Bejelentkezés Regisztráció

Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc.


805 Ardelao 2019-01-13 09:36:13

153 évvel ezelőtt született, és 118 éve, fiatalon hunyt el

Kapcsolódó kép

 Vaszilij Szergejevics KALINNYIKOV, nagytehetségű, orosz zeneszerző.

          A Gerely naptár szerint 1866. január 13-án született, az Orlovszki Kormányzóságban található Vojnában, és 1901. január 11-én hunyt el, Jaltán.

          Rendőrtiszt fia volt. Apja, aki a helyi kórusban énekelt, és gitáron is játszott, fiát már korán zenetanulásra ösztönözte.  Az apának az egyházhoz fűződő jó kapcsolata révén a fiú a helyi papneveldében tanulhatott, ahol 14 éves korában már átvette a kórus vezetését.

          1884-ben Moszkvában folytatta zenei tanulmányait: Először a konzervatórium diákja volt, majd ösztöndíjjal a Moszkvai Filharmonikusok Zeneiskolájában, fagott szakon tanult tovább. Itt Iljinszkijtől és az autodidakta Blarambergtől zeneszerzés-oktatásban is részesült. (A családban egyébként - úgy tűnik – erősen öröklődött a zenei tehetség, mert Vaszilij legfiatalabb testvére, Viktor (1870-1927), szintén zeneszerző lett, főleg kóruszenét komponált.)

          Anyagi nehézségei miatt Vaszilij Kalinnyikov kénytelen volt egyszerre több színházi zenekarnál állást vállalni, fagotton, üstdobon és hegedűn játszott. A kemény munka  nagyon megviselte az amúgy sem erős fizikumú fiatalember szervezetét.  P. Csajkovszkij ajánlására 25 éves korában a Moszkvai Kisszínház karmestere lett, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra kényszerítette, hogy lemondjon minden állásáról és délvidékre költözzék.

          Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Kalinnyikov annak a generációnak sarja, amely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül.

          Két szimfóniájával ígéretes, komoly zeneszerzőnek bizonyult. Előbb egy kantátával (Damaszkuszi Szent János) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898-ban), majd Párizsban (1900-ben) is nagy sikerrel játszottak. (Az I. szimfónia – kitűnő zenéjénél fogva – ma is műsoron van az orosz zenekaroknál, de II. szimfóniája szintén figyelemre méltó zenedarab). 

          Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd Tolsztoj «Boris cár»-jához komponált zenét.  Írt egy nyitányt, Bylina címmel, továbbá zongoradarabokat, dalokat és kórusműveket. Maradt utána egy befejezetlen opera (címe: „1812-ben”) is, ennek csak a Prológusa készült el.

          Zenéjén keresztül Kalinyikov igyekezett bemutatni az orosz életet és az orosz tájakat. A 19. század végi orosz zene haladó realista táborát képviselte.

          Súlyos betegségének a Krím- félsziget enyhe klímája sem használt, és Kalinnyikov fiatalon, 35 éves kora előtt hunyt el, Jaltán. Kiadója, Jürgensen, a zeneszerző kéziratban hátra maradt műveit az özvegytől nem remélt, magas áron vásárolta meg, mondván, hogy a zeneszerző halála után azok értéke megtízszereződik.

Forrás:

Révai Nagy Lexikona

A Kalinnyikov műveivel megjelent MARCO POLO CD-k kísérőfüzetei

Kalinnikov: Symphony No.1 / Svetlanov NHK Symphony Orchestra (1993 Movie Live)

Vasily Kalinnikov - Tsar Boris - Ouverture


804 Búbánat 2019-01-07 23:47:20

Ma 120 éve született Francis Poulenc

(Párizs, 1899. január 7. – Párizs, 1963. január 30.)

Szokolay Sándor Déploration című kompozícióját a tours-i Ockoghem Kórus adta elő a debreceni kórusfesztiválon, Claude Panterne vezényletével, Szesztay Sári zongoraművésznő és a Debreceni MÁV Filharmonikusok Zenekarának közreműködésével.

Ezt a művét, mely voltaképpen egy requiem és egy zongoraverseny ötvözete, Francis Poulenc francia zeneszerző emlékére komponálta Szokolay Sándor. A hattételes mű magyarországi bemutatója rendkívül kedvező fogadtatásra talált.

Szokolay Sándor ezzel a művel is gazdagította rendkívül színes palettáját, a rekviem-hang és az ő sajátos melodikus-harmonikus világának mindenki figyelmét felkeltő egybeötvözésével.

  • Magyar Nemzet, 1964. június 14.

Barátság Poulenc-kel

Szokolay Sándor 1962-ben volt először Franciaországban. Az első tours-i fesztiválon a debreceni MÁV Szimfonikusok és az európai hírű Kodály-kórus Gulyás György vezényletével bemutatta Szokolay Sándor oratóriumát, az Istár pokoljárását. A szólót magyar művészek énekelték, kivéve Franqoise Perdoux asszonyt, a tours-i egyetem tanárát, a helybeli kórustársaság szólistáját. Perdoux asszony nemcsak a narrátor szerepét vállalta el, hanem franciára is lefordította a szöveget. A mű kedvéért tanult meg magyarul.
Az Istár hatalmas sikert aratott Tours-ban, a finálét meg kellett ismételni.

És ott, a fesztiválon ismerkedett meg Szokolay Francis Poulenc-kel, a világhírű komponistával, a francia Hatok egyikével.

Poulenc áradozva nyilatkozott a fiatal magyar szerző művéről, a Nouvelle Republique-ben a zene átütő erejét, rendkívüli ki fejezők épességét, természetességét és minden modernkedés nélküli újdonságát dicsérte.

Poulenc barátságába fogadta a magyar komponistát: támogatást kínált és megpendítette egy UNESCO-ösztöndíj gondolatát.


803 Ardelao 2019-01-05 13:59:31

139 évvel ezelőtt született

Kapcsolódó kép

Nyikolaj Karlovics Metnyer (Medtner) orosz zeneszerző

(1880.I.5. Moszkva – 1951.XI.13. London)

[…] „Az orosz zeneszerzők között, különleges hely illeti meg Medtnert. Egész alkotása visszatekintő; távoli, legtöbbször melankolikus emlékezésekből szövődik össze. Ezek bánatos ábrándozások arról, ami elmúlt s már remény sincs arra, hogy visszajöjjön, holott oly kedvesnek és rokonszenvesnek tűnik a zeneszerző szemében.”[…]

Idézet Keldis: „Az orosz zene története” című könyvéből.

*

„Tiszta formaépítésű, világos stílusú művész, aki így az orosz iskola, jelentős tagjává emelkedett.” 

Forrás: Falk Géza: „Csajkovszkij különös élete” című könyvéből.

*

[Zongoraműveit mindig nagy élvezettel hallgatom. A.]

Nikolai Medtner: Sonata in E minor "Night Wind". Andrey Ponochevny (piano) Minsk 2011


802 Búbánat 2018-12-10 17:06:56

ANTALL JÓZSEF+25 EMLÉKHANGVERSENY

2018. DECEMBER 10. 19:30 ERKEL SZÍNHÁZ – NAGYSZÍNPAD

MŰSOR:

Beethoven: Egmont-nyitány

Verdi: Don Carlos – Szabadságkettős

Kocsár Miklós: Csellóverseny (Antall József halálára)

Kodály: Budavári Te Deum

Ünnepi köszöntőt mond dr. Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter. 

Közreműködik

Szemere Zita (szoprán),

Balga Gabriella (mezzoszoprán),

Brickner Szabolcs (tenor),

Szegedi Csaba (bariton),

Bakonyi Marcell (basszbariton),

Devich Gergely (cselló),

a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor)

Karmester: Kocsár Balázs

 


801 Búbánat 2018-11-28 15:13:01

Ma 116 éve született Neményi Lili színésznő, operaénekesnő (Igló, 1902. nov. 28.–Budapest, 1988. júl. 13.)

Az alábbi levélnek itt újraleközlésével emlékezem a legendás Művésznőre

Levél a Varázslóhoz

/MUZSIKA – 1979. November (11. szám)/

1946. december 1. A Bohémélet felújítását körülbelül kéthónapi próba előzte meg. A Varázsló naponta velünk dolgozott. Ezer és százezer kitűnő rendezői utasítást adott. Egyik férfiénekesnek nem volt jó a memóriája, ezért mindennap elmagyarázta neki, hogy mit kell csinálnia - férfikollégám ezt a két hónap alatt mindennap el is felejtette.

- Nem teszi türelmetlenné, idegessé ez a hiábavaló munka? - kérdeztem a Varázslót.
- Lili - felelte -, a munka sohasem hiábavaló. Amit ő elfelejt, az megmaradhat valaki másnak az agyában, s egy új szerepnél az emlékezet mélyéből felbukkan és hasznossá válik. Az illető azt fogja hinni, hogy övé az ötlet, hogy ő találta ki a jó megoldást. Az a fontos, az a jó, hogy megmaradt, és gazdagított egy színpadi alakítást.

A Bohémélet próbái... Soha vissza nem térő, megismételhetetlen varázslat volt. Kitűnő énekestársakkal, Fricsay Ferenc vezényletével. Emberek vagyunk, érzékeny idegrendszerrel. Le merjem írni? Hát leírom: igenis, kicsit bolondok és őrültek is. Nem mindig precíziós gépként próbáltunk. A Varázsló is néha fáradt unalommal ült lent a nézőtéren, felhajtott gallérú nagykabátban figyelve a mindennapi próbák komoly munkát igénylő, kissé szürke monotonságát. De egy kifejező gesztus vagy egy szépen formált zenei frázis utáni pillanatban a felhajtott gallérú nagykabát lent volt a földön, a Varázsló fönt a színpadon. Mint egy tűzijáték felröppenő rakétája, mindenre fényt derített: élő Prométheuszként tüzet, meleget, világosságot, énekesi-emberi értelmet adott a próbának.

Egy elsuhanó szépségű ötlete volt a Bohémélet negyedik felvonásbeli duettjéhez. Rodolphe az ágy mellett, a széken ül. Mimi az ágyban fekszik. A Varázsló azt kérte, hogy támaszkodás nélkül, karomat ölelésre tárva, lassított felvételként emelkedjem föl fektemből. S a nagy, sötét nézőtér mélyére nézve, betegségtől lázas szemmel, vízióként lássam és láttassam, éljem át kettőnk első találkozásának sorsdöntő pillanatát. „Oh, mily hideg e kis kéz, hagyja melegítenem ..." — két sóhajszerű akkord, mint mikor a szív már alig-alig dobog, és nehéz a légzés; majd egy feloldó fortéra teljes testtel ájultan zuhanjak vissza az ágyra. (Hátborzongatóan gyönyörű színpadi kép!)

Eljött végre az első jelmezes zenekari főpróba. A nézőtér telve volt a múlt, jelen és jövő Mimijeivel, Rodolphe-jaival, Musette-jeivel, az Operaház kitűnő tagjaival, na és természetesen a kíváncsiskodókkal. (Többek között azért is, mert a prózai-operett-sanzonista Neményit meg kell nézni, elvégre hallani úgy sem fogják — ’hisz nincs is hangja ....')
Tehát a Bohémélet negyedik felvonásának gyönyörű jelenete. Halotti csend a nézőtéren; a nem túlzottan jóakaratú, de már puhulóban levő kollégák is hatása alá kerültek e lírai halál szépségének. A forte akkordra visszazuhantam az ágyra. Majd egy nagy sikoly, s a beteg, félhalott Mimi egy balerinát megszégyenítő rugalmassággal ugrott ki az ágyból. Fricsay leállította a zenekart. Fehér Pál — drága első Rodolphe-om
— tágra nyílt szemmel meredt rám. Nem az arcomra bámult, hanem testem más táját nézte, amit két kezemmel, a fájdalomtól eltorzult arccal fogtam kétségbeesve, nem tudván, mi történt velem.

A Varázsló, aki mint kész produkciót a nézőtérről figyelte az előadást, előre jött a zenekari árok mellvédjéhez.

- Lili! Mi történt? - kérdezte.

- Nem tudom - feleltem. S fogtam, fogtam a ... de a fájdalom nem szűnt meg.

- Pali, kérlek, nézd meg, mi történt  - szólt a Varázsló.

Fehér Pali felemelte az ágy lepedőjét. A lepedő alatt egy 30—40 centiméter hosszú hajlított, vastag kárpitostűt talált, amivel a matracokat szokták átvarrni. Ahogy visszazuhantam az ágyba, a görbe tű hegyes része az egyenlőtlen súlyelosztás következtében beleszúródott farcsontom középső, lágy részébe. Kegyetlenül éles fájdalom volt.
A Varázsló pár percig hitetlenül nézett fel a színpadra, majd a telt nézőtér felé fordulva ezt mondta:

- Lili, tudja mit jelent ez?

- Nem - feleltem.

- Azt, hogy magának ebben a szerepben nagyon nagy sikere lesz! Na, folytassuk a próbát, ha megnyugodott, és már nem fáj. . . semmi  - szólt a Varázsló, azaz maga, drága Nádasdy Kálmán.

Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ezt is, és Klemperer meg Ferencsik Figarójának Susannáját — amire azt mondta, hogy nemcsak Mozarté, volt, hanem Beumarchais-é is —, a Pillangót, a Halkát, és kedvenc kis közös fiunkat, a Borisz 13 éves Fjodorját (amihez egy tündéri gyermekdalt is lefordított, csak a mi előadásunk számára).  Ismertem már, mielőtt megismertem volna. A helyszín Kolozsvár, Medgyaszay Vilma vendégszereplése — első találkozásom a sanzon világával. Vilma Mimi (ez volt a beceneve) fehér asztalnál is elbűvölő volt. Sokat beszélt nekem műfajáról, a kísérő fontosságáról, s egy fiatal fiúról, akivel sokat korrepetált. Ez az ifjú maga volt, Kálmán.

Hát ilyen régen ismerem én magát. Akkor nem gondoltam, hogy több műfaj is összeköt majd minket. Azzal az ötletével, hogy egy szilveszteri Denevér-előadás második felvonásbeli fináléjába beletett két sanzont, rangra emelte ezt a miniatűr-művészetet. S elhitette az ifjúsággal, hogy kell és érdemes foglalkozni a sanzonnal! En mint előadó, nemcsak hobbyból, de az elhivatott művész megingathatatlan hitével, bizonyosságával hirdettem e háromperces élet teljességét, hazugság nélküli igazát. Hiszen a miniatűrfestők is nagy festők voltak! Miért ne lehetne hát ez a miniatűr-művészet is nagy és elismert, elismert, ha olyan mester üti lovaggá művelőit, mint amilyen maga, drága Nádasdy Kálmán.
 

Szeretettel köszönti

Neményi Lili (kézírással aláírva)


800 Ardelao 2018-11-28 00:47:34 [Válasz erre: 799 Ardelao 2018-11-28 00:28:26]

Milyen volt a játéka? Adolf Weissmann így jellemzi:

[…] „Rubinstein ösztöne nagyszerű. A virtuozitás nem öncél, az a játék nem marad a felületen. a mélyre hatol! A zongora és a romantika találkozik ebben a játékban, a leggyengédebb líra az őserővel párosul, a technika a muzsikával. Vagyis, jobban mondva: ezt a technikát a muzsika táplálja. Ez a zongorajáték magával-ragadó, elementáris!

Elhajlik a virtuozitás útjáról, elkanyarodik nagy ívben, — majd ismét visszatér hozzá. Lemond a látványos játékról, ami igen furcsa valakinél, aki a színpadon is szerencsét próbál! Operái („Démon”) azonban nem élnek, mert bár a fantasztikusat keresi, ebből meríti operái tárgyát, azt lírai módon átértékeli úgy, hogy végül a muzsika színpadon idegenül hat. A zongora szelleme hatja át egész valóját és minden elképzelését, ezt viszont vonzóvá tudja tenni fantáziája segítségével. Éppen azzal tűnik ki. hogy nem teátrális; mindig valódi a pódiumon. A hallgató-néző úgy látja: Beethovenhez hasonlatos. Mindenki várakozását ez a külsőség is a legmagasabbra fokozza — s amit hall, az megerősíti a hallgatót abban, hogy a Beethovenkor nagy virtuózainak szelleme született újjá."[...]

 

Somogyi Vilmos

MUZSIKA, 1963. március (3. szám)


799 Ardelao 2018-11-28 00:28:26 [Válasz erre: 785 Ardelao 2018-11-20 15:07:42]

189 éve, ezen a napon született:

Anton Grigorjevics RUBINSTEIN orosz zongoraművész, zeneszerző, konzervatóriumi igazgató és tanár.

 

«Rubinstein (1829-1894)

Száz esztendeje, hogy megszületett és 35 éve halott (1929-ben, a cikk írásakor., megj. A.).

A 65 év alatt mindent megkapott, elért és elnyert az élettől, amiről művészember csak álmodozni szokott: zongorázott, komponált, turnézott, volt konzervatóriumi igazgató és zenei intézmények művészi vezetője.

Bejárta Amerikát és Európát. Szentpétervár, London, Párizs, Berlin, Budapest és Bécs egyaránt a lábánál hevert. Éveken keresztül egész Európa az ő nevétől volt hangos. És mindezeken felül módjában állott, hogy jövedelmező és tiszteletbeli állásait otthagyja, s hogy így csak a zenének és a komponálásnak szentelhesse életét.

Kívülről nézve, a legszerencsésebb művészpálya. Kis gyermek még, amikor felfedezik. Jómódú szülei lehetővé teszik, hogy a legelső európai mesterektől nyerhessen oktatást. 12 éves korában már beutazta az összes fővárosokat, végül is — Liszt tanácsára — Berlinben, a zenei világ akkori centrumában telepszik meg. A 48-as forradalom öt is, mint sok más társát, elsodorja Berlinből; nincs más választása, hazamegy Oroszországba, ahol Helén nagyhercegnő veszi pártfogásába és anyagilag és nagyszerű összeköttetéseinél fogva, erkölcsileg támogatja. Egykorú krónikák tudni vélik, hogy ebben a támogatásban nemcsak a művész, hanem a férfi is részesült, de ezekhez a pletykákhoz az alapot csak társaságban félhangon kiejtett félmondatok szolgáltatták. Mi igaz belőlük? Ki tudhatja?

Rubinstein életében különben is nagyon kis szerepet játszottak a nők. Ragyogóan ívelő pályáján sehol nincsen nevezetesebb női állomás, legfeljebb kisebb, feltételes megállóhelyek. Lehet, hogy gyönge szívét akarta megkímélni az izgalmaktól? Egyetlen nagyobb lángolásának tárgya: Berg orosz tábornok leánya, akit el akart szöktetni. Az apa azonban idejében rájött a fiatalok tervére és az idillnek vége-szakadt.

Egész élete szakadatlan diadalút; otthon és külföldön egyaránt ünneplik, dicsőítik, magasztalják. Liszt maga is mindig a legnagyobb elismerés hangján beszélt az orosz muzsikusról, aki viszont leplezetlen hódolattal és rajongással viseltetett a Mester iránt. Századvégi, elsárgult visszaemlékezések meghatóan mesélik, hogy amikor Rubinstein a hatvanas évek vége felé Pesten járt és Lisztet zongorázni hallotta, térdre-borult a Mester előtt és úgy csókolta a keskeny, varázsos ujjakat.

Rubinsteint, mint zenészt, és mint komponistát, egyaránt nehéz — visszanézve a huszadik század szemszögéből — klasszifikálnunk. Játéka személyes varázsánál fogva ellenállhatatlan volt; de lényegében nem volt pontos és korrekt játékos. Nem azt adta, amit más gondolt, érzett, szenvedett és zenei formába öntött, hanem mindig saját magát tárta hallgatósága elé. Szomorú szláv melódiák az ő szívét fájdították, szilaj lengyel táncok az ő vérét hozták mozgásba. Ez a rapszodikus játékmodor elbűvölte a hallgatóságot, amely hipnotizálva, lélegzetét visszafojtva ügyelt minden hangra és szinte varázslat alól szabadult az első tapsra. Kompozícióiból a végtelen orosz szteppék lehelete csapódik felénk, érezzük a szél süvítését, a Volga hullámainak ringását, Szentpétervár téli utcáin a hó csikorgását, a szánok csengetyűjét, a cári Oroszország fehéren csillogó, letűnt pompáját.

Egész korszak zárult Rubinstein zenéjébe, amelyet zongora mellett, letompított fényű, hangulatos szalonokban életre lehet hívni — egy órára. Tovább nem, mert megtörik a varázs. Rubinstein világa nekünk már mesevilág és a mesevilág alakjait nem szabad ideszólítanunk a magunk valóságába, hanem ott kell hagynunk, ahová, és ahogyan az orosz zeneköltő álmodta őket.»
 

Szekeres Ferenc

MUZSIKA, 1929. 9. szám.


798 Ardelao 2018-11-27 09:02:20 [Válasz erre: 797 Ardelao 2018-11-27 08:52:13]

A híres románc

Varlamov románcait nagy szeretettel fogadta a moszkvai közönség, az egész városban azonnal ismertté váltak. A. Bantyshev, Varlamov közeli barátja, a Nagyszínház szólistája, sokáig könyörgött a zeneszerzőnek, hogy írjon neki egy románcot.

– Milyet óhajtasz?

– Amilyet te akarsz, Alexandr Jegorovics …

– Jól van. Gyere el egy hét múlva!

Varlamov nagyon könnyen írt, de rendkívül öntörvényű ember lévén, nagyon hosszú időbe telt, amíg munkához látott.

Egy hét múlva megjelenik Bantyshev –  a románc sehol.

– Nem volt rá idő. – tárja szét karjait Varlamov. – Gyere holnap!

A következő napon – a helyzet ugyanaz. De az énekes makacs ember volt, és Varlamovnál minden reggel megjelent, amikor a zeneszerző még aludt.

– Mi vagy te valójában? – háborodott fel egyszer Varlamov. – Az ember alszik, te pedig, mondhatnám, pirkadatkor megjelensz! Megírom neked azt a románcot. Hiszen már megmondtam – megírom, és megírom!

–  Holnap? – kérdezi epésen Bantyshev.

–  Holnap, holnap!

Reggel, mint mindig, megjelenik az énekes. Varlamov alszik.

– Ez az öné, Bantyshev úr, – mondja a szolga, és átad a korai vendégnek egy románcot, amely arra rendeltetett, hogy egész Oroszországban híressé váljon.

A románc címe: «Hajnalban ne keltsd fel (На заре ты ее не буди)».”

Галина Писаренко. На заре ты её не буди

A YouTube-on meghallgatható, népszerű, sokak által és különböző felfogásban előadott dal szövege oroszul:

На заре ты ее не буди, 

На заре она сладко так спит; 

Утро дышит у ней на груди, 

Ярко пышет на ямках ланит. 

 

И подушка ее горяча, 

И горяч утомительный сон, 

И, чернеясь, бегут на плеча 

Косы лентой с обеих сторон. 

 

А вчера у окна в вечеру 

Долго-долго сидела она 

И следила по тучам игру, 

Что, скользя, затевала луна. 

И чем ярче играла луна, 

И чем громче свистал соловей, 

Все бледней становилась она, 

Сердце билось больней и больней. 

 

Оттого-то на юной груди, 

На ланитах так утро горит. 

Не буди ж ты ее, не буди.. . 

На заре она сладко так спит!”


 


797 Ardelao 2018-11-27 08:52:13

217 éve született

Képtalálat a következőre: „алэксандр егорович варламов”

ALEXANDR JEGOROVICS VARLAMOV

(1801. november 27. Moszkva – 1848. október 27. Szentpétervár)

«A zenéhez lélek kell,» - írta - «az oroszban pedig van lélek, ezt népdalaink bizonyítják.»

          „[…] Varlamov ugyancsak a divatos «házi» muzsikálás románc-kultuszának képviselője, de sok tekintetben ellentéte Aljabjevnek. Személyes sajátságai és életútja is azt mutatják, hogy más környezetbe tartozik, mások a hagyományai, nézetei és törekvései.

          Aleszandr Jegorovics Varlamov 1801. november 27-én született Moszkvában. Apja katonatiszt, aki később állami szolgálatba lép, de nem ér el magas beosztást és szerény körülmények között él. A szülőket nyilvánvalóan a szűkös anyagi körülmények késztetik, hogy a gyermeket az Udvari Kórusba adják. Itt a már tisztes korú Bortnyanszkij tanítja zenére. Ennek a kiváló mesternek a befolyása kétségtelenül jótékonyan hat a leendő zeneszerző fejlődésére. Varlamov Bortnyanszkijtól örökölte az énekhangra való komponálás kitűnő ismeretét és az énekelt dallamnak azt a lágyságát és behízelgő hangját, mely a későbbiekben olyan jellemző lesz műveire.

          1819-ben befejezi az énekkari tanfolyamot. Ezután hivatásos zeneművész lesz, akinek a művész tevékenység jelenti a megélhetési forrást. Szolgálati beosztása folytán néhány évet külföldön, Hollandiában kell töltenie. Itt szélesedik ki zenei látóköre. Oroszországba visszatérve énekórákat ad, és az énekkarban dolgozik. Nem tud azonban olyan beosztást kapni, amely igényeinek megfelelne, ezért 1828-ban kilép a kórusból. Moszkvába költözik, ahol a cári színházak irodájában kap állást, és kis idő múlva «zenekomponáló»-nak nevezik ki. 1833-ban jelennek meg nyomtatásban első románcai, melyek azonnal óriási népszerűséget szereznek neki. Minden újabb románca páratlan gyorsasággal terjed el és nemegyszer szájról szájra adják tovább. Mint énektanárnak is csakhamar jó neve lesz. Pedagógiai tapasztalataira támaszkodva 1840-ben tankönyvet ad ki «Énekiskola» címmel. Néha hangversenyeken is fellép, mint énekes, ámbár nem nagyképességű előadó.

