vissza a cimoldalra
2019-10-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11440)
A csapos közbeszól (95)

Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4408)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2682)
Lisztről emelkedetten (971)
Juan Diego Flórez (743)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3461)
Jonas Kaufmann (2442)
Erkel Színház (10342)
Kedvenc magyar operaelőadók (1146)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (993)
Momus társalgó (6355)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1782)
Franz Schmidt (3438)
Ilosfalvy Róbert (863)
Erkel Ferenc (1068)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4590)
Amatőrtől a Zenetudósig... (avagy, ki ért jobban a Muzsikához?) (277)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

647   Búbánat • előzmény644 2018-11-20 22:02:26

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

((LXXXIX.)

Lehárnak szüksége volt a német nyelvű színházakra (1936-ban járunk): más országokból, így például Amerikából bosszantó hírek érkeztek. Ott még nem adták elő A mosoly országát, s a hatalmas Schubert-konszern akarta színre vinni.  Lehár Ferenc írja egy levelében:Ez az operett a legjobb mű, amit valaha is írtam, s a színpadi hatás tekintetében felülmúlja még A víg özvegyet is. Ez a mű életművem betetőzése. Kétségtelen és elvitathatatlan jogom van arra, hogy éppen ezt az operettemet mindenhol a világon úgy adják elő, ahogyan megkomponáltam.

 Ám mit kellett hallania az USA-ból?

Művemet tudtom nélkül már ötször átdolgozták s éppen azon voltak, hogy újabb változatot hozzanak létre, azzal az indokolással, hogy az amerikaiak számára elképzelhetetlen, hogy egy amerikai lány összeálljon kínaival. No de ördög és pokol: hol szerepel A mosoly országában amerikai lány? Az első felvonás színhelye Bécs. Bécsi jellegű a muzsikája. Liza belépője egy bécsi keringő. Osztrák környezetben játszódik a darab. Osztrák tisztek állnak a cselekmény középpontjában. Mi keresnivalója van itt egy amerikai lánynak?”

Azt írták neki, hogy „Amerikában nem tolerálják a sárga rasszt”. No de: „Nem volt-e siker A mikádó, a Gésák, a Pillangókisasszony?” (Forrás: Lehár 1936. IX. 28-i levele)

Lehár tiltakozása pusztába kiáltott szó maradt. Újból átgyúrták a művet: az amerikai lányból francia lány lett. Ám a bemutató még mindig késett.

Ezért volt Lehárnak annyira fontos, hogy ismét előadhassák műveit német színpadokon. Ám szövegkönyvírói nem voltak náci-Németországnak eléggé árják, s ez tovább nehezítette a zeneszerző helyzetét. A kongresszuson (a zeneszerzők és írók kongresszusa 1936-ban, Berlinben) az ott illetékes urakkal kellet tárgyalnia – azok pedig nácik voltak. Lehár, aki világéletében inkább a zenével foglalkozott, semmint a politikával, persze nem törődött a „fajelmélettel”, és sikerült is célját elérnie.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

(folytatni fogom)

644   Búbánat • előzmény641 2018-10-28 23:34:16

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

((LXXXVIII.)

Lehár egy átlagos munkanapja saját kiadóját vezetve

1935-ben Lehár már hatvanöt esztendős volt. Ebben az esztendőben alapította a Glocken-kiadót, sokat vezényelt, újabb műveit filmesítették meg. Ereje nem hogy csökkent volna, hanem a jelek szerint inkább megsokszorozódott.

Ismerjük egy látogató beszámolóját arról, hogyan zajlott az élet a kiadónál:

„Aki belép az irodahelyiségekbe, azonnal megérti, hogy itt nagyüzemi munka folyik. Emberek várakoznak az előtérben, nehéz paksamétákkal megrakodva jönnek-mennek a csomagkihordók, színigazgatók és kiadók adják egymásnak a kilincset, másodpercenként felberreg a telefon. Ha kinyílik a főnök – vagyis Lehár – ajtaja, látható, hogy milyen ifjan és fürgén siet egyik telefontól a másikhoz. Akad itt távhívás és városi hívás, két mondat a távoli direktornak, aki a Luxemburg grófját akarja előadni, két mondat egy bécsi kiadónak, akinek sürgősen kell a Cigányszerelem partitúrája, közben vendégek lépnek be a szobába, Lehár egy levelet ír alá, utasításokat ad, zongorázik – a látogató önkéntelenül jobbra-balra kapkodja a fejét, semmit nem ért, csak Lehár változatlanul kedves és nyugodt: ura a helyzetnek. Most éppen A víg özvegy átdolgozott verzióját hangszereli, hajnali ötig-hatig dolgozik, közben saját kezűleg írja meg a többé-kevésbé személyes jellegű leveleket, van egy titkára, akinek diktálni szokott. Eleven bizonyítéka ő annak, mi mindent meg lehet csinálni a nap huszonnégy órájában, mely idő a legtöbb embernek túl kevés. Csak ha zenéről esik szó, akkor hagy – ő, akinek a muzsikálás, a komponálás maga az élet – csapot-papot, s oly belső tűzzel beszél a muzsikáról, ahogyan az ember arról az asszonyról beszél, akit mindenek felett imád. Forrás: Ferdinand Scherber: Lehár über die Operette. Aus einem Grespräch mit dem Komponisten. (Lehár az operettről. Beszélgetés a zeneszerzővel). Wiener Zeitung, Bécs, 1938. XII. 25.

Hogyan is bírta ily magas korban még ezt a hallatlanul sok munkát? Alighanem azért, mert világéletében roppant szorgalmas volt. Tulajdonképpen nem is ismert mást, mint a munkát.

Lehár így emlékezik erről: „Amikor a korábbi években visszavonultam dolgozni Ischlbe, szinte el sem hagytam a villát, s azok, akik hajnali ötkor vagy hatkor tértek haza a mulatozásból, láthatták, hogy a felső emelet ablaka mögött még mindig ég a villany. Amikor 1928-ban a Theater an der Wienben megünnepelték negyvenéves zeneszerzői jubileumomat, az egyik ünnepi szónok ezt mondta: Lehár majd száz év múlva lesz igazán híres, amikor már nem lesz közöttünk, s nem láthatjuk többé a kávéházban! Amire Ischl polgármestere így válaszolt: Lehet, hogy Lehár úrnak van villája Ischlben, de én még sohasem láttam szemtől szembe. Soha nem ül a Zauner-kávéházban, mindig csak az íróasztalnál.” Forrás: Franz Lehár: Wie entsteht eine Melodie? (Hogyan keletkezik a dallam?), Neues Wiener Journal, Bécs, 1937. XII. 25.

Ezt persze tréfának szánták: persze, hogy Lehár olykor fel-felbukkant a Café Zaunerben. Alapvetően azonban mégis az volt az igazság: Lehár rengeteget dolgozott.

S voltak egyéb kötelezettségei is. Tagja volt több szervezetnek, részt kellett vennie üléseiken, ülésezett a kiadóban is, kongresszusokon kellett részt vennie – olykor Németországban is, így például a zeneszerzők és írók kongresszusán 1936-ban, Berlinben. E kongresszus annál is fontosabb volt számára, mivel azt remélte: mértékadó körökkel tárgyalhat a művei elleni németországi bojkott megszüntetéséről.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 (Folytatni fogom)

 

641   Búbánat • előzmény637 2018-10-25 15:20:34

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXVI.)

Lehár saját kiadót alapít

 1936 második felében jöttek létre azok az első osztrák-német kormányközi szerződések, amelyek odavezettek, hogy Hitler nemsokára bekebelezhette Ausztriát.

Kihatottak ezek az események persze Lehár Ferenc munkájára is.  A Theater an der Wien már 1935-ben csődbement és bezárt. A direktor, Hubert Marischka tulajdonosa volt a Lehár-operetteket forgalmazó kiadónak is. Lehár idejekorán informálódott, ám az eredmény elképesztette: a cég katasztrofális állapotban volt, hatalmas sikkasztásokra derült fény. Lehár nem fordult a bírósághoz, hanem személyes egyezséget kötött Marischkával: visszakapta valamennyi művének jogait, s ezenkívül mindazt a kottát és más egyebet, aminek bármi köze volt az ő alkotásaihoz. Mindent átszállíttatott a Theoboldgasséba, s február 21-én a bécsi városházán megkapta a zeneműkereskedelmi koncessziót; novemberben kiterjesztették az engedélyt a tulajdonképpeni kiadói tevékenységre is. A kiadó új tulajdonosa természetesen magára vállalta a szövegkönyvírók elmaradt jogdíjainak kifizetését is: legalább ők ne járjanak pórul amiatt, hogy Lehár annyira megbízott Marischkában. 

1935. február 25-én tehát megalakult a Glocken-Verlag nevű zeneműkiadó, s ennek Lehár Ferenc volt a főnöke.

Ha összeszámoljuk színpadi műveit, indulóit, keringőit, dalait, zeneszámait, Lehárnak több száz műve volt forgalomban.  A hatalmas mennyiségű anyag feldolgozására és népszerűsítésére hozta létre zeneműkiadó-vállalatát Lehár - a személyes irányítása alatt.

