Bejelentkezés Regisztráció

Berlioz újratemetése


158 Búbánat 2020-12-09 12:08:14

M5 csatorna ma éjjel  21.00 - 22.30

EBU koncertek 2020

 

KONCERT A MADRIDI TEATRO MONUMENTALBÓL III.-

HECTOR BERLIOZ: RÓMEÓ ÉS JÚLIA, OP. 17-

"Hector Berlioz francia zeneszerző nagyszabású kórusszimfóniája a Rómeó és Júlia 1839. november 24-én nagy sikerrel debütált Párizsban a szerző vezényletével. Hét hónapig készült a mű, a szerző belevetette magát a komponálásba, életének boldog időszakát élte. A szimfónia nemcsak Berlioz oeuvre-jében, de a 19. századi zenében is mérföldkőnek számított. A Rómeó és Júlia a programszimfónia műfajának egyik első darabja a szimfonikus költemény felé is nyitott, a wagneri zenedrámának is előképe. A szimfónia műfajának megfelelően Berlioz drámai műve is négy tételből áll, amelyeket zenekari bevezető és vokális prológus vezet be. A zeneszerző művében felhasználta mind az opera, mind az oratórium, mind a szimfónia kifejezési eszközeit. A zenekar "a dráma megjelenítéséért és az érzelmek tolmácsolásáért" felelős. Az ősbemutatón a híres német zeneszerző, Richard Wagner is részt vett. A komponista mikor elküldte Berlioznak a Trisztán és Izolda partitúráját, a következő sorokkal ajánlotta művét a francia komponistának: a "Rómeó és Júlia nagy és kedves szerzőjének".

Az RTVE Zenekara és kórusa Berlioz halálának 150. évfordulóján e műnek tolmácsolásával rótta le tiszteletét a zeneszerző előtt.

Közreműködik:

Sophie Koch - kontraalt,

Yann Beuron - tenor,

Cody Quattlebaum- basszus,

a Spanyol Rádió és Televízió Kórusa - karigazgató: Lorenzo Ramos,

a Spanyol Rádió És Televízió Szimfonikus Zenekara

- karmester: John Axelrod 


157 joska141 2020-08-15 21:48:49 [Válasz erre: 156 Búbánat 2020-08-15 15:25:08]

Rendező: Terry Gilliam (Monty Python)!!!


156 Búbánat 2020-08-15 15:25:08

Ma este a MEZZO csatornán láthatjuk:

20:30 - 23:30

Benvenuto Cellini by Berlioz at De Nationale Opera Amsterdam

(2015.)

Benvenuto Cellini, opera in two acts by Hector Berlioz (1803 -1869)

Libretto de Léon de Wailly and Auguste Barbier

First performance in Paris, Opéra, 10 September 1838

Rotterdam Philharmonic Orchestra,

Sir Mark Elder (Conductor)

Chorus of the Dutch National Opera

Terry Gilliam (Stage Direction)

 

John Osborn (Benvenuto Cellini)

Maurizio Muraro (Giacomo Balducci)

Laurent Naouri (Fieramosca)

Orlin Anastassov (Le Pape Clement VII)

Nicky Spence (Francesco)

Scott Conner (Bernardino)

André Morsch (Pompeo)

Marcel Beekman (Le Cabaretier)

Mariangela Sicilia (Teresa)

Michele Losier (Ascanio)

Recorded on May 18, 2015 at De Nationale Opera, Amsterdam

 


155 Heiner Lajos 2020-04-18 11:36:39

Ma megtudtam, hogy Berlioz csodagyerek volt.

11 éves korában írta meg a Fantasztikus szimfóniát,  15 évesen a Harold Itáliábant.

Legalábbis a MüPa beharangozója szerint:

"A tenorszólót éneklő amerikai Michael Spyres azon a nevezetes Requiem-előadáson is közreműködött, amelyet a Berlioz-specialista John Nelson vezényelt a zeneszerző születésének bicentenáriumán, 2019. március 8-án, a londoni Szent Pál Székesegyházban."

Természetesen a fenti dátum a komponista halálának 150. évfordulóját jelzi (1803. december 11-én született).

Amennyiben kedves Főszerkesztőm megjelenésre alkalmasnak ítéli, a fenn hivatkozott koncert "öszvér" felvételéről hamarosan olvashatnak a Momus hasábjain.

 

 


153 Búbánat 2019-12-26 10:44:20

Ma délután az M5 csatornán láthatjuk:

2019. december 26. csütörtök 17:35 - 19:25

.A Milánói Scala karácsonyi hangversenye

(2019) (110')

Hector Berlioz: Krisztus gyermekkora - trilógia op. 25

  1. Herodes álma
  2. Menekülés Egyiptomba
  3. Megérkezés Saisba

Ea.: Allan Clayton (narrátor)

Anne Hallenberg (Mária)

Lionel Lhote (Szent József)

Nicolas Courjal (Heródes)

Thomas Dolié (Polydorus)

Közreműködik:

a Teatro alla Scala Énekkara (karigazgató: Bruno Casoni) és Zenekara

Vezényel: John Eliot Gardiner


152 Edmond Dantes 2019-12-03 08:25:19 [Válasz erre: 151 macskás 2019-12-02 19:40:58]

Nem tudom, talán a Boszorkányszombat szót rövidítette így, de örülni kell, hogy egy internetes médium bulvárrovata, ha kicsit (?) bulvárosan is és nem -mint írod- szakirodalmi színvonalon, de hosszabb cikkben foglalkozik egy klasszikus zeneszerzővel. Nagylelkűen elnéztem a szerzőnek pl. azt, hogy kétszer is Berlioz 1846-os budapesti látogatásáról ír ... jó negyedszázaddal a mai néven ismert három város egyesítése előtt..


151 macskás 2019-12-02 19:40:58 [Válasz erre: 150 Edmond Dantes 2019-12-02 09:49:54]

Érdekes a B tétel megnevezés is (a Fantasztikus szimfónia kapcsán)...

Maradok a szakirodalomnál :)


150 Edmond Dantes 2019-12-02 09:49:54

Érdekes cikk olvasható itt Berliozról, akinek mint a cikk címe fogalmaz, "nemzetünk harmadik dalát (a Rákóczi-indulót - E.D.) köszönhetjük".


149 Búbánat 2018-11-20 13:05:23 [Válasz erre: 148 Búbánat 2018-11-10 13:07:49]

Már elkezdődött a koncertközvetítés a rádióban:

12:35 - 14:10  Bartók Rádió

Kapcsoljuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet

„Francia imák” – a MÜPA-ban tartott 2018.11.08-i koncert hangfelvétele

A Magyar Rádió Ének- és Zenekarának hangversenye

Vezényel: Kovács János

 

1. Jean-Baptiste Lully: Te Deum

2. Hector Berlioz: Te Deum Op. 22.

 

A Berlioz-Te Deum előadóii:

Énekszóló: Fekete Attila

Orgona: Dinyés Soma

a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)

a  Magyar Rádió Gyermekkórusa (karigazgató: Walter Judit)

A Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)

a Honvéd Férfikara (karigazgató Strausz Kálmán)

a Bolgár Nemzeti Rádió Gyermekkara (karigazgató: Teodóra Dimitrova)

az Erkel Ferenc Általános Iskola Gyermekkara (karigazgató: Szebellédi Valéria)

a Marczibányi téri Kodály Iskola Gyermekkara (karigazgató: Őri Csilla)


148 Búbánat 2018-11-10 13:07:49

„Francia imák” – Lully: Te Deum; Berlioz: Te Deum

Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – 2018. november 8.

Hector Berlioz írja Emlékiratai második kötetében:

„a következő műveimet minősítik a kritikusok architekturális zenének: Gyász- és diadal-szimfóniát (két nagyzenekarra és karra), a Te Deum-ot, amelynek fináléja (Judex crederis) kétségkívül a legnagyobbszabású alkotásom, a két kórusra írt Impériale kantátámat, amelyet az Ipari Palota hangversenyén játszottak 1855-ben, és mindenekelőtt a Requiem-et.”

„…ezért hallottam Metternich hercegtől is egy napon Bécsben a következőket:

  • Ön az, Uram, aki ötszáz zenész számára komponál?
  • Nem mindig, Főméltóságú Uram, néha négyszázötven számára.”

Nos, csütörtök este a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében 480 előadóművész vitte sikerre Berlioz monumentális oratorikus alkotását, a nálunk ritkán előadásra (és színpadra) kerülő Te Deum-át.

2017 novemberében - ugyanitt a Müpá-ban, Záborszky Kálmán zenei irányításával a Zuglói Filharmónia – két társult énekkarral a Szent István Király Oratóriumkórus és Szimfonikus Zenekar szólaltatta meg e hatalmas művet -  az oratórium magyarországi bemutatója is az ő nevükhöz fűződik; emlékszem, a Zeneakadémia nagytermében 1987. november 13-án tartott bemutató katartikus hatására, melyet rám gyakorolt Berlioz kompozíciója - amit életemben először hallottam -.  a zenéje mellett a hatalmas apparátusával is! A vállalkozásban az édesapáé, Záborszky József  karmesteré volt akkor az érdem és a kitüntetés…

(Az idő tájt, kezdetben még viszonylag rövid időszakonként követték egymást  Berlioz alkotásának koncertműsorra tűzései: 1988 novemberében Joó Árpád mutatta be az oratóriumot a Budapest Kongresszusi Központban; 1992 januárjában Erdélyi Miklós vezényletével újra a BKK-ban; ugyanez év októberében az egri székegyházban Gémesi Géza volt a karmester; hosszabb szünetet követően 2003 novemberében a Zeneakadémia volt a színhelye az ünnepi hangversenynek, Berlioz születésének 200. évfordulóján,  amikor  Antal Mátyás vezényelte a Te Deumot. Aztán tavaly, csaknem másfél évtized után, került ismét sor ennek a nagyszabású egyházi zenedarabnak újra koncertműsorra tűzésére…)

Talán az egri székesegyházban bemutatott Te Deum-előadást nem számítva, ilyen hatalmas létszámú zenei együttes még sohasem adta elő ezt a művet Magyarországon, mint aminek csütörtökön a Müpa nagy koncerttermében tanúi lehettünk: az oratórium monumentalitását jelzi az apparátus összetétele: összességében 480 tagot számlálhattunk meg a fellépett művészek között: a hatalmas szimfonikus zenekar, az orgonán játszó művész, a tenorszólista, s mindenekelőtt  7 (azaz hét) nagy kórus volt jelen énekével a Te DeumbanS e hatalmas vállalkozás - és apparátusának - összefogására napjaink egyik leginspiráltabb karmesterére is szükség volt: Kovács János személyében.