          Varlamov művei mind a műfajok száma, mind belső gazdagságuk és tartalmuk sokoldalúsága tekintetében elmaradnak Aljabjev alkotásai mögött. Kizárólag énekes lírai műveket írt, más zenei műfajt úgyszólván nem is érintett. Lírájának az egyszerűség, közvetlenség és az üde érzelmek adnak erőt és bájt.[…]

          […] Élete utolsó éveit Pétervárott tölti. Népdalfeldolgozásokat adott ki «Orosz énekes» címmel. Ebben nem törekedett a népdal tudományos megismerésének elmélyítésére. Csupán az volt a célja, hogy házi és nyilvános előadásokra népdalokat válogasson össze. Gyűjteményének anyaga nem eredeti, hanem közismert és közkedvelt dalokból áll. […]

          1848. október 27-én halt meg, Szentpétervárott.”

 Forrás: J.V. Keldis: „Az orosz zene története”

А. E. Варламов "Красный сарафан" (A vörös szarafán)

A. E. Варламов „Горные вершины...” (Hegycsúcsok. Lermontov versére)


796 Ardelao 2018-11-25 13:15:29 [Válasz erre: 795 Ardelao 2018-11-25 12:23:52]

Részlet Kulcsár Gabriellának a SZABADSÁG 2008. március 19-i számában megjelent írásából:

„Az orosz zene varázsa

[…] Gottfried Rabl karmester szívesen kutat új művek után. Ezen az estén a pedagógusként ugyan híres, de zeneszerzőként méltánytalanul a zeneirodalom szélére taszított Tanyejev: IV. Szimfóniáját ismertette meg a közönséggel. Tanyejev Csajkovszkij-növendék volt, – talán ennek hatása a fúvósok kiemelt használata –, de hamarosan megtalálta egyéni kifejezésmódját, amiben nem annyira az orosz, mint inkább a nyugat-európai hagyományokra épített. Zenekari hangzásának tömörsége, az egymásba-torkoló dallamvonalak leginkább Brahms felé mutatnak. De mondanivalójában ott érezzük az orosz lélek pátoszos zavargásait, amelyek az esdeklő dialógusokban, valamint a zenekari tuttikban nyernek kifejezést. Az I. tétel alaptónusa drámai, amelynek fokozásában a rezek és ütősök vették ki a részüket. Habár a lassú tétel alaphangulata is drámai, az oboa és a fuvola szólójával némi napsugár mégis áttört a sötétségen. Márkos Albert érzékeny hegedűszólójával pedig a tétel kicsengése líraivá lényegült. A III. tételre a szélesen áradó, színes „mesélés” jellemző, amit szakaszonként határozott ritmikájú fúvós betétek szakítanak meg. A fúvósokra épülő makacs ritmikájú drámai IV. tételben ellenpólusként játékosnak mondható párbeszédeket is hallottunk, a finálé pedig ünnepélyessé, diadalmassá szélesedett.

A zenekar jó formában muzsikált, összpontosítva mindarra, amit az osztrák karmester precíz beintéseivel, félreérthetetlen mozdulataival kért. Az összjátékból kiemelném Hodrea Radu meleg tónusú, meggyőző klarinét,- Pöllnitz Boróka technikailag művészileg kicsiszolt fuvola,- és Haáz Bence fegyelmezett-játékos oboaszólóját.

Tanyejev szimfóniája eljutott a lelkekig. A koncert előtt, Rabl így vélekedett:

»Tanyejev egy intellektuel, aki a saját maga kozmoszában él. Dallamait nem lehet Csajkovszkijéval összehasonlítani; nehezebben érthetők, de ha meghallgattad, nem tudsz a varázsától szabadulni.« *

* Nagyon találó megállapítás! Több zeneműve megismerése után nekem is ez a véleményem! (Megj., A.)


795 Ardelao 2018-11-25 12:23:52

Előzmény: Tanyejev 150 - Balázs Miklós, 2006-11-24 [ Főtéma ]

162 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „танеев композитор”

SZERGEJ IVANOVICS TANYEJEV (Vlagyimir, 1856.11.13. /25./ - Gyudkoveli, 1915.06.06. /19./), az „orosz Brahms“-ként emlegetett orosz zeneszerző és zongoraművész, a moszkvai konzervatórium tanára, majd igazgatója, Szkrjabin, Rachmaninov, Glière, Mjaszkovszkij, Medtner és Grecsanyinov tanára.

KELDIS, az „Orosz zene történeté“-ben ezt írja róla:

        »TANYEJEV […] Csajkovszkij tanítványa és követője, szívében tisztelet és szeretet él zseniális mestere iránt, mégis önálló művészi utat talál, s a zenei alkotás elveinek új, eredeti rendszerét dolgozza ki, […]

          Szilárdan kitart amellett, hogy az orosz zeneszerzőknek saját nemzeti kultúrájuk sajátosságaiból kell kiindulniok, önálló úton kell haladniok. Mélyen meg volt győződve arról, hogy éppen az orosz zene az, amely népi ösztönzéseinek kifejlesztésével eleven és egészséges áramlatot visz a világ zeneművészetébe és ezzel új lendületet ad annak, új virágzásba hozza azt.

          Véleménye szerint az igazi zenei haladásnak két alapvető forrása van: a népdal és az elmúlt idők nagy klasszikus mestereinek a művei. Azt hangoztatta, hogy „csak az a szilárd, ami gyökereit népi talajba ereszti“, és egyidejűleg az orosz klasszikus zene és irodalom egész korábbi fejlődésének tapasztalataira is támaszkodni kívánt. Azt a felfogását, hogy a népdalt figyelmesen és elmélyülten kell tanulmányozni, a két legnagyobb orosz művész: Puskin és Glinka példájával igazolta. […]

          Gyakran hangoztatta, hogy az egyes népek és korszakok zseniális muzsikusai azért voltak nagyok, mert saját nemzeti életük és kultúrájuk alapjaira támaszkodtak. „Ez általános szabály – írta Csajkovszkijnak -, ami alól nincs kivétel. A németalföldiek műveiket a népdalok alapján írták; a gregorián énekek, amelyekre a 16. század olasz zeneszerzői támaszkodtak, korábban népi dallamok voltak; Bach a német zenét korálokból alkotta meg, ami szintén nem egyéb, mint népi dallam“ Tanyejev véleménye szerint a nemzeti kultúra népdalba rejtett elemeinek kifejlesztése az egyetlen út, amely teljes értékű és időálló művészi alkotásokhoz vezethet. […]«

Sergei Taneyev: Overture to the Oresteia Op.6 (1889)

Sergei Taneyev : Symphony No. 4 in C minor Op. 12 (1901)


794 Búbánat 2018-11-24 11:46:31

Ma emlékezünk Scott Joplin születésének évfordulójára: a 150.(?)

 (c. 1867? 1868? november 24.; ez a két születési évszám található meg a neten)  https://en.wikipedia.org/wiki/Scott_Joplin

A sírfeliratára viszont az 1868-as dátum van vésve. (Lásd az alábbi linkről bejátszott zene alatt látható egyik fotón)

Ragtime Piano: SCOTT JOPLIN . " The Entertainer " (1902)

„A ragtime királyaként emlegetett Joplin tevékenységének köszönhetően a ragtime a klasszikus zene magasságába emelkedett. Kompozícióiban sikeresen ötvözte az afro-amerikai népzene ritmusát és jellegzetességeit a 19. századi európai romantikus muzsikával.”

A Fidelio egy tíz évvel ezelőtti emlékező cikkének sorait idézem: „hét portréja: Scott Joplin”  (2008.11.24.)

Scott Joplin, a "Ragtime Királya" 1867-ben született és 1917. április 1-én halt meg. Joplin a texasi Lindenben született, hat gyermek közül másodikként. 1871 után a család Texarkana városába költözött. A fiú rendkívüli zenei tehetsége hamar megmutatkozott, és édesanyja takarítással kereste meg az első zongoraleckékre, majd később az első saját zongorára valót. Joplin zongoratanára Julius Weiss német származású zenetanár volt, aki bevezette őt a klasszikus zenei formák világába, alapos összhangzattani és magas színvonalú technikai oktatásban részesítette. Később, már Sedaliába költözése után Scott Joplin a George Smith Főiskolán tanult zeneszerzést.

Joplin már tizenévesen, az 1880-as évek végétől maga kereste kenyerét, kávézókban, mulatókban zongorázott, és feltehetőleg különböző együttesek tagjaként bejárta a Középnyugatot. 1890-ben St. Louisban telepedett le, majd 1894-ben Sedaliába (Missouri állam) költözött, itt a Maple Leaf és a Black 400 előkelő klubok zongoristája volt. Első szerzeményeit, a Please Say You Will és A Picture of Her Face című dalokat Syracusában, New York államban értékesítette, ahol saját nyolctagú zenekarával, a Texas Medley Quartettel turnézott.. 1898-ra hat zongoradarabját adta már el, mindegyik kellemes dallamú, jól megkomponált darab volt, de nem rendelkeztek igazi átütő erővel. Ezekből az egyik ragtime volt és az Original Rag címet viselte.

1899-ben jelent meg leghíresebb darabja, a Maple Leaf Rag (Juharfalevél Rag). Ezért a ragtime-ért a kiadó, John Stark and Son eladott példányonként egy cent jutalékot fizetett Joplinnak élete végéig. A Maple Leaf Rag a legnevesebb ragtime-előadók közé emelte Joplint, és meghozta az elismerést a ragtime-nak, mint zenei stílusnak is. Az ezt követő években bontakozott ki Joplin legtermékenyebb korszaka, közel hatvan darabot komponált.

1911-ben New Yorkba költözött, ahol új műfajjal, a ragtime-operával is kísérletezett. Az első mű, a Guest of Honor című elveszett, a másodikat, a Treemonisha címűt életében mindössze egyszer játszották 1915-ben, igen kevés sikerrel. Ez lett volna az első nagyopera, amit afro-amerikai szerző komponált. A kudarc anyagilag is nagy veszteséget jelentett Joplinnak, hiszen saját költségén állította színre az operát.

A zene rögzítési technikája ebben az időben még gyermekcipőben járt, Joplinnak mindössze hat viaszhengerre rögzített felvétele maradt fönn 1916-ból. Érdekességük a sok díszítés, amivel a játékát változatossá tette. Technikailag a felvételek viszont igen egyenetlenek, ez lehet a kezdetleges körülmények következménye, de lehet Joplin egészségi állapotának eredménye is. Előrehaladott szifiliszben szenvedett, téboly, paranoia, bénulásos tünetek sújtották.

1917-ben New York Cityben kórházba került, és április elsején elhunyt. Halála nem váltott ki különösebb visszhangot, két okból: a ragtime átadta a helyét a feltörekvő dzsessznek, és az USA az I. világháború küszöbén állt. Mégis, a ragtime kétszer is divatba jött Joplin halála után, először nosztalgikus okokból az 1950-es évek elején, másodszor az 1970-es évektől. 1970-ben Joshua Rifkin Joplin-ragtime-okból összeállított CD-je Grammy-jelölést kapott. 1972-ben végre újból színre került a Treemonisha. A The Sting című, később Oscar-díjat nyert film bemutatásakor (1973) az Entertainer című ragtime aratott óriási sikert, sőt a slágerlistákra is felkerült. A ragtime iránt feléledt nagy érdeklődés hatására 1974-ben Kenneth MacMillan összeállított egy balettet Joplin, Max Morath és mások melódiáiból, Elite Syncopations címmel. Ezt alkalmanként azóta is előadják.

Nagysága elismeréseként csillaga bekerült a st. louisi Hírességek Sétányába. Billy Dee Williams főszereplésével a Motown Filmstúdió életrajzi filmet készített róla 1977-ben, lakóhelyén, Sedaliában évenként megrendezik a Scott Joplin Fesztivált. Az amerikai zenetörténetben játszott szerepéért 1976-ban poszthumusz Pulitzer-díjban részesítették.


793 Ardelao 2018-11-23 22:41:06

102 éve hunyt el

EDUARD FRANCEVIĈ NÁPRAVNÍK,  cseh-orosz karmester és zeneszerző.

(1839. augusztus 24. Býšt (Csehország) – 1916. november 23. Szentpétervár)

Közel ötven éven át a Mariinszkij Színház vezető karmestere volt, az ő irányítása alatt mutatták be gyakorlatilag az összes, abban az időben született orosz operát.

Szegény tanár gyermeke volt. 1853-ban édesapja meghalt, ezért 14 évesen dolgoznia kellett; a helyi templomban orgonált. 1854-ben beiratkozott a Prágai Orgonaiskolába. Itt többek között Jan Bedřich Kittl tanította. Végül segédtanár lett, mivel Kittlék nagylelkűen engedélyezték, hogy folytassa tanulmányait.

1961-ben Oroszországban, Szentpétervárott lépett fel először karmesterként Juszupov herceg magánzenekaránál.

Nápravník a 1863-ban a Birodalmi Színházak orgonistája és segédkarmestere, 1867-ben másodkarmestere, majd 1869-ben – Ljadov utódjaként – a Mariinszkij Színház vezető karmestere lett, és ezt a pozíciót haláláig megtartotta.

1874-ben megszerezte az orosz állampolgárságot.

Dosztojevszkij egyik könyvében (A Karamazov testvérek) így ír róla: „Nápravník úr a mi ismert orosz zenekari vezetőnk.”

Ő vezényelte 1874-ben a Borisz Godunov első bemutatóit, Csajkovszkij öt operáját (pl. Az orleans-i szüzet, a Mazepát és A pikk dámát), és Rimszkij Korszakov öt operáját (köztük a Májusi éjt, a Hópelyhecskét és a Karácsonyéjt), de karmesterként az orosz Zenetársaság hangversenyein is fellépett.

Rimszkij-Korszakov, egyik operabemutató alkalmával önéletrajzi könyvében ezt írja:

[…] „Le sem vettem a szemem Nápravníkról; csodáltam tökéletes hallását, gondosságát, csodáltam, hogy mennyire ismeri a partitúrát.” […]

1975 novemberében  Nápravník vezényelte Csajkovszkij Első zongoraversenyének első oroszországi bemutatóját. A szólista Gustav Kross volt (akinek játékát egyébként a zeneszerző „szörnyű hangzavar”-nak minősítette). Nápravník jó barátságot ápolt Csajkovszkijjal. Rendkívül meggyőző módon adatta elő annak Patetikus szimfóniáját 1893. november 18-án, tizenkét nappal a zeneszerző halála után. A premier, amelyen maga a zeneszerző vezényelt, nem aratott ilyen sikert, részben azért, mert a hallgatóság és a zenekar számára a sok újdonság idegen volt, részben Csajkovszkij (talán alulértékelt?) karmesteri teljesítménye miatt (Noha Rimszkij-Korszakov a „Zenei életem” c. önéletírásában állítja, hogy a szerző vezényelte előadás is rendben volt.). Nápravnik pálcája alatt azonban - és Csajkovszkij hirtelen halála miatt - e művet elsöprő erejű érzelmi üzenetet közvetítő remekműnek tekintették. E második alkalommal már a Csajkovszkij által a premier után javított mű került bemutatásra, így a Nápravník vezényelte második előadás valójában a ma ismert műnek az első bemutatója volt.

Nápravnik négy saját operája közül a legsikeresebb az 1894-ben komponált Dubrovsky volt, amelyet 1895-ben mutattak be. Szövegkönyvét Puskin története alapján Modeszt Csajkovszkij (Pjotr Iljics Csajkoviszkij bátyja) írta. Nápravnik művei (operák, szimfóniák, kamaradarabok) mára már feledésbe merültek.

Nápravnik 1916. november 23-én hunyt el. Családja 1917 májusában külföldre távozott, és végül Belgiumban telepedett le.

Felesége Olga Schroeder operaénekesnő volt.

Nápravník legsikerültebb operája egy televíziós közvetítésből:

Nápravník: Dubrovsky


792 Búbánat 2018-11-23 13:48:23

Ma 90 éve született  Jerry Bock amerikai musical-zeneszerző   (New Haven, Connecticut, USA, 1928. november 23 -  Mount Kisco, New York, USA, 2010. november 3.)

„A Hegedűs a háztetőn zeneszerzője Budapesten”
„EGY VILÁGSIKER ÚTJA”

  • Film Színház Muzsika, 1985. június 8.  (23. szám)

Nem érte el a Fővárosi Operettszínház Hegedűs a háztetőn bemutatóját a zeneszerző, Jerry Bock; a Pan Am közvetlen New York— Budapest járatára szóló jeggyel a zsebében Frankfurton keresztül előbb Bécsbe utazott: Budapesten ugyanis a Nemzetközi Vásár időtartama alatt nem tudott szállodához jutni... Így csak a musical sorrendben negyedik előadását nézte végig dr. Keszler Pál igazgató társaságában, ám jelenléte ezt az előadást is premierré változtatta, s amikor este fél tizenegykor a rendező, Vámos László az előadást ünneplő közönségnek bejelentette és bemutatta a szerzőt, a taps csak tovább erősödött.

... Később a színház egyik különtermében pezsgővel koccintottak a művészek és a szerző, s itt néhány perc alatt az is kiderült, hogy Tevje, a tejesember álmában megjelenő
nagymamája — a zenei megformálás szempontjából legalábbis — Magyarországról származott át a New York-i Broadway egyik színházába, majd húszegynéhány ország érintésével vissza a Nagymező utcába. Jerry Bock (és miért éppen ő lenne kivétel?!) apai nagymamája ugyanis Magyarországon született, nevelkedett, s csak húszévesen került a tengerentúlra.

A késői időpont és az emelkedett hangulat nem sok lehetőséget adott interjú készítésére; másnap délelőtt viszont a Hilton Szálló Dominikánus udvarában a hely hangulata és akusztikája egyaránt lenyűgözte Jerry Bockot, és rögvest javaslattal is elő állt: játsszák el itt nyaranta a Hegedűs afféle keresztmetszetét, másfél-két órában. Majd egy padra telepedve elmesélte, hogyan is született meg a világhírű musical, s milyen rögös utat tett meg a bemutatóig.
— Hogy a kezdetén kezdjem: a wisconsini egyetemen tanultam zeneszerzést (és ott ismertem meg a feleségemet, akivel a harmincötödik házassági évfordulónkat most itt Budapesten ünnepeltük), majd jó néhány évi küszködés után a Fiorello! című musical hozta meg az első elismerést. Ezt — érdekes módon — egy magyar vígjátékból készült musical sikere követte: László Miklós Illatszertár című darabjából született a She Loves Me. Hogyan tovább? — törtük ekkor a fejünket Joe Stein íróbarátommal, amikor valaki azt tanácsolta, olvassuk el Sólem Áléchem angolul Vándorcsillag címen megjelent regényét. A regény nagyon tetszett, de nem éreztük musical-színpadra valónak, s ekkor Joe, aki még jiddis eredetiben olvasta valamikor gyerekkorában a főként Tevje, a tejesemberről és családjáról szóló Áléchem-novellákat, azt indítványozta, próbálkozzunk meg ezekkel... Viszonylag hamar elkészültünk az első felvonással; ekkorra Sheldon Harnick is megírt néhány verset, s nekiláttunk producert keresni. Ami egyébként Amerikában épp fordítva szokott történni: rendszerint a producer keresi meg a szerzőket, ad megbízást; mi viszont felrúgtuk ezt a szabályt. Vesztünkre — eleinte úgy láttuk, mert hiába fejeztük be a darabot, az 1964 szeptemberi bemutatóra négy(!) esztendeig kellett várnunk. S akkor is csak az győzte meg Harold Prince-t, annyi világsiker útnak indítóját, hogy Jerome Robbins — egy másik legendás musical-személyiség — elvállalta a rendezést. Zero Mostel megnyerése a címszerepre volt a következő feladat, de ahogy egyre nagyobb nevek gyűltek mögénk, a hólabda egyre sebesebben gurult... A vidéki előbemutató kritikái ennek ellenére vegyesek voltak, a Broadway-bemutató már zajosabb sikert hozott, de arra senki sem számított, hogy a darab hét(!) esztendeig megy majd egyhuzamban. Az első külföldi előadás Londonban volt, 1967- ben vagy 68-ban,Topollal, a későbbi filmváltozat világhírű izraeli énekes-színészével a főszerepben. Így kezdődött — s most itt Budapesten egyelőre ez a legutóbbi színpadra állítás; egy hónappal ezelőtt volt az azt megelőző Varsóban, s ez év nyarán Amerika-szerte sok kisebb színház műsorán szerepel majd.

— És egy érdekesség: Európában eddig tudtommal csak Olaszországban játszották a Hegedűst; nagy siker volt viszont Japánban, ahol a fiataloknak a zsidó vallás és hagyomány szigorú kötöttségeivel való szembefordulását a saját hagyományaiktól való szabadulás metaforájaként értelmezték . ..
Jerry Bock elragadtatással, felsőfokon nyilatkozott a budapesti előadásról; a darabot egyébként vagy másfél esztendeje nem látta; igaz, hogy a megelőző húsz esztendő alatt — a próbákat nem számítva — közel százszor nézte-hallgatta.

Legközelebbi munkájáról nagyon szűkszavúan beszélt: valami egészen általános és elvont témát próbál zeneileg megfogalmazni; étel — ruha — lakás — valami olyan, ami nélkül nem tudnánk — és nem is lenne érdemes — élni.
Nem hiszek abban, hogy bárki is azt mondhatná: most valami egészen újat próbálok csinálni — mondja búcsúzóul —, ilyen nincs. A hagyomány — amiről a Hegedűs szereplői énekelnek — nem minden ugyan, de minden abból nő ki. Én már akkor is boldog lennék, ha pályám végén elmondhatnám: valami kevés újat sikerült hozzáadnom a musical történetéhez.


/Bátki Mihály/

 


791 Ardelao 2018-11-23 10:16:53

142 éve, 1876. november 23-én született  MANUEL DE FALLA, a modern spanyol zenei élet világhírű reprezentánsa.

Párisban tanult, Debussy és Dukas tanítványa volt, hazájában Albeniz követői közé tartozott, de mégis egyéni utakon járt. A spanyol népzenét, az ősi népdalkincset dolgozta fel, tette világszerte népszerűvé. Balettje, „A háromszögletű kalap” (El sombrero de tres picos) és operája, a „Rövid élet” (La vida breve) állandóan műsoron van.

Ismertebb művei: „A bűvös szerelem” (El amor brujo) c. balett és az ebből készült szvit, a mesterei emlékére írt zongoradarabok: „Homenaje a Claude Debussy,” Sobre la tumba de Paul Dukas.” Kedvenceim közé tartoznak  zongorára és zenekarra írt műve, az „Éj a spanyol kertekben” (Noches en los jardines de España), valamint a  „Fantasia bética”, a ”Cuatro piezas espagñolas” és az  „Allegro de concierto” zongoradarabok. De szinte valamennyi műve színes, élvezetes, jó zene.

1938-ig vezető szerepet látszott Spanyolország zenei életében. Igazgatója volt a granadai konzervatóriumnak, és mint ilyen, irányította a fiatalság zenei nevelését. De jött a polgárháború, nővérével, Maria del Carmennal kivándorolt Argentínába. Visszavonultan élt. Az Egyesült Államokból kapott annyi szerzői jogdíjat, hogy ezt megengedhette magának, és egy hatalmas oratóriumon dolgozott.

Argentínában hunyt el 1946. november 14-én. Hamvait nővére hazavitette szülővárosába Cádizba.

(A.)

Manuel de Falla - Noches en los Jardines de España (Silvia Navarrete, piano)

Manuel de Falla - El Amor Brujo

(Full album) Real Filharmonía de Galicia - Manuel de Falla: El sombrero de tres picos & Fuego fatuo


790 Búbánat 2018-11-21 23:31:39

Purcell: Dido és Aeneas - Dido áriája - Házy Erzsébet

Youtube-ról: 12:55 - 17:09 időskálán


Televízió sorozatcím: Egy hang és néhány maszk

Egyedi cím: Házy Erzsébet műsora

Riporter - műsorvezető: Antal Imre

Tartalom: Zenés portréfilm Házy Erzsébet operaénekesről. 

(53 perc)

Első adás: 1978.július 6., MTV 1, 21:15
További adás: 1984.december 28., MTV 2, 19:05

Tizenhárom zenei részlet Házy Erzsébet operaénekes előadásában:

1. Johann Strauss: A denevér - operett, Adél dala /Házy Erzsébet/. 

Antal Imre műsorvezető Kórodi András karmesterrel és Házy 
Erzsébettel beszélget a művésznő pályafutásáról, A denevér -Adél 
szerepéről, szerepformálásáról, az eddig játszott negyven szerepéről, 
az ügyszeretetről, a zeneszerzőkről, Carmen hangfekvéséről.

Házy Erzsébet Kórodi András/zongora/ segítségével főleg operákból összeállított műsora következik:

2. Purcell: Dido és Aeneas - Dido áriája 
3. Gluck: Orfeusz - Ámor áriája 
4. Pergolesi: Az úrhatnám szolgáló - Serpina áriája 
5. Mozart: Figaro házassága - Cherubino áriája /Házy Erzsébet/. 
6. Gounod: Faust - Margit áriái: A thulei király balladája; 
Ékszerária 
7. Puccini: Manon Lescaut - Manon áriája 
8. Ránki György: Az ember tragédiája - Éva és az Úr hangja 
9. Szokolay Sándor: Anakreoni dalok 
10. Gershwin: Porgy és Bess - Bess bölcsődala 
11. Bizet: Carmen - Carmen kártyaáriája 
12. Kodály Zoltán: Rossz feleség -Házy Erzsébet két szerepben (anya-
lánya) énekel és táncol a férfi tánckarral.
13. Petrovics Emil: Lysistrate -Házy Erzsébet egy vegyes kórussal
énekel.