Tulajdonképpen oda érkezett vissza, ahol annak idején a Kukuška idején kezdte: önnön műveinek kiadója lett. Ám most rengeteg munka szakadt rá, s nemcsak az említett okok miatt. Mégis ezt írta: „Őszintén bevallom, hogy ez a munka igazi örömet szerzett; mindenesetre új színt vitt az életembe. Igaz, a tárgyalások nem voltak éppen mindig harmonikusak, de végtére is a saját műveimről volt szó.” (Forrás: Franz Lehár: Meine Weltreise (Világ körüli utam), Neues Wiener Journal, Bécs, 1937. III.3.)

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 (LXXXVII.)

Lehár műveinek megfilmesítése

Hogy miről tárgyalt Lehár?  A színházi és a rádióbemutatók jogairól, sőt filmjogokról. Addigra már több operettjét is megfilmesítették. Erről ez volt a véleménye: „Ha egy operettnek fülbemászó a zenéje, ha van benne immár népszerű dal is, akkor megfilmesítés esetén szinte biztosra vehető a közönségsiker. Igaz, az operettek cselekménye legtöbbször alig-alig érdekes, s ez a film adta nagyobb lehetőségek mellett még inkább szembetűnik, ám a közönség – és itt elsősorban a bécsire gondolok – megelégszik annyival, hogy kellemes, fülbemászó dallamokat hallhat… A hangosfilmmel operettjeim megfilmesítése révén kerültem kapcsolatba, nem pedig adott szövegekhez írott kompozícióim révén, bár komponáltam a film számár egyet s mást, többek között dalokat is. Azok a filmek, amelyekben az én zeném szólal meg, megfilmesített operettek, nem pedig erre a célra írt és komponált filmoperettek… A zene feladata a filmben az aláfestés, alkalmazkodnia kell az adott szituációhoz, mondhatnám: érzelmileg kell megkönnyítenie a megértést. A zene az egyes jelenetekért van, s nem a jelenet a zenéért” (Forrás: Franz Lehár: Mein Film (Az én filmem), Bécs, 1933)

Operett-megfilmesítésről vagy filmoperettekről tulajdonképpen csak a hangosfilm feltalálása óta beszélhetünk, hiszen azelőtt minden film néma volt. Oskar Messter – a német filmgyártás egyik úttörője, eredeti szakmája szerint optikus és finommechanikus, vitte filmre 1910-ben a Luxemburg grófját, mégpedig – éppen ez volt a dolog pikantériája – hanglemez-kísérettel, vagyis ez a film korántsem volt  „néma”; a film pergése s a hanglemez forgása teljesen szinkronban volt. Messter kísérlete azért nem talált követőre, mert a hanglemezek igen rövidek voltak; így a film egyelőre néma maradt.

Filmre vették egynéhányszor még Lehárt és Karczagot is. Megfilmesítették Lehár műveinek többségét – pontosabban operettjeinek szövegkönyveit, hisz muzsikáját csak a hangosfilm reprezentálja majd méltóképpen. Lehár meg volt elégedve a hanghatás minőségével:Technikai szempontból mára odáig jutott a hangosfilm, hogy bármelyik hangszer tiszta hangzással reprodukálható. Ha az ember a moziban olykor mégis elégedetlen, akkor ennek oka csakis a lejátszó-szerkezet lehet… A filmről és a filmfelvétel lehetségeiről csak azt mondhatjuk: úgyszólván tökéletesek.” (Forrás: Franz Lehár: Mein Film (Az én filmem), Bécs, 1933)

Megfilmesítések tekintetében az 1934-es esztendő volt a legsikeresebb. Ebben az évben jött ki a Frasquita filmváltozata: Jarmila Novotna alakította a címszerelőt, partnerei Hans Heinz Bollmann és Heinz Rühmann voltak. Ugyanebben az évben forgatta Ernst Lubitsch Hollywoodban A víg özvegyet, s ez a film isJeanette MacDonalddal és Maurice Chevalier-vel a főszerepben – világsikert aratott.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

(folytatom)

637   Búbánat • előzmény636 2018-09-05 22:45:32

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXV.)

Most egy bekezdés erejéig visszatérek a Giuditta bemutatóját (1934., Bécsi Állami Operaház) megelőző esztendő krónikájának egy még nem ismertetett epizódjához:

 Lehár 1933 kora tavaszán Párizsba utazott, hogy részt vegyen az ottani Frasquita-bemutató előkészítésében, aztán hamarosan ismét odautazott, s a második látogatás – innentől Lehár Ferenc visszaemlékező szavaival folytatom „amikor is Frasquitám díszelőadása alkalmával, amelyre az Opéra Comique-ban került sor, abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy fogadott a Francia Köztársaság államelnöke, s néhány nappal később megkaptam a Becsületrend parancsnoki keresztjét; mindez örökké a legszebb emlékeim egyike marad… Érkezésemkor Cools, a kiadó, és Maupry, a fordító fogadtak, s elkísértek az Opéra Comique igazgatójához, Gheusi úrhoz. Rögtön átmentem a próbához, melyet az opera karnagya, Paul Bastide vezetett… Alkalmam volt megcsodálni Bastide művészi munkáját; ő Franciaország legjobb opera-karmestereinek egyike, aki korábban Bayreuthban a Tristant vezényelte. S megcsodálhattam a ragyogó szereplőket is, kik közül ki szeretném emelni Madame Conchita Superviát, akiről Jeritza Mária találóan jegyezte meg, hogy elragadó énekesnő s ráadásul olyan szép, hogy az már szinte illetlenség…  Operettem főpróbáját gálaműsor előzte meg, ahol száz frank körüli áron kel el minden egyes jegy… Külön ünnepélyességet kölcsönzött az estének, hogy megjelent Albert Lebrun államelnök is. Mint ilyenkor szokás, száz gárdista állt sorfalat pompázatos egyenruhában a színház bejáratától az elnök első emeleti páholyáig, s amint belépett az épületbe, kivont karddal tisztelegtek. Az elnök a második felvonás után jelt adott a tapsra, s ezután Gheusi igazgató által meghívatott a páholyába, ahol hosszan beszélgettünk.” (L.F. „Meine Frasquita-Premiere in Paris” (Frasquitám bemutatója Párizsban), Neues Wiener Journal, Bécs, 1933. V. 10.)

(Forrás: Otto Schneidereit, Zeneműkiadó, Budapest, 1988)

/Folytatom/

636   Búbánat • előzmény635 2018-07-28 23:03:33

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXIV.)

"GIUDITTA" IV.

A bécsi Staatsoper-beli premier Lehár és művének diadala volt, de a megjelent  lelkes kritikák között akadtak olyanok, melyek akár konkrét bírálatokat is megfogalmaztak az új dalműről. Az egyik ilyennek a szerzője nem volt más, mint Ernst Decsey1924-ben ő írta a legelső Lehár-életrajzot –, aki nem tartozott sem a brutálisan gáncsoskodók, sem az ájuldozó, parttalan feldicsérők közé; nem is akart mást, csak a saját mércéjével kívánta a Giudittát megmérni.

A Giuditta-premiert követően megjelent kritikájában („Der Esel Aristoteles” – „Arisztotelész, a szamár”– Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1934. I. 27.) először a Knepler és Löhner kitalálta cselekményről fejti ki meglátásait:

 „Egy szép madárkalitka-kereskedőné Afrikába szökik egy katonatiszttel, a katonatiszt a szolgálat okán elhagyja őt - máshová helyezték -, a hölgy átnyergel a szabad szerelem mesterségére, egy varietében működik mint sztár és konzumhölgy, majd egy római szeparéban összetalálkozik a katonatiszttel, aki végleg búcsút vesz tőle. Ezt kissé elkasírozzák azzal, hogy ebben a Giudittában többféle emberfajta vére keveredik, s ettől oly vad; vére átkozott, sőt ááátkozott, s tönkreteszi a férfiakat. A pompás rendezés láttán az ember megfeledkezik erről, nem is veszi igazán komolyan az egészet. Ám végül csak észrevesszük, mennyire talmi az egész: a sláger - a Du bist meine Sonne –fölött ez olvasható a zongora-kivonatban: Kedves Richardomnak szeretettel ajánlom ezt a hetedik Tauber-dalt! Ferenc.

Sok minden kiderül ebből! A zeneszerző – s ez emberileg becsületére válik – barátjára, Tauberre gondolt, s nem annyira arra az alakra, amelyet Taubernek ábrázolnia kell. S a cselekmény sem egy katonatiszt sorsát kívánja ábrázolni, hanem egy Tauberre szabott szerepet kíván a nagyszabású női szerep ellenpontjaként létrehozni: a cselekmény ürügy, a cél a Tauber-dal létrehozása.”

Decsey a továbbiakban a Giuditta zenéjéről is kifejti véleményét:

Lehár tehetsége két irányban is elkápráztatja az embert. Kedveli az egzotikus helyszínek aromáját, a szerelem forró tájainak fülledtségét; ezen a hőmérsékleten virágoznak ki kantilénái: Octavio dala, Giuditta szerelem-motívuma A-dúrban, s Michele, a férj fájdalmas tercekre épülő motívuma, Lehárnak talán legszebb ötlete; aztán Giuditta szinkópa-ritmusú, kromatikusra pácolt átok-motívuma, s az Olyan forró ajkamról a csók narkotizáló E-dúr keringője. A partitúra ugyan inkább mozaik, semmint építmény, ám Lehár mégis motívumszerűen dolgozza fel ötleteit s valódi megmunkálására törekszik; áll ez arra is, ahogyan megteremti a tripoliszi couleur locale-t: arabos melizmákkal, váltakozó harmóniákkal, kasztanyett-ritmusokkal. Érezni, hogy kötelezettséget vállalt, s ezt teljesíteni igyekezett, tehát finomabb technikai eszközökkel élt: olyan komponista módjára, aki érzi, hogy lassan megsápadnak ifjonti ötleteinek üde orcái.”