A Berlioz-Te Deum előadói voltak:

Énekszóló: Fekete Attila

Orgona: Dinyés Soma

a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)

a  Magyar Rádió Gyermekkórusa (karigazgató: Walter Judit)

A Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)

a Honvéd Férfikara (karigazgató Strausz Kálmán)

a Bolgár Nemzeti Rádió Gyermekkara (karigazgató: Teodóra Dimitrova)

az Erkel Ferenc Általános Iskola Gyermekkara (karigazgató: Szebellédi Valéria)

a Marczibányi téri Kodály Iskola Gyermekkara (karigazgató: Őri Csilla)

Tehát a nagyzenekar és kórusok monstre együtteseit Kovács János karmester vezényelteő fogta össze.

Berlioz Te Deuma fantasztikus dimenziói, káprázatos hangszerelése miatt mind a mai napig a koncerttermek ritka csemegéi közé tartozik. Kivételes alkalmak és arra alkalmas, felkészült művészek, muzsikusok összefogásával érdemes csak és szabad e kompozíciót elővenni és előadatni.

Mint ismeretes, Berlioz templomi előadás esetén úgy tervezte, hogy az orgona és a 160 tagú zenekar a lehető legmesszebb helyezkedik el egymástól, a kórus két részből áll, egyenként száz énekessel; valamivel távolabb pedig egy hatalmas, hatszáz énekest számláló gyermekkórus foglal helyet. Mintha csak egy hatalmas katedrálisban lennénk, ahol a tér minden sarkából árad felénk a zene. A kompozíció záró részében Berlioz az utolsó ítélet látomásával lép ki az áhítatos ima hangulati köréből. „Ennél iszonyatosabbat, monumentálisabbat soha nem írt zeneszerző. Ha Berlioz ezt az egyetlen tételt komponálta volna egész életében, elég lenne ahhoz, hogy neve fennmaradjon” – írta Kroó György.

Én is tanúsíthatom e megállapítás igazságtartalmát. Fantasztikus, lélegzetelállító volt a zenekar, orgona, az énekkari hangzuhatagok együtt megszólaló tétele mind monumentalitásában, mind szívre-lélekre ható intenzitásában; a szárnyaló ének- és zeneszó csodálatosan bezengte a hatalmas nézőteret a földszinttől a harmadik emeleti erkélyig!  Manapság a mű megszólaltatásában az eredetileg leírt  előadó-apparátushoz képest már a fele létszám is igen tekintélyesnek számít, ami alkalmas a zeneszerző partitúrájának minden gazdagságát interpretálni, minden szépségét megmutatni, kibontakoztatni – és ami persze igen nagy előkészítő-mozgósító munkát is igényel minden érintettől.

Berlioz Te Deuma – mint olvashatjuk a darabról - ugyanakkor legalább annyira látványosság is, mint zene. Oratorikus freskó a szó legszorosabb értelmében.

A zenekarban különleges, ritkán használt hangszerekre figyelhetünk fel, és a partitúra előírása szerint az utolsó tételben pedig (mely ezúttal a mű nyitányaként szólalt meg) nem kevesebb, mint 8 hárfa játszik egyszerre!

Amikor 1855-ben maga Berlioz vezényelte művét Párizsban, a Saint-Eustache templomban, így írt testvérének:hadd mondjam el neked, hogy ez a hatalmas szertartás egy óriási közönség tetszését nyerte el és a legnagyszerűbb benyomást keltette. Volt egy felemelően érzelmes pillanat, amikor a templom egyik sarkában taps tört ki, amit aztán hamar elnyomtak. Kolosszális volt.”

Érdemes megint Berlioz Emlékirataiból idéznem:  A Te Deum-ban az orgona az, amely a templom egyik végéről társalog a másik végén elhelyezett két kórussal megerősített zenekarral és egy harmadik, igen nagylétszámú egyszólamú karral, amely ebben az együttesben a népet jeleníti meg, s ez a nép időről időre részt vesz ebben a hatalmas vallásos hangversenyben.”

Nehéz is nekem a fenti sorokhoz bármit is hozzá fűzni, még annak ismeretében is, hogy most nem templomban,és  nem is katedrálisban, hanem itt hangversenyteremben szólalt meg ez a nagyszabású Te Deum. Remekmű!

 A tenor szólóra, kettős vegyes karra, gyermekkarra és zenekarra írt monumentális alkotás alcímként a Bonaparte emlékének feliratot viseli: a mű nem megrendelésre készült, Berlioz személyes gyermekkori emléke, a győztes napóleoni hadsereg Olaszországból való hazatérése inspirálta. A szerző elképzelése szerint a Te Deum „kolosszális méretű, félig epikus, félig drámai mű részletének készült. Azt az órát képzeli el — írja egy kortárs párizsi lap —, amikor Bonaparte tábornok belép a katedrális boltívei alá, a szent ének minden felől felcsendül, lobognak a zászlók, peregnek is dobok, dörögnek az ágyúk, és méltóságteljesen zendül a harangszó.” Tizenöt év telt el, mire az ötletből kompozíció lett, s további hat, mire bemutatták. Addigra nemcsak Napóleon emléke, hanem az 1830-as forradalom élménye is belesodródott a műbe.

Tehát most a Nemzeti Hangversenyterem pódiumán  több mint száztagú szimfonikus zenekar játszott, benne nyolc hárfa, két mandolin, cseleszta, öt timpani, üstdob és kis dobok, cintányérok, és a zenekar jobb oldalához betolva orgona. A zenekar mögött nyolc emelkedő sorban foglalt helyet a két vegyes kórus, felettük az első emeleten középen, meg az erkélysorokban balra és jobbra, valamint még feljebb, a második szinten lévő orgonakarzat középén és attól ugyancsak félkaréjban elhelyezkedve  a gyermekkórusok impozáns létszámú seregletét láthattuk; ez a kórustömeg az oratórium nyitányaként elhangzó zenekari tétel alatt vonult be a kijelölt helyére. És pontosan az első tétel magasztos zenéjének utolsó zenekari hangjára állt össze a tablószerű csoportkép. S mikor a hatalmas térben együtt láttuk a több száz fős kórus-zenekart, szinte elállt a lélegzetünk az ámulattól - bámulattól; nagyszerű benyomást tett ránk maga a látvány is!  Nem csoda, hogy szinte mindenki szedte elő okostelefonját, hogy lefényképezve megörökítse ezt a lenyűgöző, eléjük táruló színpompás képet.

A Te Deum hét nagyszabású tételből, tablóból áll össze:

  1. Marche – A zászlók bevonulása
  2. Te Deum – Himnusz
  3. Tibi omnes – Himnusz
  4. Dignare – Ima
  5. Christe, Rex gloriae – Himnusz
  6. Te ergo quaesumus – Ima
  7. Judex crederis – Himnusz és ima

Bensőséges pillanatokat teremtett Fekete Attila tenorja a hatodik tétel Tu ergo quesumus szólójában; a felcsillantott személyesség ellentéteként kaptuk a romantika maga szélsőségességében és kontrasztjában megnyilvánuló nagy hangtömböket: pompával, monumentalitással nem maradt adós a tolmácsolás, az interpretációban jelen volt a hatásosságon túl a mű jelentőségének, vonzerejének és áhítatos voltának érzékeltetése.

A műben gyakran szólisztikus szerepet vivő orgonaszólamot Dinyés Soma orgonaművész játszotta. Pompásan!

A kórusok határozottan jó teljesítményt nyújtottak, árnyaltan, kifejezően énekeltek. Például a Te ergo quesumus tétel a cappella befejezése emlékezetes módon szólaltatta meg az igazi áhítat hangját.

Berlioz maga írja: „Valóban a pompa az alapkaraktere. De a Te Deum több verse igazi ima, amelynek alázata és szomorúsága szemben áll a himnuszok magasztos ünnepélyességével."

A legnagyobb elismerés hangján kell szólnom a mindkét Te Deumot előkészítő-bemutató-vezénylő Kovács János karmesterről, aki hatalmas energiával és muzikális biztonsággal oldotta meg a nem mindennapi feladatot. Kovács János – tudjuk -, jó kezű, kiváló karmester, az óriási együttesek összefogása, de fellelkesítése pláne rajta múlott! (Pár nappal előbb még New Yorkban vezényelt a Magyar Állami Operaház Opera-Tours-ján.) Az utolsó tétel, a nép menetelése, a forradalom feltartóztathatatlan hömpölygése; e tétel apokaliptikus látomásának zenei megfogalmazása, felépítése, s a Te Deum megszólaltatása – ahogyan Kovács János szinte szuggerálta együttesébe a zeneszerző megálmodta vízióit -, feltehetően életre szóló élményt jelentett mind a zenekari, mind az énekkari tagoknak; s  persze, a teljes produkciót tekintve, nekünk, a közönségnek, akik hálásan fogadtuk az előadók nyilvánvaló erőfeszítéseit és művészi becsvágyuknak olyan eredményeit, mint a makulátlan hangzásbeli pontosság és tisztaság, a gondosan felépített szerkezet és az előadás ünnepi hangulata.

