amerika. Igaz, hogy csak néhány esztendő volt, az utolsó, a legfurcsább, a legkeservesebb, de hát erről annyi mendemonda van, olyan nehezen tudja az ember az igazságot. Azt szeretném Öntől megkérdezni, hogy milyen volt a hosszú utazás után ez az Amerika? Miért nem érezte jól magát Bartók? Olyan keserves volt-e, mint ahogyan azt az Illés Ágota magyarul is megjelent könyve megírja?
„Illés Ágota könyve valóságon alapul. Egy kis költőiséggel. Nagyon nehéz volt, nem voltunk teljesen felkészülve lelkileg és egyébként is.”
 
 Ami ugye úgy indult, hogy csak egy turné lesz?
„Koncertturnéra, mint vizitorok mentünk ki.”

Hogy utaztak egyáltalán New Yorkba?
„Először Svájcba mentünk, Genfbe, ahol Geyer Stefi segített nekünk utazási ügyeket intézni, onnan Portugáliába mentünk, majd Lisszabonból hajóval Amerikába.”

Ez egy veszélyes tengeri út volt akkoriban? A német tengeralattjárókra gondolok.
„Nem, nem volt veszélyes.”

Nem, szóval az nem volt. Szép út volt?
„Igen.”

 ...vagy, viharos?
„Nem nagyon nagy vihar.”

...és, milyen, volt megérkezni New Yorkba, most már sok csomaggal, gondolom? „Kevés csomaggal, mert lemaradt a csomagunk. ...”

Hogy-hogy?
„... a hajóról. Nem rakták fel.”

És elvesztek?
„Nem vesztek el, hanem néhány hónap után megkaptuk. Ezt New Yorkból intéztük.”

Mik voltak ezekben a csomagokban?
„A tudományos munkák elsősorban és az összes ruhanemű, kották.”

Bartók-kéziratok is?
„Igen.”

Ez az amerikai furcsa, nehéz klíma hogy ízlett neki?
„Ő a klímát illetőleg nem panaszkodott.”

Nem volt nagyon melege New Yorkban?
„Nekem volt nagyon melegem. Én bírtam nehezen a klímát, Ő a klímát illetően. ... Arról nincs tudomásom. Ő jól bírta a meleget.”

A várost magát a földalattijaival, a robogásával és a zajával hogyan tudta elviselni Bartók? „Hát úgy, hogy minél előbb kerestünk [valamilyen csendesebb helyet, mint] Long Island, Forest Hills, Riverdale, ezek olyasfélék, mint a Rózsadomb vagy a Hűvösvölgy.

Mi teljesen kívül voltunk a nagyvárostól.”

S hogy érezte Bartók magát, amikor New York állam északi részébe vagy amikor Carolinába mentek el pihenni, gyógyulni?
„Ott Ő jól érezte magát és nagyon jót tett neki, szívesen volt ott.”

Mit jelentettek a barátok ebben a Bartók számára elég idegen környezetben?
„Örömet szerzett férjemnek Szigeti Józseffel és Reiner Frigyessel együtt lenni. Kecskeméti Pál és felesége, Láng Erzsébet csembalóművész jelentős szerepet vállaltak. Egy házban laktunk és közel kerültünk egymáshoz. A fölmerülő problémákról beszélgettünk, bármikor együtt lehettünk. Férjem zongoraórákat adott Láng Erzsébetnek. Nagyon értékelte őt. Teljes megelégedést jelentett férjemnek a Szonáta szólóhegedűre előadása 1944. november 26-án Yehudi Menuhinnal New York-ban, valamint a zenekari Concerto előadása 1944. december 1-én Serge Koussevitzky dirigálásával Bostonban.”
 
Nehéz kérdés: ez az erős ember, ez a rendszerető ember milyen beteg volt? Hiszen lassan elhatalmasodott a betegség. Hogyan szenvedte? „Ő elhitette, hogy nem olyan beteg, … nem lehetett hinni, hogy ő súlyos beteg.”

Pedig tudta? „Én csak sejtem, de nem vagyok biztos benne. Kaptam olyan értesüléseket, hogy tudta. Azt tudta, hogy az a betegség, ami neki volt, az egy súlyos baj.”

Fehérvérűség.
„Igen, de azt is tudta és tudtuk, hogy ez gyógyítható, illetőleg hosszabbítható.”

Ditta Asszony, szabad-e még azt is megkérdezni, nem csak muzsikusokat érdekel, hogy az a kis idézet, ami a Concertóban van (ének), ami a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország"című, illetve szövegű dalra emlékeztet, aminek a dallama nem sokat ér, de a szövege olyan szimbolikus. Volt erről szó, hogy ez mi?
„Nem vagyok biztos benne. Mi beszéltünk a Concertóról, de nem vagyok biztos benne.”

Mégis ha ma az emberek úgy érzik, hogy ez talán a bartóki honvágy kifejezése, talán nem járnak rossz úton?
„Nem tudom. Ő nagyon vágyódott visszajönni. Nem tudta elfelejteni az európai életmódot, egyáltalán Európát és Magyarországot. Ez állandóan élt benne.”

Nagyon-nagyon hálásak vagyunk, hogy Ditta asszony a magyar közönségnek így megnyilatkozott, visszaemlékezett, és azt kérem, hogy legyen a befejezés Bartók szellemében igazán zenei. Serly Tibor, az utolsó Bartók művek befejezője, átírt néhány további darabot a Mikrokozmoszból. Ez legyen a megemlékezés vége, és még egyszer nagyon köszönöm.

**

A tanulmány eredeti formája a Zenetudományi Intézet Bartók Archívumában Somfai László 75. születésnapjára készült belső kiadványban olvasható.

*
 


1947 Ardelao 2017-10-08 11:59:39

 

BÜKY VIRÁG:

Somfai László beszélgetése Pásztory Dittával Bartók halálának 30. évfordulója alkalmából.

Az alábbi, közel félórás beszélgetést 1975 áprilisában vette fel a Magyar Televízió Bartók Béláné Pásztory Ditta lakásán, a Krisztina körút 17-ben. Dittával a Bartók Archívum akkori vezetője, Somfai László beszélgetett.

Az interjú készítőjének nem volt könnyű dolga. Ditta, aki minden erejével arra törekedett, hogy megfeleljen azoknak a külső és belső elvárásoknak, melyekkel, mint Bartók özvegye szembesült, talán, hogy semmilyen hibát ne vétsen és emlékeit a lehető legpontosabban adja tovább, a vele készült beszélgetések előtt elkérte a kérdéseket, melyekre írásban megfogalmazta a választ, és a riport során ezeket az előzetesen megfogalmazott válaszokat olvasta fel. Ebből a folyamatból nehezen lehetett őt kizökkenteni. Ha el is szakadt egy időre a biztonságot jelentő jegyzetek felolvasásától, amint tehette, ismét ehhez a kapaszkodóhoz nyúlt.

Ezek a jegyzetek, a Somfai-féle, interjúhoz írt válaszokkal együtt fennmaradtak Ditta hagyatékában.