Decsey végül közvetlenül és bizalmasan fordul a zeneszerzőhöz:

Elképesztő a melodikai adottságod, legyőzöd vele a hallgatót, s szellemnek híjával lévő ügyekre pazarolod kincseidet. Hiszen éppen az a baj, hogy ezt olyan tehetségesen csinálod; egy tálba öntöd az igazit és a hamisat s olyfajta gyengéd kulturhabarékot hozol létre, melyet megéljenez az a Bécs, mely gúnyolta Anton Brucknert…”  S a Giuditta ügyében erre a következtetésre jut: „… a Giuditta operett, szerelmes, nagyszabású, káprázatos, nagyratörő, hol bájos, hol meg ostobácska operett. De hogy zenés komédia lenne? Miért nem azt írt Lehár?”

Ám Lehár nem írt többet: operát sem, de operettet sem.  A zeneszerző úgy vélte: „A Giudittával a tudásom legjavát adtam!” --- S aki 1935. április 30-án hatvanötödik születésnapját ünnepelte, már csak vajmi keveset komponált. Lehár úgy érezte: elfáradt.

Decsey így folytatja:

„Tulajdonképpen imponáló: harmincöt esztendeig várt Lehár erre a pillanatra, harmincöt esztendeig ez a győzelem volt élete célja. Amit első operája, a Kukuška, el nem érhetett, bárhogy igyekezett is, azt szinte könnyedén elérte utolsó operettje, a Giuditta: meghódította az Állami Operaházat, s megszerezte annak fényes eszköztárát. Több mint harminc operettnyi kerülőt tett meg, míg ideért. A legbiztosabb módja az ideálok megvalósításának, ha az ember túlszárnyalja őket. Lehár írta az operetteket, egyiket a másik után, fokozta, bővítette, finomította a műfajt, külföldön a legtöbbet játszott osztrák szerzőként szerzett hírt s nevet, ő képviselte Ausztriát Párizs és Port Said, az Észak-fok és a Jóreménység foka között – hát be lehetett volna-e csukni előle a reprezentatív bécsi Operaház kapuit? Meg aztán kezére járt a kor is. Mennél több megérthetetlen opera született, mennél több atonalitás eredt vajúdó öléből, annál inkább Lehár kezére játszott ez a kor: mert ő a zsongító, az édes ízű, a dúdolható, a háromszoros újrázást követelő, telt házakat vonzó Lehár-melódiák ura!”

Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében rámutat: Decsey szavai arra is rávilágítanak, miért is sugároz egyre-másra olyan Lehár-operettekből merített számokat a rádió és a televízió, amelyek már régóta nem szerepelnek a színpadokon: a zeneszámok tulajdonképpen függetlenek a mindenkori színpadi cselekménytől. Persze ugyanabban a szellemben fogantak, ám önálló életet élnek. a csúcspontjukat a „Tauber-dalokban” érik el…. Tauber oly káprázatos művészettel tagolta a dallamokat, hogy a lehetetlen is lehetségessé vált: a hallgató elsiklott a szöveg ostobasága felett.

Richard Tauber és Jarmila Novotna már egy héttel az ősbemutató után hanglemezre énekelte a Bécsi Filharmonikusok – gyakorlatilag tehát az operazenekar – kíséretével és Lehár vezényletével a Giuditta legfontosabb számait. A felvétel alapján képet alkothatunk a premierről, az pedig – tudjuk – nagy siker volt. S a bécsi Állami Operaház ezután, 1938. március 7-ig bezárólag, még száznegyvenszer előadta a művet, ami egy „első osztályú temetéshez” képest, ahogy egy helyütt jellemezték, meglehetősen látványos siker.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

"GIUDITTA" V.

Lehár Ferenc hatvanéves kora után érkezett el sikereinek csúcsára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy 1933-ban a Francia Becsületrenddel tüntették ki. 1934. január 20-án került sor az utolsó bécsi bemutatójára. A Staatsoperben bemutatott zenés komédiát, a Giudittát három hónap alatt két operaház is műsorára tűzte: a bécsi bemutató után, 1934. április 8-án a budapesti Magyar Királyi Operaház adta elő.

Csodálatra méltó alkotókészsége mellett Lehárt csodálatos teherbíró-képesség is jellemezte, még a harmincas évek közepén is. Lehár:Ha nem csinálok semmit, fárasztom magam. És mivel az én koromban nem szabad kifáradni, dolgozom.” („Lehár Ferenc élete.” A Zene, 1941)

A pesti bemutatót Lehár vezényelte. A premier előtt így nyilatkozott: „Életem egyik célja teljesült: darabor írtam, melyet egymásután két operaház mutat be.” (Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve – Zeneműkiadó, Budapest, 1959)

A Pesti Napló zenekritikusa, Tóth Aladár, így ír a Giuditta pesti bemutatója után:  

„Az operett, a háború előtti bécsi operett jellegzetesen a polgári középosztály teremtménye… A Melanie-valcert éppen úgy dúdolta a suszterinas. mint maga Ferenc József őfelsége… Lehár ebbe a valcervilágba született bele. És ha valaki tovább tudta szőni ennek a világnak a valcerálmát, akkor elsősorban Lehár volt az… Megváltás, hogy akad művész, igazi melegszívű, finom művész, aki lelket önt az olcsó szórakozásba. Aki lehajol hozzá, hogy felemelje, aki mindazt, ami a félérzések világában még muzsikára szomjazik, nemesen ívelő, harmonikus melódiákkal itatja… És ott egy Lehár szabadítja fel az érzéseket. De a legnagyobb szerencse, hogy Lehár olyan valódi tehetség, aki maga is fel tud szabadulni, miközben alázatosan szolgálja publikumát, egyben észrevétlenül, simán, könnyedén felépíti saját poétikus világát.” (Pesti Napló, Tóth Aladár, 1934. április 10. )

/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/

 

(Folytatom)

635   Búbánat • előzmény634 2018-07-12 00:03:27

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXIII.)

"GIUDITTA" III.

Mennél inkább közeledett az ősbemutató napja, annál több szó esett a sajtóban a „nagy Lehár-szenzációról”; „hadijelentések” érkeztek a bécsi Állami Operaházból, mintha valóban életre-halálra menő küzdelemről volna szó. „Ezúttal semmi nem segít! Hiába ismeri az ember az udvari vagy a kormánytanácsosokat, semmit nem ér, ha az ember akár Richard Tauber nővére szabónőjével van jóban, mégsem lehet már két hete jegyet kapni… Annyira telt a telt ház,  hogy – ha hihetünk az Operaház körül burjánzó pletykáknak – sok száz schillinget is megadnak egyetlen ülőhelyért.” (Forrás: n.n., Giuditta bei Tage (A Giuditta nappal), Illustrierte Kronen Zeitung, Bécs, 1934. I. 19.)

A bécsi Állami Operaházban valóban annyira elkelt minden jegy, hogy a legtöbb reménnyel kecsegtető, leginkább bevált kapcsolatok is csődöt mondanak. Régóta nem tapasztaltunk ehhez hasonlót a bécsi színházakban, s a jelenség messze túlmutat az esemény társadalmi jelentpségén. Kifejeződik benne az opera közönségének az az érzése, hogy szokatlan, mondhatni szimbolikus jelentőségű eseményről van szó: Lehár bevonul az Operaházba!... Lehár az életidegen, de udvariasan öntudatos művész alázatával viseli el az Operaház nem remélt kegyeit… Esztétikai és logikai megfontolásból éppen ezekben a napokban ajánlatos visszaemlékezni Lehár udvarias, á, hajlíthatatlan határozottságára, amivel kitart e zenei és lelki forma önmaga teremtette stílusa mellett. A Friderika magaslatára érkezvén, be sem vallott vágyakozással, de több mint indokolt igénnyel elvárhatta, hogy megtiszteli őt az Operaház. Így áll hát előttünk a belcanto Lehárja, a csillogó és mosolygós szerelmi melódia alkotója, ama szikrázóan színes tenordallamok mestere, vagy – ahogyan szakmai körökben mondják: a Tauber-dalok mestere. Ez a Lehár, a gyengéden bimbózó dallam, a vágyakozásteli szerelmes dal Lehárja a mai osztrák lélek elidegeníthetetlen része.” (Forrás: „Die Grosse Lehár-Sensation (A nagy Lehár-szenzáció), Eiener Allgemeine Zeitung, Bécs, 1934. I. 15.)

Örömmel állapíthatta meg a mester a bemutató estéjén, hogy nemcsak Bécs, Ausztria és Európa, hanem az egész világ odafigyelt azokban az órákban a Bécsi Állami Operaházra: százhúsz adó sugározta az öt földrészen szerteszét a bemutató dallamait.

Valóságos diadalmenet volt a premier. A közönség, a köztársaság elnökével és a kormány tagjaival az élen, véget nem érő tapssal követelte a ráadásokat, éltették Lehárt, és elhalmozták virágokkal meg babérkoszorúkkal.