Hatalmas szenvedély fűtötte a produkciót, szuggesztíven bontakoztak ki a himnuszok, indulók magasztos karakterei.

Okkal volt az emelkedett, nagy lélegzetű koncert végén a művészeket köszöntő hatalmas, percekig tartó, ováció!

 

Nem szóltam a „Francia imák” megjelölésű hangverseny első részében elhangzott Lully Te Deumáról. A kisebb létszámú rádiózenekar és a Magyar Rádió Énekkara mellett négy énekszólista működött közre: Szili Gabriella, Szigetvári Dávid, Gál József, Thomáš Šelc.

A francia barokk zene stílusteremtő mesterének ez a jelentős alkotása ugyancsak külön méltatást igényelne

Az idén 215 éve született nagy francia romantikus zeneszerző, karmester, író, zenekritikus, Hector Berlioz (La Côte-Saint-André, 1803. december 11 – Párizs, 1869. március 8.) és a másik zeneszerző, a francia barokk zene jeles képviselője, az olasz származású Jean-Baptiste Lully  (Firenze, 1632. november 28.  - Párizs, 1687. március 22.)  emléke előtt igazán méltó módon hódolt és tisztelgett csodálatos oratorikus zeneműveik csütörtök esti előadásával az összes fellépő előadóművész a Művészetek Palotája amúgy kiváló akusztikájú hangversenytermében. De a koncert létrejöttében, megszervezésében közreműködőket is minden elismerés megilleti.  

Örökre emlékezetes és maradandó pozitív benyomásokkal a szívünkben fog élni  tovább ennek az estének a gyönyörű koncertélménye!


147 Búbánat 2018-10-29 10:21:06

Bartók Rádió ma esti műsorának koncertközvetítése

2018.10.29  20:28 - 22:00  Bartók Rádió

Koncert - EBU

 

A Forradalom és Romantika Zenekar hangversenye Hector Berlioz műveiből

Vezényel: John Eliot Gardiner

Km.: Joyce DiDonato (mezzoszoprán), Antoine Tamestit (mélyhegedű)

1. A kalóz - nyitány,

2. Kleopátra halála - lírai jelenet (DiDonato),

3. A trójaiak - a) Királyi vadászat és vihar IV. felv., b) Dido áriája V. felv. (DiDonato),

 4. Harold Itáliában - szimfónia mélyhegedűre és zenekarra

 -a) Harold a hegyek között,

 b) Zarándokok indulója,

c) Szerenád,

d) Banditák orgiája (Tamestit)

 

(London, Royal Albert Hall, 2018. szeptember 5.) 


146 Ardelao 2018-03-08 16:34:32

 

HECTOR BERLIOZ EMLÉKÉRE

PESTI HÍRLAP, 1919. március 16-án megjelent újságcikkéből:


«Berlioz halálának ötvenéves évfordulója»

Március nyolcadikán volt ötven éve, hogy Hector Berlioz meghalt Párisban, szerény viszonyok között a Rue de Calaisban levő kis lakásában. A nagy muzsikus úgy halt meg, hogy kortársai hidegen búcsúztatták, a hivatalos világ pedig tudomást sem vett arról, hogy a legnagyobb francia zeneszerzők egyike hunyta le örökre szemét.

Berlioz egész élete telve volt szenvedésekkel, csalódásokkal és most az ötven éves évfordulón sem részesült még abban a megbecsültetésben, a melyet joggal megérdemel. Berlioz az orvosi pályára készült, illetőleg atyja, aki szintén ezen a pályán működött, azt szerette volna, ha fia is követi öt e téren. A fiatal Berlioz azonban, semmi kedvet nem érzett ebhez, szakított családjával, szíve vágyát követte, s muzsikusnak készült. A legnagyobb nyomorba jutott s hogy valahogyan mégis meg tudjon élni, beállott az egyik párisi színház énekkarába kóristának. Végre beiratkozhatott a párisi konzervatóriumba, ahol 1828-ban egy nagy-díjjal jutalmazták zeneszerzői tehetségét. 1830-ban a «Sardanapale»-val első díjat nyert. Most már bátorságot kapott és megkomponálta első nagy operáját, a «Benvenuto Cellini»-t, amelyet a nagy opera előadásra fogadott el. Szörnyű bukás járt vele, a bemutatón kifütyülték a darabot, amelyet mindössze háromszor adtak elő.

Berlioznak ez a bukása erkölcsi és anyagi katasztrófát jelentett. Biztosan végkép elvesztette volna őt a zenetörténelem, ha nem szegődik hozzá támogató gyanánt Paganini, a híres hegedűművész, aki 20000 frankot adott kölcsön a szomorú sorsban tengődő zeneszerzőnek.

Berlioz tisztában volt azzal, hogy az opera kapui jó-időre bezárultak előtte, s ezért a hangversenyteremre irányította figyelmét. Megírta «Romeo Júlia» című zenekari művét, utána pedig «Faust elkárhozása» című nagy és világhírű szimfóniáját. Az a sok ezer ember, aki végighallgatta évtizedek alatt Faust elkárhozását, alig sejtette, hogy ennek a műnek az előadása milyen küzdelmekkel, mennyi akadállyal járt, hogy szerzőjének mennyi ellenséget szerzett. Kétségbeejtő história.

Berlioz 1846 évi október hónap 19-én fejezte be ezt a nagy művet és már ekkor alkudozni, kezdett a különböző zenekarokkal és hangversenyterem bérlőkkel, hogy művét bemutathassa. Minden ajtó bezárult előtte, úgy, hogy végül is saját pénzén kellett kibérelnie az Opera Comique nézőterét és az egész előadás költségeit is a saját zsebéből fedezte. Az akkori időkből fennmaradt feljegyzések így mondják el a bemutató lefolyását. December hatodika volt. Délután két óra tájban az Opera Comique terme félig üres volt. Amikor Berlioz a karnagyi dobogóra lépett, szomorúan látta az érdeklődésnek ezt a rémítő hiányát és szentül meg volt győződve, hogy elvesztette a játszmát, hogy végleg tönkre ment, hogy már mit sem remélhet a jövőtől.

Ezután hozzákezdett művének dirigálásához. Az ismeretlen szimfónia akkordjai beleharsogtak a közönyös nézők fülébe, de az emberek hidegen maradtak. Rettenetes percek következtek. Berlioz barátai sírtak fájdalmukban. Ezzel is megbukott. De most már nem hagyta magát. December huszadikán újra előadta a művét. Ezúttal a terem háromnegyed része üres volt. Már az előadóművészek sem bíztak a szimfóniában. A tenorista egyszerűen lemondott az énekszólam előadásáról. Megint megbukott, most már tízezer frankot kellett volna fizetnie a kiadások fedezésére. Egyetlen souja sem volt. Ezúttal barátainak kellett összeadni a pénzt, hogy az előadás miatt felmerült költségeket kifizethesse. A hangversenyteremben is csalódnia kellett.

Most azután megint az opera felé fordult és megírta «Énéide» című dalművét, amelynek témája már régen foglalkoztatta. Most azután színházat kellett találnia, ahol művét, amely időközben a «Trójaiak» címet kapta, elő lehessen adni. Végre a Thѐâtre-Lyrique elfogadta előadásra, de itt meg az a pech üldözte, hogy túl-hosszúnak találták a darabot és csak a második részét mutatták be. Ezúttal nem lehet ugyan egyenesen bukásról beszélni, de sikere sem volt, éppen csak hogy átcsúszott.

A darab mégis megért huszonegy előadást. Igy tengődött véges-végig ez a halhatatlan zseni: az őszinte nagy siker sohasem szegődött hozzá és csak most, miután ötven éve alussza övök álmát, kezdenek arra eszmélni az emberek, hogy érdemes lesz felújítani ezeket a feledésnek szánt műveket, amelyek hozzáértők véleménye szerint is csodálatos szépségeket tartalmaznak.

[A cikk írója nem ismert]


145 Búbánat 2018-02-03 10:26:00

Bartók Rádió, ma este

19.00 – 23.00 Berlioz: A trójaiakhttp://hangtar.radio.hu/images/kh0.png

Opera öt felvonásban

Szövegét - Publius Vergilius Maro Aeneas c. eposza nyomán - a zeneszerző írta.

Vez.: John Nelson.

Km.: Rajna-menti Kórusok (karig.: Sandrine Abello), Karlsruhe-i Operakórus (karig.: Ulrich Wagner), a Strasbourgi Ének- (karig.: Catherine Boltzinger) és Zenekar

Szereposztás:

Aeneas, trójai hadvezér - Michael Spyres (tenor),
Dido, Karthago királynője - Joyce DiDonato (mezzoszoprán),
Anna, Dido testvére - Hanna Hipp (mezzoszoprán),
Cassandra, trójai jójnő, Priam leánya - Marie-Nicole Lemieux (mezzoszoprán),
Khorébusz, ázsiai herceg, Cassandra jegyese - Stéphane Degout (bariton),
Pantheus, trójai pap, Aeneas barátja - Philippe Sly (basszus),
Narbal, Dido minisztere - Nicolas Courjal (basszus),
Iopas, költő - Cyrille Dubois (tenor),
Hylas - Stanislas de Barbeyrac (tenor),
Hector szelleme - Jean Teitgen (basszus),
Ascanius, Aeneas 15 éves fia - Marianne Crebassa (mezzoszoprán),
Priam, a trójaik királya - Bernard Grunenwald (basszus),
Hecuba, a trójaiak királynéja - Agnieszka Slawinska (szoprán),
1. trójai őr - Jérome Varnier (basszus),
2. trójai őr - Frédéric Caton (basszus),
Helenus, trójai pap, Priam fia - Stanislas de Barbeyrac (tenor),
Katona és Görök kapitány - Richard Tirrelmann (bariton).