1.A riporthoz egy tíz lapból álló, tintával írt tisztázat és hat, ceruzával írt piszkozat készült.
2. Az előre megfogalmazott szakaszok többnyire szóról szóra megegyeznek a beszélgetésben elhangzottakkal, azonban a tisztázat és a piszkozat is tartalmaz olyan részleteket, amelyek végül kimaradtak a beszélgetésből. Néhány adat már a tisztázatba sem került be,
3. további részletek pedig olyankor maradtak ki, amikor a beszélgetőpartner célirányos kérdéseinek köszönhetően Ditta, ha rövid időre is, el tudott szakadni az előre megírt szövegtől.
4. Végül a feleletek közül némelyik sem a tisztázatban sem a piszkozatban nem, vagy nem a beszélgetésben elhangzott formában szerepel, ami azt sugallja, hogy a szövegnek még egy számunkra ismeretlen, harmadik formája is lehetett, így a József Attilával való találkozást és az Amerikai évek történéseit elbeszélő szakaszok a birtokunkban lévő feljegyzésekben még kidolgozatlanok, a riport során azonban Ditta jól hallhatóan írásban megfogalmazott válaszokat olvasott fel.

A közreadás során igyekeztünk a beszélgetés szövegét a lehető legkevesebb javítással az eredeti formában megőrizni, de az élőbeszéd egyenetlenségeit kiigazítottuk. A lábjegyzetben és a függelékben közölt előzetesen megfogalmazott válaszokat ugyanakkor eredeti formájukban hagytuk: a régi helyesírás szerint vagy hibásan írt szavakat nem javítottuk, és megőriztük Ditta saját írásjeleit (dupla gondolatjel, vagy az egymást követő több rövid kötőjel).

A 2006-ban az Archívum tulajdonába került hagyatékrész feldolgozása során Ditta kézírásos jegyzeteit Gombocz Adrienne írta át számítógépre, a lábjegyzetekben és a függelékben szereplő szöveg összeállítása során az ő átírását vettük alapul.

Ma Bartók Béláné Pásztory Ditta budai, Krisztina körúti otthonában fogadnak bennünket ezek között a szép, erdélyi, faragott bútorok között, amelyeket jól ismernek a Bartók képeskönyvek forgatói, hiszen 1908-ban egy sorozatra való fényképet készíttetett Bartók magáról, amint e mellett az asztal mellett, talán éppen ezen a széken ül — ahogyan ebben a kőrengetegben, a városban már akkor megpróbálta magát körülvenni a népművészet tárgyi emlékeivel. Hiszen előző esztendőben, 1907-ben eljutott Erdélybe, megismerte az erdélyi népzenét, megismerte az erdélyi parasztművészet tárgyi remekeit.

Bartók halálának 30. évfordulója alkalmából Bartók Béláné lehetővé tette a Magyar Televízió nézői számára, hogy ellátogassunk otthonába, s ezúttal nemcsak zongorázik, hanem szóval is emlékezni fog Bartók Béláról.

Kedves Ditta Asszonyi Engedje meg, hogy az első kérdések éppen a bartóki otthon, a lakás, az életforma tárgyköréből jöjjenek. Hogyan lehetett biztosítani, hogy Bartók alkothasson, dolgozhasson, hogy Ön mellette zongorázhasson, hogy egyáltalán ez a szerteágazó élet rendszeresen folyhasson?

„Lakásaink közül kettőnek a beosztása olyan volt, hogy egy tágas előszoba két szélső oldalán volt két és három szoba, és a legszélsőbbekben voltak a zongorák. A harmadik lakásunk emeletes volt. A földszinten volt egy, majd később két zongora. Itt gyakoroltam én és Péter fiam. Az emeleten volt férjem zongorája. Legföljebb nagyon halványan hallatszott a zongorázás.”

Tehát, ez az emeleti dolgozószoba volt, ahol Bartók koncertekre készülve gyakorolt. ..
„Igen, neki két dolgozószobája volt. Az egyikben volt a zongora, ahol zongoraórákat tartott, a másik szobában népzenei munkát végzett.”

Gondolom, akkor ott fonográf is volt.  „Igen.”

És amikor kétzongorás koncertre készültek, akkor hol gyakoroltak?
„Akkor a földszinten.”

Egy szobában volt a két hangszer?
„Nem egy szobában állt, hanem két külön szobában és begurítottuk abba a szobába, ahol gyakoroltunk.”

Mint ahogyan a kétzongorás szonáta előadásában is. Egymással szemben ültek?
„Nem.”

Egymás mellé téve?
„Nem teljesen párhuzamosan, mert a két zongora közé voltak az ütőhangszerek elképzelve.”

Az emberben felmerül a kérdés, ha csöngetnek, ha szól a telefon, ki ment, ki vette fel a telefont?
„Vagy én, vagy pedig alkalmazott.”

Szóval Bartók nem.
„Ő nem.”

De ennek, gondolom, inkább csak az volt az oka, hogy nagyon elfoglalt volt, ugye? „Igen.”

Mert sokan mondják, hogy barátságtalan volt Bartók.
„Nem volt barátságtalan, de nagyon vigyázott az idejére.”

Hogy osztotta be a napját, hogy osztotta be a hetét, volt-e hétvégéje, látogatóba járt-e rendszeresen?
„Hetenként két-három délután járt a Zeneakadémiára tanítani, majd a Tudományos Akadémiára népzenei munkát végezni. Amit általában hétvégének neveznek, a férjemmel együttes programot nem volt szokás csinálni. Életmódja a hétköznapi volt. Édesanyját rendszeresen látogatta, általában hetenként egyszer.”

Ezek voltak a rendszeres mama-látogatások?
„Igen.”

No de azért Bartók néha csak el-elment kirándulni?
 „Főleg Péterrel.”

Levegőzni akart, vagy beszélgetni a gyerekkel?
„Mutatni. Virágokat, és amit útközben találtak.”

Étkezésnél mindenkinek otthon kellett lenni? Pontos időpontban kezdődött mindig. „Nem egyformán. Ez attól függött, hogy kinek milyen a munkabeosztása.”

Tehát Bartók erre nem volt rátarti. Ő maga azért szerette pontosan beosztani a napját?
„Nem, ez a dolgaitól függött.”

Tehát a munkája előbbre való volt.
Igen.”

Gondolom, hogy az alkotóművész sokat éjszakázik, mert akkor van csend. „Igen.”

Szóval akkor sokszor dolgozott éjszaka?
„Igen. Akkor napközben pótolta az éjszakai alvást, alváshiányt.”

Kompozícióiból, tudományos munkáiból mutatott meg valamit félkész állapotban?
„Szívesen beszélt különböző munkáiról, koncerttervekről, levelezéseiről. A népzenei munkán részben otthon dolgozott. Fonográfról lejegyzett felvételeket, aztán letisztázta nagyon rendesen, és bizonyos rendszer szerint azok csoportokban gyülekeztek. Tervezett művekről csak nagyon keveset beszélt, ezeknek haladásáról levelekben értesített.

Komponálás idején, a nyári szünetben, külföldön, magányosan tartózkodott. Néha otthon.”

Tehát tulajdonképpen főleg nyáron és egyedül komponált.
„Igen.”

És miért nem tudott vajon a tanév alatt dolgozni?
„Nem tudta összeegyeztetni a munkáit, a koncertezést és a komponálást.”

Szóval a sokféle dolgot inkább úgy osztotta el, hogy rávetette magát az egyikre, és azt fejezte be előbb? „Ő mindegyikre gondolt, és rászánt egy bizonyos időt egyikre vagy a másikra.”

Sokszor beszélnek arról, hogy Bartók milyen hallatlan szorgalommal, milyen sok nyelvet tanult. Miért olvasott annyi idegen nyelvű szépirodalmat, a nyelv miatt vagy az olvasmányélmény miatt?
„Mind a kettő miatt.”


