vissza a cimoldalra
2019-07-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11352)
A csapos közbeszól (95)

Hozzászólások a Momus írásaihoz (6967)
Balett-, és Táncművészet (5842)
Operett, mint színpadi műfaj (3994)
Élő közvetítések (8016)
Bretz Gábor (129)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4517)
Edita Gruberova (3087)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3309)
Opernglas, avagy operai távcső... (20259)
Erkel Ferenc (1059)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (985)
Kimernya? (3175)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1696)
Franz Schmidt (3374)
Erkel Színház (10287)
Társművészetek (1320)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

1037   Búbánat • előzmény1035 2018-06-15 11:30:29
  • Budapesti Hírlap, 1893. június 17.

Erkel Ferenc halála

/Budapest, jún. 16. /


A művészet palotáin gyászlobogók lengnek, a magyar zene mesterének halálát hirdetve. Az egész főváros mély részvéttel hallotta Erkel Ferenc elhunytát s testületek, intézetek s mindazok — és ez az egész nemzet — kik valaha a nagy zeneköltő magasztos, magyar szívet forraló és vigasztaló dallamain lelkesültek, a végső tisztelet impozáns megadására készülnek.

Előkészületek a temetésre.

Fekete zászlót tűztek ki az operaházra, a nemzeti színházra, a népszínházra, a szinészegyesület palotájára, a zeneakadémiára, a nemzeti zenedére, a magyar zeneiskolára, a zeneművészek körének s az Otthon írók s hírlapírók körének helyiségeire stb.
Az operaház részéről ma Vécsey báró elment Hieronymi belügyminiszterhez s engedélyt bért, hogy Erkelt az operaház költségére temessék el, amibe a miniszter készséggel beleegyezett. A ravatalt az operaház csarnokában állítják fel, ahova ma este vitték a holttestet. A közönséget szombaton déltől bocsátják a ravatalhoz.
A temetés június 18-án, vasárnap, délután 3 órakor lesz. Az egyházi szertartást Stieber Vince terézvárosi plébános végzi. Budapest főváros tanácsa ingyen díszsírhelyet enged át.
Testületileg részt vesznek a temetésen az orsz. színészegyesület, a színházak személyzete, a kir. zeneakadémia, mely ezért vasárnap délelőttre kitűzött vizsgálati hangversenyét szerdára, esti 7 órára halasztotta s még számos testület. A menetben részt vesz az opera teljes férfikara, azonkívül a zenekarnak fúvóhangszereket kezelő tagjai. Beszentelés után a zenekar Erkel Hunyady Lászlójának gyászindulóját adja elő, a temetőben pedig az opera énekkara, valamint az összes dalegyesületek Erkel Himnusz- t adják elő, az operaház zenekarának kísérete mellett.

A nemzeti- és operaszínház több koszorút helyez a ravatalra, külön az intendatura, az igazgatóságok és a személyzetek s karok. Koszorút küld a Liszt Ferenc társaság is. Az országos színészegyesület koszorúján ez a felirat lesz : „Az országos magyar színészegyesület — a magyar dalműzene alapvetőjének.“ Már eddig is számos koszorút küldöttek.


A család a következő gyászjelentést adta ki:

Alulírottak megtört szívvel jelentik a feledhetetlen jó férjnek, a legjobb apának, nagyapának, testvérnek, sógornak, nagybátyának,
Nagyságos Erkel Ferenc úrnak,
a M. Kir. Operaház főzeneigazgatójának, az Orsz. M. Kir. Zeneakadémia volt igazgatójának és tanárának, a III. osztályú vaskorona-rend és a Ferenc József-rend lovagjának, a Budapesti Filharmóniai Társaság alapítójának és díszelnökének, B.-Gyula város díszpolgárának, az összes hazai dalárdák főkarnagyának és tiszteletbeli tagjának, a pesti sakkkör elnökének stb. stb. a folyó június hó 15-dikén
áldásos életének 83-ik és boldog házasságának 53-ik évében, a halotti szentségek ájtatos fölvétele után, esti 9½órakor, végelgyengülés következtében történt gyászos elhunytát.
A boldogultunk hűlt tetemei folyó június hó 18-án, vasárnap délután 3 órakor fognak a M. Kir. Operaház előcsarnokában beszenteltetni és a Kerepesi-úti temetőben örök nyugalomra helyeztetni.
Az engesztelő csendes szent miseáldozat a folyó hó 20-án délelőtt 9 órakor a terézvárosi plébániatemplomban, az ünnepélyes requiem pedig november 7-én, az üdvözültnek születésnapján fog a Mindenhatónak bemutattatni.