 


144 Búbánat 2017-12-15 11:25:26 [Válasz erre: 140 Búbánat 2017-12-14 11:02:31]

A Rákóczi-induló (Országos Széchényi Könyvtár)

BEKÖSZÖNTŐ

Manapság természetesnek vesszük, hogy ünnepi alkalmainkkor két közös ének is felcsendül: Kölcsey Ferenc Hymnusa (1823) Erkel Ferenc megzenésítésében (1844), illetve Vörösmarty Mihály Szózata (1836) Egressy Béni zenéjével (1843). A két kompozíció megszületése előtti évtizedekben azonban a Rákóczi-induló számított a magyar nemzet legfontosabb zenei szimbólumának, amely a Hymnus és a Szózat kanonizációjával párhuzamosan is megőrizte népszerűségét és tekintélyét. Mosonyi Mihály zeneszerző például 1860-ban úgy fogalmazott: „A »Rákóczy-Induló« épen az a magyarnak, a mi Homér »Iliád«-ja a görögnek, a »Talmud« a zsidó nemzetnek, a »Biblia« a kereszténységnek, s a »Korán« a törököknek. Nemzeti szent ereklyénk ez nekünk, melyhez meseszerű történeti emlékek csatolnak.” Nem meglepő tehát, hogy az induló az 1867-es kiegyezést követően egyenrangú harmadikként került be a Rózsavölgyi Kiadó A nemzet három dala című nyomtatványába, s hogy a 20. század népzenegyűjtői is számos ünnepi alkalom rituális zárószámaként rögzítették a Rákóczi-indulót, amely a II. világháború idején a Budapest I. rádióadó szünetjelének forrásaként is szolgált, és hosszú évtizedeken keresztül a Kossuth rádió napi műsorfolyamának megszokott nyitószáma volt.

Honlapunk arra tesz kísérletet, hogy rövid áttekintést nyújtson az induló legfontosabb 19. századi hangszeres feldolgozásairól. A különböző nehézségű változatok kottájának hozzáférhetővé tételével pedig reményeink szerint azt is elősegíthetjük, hogy a Rákóczi-induló a gyakoribb előadások révén mennél többet visszanyerhessen régi fényéből.

AZ INDULÓ SZÜLETÉSE

A ma Rákóczi-indulóként ismert dallam az ún. Rákóczi-nótából származik. Utóbbi története legalább a 17. század közepéig nyúlik vissza: a Vietórisz-kéziratban, a Kájoni kódexben és Náray György Lyra Coelestis című gyűjteményében (1695) egyaránt felbukkannak a később „Hej, Rákóczi, Bercsényi” szöveggel ismertté vált „nóta” változatai. A dallam használatban maradt egészen a 19. század kezdetéig, amikor Mátray (eredetileg: Róthkrepf) Gábor a Pannónia vagy: Válogatott Magyar Nóták Gyűjteménye harmadik kötetében egy sajátos variánsát adta közre. Ez a forma szövegtelen, a maga cikornyás díszítéseivel kifejezetten hangszeres ihletésű, formai szempontból pedig egy lassú és egy gyors szakaszt állít egymás mellé – s éppen ezen jellegzetességei folytán válhatott a ma ismert Rákóczi-induló modelljévé.

A Rákóczi-nóta fenti változata nyomán írt induló szerzője nem azonosítható teljes bizonyossággal, de a legvalószínűbb feltevés szerint Nikolaus Scholl, a 32. számú császári és királyi gyalogezred Esterházy-szolgálatban álló karmestere alakíthatta ki a dallam ma ismert formáját a neves prímás, Bihari János előadásától ihletve. Az erre vonatkozó adatok többsége az 1860-as évek elején kirobbant sajtópolémia során került felszínre, amelyet az éppen 1860 augusztusában megindult Zenészeti Lapok hasábjain követhetünk a legrészletesebben. Ábrányi Kornél, akit kora zeneéletének legtermékenyebb krónikásaként tartunk számon, a lap szerkesztőjeként maga is többször állást foglalt a szerzőség kérdésében.

Az Ábrányiék által folytatott vita valamelyest okafogyottnak tekinthető, hiszen az induló két legkorábbi, 1820-ban Bécsben megjelent zongoraváltozata egyaránt Schollt nevezi meg szerzőként. Ez a tudás azonban hamarosan feledésbe merült, s a ’40-es évek kiadványaiban – így Franz Jüllig Ungarische National Melodiengyűjteményében – már csupán mint Rákóczy-induló tűnik fel a mű a komponista nevének említése nélkül

ERKEL FERENC

Erkel, aki az 1830-as években Magyarország egyik legkiválóbb zongoraművészeként vált ismertté, különösen sokat tett a Rákóczi-dallamok népszerűsítéséért. Mint a Honművész folyóirat beszámol róla, 1838. november 30-án a pesti Magyar Színházban „Erkel úr, hangászkarmester, saját szerzeményéből phantásiát és változatokat játszott zongorán, orchestrum kísérettel, Rákóczynak erdélyies nótájára.” Néhány hónappal később, 1839. március 23-án a Rákóczi-induló szólalt meg a színházban, Legány Dezső feltevése szerint megint csak Erkel vezényletével és feldolgozásában; alig nyolc nappal ezután pedig Joseph Menter müncheni gordonkaművésszel közös hangversenyén Erkel a Phantasia klavirra az erdélyi Rákóczi-dal themajára című művét tűzte műsorra.

Míg a fenti kompozíciókat csak címről ismerjük, a Rákóczi-induló Erkel-féle feldolgozása 1840 januárjában nyomtatásban is megjelent Emlékül Liszt Ferenczre cím alatt. Liszt ugyanis (amint azt a következő oldalon bővebben is bemutatjuk) a pesti Nemzeti Színházban január 4-én tartott hangversenyén kirobbanó sikert aratott az induló előadásával, s Erkel ennek az élménynek a hatását próbálta megragadni a maga változatában, amely alig néhány héttel Liszt koncertje után már a boltokba is került. Mint a Honművész folyóirat recenzense fogalmazott, „az alkalmazó törekvése [az indulót] oly modorban, miként Liszt úr játszá, minél közelítőbbleg közölni ’s mint tapasztaltuk, Liszt úrnak egy-két sajátságait leróva, mellyeket Erkel úr hihetőleg készakarva nem utánzott, nagyobb részint sikerülve is közli.” Az Erkellel jó barátságban álló Wagner József által kiadott feldolgozás több kiadást is megért, és a kevésé képzett billentyűs játékosok kedvéért egyszerűsített változatban is megjelent Rákóczy indulója könnyű módszerben zongorára címmel. Ezt a formát utóbb Erkel Bátori Mária című operájának indulójával együtt is kiadták, ennek ellenére sem egyértelmű azonban, hogy a könnyített változatot maga a zeneszerző készítette-e, vagy a kiadó mást kért meg a többnyire rutinszerű átalakítások elvégzésére.

LISZT FERENC ELSŐ FELDOLGOZÁSAI

Amikor Liszt 1839 decemberében – több mint másfél évtizedes távollét után – ismét Magyarországra érkezett, rendkívüli fogadtatásban részesült. Az ünnepségek fénypontja a már említett, 1840. január 4-i hangverseny volt, amelynek végén hat magyar arisztokrata Festetics Leó gróf vezetésével drágakövekkel kirakott díszkardot vitt a színpadra (a pengébe vésett felirat szerint) „A’ nagy művésznek, Liszt Ferencznek, művészi érdeme’ és buzgó hazafisága’ méltatásául.” A francia lapok utóbb sokat gúnyolódtak Liszt e „harcias” kitüntetésén: Alcide Joseph Lorentz híres karikatúrája például egyenesen a lovagló zongorista jobb (tehát harcra alkalmatlan) oldalán ábrázolja a fegyvert. Maga a zeneszerző azonban mindig is szép emlékként idézte fel a kard átadását, és egy későbbi, 1847-ben a Haslinger kiadónál megjelent Rákóczi-feldolgozását a kardot átadó hat arisztokratának ajánlotta.

A Rákóczi-induló a nevezetes pesti hangversenyen megszólalt változatát Liszt ugyancsak Haslingernél tervezte megjelentetni már 1840 januárjában, a bécsi cenzúra azonban közbelépett. Alighanem ennek is köszönhető a Liszt-féle előadást „modellező” változatok gyors megjelenése: Erkel (az előző oldalon bemutatott) Emlékül Liszt Ferenczre feldolgozása, illetve Georges Micheuz Rákoczy Marsch változata („ahogyan azt maga Liszt úr a koncertjein játszotta”) egyaránt a betiltott Liszt-eredeti „pótlására” vállalkozott. A mai érdeklődő számára azonban már az annak idején kiadatlanul maradt forma is hozzáférhető, ugyanis az minden valószínűség szerint az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Rakozy Marsch feliratú szerzői kéziratban fennmaradt változattal azonos. Liszt alighanem éppen a bécsi publikáció reményében vetette papírra ezt a formát, mint arról a kézirat közepén ugyancsak megkezdett, de végül is félbe hagyott „könnyű változat” lejegyzése is tanúskodik – utóbbi bizonyára éppúgy az amatőr zongoristákat megcélzó, egyszerű változat alapja lett volna, mint Erkel feldolgozásának „könnyű módszerben” átalakított formája.