Fölmerül költő vagy regényírónév?
„Fölmerül. Ady Endre. …”

József Attila és Bartók mennyire ismerték egymást? Mikor, hogyan, hol tudtak találkozni?
„Nekem és József Attilának közös orvosunk volt. Először én ismerkedtem össze József Attilával és a feleségével. Az orvos és feleségénél társaság volt, és mi is eljártunk oda.

Hozzájuk járt József Attila is a saját költeményeit felolvasni. Egy napon az orvos tudatta velem, hogy József Attila megvallotta neki, hogy ő nagyon szeretné Bartókot személyesen is megismerni. Az orvos azt is ajánlotta nekem, hogy érdeklődjek férjemnél. Én érdeklődtem és kiderült, hogy férjem már ismerte a műveit József Attilának, olvasta a verseit, tudott róla és értékelte őt. Létrejött a találkozás. Eljött hozzánk József Attila összeismerkedni és együtt lenni a férjemmel. Később aztán találkoztak máshol is.”
 
Azt mondják, Bartók ritkán járt koncertre.
„Koncertekre nagyon ritkán ment el. Főleg csak a saját műveinek a bemutató előadásaira és Kodály Zoltán műveinek bemutató előadásaira. Lemezeket is szerzett azért, hogy megismerjen műveket, például Stravinsky- vagy egzotikus zeneműveket.”

Fonográf szerepelt-e otthon? Fonográfozás volt-e?
„Ő fonográffal dogozott, és időnként hívott meghallgatni valamilyen különleges dallamot vagy hangszeres zenét.”

Olyankor behívta a családot, hogy ezt hallgassátok meg?
„Én magamról mondtam most ezt.”

Igen.
„Mert főleg engem hívott.”

Ezeken a felvételeken az előadást tartotta Bartók érdekesnek?
„Mindent együttvéve. Az előadását, a hangját az illetőnek. Szívesen mutatta meg a közelebbi ismerőseinek vagy azoknak, akikről tudta, hogy érdekli őket. Szigeti József, Székely Zoltán, őrájuk emlékszem.”

Megragadó ez a környezet az Ön lakásában. Van-e az itt lévő tárgyak közt olyan, ami személyes emlék?
 „Igen, ez a kancsó.”

Szabadna talán leemelni? Honnan való?
„Férjem gyűjtötte, népdalgyűjtés-utak során.”

Miért szerette Bartók ezeket a népművészeti tárgyakat? A formájáról, … miről beszélt?
„Arról is és a festésről.”

Színek?
„Mintájáról, színekről.”

Az, hogy ezek a tárgyi emlékek ott voltak, ez a fiatal éveknek a nosztalgikus visszavágyása volt? Mert ugye írja, hogy milyen boldog volt, amikor falun lehetett és parasztok közt népzenét gyűjtött.
„Így tudom.”

És hogyan beszélt a faluról?
„Nagy szeretettel és ragaszkodással.”

A népi bútorok közt volt egy ágy is és egy íróasztal, valamint egy éjjeliszekrény. Bartók azon az ágyon aludt, ilyen népi faragott ágyon?
„Igen, egy ideig, de aztán azt átalakítottuk.”

Hogy szeretett aludni? Ott is ilyen népművészeti párnák voltak körülötte?
„Igen.”

Milyen párnán aludt Bartók, megkérdezhetem?
„Igen. Őneki különleges formájú párnája volt, amit külföldön ismert meg, és itt megcsináltatta. Keskeny, hosszúkás, nagyon lapos és lószőrrel megtöltve.

Ez a spártai fekvés vajon kapcsolatban volt-e azzal, hogy ő tornázott? Mert úgy tudjuk, hogy tornázott és az egész családnak is kellett csinálni.
„Igen, helyeselte.”

Mint annyi nagy művész, rajongott a természetért. Mit hallhatnánk erről?
„Nagyon szerette a hegyvidéket. A magaslati helyek különleges növényeit, virágait, ezért növényeket, rovarokat gyűjtött.”

Ezt ő, mint apa gyűjtötte a fiának, vagy őt érdekelte?
„Őt érdekelte.”

És miért? Mondta-e?
„Gyerekkorától kezdve érdekelte.”

Rendszerezte is ezeket a természeti dolgokat, amiket összegyűjtött?
„Ő szakszerűen kezelte, úgy ahogyan szokták tudományosan eltenni és tartani.

Ő egy ilyen szisztematizáló alkat volt?
„A rendszer nagyon fontos volt, és, hogy ne legyenek rendetlenségek az időbeosztást illetőleg vagy bizonyos kitűzött munkákkal kapcsolatban.”

Milyen volt vele külföldön utazni? A nyelveket ugye tudta Bartók, de jó utazótárs volt?
„Nagyon jó utazótárs volt. Én ővele csak olyan országokban voltam, ahol szeretett lenni: Svájc, Olaszország, Hollandia, London. …”

London mit jelentett Bartóknak?
„Nagyon sokat jelentett. … Több előadása volt, sikeres.”

Nagy karmesterekkel, ...
„Barátok voltak ottan, közeli ismerősök.”

Angliában nem emlékezett Bartók arra, hogy ő milyen fiatalon ott járt?
„Nekem erről nem beszélt.”

A Kossuth-szimfóniát nem emlegette?
„Nem emlékszem rá.”

Ugyanis a magyar származású Richter János ott adatta elő a Kossuth-szimfóniát, és a budapesti mellett ez volt a másik bemutató. Egyáltalán, fiatalkori műveiről szokott beszélgetni?
„Keveset. Ritkán, és néha tréfálkozott is.”

Tényleg?
„Igen.”

Miről?
„Például arról, hogy ő egyszer dirigált életében, de aztán többé soha.”

Mit mondott el erről a híres eseményről?
„Hát hogy az olyan volt, hogy ő többet nem dirigált, (nevetés S és D)

Nem érezte jól magát, vagy a zenekar nevette őt ki? „A Scherzóval. …”

A második suite Scherzója. … Berlinben. Busoni hívta meg, ez az egyetlen dirigálás. De tényleg úgy érezte, hogy ő ebben nem bartóki tehetség?
„Igen.”

... és meg se próbálta többet.
„Nem.”

Még egy ilyen dolog, amit Bartók nem akart csinálni: nem akart tanítani zeneszerzést.
„Igen.”

Miért?
„Nem szerette. … Ő ettől tartózkodott.”

Ön növendéke volt a Zeneakadémián Bartóknak, hiszen így is ismerkedtek meg. És akkor eltelt másfél évtized és egyszerre pódiumra léptek ketten, hogy a Kétzongorás szonátát előadják. Mi volt ez alatt a hosszú másfél évtized alatt?
„Kezdettől fogva voltak zongoraóráim férjem vezetésével. Sokat zongoráztunk triókat, kvartetteket két zongorán, de nyilvános koncertezés tervről csak akkor értesültem, amikor 1937 nyarán, a Szonáta két zongorára és ütő-hangszerekre című művet komponálta.”

Amikor még zeneakadémiai növendékként hozzá tetszett járni, miért nem indult el egy ilyen koncertező életforma Ditta asszonynál is?
„Azért mert a férjem nem tartotta helyesnek a korai nyilvános szereplést.”

Volt valami rossz tapasztalata saját magáról vagy növendékeiről?
„Azt nem tudom. Bizonyára volt, mert neki meggyőződése volt, hogy ez nem helyes.”

De dolgozni kellett mellette, gyakorolni?
„Igen, igen.”

Ő szabta meg, hogy mit tessék gyakorolni vagy pedig Ditta asszony hozta az ötleteket?
„Ő szabta meg. .., és nagyon ritkán azért én is játszhattam, az meg volt engedve, azt lehetett.”