Budapest, 1893. június hó 16-án.

Áldás és béke hamvainak!

Özv. Erkel Ferencné szül. Adler Adél, neje,  Erkel Gyula, Erkel László, Erkel Sáridor, Erkel Mária, Erkel Lajos, Erkel István, gyermekei, Erkel Rezső dr. testvére, Erkel Lászlóné szül. Wittmann Mária, Erkel Sándorné szül. Szabó Róza, menyei, özv. Hajóssy Ottónó szül. Erkel Ágnes, Erkel János és neje, Erkel Ödön, unokaöccsei, Erkel Rezsőné szül. Unger Karolin, Szerényi Károlyné szül. Adler Anna, Szerényi Károly, Adler György, sógornők és sógorok, Sándor, Mariska, Jenő, Sárika, Rózsika, Ilka, Ferenc és Mariska, unokák.


Az orvos elbeszélése

Jelenik Zsigmond dr., Erkelnek régi kezelő orvosa és barátja így beszélte el egyik munkatársunknak a betegség lefolyását:

Az öreg úr legfőbb baja a szívtúltengés volt, melyben már évek éta szenvedett. De életét mindig olyan okos önmérséklettel rendezte be, olyan józanul élt és táplálkozott, hogy ez a szervi betegség sohasem okozott neki bajt. Februárban azonban, csúnya, hideg időben elment rendes kávéházába, a hol a Sakk-klub, melynek elnöke volt, tartotta üléseit. Ez a kirándulás ártott meg neki először is, meghűlt s heves láz döntötte hamar ágyba. Nemsokáig tartott a tüdőgyulladás, mely megtámadta, erős szervezete s a gondos ápolás hamar visszaadták egészségét, fájdalom, nem teljesen. A szívbeteg öreg úr állandóan gyengélkedett s teljes étvágytalanság vett rajta erőt.
Hozzátartozói azt hitték, hogy a svábhegyi kertek, erdők üde levegőjében majd elmúlnak ezek a maradék-bajok és siettették az áthurcolkodást, a mi négy héttel ezelőtt meg is történt. Csakhogy az idő nem volt kegyelmes a rekonvaleszcensnek. A mióta kiköltözködött a zöldbe, állandóan esett az eső, lucskos és hűvös idő járt, úgy, hogy a beteg szobáját folytonosan fűteni kellett, így esett meg egy kevésbé óvatos percben, hogy valahonnan hideg szél csapta meg az ősz mestert. Megint meghűlt és másodszor is kétoldali katarrhális tüdőgyulladást kapott.
Hogy milyen hatalmas konstrukciójú öreg volt a nyolcvanhárom éves ember, látszik abból, hogy megint kiheverte a betegséget. A tüdőlob, mely fiatal emberekből százával szedi áldozatait, kétszerre sem tudta legyőzni az ő hatalmas életerejét. Persze, hogy a nagy betegség után csak romja maradt a régi Erkelnek. A pamlagra fektették rendesen, vagy nagy karosszékbe ültették, honnan csendesen nézgelődött ki az ablakon. Csak az ágytól félt, oda még éjjelre sem szeretett lefeküdni.
így üldögélte át életének utolsó napjait. A szívgyengeség egyre fokozódott: öreg szíve nyolcvanhárom évi dobogás után fölmondta a szolgálatot, mindig lassabban működött, úgy, hogy már alig lehetett hallani. Ő maga is két hét óta folyvást halálával foglalkozott. Esténként mindig azzal feküdt le, hogy
Nem élek reggelig.
Tegnap reggel még jóízűen megreggelizett, aztán leült a díván sarkára, előkérte kicsiny selmeci pipáját, melyből mindig magyar dohányt szívott, rágyújtott és pipázott. Állandóan eszméleten volt, beszélgetett fiaival, a kik korántsem sejtették, hogy olyan közel van a halálhoz. Délután 2—3 óra között rosszul lett, lélegzetvétele megrövidült, és elkezdett félrebeszélni.
Szívhűdés érte, a mely aztán váratlanul közel hozta a katasztrófát. Családja rögtön orvosért küldött s Jelenik dr. este 6 érakor ott is volt náluk. Fájdalom, Erkel betegsége ellen lehetetlen volt küzdenie s egész működése arra szorítkozott, hogy az öreg urat a pamlagról ágyába vitette. Itt is egyre félrebeszélt a beteg. Fantazmagóriáiban állandóan a zenével foglalkozott. Haldoklóágyán is muzsikát hallott mindig, s egyszer hangosan kiáltott föl:
Nem ez az igazi magyar dal!