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatni fogom, továbbra is a Giudittáról…)

 

634   Búbánat • előzmény632 2018-07-01 22:27:27

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXII.)

"GIUDITTA" II.

Lehár Ferenc – (1932. év): „egy szép ischli augusztusi napon, két öreg barátom, Paul Knepler és dr. Löhner idehozott nekem egy szcenáriumot és egy kész első felvonást, hogy olvassam el. A környezet és a cselekmény annyira megragadott, hogy még az éjjel nagyjából feljegyeztem Giudittám legfontosabb motívumait, ha csak vázlatos formában is.” (Forrás: Lehár über seine „Giuditta” – Lehár a Giuditta c. művéről – Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1934. I. 7. )

Az új darabnak a címe eleinte nem Giuditta, hanem Giulietta lett volna.

A rendező személye Max Reinhardt lenne.

Lehár Ferenc: „Nem tudom, mi az értelme, mi a célja a híreszteléseknek, melyek szerint olyan anyagi nehézségek merültek fel, melyek megakadályozzák művem, a Giulietta előadását a Grosses Schauspielhausban. Ha ezek a hírek igazak volnának, alighanem tudnék róla. Csak annyit tudok, hogy itt, Berlinben, állandóan lefoglalnak a Hercegkisasszony próbái (A hegyek ura c. átdolgozott változatról van szó), melyet a Nollendorf- színházban készülnek előadni. Mind a mai napig ahhoz sem jutottam hozzá, hogy hangszereljem, pláne, hogy befejezzem új művemet. Azóta, hogy Salzburgban tárgyaltam Reinhardttal, semmiféle új szakasz el nem kezdődött… Újra csak azt hangsúlyozhatom: a Grosses Schauspielhausban előbb az Alt-Heidelberg-darab amerikai változatát mutatják be, utána pedig a Giuliettát. Minden más híresztelés téves.” (Forrás: Franz Lehár über seine „Giulietta”. Gespräch – L. F.  A Giuliettáról. Beszélgetés – Neues Wiener Journal Bécs. 1932. IX.14.)

Azonban a Rotter-fivérek társulata csődbe jutott és elmenekültek Liechtensteinbe. Ezzel egyelőre füstbe mentek Lehár tervei.

Azonban hamarosan újabb fordulat következett be, mégpedig a bécsi Állami Operaház jóvoltából. Ennek élén álló Clemens Krauss karmester korábban már bemutatta ott Johann Strauss Egy éj Velencébenjét (1929), Heiberger Operabálját (1931) és Suppé Boccaccióját (1932) – és 1934. január 20-án pedig színre került Lehár Giudittája!

Lehár Ferenc: „Nagy örömmel és sok szeretettel dolgoztam… és ugyanolyan műgonddal fordultam a hangszerelés felé – amit az Operaház gazdag és nagyszerű zenekara el is várhat -, mint amennyi figyelmet szenteltem az énekhangok hatásos kezelésének és a téma választékosságának. Novotna művésznő Giudittaként megkapta a maga keringőjét – Olyan forró ajkamról a csók; Richard Tauber a maga áriáját, s kettejük D-dúr duettje mintegy vezérmotívumként húzódik végig a partitúrán.” (Forrás: Lehár über seine „Giuditta” – Lehár a Giuditta c. művéről – Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1934. I. 7. )

Lehár Ferenc: „Alighanem ez a legnagyobb szabású partitúra, amit valaha írtam. Azt hiszem, elmondhatom: a Giuditta a legérettebb művem, s annyi szeretettel dolgoztam rajta, mint talán soha még… Oktalan kérdés, hogy a Giuditta vajon opera-e, vagy operett. Egyik sem a szó szokványos értelmében. A Paganini, a Friderika és A mosoly országa óta olyan stílusban írok, melyet zenei alkotásaim számára a legalkalmasabbnak érzek, és soha nem törtem a fejemet azon, melyik műfajba sorolható ez vagy amaz művem. Vannak a Giudittában az operára emlékeztető komoly jelenetek, ám akadnak benne a cselekményből adódó vidám képek és mulatságos jelenetek is… boldog voltam, hogy harmincesztendős zeneszerzői munkám után megadatott nekem: művemet a bécsi Állami Operaház klasszikus színpadán mutatják be, s a legkiválóbb művészek énekelnek benne a leghíresebb zenekar kíséretével.”  (Forrás: Franz Lehár über seine „Giulietta”. Gespräch – L. F.  A Giuliettáról. Beszélgetés – Neues Wiener Journal Bécs. 1932. IX.14.)

Lehár Ferenc: „Bármekkora legyen is a feladat, öreg barátom, Marischka – akit megbíztak a darab rendezésével – a rá jellemző lelkesedésnek és fanatikus munkabírásnak hála – megbirkózik vele. Sokszínű az öt kép palettája – az első képben a kikötő tarka világa, a harmadikban a katonai tábor élete, s mindenekfelett a negyedik kép, ahol Giuditta az Alcazarban lép fel, egy nagy észak-afrikai város mulatójában, az egyidejű balettel; a tervezőművészek és az Operaház maga sem fukarkodtak a színekkel. A legmélyebb hálával gondolok mindazokra, akik oly sokat fáradoztak művem érdekében.  (Forrás: Lehár über seine „Giuditta” – Lehár a Giuditta c. művéről – Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1934. I. 7. )

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatni fogom, továbbra is a Giudittáról…)

632   Búbánat • előzmény631 2018-06-11 10:58:06

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXI.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- IV.

"GIUDITTA"

 

PESTI NAPLÓ - 1933 december 24.

"Amivel Lehár Ferenc bevonul a bécsi operaházba"

A világhírű zeneszerző a „Pesti Napló"-ban ismerteti új daljátékát, „Giuditta”

Bécs, december 23.
(A Pesti Napló bécsi szerkesztőségétől.)

Lehár Ferenc mostanában kétszer is otthont cserélt: ugyanakkor, amikor új művével bevonul a bécsi Operába, elhagyta a bécsi Belváros közelében fekvő szép nagy városi lakását és kiköltözött Bécs egyik külső városrészébe, Nussdorfba, ami Bécsnek olyan vidéke, mint Budapesté Mátyásföld. Lehár megvásárolta azt a kis kastélyt, amelyben Schikaneder lakott, — aTheater an der Wien egykori igazgatója, aki Mozart operáit először játszatta — egy gyönyörű barokk palotácskát, hatalmas lovagtermekkel, nagy boltíves lakószobákkal, óriási kert közepén, amely most persze fehér hóréteg alatt pihen. Ide, a fényesen világított és jó meleg Lehár-kastélyba, amelynek minden szobájában egy-egy zongora áll és mindenütt elszórva fekszik a kottapapír és az élesre hegyezett ceruzák egész légiója, nem hallani semmit az uccai járókelők korcsolyacsörgetéséből, a  Nussdorf mögött emelkedő dombokra igyekvő síelők és ródlisok buzgó sportolásából; nagy, teljes a csönd itt, a művész egyedül lakik a feleségével és azokkal az élő és élettelen tárgyakkal, amelyek, melódiáin kívül, elfoglalják és szórakoztatják: óriási dolgozószobájában, amely valaha nagy lovagterem lehetett, aranyozott kalitkában két hangosan dalolgató kanárimadárral, — egy kis lepkével, amelyet a múlt héten ő maga fogott és amelynek étkezésére és napi ellátására úgy ügyel fel, mint anya a gyermekére — egy óriási hordóban kis aranyhalacskáira, amelyeket a Nussdorf mögött lévő hegyekből egyenesen idevezetett vékony sugarú kis forrás táplálgat és egy játékszobával, amelyben billiárdasztal áll három golyóval és egy dákóval, de olyan helyzetben, mintha ebben a pillanatban hagyták volna rajta abba a játékot. Lehár a munka után itt szokott billiárdozni — egyedül. És ugyanebben a szobában, egy asztalon áll a francia »boule« nevű szerencsejátéknak kicsinyített mása, amelyben kilenc szám közül kell eltalálni, hogy melyikre ugrik a megpergetett gumilabda, és titokban itt van a roulettgép is, harminchat vörös és fekete számrovatkájával és titokzatos zérójával. Lehár Ferenc, a nagy művész szemérmességével és naivságával vallja be, hogy gyakran játszik ezeken a szerencsét hozó apparátusokon, — de mindig egyedül.

— Legalább mindig nyer a Mester, —jegyezzük meg, amire Lehár titokzatosan mosolyog.

A kastély egyik oldalszárnyában, amelyet Lehár »atelier«-nek nevez, egész kis Lehár-múzeum van berendezve: színlapok, koszorúk, arcképek, szalagok, egy üvegszekrényben a zeneszerző összes kitüntetései, díszoklevelek, bizonyítványok, elismerések, egy tökéletes múzeum ez, amelynek minden egyes darabja egy példátlan sikerű pálya bizonyítéka, amely azonban közvetlen összeköttetést tart fenn az élettel is.

Egy aranylemezt mutat Lehár Ferenc, amely arról számol be, hogy 1929. november 17-én Berlinben egy napon nem kevesebb, mint 9 műve került előadásra. És boldog örömmel mutatja azokat a vonatkozásokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Lehár Ferenc magyar, mindig annak érezte és mindig is annak tartotta magát.