Riportalany: Házy Erzsébet operaénekes; Kórodi András karmester

Szerkesztő: Ruitner Sándor
Operatőr: KOCSIS SÁNDOR; 
Díszlet: Wegenast Róbert
Jelmez: Báthy Alice

Rendező: Vámos László


789 Ardelao 2018-11-21 23:14:16 [Válasz erre: 788 Ardelao 2018-11-21 23:04:16]

 

Didó és Aeneas az Operaházban 

Az angol nemzeti opera története szinte azonos legnagyobb muzsikusának, Henry Purcellnek élettörténetével. Amit Purcell tett az angol lírikus színpadon, annál több alig történt az eredeti angol operai kultúra felépítésében. Henry Purcell (1659 —1695) nagy múlt hagyományaiban élt, anélkül, hogy muzsikája szolgai másolás lenne. A másodlagos jellegnek egyébként élesen ellentmond Purcell közvetlen természete, a könnyű áttekinthetőség, amellyel egyszerű színpadi történését zeneileg aláfesti, a dal, az ének örömteli, könnyed lendülete mely a kor ünnepélyes stíluskísérleteivel szemben realisztikus hatásokat állít a siker szolgálatába. ízlelhetjük benne az élet ízeit, érezhetjük a szabad természet. a rétek, mezők, erdős illatát. 

Mindez az együttes jelenetekben összpontosul, kórusaiban, táncainak féktelen, üde ritmusában. A központi cselekményt szolgáló erek, fájdalom, kissé vérszegények, meggyőző erejük hanyatlik, valahányszor a dráma kezdetét veszi. Didó fájdalma, Aeneas küldetése, de még Didó halála sem több szcenikai kelléknél, a költő igazán mélyet, nagyot akkor lélegzik, amikor hősei búbánatától felemelkedhetik a kórusok megtisztult metodikájába.

 A fordítás, a színpadi átültetés és a rendezés munkáját Nádasdy Kálmán végezte abban a múltat tisztelő keretben, mit a rendkívüli mű szelleme ír elő. Ugyancsak e stílusos elvet tette magáévá Oláh Gusztáv, a díszletek és a jelmezek tervezője. Purcell zenekarának kényes feladata új emberre hárult, Ádám Jenőre, a Főiskola kiváló, nagyképességű tanárára. Bármennyire érett, kiforrott karmester Ádám ma, a színpad átképzést kíván még a legnagyobb talentumtól is. A kapcsolat a történés és a muzsika között fokozott lélekjelenlétet igényel, nagyobb tüdőt, átfogóbb lendületet, határozottabb áttekintését a részleteknek. Nem kétséges, Ádám rövidesen birtokába veszi azt a részben rugalmasabb, részben keményebb zenekari formát, melynek segítségével nem kell követnie a színpadot, a színpadnak sem őt, mert egyesülnek ritmusban, kifejezésben, erőben.

Az énekesek: Némethy Ella, Basilides Mária, Budanovits Mária, Osváth Júlia, Palló Imre, Sárdy János, Horányi Karola, Kováts Jolán, Jámbor László külön zárt fejezetei a nagy operastílusnak. A tánckar élén Ottrubay Melinda a letisztult, antik táncforma életre feslő virága.

 

KOVÁCS KÁLMÁN

MAGYARORSZÁG, 1938.XII.7.

 


788 Ardelao 2018-11-21 23:04:16 [Válasz erre: 787 Ardelao 2018-11-21 16:48:38]

 

Purcell 1695. november 21-én, Szent Cecília napjának előestéjén hunyt el. Sírfelirata a Westminster Apátságban található, melyen a valószínűleg John Dryden tollából származó sorok állnak: — „Itt nyugszik Henry Purcell úriember, aki elhagyta ezt az életet és ama áldott helyre költözött, ahol zenéje egyedül felülmúlható."

Az írás megemlíti, hogy halálakor Purcell „37. életévében” volt - tulajdonképpen ez az egyetlen utalás, melynek alapján születési dátumául az 1659-es évet valószínűsíthetjük.

Így 323 évre módosul a halálának évfordulója. (Megj., A.)

 


787 Ardelao 2018-11-21 16:48:38

                                               322 éve hunyt el

                             HENRY PURCELL, angol barokk zeneszerző.

                                 (1658. vagy 1659.09.10. - 1696.11.21.)

Péterffy Ida:

„SZÉP MUZSIKÁÉRT – FILCKALAP”

Henry Purcell, a legnagyobb angol zeneköltő, éppúgy mint sok zeneszerző társa, énekes-fiúként kezdte zenei pályafutását a királyi énekkarban. Ezeknek az éveknek eseményeiről alig maradt fenn írás. Csak azt tudjuk, hogy amikor hangváltozása miatt meg kellett válnia a gyermekkórustól, kinevezték „a királyi és állami orgona és virginál* hangolójának s fizetés-nélküli felügyelőjének John Hingston úr segítségére és ennek halála, avagy munkaképtelensége esetén utódjául – fizetéssel.”

Ez a ma már komikusan ható, körülményes leírás azt bizonyítja, hogy elismerték az ifjú Purcell sokoldalú tudását, képességét. Hogy a „fizetés-nélküli felügyelőség” ideje alatt miből élt? Az egykori híradás erre is kitér: „Mint a királyi énekkar egykori tagja évi 30 font sterlinget kap, ezen kívül jó hollandi vásznat, zsebkendőt, filckalapot. . . .” 

Nem tudjuk ma már megítélni, hogy a maga korában mekkora volt ez a javadalmazás. Aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk kevés!

A zenészek helyzete igen nyomorúságos volt akkoriban Angliában. Az uralkodó – II. Károly – elvárta, hogy dicsőítő énekeket írjanak róla zenészei, de megélhetésükről nem gondoskodott. Egy alkalommal Thomas Purcell – a zeneköltő bátyja – segélyért folyamodott. A király elutasította azzal, hogy „tekintélye” rovására menne, ha ilyen „lealázó” alamizsnák nyújtásával foglalkoznék. De azt úgy látszik nem érezte magára nézve megalázónak, hogy uralkodása alatt a muzsikusok nyomorogtak.

Amikor Ewans, a messze-földön híres hárfás éhenhalt, szégyenszemre éjszaka kellett eltemetni, . . . . a szegények alamizsnáján.”

* virginál: a korabeli zongora latinos neve

Forrás: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” (Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1959.)    

Henry Purcell - The Fairy Queen - If love's a sweet passion


786 Haandel 2018-11-20 18:13:42

René Kollo, Gina Lollobrigida,
ZDF-Show 'Ich lade mir gern Gäste ein'
(6. Sendung) am 01.07.1982 in Budapest, Ungarn


785 Ardelao 2018-11-20 15:07:42

124 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Anton Rubinstein”

Anton Grigorjevics Rubinstein (1829.11.28.-1894.11.20.)

orosz zongoravirtuóz, zeneszerző, karmester és tanár

RUBINSTEIN

Rubinstein Antal halálakor, 1894-ben, id. Ábrányi Kornél emlékezést írt, melyet így fejezett be: »Rubinstein a művészet igazi képviselője, valódi ihletett magyarázója volt. Nevét késő századokon át dicsőítve fogja emlegetni a műtörténelem.« […]

[…]

Rubinstein elsősorban zongoraművész volt. Liszt mellett, még jobban mondva: Liszt után a 19. század legünnepeltebb pianistája. Virtuóz pályatársai közül magasan kiemelkedett. Végigjárta többször Európát, sőt Amerikát is; babérokon lépkedett; átélte, átélvezte a világ minden örömét és dicsőségét; a legelőkelőbbekkel, főrendűekkel és királyokkal barátkozott; a legragyogóbb szalónok ünnepelt hőseként hódítgatta a szépek legszebbjeit; küzdött az élet szegénységével, de aranyakban is dúskált; […]

Valamiképpen Liszt Ferencéhez hasonlatos ez a pálya, azzal a különbséggel, hogy Rubinsteinban nem volt meg Liszt nemes, nagy művészeti lélegzete. Túlfűtött temperamentumán és példátlan energiáján nőtt művészpályájának nyugtalanító vonása, hogy géniusza nem áldotta meg olyan teremtő erővel, mellyel rendkívüli eredményeket tudott volna elérni. Azt hitte, hogy mint zeneköltő fölébe kerülhet zongoraművészetének. Az alkotót sokkal nagyobbra tartotta magában, mint a virtuózt. Pedig fordítva volt.

[…]

Rubinstein Antalnak több magyar vonatkozása van. Tüneményes hangversenykörútjain öt ízben járt nálunk. […]

»Rubinstein Antal és Magyarország« címen Major Ervin zenetörténész a »Muzsika« c. zenei havi folyóirat novemberi számában kitűnő tanulmányt írt. Idevágó adataimat jórészt onnan vettem.

Rubinstein 18 éves korában volt először Magyarországon. Sopronban és Pozsonyban hangversenyezett. Pesten 1858-ban járt először, ahol öt hangversenyt adott. 1867-ben is több nagysikerű hangversenyt adott fővárosunkban, ahonnan lerándult Aradra, s bár vonata három órát késett, és ezért  a közönség nagyrésze otthagyta a termet, hangversenyének tomboló sikere volt. 1870-ben csak egy hangversenyre jött Pestre, de 1875-ben ismét meglátogatott bennünket, s Liszt Ferenc társaságában emlékezetes napokat töltött itt.

Ezek közül a művészkörutak közül bennünket kiváltképpen 1858-adik évi első látogatása érdekelhet, mert Pesten hirdetett három hangversenye alatt úgy megszerette a magyarokat, hogy itt időzését meghosszabbította, még két koncertet adott s azok egyikén, január 18-án, műsorában egy magyar zongorafantázia szerepelt, melyet itt és nekünk írt  […]. Címe: »Fantasie sur des mélodies hongroises”, vagyis – magyar fantázia. Szép és értékes művészeti ajándék a mestertől számunkra. Öt magyar dallamot dolgoz fel benne. A Largóban Egressy Béni »Ez a világ amilyen nagy« kezdetű, Petőfi szövegére írott dalát használta fel. Az ezután következő Allegro non troppo részben ugyancsak Egressy »Kis furulyám szomorú fűz ága« kezdetű dalának középrésze van feldolgozva, majd az átvezető rész után felhangzik a »Kis szekeres, nagy szekeres« kezdetű népdal, s a fantáziát Egressy »Ej-haj, félre te búbánat« kezdetű dalával nagyszerű fokozásban fejezi e. Rubinstein a kompozíciót gróf Nákó Kálmán zeneszerető, sőt zeneszerzéssel is foglalkozó feleségének, Gyertyánffy Bertának ajánlotta.

A  nagyszerű érzékkel, magyar hangulatokból szőtt fantázia Liszt Ferenc modorához áll közel, s megközelíti Liszt lelkességét. Rubinstein minden magyarországi hangversenyén játszotta a kompozíciót s külföldi körútjain is szép sikereket ért el vele.

*

Rubinstein nevét szeretettel őrzi a magyarországi zenekultúra.”  Forrás: Papp Viktor: Muzsika (Gergely R. Könyvkereskedés Kiadása, 1935)

A „Fantasie sur des mélodies hongroises” lapozható kottája

Artur Rubinstein plays Anton Rubinstein - Valse-Caprice in E-flat major

Anton Rubinstein „A démon” c. operája (teljes) angol felirattal


784 Ardelao 2018-11-19 19:50:32

1859. november 19-én született159 évvel ezelőtt – az orosz zenei élet egyik kiemelkedő alakja:

a zeneszerző, pedagógus és karmester Mihail Mihajlovics Ippolitov-lvanov.

Képtalálat a következőre: „IPPOLITOV IVANOV”

Alig 16 éves, amikor felveszik a pétervári Konzervatóriumba, Rimszkij-Korszakov iskolájába, melyet 23 éves korában végez el. S egy évre rá sikerrel mutatják be első jelentős művét: a „Jar-khmel” zenekari nyitányt. Ezt követően tíz évig Tbilisziben fejt ki zenei tevékenységet. Itt kerül barátságba Csajkovszkijjal. 1893-ban Moszkvába utazik, s ettől kezdve élete végéig (1935) pedagógiai munkát végez. Közben az orosz kórustársulat (1895—1901), valamint a Mamontov és a Zimin magán operatársulatok karmestere, 1906-tól pedig a moszkvai Konzervatórium igazgatója. Ezután 3 évet újra Grúziában tölt, de már, mint a szovjet zenei élet aktív építője. 1925-től a Moszkvai Nagy Színház karmestere.

Ippolitov-Ivanov — mint az „Assya,” „Az árulás” és az „Ole” című operáiból is kiviláglik — a realista hagyományok hű tovább-ápolója. Legjobb szimfonikus műveinek alakjai a nép életéből, s melódiái a népdalokból és népi táncokból valók. Zenéjét dallamosság, a kifejezés egyszerűsége, őszintesége, művészi tökély s — a forradalom előtt — bizonyos idillikus szemlélődés jellemzi. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom után szerzett műveiben (köztük: „Utolsó barikádok,” „A munka himnusza” és a „Jubileumi induló”) a forradalom, a szovjet téma ihleti.

1935. január 28-án hunyt el Moszkvában.

Ippolitov-Ivanov nevéhez számos zenemű: opera, zenekari nyitány, szimfónia, zenekari szvit, kantáta, kar mű, zongora-kvartett, vonósnégyes, dal stb. fűződik. Művészete nagy hatással volt és van a szovjet zene fiatal nemzedékeire. Mintegy tanúbizonysága ennek a nevét viselő moszkvai városi zenei tanintézet és a moszkvai Konzervatórium karmesteri szakán létesített Ippolitov-Ivanov ösztöndíj.

(V-a)

MUZSIKA, 1959. 12. szám.

Ippolitov-Ivanov - Caucasian Sketches Suite No. 1

Mikhail M.Ippolitov-Ivanov(1859-1935):Turkish Fragments,Op.62.(1930)


783 Ardelao 2018-11-17 00:32:39

156 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a korai orosz romantika egyik jeles képviselője:

Képtalálat a következőre: „http://www.belcanto.ru/verstovsky.html”

Alekszej Nyikolajevics VERSZTOVSZKIJ

(A Gergely naptár szerint 1799. 03. 01-jén született, Orosz Birodalom Tambovi Kormányzóságában és 1862. 11. 17-én hunyt el, Moszkvában)

Részletek J.V. KELDIS írásából:

          „VERSZTOVSZKIJ  […] annak a korai romantikának legjelentősebb képviselői(1) közé tartozik, amely még nem szabadult meg a Glinka előtti időszak orosz zenekultúráját jellemző naiv szentimentalizmustól. Versztovszkij, akárcsak a többi «dalos», a divatos «népszerű» muzsikálás kultúráján nevelkedett és vált művésszé. Alkotásai ennek a tipikus formáit és intonációit  tükrözik. Képzett és sokoldalú mester, aki emellett igen termékeny és a zeneművészet számos területén tevékenykedik. De történelmi jelentőségre főként operáival tett szert. Méltán nevezik az orosz romantikus nemzeti opera megteremtőjének.

           Alekszej Nyikolajevics Versztovszkij 1799-ben született. Atyja, a zenekedvelő földbirtokos, házi zenekarával komoly szimfonikus darabokat adatott elő. Versztovszkij az Európa-szerte ünnepelt Steibelt(2) német és John Field(3) angol zongoraművésztől tanult zongorázni, ugyanakkor énekelt, hegedült és zeneelmélettel is foglalkozott. Általános műveltségét a Közúti Mérnökkari Intézetben szerezte. Minthogy azonban vonzotta a színház, a mérnöki pályát színházi zeneszerzéssel cseréli fel. 1819-ben megírja a «Nagyanyó papagájai» című vaudeville(4) zenéjét. A darabot a pétervári orosz színházban mutatják be, mégpedig nagy sikerrel. Ezután Versztovszkijt számos vaudeville komponálással bízzák meg.

          A vaudeville ebben az időben jött divatba. Versztovszkij ilyen irányú munkásságával csakhamar hírnévre tesz szert. 1823-ban Pétervárról Moszkvába költözik, itt a moszkvai színházak újonnan alakított igazgatóságánál kap felügyelői állást. Egész további, majdnem 40 éves alkotói és művészeti szervezői tevékenysége itt folyik le. Moszkvában születik és valósul meg az a gondolata, hogy orosz nemzeti operát teremtsen. Munkássága nagyban hozzájárul a moszkvai opera színvonalának emelkedéséhez. Küzd az ellen a divatos felfogás ellen, hogy kizárólag az «olasz» operának van létjogosultsága és alkotómunkára ösztönzi a még fiatal hazai erőket.

          A színpadi zenén kívül sok énekes kamaraművet is szerzett. Ezek között akadnak hagyományos típusú szentimentális lírai románcok, melyeket csendes, tisztult bánat hat át, és elégikusan elmélázó, vagy éppen merészen kicsapongó, cigányos orosz dalok is. Már Veresztovszkij korai lírájában érezzük az új, a romantikus világszemléletet. Ez általában felfokozott érzelmeiben, a dallami nyelv feszült kifejezőerejében, a zongorakíséret fontosságában mutatkozik meg. Ebben a tekintetben érdekes Zsukovszkij(5) «Bánkódás a kedves után» című költeményére írt románca, amely 1827-ben a Lírai Albumban jelent meg. Később Versztovszkij e románc zenéjét felhasználja az «Aszkold sírja» című operában.

          Különösen sokat fejlődik Versztovszkij révén a ballada műfaja.[…]

          […] Balladáiban Versztovszkij szorosan kapcsolódik Zsukovszkij költészetéhez, aki ezt a műfajt az orosz költészetben meghonosította és gazdag, sokoldalú lelki tartalommal töltötte meg. Zsukovszkij vereseire írja «Éji szemle», «A bárd három dala» és más nagyméretű énekes kompozícióit. «A bárd három dalá»-nak drámai megjelenítő ereje nagyszerű.

          A kortársak között igen népszerű volt Puskin versére írt «Fekete sál» című dala. Puskinnak ezt a versét a kor több zeneszerzője is megzenésítette. A többi szerző azonban szokványos románcot formált belőle, megelégedett a sablonos kifejtési móddal és a legegyszerűbb kuplé-sémával. Versztovszkij másként fogta fel feladatát: drámai méretű művet alkotott, telve kifejező ellentétekkel és a szöveg képszerű, festői tükrözésével. […]

          Operai elképzelései az 1820-as évek végén alakulnak ki […]. Volt Moszkvában, ebben az időben egy irodalmi és színházi kör, amely azt a feladatot tűzte maga elé, hogy nemzeti törekvéseknek adjon hangot a színpadon, mégpedig olyan formában, hogy romantikusan idézi fel a nemzeti múltat, a régi szokásokat, erkölcsöket. A kör tagjai közé tartozott Akszakov(6) és Zagoszkin(7)író, Mocsalov(8) és Scsepkin(9) színész és mások. […]

          1828-ban a Moszkvai Nagy Színházban bemutatják Versztovszkij első operáját, a «Pan Tvardovszkij»-t, melynek szövegkönyvét Zagoszkin írta. Témája egy lengyel legenda, mely szerint egy nemes eladja lelkét az ördögnek. […]

          […] A Pan Tvardovszkij lényegében daljáték, melynek egyes énekszámait párbeszédek kapcsolják össze. … Az opera Kinn élünk a mezőn kezdetű cigánydala rendkívül népszerű lett, s a kortársak tanúsága szerint annyira ismerték, mint Varlamov és Guriljov némely románcát.

          Versztovszkij bonyolultabb zenedrámai kifejezőeszközöket is használt operájában. A dalműnek vannak olyan nagy áriái, melyeknek zenéjét világos és erőteljes drámaiság hatja át. […]

          Versztovszkij későbbi műveiben sem tér el operadramaturgiai elveitől, melyek a Pan Tvardovszkijban kristályosodtak ki. Következő operáját, a «Vagyim»-ot, Zsukovszkij «Tizenkét alvó leány» című költeménye nyomán írja (1832-ben kerül színre). Maga a szerző hangsúlyozza, hogy ez az első olyan operája, amelynek „orosz jellege” van. De romantikus nemzeti törekvéseit teljesen csak az «Aszkold sírja» című operában valósítja meg. Ezt 1835-ben mutatták be. Ez az egyetlen Versztovszkij opera, melynek sikere tartós volt és ez őrizte meg a szerző nevét a későbbi nemzedékek számára.

          Az «Aszkold sírja» szövegkönyvét Zagoskin írta, ugyanilyen című regénye nyomán. A regény cselekménye az orosz történelem őskorában játszódik le: I. Vlagyimir kijevi nagyherceg korát jeleníti meg. Zenéje recitatív párbeszédekkel váltakozó dalszerű románcformán alapszik. Ezek némelyikében Vetrsztovszkij változatlanul átveszi korábbi románcainak zenéjét.  Későbbi operái már semmi lényegesen újat nem hoznak. Színpadi művei közül legutolsó «A zivatar» című opera (Zsukovszkij «Tizenkét alvó leány» című költeménye nyomán), mely 1858-ban Dargomizsszkij «Vízitündér» («Ruszalka») című operája után jelent meg, már nyilvánvalóan nem illett bele a korba. Szerov azt írta Versztovszkij operáiról, hogy azok „csak megnagyobbított orosz vaudevillek . . . bizonyos dramatikai szándékok hozzákeverésével.”

          Versztovszkij valóban egészen élete végéig nem tudta teljesen leküzdeni a vaudeville jelleget. De mint operaszerző éppen ennek köszönheti jó színpadi érzékét, a helyzetek találó jellemzésére való készségét, a zene festőiségét és mozgékonyságát.

          Az orosz operaművészet fejlődésében Versztovszkij művészete kétségtelenül fontos és jelentős állomás, végeredményben azonban csak átmeneti jelenség. Operái – Glinka zseniális műveinek megszületése után – maradiakká válnak, leküzdött, túlhaladott művészi álláspontot képviselnek.

          Versztovszkij 1862. november 17-én hunyt el Moszkvában.[…]”

Megjegyzések (A.):

(1) Aljabjev, Bortnyanszkij, Guriljov, Varlamov

(2) Daniel Gottlieb Steibelt (1765, Berlin- -1823, Szentpétervár), német zongoraművész és zeneszerző

(3) John Field (1782, Dublin -1837, Moszkva), ír származású zongoraművész

(4)Vaudeville: eredetileg víg és gúnydalok voltak, jellegzetes párizsi utcai dal (WIKIPEDIA)

(5) Zsukovszkij, Vaszilij Andrejevics (1783-1852), író, költő, műfordító

(6) Akszakov, Szergej Timpofejevics (1791-1859), író

(7) Zagoszkin, Mihail Nyikolajevics (1789-1852), író

(8)Mocsalov, Pavel Sztyepanovics (1800-1848), színész

(9)Scsepkin, Mihail Szemjonovics (1788-1863), színész, az orosz színpad megújítója

Vertovszkij: Az öreg férj (Puskin versére)

Vertovszkij: Fekete sál (Puskin versére)

Vertovszkij: Aszkold sírja (opera)


782 Ardelao 2018-11-13 10:25:01 [Válasz erre: 781 Ardelao 2018-11-08 06:01:57]

67 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el egy másik Tanyejev tanítvány:

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/26/Metner_N.K._Postcard-1910.jpg/170px-Metner_N.K._Postcard-1910.jpg 

Nyikolaj Karlovics Metnyer* (Николай Карлович Метнер) orosz zeneszerző és zongoraművész

(Moszkva, 1879.12.24. /a Gergely-naptár szerint: 1880.01.05./ - London, 1951.11.13.)

          É l e t e

          Metnyer (Medtner) skandináv és német felmenőkkel rendelkezett (apja dán, anyja skandináv-német származású volt), de születésekor családja már sok éve Oroszországban élt. Az első zongoraleckéket hat éves korában kapta anyjától, azután nagybátyjánál, Fjodor Goedickénél (Alexander Goedicke apjánál) tanult. 1892-ben felvételt nyert a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol zongoratanulmányait Anatolij Galli, Paul Pabst, Vaszilij Szapelnyikov és Vaszilij Szafonov osztályaiban folytatta, és 1900-ban nagy aranyéremmel fejezte be. Főiskolai évei alatt elméletet Nikolai Kaskinnál, összhangzattant Anton Arenszkijnél, zeneszerzést pedig 1901-től 1903-ig magánúton Szergej Tanyevnél tanult.

          Röviddel a konzervatórium befejezése után részt vett a zongoraművészek Rubinsteinről elnevezett versenyén, amelyen a befolyásos zsűritől megtisztelő visszajelzést kapott, azonban idősebb bátyja, Emil, és Szergej Tanyejev tanácsára a koncertezés helyett a zeneszerzéssel foglalkozott komolyan, és csak alkalmanként lépett fel, akkor is alapvetően a saját szerzeményeivel.

          1903-ban néhány műve megjelent nyomtatásban. H-moll szonátája - Rachmanyinov ajánlására - felkeltette a híres lengyel zongorista, Josef Hofmann figyelmét.

          1904-1905-ben Metnyer Németországban koncertezett, de a kritikusokra nem tett különösebb benyomást. Ugyanakkor Oroszországban (és különösen Moszkvában) sok rajongója és követője akadt.