Azután lassanként elcsitult. Szíve mind lassabban-lassabban vert, szeme csendesen lecsukódott, s füle bezárult minden földi muzsika elöl. Egyszerűen, nyugodtan, fájdalom nélkül halt meg. Elaludt a nélkül, hogy a halálküzdelem megzavarta volna nyugtát.

Az öreg test, mely nyolcvanhárom évig szolgálta fiatal lelkét, összeroskadt. Hiába volt a gondos ápolás, szerető fiainak önfeláldozó gondoskodása.


Különfélék

Ritka testi erővel és egészséggel áldotta meg a gondviselés a magyar műzene nesztorát, vidám aggság mosolygott feléje, midőn nyugalomba vonult. Ha a nyugalom nem volt ínyére s midőn betegség és kor az utóbbi időben lelki energiáját: A büszkeséget megernyesztették, gyakran hallatott övéi előtt »keserű kifakadásokat amiatt, hogy foglalkozás és befolyás nélkül kell életének utolsó napjait eltöltenie.

— A franciák — mondá — Auber-t és Thomas-t legkésőbb vénségükben is szívesen látták az aktív szereplés terén, míg én — nem műveimet, hanem magamat éltem túl.

Barátainak száma igen csekély volt, de azokhoz őszinte szívvel ragaszkodott, viszont haragját és gyűlöletét soha sem tudta leplezni.
Midőn az idén kora tavasszal a hűlés által előidézett tüdőbántalom lázzal kezdett föllépni, mohón kívánkozott a Svábhegyre, hol annyi boldog napot látott. Mert egy félszázad óta látogatta ő a | Svábhegyet, mikor még az egész hegy cserjés pusztaság volt. Egyik nyáron, midőn a Névtelen hősök-et írta, Leányfalvára ment nyaralni, de nem tudott hűtlen lenni régi emlékeihez, visszakívánkozott a Svábhegyre.
Ez idén március első felében a halál bús sejtésével ment ki. Soha sem tudott zongora nélkül el lenni, de ez idén, midőn fiai szóba hozták, hogy a zongorát kiviszik, szinte idegesen ellenezte azt.
— Minek? úgy sem fogok én többet játszani…

 A három hónapig tartó betegséget nagyrészt egy zsöllyében ülve szenvedte át, irtózott az ágytól s csak nagy rábeszélésre tudta magát elhatározni, hogy abba bele feküdjék.
A hosszú szenvedések alatt csak igen ritkán csillant meg benne az élethez való vágy és remény. Néhány hét előtt Vaszilievics Adél operaénekesnő Gothából hazajövet meglátogatta. A kisasszony Erkel egyik legbensőbb barátjának, Vaszilievics Vazul kúriai bírónak a leánya, kit az agg mester minden nyáron oktatott a zenei tudományokban. Ez idén a hálás tanítvány súlyos betegen találta önfeláldozó tanárát, nagy megindulás vett rajta erőt s Erkel látva azt, így szólt hozzá :

— Csak menjen, kisasszony, ez idén is Mária- Remetére a búcsúra ... imádkozzék értem . .. mert még nagyon sok tanulni valónk van.

Egyébként biztosan érezte a közel véget s ezt gyakran ismételte fiai előtt. Midőn Pista fia biztatta, hogy a szebb időjárás beálltával az udvaron, a fák hűsében hamarabb összeszedi magát, az öreg maestro csüggedten így válaszolt:

— Én már az udvarra élve nem kerülök ki.

Fájdalom, sejtése beteljesedett.

1035   Ardelao 2018-06-15 00:14:40

125 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el ERKEL Ferenc, a magyar nemzeti opera megteremtője, és ő ennek a műfajnak mindeddig a legnagyobb képviselője. Annyira együttérzett a nemzettel, mint kívüle – előtte – egyetlen zeneköltőnk sem.  

"Erkel Ferenc síremléke.