Mutat például kicsi gyermekkorából egy bekeretezett irkalapot: abból a korból való, amikor nem tudott még más nyelven, csak magyarul és miután édesapját, aki katonakarmester volt, elhelyezték Magyarországból, neki is németül kellett tanulnia: ezen az irkalapon az ilyen szavak
»Stundenplan«, »ungarisch«,  nem a helyes németséggel, hanem hosszú »á«-val vannak írva: a kis Lehár Ferenc gyermekes írásával. így:
»Stundenplán«, »ungárisch«.

Mutat azután egy családi képet, amelyen együtt van lefotografálva Brauch  Ferenc, az ismert budapesti  nagyhentes gyermekeivel, akikről kiderül, hogy édes unokatestvérei. És végül ott büszkélkedik az arcképek között Horthy Miklós egy fényképe, kedves ajánlással, — de távolról sem az újabb időből, amikor már Magyarország kormányzója lett, hanem abból a korból, amelyben még együtt szolgáltak a »Mária Terézia« nevű hajón, amelynek Horthy Miklós volt a kapitánya és Lehár Ferenc a tengerészzenekar karmestere.
 

A beszélgetés természetesen elsősorban és főképpen az új daljáték, a »Giuditta« körül forog.

— Tegnap kezdődtek meg a próbák, — mondja mosolyogva és alig leplezett büszkeséggel Lehár. Január 14-ére van kitűzve a bemutató, de lehetséges, hogy az előadást csak egy-két hónap múlva fogjuk megtartani.
... És máris siet és egy hatalmas mappából, amelynek legalább tíz kiló a súlya, egymásután szedegeti elő a »Giuditta« egyes számainak partitúráit és megmutatja ezeket a sűrűn teleírt kottalapokat, amelyeken olyanok a Lehár kemény ceruzával írt halvány kottafejei, mintha gyöngyökkel volnának telehintve.

Példátlanul rendszerető és pedáns ember Lehár: külön kis kartonlapra apró köröket rajzol fel, mielőtt komponálásba kezd, minden kör egy-egy zeneszámot jelent: a körbe beleírja, hogy mikor készült el a zeneszám megkomponálásával, és a hangszerelés befejezése után vörös ceruzával átszínezi a kört és belejegyzi a hangszerelés napját is. A »Giuditta« íve már teljesen vörös: kész a munka, december 7-e az utolsó dátum rajta.

Kérdezzük Lehárt, mikor szeret a legjobban dolgozni? Azt feleli, nevetve: »mindig«. Nem ül le, sem zongora, sem íróasztal mellé, hanem folyton dolgozik, azért van mindegyik szobájában zongora, kottapapír és ceruza, hogy dolgozhasson, akárhol, akármikor, amikor csak kedve telik benne. Naponta 14 órát. Látszik is ezen a friss, mozgékony és rendkívül kedves ifjú-öreg úron, hogy nincs is más öröme, mint a munka.
És talán, ami nála ezzel egyértelmű: a siker.


Nekem is voltak olyan ideim, — mondta egy meghatott percében Lehár Ferenc amikor nem volt olyan sikerem, új operettjeim után nem kapkodtak úgy mint most, dalaimat nem énekelték az egész világon. Minden alkotó életében vannak átmenetek, és nekem is volt néhány évvel ezelőtt egy korszakom, amelyben nem voltak olyan nagy sikereim, mint mostanában. Akkor te voltál az egyetlen, aki kitartottál mellettem, aki hittél bennem, aki mondtad és írtad, hogy jó az, amit csinálok és őszintén szólva: tartottad bennem az önbizalmat. Én ezt sohasem felejtem el neked és örökre hálás maradok ezért neked most is, az én nagy sikereim idején is, amikor a bécsi Opera készül új daljátékomra.
 

...Meghatottan hallgatom a nagy zeneszerző kijelentését. Ilyen szavakra, ilyen érzéseikre csak egy igazán nagy ember képes. Csupa elragadtatás, ahogy új művéről beszél.
— Olyan stílusban van írva, mint valamennyi legutolsó munkám. Lírai daljáték, erős szituációkkal, nagy drámai mozgalmakkal. Két éve dolgozom rajta. Egy asszonynak, Giudittá-nak az élete történetét mutatja be. Hallatlanul izgat engem ez az élet és remélem, a közönséget is érdekelni fogja. Öt képből áll a cselekmény: az első egy délvidéki kikötővároskában játszódik le. Délnek egész fénye és pompája, minden tüze és vadsága jut kifejezésre ennek az asszonynak a vérében és a temperamentumában. Egy madárkereskedő felesége Giuditta, bizonyos tekintetben ő is kalitkába van zárva. Ott él a férje mellett és nem ismeri a szerelem nagy titkait. — csak álmodozik róla. Ekkor jelenik meg Oktavio, egy kapitány, aki a századával Afrika felé igyekszik és a kikötővároskában akar hajóra ülni. Oktavio és Giuditta megismerik és megszeretik egymást. Giuditta életében először ismeri meg a szerelem nagy misztériumát, elhagyja házát és férjét és hajóra ül Oktavioval. A második kép Afrika északi partvidékén játszódik, egy kis helyőrségben, Oktavio villájának a kertjében. Forró szerelmi idillben élnek a szerelmesek, a tisztet azonban hirtelen a frontra küldik, a szerelem véget ér. Oktavio és Giuditta elválnak, a harmadik kép a táborba vezet, ahol Oktaviót forró sóvárgás gyötri Giudittája után. Elhagyja érte a hadsereget, szökevénnyé válik, visszarohan Giudittához, aki azonban már más férfiak karján élvezi az életet. A szerencsétlen tiszt elzüllik és egy nagyvárosi előkelő szálló éttermében bárzongoristává válik: ide kerül Giuditta egy előkelő herceg karján, mint nagyvilági nő, itt látja meg a férfit, akinek tönkretette az életét és aki iránt ismét fellángol a szerelme. De a szökevénnyé vált, tönkretett Oktavio kitér Giuditta csábításai elől, a nő elmegy a herceg karján, miközben Oktavio továbbjátszik a hotelzongorán...

— Csak nagyjából meséltem el a történetet, — mondja kipirult arccal élénken Lehár, - hogy megmutassam a helyzeteket és a hangulatokat, amelyek engem inspiráltak. Én mindig olyan szövegeket kerestem, amelyekben az alakok, a gondolatok, a helyzetek érdekeltek, irtóztam a konstruálttól, a hazug meséktől, a véletlenek találkozásától, a mindenáron való vidámságoktól. Ha a hallgató valamelyik fordulatnál meghatódik, ha egy mondatnál titokban egy könnyet morzsol széjjel, akkor én már elértem a célomat, mert az ilyen szívhez szóló érdeklődés a legfontosabb feltétele az igazi zenei élménynek.
... És a kincseivel egyáltalán nem takarékoskodó Lehár Ferenc már ül is a zongoránál és lejátssza új daljátékát. Még énekesekről is gondoskodott: Bokor Margit, a bécsi opera új, nagytehetségű magyar énekesnője markírozza Giuditta szerepét és egy fiatal olasz tenorista, a nápolyi San Carlo színház tagja énekli Oktavio partítúráját. Lehár ül a zongora előtt, tűzbejön a zenétől, a fejével int a mögötte álló művészeknek, hol az egyiknek, hol a másiknak és kezei alatt kibontakoznak a legújabb szép Lehár-melódiák.

Nyitánya nincs a darabnak, néhány taktus bevezetés után rögtön a cselekménybe vezet a zene, de azért a zenekar sem jár rosszul: az öt képet zenekari közjátékok kötik össze, amelyek a bécsi filharmonikus zenekarban úgy fognak kivirágozni, mint május végén egy csodálatos kert. A vidám bevezető számok után kerül sor Oktávió fellépésére, — nagy Tauber-ária — azután Oktávió és Giuditta találkozására: ez a hatalmas fellépés a maga misztikus, orientális színeivel és gazdag szenvedélyességével Lehár egyik legmozgalmasabb és legdrámaibb munkája. A daljáték általában nincs »átkomponálva«, az egyes számokat próza köti össze, de ez a szöveg nem tart tovább két-három percnél, úgyhogy az egész daljáték olyan, mintha opera volna, — mondjuk a régi francia operák értelmében vett dalmű, amelyekben az egyes számokat szintén két-három perces szöveg kötötte össze. A második kép főékessége egy hatalmas szerelmi duett, a harmadiké Oktávionak a katonák kórusával kísért nagy jelenete, majd Oktáviónak Giuditta után való sóvárgása. A negyedik kép a Giudittáé: ebben őneki van két gyönyörű dala balettel és női énekkarral kísérve, és ennek a képnek van azután hatalmas, drámailag felépített nagy fináléja. Az ötödik, az utolsó kép hozza a Lehár-operettekben immár tradícióvá vált Tauber-áriát, amelyet Oktávió akkor énekel, amikor a nőt az idegen herceg karján meglátja: egy csöndes, fájdalmas ária ez, olyan szép, hogy kétségtelenül utódja lesz »A mosoly országa« híressé vált szerelmi dalának. Giuditta csábítása és a bár-zongoristává vált Oktávió lemondása adják ennek a képnek és egyszersmind az egész daljátéknak a nagy, drámai befejezését. Lemondással végződik a darab, unhappyenddel, amivel Lehár itt és ezúttal is hű maradt a maga művészi elveihez.