LISZT FERENC KÉSŐBBI FELDOLGOZÁSAI

Négy évvel a Haslinger-féle kiadás után, 1851-ben Liszt újabb változatban adta közre a Rákóczi-indulót a lipcsei Kistner kiadónál: ez a Marche de Rakoczy igazi „népszerű kiadás”, amely a zongorázó nagyközönség igényeit és technikai lehetőségeit igyekezett szem előtt tartani.

Alig két évvel később Liszt a berlini Schlesinger kiadónál adott ki újabb feldolgozást a Rákóczi-indulóból, amely a Magyar rapszódiák sorozat 15. darabjaként vált népszerűvé. Az eddigi, kivétel nélkül zongorára szánt feldolgozások nyomán Liszt a ’60-as évek közepén zenekarra is átdolgozta az indulót. E minden szempontból teljesen új változat bemutatóját maga a zeneszerző vezényelte Pesten 1865. augusztus 17-én, szűk két héttel később tartott szólóhangversenye után pedig éppen az új feldolgozás zongoraátirata kapcsán írta a Zenészeti Lapok, hogy „ami ez induló eljátszását követé, az nem volt többé taps, az egy nemzet egekig ható megdicsőítése volt, melylyel nagy fiát a legelső kiválasztottak dicső trónusára emelte.”

A nagy siker ellenére a zeneszerző csak évekkel később, 1871-ben jelentette meg a zenekari változatot a lipcsei Schuberth kiadónál, akkor azonban mindjárt számos változatban: a partitúra, illetve a teljes zenekari szólamanyag, a két- és négykezes, sőt kétzongorás változat, valamint az egyszerűsített zongorakivonat egy időben került piacra. A kétzongorás átirat itt bemutatott példányát maga a zeneszerző látta el Festetics Leó gróf feleségének, Kubinyi Krisztinának szóló ajánlással.

A Liszt készítette zenekari feldolgozás kimondva-kimondatlanul is Berlioz híres Rákóczi-indulójával kívánt versenyre kelni (ennek keletkezését a következő oldalon mutatjuk be). Liszt a maga változatának viszonylag hosszan halogatott publikálásával éppen az általa oly sokra tartott francia mesterrel való nyílt rivalizálást igyekezett tapintatosan elkerülni – mint egy 1871-ben írott levelében fogalmazott: „Amíg Berlioz – aki a maga »Rákoczy«-ját a »Faust elkárhozásá«-ban nekem ajánlotta – életben volt, (...) nem akartam előrukkolni az én zenekari változatommal.”

HECTOR BERLIOZ

Berlioz 1846 elején Pestre látogatott, hogy február 15-én és 20-án két zenekari hangversenyen ismertesse meg a magyar közönséget műveivel. Amint az hasonló vendégszereplésekkor szokásos volt, a zeneszerző egy népszerű nemzeti dallam feldolgozásával is megpróbált a helyi publikum kedvében járni – így született meg a Rákóczi-induló máig legismertebb változata.

Emlékirataiban Berlioz részletesen beszámol róla, milyen izgalmat keltett Pesten a készülő Rákóczi-feldolgozásnak már csak a híre is. Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű folyóirat szerkesztője például még a zenekari szólamokat sokszorosító másolót is felkereste, hogy mennél előbb megismerhesse az új kompozíciót. Látogatása után pedig mindjárt Berliozhoz szaladt, s aggódva faggatta a zeneszerzőt, a téma halk bevezetése vajon nem fog-e csalódást jelenteni a közönség számára, amely a Rákóczi-induló erőtől duzzadó, diadalmas előadásaihoz szokott. Az előadás azonban Berlioz döntését igazolta, hiszen (mint memoárjaiban olvashatjuk) „e váratlan bevezetésre a közönség néma maradt, de mikor egy hosszú crescendóban fúgaszerűen megszólaltak a téma töredékei, a nagydob tompa, távoli ágyúdörgéshez hasonló ütéseitől megszakítva, a teremben leírhatatlan moraj kezdett forrongani, s abban a pillanatban, mikor a felszabadult zenekar, mint valami vad kézitusában, nekieresztette oly soká visszatartott fortissimóját, hallatlan ordítozás, lábdobogás rázta meg a termet. (…) Újra kellett kezdenünk, de a közönség másodízben is csak nagy nehezen és csak néhány másodperccel tovább uralkodott magán, mint első alkalommal. (…) Bölcsen tettem, hogy a Rákóczi-indulót a hangverseny végére állítottam, mert bármi következett volna utána, elveszett volna.”

A viharos fogadtatás fényében aligha meglepő, hogy Treichlinger József zeneműkiadó – aki a francia vendég érkezését megelőzően még egy korábbi osztrák kiadvány feldolgozását terjesztette a maga kiadásában – néhány hónapon belül megjelentette a Berlioz-féle feldolgozás zongoraváltozatát, majd Zapf Antal zongoratanárral egy újabb átiratot is készíttetett. De éppígy a jelentős sikernek köszönhető, hogy Berlioz Rákóczi-indulójának eredeti kézirata végül is Pesten maradt: a zeneszerző minden bizonnyal további előadások reményében adta azt a Nemzeti Színház zenekarát vezető Erkel Ferencnek. A kéziratos partitúra így végül is Erkel hagyatékából került az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményébe 1904-ben.

AZ 1860-AS ÉVEK

Berlioz feldolgozásának sikere nyomán a Rákóczi-induló népszerűsége tovább nőtt szerte az országban – az 1848–49-es szabadságharc leverése azonban egy csapásra véget vetett a nyilvános előadások sorozatának, hiszen a forradalmi dallam bármilyen formában való felidézése immár politikailag veszedelmessé vált. A szigorú tilalom csak az ’50-es évek végén, a Monarchia csapatainak Itáliában elszenvedett sorozatos vereségei nyomán vesztette erejét: az 1853-ban alapított Filharmóniai Társaság zenekara először 1859 novemberében tűzte műsorra az indulót (egyelőre tapintatosan mint Berlioz Pesti emlékét tüntetve fel azt a plakátokon).

A hegedűs Reményi Ede, aki maga is emigrációba kényszerült a világosi fegyverletétel után, 1860 januárjában amnesztiával tért vissza Magyarországra, és első pesti hangversenyén természetesen a Rákóczi-indulót is műsorra tűzte. Saját feldolgozását, amely néhány hónappal később nyomtatásban is megjelent, Mosonyi Mihály éles szavakkal bírálta meg a Zenészeti Lapokban, hangsúlyozva, hogy az induló közismert dallamához a zeneszerzőnek a legnagyobb alázattal kellett volna közelítenie: „Oly páratlan zenedarabunk az, melynek sem dallamán, sem összhangzati kíséretén, avagy épen kül alakján, nem szükség valamit változtatni; mert az első mérettől [azaz ütemtől] kezdve az utolsóig, egyformán merész s méltóságos kifejezéssel bír, s a legszikrázóbb tüzet egyesíti a zenei nagyszerűség eszményképével. Olyan az mint a szentírás, melynek szövege csak addig szent s valódi, míg meg nincs hamisítva. (…) Reményi úr, fent nevezett átiratával élet-eret sértő nehéz sebet vágott eme nemzeti szentélyünk oltárfáján, mert a »Velencei farsang« módjára, ugronc-polcot csinált abból, hogy rajta művészi halál ugrásokat mutogathasson a bámuló közönségnek.”

A politikai légkör enyhülésével az 1860-as években sorra jelentek meg a Rákóczi-induló további feldolgozásai is. Sipos Antal, aki két éven át Liszt tanítványa volt Weimarban, a ’70-es évek közepén pedig egy „magán zeneakadémia” alapításával vált híressé, 1865-ben jelentette meg a maga változatát. Erkel feldolgozását pedig, amelyet 1840-ben még Emlékül Liszt Ferenczre címmel terjesztettek, immár önálló kompozícióként nyomta újra többször is a Rózsavölgyi kiadó.


143 Ardelao 2017-12-15 00:02:43

HECTOR BERLIOZ 

Ernest Reyer*, a Sigurd és Salambô szerzője, ki nemcsak kedvelt tanítványa volt Berlioznak, hanem legbensőbb barátja s fájdalmai és szenvedéseiben hű osztályosa, sok oly érdekes adatot bocsátott közre legközelebb, mit a mester számos életrajzában hiába keresünk. Ezen adatokból közlünk itt most némelyeket.
 

„Egyetlen-egy zenészt sem kritizáltak, bántottak és rágalmaztak annyit, mint Berliozt. Szerencsére volt hozzá éles nyelve és hegyes körme, mellyel tudta magát védelmezni s a Journal des Débats elég tanúságot tehet erről. Csak mikor a kor gyöngesége, betegség utolérték s ennek utána bátorsága kezdte elhagyni, engedtek neki némi nyugalmat. De a «Trójaiak» megjelenése jeladás volt az ellenségeskedés újból kezdésére. A heves ellenségek között Scudo, a «Revue de Deux-Mondes» zenekritikusa, aki nemsokára rá, mint őrült halt meg, tűnt ki legjobban támadásainak hevességével s tollának féktelenségével.

Ő a szerzője ama hírhedt mondásnak, mely méltó rá, hogy a legkésőbbi utódokra is átszármazzék: «A kínaiak, akik szabadidejükben a tam-tam lármájával mulatják magukat, a vadak, a kik két darab kő össze-dörzsölésével egészen az őrületig fel tudják magukat izgatni, csinálnak olyan zenét, amilyet Berlioz ír.»

Egy másik úr, akiben volt annyi jó nevelés, hogy névtelen maradt, még ennél is tovább ment; szemére vetette Berlioznak, hogy a «Harold en Italie» című simfoniájának a premiérje után nem volt elég bátorsága magát főbe lőni.