Erkel Ferenc 1893. június 15-én este hunyt el Budapesten. A család és a hazai zenei világ fájdalmát fokozta, hogy a nemzeti opera megteremtője előtt öt nappal halt meg Elek fia, aki Gyula bátyjához és Sándor öccséhez hasonlóan kora jeles zeneszerzője és karmestere volt. Erkel Elekben a magyar operett megteremtőjét tisztelhetjük.

Erkel Ferenc életének utolsó két évét leszámítva mindvégig aktív volt, megélte karmesteri 50. jubileumát, amelyet 1888-ban az egész ország ünnepelt és 1890 őszén, 80 évesen még dirigálta a filharmonikusok zenekarát. 78 éves koráig soha sem volt beteg. 1893 telén azonban a zord időjárás következtében komoly tüdőgyulladást kapott és bár ebből kigyógyult, de szervezete nagyon legyengült. Amikor már nagyon gyöngélkedett, 1893 májusában felköltözött a Svábhegyre. Június elején már annyira gyenge volt, hogy a kertbe sem tudott kimenni és már látogatókat sem fogadott. Lajos fia ápolta és intézte ügyeit. Elek fia halálát sem tudatták vele, hogy kíméljék. 1893. június 15-én reggel már látszott, hogy közel a vég, úgyhogy délután körbevették családja tagjai, akik este 9 óra után azt vették észre, hogy elaludt örökre, olyan csöndesen, hogy észre sem vette senki, hogy pontosan mikor.

Az elhunytat június 17-én az Operaház nagy előcsarnokában ravatalozták fel. A Vasárnapi Újság a következőképpen tudósított a temetésről:  

«A márvány-oszlopokat és falakat fekete posztó borította. Zöldelő délszaki növények mindenfelé s a szalagos koszorúk özöne. Kandeláberek, gáz csillárok égtek a sötét pompa e komorságában. E hó 18-ikán délelőtt a közönség is megtekinthette a ravatalt, s a tolongó zarándoklás egész 2 óráig tartott, mikor a csarnokot bezárták, hogy az elhunyt családjának tagjai, rokonai, barátai az utolsó búcsúra járulhassanak. A csarnok egészen megtelt a közélet és művészvilág előkelőségeivel. Később a küldöttségek kezdtek érkezni, aztán a koszorúknak külön két kocsira helyezéséhez láttak. Nem sokkal délután 3 óra előtt nyílt meg újra a csarnok. Csak belépti jegyekkel lehetett oda jutni. A küldöttségek közt Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy alpolgármester, a hatóság több tagja; a színházak képviselői; az operaszínház részéről gr. Zichy Géza intendáns, Nikisch Artúr az új igazgató, ki épen most érkezett meg, a zenészeti egyesületek, színészek, művészek, írók, országgyűlési képviselők, zene- és dalkörök. A koporsót az elhunyt családjának tagjai vették körül, továbbá az intendáns, az operaház vezetőivel. Három órakor érkezett meg Stieber Vincze terézvárosi plébános, nagy papi kíséret mellett s ekkor kezdődött a szertartás. A kárpitok mögött elrejtett operai énekkar adta elő az egyházi dallamokat, s az elhunyt mester - A halálnak éjszakája - kezdetű gyönyörű gyászdalát oly meghatóan, hogy a csarnokban alig maradt szem szárazon.»

Ekkor Zichy Géza gróf állott a koporsó mellé s meghatottan a következő szavakkal vett búcsút a nagy halottól:

«Drága halott! Te, ki e háznak s egyúttal a nemzetnek annyi dallamot adtál. Téged innen némán el nem bocsáthatunk. Magunknak tartozunk azzal, hogy itt, koporsód előtt fájdalmunkat elzokogjuk, fájdalmunkat. mely minden szavában, sóhajában, könnyeiben az egész nemzeté. A magyar dal milliók ajkán élt, de a színpadra, művészi széles formában Te hoztad először. A nép, élő zeneérzékének, tehetségének legigazabb kifejezése Te voltál: élő láng a mi lángunkból, élő szív a mi szívünkből és most egy meghalt darab a mi testünkből. Nehéz időben, fejletlen korszakban lankadatlanul fáradtál e legeszményibb ügyért, a magyar zenéért. A hang, mely szívből fakadt, szívre talált s mi nemcsak egy nagy zeneelme, hanem egy még nagyobb érző szív drága omladékainál is állunk. A magyar nemzeti opera alapköveit Te raktad le, de nemcsak alapköveit, hanem első fényes márványlépcsőit is, melyek fel az ideálok örök szép pantheonjához visznek. Bármily magasra fogják is az utódok e lépcsőt felépíteni, az alkotmány alapja minden időkre a Tied lesz. Te legmagyarabb zeneköltő, nesztora a dalok mestereinek és Tenmagad tanítványa, könnyezve búcsúzzunk Tőled. E könnyeket nemcsak a fájdalom sírja, hanem a hála is. Mi néked annyival tartozunk, s most már nem tehetünk Érted egyebet, mint hogy híven megőrizve emlékedet, kérjük a nagy kegyelmű Istent, hogy nemesen érző lelkedet az örök harmónia boldog hónába kegyelmesen felvegye. Erkel Ferencz, Isten veled!»