... Órákig ült a zongora előtt a nagy zeneszerző, mögötte a kitűnő magyar énekesnő és a fiatal olasz tenorista. — egymásután énekelték a meleg, fájdalmas áriákat, a drámai mozgalmasságú duetteket és a viharos finálékat. Fáradhatatlanok valamennyien, Lehár egy pillanatra odasúg:

— Azt hiszem, a hangszereléssel is meg leszel elégedve. Remélem, sikerült új színeket, új meglepetéseket találnom.

...És amikor »még ezt«, »még azt«, »még ezt a számot«, »még azt a kórust« eljátssza és beteszi az utolsó lapot is a »Giuditta« partitúrája mögött és kipirult arccal kérdezi, hogy hogy tetszik: elragadtatásunkra csak annyit felel nagyon egyszerűen :
 

— Azért tetszik, mert talán megérezni, hogy szívből jön.

Ruttkay György

 

(Folytatom)

631   Búbánat • előzmény630 2018-06-10 11:12:24

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXX.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- III. 

 

Schikaneder és Lehár kastélya Bécsben

Bécs, 19. kerület: Hackhofergasse 18.

Bécs Nussdorf városrészében, közel a Dunához, érdekes, a 17. század végéről származó palotácska áll, melyet a sétáló elől sajnos elrejt az épületegyüttes utcai, egyszerű városi háznak látszó szárnya. Ennek bal oldalán, a csúcsíves ablakok mögött hangulatos kis kápolna található.

Aki beléphet a főbejáraton, két oldalszárnyat lát, melyek kis udvart fognak közre, s a szemben lévő három kapu egyikén át juthat el a tulajdonképpeni kastélyhoz. Mögötte nagy kert található, teraszokkal, kőmellvédekkel, fenyőkkel, rózsákkal, ápolt gyeppel, középen tavacskával. 

Az ingatlan 1802 és 1812 között Emauel Schikaneder  tulajdona volt, aki ebben az időben járt sikerei csúcsán: felépíttette, részben az egy évtizeddel korábban bemutatott Varázsfuvola jövedelméből a Theater an der Wien-t és még erre a tuszkulánumra is futotta. Mennyezetfreskói, melyek a Varázsfuvolából mutatnak jeleneteket, ebből az időből származnak. Ám színházi vállalkozásai hamarosan becsődöltek, utolsó napjait, terveivel ellentétben a kevésbé vonzó Józsefvárosban volt kénytelen leélni...

A kastélyt 1932-ben az akkor már hatvanon túl járó Lehár Ferenc vásárolta meg; részben befektetési céllal, hogy vagyonát megőrizze a gazdasági világválság idején, és ő is azt gondolta, mint Schikaneder, hogy ideális hely lesz élete alkonyának eltöltésére. Nagyon szerette házát, mindent megőrzött és gondosan ápolt. Itt írta Giuditta című operettjét.

Ám hamarosan jött a háború, aminek végét súlyos betegen, Bad Ischl-ben vészelte át. Ott kapta a hírt, hogy Bécs felszabadulásának kaotikus időszakában fosztogatók kirabolták kastélyát, kiszórták felbecsülhetetlen relikviáit, dokumentumait, mozdítható bútordarabjait... 
A nyugalmasabb Svájcban töltött rövid időszak után 1948-ban Lehár gyakorlatilag meghalni jött vissza Ausztriába, újra Bad Ischl-be. A bécsi kastélyt testvére, Antal örökölte.

Az ingatlan ma is magántulajdonban van. Egyes források szerint kis Lehár-magánmúzeum található benne, mely bejelentkezés után látogatható, bár nem találtam, hogy ezt a világhálón hirdetnék.

Utcafronti részén három emléktáblát láthat a sétáló: két egykori tulajdonosa, Schikaneder és Lehár mellett táblát kapott Richard Tauber, Lehár jó barátja, művei tenor-szerepeinek ihletője és kiváló előadója. Biztosan többször járt itt, sőt, esküvője is az itteni kis kápolnában volt... 

Lehár Ferenc emléktáblája az épület utcai frontján

Emanuel Schikaneder emléktáblája az épület utcai frontján

Richard Tauber emléktáblája az épület utcai frontján

Forrás: Zenevándor. hu  (2017. június 16., péntek)

 

(Folytatom)

630   Búbánat • előzmény627 2018-06-07 16:17:55

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXIX.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- II. 

Hétfőn Bécsben jártam, s a programok között volt még annyi időm, hogy fogtam magam és irány: Grinzing!  Az Operánál felszálltam a „D” jelzésű piros villamosra, azzal kivillamosoztam a borozóiról is nevezetes „bohém-negyedbe”; de amikor odaértem, eszembe jutott, nem érdemes kihagyni a közeli Döblinget, oda is elvisz ugyanez a villamos; elsősorban a magyar történelmi vonatkozásai érdekeltek. A nevezetes elmegyógyintézet: egy kastélyépület, ahol gróf Széchenyi István csaknem 12 évnyi gyógykezelés után 1860. április 8-án a felső szinten lévő ötszobás lakosztályában öngyilkos lett (a bejárattól balra fekvő emeleti ablakok mögött található); a 19. század közepe után Bruno Görgen elmeorvos szanatóriuma volt az akkor még vidékies, később Bécs belterületévé vált városrészben. Széchenyi emlékét emléktábla és mellszobor őrzi a gondozott parkban. Szintén ebben az épületben halt meg Semmelweis Ignác 1865-ben.  Az épületben ma kerületi bíróság működik. Egy kis virágot helyeztem el Széchenyi emléktáblája mellé.

S ha már Döblingig eljutottam, az is az eszembe jutott, hogy innen igazán nincs messze a szomszédos Nussdorf városrész,  hol a Lehár-villa található, érdemes felkeresnem azt a helyet, erre is egy kis időt rászánni. Így is tettem. Az okos telefonom szolgáltatása nyomán megkerestem a térképen a pontos címet, majd visszamentem a „D” villamos megállójába, honnan egy következő szerelvénnyel pár megállót érintve máris leszálltam a vágyott célom közelében.  A Dunával párhuzamosan haladva, de már egészen fel, szinte Bécs „tetejére”, a dombokra vitt fel a villamos, hol hamar megtaláltam a Hackhofergassét. Ez egy keskeny, kanyargós, enyhén meredek utcácska, jobbra-balra apróbb-nagyobb házak, kertes villák övezik. Befordulva ebbe az utcába, egy kis emelkedő után, a „dombtető” alatt a kanyarból előbukkant a fényképről már ismert, kívülről egyszerű, de szép  formájú és vonalú épület homlokzata: odaértem az egykori Schikaneder-palotácskához, a hátul hatalmas kertet rejtő Lehár-villa falai elé; ez az épület a neves zeneszerző egyik bécsi lakhelye volt, ma emlékét ápoló múzeum. Magát a 17. század végéről származó palotácskát a sétáló elől sajnos elrejti az épületegyüttes utcai, egyszerű városi háznak látszó szárnya. Bemenni csak előzetes regisztrációt követően, csoportos látogatással, vezetéssel van mód.

A nemzeti emlékhelyként megjelölt Hackhofergassei homlokzaton három emléktáblát láthat a sétáló: két egykori tulajdonosa, Schikaneder és Lehár mellett táblát kapott Richard Tauber, Lehár jó barátja, művei tenor-szerepeinek ihletője és kiváló előadója. Többször járt itt barátjánál, sőt, esküvője is a csúcsíves ablakok mögött rejtőzködő kis magánkápolnában volt…

Bemenni most tehát nem tudtam, így csak kívülről tekintettem meg a villát és jártam körbe, a külső falak mentén, ameddig lehetséges volt – mert maga a telek a ház mögötti kert mentén fallal elzárt terület.

Megemlítem még, hogy a Hackhofergasse 18. szám alatt található Lehár-villától nem messze, kissé lejjebb, az egyik lakóépület utca felé eső falának frontján  nagy tábla hirdeti, hogy ebben a házban lakott a másik híres operettszerző, Carl Millöcker édesapja:

Mindenesetre, egy megszervezett utazás keretében, előtte időben bejelentkezve és regisztrálva magam, feltétlenül visszamegyek még ehhez a kívülről most már feltérképezett, belülről  meg fényképekről dokumentált kis Lehár-palotácskához – amiben bizonyára a még mozarti időkre visszatekintő Schikaneder-emlékek is felcsigázzák az érdeklődésem.

627   Búbánat • előzmény626 2018-05-26 23:46:22

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXVIII.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”

Mint szó volt róla, a bécsi, Lehár tulajdonában álló  bérház a Theobaldgassén idővel szűknek bizonyult a  sok év alatt összegyűlt rengeteg tárgy (kotta, fénykép, plakát, egyéb dokumentumok) elhelyezésére. Lehárnak kapóra jött, hogy Nussdorfban eladó volt a Schikaneder-palotácska. Emanuel Schikaneder, Mozart Varázsfuvolájának szövegírója 1802-ben vásárolta meg a Bécs közelében lévő ingatlant.  Manapság negyedórai villamosozással megközelítve jut el az ember Bécs belvárosából Nussdorfba; 1802-ben 12-14 kilométert kellett odafelé kocsizni a Duna folyásával ellenkező irányban. Birtokán Schikaneder palotácskát építtetett, s a legnagyobb szoba mennyezetére odafestette a Varázsfuvola alakjait. Az épület többször cserélt gazdát, s amikor az első világháború után amerikai segélyakciót hoztak létre Ausztriában, az igazgató, bizonyos Mr. Anton M. Viditz-Wild kénytelen volt túladni az ingatlanon. Lehár ezzel szemben be akarta fektetni a pénzét, s megvásárolta az épületet. Világsikerének tárgyi dokumentumai most már a nussdorfi épületre is kiterjeszkedtek.