Azokról mondott-e, tanított-e olyat, ami több és más, mint ami a kottában van?
„Én azt hiszem, hogy — erre nagyon nehéz felelni, megjegyzem — én azt hiszem, hogy aki már nagyon jól ismeri Bartókot, az ki tudja olvasni.

Tehát Ditta asszony azt gondolja, hogy a kotta teljes értékű képet ad a Bartók műről, csak tudni kell olvasni.
„Én ezt hiszem, de hát ez egy feltevés.”

Igen. Hogyan tetszik emlékezni arra a Két zongorás szonáta meg-tanulásra? „Az nem okozott különösebb nehézséget.”

Pedig nagyon nehéz a darab.
„Igen. Hát voltak problémák benne, de nem, nem volt az.”

Az otthoni készülésnél még nem voltak ütőhangszerek, ugye?
„Az otthoni próbán nem voltak ütőhangszerek, de ütőhangszerekkel megismertetett már a férjem, illetőleg hozatott is a lakásba ütőhangszereket, hogy ő ismerkedjen velük.”

Ez a Két zongorás szonátánál történt?
„Igen.”

... és amikor betetszettek gyakorolni a két zongorára a szonátát, akkor történt az utazás Baselbe.
„Igen.”

Mert ugye ott volt a bemutató.
„Igen.”

És ott volt-e dirigens? Hogy s mint volt?
„Paul Sacher minden próbán jelen volt, és ő dirigálta is a művet.”

Az előadáson is?
„Én azt hiszem, hogy akkor már nem dirigálta.”

Milyen szép és emlékezetes két zongorás szonáta előadásokra emlékezik?
„A londoni az nagyon jó előadás volt, nagyon emlékezetes. A párizsi előadás
Scherchennel. Ő dirigált Párizsban. Igen, ezek különlegesen nagy élmények voltak. A zürichi is.”

Azt is Sacher vezényelte? „Nem. Ő nem dirigált.”

Nem dirigált. Szóval az volt a gyakoribb, hogy nem kellett karmester.
...”hogy nem kellett dirigens, igen.”

Pedig manapság is sokszor dirigálják.
„Néha próbákon igen, az ütőhangszereseknek segíteni, de a koncerteken általában nem volt dirigens.”

Itt van egy Bartók-lemez, amelyet különösen szeretek és sokan szeretünk, ahol a Két zongorás szonátát Bartók Önnel együtt és két amerikai ütőssel játssza. Mi volna, ha meghallgatnánk belőle egy részletet? A Bartók-évfordulón ez egy csöppet olyan volna, mintha ott volnánk egy igazi előadáson. Ha szabad. ... Itt van maga a zene. Kotta is van, hogy olvashassuk a Ditta asszony által olyan jól ismert kottát. Ez az első tétel egyik részlete lesz. Talán indítsuk el. (zene)

Itt majd jön egy számomra mindig megrendítő rész, amikor Bartók olyan magányosan egyedül marad, és egyszerre azon a csodálatos bartóki rubatón beszélni kezd. Azt is írja, „halkan, de nagyon intenzíven", (zene)

S jön a nagy fúga. ... Ditta asszony kezdi majd a forte témát, ... és halljuk Bartókot. (zene vége).
Számos Bartók kompozíció dedikációja Ditta asszonynak szól. Néhány kottát el is hoztam magammal: a Zongoraszonáta, amit 1926-ban írt. Itt a kotta végén. ... Igen.”

Dittának, Budapest, 1926. június.
 „Igen.”

Aztán a Szabadban. Úgy tudom az első Bartók-kompozíció, amelyet Bartók a házasságkötésük után írt, és amelyik szinte egy népi életkép: a lakodalmas, a bölcsődal és a legénytánc, mindez benne van. Az is Önnek szól.
„A Falun című ének, ... igen.”

Aztán ilyen dedikációt is látunk - a Kilenc kis zongoradarabból az elsőt veszem elő - 1926. október 31-re. Mit jelent ez?
„Az én születésnapomat.”

Tehát az október 31-re írt művek azok mind a születésnapi darabok.
„Igen.”

Bartók így adta át Ditta asszonynak, mikor megjelent nyomtatásban?
 „Nem, én kéziratban kaptam meg.”

Meg vannak ezek a kéziratok?
„Teljes egészében nincsenek meg nekem, csak részletekben.”

Láthatnánk? „Igen. A Kilenc kis zongoradarabnak az első füzetéből, a Négy párbeszédből az első.”

Itt még más a címe... „Kánon.”

... és ide ugye az van írva, hogy október 31-re. ... „Igen.”

... az a bizonyos datálás.
„Igen.”

Volt-e Bartóknak olyan gondolata, hogy Ditta asszony ezek közül játszik majd.
„Én a szonáta kivételével tulajdonképpen mindegyiket játszottam.”

Ez a szóló zongoraszonáta.
„Igen.”

1926-ból.
„Igen. Azt nem játszottam.”

És miért?
„Nehézséget okozott. Átvettem ugyan, megismerkedés céljából, de nem dolgoztam ki.”

Technikailag volt nehéz a Zongoraszonáta?
„Igen.”

Ditta asszony, mi volt a búcsúkoncert műsora, a budapesti búcsúkoncerté? „Férjem Bach: A-dúr concertóját játszotta, én az F-dúr concertót. ... Ő Mikrokozmoszokat játszott, és ...”

Kettősverseny volt?
„Igen. Mozart.”

Ki vezényelt akkor?
„Ferencsik János.”

(Folytatom)
 


1946 Ardelao 2017-09-28 00:36:47 [Válasz erre: 1945 Ardelao 2017-09-28 00:25:03]
Kodály Zoltán Az egyik legnagyobb magyar zeneszerző, Kodály Zoltán alakja nélkül elképzelhetetlen századunk európai zenéje. Életének feladatává az új magyar zenekultúra programjának megfogalmazása vált. Megérezte, hogy ennek az új kultúrának az éltető forrása a magyar népzene a maga évszázadok létrehozta tisztaságával, gazdagságával és sajátosságaival. (Maga is nagy népdalgyűjtő volt, s művészetében saját — nem kis — gyűjteményére támaszkodott.) Mindemellett tudta, hogy az új zenét — amely életbe léptetné a régi magyar kultúra ősi vágyait — mindenekelőtt a jelenlegi európai zene fegyvereivel kell felfegyverezni, hogy egyenrangú partnere lehessen az európai zenének. Az 1907— 1908-as években ezért sokat utazik, tanulmányozza az európai zenei irányzatokat, összehasonlít. Ennek az igyekezetnek az eredménye volt az 1910-es budapesti koncert, amelyen első ízben mutatkozik be saját szerzeményeivel (az első vonósnégyes, a zongorára írt opus 3. és a szonáta gordonkára és zongorára) — ezekben ugyan pompáztak a népzene virágai, ám a komoly művészet tökéletességének kertjébe ültetve. A koncert nagy meglepetést keltett, és lelkes, de bíráló visszhangra is talált. Kodály azonban zavartalanul haladt tovább. Ami zenéjében „népi”-ként hangzott, az nem egzotikum volt, s nem is hazafias tendencia: a művész-zseni műve volt ez, amely az egész kulturális világot meghódította. Kodály — egy tragikus történelmű nemzet fia — maga is tragikus árnyakat hordozott lelkében; ugyanakkor benne áramlott az ősrégi humor is a maga megifjító- forrásaival. Teli volt költői tűzzel, perzselő, ugyanakkor gyengéd lírával, drámai látomásokkal és férfias melankóliával. Költő volt — magányos, aki azonban össze tudta kapcsolni vágyai és álmai világát a valóságos világgal és élettel, amelyben szelleme korlátlanul és szabadon, nőtt beláthatatlan magasságokba. Ján Cikker (1911-1989), szlovák zeneszerző. Irodalmi Szemle, 1982.10. szám.