         Zeneszerzőként 1909-ben kapta meg az elismerést, amikor Glinka-díjat nyert a J. W. Goethe szavaira komponált dalciklusával. Számos dalát elsőként Dmitrij Filoszofov tábornok leánya, Valentyina Dmitrijevna Filoszofova adta elő.

          Aktív tevékenységet fejtett ki a „Dal házá”-ban, majd - ugyancsak 1909-ben - a Moszkvai Konzervatórium zongoraprofesszora lett. 1910-ben átmenetileg megvált hivatalától, de 1915-től 1919-ig ismét vállalta azt. Közben - 1916-ban - zongoraszonátáival újabb Glinka-díjat nyert.  

          Metnyer tagja lett az Orosz Zenei Kiadó Tanácsának is.

          1921-ben Metnyer és felesége Németországba emigrált, ahol azonban zenéje iránt csekély érdeklődés mutatkozott, és hangversenyezésre csekély lehetőség kínálkozott. Metnyer Rahmanyinovtól kapott anyagi segítséget oly módon, hogy az 1924-25-ben hangverseny-körutat szervezett az USÁ-ban a zongoraművész számára. Metnyer - miután visszatért Európába - Párizsban telepedett le, de ott, akárcsak Németországban, szerzeményeinek nem volt nagy sikere.

          Hangverseny-körútja során Metnyer eljutott Angliába is. Nagy-Brittania volt az az ország, ahol 1928-ban - hazáján kívül - a legérdeklődőbb közönségre talált. 1935-ben ezért Londonba költözött. 1946-tól a májszúri maharadzsa, Jayachamaraja Wodeyar támogatta, aki Metnyer műveinek lemezre vételét is szorgalmazta. E sellak-lemezek (78 min−1) azonban – röviddel a mikrobarázdás lemezek (33⅓ min−1) megjelenése előtt – nem születtek szerencsés csillagzat alatt, hamarosan eladhatatlanná váltak. 1948-tól Medtner ráadásul már nem tudott felvételeket készíttetni, mivel súlyos szívinfarktust szenvedett.

          Z e n e i  s t í l u s a

          Metnyer műveinek jegyzékében túlnyomórészt zongoraművek szerepelnek. Szerzeményeit a német és az orosz hagyomány ihlette, de az akkor uralkodó korszellem ellenére romantikus stílusban íródtak. Metnyer olyan környezetben nőtt fel, ahol a német zenetörténetet feltétel nélkül tisztelték, miközben a német zeneszerzők jellemző sajátosságai a zeneművekben csak tendenciaszerűen voltak felismerhetők. Nem lehet említés nélkül hagyni a Rahmanyinovval való szellemi rokonságát, akivel közeli barátságban volt. Rahmanyinov és Metnyer egymást tartották koruk legjelentősebb zeneszerzőjének. Mindketten erősen ragaszkodtak a tonalitáshoz, és elutasították az akkori avantgarde-ot (Schönberg, Stravinsky).  Technikailag mindketten hasonló nehézségű műveket komponáltak. Metnyer nagyon korán megtalálta a saját stílusát, de nem volt úttörő. Saját zenei nyelvezete már első szonátájában is félreérthetetlenül megmutatkozik. Kései műveiben azután egyre inkább megmutatkozik az ellenpontos komplexitás, miközben a harmonikus nyelvezet és a melodikusság alapvetően nem változik.  Metnyer időnként furcsa ritumusú tételeket komponál, miközben mindig figyelembe veszi a hangszerek sajátosságait. 14 zongoraszonátáját sok kedvelője a legérdekesebb orosz szerzemények közé sorolja. Szimfonikus művekkel, oratóriumokkal vagy operákkal azonban sohasem próbálkozott.

          Metnyer a sajtótól megkapta az „orosz Brahms” titulust, amelyen A. K. Glazunovval, Paul Jounnal és S. I. Tanyejevvel osztozik.  E „ragadványnevet” mindannyian megkapták, mivel ők ötvözték az orosz nemzeti iskola elemeit a nyugat-európai hatásokkal. Metnyer 1923. november 23-án Freiburgban tíz zongoradarabot vett fel a Welte-Mignon gépzongorára, ebből kilenc saját művet.

          2003. március 18-án róla nevezték el a 9329 sz. aszteroidát, a „Nikolamedtner”-t.

Forrás: https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%9C%D0%B5%D1%82%D0%BD%D0%B5%D1%80,_%D0%9D%D0%B8%D0%BA%D0%BE%D0%BB%D0%B0%D0%B9_%D0%9A%D0%B0%D1%80%D0%BB%D0%BE%D0%B2%D0%B8%D1%87

*A zeneszerző felmenőinek családneve eredetileg „Medtner” volt, csak miután Oroszországban telepedtek le, a családnévből kiesett a „d”, és Medtner „Метнер” (fonetikusan ejtve: Métnyer) lett. Jóllehet, az orosz nevek latin betűkre történő átírásának szabályai már régen megváltoztak, engedtessék meg nekem, hogy önkényesen és makacsul éljek a magyar ábécé adta, nagyszerű lehetőséggel. Hiszen betűinkkel mi képesek vagyunk arra, hogy az orosz nyelvben meglévő, csaknem valamennyi hangot pontosan leírjuk.

Cecilia Hansen & Nikolai Medtner play Medtner - Violin Sonata No. 1 (rec. 1947)


781 Ardelao 2018-11-08 06:01:57

94 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Ляпунов, Сергей Михайлович”

Szergej Mihajlovics LJAPUNOV, orosz zongoraművész és zeneszerző

(Jaroszlav, /a Gergely naptár szerint/ 1859.11.30. - Párizs, 1924.11.08.)

          Mindössze nyolc esztendős volt, amikor apja, az asztronómus Mihail Vasziljevics meghalt. Egyik fivére, Alexandr, később neves matematikus, a másik, Borisz, nyelvész lett. Apjuk halála után anyjukkal mindhárman Nyizsnyij Novgorodba költöztek. Szergej Ljapunov kora gyermekkorától érdeklődött a zene iránt, de szisztematikus zenei oktatásban csak 1874-től, Nyizsnyij Novgorodban részesült. Ott végezte el a gimnáziumot.

          1878-ban – Nyikolaj Rubinstein, a Moszkvai Zeneművészeti Főiskola igazgatójának az ajánlására – beiratkozott a Konzervatóriumba, ahol Karl Klindworth (egykori Liszt tanítvány) zongorára, Szergej Tanyejev pedig zeneszerzésre tanította. Itt 1883-ban fejezte be tanulmányait.

          Az új orosz iskola nemzeti zenei elemei sokkal vonzóbbak voltak számára, mint a Csajkovszkij és Tanyejev által képviselt zenei irányzat.

          1885-ben Szentpétervárra megy, hogy Balakirevet felkeresse. Balakirev, aki maga is Nyizsnyij Novgorodban született és nevelkedett, szárnyai alá vette Ljapunovot, és korai kompozícióit ugyanúgy »felügyelte«, ahogyan azt korábban, az 1860-as években az «Ötök» körében tette. Ljapunov zeneszerzői tevékenysége ily módon rövidesen Balakirev meghatározó befolyása alá került. Rimszkij-Korszakov így ír erről: »Ljapunov szorosan Balakirevhez zárkózott fel, mindenben alávetette magát hatásának, és hamarosan teljesen olyan lett, mint Balakirev«.

          1893-ban - az Orosz Birodalmi Földrajzi Társaság felkérésére - Ljapunov, Balakirev és Anatolij Ljadov (Vologda, Vjatka és Kostroma térségéből) közel 300 dalt gyűjtött össze, amelyek 1897-ben jelentek meg. Ljapunov vagy harminc népdalt fel is használt saját szerzeményeiben (szimfonikus és zongora műveiben). Később is - az 1890-es években - több szerzeményében dolgozott fel hiteles népdalokat.

          1908-ban őt nevezték ki a Szabad (ingyenes) Zeneiskola igazgatójává, majd 1910-től 1923-ig pedig a Szentpétervári Konzervatórium professzoraként tevékenykedett.

          1923-ban Párizsba emigrált, és ott az orosz emigránsok zeneiskoláját vezette, valamint karmesterként is fellépett. A következő évben azonban - 1924. november 8-án – szívrohamban meghalt. A szovjet kormány hivatalosan sohasem ismerte el Ljapunov önkéntes emigrációját, hanem azt hangoztatta, hogy Ljapunovot párizsi koncert-körútján érte a halál.

          Ljapunov pályájának kezdetén zongoraművészként aratott sikereket. Nyugat-Európában, elsősorban Németországban és Ausztriában (1910 és 1911 között) számos koncertet tartott. 1904 és 1907 között - meghívásra - Berlinben és Lipcsében karmesterként is szerepelt.

          Falk Géza így ír róla: Ljapunov az »orosz nemzeti eszmék keménytollú harcosa. Balakirev, Csajkovszkij és Rimszkij-Korszakov barátja. Művei (szimfóniák, kantáták, zongora, – zenekari és karművek, dalok) értékesek és a tökéletes felkészültségű mestert igazolják. Mint népdalkutató és gyűjtő külön megemlítést érdemel«.

Forrás:

Ляпунов, Сергей Михайлович

Rimszki-Korszakov: Muzsikus életem krónikája (1974)

Falk Géza: Csajkovszkij különös élete (1940)

Sergei Lyapunov - 12 Transcendental Etudes Op. 11


780 Búbánat 2018-11-05 10:13:36

 

Ma 45 éve hunyt el Réti József (Ploieşti, Románia, 1925. július 5. - Budapest, 1973. november 5.)  operaénekes (tenor), főiskolai tanár.

Emlékét - és énekhangját - ezzel a felvételével idézem meg:

G.F.Händel : Xerxes - Largo ("Szép hársfalomb") -Réti József

(Ombra mai fu... Szép hársfalomb... Magyar Állami Hangversenyzenekar, vezényel Sándor Frigyes)

Réti József Nagykanizsán - 1969

Réti József és emlékezete Csurgón

A csodálatos hangú tenorista, Réti József (1925-1973) nevét Csurgón utcanév, intézmény és emléktábla őrzi, de nem igazán köztudott, mi is fűzte őt a nagy kulturális múlttal rendelkező kisvároshoz.

Nos, amikor még Redl Józsefnek hívták, ide járt gimnáziumba - a híres református gimnáziumba - az 1930-as évek végétől mintegy öt évig.

Édesapja olajmérnök volt a MAORT-nál (Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság), akit a romániai Ploiestibe vezényeltek. Ott született meg mindhárom gyermeke: legidősebbként, 1925-ben a leendő operaénekes. Lánya visszaemlékezése szerint a család 1939-ben került haza Magyarországra, éppen Nagykanizsára, majd Bázakerettyére. Nem teljesen világos, hogy Réti József miért nem a kanizsai, szintén igencsak jó hírű gimnáziumba járt. Az ok lehetett vallási, hiszen a kanizsai középiskolát a piarista rend tartotta fent, míg a csurgói a reformátusoké volt. De lehet, hogy valami más okból preferálta a család a messzebb lévő gimnáziumot. Hamarosan pedig amúgy is Bázakerettyére került a család.

Így az akkoriban tízes éveinek közepén járó fiú kollégista lett és az úgynevezett "kisinternátus" épületében lakott. Ez Csurgó egyik legrégebbi háza. Az énekművész egykori osztálytársai jelölték meg emléktáblával 1995-ben.

A kisinternátus egyébként éppen tőszomszédja az 1797-ben alapított gimnázium legelső épületének, amelyben ma a múzeum működik, és amely arról is nevezetes, hogy tanított és lakott benne Csokonai Vitéz Mihály

Amikor Réti József gimnazista lett, már nem ide jártak a diákok. Egy évszázad alatt az iskola kinőtte első otthonát és egy hatalmas park város felőli oldalán, közel az előbb említett helyekhez, elkészült a mai monumentális iskolaépület:

Érdekes módon Réti Józsefet egy matematika-szakos tanár, Cser Andor kezdte bevezetni a zene birodalmába, de járt Rácz Dezső iskolai énekkarába és tanult zongorázni Rácz Dezsőnétől.

Nem egészen öt évi itteni tanulás után az édesapát Budapestre helyezték, így Réti ott fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Ám csurgói osztálya rendkívül összetartó volt, így őt aztán a későbbiekben is úgy kezelték, mintha velük érettségizett volna. Ragaszkodásukat mutatja az internátusi emléktábla. De már korábban is számon tartották őt, még a rendszerváltás előtt Csurgó kertvárosában utcát neveztek el róla, s ebben is "benne volt a kezük". Mostanra az ő nevét viseli a zeneiskola is, amelyben már nemcsak zenét oktatnak, hanem egyesített művészi iskolaként társművészeteket is.

Az apropó, ami miatt most erről a témáról írok, az, hogy ma délután egy bensőséges megemlékezésen vehettem részt Csurgón. A rendezvényt dr. Vértes László főorvos, zeneterapeuta koordinálta és osztott meg a közönséggel sok érdekességet Réti József életrajzából. Köszöntőt mondott Csurgó polgármestere. Sajnos, éppen annak az úrnak a nevét és titulusát nem tudom, aki a téma leglényegesebb információiról számolt be. Mellette meghallgathattuk a Réti József nevét viselő művészeti iskola igazgatójának gondolatait. Élő zene is volt, tanár és növendék szép fuvola-duója és egy ígéretes klarinétos növendék. A rendezvény több pontján természetesen Réti József csodálatos fényű hangja is felcsendült. Elhangzott egy diáklány előadásában Rónay György verse, a Gyászének Réti József halálára. Hát, nem tudom... Minden nagyrabecsülésem a költőé és irodalmáré, és ugyan ez a vers Réti József hirtelen és korai halálának jegyében, mondhatni sokkja alatt íródott, szerintem az énekes utókorát illetően nincs igaza: pár emberöltő múltával Réti József nem csak lexikonadat lesz semmitmondó jelzőkkel és még ha azóta nem is vált volna általánossá a digitális hangtechnika, amellyel megóvhatók a bakelitlemezek a teljes elzörejesedéstől, hangjának varázsa még azokon át is hatna. Amit a vers az életéről és pályájáról ír, az viszont teljesen "ül", hiszen például Réti József nevét háromszor húzta ki a hatalom a Kossuth-díjra jelöltek névsorából:

Én is, aki láttam e pálya diadalmas fölszárnyalását, s láttam annyi cselszövény, rosszindulat, gúny,  alattomos gáncsvetés közt ívelni, mind fénylőbben fölfelé (mert nem a sikernek élt, hanem a múló pillanat varázsában az állandónak, ami lévén igazság, megmarad) [...] A szép megemlékezésből néhány dolgot azért hiányoltam. Először is, nem mutatták be név szerint a megszólalókat, vagy legalább is nem mindegyiket. De leginkább azt, hogy a rendezvényen részt vett Réti Ágnest, Réti József lányát nem kérték fel, hogy ő is szóljon édesapjáról. Ismerve például EZT az újságcikket, biztosan tudott volna érdekes dolgokat mesélni - esetleg válaszolhatott is volna a közönség vagy a közreműködők által feltett kérdésekre.

Megjegyzem még, hogy Csurgó és Réti József kapcsolatából tényanyag viszonylag kevés hangzott el; szerintem lenne még kutatnivaló ezen a téren: biztosan megvannak a korabeli iskolai anyakönyvek, tényszerűen például nem is tudtuk meg, hogy Réti József pontosan mikortól meddig volt csurgói diák; utána lehetne nézni a helyi sajtóban, említik-e a nevét például iskolai ünnepségek közreműködői között - jó lenne, ha ezeket a dolgokat a Csurgó helytörténetével foglalkozók megkeresgélnék, sokkal pontosabb lenne a kép.

Végezetül pedig hatalmas köszönetem Cherubinnak, azaz Juditnak és Nórának. Juditnak egy vidéki nagyváros remek kórusa tagjaként sokszor volt alkalma Réti Józseffel egy színpadon lenni nagy oratorikus művek előadásakor - s ő annyira megszerette az énekest, hogy annyi év után és elég messziről is eljött erre az alkalomra, közös barátnőnket, Nórát is magával hozva, s értem beugorva Kanizsára - és visszafelé ugyanígy, engem házhoz szállítva :)

Most pedig szóljon az a hasonlíthatatlan énekhang, amely még jóval halála után is, amikor régi bakelit hanglemez-felvételei CD-formátumban először kikerültek a nagyvilágba, számtalan csodálót szerzett neki.

Mielőtt elkezdjük hallgatni, ide másolok két hozzászólást kedvenc videomegosztó portálunkról, amelyek szerintem remekül kifejezik Réti József művészetének természetét és rangját:

Szinte minden jelentős tenort ismerek. De ez a hang annyira gyönyörű, éneklése annyira fenségesen nyugodt, tiszta, hogy még hasonlítani se tudom senkihez. Atléta- és gladiátor-énekesek, megannyi virtuóz de . . .mind közül EZ a gyönyörű, emberi hangú tenorhang áll hozzám a legeslegközelebb! Bárcsak minél többen ismernék egyedülálló művészetét a világon!

És:
 

Ahogy először meghallottam a hangját, nálam azóta az első tenornak számít. Rendkívüli stílusérzék, muzikalitás, bámulatos önkontroll, finom ízlés, visszafogott, mégis érzelemgazdag előadás teszi őt utánozhatatlanná. A hangja pedig egyenesen gyönyörű! 

Forrás: kataliszt.blogspot.com/2013/05/


779 Ardelao 2018-10-08 00:18:53

 

100 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el AGGHÁZY KÁROLY a világhírű magyar zongoraművész, zeneszerző és a Nemzeti Zenede egykori jeles tanára.

 

Aggházy Károly
(1855-1918)
 

1918. október 8-án, délután 3 órakor Jendrassik tanár klinikáján meghalt Liszt Ferenc legkedvesebb személyes tanítványainak egyike, a kiváló magyar zongoraművész, zeneköltő és tanár, Aggházy Károly.

Baja voltaképpen a „tábesz dorzális” (hátgerinc-sorvadás, megj., A.) volt, azonban emiatt még évekig élhetett volna, a halálos döfést, nemzetét imádó szívének a háborús idők izgalmai adták meg. Egyénileg is volt érdekelve a háborúban: legidősebb fia, Aggházy Kamill honvédszázados a szerbiai nagy visszavonulás hősi fedezője nyolc sebből vérezve esett az ellenség, kezébe, s onnan akkor szabadult ki, midőn a szerb állam összeomlott, — veje, Ivády még most is orosz fogságban van és bizonytalan a sorsa. Nem csoda, ha Aggházy Károly nem nézhette közömbösen az ügyek fordulatait: élete nemzetének sorsával, művészete a magyar néplélekkel forrt teljesen össze.

Kevés magyar zeneszerző indult oly szép reményekkel pályájának, mint Aggházy Károly. Zongora-kiképzését Bécsben nyerte, hol nagy aranyérmeket vitt el kollegái elől.

Az Országos Zeneakadémia megnyitásával Liszt Ferenc tanítványa lett Juhász Aladárral és Szabados Károllyal s a nagymester igen sokat tartott róla. Finom és mélyen ható magyarázású játéka, megragadott minden hozzáértőt, csak fizikumának gyöngesége gátolta abban, hogy nagy hangversenyeket egyedül végig játsszék.

Korán társult Hubay Jenővel, kinek nagy nevével összeforrott az övé. A nyolcvanas évek elején, Magyarországon nagy hangverseny-körutakat végeztek együtt, majd Párisba mentek, hol Aggházy Saint-Saëns mester kiváló tanítványa lett. Ugyanott a Cirque d’Hiverben, Pasdeloup vezénylete mellett, hatezer néző jelenlétében léptek föl s arattak fényes diadalokat.

Hubayt hajlama Vieuxtempshoz vonzotta s a két művész néhány hónapot töltött a nagy hegedűsnél Algírban, majd visszajövén Budapestre, az itteni zeneéletben vettek előkelő részt, mindkettő nemcsak hangszerével, hanem tollával is irányító szerepet vitt. Mint magyar dalszerzők kezdettek feltűnni: Hubay kiadta Petőfi albumát, 18 kompozíciójával, Aggházy néhány népszínműhöz írt zenét, élénken részt vettek a „Harmónia” zenetársulat ugyanolyan című lapjának szerkesztésében is.

Útjuk ezen túl kétfelé vált, Hubay elfogadta a brüsszeli zeneakadémia meghívását s elfoglalta Vieuxtemps katedráját. Aggházy itthon maradt és a Zenedében lett tanár. Igen rövid ideig Berlinben volt tanár, de újra visszatért, a honvágy visszahozta, Ezentúl itthon komponált, hangversenyezett és tanított: finom hangulatú dalai, «Maritta» című dalműve, melyet az Operaház mutatott be, néhány vallásos tárgyú nagyobb műve és zongora-darabjai szép nevet biztosítottak neki úgy itt, mint a külföldön, de termékenységének útjába állott szkeptikus lelke és erős önbírálata, mely miatt aránylag keveset dolgozott.

Utóbb már csak a zenedei tanárságának élt, mint a kiművelési osztály, vezető tanára, sok kiváló növendéket képezve ki. Halála előkelő és kiterjedt rokonságot, borit gyászba, mely benne a szeretetreméltó művészt és jellemes férfit egyaránt gyászolja. 

(K. G.)

MAGYARORSZÁG, 1918. október10. (25. Évfolyam, 237. szám)


778 Ardelao 2018-10-02 12:18:52 [Válasz erre: 776 ladislav kozlok 2018-10-02 11:18:04]

és 777.: Egyetértek.


777 Matyus 2018-10-02 11:29:32 [Válasz erre: 776 ladislav kozlok 2018-10-02 11:18:04]

Miért nem veszik elő? Megvan rá a fenomenális címszereplő, és a többi szerepet is simán ki lehetne osztani.  Szeretné a közönség. 


776 ladislav kozlok 2018-10-02 11:18:04 [Válasz erre: 774 Ardelao 2018-09-25 14:21:00]

Koszonom ezt a linket. Igy  kell szláv operát énekelni - Lukács Gyongyi fenomenális Jekatyerina. 


775 Ardelao 2018-10-02 10:35:36

Képtalálat a következőre: „Csányi Valéria”

Ma van CSÁNYI VALÉRIA karmester és karvezető asszony születésnapja.

Isten éltesse sokáig jó erőben, egészségben! Azt hiszem, mindazok nevében, akik szerető közönségét alkotják, e fórumon is kívánhatok neki odaadással gyakorolt, szép hivatásában további emlékezetes előadásokat, sok sikert.

Egy szép felvétel, amelyen ő vezényel:

http://www.musicweb-international.com/classrev/2014/Apr14/Erkel_Stephen_8660345.jpg


774 Ardelao 2018-09-25 14:21:00

112 évvel ezelőtt született

Képtalálat a következőre: „sosztakovics”

Dmitrij SOSZTAKOVICS zeneszerző, zongoraművész

(Szentpétervár, 1906.09.25.-Moszkva, 1975.08.09.)

Ebből az alkalomból idézem egyik írását:

"TRAGÉDIA – SZATÍRA

Már két és fél éve dolgozom a Lady Macbethen. Ez a darab első része tervezett trilógiámnak, melyben a nők helyzetét szeretném ábrázolni Oroszország különböző korszakaiban. A Kisvárosi Lady Macbeth tárgyát Leszkov hasonló című novellájából kölcsönöztem, az írás valósággal mellbe vágja az olvasót hallatlan világosságával és tömörségével. Véleményem szerint olyan novella, amely műfajában az élvonalat képviseli a forradalom előtti Oroszország nyomorúságos körülményei között sínylődő tehetséges, eszes, nagyra-hívatott asszony sorsának mélységesen őszinte, tragikus ábrázolásával. A  jubiláló Maxim Gorkij mondotta: «Tanulni kell. Meg kell ismernünk hazánkat, múltjával, jelenével és jövőjével együtt.» Nos, Leszkov műve a lehető legtökéletesebben megfelel a gorkiji kívánalmaknak, mivel páratlan erővel rajzolja meg a forradalom előtti Oroszország egyik legsötétebb korszakát. A Lady Macbeth a szó betű szerinti értelmében igazi alap a zeneszerző számára. Ragyogóan megformált jellemeivel, drámai konfliktusaival engem valósággal lenyűgözött.

A librettót A.G. Prejsszel, a fiatal leningrádi dramaturggal közösen állítottuk össze, majdnem teljes egészében Leszkovot követve – a harmadik felvonás kivételével, amelyben a hangsúlyosabb szociális árnyalatok megteremtésével némileg eltértünk az eredeti szövegtől. Írtunk egy rendőrségi jelenetet, és elhagytuk Jekatyerina Lvovna unokaöccsének meggyilkolását.

Az operát tragédiának dolgoztam fel. Mondhatnám azt is, hogy a Lady Machbeth tragiko-szatirikus zenedráma. Bár Jekatyerina Lvovna férjének és apósának gyilkosa, mégis rokonszenvet ébreszt bennem, igyekeztem életmódját és környezetét sötéten szatirikus színekkel ecsetelni. A „szatirikus” jelzőt ezúttal egyáltalán nem „nevetséges” vagy „gúnyos” értelemben használom, hanem éppen ellenkezőleg: a Lady Macbethet leleplező operának szántam, olyan műnek, amelyik lerántja a leplet a kereskedői életvitel szörnyű szokásairól, aljasságairól, és egyszersmind meg is gyűlölteti őket a nézővel.