Lehár minden bizonnyal nem volt ennek tudatában, de mégis a nemzetközi politika és a gazdasági adottságok indították őt ingatlanvásárlásra.

Kortársai találgatták, mi a szándéka a palotácskával: „Nem tudni, el fogja-e hagyni theobaldgassei stílszerű otthonát, s ezentúl egész esztendőben a Duna partján fog-e lakni… Lehet, hogy az a verzió bizonyul igaznak, mely szerint Lehár-múzeum jön majd létre az ősi termekben”  (Forrás: Videns, Das Lehár-Schlösschenn in Nussdorf. A nussdorfi Lehár-palotácska. Neues Wiener Jourmal, Bécs 1933., VI. 4.)

Feltételezhető, hogy Lehárt hasonló érzelmek indították az épület megvásárlására, mint annak idején Schikanedert. Mindkettejüknek az volt a terve, hogy oda vonuljon - ahogyan mondani szokás – nyugalomba.

Hackhofergasse 18, 1190 Wien, Ausztria

 

Österreich, Wien 19, Nussdorf, Garten des Lehár-Schikaneder-Schlössl. Von 1802 bis 1812 wohnte hier Emanuel Schikaneder

Sok mindent el lehetne mondani erről a palotácskáról; a főbejárat a Hackhofergasséra nyílik, két oldalszárnya kis udvart fog közre. A homlokzati szárny bal oldalán hangulatos kis kápolna található: csúcsíves ablakai az utcára nyílnak. Az udvaron át eljutunk a főépülethez, a tulajdonképpeni palotácskához. Három kapu vezet a pompás lépcsőházba. A palotácska mögött viszonylag nagy kert található, teraszokkal, kőmelvédekkel, fenyőkkel, rózsákkal, ápolt gyeppel. a közepén kicsi tóval, benne aranyhalas medence, melyből szökőkút buzog: csendes, elvarázsolt világ. Lehár mindent megőrzött, mindent gondosan ápolt, s így ma is sok minden emlékeztet itt mind A varázsfuvola szövegírójára, mind A víg özvegy komponistájára. Lehár egyébként nemcsak a palotácskát és a kertet vette át az előző tulajdonostól, hanem a régi személyzetet is: Amalie és Victor Scaját; mindketten még évtizedekig ott maradtak Lehárék szolgálatában.

Lehár tehát ekkorra a theobaldgassei bérház, a Bad Ischl-i villa és a nussdorfi palotácska ura volt.

 

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

 /Folytatom/

626   Búbánat • előzmény623 2018-05-18 17:15:49

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXVI.)

A bécsi rádió Európa-szerte közvetített Lehár-hangversenye

Előző bejegyzéseimben idéztem azokból a bécsi kritikákból, amelyek az operett létjogosultságát kérdőjelezték meg vagy szükségességét illetően merültek fel és ezzel együtt Lehárt érintő bírálatokat fogalmaztak meg, amelyeket a zeneszerző nem hagyott szó nélkül…; a húszas évek vége és a harmincas évek elejének gazdasági világválsága idején is, még mindig ő számított a műfaj legkiemelkedőbb alakjának. Mindemellett a közönség körében Lehár továbbra is hatalmas hírnévnek örvendett, nem úgy gondolkodtak, mint egyes kritikusok.

1931-ben a bécsi rádió európai koncertműsort szervezett Lehár Ferenc alkotásaiból címmel, amely azon túl, hogy 113 adó- és közvetítőállomás sugározta szerte a kontinensen, Lehár számtalan tisztelőjének ünnepe lett.

„A Keleti-tengertől a Földközi-tengerig, a breton falvakban csakúgy, mint valamelyik török alattvaló viskójában, örvendezhetett a világ Lehár muzsikájának gyöngyszemei hallatán. A víg özvegytől, az első sikeres operettől egészen a legújabbig, a Szép a világig összeválogatva. Kiváló művészek vállalták ezt a feladatot Lehár tiszteletére. Soha még nem csendült fel ilyen szikrázóan a Luxemburg grófja keringője, az Arany és ezüst-keringő, mint a Bécsi Filharmonikusok előadásában, akiknek szárnyakat adtak a zeneszerző dús, szinte részegítő hangzatai; soha még nem énekelték oly tökéletesen az áriákat és kettősöket, mint ahogyan Adele Kern ezüsthangján és Pataky Kálmán, az Operaház művésze hangján felcsendültek.”

(Forrás: N.N., 113 Sender übertragen ein Lehár-konzert (113 rádióadó közvetíti a Lehár-hangversenyt), Neues Wiener Journal, Bécs, 1931. XI. 8.)

 

(LXXVII.)

A bécsi theobaldgassei bérház – Lehár-múzeum

A mindennapi események ugyan csak közvetve érintették Lehárt, az Ausztriát is elérő gazdasági világválság azonban őt is arra késztette, hogy pénzét befektesse, ekkor vásárolta meg a nussdorfi (ma Bécs egyik külvárosa) Schikaneder-palotát, melyet Emanuel Schikaneder, Mozart Varázsfuvolájának szövegkönyvírója épített. Lehár tehát ekkorra a theobaldgassei bérház, a Bad Ischl-i villa és a nussdorfi palota tulajdonosa volt. 

Lehár már régóta tulajdonosa volt a Theobaldgasse egyik bérházának.

Theobaldgasse 16. szám alatt talált otthonra Lehár (1919 és 1931 között lakott itt)

Az épület tetőterében számos manzárdhelyiség volt; aki oda belépett, „egy a maga nemében alighanem páratlan világsiker tanúbizonyságait láthatta: képeket, színlapokat, karikatúrákat, okleveleket, értékes kéziratokat, a nemzetközi stagionék plakátjait, melyek szerte a világon ismertették Lehár hírét s nevét.  A falakról ránk mosolyogtak két világrész legszebb asszonyai: operettjeinek szereplői! Az elemi iskolai bizonyítvány mellett látható Battistini képe, lelkes ajánlással… Aki ebben a múzeumban jár – gondnoka maga Lehár -, úgy olvas Lehár életében, mintha valami pontosan vezetett naplóban lapozgatna. Sok száz kép varázsolja elénk a számtalan színházi este ragyogó fényét. S a falakon tenyérnyi hely sem akadt a még elkövetkezendő sikerek számára. Halomban áll ott, székekre felstószolva, az a rengeteg fénykép, amit naponta hoz a posta a ház urának a világ minden tájáról. Aggasztóan halmozódik egyre magasabbra világhírnevének papiroslecsapódása, s Lehárnak e múzeum mellett még egy másikat is meg kellene nyitnia, hogy helyet teremtsen a rengeteg néma papírnak, mely mind az ő sikeréről regél.”

(Forrás: Sales, Im Museum Franz Lehars. Eine unbekannte Wiener Shenswürdigkeit (Lehár Ferenc múzeumában. Egy ismeretlen bécsi látványosság.), Neues Wiener Journal, Bécs, 1932. I.6.)

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

Lehárnak tehát kapóra jött, hogy Nussdorfban eladó volt a Schikaneder-palotácska…

(Legközelebb innen folytatom)

623   Búbánat 2018-04-21 19:17:10

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXV.)

Lehár Ferenc -  és a kritika

Otto Schneidereit Lehár című könyvében (Zeneműkiadó, 1988) úgy fogalmaz, hogy Lehár világéletében a kritika pergőtüzében állott, s írásban fejtette ki, hogyan is áll a kritikához és legfőképpen a kritikusokhoz:

Lehár Ferenc: „A kritikus azt szeretné, ha a mű szebb és jobb lenne, mint amilyen. Keresi a vezérlő gondolatot, mely az ő bonckése alatt vonagló művészt uralta, hogy aztán interpretálja. A kritikus lelki szemei előtt valami ideálisan tökéletes műalkotás lebeg, amilyen a valóságban nincs is, s aztán megvizsgálja, mennyire felel meg az adott mű ennek az ideálnak. Vagy, hogy mennyire marad el tőle… A kritika megkülönbözteti és meghatározza azokat a tulajdonságokat, melyek révén az operett kellemes avagy ellenkező hatást kelt… Ám komoly oka van annak, ha többé nem fogadjuk el, ha a műítész tanító bácsinak képzeli magát, aki jó vagy rossz jegyeket osztogat. S különben is: az a kritikus, aki a szemem előtt lebeg, ne nyargaljon valamiféle szabályokon, s ne próbáljon esztétikai elveket diktálni. Nem a szabályozás a kritika feladata, hanem az, hogy a dolgok mélyére hatoljon… Persze minden kritikus másféleképpen látja a műalkotást, aszerint, hogy milyen a neveltetése, a műveltsége, az agyműködése és a kedélye. Az egyiket a téma ragadja meg, a másikat a stílus, vagy a felépítés és a kidolgozás, vagy a kifejezés ereje, vagy valami, ami neki szívügye. Mindannyian ugyanabba a tükörbe néznek. Ám, amit meglátnak benne, az mindig a saját személyiségük, a saját beállítódásuk.”