A reactio, halála után azonnal bekövetkezett.

«Az ágyánál ültem, — mondja Reyer, — szemlélve ezt a halvány s nemes főt, melyet pompás ősz haj díszített, fájó aggodalommal várva, hogy az a sápadt ajak kilehelje az utolsó sóhajt.

Egész éjjel virrasztottam. Reggel hű inasa «Emlékiratai» egyikét adta a kezembe, mely nekem volt szánva. Berlioz még röviddel halála előtt nálam étkezett; ebéd után felkértem, hogy írja nevét Benvenuto Cellini egyik partitúrájára.

Fogta a tollat s remegő kézzel írta: «Barátomnak. ... » Aztán, elhaló tekintetet vetve rám mondá: «Elfeledtem a nevedet!»

Mikor Berlioz először jelöltette magát az Akadémiában, Clapisson volt a vetélytársa.

A választás napján Reyer, ki még akkor nem írta volt meg «La Fanchonette»-jét a boulevardon sétált Berliozzal. Éppen abban a pillanatban folyt a szavazatok összeszedése a Palais Mazarin kupolája alatt.

Nagyon türelmetlenül vártam az eredményt, — írja Reyer.«Kétségtelen — kiálték fel, izgatottan — e percben választották meg Clapissont»

— „Ön valóságos vészmadár!” Válaszolta Berlioz s bérkocsiba ülve az academia titkárjához hajtatott, hol ő volt az első, aki ellenfelének megválasztatásáról értesült. Tehát nem csalódtam.

Tudjuk, hogy Berlioz első neje Smithson volt, az ünnepelt angol tragika. Első neje halála után hat-hétre (1854) újra megnősült. Ez a második házasság nem sokáig volt boldog, mert néhány évvel később így ír Sámuel Adolfhoz:

«Beteg vagyok, mint rendesen.  . . . Különben pedig lelkem fáradt és zavart. Másfelé keresek vigasztalást. Házam izgat s ónsúllyal nehezedik rám; ez egy lehetetlen ház, éppen ellenkezője a tiednek. Nincs egy nap, nincs egy óra, melyben ne gondolnék arra, hogy életemnek véget vetek. Ismétlem neked, hogy gondolatban és érzelemben nagyon távol vagyok, de nem mondhatok neked többet.»

Második nejének halála után 1862. június 14. Berlioz egy háztartásban maradt anyósával, aki nem szűnt meg gyöngéden őrködni fölötte. Ez a derék nő Martin őrnagy özvegye volt, aki az őrnagy, Napóleonnal harcolt Oroszországban. Valóságos kultuszt csinált Berlioz lángeszéből s a nagy zeneköltő ellenségei az ő ellenségei is voltak. Berlioz viszont halála előtt mindenét ráhagyta, kivévén néhány apróbb hagyományt, s kéziratot, mely utóbbiakat a Conservatoriumnak hagyományozta.

«Én még láttam őt, (az anyóst) mondja Reyer, — amint felindulva, de hidegen, mint egy kísértet, ült páholyában visszahúzódva ama zeneünnepélyen, egy évvel a mester halála után, mely első sugara volt annak a posthumus dicsőségnek, mellyel az utókor megbosszulta magát. Valamennyi első rangú művészünk versengett a dicsőségért, hogy azon a programon szerepelhessen, melyen Gluck, Beethoven és Spontini nagy nevei ragyogtak, kikhez egykorú művészek közűi egyedül ő sorakozhatott méltán.  ... Berlioz szobrának a leleplezése 1886. október 17-én volt. Mikor a lepel, mely a szobrot eltakarta, a mester híres győzelmi szimfóniájának első akkordjaira lehullott, egetverő, lelkesült éljenzésben tört ki a beláthatatlan sokaság.

Ezt a fényes elégtételt, melyet a minden idők legrendkivülibb zeneszerzője kapott, a három nagy zene-intézet igazgatója, Pasdeloup, Colonne és Lamoureux készítette elő.»

Berlioz neve szükségképen Wagnert juttatja eszünkbe. Reyer erre vonatkozólag a következő mulatságos s fölötte jellemző adomát beszéli el.

— A Theâtre-Italienben Wagner által adott első hangverseny véget ért. Berliozné, akit férje karján vezetett keresztül az előcsarnokon, így szólott: Óh! Reyer, milyen diadal Hectorra
nézve! És miért! Mivelhogy bizonyos rokonságot véltek fellelhetni Tristan és Izolde harmadik felvonása ezen, és ezen, tételei s Julia gyászindulójának egyes futamai között; aztán Tannhäuser-ben a zarándokok karának hegedű szólama s ama szólam között, mely Romeo és Júliában a Montecchik s Capuletek kibékülési esküjét kíséri; de nem, nem — mert Hector nem ily csekélységekkel győzött.

Egy idény alatt, melyet Londonban együtt töltöttek, Berlioz és Wagner barátságos viszonyban éltek egymással. De, azután rövid idő múlva egyik német hírlapban egy közlemény jelent meg, amelyben Wagner maga kegyetlenül lerántotta Berliozt. Valaki, bizonyosan jó barát, lefordította a cikket s meg-küldötte Berlioznak, hogy könnyebben megérthesse. Innen származott Berlioz felindulása s a végleges szakítás.
 

Záradékul Reyer fellebbenti a fátyol egyik sarkát, mely Berlioz életének eléggé titokzatos szakát borítja.

A nagy zeneköltő szenvedélye az — platonikus szerelme — P. asszony iránt. Ez az új Beatrix úgy látszik, hogy nagyon szép volt, de eléggé durva természetű is. Berlioz elvégre is nagyon kevéssé ismerte s alig háromszor-négyszer találkozott vele igen hosszú időközökben. Idősebb volt, mint Berlioz s körülbelül 70 éves lehetett, mikor Lyonban látta utószor s ájulva hullott a lábai elé. Meylonban történt, az lsére völgyében, mikor az a hölgy először előtte megjelent;
lábán apró piros cipő volt. A leány akkor tizenhét, ő pedig tizenkét éves volt. Ez a látomány
soha sem törlődött ki az emlékezetéből. «Nem, az időnek nincs hatalma; az új szenvedélyek soha sem űzik el az első szerelmet!» Estelle volt a neve, de neki mindig csak nympha volt, Saint-Eynard hamadryája, Stella Montis.

Ezt a nevet írta emlékiratai utolsó sorába; valószínűleg ezt suttogta végső leheletével is.

 

FŐVÁROSI LAPOK, 1894. június 10. (159. szám) 

*Reyer (1823-1909), valódi neve Louis Étienne Ernest Rey, francia zeneszerző és író.(Megj., A.)


142 Búbánat 2017-12-14 12:44:45 [Válasz erre: 140 Búbánat 2017-12-14 11:02:31]

Gárdonyi Géza: Liszt Ferenc

Az operának bejáratánál ott ül két szép szobor. (Halálos vétek, hogy nem márványból faragták.) Ha az a két szobor meg tudna mozdulni, bizonyos, hogy hátat fordítana egymásnak.

Liszt Ferenc az egyik.

Erkel a másik.

Sokszor együtt kellett lenniök, de nem szerették egymást. Erkel különösen azért haragudott Lisztre, mert a Rákóczi-indulónak azt a gyönyörű ellenmozgású menetét, amelyik a Liszt átiratában látható, Liszt tőle vette át. Az Angol-királynő fogadóban mutatta Erkel Lisztnek azt a Rákóczi-földolgozást ceruzás kéziratban és hát egyszercsak megjelenik nyomtatásban Liszt hatalmas átirata, de ebben ugyanaz a fölfogás, amelyet ő mutatott a mesternek. Erkel panaszolta ezt nekem a nyolcvanas évek vége felé.

S beszélte többek között azt is:

Mikor Lisztet kinevezték az országos zeneakadémia vezetőjének, egy délelőtt valami dolgom volt nála.

Amint beszélgetünk, megcsendül az előszoba csengője s belép az inas, vendéget jelent:

– Őfensége Mária Valéria főhercegnő.

Liszt elképedve néz az ajtóra. Fölugrik. Már nincs ideje, hogy az előszobába fusson a vendég elé, mert ime, az belép. Csak egy udvari hölgy kíséri.

A főhercegnő vidámságtól sugárzó arccal lép a mesterhez és így csicsereg:

– Kedves mester, hallottam, hogy Budapesten van, és annyira megörültem ennek a hírnek, hogy azonnal bejöttem Gödöllőről, csakhogy az ön művészetében gyönyörködhessek. Megteszi-e nekem, hogy játszik valamit?

Liszt, aki egy szót sem tudott magyarul, leírhatatlan zavarral bámult a főhercegnőre, és zavarában nem tudott egyebet tenni, mint azt, hogy a hasán összefonta az ujjait, és a két hüvelykujjával malmozott.

A kísérő hölgy szólalt meg aztán franciául, hogy a főhercegnő mit akar, s így ült a mester a zongorához.

– De, – azt mondja Erkel, – soha még Lisztnek ilyen melege nem volt az életben.

Gárdonyi Géza: Aranymorzsák – részlet


141 Ardelao 2017-12-14 12:41:36

Győry János:

BERLIOZ (1803-1869)  

(Az újságcikk, születésének százötvenedik évfordulójára készült)

Ha van művész, akinek mellőzéséért a múlt társadalma mélységesen felelős, így a francia Hector Berlioz bizonnyal az. Mozartot vagy Schubertet sem érte annakidején kisebb megaláztatás vagy mellőzés. Az utókor azonban igazságot szolgáltatott nekik. Ám Berlioz még a legelemibb «kötelező elégtételt» sem kapta meg utókorától.