A Lady Macbeth zenei anyaga merőben más, mint előző operámé, Az orré. Meggyőződésem, hogy a zenedrámában énekelni kell; a darab valamennyi vokális szólama énekelhető, kantilénákban gazdag. A zekekar egyes patetikus percekben hatalmassá nő - katonazenekarral és különböző kigészítő hangszerekkel bővül.

Három felvonással már elkészültem, a teljes mű négy felvonásból áll majd. Gondolom, 3-4 hónap kell még, hogy befejezzem az operát."

Szovjetszkoje Iszkussztvo, 1932. október 16.

(Fordította: Kerényi Mária)      

Shostakovich: Lady Macbeth of Mtsensk - Lukács, Berczelly, Zapletchni


773 Búbánat 2018-09-18 21:15:11

Ma 81 esztendeje született Kelen Tibor (eredeti nevén Klein Tibor) (Budapest, 1937. szeptember 18. – New York, 2001. április 28.),  operaénekes  (tenor) és izraelita kántor volt. Kelen Péter operaénekes (Budapest, 1950.  július 27. -) bátyja.

„Sokat énekeltem, sokat tanultam...”
BESZÉLGETÉS KELEN TIBORRAL

Film Színház Muzsika, 1964. július 3.

 A fotón Kelen Tibor - Tell Vilmos  szerepében, 1963 /Forrás: Caruso - Blog/

Kié ez a szép csengésű hang? — kérdeztem egy diákoknak rendezett hangversenyen, amikor először hallottam énekelni Kelen Tibort. Művészkollégái nyomban elmondták, hogy rendkívüli hangadottsággal, muzikalitással rendelkező tehetség, szorgalmas énekes, aki ösztöndíjasként került az Operába. Most őt magát kérdezem: hogyan lett operaénekes?

— Nyolcéves korom óta az a vágyam, hogy énekes, vagy zongoraművész legyek. Ez természetesen már eldőlt. Édesapám vitt be az Operaházba, hogy meghallgassanak, s másnap szerződtettek is.
 

Soha nem foglalkozott csak a muzsikus pálya gondolatával. A zene, az éneklés szeretetét hazulról hozta. Szülei is zenészek és mind a hét testvére játszik valamilyen hangszeren.

Három év alatt elvégeztem a Bartók Zenei Szakiskola ötéves tananyagát. A kis operaszerepek, a »Bolygó hollandi« kormányosa, a »Bajazzók« Arlekinja után két évvel ezelőtt főszerepet kaptam. Edgárt énekeltem a Lammermoori Luciában, majd a Rigolettó- ban a Mantuai herceg következett. Az elmúlt évadban pedig rámosztották az egyik legnehezebb tenorszerepet, a Tell Vilmos Arnoldját. Sokat énekeltem ebben az évadban és rengeteget tanultam.

Arról kérdezem, hol járt külföldön és hová szeretne eljutni tanulni.

Itthon tanultam. Eddig csak egyszer jártam külföldön, Szófiában, egy énekversenyen. Jó lenne nagy művészeket hallani, játékukat tanulmányozni. De majd sor kerül erre is. Egyelőre elégedett vagyok. Van még elég tanulni való a mi Operánkban is. Huszonhét esztendőmmel négy éve vagyok a Magyar Állami Operaház tagja és ez nem kis dolog.

Hogy milyen tervei vannak? Csak szerepvágyakról beszél. Rodolphe-ról a Bohéméletben, Turidduról a Parasztbecsületben, és végül a Turandot Kalafjáról. Kelen Tibor fiatal, kivételes adottságokkal rendelkező művész. Énekhangja, színpadi játéka még csiszolásra vár, de egy már most is bizonyos: érdemes figyelni rá.

/Potoczky Júlia/


772 Ardelao 2018-09-13 09:20:34

176 évvel ezelőtt, ezen a napon született

Képtalálat a következőre: „Mihalovich Ödön”

 MIHALOVICH ÖDÖN (1842.09.13.-1929.04.22.), 

zeneszerző, zenepedagógus, valamint 1887 és 1919 között a Zeneakadémia igazgatója.

Rá emlékezve idézem a következő írást:

„Mihalovich Ödön nyolcvanötéves.

Egyetem-utcai csöndes magányában él közöttünk a magyar muzsika harmonikus lelkű „great old man”-je: Mihalovich Ödön, aki a napokban ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. Még néhány esztendeje a Dunaparti korzó őszi verőfényében sétálgatott délelőttönként és vidám mosollyal viszonozta az ismerősök üdvözletét, most kissé fáradtan, de teljes szellemi frisseségben szemléli a felhőtlen októberi égboltozatot és fogadja szorgalmasan látogató barátait, Apponyi Albert grófot, Hubay Jenőt, Léderer Rudolfot és másokat. Amellett ma is állandóan figyeli a zenei eseményeket, amelyeknek egy emberöltőn át legfőbb irányítója volt. Mindenről pontosan tájékozódik, mindenhez hozzászól, és éppúgy lelkesül a magyar sikerekért, mint aktív vezér korában.

Kevés halandónak jutott osztályrészül, hogy még életében láthassa munkájának gazdag gyümölcsét és eszméinek győzelmét. A Gondviselés különös kegyeltje ő, aki büszke és boldog szemlélődéssel tekinthet vissza élete művére és életének minden legkisebb epizódjára.

Mint fiatal muzsikus, telve komoly talentummal, magas művészi igényekkel és intranzingen elvhűséggel került hozzánk Wagner és Liszt környezetéből Liszt Ferenc igazgatói székébe. Akkor kevesen vették észre, hogy a fiatal művész néhány év után már nemcsak a Zeneakadémiát, hanem egész zenei életünket vezeti. Ezt a pozíciót azonban sok küzdelem árán kellett kivívnia. Rengeteg félreértés, kicsinyesség, gáncs, gúny keresztezte szándékait, a pedagógus, művész és zeneköltő szent törekvéseit. Ö azonban emelt fővel, szilárd lélekkel ment tovább a maga egyenes útján. És a mesterségesen szított népszerűtlenség köde lassanként eloszlott. Elnémult a rosszindulat, az okvetetlenkedés és az érdekhajhászók türelmetlenkedése, előbb-utóbb győznie kellett az igazságnak, a jóságnak és a tekintélynek.

Tanárai, növendékei rajongói lettek, és e rajongókból ragyogó nevű művészgárda, amelynek tagjai világszerte elismert mesterei lettek a zene- művészetnek. És amilyen erőteljes harcot vívott az iskoláért, éppoly lelkes és szívós küzdelmet folytatott eszméiért és az igazi tehetségekért. Minden irányt elismert, ha az nem jött ellentétbe a művészet tisztaságával. Ő, aki köztudomás szerint törhetetlen híve volt Wagnernek, mindig szembehelyezkedett minden maradi előítélettel és fiatalos hévvel egyengette a legforrongóbb modernek útjait is, súlyos szavával melléjük állt, mert tudta, hogy a természetes fejlődésnek semmi sem állhat útjába.

Valóban apostoli missziót teljesített.

Most, amikor születése napját ünnepeljük, mindezen érdemeket is fölülmúlva látjuk őt zeneköltői nagyságában. Mint komponista, műveiben is valóra váltotta a tiszta művészet eszméit. Szerzeményei egytől-egyig egy nagystílű költő művészi őszinteségének és artisztikus dolgozási módjának geniális megnyilatkozásai. És hálátlan korunk nem karolja föl eléggé Mihalovich Ödönnek grandiózus ópuszait, noha mindenki tisztában van szerzőjük és e művek történelmi jelentőségével.

Nemzetünknek nagy tartozása van a magyar zene e nagy arisztokratájával szemben, kötelessége tehát, hogy műveinek minél gyakoribb és jobb előadásával rója le a hálának soha el nem hervadó babérjait. Hiszen ez nemcsak hazafias kötelesség, hanem saját művészetünk megbecsülése is egyúttal. Csak saját magát tiszteli meg az a testület, amely műsorába iktatja az ő műveit.

Mint értesülünk, a Zeneművészeti Főiskola a közeljövőben előadja a Mester IV-ik szimfóniáját. A Székesfővárosi Zenekar a tavasszal nagy sikert aratott a „Toldi szerelme” előjátékával. A szimfóniákon, nyitányokon, poétikus dalain és egyéb művein kívül rendkívül hálásak szimfonikus költeményei is, a Sellő, Hero és Leander, La Ronde du Sabbat, a Pán halála, Rémhajó és a kórus- és zenekarra írt műve: A szélviharhoz.

A zenei romantikának igazán felejthetetlen szép alkotásai ezek, becsüljük meg őket.

Floresztán.

A ZENE, 1927. 2. szám.

Sieben Gedichte von Mathilde Wesendonck - Ich träumte, Du seist mir gut und treu


771 Ardelao 2018-09-13 00:39:31

58 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Weiner Leó”

WEINER LEÓ, magyar zeneszerző

(1885. április 16. – 1960. szeptember 13.), kétszeres Kossuth- és Coolidge-díjas kiváló művész,

aki nemzedékileg közvetlen pályatársa volt Bartóknak és Kodálynak, s akinek a munkássága meghatározó jelentőségű volt századelőnk zenei aranykorában. Részese és gazdagítója volt annak a hirtelen kibontakozó zenei megújhodásnak, amelynek lendülete túllépte a nemzeti mércét.

Weiner alkotói pályája üstökösként tűnt fel a 20. század első évtizedében, s bár az idő múltával ez a kimagasló tündöklés alább hagyott, munkássága a korabeli magyar zeneművészetet jelentős szellemi-művészi értékkel gazdagította.

*

Bónis Ferenc zenetörténész, egyetemi tanár így emlékezik egykori tanárára, Weiner Leóra:

          «― Weiner Leó az „ideiglenesen” Majakovszkij nevét viselő utcában lakott, egy múlt század végén épült, szépnek aligha mondható bérházban, annak „gangos” lakásában. Vele csaknem szemközt áll az a nemes arányú, kétemeletes épület, mely az idős Erkelnek adott otthont. Mint életének minden mozzanatában, Weiner döntését ez esetben is praktikus szempontok motiválták. Vagyis, hogy közel legyen a Zeneakadémiához, ahol idejének jelentős részét töltötte. Meg, hogy közel legyen a Fészek Klubhoz, melynek „elhíresedett” kártyacsatái ugyan hidegen hagyták – ám fantáziáját annál jobban izgatták a sakkmérkőzések. Szabad idejében ott játszotta, valahol a belső falépcső tövében, végtelennek tűnő partijait, többnyire Rados Ferenc zongoraművész édesapjával, a kiváló hegedűtanár Rados Dezsővel.

 

          ― Ha se a Zeneakadémián, se a Fészekben nem volt található, akkor bizonyára valamelyik tisztelője vacsora-meghívásának tett eleget, kedves szerénységgel, de komoly öntudattal. Tisztában azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy egy-egy elfogadott meghívással mégis mindig ő az, aki ad: aki meghívóját megajándékozza jelenlétével.

          ― Ha vendégségben sem volt, akkor bizonyára otthon tartózkodott, a mondott Király utcai házban, mely alkotóműhelye és segéd-tanterme volt, színhelye társadalmi életének és pihenésének. Itt kerestem fel jómagam is. Első alkalommal 1955. január 23-án. Holmi „udvariassági vizit”-ről természetesen szó sem lehetett, az ilyesmit Weiner alighanem elfecsérelt időnek tartotta volna. A látogatás célja zenei tevékenység volt: elemzést írtam egyik bemutatásra váró munkájáról, Liszt h-moll szonátájának általa készített zenekari átiratáról. Ezt az írást akartam megmutatni neki, egyszersmind megkérve, hogy fejtse ki hangszerelői ars poeticáját.

          ― A látogatás időpontját jó előre tisztáztuk, mégis, jócskán várnom kellett a folyósón, míg jellegzetes zömök alakjának körvonalai felsejlettek az előszobaajtó tejüvegén. – „Halló” – mondta még az ajtón át, hogy megbizonyosodjék jelenlétemről. Ennek megtörténte után beengedett az előszobába. Kedves volt, barátságos, kissé szórakozott. „Foglaljon helyet!” – mutatott a vendégváró házgazda szívélyességével a fogasra. „Akarom mondani, tegye le a kabátját.” Majd bevezetett a lakás belsejébe. Keresztülhaladtunk egy dolgozószobának álcázott tágas helyiségen, melyről rögtön lerítt: itt ugyan soha senki nem dolgozik. A komor könyvszekrényben feszesen-háborítatlanul sorakoztak az aranyozott gerincű, díszes kötetek; az íróasztal irigylésre méltóan üres lapján csak egy szitával letakart gyümölcstál pompázott. Jobbra fordultunk, egy kisebb utcai szobába. Tulajdonképpen itt élt Weiner. Két zongora, karosszékkel övezett asztal sakktáblával, a falon hatalmas Beethoven-kép: puritán, rá nagyon jellemző környezet. Akkoriban különösen sokat foglalkozott Beethovennel: közreadta a harminckét zongoraszonátát, majd a hegedű-zongoraszonátákat, valamennyit saját előadási jeleivel-tanácsaival ellátva. Ehhez senki korábbi kiadványát nem használta fel; az Urtext, adott esetben egy-egy facsimile alapján, az első hangtól az utolsóig, leírta a teljes művet. Kiadványai, melyekre joggal írhatta volna, hogy „Így látom Beethovent,” az egész világon elterjedtek. Utánnyomásainak számából ítélve tartok tőle, hogy ma ezek a legismertebb „Weiner művek.”

          ― „Igazi” dolgozószobájában, az ablak alatt, kicsiny, törékeny virágasztalka állt, rajta kihegyezett ceruzák, törlőeszközök, vakarókések, kiterített kottapapír: a zeneszerző műhelye és szerszám-készlete. Élete utolsó másfél évtizedében itt írta valamennyi művét. A nagyszoba díszes, méltóságteljes íróasztalára rá sem hederített. Legfeljebb, ha gyümölcsöt volt ehetnékje.

          ― Leültünk. Weiner elővette a Liszt-mű hangszerelésének autográfját – a munkát magát, másolatból, ismertem már, - és kifejtette véleményét: megengedhető-e zenekari átirat készítése mások zongoraműveiből. Gondosan feljegyeztem szavait; ezt mondta:

          „Zongoraművek zenekarra való átültetése nem idegen Liszt szellemétől. Ő maga meghangszerelte a Mefisztó-keringőjét, a Mazeppát – sőt, mások műveit is. Liszt h-moll szonátájában – a virtuóz, zongoraszerű elemek mellett – sok a zenekarra kívánkozó, grandiózus részlet. Épp ezért már évek óta vonzott a feladat, hogy eddigi Liszt-hangszereléseimet a h-moll szonátával kiegészítsem.

         A zenekar összeállításánál Liszt Faust-szimfóniáját vettem figyelembe. – A hangszerelés legfőbb nehézsége a zongoramű virtuóz részleteinek zenekari átültetése volt. Ezeket a virtuóz részleteket részint szólóhegedűre, részint szóló fuvolára bíztam.”

          ― Elkérte kéziratomat, gondosan elolvasta, végül aláírásával hitelesítette. A kis feljegyzést becses dokumentumként őrzöm: azt a ritka pillanatot rögzíti, melyben az oly szerény mester szavakban vallott zenei elképzeléséről.

          ― 1957 tavaszán azért kerestem fel, hogy megmutassam neki Farsang című zenekari művéről írott elemzésemet. Ezt a ritkán hallható, nékem nagyon kedves fiatalkori művet ugyanis 1957. április 13-ra műsorra tűzte az Állami Hangversenyzenekar, Komor Vilmos vezényletével.

          ― Romantikus humoreszk – klasszikus szonáta-szerkezetben: ritka szerencsés találkozása e műformának és tartalomnak. Weinernek, hallatlan könnyedséggel, ez is sikerült, anélkül hogy építkezése formálissá vált volna. A szerkezet minden elemének tartalmi funkciója is van; ezeknek az elemeknek az összessége pompás könnyedséggel és eleganciával tartja a konstrukció teljes súlyát.

          ― Az elemzést olvasva Weiner sűrűn bólogatott. Szót ejtettem a kidolgozási részben megjelenő farsangi témák „karakter-változatai”–ról: a mulatságos fagott-szólóról, mely a „kissé-ázottan” feltűnő ifjú dülöngélését festette (jó pár évvel Bartók ilyen témájú burleszkje előtt), a hegedűszólóról, mely szerelmes szerenáddá „variálja” az eredetileg hetyke záró-témát. Meg a szonátaforma visszatérő részéről, mely tartalma szerint farsangi felvonulás: eredeti hangnemben újra megjelennek az álarcosok témái, a fokozódó derű és jókedv jegyében.

          ― „Köszönöm” írta Weiner az elemzésre, melyet teljes mértékben jóváhagyott.

          ― „Köszönöm, Weiner tanár úr.»

Forrás:  „Weiner Leó és tanítványai” Emlékeink Weiner Leóról - Gyűjtötte és szerkesztette: Berlász Melinda, 2003.

Liszt Ferenc: h-moll Szonáta (Weiner Leó feldolgozásában)

Leó Weiner: Carnival - humoresque for small orchestra op.5. Allegro vivace


770 Búbánat 2018-09-07 21:55:57

Ma 105 éve született a jeles magyar tenorista, Járay József

Járay József (külföldön Josef vagy Giuseppe Járay; eredeti nevén Jambrits József) (Nagygencs, 1913. szeptember 7.  – Budapest, 1970. október 1.)

  • Magyar Szárnyak, 1942. február 15. (4. szám)

"A REPÜLŐSZAKASZVEZETŐ CAVARADOSSIT ÉNEKEL"

Zsúfolt az Operaház nézőtere, az élmény várakozásának kellemes izgalma fűti a díszes közönséget, amelynek soraiban feltűnően sok a repülőegyenruha. Bizonyára feltűnt az Operaház pénztáránál is, hogy a karzati ülőhelyekre igen sok repülőaltiszt váltott jegyet, úgy rohanták meg a Tosca előadását, mint annakidején a diákság Környey Béla felléptekor.
A zsibongó nézőtéren mellettem egy ősoperázó lelkes izgalommal mondja:
Failoni szerint is nagy tehetség! ... ... A színlap ezt mondja a mostani Tosca-előadásról:
Cavaradossi . . . Járay József. Felmegy a függöny. A templomi színben új Cavaradossi áll előttünk. Nem alacsony, fujtatósalakú, pipiskedő Cavaradossi, hanem: magas, nyúlánk, szélesvállú, keménykötésű, fiatal férfi. Gesztusai, mozgása, színészkedése, mind-mind férfias erőt áraszt.
A hangja pedig! Diadalmasan szárnyal, a fiatalság elpusztíthatatlan életerejével cseng. Lágy, mégis zengően színes, a felsőbb régiókban sem veszti el rugalmasságát, biztonságát. Ragyogó fényű, melegtónusú, tisztán csengő, szívnek szóló töretlen lírai tenor, amelyhez hasonlatos igen kevés van. Mind jobban beférkőzik az ember szívébe, veresre tapsoljuk a tenyerünket, percekig. És mikor a levéláriára kerül a sor, kétszer ismételtetünk. Tombol a taps, a zsúfolt nézőtér egy emberként ünnepli az Operaház új, fiatal tenoristáját, ünnepli a tehetséget. Rajongásig szeretik.
Hát: Sikerült! Járay József repülő-szakaszvezetö kivételes tehetségével keresztülvágta magát a nehézségeken: Cavaradossit énekli már a m. kir. Operaház színpadán.

Tisztjei, elöljárói, minden bajtársa testvéri szeretettel drukkolt neki évekig, énekművészete fejlődésének minden állomásáról tudtak és most, hogy sikerült a csúcsra eljutnia, nagy büszkeséggel tekintenek fel reá. Vérünkből való marad, más talán eltitkolná, de ő igaz büszkeséggel mondja:

— Soha nem mérhetem fel magam Saljapinnal, de ha ő büszke lehetett arra, hogy zsákhordó volt valaha, volgamenti munkás, én még büszkébb vagyok, hogy a légierők szakaszvezetőjéből lettem operaénekes!

 Négyszer énekelte már Cavaradossit az Operaházban, egyre fokozódó sikerrel. Az egyik Tosca-előadást a rádió is közvetítette. Az előadást viaszlemezre vették fel és két nappal később sugározták szét.
Így legalább hallhattam — mondja Járay — önmagamat. Ez a mód a legjobb ellenőrzés, önkritika.
 

Interjú

"Járay József repülőkatona lesz"

Teréz körúti legénylakásában beszélgetek hosszasan Járay Józseffel, a M. kir. Operaház tagjával. Egyszerűen, őszintén nyíltan, repülő a repülővel:

— Előbb azt mondd el, hogyan lettél repülő.
Feláll, megropogtatja magát:

— Gyerekkoromban kaptam meg a »repülőbetegséget«. Tudod: Nagygencsen lakunk. Gencs szinte Szombathely már, annyira összenőtt vele. A szombathelyi repülőtér éppen az apám vendéglőjéhez van közel. Gyerekkoromban minden időmet a repülőtérnél töltöttem. Nap mint nap felszálltak, repültek, jöttek, mentek a gépek. Magától értetődő volt, hogy repülő leszek.
— Hát az éneklés?
Jót nevet:
— Éneklés? Ugyan, ki gondolt arra! ... Nálunk szinte családi betegség a jó hang. Az édesapámnak — pedig hatvanon túl van már — olyan tenorja van, hogy még én is irigylem. Öten vagyunk testvérek, — három fiú, két leány — valamennyien jól énekelnek. Minden testvérem sokra vinné az éneklésben.

Járay egy ideig akadémista volt, azután került a székesfehérvári repülőtérre.
— 1929-ben lehettem végre repülőkatona, a székesfehérvári motorszerelő szakiskolába kerültem. Mindig pilóta akartam lenni, a körülmények tettek szerelővé. Megtanultam, hogy a jó szerelő van annyi, sőt néha több, mint a jó pilóta. Szerettem a gépeket, meg is ismertem tövéről-hegyéig valamennyit. Mindenem volt a gép, meg a motor.

Megkérdezem, hogy hát az éneklés hol marad?
— Az éneklés?... Nem énekeltem én többet, mint a bajtársaim. Az ördög gondolta, hogy az éneklés fontosabb lesz számomra, mint a gépszerelés ...

»Vágyom egy nő után ...«

— Lassan-lassan megismertek arról az oldalamról is, hogy jó hangom van. Fiatal, 19 éves ember voltam, divat volt akkor a Mosoly országából a »Vágyom egy nő után!« Hát ez volt az én kedvenc dalom.
— Most érzem csak, hogy milyen lélekmelegítő szokás az a fehérvári repülőtéren, hogy a szakiskola növendékei sűrűn műkedvelőznek. Mi is azt tettük, egyszer engem is fölléptettek. Hogyan-hogyan nem: sikerem volt, nemcsak növendék- bajtársaim, hanem tisztjeim és elöljáróim is felfigyeltek rám. Persze, akkor még nem volt arról szó, hogy énekelni tanuljak.

Egyre jobban belemelegszik az emlékekbe:

— Öt esztendeig szolgáltam Székesfehérváron. Velem szolgált az ökölvívás két bajnoka: a világbajnok Haranghi és Szigeti.

Repülőszerelőből sportbajnok

Itt egy kicsit eltérünk az énekléstől, zenétől, mert Járay József szakaszvezető akkoriban többre becsülte a sportot az éneklésnél:

— Versengve sportoltunk. Én összeszedtem vagy kétszázötven díjat, érmet. Atletizáltam, az atlétika minden ágát műveltem, Haranghiék még az ökölvívást is megkedveltették. Annyira szerettem az atlétikát, hogy komoly versenyeken értem el jó eredményeket. Megnyertem a Dunántúl dekatlonbajnokságát — második lettem az országos viadalon — és úgy nyertem meg, hogy a dunántúli bajnokságot ma is én tartom.

— Milyen jó most, — mondom — hogy komolyan sportoltál. Téged jóidéig nem fenyeget az a veszély, hogy elpuhulsz és nem tudsz majd teljes illúziót kelteni az Opera színpadán.

Újabb nevetés:
— Hát ez a veszedelem valóban nem fenyeget. Rendszeresen tornászom, reggelenként jóidéig árnyékbokszolok. Tudom, hogy nemcsak a hang, hanem a színpadi megjelenés is érték, amelyre vigyázni kell.

Nagyszerűen kisportolt alakja van. Deltaizmai ma is olyanok, mint a sportbajnokoké.
— No, te sem hízol el!
— Én ugyan nem! Megmaradok sportembernek . ..

Közbevetem, hogy az előbb arról beszélt, hogy az énekesnek nemcsak a hangjára, hanem az alakjára is vigyázni kell.
— Természetesen, — mondja — hiszen az operaénekesség nemcsak éneklésből, hanem színészi munkából is áll.
— A hangodra hogyan ügyelsz?
— Nagyon. Hiába vagyok tehetség, ha hangom közben elromlik. Az operakultusz, a zenevilág, a közönség mindig csak a töretlen értéket kedveli. Nincs és nem lehet elnézés, mindig tökéleteset kell adni. Érthető hát, ha ügyelek magamra. A hangom mindenem. Nem iszom hát, nem cigarettázom, nem üldögélek füstös helyeken.
Visszakanyarodunk a repüléshez. Megkérdezem, hogyan indult el énekesi pályája a repülőszakaszvezetőségtől?

Járay a századkürtös

— Hát nemcsak szerelő voltam én, hanem kürtös is. Nézd!

Mutat egy képeslapból kivágott képet. A kép azt a jelenetet ábrázolja, hogy az Endresz és Bittay koporsóját hazahozó gyászvonatot díszben felsorakozva fogadják a székesfehérvári pályaudvaron a repülőkatonák.