1945 Ardelao 2017-09-28 00:25:03
„Mindenzeneszerző és művész szellemi táplálékot állít elő: egyesek csípős előételeket, mások nagy-darab húsokat, ismét mások finom süteményeket készítenek. Én sohasem akartam mást, mint jó kenyeret sütni, mert az minden egészséges táplálék szimbóluma; és azt hiszem, a zene célja elsősorban az, hogy ezzel az egészséges táplálékkal lássa el az embereket, akiknek erre szükségük van.” Kodály Zoltán

1944 Ardelao 2017-09-20 01:34:25
60 éve hunyt el Jan Sibelius, a nagy finn zeneszerző. Emlékére: Találkozás Jan Sibelius-szal. Amikor sok évvel ezelőtt meglátogattam őt Järvenpää-i juharfával bélelt villájában, amelynek a kertjében boglárka bólintott és kerítésén túl a napsütötte, messzi tenger morajlott, Jan Sibelius a következőket írta D-moll hegedűversenyének egy nekem ajándékozott példányára: „Határtalanul szeretem az életet és ezt az érzést minden egyes művemben igyekszem kifejezésre juttatni“. Egy nagy realista alkotóművészé ez az önvallomás ízű ajánlás. Nem sokkal találkozásunk előtt ezeket mondotta életrajzírójának: „Ha valaki oly hosszú életű, mint én, annyi izmus születésének meg eltűnésének volt a szemtanúja, az nem egykönnyen vállal határozott álláspontot egyikével vagy másikával szemben, inkább mindegyikből kihalássza a javát és így hamar rájön arra, hogy minden iskolának megvan a maga előnye. Ha még-egyszer fiatal lehetnék, de tulajdonában a máig szerzett tapasztalataimnak, azt hiszem például, hogy nagyobb mértékben becsülném Wagner zenéjét, mint tettem azt hajdanában. Művészetével szembeni ellenkezésemet azonban a félelem sugallta, hogy én is belekerülhetnék minden egyéniséget eltipró bűvkörébe, mint generációmból annyian“ Jan Sibelius „generációja“ (az epigonokat leszámítva) néhány kivételes egyéniségű alkotóról vált híressé az európai zene történetében: Bruckner, Mahler, Pfitzner, Dvorzsák és Strauss Richard. A nagy finn zeneköltő mindegyiket ismerte és mindegyikről tudott egy-egy hiteles történetet. Oly frissen beszélt róluk, hogy hosszú percekre képes volt őket feltámasztani sírjukból, amelyek felett sok évtizede felhők és madarak rajzottak. Sibelius túlélte generációját, ő, aki jó barátja volt Bülownak, Joachimnak. d’Albert- nek, Nikischnek, Hanslicknak és Bilrohnak, aki Bruckner csodálatos szextettjét a szerző páholyából hallgatta végig, nehezen visszafojtva fiatalos kuncogását ennek gúnyneve hallatára (tudniillik a kedélyes osztrák zenei körök „csalogánytorkú vízilónak“ becézték a töpörödött, vastagnyakú művészt), ő, aki Brahms törzsasztalánál üldögélt hosszú délutánokon át egy bécsi kávéházban. „A Német Rekviem szerzőjének elhanyagolt külseje inkább kellemetlenül, mint ijesztően hatott rám, — mesélte Sibelius. — Szivarjának hamuja ráhullott rosszul szabott ruháira és ólomszínű arcát vad szakáll borította. Én, aki művészi irányítást, vagy legalább is apai támogatást reméltem részéről, a fiatalsággal szemben ellenséges magaviseletű emberre bukkantam, - aki távoli ködökbe révedezett apró szemeivel, ahonnan ihletének dús nedveit szívta. A bécsiek rettegtek tőle, amikor hallgatásba burkolózva látták. „Az Isten haragszik, mondogatták ilyenkor egymásnak“. Sibelius a múltból ismert befejezettségre s zárt egyensúlyra törekedett, de — a finn népzene hatása alatt — minden mintától és befolyástól független művet alkotott. A Kalevala mondakörből merítette azt az autentikus északi légkört, amellyel zenéje telítve van. Felfedező, látnok és mágus akart lenni, aki hangszínekkel tolmácsolja nemzetének eszményeit és országának tájait. Az eredmény: az északi zene eddig még nem ismert tágítása. Művészi nyelve a finn sajátosságokat sűríti szvittjeibe, szimfonikus költeményeibe, hét szimfóniájába, számtalan dalába és különböző hangszerekre írt műveibe. Bátorsága és polifoniára való törekvései miatt, zenéje nem vált azonnal közkedveltté. Sibelius Toscanini dedikált portréjára mutatva, amely a zongorán díszelgett,, ifjúságának nehézségeit idézte: ”A nagy olasz karmester vezényelte negyedik szimfóniámat 1912-ben Amerikában. Mivel az volt a benyomása, hogy zeném nem talált kellő megértésre a New Yorki közönség soraiban, a következő három hangversenyén csökönyösen elismételte művemet, mind addig, amíg közönség és zenekritika felfigyeltek rá.” Leg becsvágyóbb műveit is korának elemeiből merítette. A közlés szempontjából azonban nem a közérthetőséget hajszolta, hanem a tartalmat. Hanganyagát úgy kezelte, mint egy regényanyagot: mesél és rajzol, elemez és sűrít, embereket és tájakat varázsol elénk — egy ősmonda titokzatosan mély világát. Színei kifogyhatatlanok, ihlete határtalan, mint az északi tenger. Művészetét, akár csak népe a maga alkotta dalokat, védelmül használta fel, egyrészt belső kételyei, másrészt külső támadások ellen, bástya gyanánt. „A művészet önvallomás jellegű, — magyarázta búcsúzáskor Jan Sibelius. — Legbensőbb énünkből fakad, tolmácsolva azt. A világ, alkotásainkban tükörképére talál. Csakhogy a tükröt mi csiszoljuk fényesre. A csiszolási művelet tradíció és haladás keveredése. A haladó művész mindig forradalmár: az életben újféle embert, a természetben új tájakat, a művészetben új szépséget és új értéket iparkodik létrehozni.” Sibelius művének értékét csak alkotójának a művészet iránti magatartása szárnyalja túl és joggal tartják halála alkalmából a nagy finn zeneköltőről, hogy eszményképe volt a haladó szellemű, hazáját szerető és az emberiséget becsülő művésznek. George Mercu