― Ezt követően Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója, mondott rövid búcsúztatót az akadémia nevében, melynek évkönyveiben - mint mondta - a legfényesebb lapok Erkel Ferenc nevével fűződnek egybe. Amikor a gyászoló közönség elhagyta az Operaházat és a koporsót kihozták az épületből, megszólalt a Filharmóniai Társaság zenekara a „Hunyady László" gyászindulóját játszva. Az Andrássy út zsibongó tömege ekkor elnémult, és a hatlovas gyászkocsi lassan elindult, előtte az egyesületek zászlóikkal, majd az opera ének- és zenekara. Míg a gyászmenet Kerepesi úti temetőbe ért, felváltva az Opera zenekara játszott, majd a férfikar énekelt. Gyászdalokat adtak elő Beethoven, Meyerbeer, Müller, Bebicsek és más zeneszerzőktől, közbe-közbe pedig Erkel néhány dalát játszották vagy énekelték. Közben a Bazilika és a terézvárosi templom harangjai hallatszottak. A Népszínháznál a kar ugyanabba a gyászindulóba kezdett, amellyel néhány nappal korábban Erkel Eleket kisérték utolsó útjára.

Este 6 óra felé ért a menet a temetőbe. A díszsírhely körül, melyet a főváros a temető főútvonala mentén jelölt ki, a rendőrség előzetesen kordont vont, hogy a halott kísérőinek helyet biztosítson. A sírnál Stieber plébános még egyszer beszentelte a koporsót, majd Nikolics Sándor, az operaház zenekarának nyugalmazott művésze és a magyar zeneiskola igazgatója mondott még egy rövid beszédet, és végül az Opera énekkara Erkel legnépszerűbb művével, a Himnusszal búcsúztatta el a nagy zeneszerzőt.

A Deák-mauzóleum közelében, a Trefort Ágoston melletti díszsírhelyen (Id. ma a Fiumei úti Nemzeti Sírkert 29-1-6) azonban sokáig csak egy egyszerű kereszt állt. 11 évnek kellett eltelnie, hogy végre méltó síremlék jelölje Erkel földi maradványainak helyét. A síremlékre történő pénz összegyűjtése akkor kapott végleges lendületet, amikor 1903 januárjában maga a miniszterelnök, Széll Kálmán sürgette meg az Operaház igazgatójához intézett levelében a síremlékállítást.

A síremléket végül is a Filharmóniai Társulat készíttette el 1904-ben, Kallós Ede szobrászművésszel, akinek ekkor (1896 óta) állt már egy jól sikerült Erkel-szobra Gyulán. Kallós láthatóan nem akarta gyulai szobrát utánozni, úgyhogy a síremléken nem is formázta meg a zeneszerző alakját, hanem szimbolikus megfogalmazást használt műve elkészítésénél, melyben Márkus Géza műépítész is segítségére volt. A síremlék egy álló, fölfelé keskenyedő, építészetileg szépen képzett nagy kőlap, melybe bronz dombormű van illesztve.

A domborművön egy éneklő fiatal lány látható, kezében kottás könyvvel, ami arra utal, hogy nem népies, hanem műzenére nyíltak meg ajkai, amint a szomorúfűz alatt mereng. A háttérben elmosódó folyó és az apró házak a „Bánk bán" Tisza parti jelenetére emlékeztetnek. A bronzkép fölött, a párkányon lecsüggesztett fejű stilizált szfinx a magyar szimfóniát jelképezi. A szfinx fölött van bevésve a Himnusz két első taktusa, alatta pedig az „Erkel Ferencz" név.