— Ezt a képet miért tetted el?
— Mert rajta vagyok. Látod a kürtöst, amint éppen fújja? Hát ez a kürtös vagyok én!... Valahányszor díszszemle volt vagy kivonulás, én kürtöltem. Amikor Horthy Miklós kormányzó urunk vagy Gömbös Gyula látogattak el hozzánk, én fújtam a díszjelet. Meg amikor templomba mentünk vasárnap, én fújtam a századnak talp alá valót: Tattararatta-ratta-ta-ti — ratta-tatta-ta!...
— Az sem ártott.
— Nem bizony, jó tüdőgyakorlat volt a kürtölés!

Ötesztendei szolgálat után került Szombathelyre.
— Tudod, már Székesfehérváron kezdtem »kinőni magam«. Egyszer nyáron Balatonszabadiban üdültünk bajtársaimmal, amikor meglátogattak bennünket a regősök. Velük volt Lugosi, a tárogatóművész. Akkor kaptam kedvet a nyilvános szerepléshez. Lugosinak elénekeltem egy két dalt és megkértem: mondja meg őszintén, mit tart rólam. Azt felelte, hogy szerinte igen jó volna, ha képezném magam.
— Parancsnokaim is ugyanezen a véleményen voltak. Emlékszem: egyszer Székesfehérváron bemutatták a Cigánybárót. Akkor már a városban is volt »nevem«, kijöttek a repülőtérre és felkértek, hogy énekeljek el a darabban egy betétet. Fráter Tibor őrnagy úr volt akkor az intézet parancsnoka. Tőle kaptam engedélyt a nyilvános szereplésre.
— Eredj, fiam, mondotta, többet tudsz te már annál, hogy csak a fehérváriaknak énekelj!...
— Akkoriban — folytatja — már több nyilvános szereplésem volt és mindenütt repülő szakaszvezetöi egyenruhában énekeltem, ebben az operettben énekeltem először civilruhában.
— Azután?

»Tisztjeim segítettek énekesi pályámon«

Elgondolkozik:
— Azután Szombathelyre kértem áthelyezésemet. Azért Szombathelyre, hogy közelebb legyek a szüléimhez és a városi zeneiskolában tanulhassak. Tisztjeim mindent megtettek a kedvemért. Olyan könnyű beosztást kaptam, hogy énektanulmányaimat folytathattam. Reggel nyolctól kettőig volt elfoglaltságom az irodán — én kezeltem a parancsokat, utasításokat, sokszorosító gépet — délután zavartalanul tanulhattam. A zeneiskola hangversenyein egyre többször szerepeltem, már a lapok is kezdtek írni rólam.
— Azután eljött az idő, hogy Pestre vágytam. Szüleim nem akartak elengedni, nem bíztak abban, hogy viszem majd valamire. Parancsnokaim pedig biztattak, mindent elkövettek, hogy megkapjam a pesti áthelyezést.
— Budapesten jó beosztást kaptam, az anyagszertár fegyverműhelyében dolgoztam eleinte, azután irodába osztottak be.

Elérzékenyedik:
— Boldogult jó Magjerek László főhadnagy úr volt az első segítőm Budapesten. Mindent elkövetett, hogy bejuthassak a Zeneművészeti Főiskolára. Ha elcsüggedtem, bátorított. Mindig azt mondta: — Fiam, te tehetséges énekes vagy! Csak szorgalom és kitartás kérdése, hogy megtaláld a számításodat!...
— Vitéz Barna Kornél százados úr volt a másik segítőm. Úgy bántak velem, mint a saját testvérükkel, vittek, segítettek előre. Nekik köszönhetem elsősorban, hogy most itt vagyok és nem tudom meghálálni nekik, hogy segítettek.

Egy »őrmester« tenorja »mérsékelt  sikert« arat.

Járay József repülőszakaszvezetői egyenruhában jelentkezett próbaéneklésre a Zeneművészeti Főiskola felvételi vizsgáján. Az egyik nagymultú pesti lap két sorban ennyit írt róla:

»Jelentkezett egy őrmester is, de tenorjának csak mérsékelt sikere volt«.

— A főiskolán — folytatja Járay — Székelyhidy Ferenc növendéke lettem. El nem tudom mondani, milyen féltő szeretettel, mennyi odaadással nevelt, tanított. Életem végéig hálás leszek neki.

Azután leszerelt, az énekművészet teljesen elhódította a repüléstől.
— Ma nyugdíjas repülőszakaszvezető is vagyok — mondja nevetve.

Cavaradossi után Mantuai herceg

Éppen nyílik az ajtó, jön a pénzespostás és hoz negyvenvalahány pengőt, Járay József repülőszakasz vezető februári nyugdíját.

— A vége az volt, hogy felvettek az operai tanszakra. Sokat és lelkiismeretesen tanultam. Nehéz munka volt, de — sikerült. Tavaly június végén vizsgáztam, a vizsga napján szerződtetett Márkus László igazgató urunk az Operához. Cavaradossit már négyszer énekeltem, a közeljövőben valószínűleg bemutatkozom a Rigolettóban is.

Megkérdezem: mi a legnagyobb élménye eddig?
— Az, hogy drága jó nagyanyám hat kilométernyire lakik szüleim házától. Amikor megtudta, hogy a rádió közvetíti operai fellépésemet, gyalog ment a kemény hidegben édesapámékhoz, hogy rádión meghallgathasson.

 

Eddig tart az interjú Járay Józseffel, akit segítő szeretettel vesz körül a főváros zenei élete. Csaknem minden estéje foglalt. Ha nem az Opera színpadán énekel, hangversenyekre van meghívása. Mint hallom, az Operaházban is különös szeretettel veszik körül. Érthető, hiszen szinte példanélküli, hogy a Zeneművészeti Főiskola növendékét a vizsga napján szerződtessék és alig háromhónapi foglalkoztatás után mindjárt vezetőszerepet énekeltessenek vele az Operaház színpadán ...

Raczkó Lajos.

Járay József mint Pinkerton


769 Búbánat 2018-09-04 11:54:54

Ma 111 évvel ezelőtt halt meg Edvard Hagerup Grieg,   norvég zeneszerző és zongoraművész

 (Bergen, 1843. június 15. – Bergen, 1907. szeptember 4.)

  • Muzsika, 1964., november (11. szám)

GRIEG OTTHONÁBAN

Bergentől helyi vonattal vagy autóbusszal néhány perc alatt eljutunk Hop megállóig, innen csendes, árnyas, autó nem járta erdei úton sétálhatunk a Troldhaugen villához.

Edvard Grieg, Percy Grainger, Nina Grieg and Julius Röntgen. July 1907.

Grieg egykori lakhelye magányosan áll itt a magas fák borította dombon. Környéke még ma is csak gyéren beépített, — annál nagyobb forgalma van az egyetlen sétaútnak, melyen a legkülönbözőbb nemzetiségű látogatók érkeznek. Szép, világos, noha zárt tornácával „tornyos" kiképzésével nem jellegzetesen norvég stílusú, emeletes épület a Troldhaugen. Földszinti szobáit, régi berendezését, az ajándék- és értéktárgyakat múzeummá alakították át. Fényképek ismertetnek meg a családdal, a zeneköltő szüleivel, feleségével, pályatársaival, látjuk Grieg kottáit, könyveit stb. De a villa értéke elsősorban nem is gazdag hagyatékában keresendő — inkább a varázsos hangulatban.

A fagerendázattal bélelt nagy fogadószalonban középen túldíszített, gyertyás csillár, az ablakokon selymes áttetsző fehér függöny, falain az arcképek mellett néhány festmény: tájképek, közülük az egyik éppen a környező erdőt és sétautat mutatja búcsúzó, vöröses napfény világításában. Oldalt áll a nyitott hangversenyzongora, távolabb kényelmes, plüssborítású karosszékek, rokokó asztallal. könyvekkel, szobrokkal, virágokkal, ahol lehet, norvég mintás díszítéssel és szőnyegekkel. Szinte ott látjuk magunk előtt az idős mestert a zongoránál ülve, az őt körülvevő bámuló-tisztelő-ünneplő vendégek körében. De mintha ismerős volna ez a kép! Es valóban, Liszt Ferenc híres, pazar weimari házának hangversenyszalonjára emlékeztet. A Troldhaugen villa nagyvilági pompája azonban nem ad teljes képet Grieg életmódjáról.

Rövid sétával elhagyott sziklás, füves ösvényen ereszkedünk az igazi otthonhoz, a kis bordószínű „komponáló" fakunyhóhoz.

Ma már csak ablakán pillanthatunk be, de a kíváncsi tekintet pillanatok alatt feltérképezi az itt látottakat: balra egy vaskályha, egyszerű hintaszék, pianínó gyertyákkal és metronómmal, asztal, puritán fekhely, a fogason nagykabát és kalap, a falon egy hegedű. Ide már nem hallatszik semmiféle zaj, valóban ideális alkotóhely! Néhány méterrel lejjebb haladva „kinyílik" az erdő, teljesen kitárul előttünk az a kép, melyre a felső ablakokból nézve csak következtetni lehetett. Körülöttünk mindenhol víz, a tenger ősidőkben ittfelejtett maradványa, a fjord, benne kis szigetek, a gyakori esőzésekkel üde zölddé konzervált dús növényzet — és mindenekelőtt: nyugalom, csend és béke. Csak százméterekkel tovább látunk egy kis halászkunyhót, emberek nemigen járnak erre, legfeljebb halászok, de azok úgyis hallgatnak, miként a természet. Itt érthetjük meg, miért ragaszkodott annyira Grieg életének utolsó két évtizedében ehhez a csodálatos környékhez.

A Troldhaugen villától egy másik ösvény is vezet lefelé, ugyancsak vad, szerpentines, elhagyatott és kis tisztásban végződik. Hátunk mögött hatalmas sziklafalba vésve — kívánságának megfelelően — fenn, a magasban Grieg sírja.

A buján tenyésző növényzet és moha a kopár kőtömböt is zöldre színezte, csak a zeneköltő nevének felirata maradt érintetlen. Szemben a fjord nem meghökkentő, félelmetes, több száz méteres függőleges sziklafalak közé szűkített zordságú, hanem kissé lankás, széles, sima és idilli — mondhatnók: „lírai". A helyszín óhatatlanul szuggerálja a hasonlatot: mindez úgy hat, mint a szélsőséges szenvedélyű nagy romantikusok mellett megszületett fátyolos harmóniájú, meghitten rajongó, miniatűr-művű Grieg muzsika világa . . .

Juhász Előd


768 Ardelao 2018-09-03 19:38:43

215 évvel ezelőtt, ezen a napon született

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f9/Gurilev.jpg

Alekszander Lvovics GURILYOV orosz zeneszerző, zongoraművész és tanár.

(Moszkva, 1803. szeptember 3. – Moszkva, 1858. szeptember 11.)

         „Alekszander Lvovics Gurilyov műveinek jellegét tekintve, nem állt messze Varlamovtól; lehet, hogy néha tudatosan is utánozta őt. Emellett azonban van saját művészi egyénisége, ha nem is domborodik ki túlságosan.

          Gurilyov életéről keveset tudunk. 1803. szeptember 3-án született, Moszkvában. Apja egyházi zeneszerző, aki az Udvari Kórusban dolgozott, és származását tekintve paraszti eredetű. A gyermek zenei képzését először apja irányítja, később Fieldnél is tanul.

          A 30-as években Moszkvában él, mint zongoratanár. Ebben az időben jelennek meg első művei: románcai és zongoradarabjai. Az utóbbiakban a közkedvelt, széles körökben elterjedt művek témáira írt táncok és variációk népszerű műfajai vannak túlsúlyban. Érdekesek Varlamov „Ne keltsd fel őt hajnalok hajnalán” című románcára írt variációi, amelyek eléggé hatásos és virtuózan csillogó darabok.

          Gurilyov működési területe az egyszerű és őszinte líra Varlamov szellemében, de az utóbbit jellemző érzelmi ellentétek, kitörések, és éles hangulatváltozások nélkül. A csipkeszerűen finom, csendes és ábrándos érzelmek kis és szűk világa vonzza őt. De ebben a szűk körben gyakran nagyobb finomságot és tökéletesebb kifejezőkészséget mutat, mint Varlamov. Műveinek írásmódja is kedvesebb, csiszoltabb, nincs benne Varlamov stílusának durva elnagyoltsága. Melodikája és harmóniai fordulatai néha finom ízlésre vallanak.

          Gurilyov Varlamovhoz hasonlóan legnagyobbrészt igen egyszerű, mindennapi műfajokkal foglalkozik, amelyeket bizonyos fokig szalonzeneszerűen kezel. E vonatkozásban jellemzőek „orosz dalai,” ezekben rendszerint táncritmusokat használ fel. Ilyen például „Repdes a kékszárnyú fecske” című dala, amely tipikus szentimentális keringő, lassú ütemben, hajlékony, lengő ritmussal és lágy, elmélázóan kecses melódiával. Hasonló jellegű egy másik, ugyanilyen műfajú s nem kevésbé népszerű alkotása, az „Egyhangúan cseng a kis harang” című románc.

          Gurilyov az orosz románc polgári válfajának elindítója volt, de ugyanakkor az intim és elmélázó lírában sokkal mélyebbet és tartalmasabbat adott. Itt mindenekelőtt Kolcov ismert versére („A rózsafelhős ifjúság hajnalán”) írt kifejező erejű „Elválás” című románcot kell említeni.

          Gurilyov számos románca, akárcsak Varlamov legjobb alkotásai is, igen elterjedtek és népszerűek voltak. Cigánybandák játszották és gyakran szerepeltek házi muzsikálások műsorán. Sokszor hallás után énekelték őket, gitárkísérettel, akárcsak a népdalokat.

          Életének utolsó éveiben megbénult, elméje elborult, Moszkvában hunyt el 1858. szeptember 11-én, mindössze, 55 évet élt.”

Forrás: J.V. Keldis: „Az orosz zene története”, 1958.

Repdes a kékszárnyú fecske - А ГУРИЛЕВ - ВЬЕТСЯ ЛАСТОЧКА СИЗОКРЫЛАЯ

Egyhangúan cseng a kisharang - Гурилёв - Однозвучно гремит колокольчик

Elválás - Гурилев Разлука романс


767 Búbánat 2018-09-02 22:07:17 [Válasz erre: 765 Búbánat 2018-09-02 11:04:54]

Horváth Zoltán 90 – Ókovács Szilveszter beszélget a rendezővel – videó

(23: 58 perc)

Magyar Állami Operaház honlapján és YouTube

 Közzététel: 2018. aug. 31.

„A magyar operarendezés doyenje, Horváth Zoltán 90 éves lett. E jeles alkalomból Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója kérdezte pályája alakulásáról a még mindig aktív művészt.


766 Búbánat 2018-09-02 21:43:28

Kapcs. 621., 619. sorszámok

25 éve halt meg Erdélyi Miklós, Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas karmester, Érdemes és Kiváló művész

Erdélyi Miklós emlékére álljon itt ez a nekrológ-cikk:

  • Muzsika, 1993. október (10. szám)

ERDÉLYI MIKLÓS
1928. február 9. - 1993. szeptember 2. (egyes helyeken  szeptember 1.)

„Nem tudom, más hogy van vele, de számomra elviselhetetlen, ha rossz muzsikálást hallok; letör, kedvetlenné tesz. Az átlagosan jó muzsikálással pedig valahogy így áll a dolog: hát igen, ez szép volt, ez jó volt - de menjünk tovább. A nagy művészi élmények, amelyek lelkem mélyéig megráznak - igen ritkák.
Pedig minden művészetben csak a legkiválóbbnak van érvénye. Ami középszerűen, úgy általánosságban jó, az kevés. De amikor valamire azt tudom mondani, hogy ’ez az’, amikor megszűnik bennem minden meggondolás és lappangó kritika, akkor az nevezhető számomra az igazi művészetnek. A művészi kiválóságot azonban nem lehet akarni, foggal és körömmel. Ahhoz, hogy valami naggyá érlelődjön, idő kell, egy egész élet kell hozzá."

Erdélyi Miklósnak talán egyetlen cikkéből idéztem. Klempererről írta, kinek teljes Beethoven-ciklusát 1960 tavaszán, a Bécsi Ünnepi Heteken hallgatta végig (Muzsika, 1960. szeptember 16.). Ám csupán formailag szól Klempererről e két passzus, valójában önnön ars poeticáját fogalmazta meg a 32 évesen pályája kezdetén álló karmester.

Meglehet, szégyenérzésből diktálta zenei lexikonjaink Ki kicsodáink íróinak: 1951-től az Operaház karmestere. Korrepetitor volt, 1959-66 között, amikor már dirigált, jogilag vezető korrepetitor. Karmesteri kinevezését 1966-ban kapta kézhez csupán. Dalszínházi tagsága első nyolc évében legfeljebb az előadások lebonyolításához nélkülözhetetlen színpadi zenéket vezényelhette színfalak mögé rejtőzve. És taníthatta a szerepeket az óriás-gárdának: Pallónak és Svédnek, Fodornak és Székelynek, Simándynak és Röslernek, Báthynak és Osváthnak, Németh Annának, Tiszaynak meg Dellynek.
 

Hogy nem zenei segédmunkásnak született, titok maradt, hosszú időre. Pedig nem ezt ígérte a pályakezdése: egy Erdélyi Miklós nevezetű 19 esztendős főiskolai növendék, a Zeneakadémia kistermében működött Vígopera újdonsült korrepetitora a Szerelmi bájitalt vezényelte az 1947/48-as évadban. Hanem ennek közvetlen folytatása nem lett. A Vígopera utolsó szezonja volt ez, megszűnt szubvenció híján, hasztalan kért-követelt pénzt a fenntartására Kodály. Erdélyi a közlekedési dolgozók amatőr Harmóniazenekarához, majd az alakuló Rádiókórushoz szegődik másodkarmesternek-betanítónak. Meglehet, életfogytiglan be kell érnie a másodhegedűsi poszttal, ha nem emigrál 1956-ban a magyar karmestergárda fele.

Nem volt könnyű visszatérése a dobogóra. Karmesteri kvalitásait hevesen vitatták némelyek, szenvedéllyel magasztalták mások. Füst Milán személyében akadt patrónusra. A költő, kibe tizenkét dühös ember indulata szorult, lángot vető írásban állt mellé. (A Kortárs közölte harmincegynéhány éve; emlékezetemre hivatkozhatom csupán, újságkivágatom lappang valahol.) De mi jogon szólt bele a poéta a muzsikusok dolgába? Volt judíciuma hozzá, fejlett zenei kvalitásérzéke. Pontosan felismerte, körülírta a fiatal Szigeti József Bach-játékának újdonságát egykor (Nyugat, 1909).

Klempererről cikkezve Erdélyi a naggyá érlelődéshez szükséges időt említi. Csakhogy az ő órája dupla sebességgel forgott. Nem illik szóba hozni, hogy a vezénylés a legnehezebb fizikai munkához fogható emberpróbáló tevékenység, mely ép szervezetet kíván. Erdélyi Miklós súlyosan beteg ember volt. Hogy veleszületett vagy szerzett baj gyötörte-e, nem tudom. Hajlott háttal járt-kelt emberemlékezet óta, iszonyú fájdalmak gyötörték.
Testi állapotát szigorúan magánügyként kezelte. Prospero pálcáját fogta, a nyomorúság eltűnt az első intésre, hogy semmi ne álljon a remekmű és tolmácsolója közé. Roppant hangzásigénnyel áldotta - vagy verte meg a sors. Személyes sértésnek tekintett egy hamis hangot, pontatlan ritmust, alaktalan frázist. Semmiféle kompromisszumba nem ment bele. Inkább otthagyta a biztonságot adó dalszínházat s lett világvándora, mihelyt hanyatló operakultúránkban a saját produkcióinak felelősségét nem tudta vállalni többé.

Erdélyi Miklós nem tartozott a virtuóz pálcaművészek, pódiumzsonglőrök közé. Nem a keze, lobogó szelleme irányította a zenét, mély költői meggyőződése. Legalább tízszer hallottam vele Puccini Manon Lescaut-ját, megindultan, ahogy az 1. felvonás fény-árnyjátékait felvillantja, ahogy zenekara a közzenében felsír s ahogy a karmester is meghal, miként az opera hősnője, az utolsó felvonásban. Poétikusabb Puccini-előadással nem volt találkozásom, soha.

Élménygyűjteményemben őrzöm egy Mozart-matiné emlékét. 1965. december 19én a Rádiózenekart vezényelte. A 482-es számú Esz-dúr zongoraverseny nagy találkozása volt Fischer Annie-nak és karmesterének. Eltelt azóta majd három évtized, de szinte ma is a fülemben cseng a c-moll lassú tragédiahangja, a finálé elevenen pulzáló ritmusa, benne közzeneként az Andante cantabile mézillatú fúvósszerenádja, Kamarazenei harmónia varázslatos árama kapcsolta egybe Fischer Annié zongoráját Erdélyi zenekarával. Csillagos órán született produkció volt ez, akár a Jupiter-szimfónia csupa élet megszólaltatása.
Bármennyire különbözzék is, Mozart és Puccini Erdélyi Miklós repertoárjának két pillére. Vezényelte szinte a teljes operaházi Mozart-, Puccini-literatúrát. Első önálló premierje a Cosi fan tutte (1960. november 24.), s másodszereposztásban akkor már megkapta Ferencsik legendás Turandotját. Talán az Erdélyire annyira jellemző érzékenység az összekötő kapocs a két mester között.

Harmadiknak Schubert, akiről könyvet is írt (1961, 2. kiad. 1979, Gondolat kiadó).

  

„Ezt a könyvet nem hivatásos író és nem is zenetudós írta,hanem muzsikus,akinek az a hivatása,hogy mint előadóművész keltse életre a nagy mesterek muzsikáját”-vallja Erdélyi Miklós.
 

Pedig ritkaság, hogy karmester zeneszerző-monográfiára adja a fejét. Bruno Walter Mahlerjén kívül hirtelen nem is jut eszembe példa. Amikor írta, Erdélyi talán még nem bízott abban, hogy hamarosan vezényli is. A „nagy" C-dúr szimfónia megannyi szépséges előadása fűződik a nevéhez. Schubert miséit meg éppen ő fedezte fel újból a számunkra.
Az oratórium jellemző műfaja volt a koncertkarmesternek, attól fogva, hogy 1963-ban Händel Saulját elvezényelhette. Händel, Haydn monumentalitása iránt kivételes érzéke volt. Bachra még várt talán, elkerülte a passiókat, a h-moll misét. Meglehet, úgy érezte, Bachhoz nem gyűjtött elegendő élettapasztalatot.
Korosztályából az új zenével szemben alighanem ő volt a leggyanakvóbb. A Korunk Zenéje ciklusaitól távol tartotta magát. Vezényelt Kadosát, az Operában Mihályt, Ránkit, a saját generációjához tartozó, vagy éppen fiatalabb szerzőktől szinte semmit. Nem tudhatom, az újabb termésre vonatkozó burkolt kritika nyilvánult-e meg ebben, vagy egyszerűen a tulajdon művész-habitusától álltak-e távol „új időknek új dalai".

Különös mód, öt mondatnál többet egyszer váltottunk, azt is Velencében, 1977 őszén a San Giovanni e Paolo előtti tágas téren találkoztunk véletlenül. Rómából hazautaztában állt meg fél napra kedves városában, mely egyszersmind Monteverdi Poppeájának városa is (Poppea megkoronázása, 1968. január 9., vezényelt Erdélyi Miklós). Megállt, hogy benézzen a Santa Maria dei Miracoli templomba, a késő-reneszánsz építészet eme apró remekművébe. Ha nem vezet el, soha nem találom meg nyomát a Velence nevű labirintusban, pedig öt percnyi gyalogútra sincs a Gianipolótól. A város varázsáról beszélgettünk, mezei turisták. Zenéről csak annyit, hogy Prokofjev Háború és békéjének koncertelőadását vezényelte épp a Római Rádióban. Még kikísértük a bécsi gyorshoz, este.

A Ferencsik-generáció még hosszú életű volt e földön. Nem tudom, mi az oka, hogy a karmesterség veszélyeztetett foglalkozássá vált. 51 évesen elment Borbély Gyula, a hatodik iksz táján Breitner Tamás, el Kórodi és Lehel, külhonban Blum, Kertész, Rozsnyai. Szeptember 2-án követte őket Erdélyi Miklós. Beethoven Missa Solemnisét vezényelte volna 8-án, az Egyházzenei Fesztivál záróhangversenyén. „Von Herzen - möge es zu Herzen gehen." Meg soha nem tudjuk többé, miként varázsolta volna hangokká a partitúra elejére írt jelmondatot. Egy költővel ismét kevesebb van közöttünk: a mindössze 66 évet élt Erdélyi Miklós a Magyar Állami Operaháznak immár átvitt értelemben s az idők végezetéig örökös tagja.

BREUER JÁNOS


765 Búbánat 2018-09-02 11:04:54 [Válasz erre: 763 Búbánat 2018-08-31 09:02:13]

A kilencvenéves Horváth Zoltán operarendezőt telefonon felhívta Nagy Ibolya, a Dankó Rádió "Túl az Óperencián" operettadásának szerkesztő-műsorvezetője; a születésnapi apropóból készített rövid telefoninterjúban Horváth Zoltán visszatekintett az elmúlt évtizedek (65 év) szakmai munkájára (vidéki színházakban egyebek mellett sok operett sikeres rendezése is  a nevéhez fűződik),  de még ma is aktív, dolgozik,  sőt a jövőre vállalt új feladatait, a felkért rendezéseit is előrevetítette...  Nagy Ibolyának  a 90 éves Horváth Zoltán rendezővel folytatott  beszélgetését a Dankó Rádió délelőtti adásában hallhattuk. Ismétlése ma18 és 19 óra között.