1943 Ardelao 2017-09-11 15:26:30
HANSLICK Dr. Eduard Hanslick udvari tanácsos a bécsi egyetemen a zenetörténet és zeneesztétika nyilvános rendes tanára volt, különben pedig Európára szóló hírű zenebíráló. Született Prágában 1825 szeptember 11., meghalt Bécsben 1904 augusztus 6. … […] „Zeneesztétikusi pályafutását 1848-ban kezdte meg, mint a Wiener Zeitung zenereferense. Vom Musikalisch Schönen, Ein Beitrag zur Revision der Ästhetik der Tonkunst (1854) című alapvető fontosságú művével világhírre tett szert. 1855-ben a Presse zenei rovatának vezetője, 1856. a bécsi egyetemen a zenetörténet és a zeneesztétika magántanára, 1861. rendkívüli, 1870. rendes tanára lett; 1895. nyugalomba vonult. Esztétikájának alapgondolata az, hogy a zenével fogalmi tartalmat kifejezni nem lehet. Wagner Richardnak legszámottevőbb ellenfele volt. A Pressében és a Neue Freie Presse-ben megjelent kritikáit, részben átdolgozva, összegyűjtötte könyv-alakban is. Wagnernek esküdt ellensége. Vad hóbortnak ítélt mindent, amit Wagner Lohengrin és Tannhäuser óta írt, elkezdve a Nibelung-trilógián. A bayreuthi Festspieleket német nemzeti felbolondulásnak mondotta, Wagner részéről meg rideg üzletnek, mert a grosser Richard mégis van akkora muzsikus, hogy tudja, milyen bolondgombát etet a teutonsággal. Hanslick tündöklő pamphletista volt. Nagy bizonyító példája annak az igazságnak, hogy a toll nem a politikai csataterek homokján válik a legmérgesebb gyilokká, hanem a csendes írószobákban. Rochefort az anti-wagnerista, Hanslickhoz képest a Sacré-Coeurbeli kisasszonykák számára moralizáló szende tisztelendő úr. De ne többet erről, mert talán csak ma temették el azt a tudós cseh-németet, s hiába, nehéz egyiptominak lenni, bár a „nil, nisi verum,” a természet igaz törvénye a ravatal fölött is.” …[…] Részlet a Pesti Hírlap 1904.augusztusi számából (29. Évfolyam, 220. szám) * …[…]” »Tristán« bécsi felújító előadásáról még mindig sok szó esik a német lapokban. Legújabban Hanslick Eduard, Wagner legelkeseredettebb esztétikai ellenfele és a szépészeti formalizmus legmerevebb képviselője, a »Neue Freie Presse« hasábjain hosszasan foglalkozik — nem a mostani előadással, hanem azzal, hogy mily okok miatt kellett »Tristán«-nak 25 esztendeig várni arra, hogy a bécsi opera lámpái előtt megjelenhessen. Igen jellemző ez Hanslickra, aki tulajdonképpen sokkal nagyobb hírnévnek örvend, mint amennyit filozófiai alap nélküli, hézagos tudásával és elfogult bírálataival tényleg megérdemel,— hogy ma, mikor már Wagnert, mint zenészt szidni képtelenség, a múlt kellemetlen emlékeivel hozakodik elő, csakhogy régi ellenfelének emlékén üthessen egyet. Az egész cikk az animozitások sorozata, melyek alól kilóg az elfogult ellenszenv lólába. Van azonban benne néhány érdekes adat, melyet a következőkben ismertetünk: A Tristán partitúráját Wagner 1858-ban már befejezte, sőt 1860-ban már nyomtatásban is megjelent. De a mű oly nehéznek látszott, hogy egyetlen igazgató sem merte bele vágni a fejszéjét e hatalmas fába. Wagner szerette volna művét Bécsben adatni legelőször, ahol 1861-ben meg is jelent s bemutatta a partitúrát Salvi akkori operaigazgatónak. A művet azonnal elfogadták előadásra és 1861 őszén már kitűzték az első zongorapróbát. Azonban a kiszemelt Tristán, Ander tenorista gégebajt kapott és 1861—62 telén egyáltalában nem énekelhetett, más alkalmas tenoristát pedig nem találtak. 1862 nyarán Ander teljesen felépült és a próbák 1862. november 29-én megkezdődtek. Összesen 54 próbát tartottak (az utolsó 1863. március végén volt) de még a két első felvonással sem tudtak teljesen elkészülni. Hanslick szerint Ander a próbák menetéről így nyilatkozott volna: »A második felvonást már tudnánk, de az elsőt időközben elfelejtettük. Akár így volt, akár nem, tény, hogy Salvi látván a hosszas munka eredménytelenségét, Tristánt a próbarendről végkép levette. Wagner ekkori leveleiben keservesen panaszkodik a bécsi sajtó ellenséges magatartása felett, mely értesüléseit bizonyára a feladataikkal megbirkózni képtelen színészektől szerezte. — Hosszú ideig Tristánról ezután nem volt szó Bécsben. Időközben Wagner eredménytelenül próbált szerencsét Karlsruhében is, másutt is (még Rió de Janeiróra is gondolt, hová akkortájban hívogatták), míg végre Lajos király páratlan áldozatkészsége 1865-ben megteremtette az első Tristán előadását, melyet a weimári csak 9 év múlva 1874-ben követett. Ezen felbuzdulva, Salvi utódja, Herbeck 1874. szintén szerencsét próbált a művel, de a kísérlet dugába dőlt. Jauner igazgató sem tudta előadni Tristánt, aminek főleg az volt az oka, hogy a kiszemelt Vogl énekes párt nem sikerült szerződtetnie. Végre 1883-ban Jahn oldotta meg a nagy problémát Winkelmann és Materna asszony segítségével. Sokkal értékesebb ugyancsak Hanslicknak egy másik cikke, melyben a »Denkmäler der Tonkunst in Österreich« című vállalat legújabb kiadványával, Benevoli Horácz (Orazio Benevoli, 1605-1672, francia zeneszerző, megj. A.), ünnepi miséjével foglalkozik. Valószínűleg ez a legszélesebb partitúra, ami eddig nyomdafestéket látott. A sorok száma egy oldalon sem kevesebb, mint 54, aminek az-az oka, hogy e kolosszust a szerzője tizenhat-szólamú karra komponálta, melyet a vonósok 12, a fafúvósok 6, a rézfúvósok 15 szólamra tagozva kísérnek. Ehhez járulnak két pár üstdobnak és két, pedálos orgonának a szólamai. A vokális rész 16 szólamának mesteri vezetéséről Hanslick nagy elragadtatással szól és sajnálja, hogy a mű, éppen nagy kaliberénél fogva nem egyhamar érhet majd előadást. A módfelett bonyolódott művet partitúra-sorok dolgában leginkább megközelíti Liszt Ferenc esztergomi miséje, melynek vezérkönyve átlag 36 egymás felett álló sort tartalmaz.” …[…] ZENEVILÁG, 1903.III.17. (4. Évfolyam, 11. szám) * … […] „Munkái: Aus dem Konzertsaal (1848—68) és Die moderne Oper, Kritiken und Studien (1875—1900, 9 kötet) címmel. Megírta önéletrajzát (Aus meinem Leben, 1894, 2 köt.) és a bécsi hangversenyélet történetét (Geschichte des Konzertwesens in Wien, 1869—70, 2 köt.).” /RÉVAI NAGYLEXIKON, 1913. 9. kötet./ *