A síremléket Erkel születésének 94. évfordulóján, 1904. november 7-én avatták fel, ünnepélyes keretek között. A korabeli fényképek tanúsága szerint nagyon sokan megjelentek a jeles eseményen, többek között a kultuszminisztérium művészeti ügyeket intéző tanácsosai, a Tudományos Akadémia, a zenei konzervatóriumok, színházak, művészeti és irodalmi társulatok, kaszinók és társaskörök képviselői, egyszóval a politikai és művészvilág prominensei, az Operaház pedig testületileg. A fővárost a főpolgármester képviselte. Az Erkel-család tagjai közül részt vett a síremlékavatón Erkel Ferenc Gyula nevű fia, a zeneakadémia tanára családjával, valamint Erkel István postatisztviselő és Erkel Lajos operaházi ügyelő. Az ünnepségen az operaházi zenekar a „Szent István" című opera Fohászát adta elő nyitányul, majd Metz Albert a filharmonikusok nevében emlékezett meg Erkelről. A lepel lehullásakor az Operaház férfi kara a Himnuszt énekelte, majd Máder Raoul, az Opera igazgatója kezdte meg a koszorúzást és Erkelről szólva kiemelte Himnuszát, mint ami egyszerűségében, szépségében páratlan a nemzeti himnuszok közt. Mihályfi Károly a Nemzeti Színház nevében tett koszorút, mire az énekkara Szózatot adta elő. Berzeviczy Albert kultuszminiszter koszorúját K. Lippich Elek helyezte az emlékre, a Kisfaludy Társaságét Kozma Andor, a Képzőművészeti Társulatét Márk Lajos tette a sírra és küldtek koszút a Bécsi Filharmonikusok is.

A Magyar Tudományos Akadémia nevében Ponori Thewrewk Emil koszorúzott, aki a következő beszédet mondta:

― «Az élet nyughatatlan ösztöne ráveszi az embert, hogy a föld gyomrából is kincset bányásszon. A halál parancsa viszont arra kényszerít bennünket, hogy még legdrágább kincseinket is a földbe temessük. A temető egy végtelen kincstár, minden sír egy-egy fiókja, azért is méltán nevezte el az emberiség legklasszikusabb népe az alvilág fejedelmét Plutonnak, ugyanazzal a szótővel, mely a kincs plutosz-féle elnevezésére szolgál. Ami virul: hervad; múlnia kell annak, ami él. Ez örök törvény, ez alól a törvény alól nincs kivétel. A különbség csak az, hogy míg az emberiség számlálhatatlan ezrei haláluk után csakhamar a feledés országába költöznek, a nemzetek kiváló szülöttének élete örök emlékké változik át. Ilyen örök emlékül él a halottak városában történetünk, nemzeti géniuszunk számos hőse, akik közé Erkel Ferencz is tartozik. Árpád népének két anyanyelve van: a magyar nyelv és a magyar zene. Erkel Ferencz volt az, aki megmutatta, hogy második anyanyelvünket, a magyar zenét miképp kell a drámai művészet fenséges magaslatára emelni. Ennek az elévülhetetlen érdemnek elismerése tanulságul állok itt, mint a Magyar Tudományos Akadémia képviselője. Azzal az óhajtással, hogy a nagy zeneköltő iránt való hódolatunk szítsa azt a lelkesedést, mely Erkel Ferencz követőiben lángol, termékenyítse azt az alkotó erőt, melyet a természet beléje ihletett, minden újabb nemzedék újabb remekkel díszítse kulturális haladásunk útját, Erkel Ferencz szelleme, Erkel Ferencz hatása örökké éljen!»

Erkel Ferenc sírja közelében nyugszanak fiai is: Sándor, Lajos, Gyula és egy kicsit messzebb, de ugyancsak a Nemzeti Sírkertben Elek fia (László fia sírja Pozsonyban található).

Megható már ez a momentum is, de még ennél is meghatóbb és szebb, amikor sírja előtt emlékező diákok egy csoportját látjuk a Himnuszt énekelni.”

Forrás: Debreczeni-Droppán Béla, HONISMERET, 2010. (38. évfolyam, 6. szám)

Erkel Ferenc sírja a Kerepesi temetőben

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Hagyományok Háza

"III. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny" - Elődöntő
17:30 : Kapolcs
Művészetek völgye

Kriesch Barbara (hárfa), Molnár Anna (ének)