764 Ardelao 2018-09-02 00:12:55

          203 évvel ezelőtt, e napon született

           http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/images/2512.jpg

          MOSONYI MIHÁLY, eredeti nevén Brand Michael  (Boldogasszony /ma: Frauenkirchen/ 1815.09.02.-Pest,1870.10.31.), a német iparos családból származott, magyar(rá lett) zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró és kritikus.

          Sokan és sokat írtak és írnak róla ma is, a halála óta eltelt, közel 150 év után. Ha valaki hanganyagot keres tőle, számos művét megtalálja a YouTube-on is, mely tény ma már – mondhatni - zenéje továbbélésének a biztosítéka.

          2015-ben, szeptember 11. és 22. között a MÜPÁ-ban, az Európai Hidak fesztivál keretében koncerttel és az életút eseményeit bemutató kiállítással emlékeztek meg róla.

          A zeneszerző születésnapja alkalmából azt az írást idézem kivonatosan, amely az - életművének taglalásakor mindenkor megemlített, ám valójában kevesek által látott és hallott – „Álmosc. dalművének 1934. évi ősbemutatójáról szól:

           „Mosonyi Mihály: «Álmos», dalmű két felvonásban, 6 képben.

            A magyar zenetörténet „nagy” korszakának egyik legérdekesebb, legjellegzetesebb hérosza volt Mosonyi Mihály. […] Nagy műveltségű, végtelen jólelkű, melegszívű, kedélyes művésznek jellemzik kortársai. Zenei műveltsége, technikai felkészültsége még ellenségeinek csodálatát, hódolatát is ki tudta vívni. Ábrányi Kornél, Erkel Gyula, Erkel Sándor, Mihalovich Ödön, Zimay László, Bertha Sándor, Langer Viktor és még sokan mások keresték fel remetelakában az «Öreg»-et, hogy beavassa őket a zeneszerzéstan titkaiba. Mihalovich Ödön és Erkel Gyula elbeszéléseiből tudjuk, hogy Mosonyi elsőrangú pedagógus volt. […] Lelkes rajongója volt a klasszikus mestereknek, de bátor lendülettel szállott síkra Liszt és Wagner akkor még «merésznek» tartott reform-törekvéseiért. Épp ez a megalkuvást nem tűrő lelkes elszántsága vonta magára Erkel Ferencnek és baráti környezetének elhidegülését. Kétségtelen, hogy az «Álmos» előadásának elgáncsolása is ebből a feszültségből fakadt.
           […] Az «Álmos» megírásához már Ünnepi nyitányának 1861-i bemutatása idejében fogott hozzá. […] még Radnótfáy Sámuel intendáns rezsimje alatt nyújtotta be a Nemzeti Színház Igazgatóságánál. Pár év múlva Richter János karolta fel Liszt Ferenc egyenes utasítására, az «Álmos» színrehozatalának ügyét. […] A próbák lanyhán mentek előre, és «titokzatos kezek» húzták halasztották a bemutató kitűzését. 1870. október 31-én váratlanul elhunyt a szerző; a partitúra irattárba került és ott porosodott egész mostanáig.

          Okos és nobilis cselekedete volt az operaház igazgatóságának, hogy Mosonyi dalművének előadásával igazságot szolgáltatott az elhunyt kiváló Mester emlékének. […] az «Álmos» valóban becsülettel megállja helyét nemcsak a «maga korában,» hanem ma is, hét évtizeddel keletkezése után […].
          Komoly, invenciózus, nagy színpadi érzékkel készült tartalmas muzsika […]. Meglepően szépek a kórusrészek. Hálás énekszámok követik sűrűn egymást […]. Hova fejlődött volna Mosonyi, ha idejében szóhoz engedik jutni!

          Szigligeti Ede szövegkönyvéről […] kevés jót mondhatunk. […] Döcögős, cselekményhiányban szenvedő vérszegény sorstragédia […]. Minden történettudás és kortanulmány híján […].
          Márkus László lelkesen, kegyeletes kézzel nyúlt az «Álmos» zongorakivonatához, hogy a fölösleges vérszegény részek kihagyásával […] épkézláb képsorozatot állítson össze a dalmű valódi szépségeinek megmentésére. Ez mintaszerűen sikerült is neki. Palló Imre Álmos fejedelem alakját eszményien nobilissá varázsolta, Závodszky Zoltán pedig Árpád alakját retusírozta, hatásos játékával. Bodó Erzsi és Budanovits Mária gyönyörű orgánumuk szépségével bűvölték el a hallgatóságot. Dicséretet érdemel Losonczy főpapja és Réthy Eszter csengő hangú tündére. Lendvay Andor, Tutsek Piroska, Kőszeghy Teréz és Diósy Edit is pompásan illeszkedtek a kiváló együttesbe. A mű betanításáért és ritmusban, tempóban kifogástalan, lendületes vezényléséért Berg Ottó karnagyot illeti elismerés. A nagyon szép díszleteket ifj. Oláh Gusztáv készítette el. Az újdonságot a közönség szeretettel fogadta, zajos tapsokkal ünnepelve karmestert, rendezőt és szereplőket egyaránt. […] S.A.”

(Megjelent „A ZENE” XVI. évfolyamának, 7. számában, 1934. december 15-én.)

Végezetül pedig - a fenti írás egyetlen mondata kapcsán (Hova fejlődött volna Mosonyi, ha idejében szóhoz engedik jutni!) - idézem Tusnády László cikkének egy részletét, amelynek tanulsága túlmutat a Mosonyi Mihályról leírtak lényegén:

         „Mosonyi Mihály hazaszeretete és a megtisztulás kérdése

          […] Mosonyi Mihályra a „hivatal” kétszáz évvel a születése után is a közöny jéghegyét zúdítja. Scholcz Péter, a hollandiai Liszt Ferenc Társaság elnöke, ezt tapasztalta, emlékét akarta idézni, de szándéka hajótörést szenvedett: a Művészetek Palotájában Mosonyinak nincs helye. Kassai István kiváló zongoraművészünk rengeteget tett Mosonyi zenéjéért, de hivatalos személytől döbbenetes „kioktatást” kapott: Mosonyi harmadrendű zeneszerző. Minderről a Magyar Nyelv Múzeumában volt szó. A Mosonyi-konferencián, 2015. június 27-én. Kassai István itt mutatta meg, hogy Liszt valóban tanult Mosonyitól magyar zenét, és szeretett barátja emlékét olyan bensőséges gyászzenével idézte fel, amelyhez fogható kevés van. A hamis, a torz vélemény mindnyájunkat sért. Vigaszunk mégis van, az ily förtelmes hamisságok hirdetői, szándékukkal ellentétben, magukat ítélik meg. […]

          Zenei lexikonunk mai alkotói vajmi keveset akarnak tudni Mosonyiról. Ez az ő dolguk, de akkor méltatlanok arra, hogy összeállításukat a magyarság komolyan vegye. […]”

Forrás: SZÉPHALOM 25. (2015)

MOSONYI MIHÁLY: AVE VERUM


763 Búbánat 2018-08-31 09:02:13

Tegnap ünnepelte  90. születésnapját Horváth Zoltán, a magyar operarendezők doyenje.

Az Operaház Emlékgyűjteményének fotóján 1964-ben Delly Rózsi portréfilmjének rendezése közben.

Forrás: Magyar Állami Operaház facebook oldala


762 Búbánat 2018-08-22 11:54:54

Sudlik Mária (Budapest, 1942. május 25. – Budapest, 2015. augusztus 22. ), Liszt Ferenc-díjas, a  Magyar Állami Operaház örökös tagja, érdemes művész. Kovács János karmester felesége volt.

Ma három éve hagyott itt bennünket.

 

Film Színház Muzsika Évkönyv, 1970

Reflektorfényben: SUDLIK MÁRIA

(szerző: Gách Marianne)


„Megszerettem Erzsébetet…”

Hogy’ hívják? Sudlik Mária.  Amikor a főiskolára került, rábeszélték, keressen magának egy jól csengő színházi nevet. Esze ágában se volt. S igaza lett. A Sudlik név feltűnő és senkiével össze nem téveszthető.
Egész életében az ár ellen úszott, mindent elkövetett, hogy semmire se vigye. Hogy ösztöndíjas létére rögtön az ének-irodalom nagy szerepeivel aratott rendkívüli sikereket az Opera színpadán, az csak annak a törvényszerűségnek köszönhető, hogy az igazi tehetség tűzön-vízen keresztül tör utat magának. Tizenkét éves korában — hogy, hogy
nem — eljutott egy Bohémélet-előadásra, halálra unta. Aztán később a Bethlen moziban műsorra tűzték a Traviata filmváltozatát, két hétig minden nap megnézte és zokogott az elragadtatástól. A viszontagságok akkor kezdődtek, amikor tizenhat éves sem volt még és felvették a konzervatóriumba. Tüneményes hangszíne elbűvölte tanárait. De aztán odacsapta az egészet, elment autóbuszkalauznak Nagy nehezen megint visszakerült a konzervatóriumba. Majd 1961-ben dr. Sípos Jenő lett a mestere a Zeneművészeti Főiskolán, de két és fél év után onnan is távoznia kellett. Ide-oda hányódott, állást keresett, pénztáros lett, eladó lett, közben meg akart halni...

1966 januárjában az Operaház az énekkarba szerződtette, a következő év májusában szólópróbát énekelt, s utána, még akkor, a szezon végén, rábízták Monteverdi Poppeá- ját. Ezen kívül hat szerepet énekelt az Operában, illetve az Erkel Színházban. A Trubadúrban Inezt, a Rigolettóban Ceprano grófnét, a Nabuccó- ban Anna Zakariást, A Rajna kincsében Woglindét, az Aidát és legutóbb a Don Carlos Erzsébetét.

Az Aida szívem szép gyermeke — mondja. — Ügy érzem, illik hozzám, hiszen nézzen rám, olyan vagyok én kívülről-belülről, mintha néger volnék. Csupa ösztönösség, vadul kitárom érzelmeimet.
Minden megfontolás és óvatoskodás nélkül adja ki magát. Az újságírónak csakúgy, mint operai munkatársainak. Titkai nincsenek, mert kikiáltja őket a világnak. Minden megnyilvánulásában a végletek embere.

— A Don Carlos Erzsébetétől eleinte idegenkedtem — mondja — ez a fajta angyali lélek nem az én lényem, nagyon küszködtem vele, hogy legalább hozzávetőlegesen megközelítsem. A premieren is még valósággal vért izzadtam, hogy sikerüljön. De később nagyon is megszerettem ...

Így harcol mindig önmagával és a szerepeivel...

— Mert gátlásos vagyok. Mondtam is a próbákon: vajon Sudlik a Dembinszky utcából, honnan az ördögből tudja, hogyan kell viselkednie a spanyol udvarban? Bizony jó lenne, ha az Opera stúdiót szervezne, ahol színjátszást, jellemábrázolást, szép mozgást tanulhatnánk! Mert mi, operai fiatalok igyekvő nemzedék vagyunk!
Bámulatos, hogy olykor milyen plasztikusan fejezi ki magát. De általában nemigen válogatja meg szavait, a „klassz” meg a „krapek”, a „pacák”, az „állati” és társai úgy hemzsegnek a mondataiban, mint az iskolásgyerekében.

De az éneklés, és az operai szereplés ízére rájött, és most szenvedélyesen tanul. „Harisnya helyett inkább kottát veszek.” Noha zongorára még nem futotta, talán egyszer majd az is lesz. Apja azelőtt szabó volt a Thália Színházban, most öltöztető ugyanott. A sikeres énekesnő szüleivel lakik a szoba-konyhás lakásban.

A nyáron Petrovics Emil: „Bűn és bűnhődés”-ének Sonjájára készült. S közben a Figaró házassága Grófnéját tanulta. „Remélem, szeretjük majd egymást!” — jegyzi meg elmélázva. Az idei évadtól fogva már rendes tagja az Operának. Három évre szerződött, szezononként emelkedő fizetéssel.

Boldog? Olykor-olykor. Mert inkább depresszióra hajlamos, a tartós boldogsághoz éppúgy nincs tehetsége, mint a tartós önfegyelemhez sem. És még arról is meg akar győzni, hogy rendkívül önző. Nekem rokonszenves, hogy több rosszat mond magáról, mint jót. Nem mer bízni a sikerében. Pedig csakis rajta áll, hogy idei diadalmas kiugrását felfelé ívelő pálya kövesse. Minden adottsága megvan hozzá: hangjának bensőséges drámaisága, érzelmi-érzéki telítettsége, színpadra illő arca-termete. Csak önbizalma, bátorsága és szívóssága legyen, ennek arányában.


761 Ardelao 2018-08-22 07:58:17

442 évvel ezelőtt, 1576 augusztusában hunyt el

Képtalálat a következőre: „Bakfark Bálint”

BAKFARK BÁLINTEurópa hírű magyar lantművész és zeneszerző.

(Születésének és halálának pontos dátuma nem ismert, a Magyar Életrajzi lexikon szerint: Brassó, 1507? – Padova, 1576. augusztus 8. 15. vagy 22.)

Péterffy Ida a „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” c. könyvében (Móra Ferenc Könyvkiadó 1959) így ír róla:

          „Királyi udvarok lantosa

          Már egy évtized telt el azóta, hogy a brassói születésű, nagyszerű lantművész, Bakfark Bálint elhagyta a budai királyi palotát, Szapolyai János udvarát. Azóta magas pártfogóra talált Franciaországban I. Ferenc francia király nagyhatalmú minisztere, Tournon gróf személyében. Nagy sikereiről, rendkívüli ügyességéről, páratlan lantművészetéről a francia költők dicsőítő verseket zengtek. Bőven termett a babér Bálint mester számára, s az elismerés nemcsak szép szavakban, hanem csengő aranyakban is megnyilvánult.

          Az ünnepelt művész nem elégedett meg csupán előadói sikerekkel. Többre vágyott. Egyre tovább tanult, s nagy tudásszomja nemcsak a lantjáték technikájára irányult - hiszen azt olyannyira elsajátította, hogy alig akadt már lantvirtuóz, ki vele ki mert volna állni versenyre -, hanem a zeneirodalom remekeinek tanulmányozására is. Különösen az énekkar nagy mestereinek alkotásai sorában talált csodálatra és követésre méltó példát. A bonyolult szerkesztésű énekkari művek lantra való átültetése közben a lantjáték technikáját addig nem hallott tökéletességre emelte. A hangszer teljesítőképességének fokozása újabb, még nehezebb feladatok megoldására sarkallta, s új zenei gondolatokra ihlette: önálló lantfantáziákat komponált. Miközben II. Henrik francia király udvarát bűvöletében tartotta játékával, fényes ajánlatot kapott II. Gyula pápától, aki Rómába hívta. Végül úgy döntött, hogy a virágzó reneszánsz kultúrájáról híres lengyel király udvarába megy. A litván fővárosban, Wilnában – ahol akkor II. Zsigmond Ágost lengyel király udvartarása volt – házat vett magának, s abban rendezkedett be családjával. Felesége Katharina Narbutowna, litván nő volt.

          Bálint mester nem nélkülözte a főrangúak bőkezű pártfogását. Legszorosabb – mondhatni baráti – kapcsolat Albrecht königsbergi porosz herceghez fűzte, ki a lengyel királynál többször eljárt érdekében, s családját ő maga támogatta anyagilag, míg ő szabadsága idején Francia- és Olaszországot járta. Bálint mester többször is megfordult Königsbergben. Egy ízben lantjának gyógyító hatásáról ír a herceg a lengyel királynak:

          «Művészete és kedves muzsikája által gyengeségemből teljesen magamhoz tértem és betegágyamból felkeltem. Olyan zenész ő, akinek ebben a művészetben nincsen párja, és akihez hasonlót aligha mondhat magáénak bármelyik király is.»

          Bálint mester alacsony termetű volt. Ezért a lenyelek „kis magyar”-nak mondták a nagy népszerűségnek örvendő művészt, aki valóban muzsikálásával bűvölte el hallgatóit, mert megjelenésével ezt el nem érhette volna. Melchior Padlowski költeményében, amely művészetének dicsőítésére készült, megemlíti csúnyaságát. Szépségben nem veheti fel a versenyt Arionnal, Orpheusszal vagy Dávid királlyal – írja, – de ha megragadja a lantját, még Dávid király is leteszi a hárfáját. A lengyel költők Bálint mestert dicsőítő verseinek hosszú sorából kiemelkedik érdekességével Kochanowski költeményének egy sora:

          „Nie kazdi wezvie po Bakfark lutnie. Magyarul: Bakfark után nyúlnak a lanthoz.”

          Ez a költeménysor közmondássá vált a lengyelek között. Akkor használják, ha olyan emberről van szó, akiben nagyobb a vállalkozó-kedv, mint a rátermettség. Lantjának húrjai gyakran zengtek lengyel dallamokat. Ez csak növelte sikerét. Mégis, a Krakkóban kiadott gyönyörű lantkönyv ajánlása búcsúzás volt a lengyelek királyától és az udvartól.

          1556 júniusában honfitársához, Dudics András császári követhez írott leveléből megtudjuk, hogy Bécs felé igyekszik, II. Miksa császár udvarába. Pár hétre ezután évi háromszáz tallér fizetéssel alkalmazzák is. Ez volt életében a negyedik királyi udvar, ahol működött. De úgy látszik nem érezte jól magát Bécsben, mert egy év elteltével szabadságot kért, hogy még ifjúkorában elhagyott, régen látott hazájába látogasson. János Zsigmond erdélyi fejedelem szívesen fogadta hazaérkezésének hírét. Annál is inkább, mert úgy látszott, hogy az öregedő művész megunta már Európa járó fárasztó utazásait, szűkebb hazájában, Erdélyben akar megpihenni.

          […] Már úgy látszott, hogy öregségére nyugodt napokat tölthet szülőföldjén, hol annyi szeretettel és elismeréssel fogadták. De hamarosan másképp alakult sorsa az események sodrában. A beteges, gyenge szervezetű János Zsigmond fejedelem jó félévre a birtokadományozás után, alig harmincegy éves korában meghalt. Vele kihalt a Szapolyai ház. Utóda Báthory István lett. Ez a személyi változás elkedvetlenítette az öregedő művészt. Különben is már évek óta távol volt szeretteitől. Családja Wilnából Páduába költözött. Szabadságot kért hát az új fejedelemtől, majd útiköltségre és családja Erdélybe való felhozatalának költségére 1571 nyarán elzálogosította birtokát. Amikor ez is megvolt, elbúcsúzott gyulafehévári barátaitól és tisztelőitől, s elutazott Páduába.[…]

          A lantvirtuózok fellegvárában

          A barátságos olasz városkában otthonosan érezte magát a világjáró művész. Több mint húsz erdélyi ifjú tanult akkoriban az egyetemen, akik mind rajongó szeretettel és csodálattal vették körül. Gyakran részeltette őket művészetének gyönyörűségében. Ami egészen új és meglepő volt a sokat látott és tapasztalt művész számára, az az itteni szabad, független élet, melyet nem kötött gúzsba a királyi udvarok etikettje. A „királyi udvarok lantosa” Páduában ismerte meg először a függetlenséget. Nagy hatással volt rá a lantgyártás igazi hazájában, az egyetemi városban összegyűlt kitűnő lantosok sokasága, az ott kibontakozott élénk zenei élet. Valójában Pádua akkor az európai hírű lantosok gyülekezőhelye, valóságos fellegvára volt. Bálint mester becsvágyát csak fokozhatta, hogy ennyi kitűnő művész között is az első lehetett. Hatalmas tudásának, a lant teljesítőképességének határát súroló zeneszerzői és előadói technikájának igazi, komoly megméretéséhez soha életében nem talált ennyi szakértőt, mint itt. Nem csoda, hogy a Páduában töltött idő észrevétlenül hónapokra, majd évekre szaporodott.

          Már régen lejárt az erdélyi fejedelemtől kapott szabadság. Báthory István hiába várta vissza Gyulafehérvárra a század legnagyobb lantosát, Bakfark Bálintot. Hozatott helyette olasz zenészeket. Idővel a János Zsigmond által adományozott birtokot is visszavonta. Így aztán Bálint mester és családja Páduában maradt. Pedig talán jobb lett volna, ha az erdélyi havasok egészséges levegőjét szívja, mert ott délen, a meleg éghajlatban gyilkos ragály terjedt el: pestisjárvány ütötte fel a fejét. A nagy művész öregedő szervezete nem bírt ellenállni a szörnyű kórokozóknak. Hogy teljes legyen vándor művész életének tragédiája, nemcsak ő maga, hanem egész családja is elpusztult.

          Páduában 1576-ban Bakfark Bálint halálával Európa nemcsak utánozhatatlan lantművészét, hanem a század középső évtizedeinek nagy zeneszerzőjét, Magyarország pedig első világhírű zenészét vesztette el.

Valentin (Balint) Bakfark-Lute pieces I


760 Búbánat 2018-08-21 10:02:12

Állami áruház - Glauziusz bácsi dala - Feleki Kamill

Részlet az 1952-ben készült filmből...

Zeneszerző: Kerekes János

 

Ma 110 éve Törökbálinton megszületett  Feleki Kamill  színművész, Kossuth-díjas érdemes és kíváló művész.  Az operett műfaj hazai legnagyobbjainak egyike. Zseniális táncos és nevettető volt.

(1908. augusztus 21., Törökbálint- 1993. október 18., Budapest)

 

  • Film Színház Muzsika Évkönyv, 1977

„Nekem élet a színház, nélküle nincs más " - FELEKI KAMILL

Jelen van akkor is, ha éppen nem játszik új szerepet: régi alakításainak emléke évek múlva is elevenen él bennünk. A Kabaré operettszínházi előadásában most Schultz úr szerepére készül.

Ha holnapra kellene beadnom és megvédenem doktori disszertációmat FELEKI KAMILL színészi pályájáról, készséggel vállalkoznék rá, hiszen betéve ismerem ezt a szívemhez közelálló témát: 1971. február 27. és június 12. között tizenhat folytatásban közölte a Film Színház Muzsika regényes életrajzi riportsorozatomat Feleki Kamill művészi pályáról Én nem vagyok már gyermek ... címmel. De hogy most csupán szemelgessek ebből a máris oly gazdag életműből — máris, mondom, hiszen örökifjú színészünk jövőre lesz mindössze hetvenéves —, ez a feladat zavarba ejt. Hol kezdjem, mivel folytassam?

Azzal talán, hogy Kamillt édesapja, látva gimnazista fia olthatatlan színházszeretetét, valami nagyon szép színházi élménnyel akarta megajándékozni? Hát az így történt: Elviszlek fiam. a Magyar Színházba. Megnézzük Törzs Jenővel a Peer Gynt-öt.
Sajnos, elnézte a színlapon a dátumot, s aznap este, amikor elmentek a Magyar Színházban a Charley nénjét adták. De Kamill ezt sem bánta, mert érzékei már akkor nyitva álltak a színpadi komikum minden ízének, színének, árnyalatának a befogadására.

A tánc mágiája azonban leginkább a Király Színházban és a Fővárosi Operettszínházban ragadt rá már diákkorában. Az operettelőadásokon a nagy, népszerű, táncoskomikusok minden mozdulatát a nézőtérről leste, figyelte, az agyába véste. Aztán otthon addig gyakorolta. amíg meg nem tudta ő is csinálni.
Több volt ez puszta utánzásnál, mert már a saját karakterét, egyéniségét, humorát is próbálgatni kezdte a táncmozdulatokban. Egész kis koreográfiákat képzelt el, s ezeket a legnagyobb könyörtelenséggel hajtatta végre önmagával. Mindent egymaga tanult meg és egymaga talált ki. S minden otthoni próba addig tartott, amíg az aznapra kitűzött tánc tökéletesen nem ment. Valóságos akrobatikus mutatványokat sajátított el autodidakta módon.

Gimnáziumi évei alatt ez volt az igazi iskolája.
A család csöndes béketűréssel figyelte.
A mikor aztán Rákosi Szidi híres színiiskoláját elvégezte, a vizsgaelőadáson ötperces boszorkányos táncos magánszámával frenetikus sikert aratott. Ott volt a tapsolok közt Z. Molnár László, a közismert epizódszínész, a fiú odaadó patrónusa.

„— Jól figyelj rám, Kamill — mondta a siker boldogságától szinte lángot vető fiúnak az öltözőben —, néhány percen belül felkeres téged két színigazgató. Az egyik Lázár Ödön, a Király Színház direktora, aki maga is tanúja volt a sikerednek. Azonnali szerződést fog neked felajánlani, erre, ha kívánod, mérget veszek. De ne válaszolj neki rögtön, mert néhány perc múlva megérkezik ide Wertheimer Elemér, a Magyar Színház igazgatója is, akinek az imént én telefonáltam, hogy rohanjon, van itt egy neki való tehetség. ö is szerződtetni akar, de neki se válaszolj rögtön. Habozz a két ajánlaton. Majd amikor már kellően egymásra licitáltak a gázsidat illetően, várd meg az adut, Lázár Ödön utolsó ajánlatát, s akkor aláírhatod a szerződést. De eszedbe ne jusson Wertheimerhez elszerződni, ott prózai szerepeket kellene túlnyomórészt játszanod, te pedig selypítesz, orrhangon beszélsz és kicsi vagy. A táncban van a te varázserőd, a Király Színház a te világod ...”