1942 Ardelao 2017-09-10 14:27:36
HENRY PURCELL emlékére A Pesti Hírlap beszámolója: A bemutatásra került Dido és Aeneas című Purcell operáról. Erzsébet királyné Angliája barátkozik meg először az éneklés örömével, Anglia nem tud, nem is akar ellenállani Itália lírikus befolyásának, szünetlenül dalol, étkezés előtt, étkezés után, a házakban otthon, a házaktól távol e célra alapított klubokban. A karokkal és a lírai dalokkal egyidejűleg a dráma irányában is erjed a zenei érdeklődés. A tizenhetedik század derekán már kísérletek történnek templomi játékok, zenésszámokkal telitűzdelt színpadi mesék, vidám farsangi játékok előadására. Áttérnek az olasz mintára szervezett operaelőadásokra. Nagyrészt olasz és francia muzsikusok, illetve énekesek népszerűsítik az új műfajt Londonban; ekkor születik Henry Purcell, a legeredetibb és legérdekesebb angol zenei tehetség. A tragikussorsú komponista (alig harminchét éves korában halt meg), beleszületik a kor zenei életébe, apja a westminsteri apátság karmestere, ő maga egész ifjan a Chapel Royal kórusába kerül, ott énekel. Tanulmányait komoly mestereknél folytatja, illetve egészíti ki, ennek megfelelően emelkedik maga is a rangviselés lajtorjáján. 1680-ban ő a westminsteri apátság orgonistája, 82-ben már a Chapel-Royal, 83-ban ő az udvari muzsikus és 88-ban a Dido és Aeneas című operájával zsenijének gyökerét mélyre ereszti az angol zenei kultúrába. Miután szelleme diadalmasan vívja meg harcát a mulandósággal, biztosítva halhatatlanságát, fiatalon, 1695-ben hal meg. Purcell invenciógazdagságában, munkabírásában szigorúan korszerű tehetség; a muzsika csaknem minden ágában foglalatoskodik, gyarapítja az angol kórusköltészetet, egyházi muzsikájából csaknem kiérezni már a közelgő Händel szárnybontását s számottevők az olasz divat mintára formált zongora, orgonadarabjai. A színpad élénken foglalkoztatja Henry Purcellt, közel negyven színpadi művet fejez be, de a Didón kívül közülük alig akad még mű, melyre ráillene a műfajbeli operai meghatározás. A kor olasz operája mélyen ráüti bélyegét Purcell színpadára, a rokon, de sok tekintetben szabadabb levegőjű francia törekvések szintén éreztetik hatásukat, de Purcell az idegen befolyásokat szerencsésen vegyíti a maga érzéseivel, a maga képzeletével, a maga színeivel. A keretet, a formát nagyjában átveszi, de már a tartalmat fellazítja, meg is változtatja, bensőséges, személyi hangokra vágyik, érzésben, kitörésben mélyülni és mélyíteni kíván. Technikája, dramaturgiai jártassága még nem olyan biztonságos, mint amazoké, de annál erőteljesebb egyéniesítő ereje. A tipizáló olasz mesterekkel szemben Purcell mindent jellegzetessé óhajt tenni, felismeri a kórus és a tömegmozgás jelentőségét, a kórusnak új színpadi életet támaszt, a táncjeleneteknek biztos zenei alapot teremt, a cselekmény szálait ugyan még nem tudja a szükség törvényei szerint összeszőni, de itt is kellő hangsúllyal jelentkezik az ős drámai parancs, a bonyolító hatalom, mely vonalaiban már-már romantikus határokat érint. A varázslónő összeesküvése ilyen, és ilyen a karthagói királynő, Dido panaszos előkészülete a halálra. A teljes értékű művészi szellem azonban Purcell kórusaiban fakad fel, örömnek, gyásznak, tavasznak, szomorúságnak himnikus énekei ezek, az emberség sugaraival át és átitatott dalok, miknek kecses arányai tökéletesen simulnak Purcell új kifejezésre törekvő zenei szándékához. Az ember lélegzik fel talán először, féktelenül és tragikusan, az ember mondja el először, a szóval ki nem mondhatót a ritmus szárnyán. A kórusok pompája, Monteverdi méltóságához méltó humánuma szerencsésen hangsúlyozódik ki az Operaház keddesti bemutató előadásán. Az igazgatóság stílusszempontjaihoz mestert keresett és úgy véli, azt meg is találta Adám Jenő, a Zeneművészeti Főiskola tanárában. Ádám érett tudója és tudatos gyakorlati művelője a kardalköltészetnek, sokéves főiskolai tapasztalatát, diszpozicionális hajlamát szerencsésen fel is használja az operai zenekar, illetve énekkar irányításában. Kedden este ugyan még nem teremti meg az eszményi összhangot színpad és zenekar kőzött, de máris hallhatón és szemléltetőn bizonyítja ez irányú rátermettségét. A színpad jóllehet már elkészült, mindig úgy készül, ahogy pillanatról pillanatra történik, a karmesternek így állandó készenlétben kell lennie, megszállott, de megszállásra is mindenkor kész hadvezérnek. A színpad és zenekar összeillesztésének kisebb házagai azonban eltörpülnek a nemes, költői magatartással szemben, mivel e rokonszenves művész természet Purcell drámai műve mellett tanúskodik Adámmal kongeniális társak Nádasdy Kálmán és ifj. Oláh Gusztáv. Az előbbi adaptálója, fordítója, rendezője az érdekes műnek, hármas minőségében egy a célja, klasszikus szellemben emberivé tenni Purcell Didóját, szándékában hathatósan támogatja őt Oláh nagyvonalú, szcenikai művészete. A szereplők, Némethy Ella bársonyos tónusú, szenvedélyes Didója, Palló Imre előkelő érzéssel modellált, testvéri hangon éneklő Aeaneasa, Osváth Júlia friss, derengő éneke, Basilides Mária mélytüzű varázslónője, Budanovits Mária titokzatos démonja, Horányi Karola, Kováts Jolán, Sárdy János, Jámbor József együttese, valamint a Roubal Vilmos által irányított kórus eszményien hangolják egybe a dráma színeit és ritmusát. Ottrubay Melinda sem hiányozhat beszámolónkból, a tánckar élén karcsún, szőkén-feketén grafikus témaként dokumentálja a klasszikus táncművészet formai értékét. Kovács Kálmán PESTI NAPLÓ, 1938. december 7. (89. Évfolyam, 256. szám) („Díszelőadás az Operaházban” című újságcikk) [url] https://www.youtube.com/watch?v=yhYP2QnwWbg; Purcell: Dido & Aeneas [/url] *

1941 tiberio 2017-09-08 08:52:46
Az általa a Müpában vezényelt Mahler első szimfónia kedvenc koncertélményeim közé tartozik.