A századvég németországi Berlioz-kultusza is csak átmeneti volt. Életében egy-két külföldi sikere is inkább erkölcsi sikernek mondható, igen gyér műértő közönsége is inkább a megdöbbenés és a csodálkozás izgalmával távozott koncertjeiről, semmint az objektív méltánylás gondolataival. Sikere, amely egyúttal anyagi is, egyetlen egy volt: Oroszországban.

«De te megmentettél, Oroszország!» — írja emlékirataiban arról a muzikális népről, amely nemcsak alkotói önbizalmát adta vissza, hanem anyagi egyensúlyát is helyrebillentette.

Rejtély volt kortársai szemében, még a művéhez oly nagy szeretettel közeledő, szenvedéseivel, szertelenségeivel és balsikereivel emberien együtt érző Liszt Ferenc és Schumann szemében is. És rejtély mindmáig, legkivált a Nyugat előtt.

Egy Lyon és Grenoble közt fekvő dél-francia kisvárosban 1803. december 11-én született, ahol atyja jó-nevű orvosként működött. Szülei Párizsba küldték orvosi tanulmányokra. Berlioz jövendő pályáját azonban már gyermekkorában eldöntötte az a fuvola és az a gitár, amely még odahaza, a családi lim-lom között akadt kezébe, s melyek segítségével már gyermekfővel próbálgat a környékbeli pásztordallamokhoz hasonlókat komponálni. Nagy nélkülözések árán végzi zenei tanulmányait, s hogy elnyerje a kiváltságosak sorába való felvételt, a római ösztöndíjat, olyan művet kell komponálnia, amely tetszik majd az ösztöndíj felett döntő zsűrinek, vagyis hagyományosat, formalisztikusat, élettelent, azaz rosszat. A kamaszos csíny sikerül, de Berlioz tüstént elégeti a mű kéziratát.

Aránylag nyugalmas hónapok Rómában, majd az alkotás és az érvényesülés percre sem szünetelő láza. Állandó tűz emészti, a meteor életét éli, hirtelen fellángolások és sebes zuhanások közepette. A folyamatos, a kitartó építés hétköznapjait soha sem ismerte.

Akárcsak Balzac, egy mesebeli bőség szüntelen vágyában él, s mint Victor Hugo, a szenvedő emberiség nagy zokszavát akarja visszhangozni, hang, szín, forma, szó és mozdulat, természet és ember széttagolhatatlan egységében.  

Magánélete: keserű könnyek.  

A romantikus költő jellegzetes élete ez, évtizedeken át imádja egy színésznőben a szerepeit, Opheliát és Júliát, egy kezdő énekesnőben azt, hogy majd ő alakít belőle nagy művésznőt.

Gyötrődik, vívódik önmagával, nemcsak az élet viszontagságai — a beteg feleség, a szörnyű adósságok a soktagú zenekarért és közönybe fult koncertekért — emésztik, hanem önmaga is emészti önmagát.

Amidőn legnagyobb arányú zenekari művét, a júliusi forradalom hőseinek emlékére írt «Gyász és diadal-szimfóniát», magasztos hazafiúi lelkesedése csodás remekét vezényli a párizsi utcán (a mű a modern szabadtéri muzsika első terméke), — Lajos-Fülöp gárdájának durva dobpergése némítja el, azt a költőt, aki magános létére a legmerészebb kísérletet tette, hogy a tömegnek zenét alkosson. A muzsikát a francia nemzet legnagyobb zenésze sohasem oktathatta hazájában. A burzsoá Franciaország csupán egy szerény könyvtárosi állást kínált neki. Mellőzötten, félreértetten, magára hagyatva halt még hatvanhat éves korában.

Berliozt a közönség elsősorban, mint a nagyzenekar komponistáját ismeri.

Mind a kamarazenével, mind a zongorával Berlioz idegenül áll szemben. A monumentalitás ihleti kezdettől fogva. Heine mondotta róla, hogy a zengő anyagból keleti piramisokat, eltűnt mesés birodalmakat és kipusztult állatfajokat támasztott életre. A mai nagyzenekarnak valóban ő az első mestere a zeneirodalomban.

Művészetének történelmi jelentősége, hogy szimfonikus műveinek gondolati, tartalmi mondanivalóját programban közli a hallgatóival.

E program-zenei törekvéseinek következetes kialakításával rendkívüli mértékben kiszélesítette a zenei kifejezés határait. Számos művéhez írt program-vázlatot, sőt legismertebb kompozíciójához, a «Fantasztikus szimfóniá» -hoz, részletes cselekményt. Ez utóbbi műve például egy művész szerelmének tragikus történetét adja vissza: szenvedélyes ábrándozásai közben jelenik meg előtte egy elképzelt női alak, akit karcsú, kígyózó dallam ábrázol, elérhetetlenül, s a végtelenbe tűnőn. Ettől fogva a dallam állandóan kísérti. Berlioz maga «rögeszmének nevezi a mű minden egyes tételében, az élet különböző helyzeteiben vezérmotívumként vissza-visszalopakodó melódiát.

A «Harold Itáliában» című szimfóniához is hozzáképzel Berlioz egy hasonló irodalmi vázat: Byron híres költeményének hősét állítja elénk, akinek érzelmei túlnőnek a valóság keretein.
Berlioz e programokat azért szerkesztette, mert élt benne a zene újszerű beszédességének a vágya, s az a vágy, hogy az akkor feltörekvő új közönség minél szélesebb tömegeihez szólhasson zenéjével.

Nagyszabású életművet hagyott az utókorra. Mindent elsöprő, valóságos láva folyamok hömpölyögnek «Requiem» -jének óriásira méretezett fúvószenekarából és énekkórusaiból. Sok zenészt meglepett annakidején, hogy Beethoven IX. szimfóniája után még lehetséges volt fokozni a gigászi méreteket.

Csodálattal emlegetjük «Faust elkárhozása» című dramatikus legendája formai-gazdagságát, folklorikus sokrétűségét (még a Rákóczi-induló is helyet talált ebben a furcsa műben, amely félig oratórium, félig opera), a mese képzetet világának mágikus harmóniáit, a

«Krisztus gyermekkora» című, a régi francia népi karácsonyi énekeket feltámasztó oratórium egyszerűségét és tiszta áhítatát, nyitányait, így a leggyakrabban játszott «Római karnevál» ujjongó tömegének ábrázolását.

Csodáljuk rendkívül gazdag és színes zenekarát, merész és sok-sok árnyalatot és hangulatot felidéző hangszer-kombinációit. A hangszerelésnek kiváló teoretikusa volt, elméleti műve ma is alapja, hangszerelési ismereteinknek.

S végül, csodáljuk írókésségét, sok-száz ragyogó zenekritikáját és emlékiratait. Romain Roland az Emlékiratokat a legszebb könyvnek tartja, amelyet művész valaha önmagáról írt.
Szimfóniáin és oratóriumain kívül írt operákat is: egy sokat vitatott, viszontagságos zenedrámát Benvenuto Celliniről, két Trója-tárgyú operát, s egy Beatrix és Benedek című derűs daljátékot Shakespeare «Sok hűhó semmiért» című vígjátékéból. Igazi zeneszerzői énjét azonban valahol a két műforma, az opera és a szimfónia közt kell keresnünk, legeredetibb művében, a zenekarra, ének-kórusra, szólóhangokra írt «Romeo és Júliában,» melyet ő maga dramatikus szimfóniának nevez.

Ám a műfaji meghatározás koránt sem meríti ki lényegét.

A hanganyaggal szervesen vegyül itt a vizuális képzet, a dallammal a mozdulat, az illúzióval a valóság. Hirtelen hangulatváltásait is ebben az egységben kell néznünk, továbbá bonyolult műformáit, melyek csúcspontjára, a drámai szimfóniának nevezett Romeo és Júliára ráillenek a legellentmondóbb műfaji meghatározások.

Schumann közelítette, értette meg leginkább ezt a művészetet. Berlioz — szerinte — «eredetiségével minden létezőtől különbözik,» «... minden filiszterek réme».

Egyik kritikusa szerint nem zenész ő, hanem maga a zene, mert valósággal zsákmányává válik a muzsikának, teljességgel feloldódik benne. Oly légkört teremt, melyben nem tudjuk többé megkülönböztetni az alkotót alkotásától.
 

Berlioznak, a magyar nép számánál különösen kedves alkotása a Rákóczi-induló, a zeneirodalom egyik legszebb forradalmi indulója, az elszántság, a fegyelem, a harag és a diadal nagyszerű szimfonikus megszólaltatása. 1846. évi pesti szereplésével függ össze ez a remekmű. Itt vezényelte az elnyomó Ausztria ellen tüntető lelkes pesti közönség ujjongásai közepette. (Ő maga azt írja, hogy Pestre, utazta előtt Bécsben egy ismeretlen és az osztrák hatóságoktól való félelmében magát megnevezni nem akaró, magyar hazafitól kapta meg, a Rákóczi-induló kottáját. Más feljegyzések szerint Erkel révén, Pesten került Berliozhoz az induló kottája, s dolgozta fel hihetetlen gyorsasággal a bemutatóra.)