Z. Molnárnak igaza is lett, meg nem is. Mert Feleki Kamill képessé vált az operett és a zenés, táncos komikum terén megszerzett virtuóz tehetségét összeegyeztetni, sőt — ez a jobbik szó rá —, összetársítani a prózai szerepekben megkívánt sokoldalúsággal. Akkor idézi emlékezetünkbe, hogy valóban selypít, orrhangon beszél és alacsony termetű, és akkor feledteti el mindezt velünk, amikor akarja, illetve amikor a szerepe, figurája megkívánja. Nem bizonyította-e be elégszer a legutóbbi egy-két évtizedben a Vígszínház, a Madách Színház, a József Attila Színház színpadán, hogy milyen sajátos egyéniségű nagy prózai színész is. A nadrág, a Spanyolul tudni kell, a Hotel Plaza, a Vam- piloo-egyfelvonásosok, A Waterlooi csata, a Harmónia, a Napsugár fiúk című színdarabokban nyújtott teljesítményei egyenrangúan sorakoznak a Csárdáskirálynő Miska főpincérje, a Luxemburg grófja Sir Basilja, az Állami áruház Glauziusz bácsija, a Koldusopera Peacokja, a Tűzijáték Gusztávja, a Hello, Dolly Vandergeidere, vagyis a zenés, táncos szerepek sokasága mellé.

Vegyünk elő egy gyorsfényképet egyik legnagyobb és személyiségére talán legjellemzőbb szerepéről. Sir Basil belépője a Luxemburg grófja második felvonásában. Három elegáns angol lord, bizonyos Lanchester, Winchester és Worchester várja a jöttét türelmetlenül, mert újabb ugarandai koncessziókat remélnek tőle. És Sir Basil hátul megjelenik, mint egy divatlapból kivágott szeladon, magakelletően, lábujjhegyre emelkedve. Lazán lecsüngő karral előresiet, mondhatni begördül a színre. Megszokott mozdulattal nyújtja a botját az egyik, a kürtőkalapját a másik lordnak, míg a harmadik a prémes bundát segíti le róla.
S akkor ott áll talpig zsakettben, vén kecskéhez illő szakállal, cicabajusszal, s félig kopasz fején két helyes frufruval. És kesztyűje, mint a kisgyereknek, egy madzagon a nyakában lóg, hogy el ne veszítse.
Ezt a figurát Feleki Kamill találta ki mindenestől, hogy annál komikusabb legyen, amikor nyafogva, selypítve, sóváran, epekedőn, ömlengve és „vaccsolva” ezt énekli: Én nem vagyok már gyermek, ki papírsárkányt kerget, de gyermekké tesz már egy szép szempár.

De volt Feleki még gyermek ezután is — s akkor is Honthy Hanna oldalán — pöttömnyi, aranyos, mókás kis portás-boy a Három tavasz című Lajtai-operettben. És ezt énekelte: Nekem élet a színház, én csak ott vagyok én, Nekem nélküle nincs más, a nagy Föld kerekén.

Lehet, hogy szentimentálisnak hangzik, de — ez az ő dala.


759 Ardelao 2018-08-16 01:21:46

257 évvel ezelőtt, ezen a napon született

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/98/%D0%95%D0%B2%D1%81%D1%82%D0%B8%D0%B3%D0%BD%D0%B5%D0%B9_%D0%98%D0%BF%D0%B0%D1%82%D0%BE%D0%B2%D0%B8%D1%87_%D0%A4%D0%BE%D0%BC%D0%B8%D0%BD.jpg

JEVSZTYIGNYEJ  IPATOVICS  FOMIN

(1761. augusztus 16. – 1800. április 27. Szentpétervár)

„J.I. Fomin népi származású: egy tüzér fia, 1761. augusztus 16-án született Szentpétervárott. Apja hatéves korában meghalt, nevelőapja – aki szintén katona (Fedotov) – beadja a Művészeti Akadémiára. Itt zenét tanul. Az akadémia elvégzése után Itáliába küldik, hogy zeneszerzési szakon tovább képezhesse magát. A bolognai Zeneakadémiára iratkozik be, s azt 1785-ben kitüntetéssel végzi el. Megszerzi a „zeneszerzés mestere” címet, és az akadémia tagjává választják. Amikor visszatér Oroszországba, számos operát és színpadi kísérőzenét ír, melyekkel nagy hírnevet és elismerést szerez. Ennek ellenére, hazájában sohasem élvezte azokat az előnyöket, és sohasem részesült abban a megbecsülésben, amelyet az udvar oly bőven osztott a külföldi művészeknek. Csak 1796-ban, miután már tíz évig dolgozott az orosz színháznak, kapott szerény „zongorakísérői” beosztást.

Fomin műveiben a népi komédia, a falusi idill, a mese és a hősi tragédia témaköre egyaránt szóhoz jut. Abban az időben a nép mindennapi életének témakörét felhasználó daljáték volt az orosz operairodalom legelterjedtebb műfaja. Ehhez a típushoz tartozik a „Kocsisok a bakon vagy a véletlen játéka”, amelyet 1787-ben mutattak be. Az opera szövege rendkívül gyenge volt, s ezért a mű nem aratott sikert. Zenéje azonban tehetségre vall. Különösen a népi stílusú kórusok sikerültek jól, melyek egyike-másika igazi népi témából készült. Operájának néhány dallama elterjedt a nép körében.

Egészen más stílusú mű Fomin „Amerikaiak” című operája. Ezt is az 1780-as években írta, de csak 1800-ban, közvetlenül a szerző halála előtt került színpadra. Az opera szövegkönyve Krilovtól származik, aki mint ismeretes, nagyon szerette a zenét, és irodalmi tevékenysége elején több operaszöveget írt. Az „Amerikaiak” zenéje közel áll az olasz vígopera mestereinek: Paisiellónak és Cimarosának a stílusához. Ügyes, találó és jellegzetes vígjátéki alakokon és helyzeteken kívül megvan benne a gáláns kor érzelmessége is, amely azonban néha modorosságba és kényeskedésbe fullad.

Fomin zenedrámai alkotásai közül, elgondolását tekintve, legjelentékenyebb az „Orfeusz és Euridike” című melodráma, amelyet Knyazsnyin ismert drámaíró szövegére komponált 1791-1792-ben (színre-került 1800-ban). Itt az igazi tragikum magaslatára emelkedik. Mind az alkotás témája, mind a választott műfaj azt mutatja, hogy a szerző szoros kapcsolatban áll a 18. század haladó, az operaművészet megreformálására irányuló törekvéseivel. Az a gondolat, hogy az éneket zenével kísért deklamációval helyettesítsék, Rousseau-tól származik, aki azt „Pygmalion” című drámai monológjában valósítja meg.

Fomin Rousseau-nak itt kifejtett elveit követi az Orfeusz és Euridikében. A szöveg egyes frázisait rövid zenei részletekkel váltogatja, melyek a szavak kifejezőerejét fokozzák, és a színész hallgatásának mély és jelentős értelmet adnak. Például Orfeusz monológjában, amikor szeretett feleségének váratlan és végzetes halálát siratja, ez a szakadozott beszéd, melyet sok szünet és megállás részekre tör, kitűnően tükrözi a nagy felindulást, bánatot és elkeseredést. Ezt a tragikus, pátosszal teli jelenetet nagyszerűen tetőzi be az istenek akaratát kinyilatkozó, komor és fenséges kórus.

Fomin melodrámája a deklamáció és a kórusok mellett hangszeres táncszámokat is tartalmaz, drámai pantomim jelleggel. Ilyen a fúriák tánca, mely önkéntelenül is Gluck Orfeuszának megfelelő epizódját idézi emlékezetünkbe. Fomin zenéjének egyik legnagyobb értéke a tiszta, kifejező és díszes hangszerelés. Érdekes az Orfeusz és Euridike nyitánya, mely nemes, drámailag emelkedett stílusával nagy szimfonikus készséget árul el.

Fomin három legjelentősebb alkotása mellett meg kell még említeni a „Bojeszlavics, a novgorodi hős” epikus és meseszerű operáját, az „Aranyalma” című balett-operáját és néhány orosz tragédiához írt kórusszámait. Emlékeztetnünk kell arra is, hogy ő írta át Szokolovszkij : „A varázsló, csaló és házasságközvetítő molnár” című operáját. Fomin nagy, sokodalú tehetség és technikailag teljesen érett mester, aki nemcsak hogy a korabeli európai zenedráma különféle formáihoz értett, hanem új utakat is keresett és számos különféle művészi feladatot tűzve maga elé, bátran kísérletezett.

Fomin fiatalon, 1800. április 27-én hunyt el Szentpétervárott, alig érte el alkotóerőinek kibontakozását.”

Forrás:   J.V. Keldis: „Az orosz zene története” c. könyve

https:// www.youtube.com/watch?v=zxTmhJn4Keo&index=1&list=RDEMvojCQhDW04oeGsjgj4n9-w :

Nyitány Fomin „Orfeusz és Eurydike” c. operájából

https://www.youtube.com/watch?v=BstpDAMr63c :

A fúriák tánca Fomin „Orfeusz és Eurydike” c. operájából (1791)

https://www.youtube.com/watch?v=JpzbTui6eeY&list=PLg9HkS2UUmMLjeEcMDWpOAco56gkY6CeB&index=5 :

Az istenek hangja Eurydike visszatértéről (zenével kísért deklamáció)

https://www.youtube.com/watch?v=0j7QPfKIMGM :

Rövidfilm orosz nyelven az „orosz Mozart”-ról, „JEVSZTYIGNYEJ  FOMIN – Abszolút hallás” címmel


758 Ardelao 2018-08-15 13:42:53

108 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „Joachim József”

JOACHIM JÓZSEF

hegedűművész, zeneszerző karmester és tanár

Egy elfelejtett évforduló margójára

          A nemrég búcsúztatott esztendőben múlt kereken ötven éve, hogy Berlinben meghalt Joachim József, a nagy magyar hegedűművész és pedagógus, akit a „hegedűsök királyának" neveztek.
          Sokan nem tudják róla, hogy magyar volt. Pedig az volt — annak ellenére, hogy egészen fiatal korától külföldön élt. Magyar volt nemcsak azért, mert a magyarországi Köpcsényben született, hanem mert magyarságát nem egyszer hangsúlyozta, szerzeményeiben épp úgy, mint cselekedeteiben. Mendelssohn londoni barátjának, a költő Klingemannak, a „magyarországi Joachim Józsefet" ajánlja figyelmébe, és 1844-ben az angol fővárosban „Hungarian boy”-ként hirdetik az ifjú művész első londoni felléptét.
          Ifjú? De még milyen ifjú! Első fellépése a pesti Nemzeti Kaszinóban 1839-ben volt, nyolc éves korában. Tíz éves, amikor, pesti tanulmányai után a híres bécsi mesteriskola vezetője, az ugyancsak magyar származású Böhm József fogadja tanítványai közé. Amikor onnan Lipcsébe került, még mindig csak 13 esztendős. De ott már kész művészként fogadták. Bemutatkozásán maga Mendelssohn kísérte zongorán, következő hangversenyein pedig a Schumann házaspárral lépett fel.
          Mégsem volt Joachimnak egy percig sem „csodagyermek”-híre. A Londoni Filharmóniai Zenekar hagyományai szerint ott akkor nem is léphetett volna fel. „Rendkívüli képességű, noha fiatal korú, nagy művész" — jelentette ki róla a kritika. Weimarba került Liszt Ferenc környezetébe, majd Hannoverbe, végül Berlinbe, ahol mint a Hochschule — a világhírű főiskola — vezetője egyedülálló befolyást gyakorolt a hegedűművészet egész újkori fejlődésére.
          Működését felmérve, nehéz sorrendet megállapítani. Mégis, elsőnek azt említenénk, hogy ő keltette új életre a hegedűirodalom elfelejtett hatalmas műveit. A zenetörténetben először Joachim József játszotta pódiumon Bach szólóhegedűre írt szonátáit! Spohr, Viotti, Tartini, sőt Mozart hegedűversenyeit is, sok emberöltőnyi „pihenő" után, a lipcsei Gewandhaus nevezetes hangversenyein Joachim ismertette meg a világgal. (Mozart A-dur koncertje például az elfeledtetés félszázadát követően szólalt meg 1863-ban a magyar művész hegedűjén.) Beethoven hegedűversenye pedig tulajdonképpen az ő előadásában aratott először — és véglegesen — döntő sikert. Az 1806. évi bemutatást követően csak háromszor adták elő, mérsékelt fogadtatással, míg Londonban a 13 éves Joachim egyszeriben kivívta e csodálatos mű vezetőhelyét. Két év múlva már pesti hangversenyén is műsorra tűzte.
          Joachim azonban nemcsak régi műveket adott vissza az életnek, hanem játékával és egyéniségének hatásával új remekműveket is életre segített. Brahms, Schumann, Bruch, Dvorzsák stb. neki is ajánlották hegedűkoncertjüket.
          Készséges segítőtársa volt mindenkinek, akiben a tehetség szikráját érezte. A klasszikusok utáni korszak legnagyobb mestere, Brahms, sohasem felejtette el azt a pillanatot, amikor Joachim elvitte őt Schumannhoz, s ezzel elindította a sikerek és küzdelmek útján. Természetes tehát, hogy Brahms Joachimmal beszélte meg hegedűversenyét, neki ajánlotta, ő mutatta be és írt hozzá kádenciát.
          A nagy előadóművész pedagógiai jelentősége is egyedülálló. Korának hegedűsei zarándokhelynek tekintették berlini mesteriskoláját. A legnagyobbak is, mint például Burmester vagy Huberman, nála sajátították el azt a technikát, amely a hegedűt az emberi hang kifejezőképességével ruházta fel.
          Vele folytatódott, teljesedett ki, ért legmagasabb csúcsra az a folyamat, amely a vezető szerepet játszó, nagy magyar hegedűsöket adta a világnak.
          Hegedűs nemzetté lettünk! Ezt Waldbauer Imre — a Waldbauer—Kerpely vonósnégyes felejthetetlen primáriusa — egy tanulmányában azzal magyarázza: mivel a cigányhegedű eljutott a legkisebb faluba éppúgy, mint a társaságokba, „hegedűkultusz" alakult ki nálunk, s így … a hegedű-hangérzék jóformán már velünk születik".
          Úgy érzem, hogy amikor Joachim szerepét értékeljük, legalább vázlatosan beszélni kell erről a folyamatról.
          Tény, hogy amikor a „magyaros" zenei stílus, a verbunkos kialakul, feltűnnek a híres hegedűvirtuózok is: Bihari János, Csermák Antal. Lavotta János, Rózsavölgyi Márk. Őket követően Hauser Mihály, Singer Ödön, majd Reményi Ede vonója hódította meg a világot. Ez utóbbiak valamennyien a pesti születésű Böhm József tanítványai, aki a nagyjelentőségű „bécsi iskola" alapítója volt. Böhmről maga Beethoven állapította meg, hogy a nagy emberi érzések hű tolmácsolója.
          Böhm iskolájából került ki azután Joachim József is, aki itt szerzett művészi hitvallását igyekezett továbbadni kortársainak. Elmondhatjuk: majdnemhogy minden ma élő hegedűs közvetlenül vagy közvetve Joachim tanítványának vallhatja magát. Mert nemcsak a legnagyobb előadóművészek nevelkedtek iskolájában, hanem a mai hegedűs-generáció nagyjelentőségű nevelői is, mint például Auer Lipót és Hubay Jenő.
          Az ugyancsak magyar származású, veszprémi születésű Auer Lipót — Joachim növendéke — alapította a világhírű leningrádi orosz hegedűiskolát, ahonnan olyan hegedűsök kerültek ki, mint Jascha Heifetz, Mischa Elman és közvetve a mai világhírű szovjet hegedűs-gárda jórésze. Auer Lipót élete végén New Yorkban működött, s ott új alapokra helyezte az amerikai hegedűképzést. Hubay Jenő működéséről pedig, aki már a budapesti Zeneakadémiáról bocsátotta világgá a nagy hegedűsök sokaságát, éppenséggel nem kell sokat beszélnünk. Vele kanyarodott vissza a hegedű külföldre szakadt „magyar iskolája" arra a földre, ahonnan egykor Joachim József is elindult.

          Sok tanulmány foglalkozik Jochim működésével. Jelentőségét éppen nekünk, magyaroknak kell figyelembe vennünk, hiszen Böhm után ő a második kimagasló egyéniség, akinek révén — Waldbauer Imre szavaival — „mi, magyarok, a hegedűskultúra kezdetleges fokáról egy ugrással a szerves fejlődésbe nemcsak bekapcsolódtunk, hanem annak ormára kerültünk."

Reményi-Gyenes István

Forrás: Muzsika, 1958-02-00/2. szám

Ld. még „A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei” topik 122.,123.,124.,125. és 126. sz. bejegyzését!


757 Ardelao 2018-08-15 09:30:42 [Válasz erre: 756 Ardelao 2018-08-15 09:14:07]

― Aljabjev művei közül az énekes kamaraművek a legjelentősebbek. Több mint 150 ilyen kompozíciót írt. Egyéb művei (operái, hangszeres darabjai) gyorsan feledésbe merültek, jóllehet közülük nem egynek komoly művészi értéke van. Lírájában megvan az a szemlélődő, mélabús érzelmesség, amely a 19. század elejének nemesi érzelgős stílusára jellemző.

― Ilyen lágyan szentimentális színezetű legtöbb úgynevezett „orosz dala.” Találunk közöttük világhírű darabokat is, mint a Delvig szövegére írt Csalogány.”

― De a szentimentálisan szemlélődő elégikus élményekkel egyáltalán nem merül ki Aljabjev lírájának tartalma. Műveiben számos, a múlt század kezdetének romantikus művészetét jellemző dolgoz fel. Romantikája komor; kiábrándultság árad belőle. Áthatja a bánat és a reménytelenség, az élet mulandóságának és az elkerülhetetlen korai halálnak a gondolata. Lírájában a Zsukovszkij korai költeményeit jellemző „temető-romantika” érzelemvilága is megtalálható. Gyakoriak műveiben a tájleírások. Ezeket a romantikára jellemző módon, nem önálló elemnek, hanem belső lelki állapotok háttereként és tükrözőjeként használja fel.

― Egyik legszebb románcában, az Esti harangszó-ban a távolból érkező harangzúgás gyönyörűen olvad össze az epekedő ábrándozással.

― A szomorú lírai hangulatoknak megfelelően a természeti képek is rendszerint sötét, komor színekben tündökölnek. Legszívesebben a megdermedt téli tájat vagy az éjszakát írja le. Zenei ábrázolásmódja különösen kifejező Puskin: Téli út című versére írt románcában.

Szereti visszaadni a zenében a „helyi kolorit”-ot. Különösen közel állt hozzá e tekintetben a Kaukázus, amely Aljabjev sok kortársát nyűgözte le romantikus varázsával, s megihlette Puskint, Lermontovot és a kor más orosz költőit. A Kaukázus festői tájai nála gyakran összefonódnak az egyedüllét, a távoli haza iránti vágyakozás témájával. S ez – ha meggondoljuk, hogy a Kaukázus volt a „kegyvesztett” nemesi értelmiségiek leggyakoribb száműzetési helye – egészen természetes is.

― Abban a törekvésben, hogy a szöveget dramatizálja, gyakran eltér az egyszerű kuplészerű szerkezettől és nagyobb, szakadatlanul fejlődő formát választ, többrétű és ellentétes anyaggal. Így írja balladáit, amelyekben nagyobbrészt népies szöveget használ. Ezekben a műveiben kiváló harmonizálási készség nyilatkozik meg. Ezt egyébként már kortársai is észrevették. Érdekes és igen hatásos harmóniai fordulatokat találunk a Sír című románcban, amelynek komor és reménytelen hangulatú, a halálra és a sötét sírra tekintő témája igen jellemző Aljabjevre.

Életének utolsó időszakában Béranger és Ogarev szociális tartalmú szövegeit zenésítette meg. Ilyenek: „A nincstelen,” „A falusi strázsa,” „A kunyhó,”  „A kocsma.” Ezekben realisztikusan mutatja be a súlyosan nélkülöző, szegénységre ítélt, szenvedő és kisemmizett emberek életét. E művekben Aljabjev a gúny és az együttérzés fegyvereivel küzd a társadalom igazságtalanul elnyomott „alsó” rétegeiért.

Ez a hang később Dargomizsszkij és Muszorgszkij művészetére is jellemző.

Aljabjev 1851. március 6-án hunyt el Moszkvában.”

Forrás: J.V. KELDIS: „ Az orosz zene története” (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1958)

Aljabjev: A csalogány - Énekli: Sándor Erzsi

Megj.: Az orosz YouTube-on rengeteg művét megtaláljuk Aljabjevnek, többek között az itt említett románcok zömét is:

https://www.youtube.com/watch?v=j4WAb_anJf0&list=RDj4WAb_anJf0&t=11

A csalogány - Евгения Мирошниченко - Соловей (А.Алябьев) - хороший звук!

https://www.youtube.com/watch?v=9DNWgrUbyt8

Esti harangszó  - "Вечерний звон". Сл. Д. Давыдова, муз. А. Алябьева

https://www.youtube.com/watch?v=ax75hpgi1Lw

Téli út - 21-Алябьев-Пушкин. Зимняя дорога. Дмитрий Григорьев, Н.Арутюнова

https://www.youtube.com/watch?v=wSJGK0nWAtg

A nincstelen - Тамара Калинкина - "Нищая"

https://www.youtube.com/watch?v=FRTUr6dsSK0

„A kunyhó”, „A kocsma” - Алябьев "Изба", "Кабак" Огарёв ( Aliabiev "Izba" "Kabak" Ogariov)

https://www.youtube.com/watch?v=3PWnnkPS82s

Két holló - Два ворона. А.Алябьев. Ростислав Кузьмин


756 Ardelao 2018-08-15 09:14:07

ALEKSZANDR ALEKSZANDROVICS

A L J A B J E V

(Tobolszk, 1787. augusztus 04. /15./ -  Moszkva, 1851.02.22. /03.06./)

Az orosz romantikus líra Glinka előtti időszaka Aljabjev, Varlamov és Gurilev nevével forr össze. Bár tevékenységük időben nem annyira megelőzi Glinkáét, mint inkább egybeesik azzal, stílus tekintetében korábbi fejlődési fokot képvisel. Mindhárom zeneszerző ugyanazt az irányzatot jelenti, s ezt nagymértékű szentimentalizmussal vegyített romantikának nevezhetnők. Alkotásaik romantikus jellege nem következetesen megvalósított művészi törekvésekben, hanem inkább általános érzelmi beállítottságukban, érzelmeik belső összetételében mutatkozik meg. Aljabjev, Varlamov és Gurilov a közkedvelt műfajokat karolják fel alkotásaikban, az azokra jellemző intonációkkal, formákkal és kifejező eszközökkel. Zenei nyelvükben még nagy szerepet játszanak a tipikus fordulatok, melyek néha sablon jelleget is öltenek.

Ennek ellenére, mindhármuknak van művészi egyénisége és stílusa, s az nemcsak egyéni alkotómódjukat fejezi ki, hanem a korabeli orosz zeneművészet különféle irányzatait is.”

Ma Aleszandr ALJABJEVRŐL emlékezem meg, aki (az Európában használatos naptár szerint) 231 évvel ezelőtt, ezen a napon született. 

„[…] Apja magas állású állami tisztviselő volt, és kitűnő általános és zenei képzésben részesítette őt. A fiúra fényes pálya vár, ha hivatalnoknak megy. De nyugtalan, örökké elégedetlen természete és heves vérmérséklete miatt nem érhette be azzal, amit egy magas állású tisztviselő sorsa biztosíthatott volna számára. 1812-ben a hazafiúi hévtől buzdítva, önként jelentkezik a hadseregbe, és részt vesz az orosz hadak győzelmes európai hadjáratában, üldözve Napóleon szétvert seregét. Ekkor köt barátságot Gyenisz Davidov partizánköltővel. A háború befejezése után Aljabjevet először Pétervárott, majd Moszkvában találjuk a haladó szellemű, a felszabadító eszméket képviselő nemesi értelmiség körében. Személyes barátai között ott találjuk Gribojedovot és számos dekabristát. Ebben az időben bontakozik ki zeneszerzői tevékenysége. Különféle műfajokban alkot. Ír énekes és hangszeres kamarazenét, szimfonikus műveket, s mindegyikben kulturált, sokoldalú, tehetséges mesterként jelentkezik. A színház is közel áll hozzá. Több vaudeville-t és vígoperát komponál, s ezek ismertté teszik nevét.

― Magánélete ezekben az években távolról sem alakul ilyen szerencsésen. Valami ostoba eset miatt ott kell hagynia a katonai szolgálatot, majd a húszas évek végén homályos kártyabotrányba keveredik; a játék egyik résztvevője meghal. A szokatlanul hosszú, két évig húzódó bírói eljárás után (Aljabjev egész idő alatt vizsgálati fogságban volt), Szibériába száműzik. Legvalószínűbb, hogy I. Miklós kormánya nem sokkal azután, hogy véresen leszámolt a dekabristákkal, egyszerűen úgy döntött, hogy mint „gyanús” személyt eltávolítja. A cári kormány számos más esetben is így járt el.

― Aljabjev hosszú száműzetés és bolyongás után csak a következő évtized közepén térhetett vissza Moszkvába. Itt élt élete végéig. Újból zeneszerzéssel kezdett foglalkozni. Sok románcot írt, népdalokat dolgozott fel, színházi zenedarabot és számos egyéb művet szerzett. 

(Folyt. köv.)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.