1940 Ardelao 2017-09-08 08:03:59
NÉPSZAVA 2007. MÁRCIUS 21. „P á l y a k é p Christoph von Dohnányi 1929-ben született Berlinben. A Müncheni Zeneakadémián, majd nagyapjánál, Dohnányi Ernőnél, Floridában tanult. Fiatalon Frankfurtban és Lübeckben volt színházi karmester, a hatvanas években a Westdeustcher Rundfunk (Köln) zenekarát vezette, később Frankfurtban és Hamburgban lett operai főzeneigazgató. Világhírnevét a Cleveland Orchestra élén töltött bő húsz évnek (1981–2002) köszönheti. Vendégkarmesterként bejárta az egész világot, több száz lemezfelvételt készített.” „ Christoph von Dohnányi pályájáról és a klasszikus zene jövőjéről Fantasztikus ember volt a nagyapám Christoph von Dohnányi tegnap este, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legfontosabb koncertjén, az Északnémet Rádió (NDR) Zenekarának élén lépett színpadra. A hetvenhét éves, világszerte elismert karmester – Dohnányi Ernő unokája – a hangverseny előtt interjút adott lapunknak. A budapesti koncertre Mendelssohn, Mahler és Ligeti György egy-egy alkotását választotta. Mi köti össze ezeket a különböző stíluskorszakokból származó remekműveket? – Két összekötő kapocs van: a zenei minőség és Hamburg városa. Az elsőt, azt hiszem, nem kell részletesen elmagyaráznom: Mendelssohn Hegedűversenye a korai, míg Mahler I. szimfóniája a kései romantika legcsodálatosabb remekművei közé tartozik. A tavaly elhunyt Ligeti György életművét – főleg a kamaradarabjait – is nagyon tisztelem, és a Lontano című kompozícióban olyan áttetsző, plasztikus, éterien tiszta hangzásképet teremtett, ami egészen ritka a XX. század második felének muzsikájában. Ami Hamburgot illeti: az Északnémet Rádió Zenekarának ez a székhelye, én is otthon érzem magam ebben a városban, s ezért a mostani európai és észak-amerikai turnénkra igyekeztem olyan darabokat válogatni, amelyeknek szerzői kötődtek a városhoz. Mendelssohn és Ligeti hosszabb ideig élt ott, Mahler pedig karmesterként aratott sikereket Hamburgban. – Az egyik példaképének tartott osztrák karmesteróriáshoz, Karl Böhm höz hasonlóan ön is jogi tanulmányokat folytatott, s csak később választotta a zenét... – Igen, de Böhm a jogi doktorátust is megszerezte, én viszont már húszévesen átiratkoztam a müncheni zeneművészeti főiskolára, hogy zongorát, zeneszerzést és vezénylést tanuljak. A családomban többen is intenzíven érdeklődtek a jog és a politika iránt: például a bátyám, Klaus, aki később miniszter, majd Hamburg főpolgármestere lett. Én azonban sosem gondoltam komolyan, hogy jogász leszek: valójában mindig muzsikusnak készültem, bár a világháború éveiben egy kicsit elmaradtam a zenetanulásban. – A müncheni diploma után Floridába ment, ahol nagyapjától, Dohnányi Ernőtől tanult. Hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? – Fantasztikus ember volt a nagyapám: zseniális zongorista, érzékeny zeneszerző, igazi XIX. századi művészalkat. Nem annyira mesterségbeli tudást, mint inkább életszemléletet tanultam tőle, és ekkor tudatosodott bennem, hogy milyen sokszínű és gazdag a magyar kultúra. – Ragaszkodik valamennyire a magyar gyökereihez? – Én már Berlinben születtem, a nyelvet nem beszélem, így sajnos nem mondhatom, hogy különösebben kötődnék a magyar gyökerekhez. A Németországban igen népszerű kortárs magyar irodalmat sem ismerem, mert eredetiben szeretek olvasni, nem bízom a műfordításokban. Az elmúlt évtizedekben azonban Fricsay Ferenctől és Solti Györgytől Anda Gézán és Doráti Antalon át Schiff Andrásig jó néhány magyar muzsikussal kerültem kapcsolatba, s ilyenkor mindig tudtuk, hogy a zenén kívül valami más is összeköt bennünket. – Több mint két évtizeden át volt az egykor Széll György által világhírre vitt Cleveland Orchestra főzeneigazgatója. Miért döntött úgy 2005-ben, hogy visszatér egyik korábbi együtteséhez, az NDR-hez? – Nem kifejezetten az NDR-hez tértem vissza, hanem Európába, s ezen belül Hamburgba, ahol a családom és a barátaim élnek. Más kérdés, hogy az Északnémet Rádió Zenekara ma is kiváló együttes, amellyel a legteljesebb harmóniában dolgozunk együtt. – A klasszikus zene közönsége rohamosan öregszik, ezért sokan úgy vélik, a hagyományos szimfonikus zenekarok ideje lejárt. Mit gondol erről? – A kilencvenes években én is ettől tartottam, de most sokkal optimistább vagyok: a mi zenekarunk koncertjeit is egyre több fiatal látogatja. A nagy hanglemezkiadók tényleg csődbe jutottak, mert hibás volt a stratégiájuk, irreálisan nagy mennyiségű felvétellel árasztották el a piacot. A koncert- és fesztiválélet azonban láthatóan egészséges, a rohamosan terjedő internetes letöltés pedig szerintem kifejezetten jót tesz a komolyzenének. Egy glasgow-i koncertem részlete felkerült a BBC honlapjára, és 1,4 millióan töltötték le. Mi ez, ha nem biztató jel? Retkes Attila” [url] https://www.youtube.com/watch?v=zBLYEu-9J0E; Brahms-Zyklus: Dohnányi dirigiert Sinfonie Nr. 4 – NDR [/url] Interview und Konzertmitschnitt mit Christoph von Dohnányi und dem NDR Sinfonieorchester. 2009 führten sie Brahms Sinfonien Nr. 1 bis 4 in der Hamburger Laeiszhalle auf.

1939 Ardelao 2017-08-09 22:40:19
FRICSAY FERENC EMLÉKÉRE (1914. augusztus 9. Budapest – 1963. február 20. Basel) [url] https://www.youtube.com/watch?v=D7UuSmEbIXs; Zoltán Kodály: Háry János-Suite / Ferenc Fricsay - RSO Berlin [/url]

1938 Ardelao 2017-07-27 00:33:00
Dohnányi Ernő emlékére: [url] https://www.youtube.com/watch?v=abkz1gSnsJc; Dohnanyi -- Piano Concerto No. 1 -- Balint Vazsonyi – 1972 [/url]

1937 Búbánat 2017-07-24 10:45:56 [Válasz erre: 1936 Búbánat 2017-07-24 09:21:22]
Köszönöm, már fenn van a Galériában a mai nap képe.

1936 Búbánat 2017-07-24 09:21:22 [Válasz erre: 1935 Búbánat 2017-07-24 09:20:43]
Nincs ma A nap képe?

1935 Búbánat 2017-07-24 09:20:43
Nincs ma Nap képe?....

1934 szálkák 2017-07-01 14:05:45 [Válasz erre: 1931 Héterő 2017-06-27 18:39:26]
Bocs, de szerintem 'ezért akarta kiretusáltatni'. Az előzmény olvasása nélkül úgy értelmeztem elsőre: ki az az illető, aki retusáltatni akarta. Visszaolvasás után megvilágosodtam!

1933 -zéta- 2017-07-01 09:28:18 [Válasz erre: 1932 Momo 2017-07-01 01:39:28]
Köszönöm a kiegészítést...:-)

1932 Momo 2017-07-01 01:39:28
[url]http://www.momus.hu/images/glry_images/karmesterek/hoffmann_karajan_thielemann.jpg;A nap képe[/url] A felvétel 1982-ben készült a Berlini Filharmóniában. A [url]https://www.discogs.com/Richard-Wagner-Berliner-Philharmoniker-Wiener-Staatsopernchor-Herbert-von-Karajan-Der-Fliegende-Holl/release/5401773;Bolygó Hollandi[/url] lemezfelvételeinek próbái közben. balról jobbra: Peter Hoffmann (Erik), Herbert von Karajan, Peter Alward (áll) (1985-től az EMI komolyzenei osztályának vezetője, később a Salzburgi Tavaszi Fesztivál igazgatója), Christian Thielemann (Karajan asszisztenseként), Michael Glotz (felvételvezető) és háttal José van Dam (Hollandi). ([url]https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/96/f7/6d/96f76d636f437909d4521deff1d07872.jpg;Itt[/url] a kép egy másik változata.)

1931 Héterő 2017-06-27 18:39:26 [Válasz erre: 1930 tiberio 2017-06-27 15:03:27]
És ezért ki akarta retusáltatni?

1930 tiberio 2017-06-27 15:03:27 [Válasz erre: 1929 Klára 2017-06-27 14:43:14]
Mert ki nem állhatta.





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.