/Forrás:  Franz Lehár: Auseinandersetzung mit meinen Kritikern. So ist es – ist es so?  (Vitáim a kritikusaimmal. Így van ez – így van-e?), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930., IV.20.

Ez nem azt jelenti, hogy Lehár elzárkózott a kritikától, s különösen nem áll ez zeneszerzői munkássága első esztendeire.  Ám mi mindent össze nem írtak akkoriban! Rengeteg újság jelent meg Berlinben, s 1912-ben, az Éva berlini bemutatója után, Lehár imigyen sóhajtott fel:

1. számú recenzió: Mily jelentős haladás a korábbi művekhez képest… végre egy valódi operett, a megfelelő engedményekkel a közönséggel szemben!”

2. számú recenzió: Sajnos, érezhető a visszaesés a korábbi művekhez képest… merő operai ambíció… Semmiféle engedmény a széles tömegek számára!

3. számú recenzió: Végre egy valóban értékes mű… a zeneszerző szerencsével törekszik a vígopera magasabb céljai felé!

4. számú recenzió: A zene remek, a könyv pocsék. A közönség el van ragadtatva!

5. számú recenzió: A szövegkönyv remek, a zene pocsék, a közönség csalódott!

6. számú recenzió: A librettó és a zene remek!

7. számú recenzió: A zene és a szövegkönyv pocsék!

Félretettem a kritikákat, és teljesen tisztában voltam azzal, hogy a muzsikám operaszerű, ám ízig-vérig operettszerű, hogy azzal a sajátos képességgel rendelkezem, miszerint egyszerre lépek előre is, hátra is, hogy a szövegkönyv és a zene egyaránt nagyszerű és pocsék, hogy a lelkes közönséget csalódás érte, míg ezzel szemben a csalódott közönség ujjongott…”

Forrás: n.n., Lehar, als Satiriker (Lehár, mint szatíraíró), Neuigkeits-Welt-Blatt, Bécs, 1919. I. 9.

S mindaz, amit az Éva kritikáinál megfigyelhetett, évről évre megismétlődött valamennyi művével kapcsolatban. Mit tehet a komponista?

Lehár Ferenc: „Ha komoly zenét írok, akkor túl operaszerű, ha komolytalant írok, akkor túl triviális. Ha slágert írok, akkor azt mondják: a kakasülőnek írok! Ha nem írok slágert, azt mondják, kifogyott az ötletekből! Ha sokat követelek az énekestől, azt mondják: elvégre nem operaénekes! Ha keveset követelek meg az énekestől, azt mondják: régebben persze minden másképpen volt, akkor az operett mesterei még gondoltak az énekesekre is! Ha az énekkarnak adok munkát, azt mondják: merőben fölösleges, senki nem figyel arra, amit azok ott fent hangicsálnak! Ha nem adok munkát a kórusnak, azt mondják: milyen pompásan zengtek a kórusok a régi operettekben! Ha hárfát alkalmazok, azt mondják: idegesítő ez az állandó ciripelés! Ha nem használom a hárfát, azt mondják: hova lett a zenekar fénye, ma oly üresen kong! Ha feltűnő helyen felcsendül egy keringő, azt mondják: egyre csak keringő! Offenbachnak bezzeg nem volt rá szüksége! Ha nem írok keringőt, azt mondják: hol maradt ezúttal a nagy keringő? Ha nyitányt írok, azt mondják: hát az meg mire való? Ez nem modern, az ember belefárad, mielőtt felgördül a függöny! Ha nem írok nyitányt, azt mondják: ez aztán könnyen veszi a dolgot, még nyitányt sem írt! Ha minden esztendőben kihozok egy új művet, azt mondják: csak irkál és firkál, ez már rég nem művészet, ez már operett-ipar! Ha nem rukkolok ki minden évben egy operettel, azt mondják: Mi  van vele: Úgy látszik, már semmi nem jut az eszébe!  Ha keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják a kritikusok: na, megállj csak, engem aztán nem fogsz behálózni! Ha nem keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják: na, megállj csak, te arrogáns fickó, majd még megemlegeted!”

Forrás: Franz Lehár: Wie soll man es all den lieben Mitmenschen recht machen? (Hogyan tegyünk kedvére valamennyi kedves embertársunknak?), Die Theater- und Musikvoche. 11. évf., Bécs, 1920.

E véleménye ellenére – vagy talán éppen, mert ez volt a véleménye – Lehár gondosan elolvasott minden kritikát műveiről, bár túl sokat nem törődött velük. „Akit soha meg nem kritizáltak, nem tudja, mennyire nem kell törődni a rossz kritikával, s mennyire a jóval.” – hajtogatta: ez volt az életelve. Hozzáállását a legpregnánsabban talán ez a mondat jellemzi: „Ahogyan a kritikusnak is csupán a lelkiismeretére szabad hallgatnia, ugyanúgy a művésznek is csak a saját művészi lelkiismeretére kell figyelnie: az a legfőbb instancia!”

 

(Folytatom)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Tóth-Csamangó Blanka (klarinét), Persányi Zsófia (zongora)
moderátor: Fülei Balázs
"Hangulat Junior" Őszi színekben
BRAHMS: f-moll szonáta brácsára és zongorára, op. 120, No. 1

18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Mocsári Károly (zongora)
"Emlékkoncert Liszt Ferenc 208. születésnapján"
LISZT: 16. magyar rapszódia
LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 7. Funérailles
LISZT: h-moll szonáta
A koncert előtt fél órával, 17.30-kor emléktábla koszorúzás a Régi Zeneakadémia Andrássy úti falánál.

19:00 : Budapest
Magyar Rádió Márványterme

Szutrély Katalin, Balogh Eszter, Komáromi Márton, Borka Ákos (ének), Fülöp Andrea (zongora)
SCHUBERT: A tánc D. 826, Tavaszi üdvözlet, D. 686, Az ifjú apáca, D. 828, Megszentelt napok, D. 763, Fény és szerelem, D. 352, Atlasz, D. 957, Éj és álmok, D. 827, Himnusz a végtelenhez, D. 232
BRAHMS: Vasárnap, op. 47, No. 3., Üzenet, op. 47, No. 1, Májusi éj, op. 43, No. 2, Az ajtó előtt, op. 28, No. 2, Kék szemed, op. 59, No. 8, Négy kvartett, op. 92

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Rohmann Ditta (cselló)
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Vajda Gergely
LISZT: A bölcsőtől a sírig – szimfonikus költemény
LIGETI: Csellóverseny
BRAHMS: 4. (e-moll) szimfónia, op. 98

19:30 : Budapest
Erkel Színház

Juan Diego Florez
Magyar Állami Operaház Zenekara
vez.: Jader Bignamini
VERDI: A végzet hatalma – Nyitány
Rigoletto – “Questa o quella”
Rigoletto – “Ella mi fu rapita…. Parmi veder le lagrime…. Possente amor mi chiama”
A pünkösdi királyság – Nyitány
Attila – “Oh dolore!”
A lombardok – “La mia letizia infondere… Come poteva un angelo”
A két Foscari – “Brezza del suol natio… Dal più remoto esilio… Dal consiglio alla presenza… Odio solo, ed odio atroce”
Traviata – Prelűd – I. felvonás
Traviata – “Lunge da Lei… De’ miei bollenti spiriti…O mio rimorso”
LEHÁR: A mosoly országa – “Dein ist mein ganzes Herz”
Paganini – “Gern hab’ ich die Frau’n geküsst”
Giuditta – “Freunde, das Leben ist Lebenswert”
BERLIOZ: Rákóczi-induló
MASSENET: Werther – “Pourquoi me réveiller”
BIZET: Carmen – “La fleur que tu m’avais jetée”
MASCAGNI: Parasztbecsület – Intermezzo
PUCCINI: Bohémélet – “Che gelida manina”
15:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély

Ránki Fülöp (zongora)
"Liszt Fesztivál"
LISZT: 3 darab a Szent Erzsébet legendájából zongorára
A keresztes lovagok indulója, Interludium
LISZT: A Sixtus- kápolnában
Lento, Aleegri Miserere című műve nyomán
Andante con pietá Mozart Ave Verum Corpus című műve nyomán
LISZT: Két Legenda

17:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély, Lovarda

Klukon Edit, Ránki Dezső (zongora)
"Liszt Fesztivál"
LISZT: Tasso, Lamento e Trionfo, Szimfonikus költemény - A szerző általi négykezes változat
LISZT: Dante Szimfónia - A szerző általi kétzongorás változat

19:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély, Kápolna

Klukon Edit, Ránki Dezső (zongora)
"Liszt Fesztivál"
LISZT: Amit a hegyen hallani - A szerző általi négykezes változat
LISZT: Via Crucis - A szerző általi négykezes változat
A mai nap
történt:
1883 • Megnyílt a New York-i Metropolitan Opera House
született:
1811 • Liszt Ferenc, zeneszerző († 1886)
1832 • Leopold Damrosch, karmester († 1885)
elhunyt:
1764 • Jean Marie Leclair, zeneszerző (sz. 1697)
1859 • Ludwig Spohr, zeneszerző (sz. 1784)
1973 • Pablo Casals, csellista (sz. 1876)
1979 • Nadia Boulanger, zenepedagógus (sz. 1887)