Nem túlzás, ha kimondjuk, hogy a nagy francia komponista kétségkívül hozzáadott valamit a szabadságharcra készülő nemzet lelkesedéséhez. Utólag beledolgozta a Rákóczi-indulót Faust elkárhozása című művébe, amelyet ittlétekor még egy magyaros táncdallammal is gazdagított. Az induló kéziratát is reánk hagyta, majd évek multán, amidőn újabb simításokat végzett rajta, az új, a végleges partitúrát is el akarta juttatni jeles barátjához, Erkel Ferenchez, de — mint levelében írja — attól tartott, hogy az osztrák rendőrség el fogja kobozni! A mi zenénk is hozzáadott tehát a annak a Berlioznak nagy művéhez, aki még 1860-ban is aggódva figyelte nemzetünk sorsának alakulását,
 

SZABAD NÉP, 1953. december 11.(XI. Évfolyam, 345. szám)


140 Búbánat 2017-12-14 11:02:31

A Rákóczi-induló nyomában

Fidelio – Balla Eszter 2003.10.03. 00:00

Kétszáz éve született Hector Berlioz Amikor a romantikus zene különc, saját útját járó géniuszának, Hector Berlioznak (1803-1869) kétszázadik születésnapjára emlékezik a világ, a nagy koncerttermekben, operaszínpadokon felcsendülnek a szenvedélyes, fantáziadús, újszerűen hangszerelt grandiózus művek, mint a Fantasztikus szimfónia, a Krisztus gyermekkora, a Requiem vagy a Trójaiak, vagy éppen a Faust elkárhozása. Mi pedig egy olyan francia előtt is tisztelgünk, aki igazán ismerte a "forradalmár magyarokat", amikor az egyik legnépszerűbb magyar darabot, a Rákóczi-indulót komponálta.

A zene Byronjaként is emlegetett Berlioz nem csupán muzsikájával fejezte ki az irodalomhoz fűződő szoros kapcsolatát, de maga is tehetséges író volt, akinek emlékiratait a XIX. század első felének kultúrtörténeti dokumentumaiként tartják számon. A levelekből, esszékből, visszaemlékezésekből álló, élvezetes, színes könyv nem csupán saját életéről, műveiről szól, de zeneszerzőkről, mint például Gluck, Beethoven, Rossini, Mendelssohn, Weber, mond eredeti véleményt, és nem utolsósorban átfogó képet ad az európai társadalmi és zenei életről is.

A könyv egyik fejezete Pestre kalauzolja el az olvasót. 1846-ban Berlioz koncertkörúton vett részt, hogy Európa nagyvárosaiban - köztük Bécsben, Pesten, Prágában - saját műveit vezényelje. A legenda szerint még Bécsben egy magyar patrióta azzal fordult hozzá, hogy ha a magyarok kedvében akar járni, akkor az ő melódiáikból komponáljon művet. (Mások úgy tudják, hogy Liszt ajánlotta neki a dallamot.) A kezébe nyomott folklórgyűjteményből Berlioz egy XVIII. századi indulót választott, amit fergeteges lendületű nagyzenekari művé hangszerelt. A műnek már a bemutató előtt olyan híre támadt, hogy egy Horváth nevű szemfüles újságíró a nyomdába szökött, hogy belenézhessen a partitúrába.

A közel nyolcperces Rákóczi-indulónak 1846. február 15-én volt az ősbemutatója. A feljegyzés szerint még a zeneszerző-karmesternek is torkában dobogott a szíve. Néma csend fogadta a szokatlan expozíciót: a trombita hangjait, majd a furulya, a klarinét és a vonósok pizzicato kíséretében zongorán előadott fő témát. De amikor a téma töredékei visszatértek az ágyúszót imitáló nagydobok támogatásával, a közönség "vulkánként" tört ki. A dobolás, éljenzés, tapsvihar nemcsak annak a franciának szólt, "aki tudta, hogyan kell forradalmi zenét írni", de leplezetlen németellenes tüntetés is volt.

Berlioz az aláírásával ellátott eredeti kottát a magyar nemzetnek ajándékozta. Pár napos pesti tartózkodása idején nemcsak nemzeti hős, de a társasági élet, bálok, szalonok kedvence is lett. Találkozott Erkel Ferenccel, akinek operáját, a Hunyadi Lászlót nagyra értékelte. De könyvében megemlékezik a reformer Deák Ferencről is.

Berlioz örökre szívébe zárta a "forró vérű, gavallér, nagylelkű magyar nemzetet". És úgy tudta, hogy a Rákóczi-indulót minden jeles ünnepen eljátszották. (Arról persze nem tudhatott, hogy a művet, mint a magyar filmhíradó szignálját az 1950-es, 60-as években a "kommunista világforradalom" zenei mottójaként használták. És az indulót sokkal inkább Rákosi Mátyással, Kádár Jánossal, mint Hector Berliozzal azonosították.)

A pesti sikerrel nem záródott le az induló históriája, sőt egészen váratlan fordulatot vett. Berlioz úgy gondolta, hogy ezt a nagyszerű dallamot kár lenne elvesztegetni. A zeneszerző, aki az irodalmi alapanyagokat meglehetősen lazán, szabadon kezelte, nem akárhol, hanem a Faust elkárhozása című drámai legendájában használta fel újra. Így történhetett meg, hogy a goethei ihletésű mű nem Faust doktor sötét dolgozószobájában, hanem a magyar pusztán kezdődik. A magányra ítéltetett Faust a magyar Alföldön napkeltekor a tavasz ébredését, a természet újjászületését dicséri. A közeli faluban vidám parasztok énekkel és tánccal ugyancsak a tavaszt köszöntik. Majd egy csatába igyekvő hadsereg masírozik végig az utcán, ismerős dallamra, a Rákóczi-indulóra. Mindez a színes forgatag Faustot hidegen hagyja. Hogy mit keres Faust Magyarországon? Senki sem tudja. Berlioz azzal indokolta a nyitójelenetet, hogy hőse nem borongós, kételkedő, a hatalommal küszködő intellektuális hős, hanem a természetes lét, a szabadban való élet megtestesítője. De többen arra gyanakodnak, hogy az egyébként éteri magasságokban járó Berlioz képtelen volt a Rákóczi-induló dallamának, ritmusának, hangszerelésének ellenállni.

Mint ahogy mi, magyarok sem tudunk.


139 Ardelao 2017-12-13 14:02:57 [Válasz erre: 138 Ardelao 2017-12-13 13:34:41]

Berlioz: Római karnevál - nyitány (1837.)

A mai hangszerelés atyamestere, a mesteri hanghatások virtuóza és a programszimfónia megteremtője ebben a művében «Benvenuto Cellini» című operájának hangulatát örökíti meg koncertnyitány formájában. (Az opera cselekménye ugyanis Rómában, farsang idején játszik.)

Sikere oly nagy volt, hogy nemcsak koncerttermekben adták, hanem a Benvenuto Cellini II-ik felvonása előtt is, mint második nyitányt. Berlioz aránylag kis zenekart foglalkoztat, de ez elég arra, hogy a legváltozatosabb színeket ki tudja keverni palettáján.

Programjáról maga a szerző tájékoztat bennünket. Áradozó jókedv hangja csendül fel a vonósokon — ez jelzi a karnevál kezdetét. Mámoros tömegek hömpölyögnek az utcán. Az angol kűrt egy szerelmes ifjú epedő dalát tolmácsolja a vonósok pengető, majd tremoló-kísérete mellett. Kérésére a fuvola ad igenlő választ s a két téma a brácsa és fuvola, izzó duettjében egyesül. A szerelmi kettőst megzavarja a farsangoló nép zajongása. A karnevál-téma folyton erősbödik, a zűrzavarban fölcsillannak az eddigi témák, előbb kánonszerűen, később humoros fugatóval. A farsangi mámornak gondtalan tobzódását fantasztikus zenei hatásokkal illusztrálja Berlioz muzsikája.

 

A ZENE, 1927. 11. szám.

[Az egész opera, remekmű!, megj. A.]


138 Ardelao 2017-12-13 13:34:41 [Válasz erre: 137 Búbánat 2017-12-13 10:03:27]

BERLIOZ: „Rákóczi indulójának centenáriuma” (1846-1946)

 

A Magyar-Francia Társaság hétfőn este emlékhangversennyel ünnepelte meg századik évfordulóját annak, hogy Hector Berlioz — az újabb francia muzsikának ez a rendkívül érdekes és Debussy mellett kétségtelenül legszámottevőbb egyénisége — 1846. február 7-én (vagy, 9-én) Pestre érkezett és 15-én a Vigadó nagytermében bemutatta a Rákóczi-indulóra készült saját zenekari feldolgozását. Sajnos, a zenetörténészek nem tudták kétséget kizáróan megállapítani, vajon ki juttatta Berlioz kezéhez az induló dallamanyagát!

Annyi bizonyos, hiszen Berlioz maga írja egyik levelében, hogy ő az induló ragyogóan zengzetes hangszerelését Bécsben, az eljövetele előtti éjjel vetette papírra!

Dicsérendő, szép elhatározás volt, hogy ezt az operaházi estet teljes egészében Berlioz műveinek megszólaltatására fordították.

Lukács Miklós karmester a «Benvenuto Cellini» -nyitányt vezényelte és Varga Lívia nemes-csengésű énekét kísérő Ferencsik János a «Faust elkárhozása» három részletét adta elő, közöttük magát a jubiláló indulót.

Komor Vilmos végül a «Fantasztikus szimfóniá» -val remekeltette a Filharmonikusokat, aminthogy a mű értelmezése legjobb teljesítményei közé tartozik.

Dicsérendő volt ez a reprezentatív ünneplés minden politikai vonatkozásától függetlenül is, mert Berlioz most, száz év után, még mindig ugyanoly mostohán kezelt zeneszerző, amilyen egész életén át volt. Aminek oka kétségtelenül az, hogy szerzeményei mindmáig megőrizték merőben sajátos és nem könnyen hozzáférhető hangulatukat. Külön világ ez, - a forradalmiságnak és hagyománytiszteletnek, az ideges érzékenységnek és bátor lendületnek különös keveréke. A nagyszabású művek világa ez, aminthogy ezt a zeneköltőt, illetőleg zenefestőt mindvégig csak a nagyszerűség lelkesítette, akár a külső méretek, akár a benső eszmei elképzelések tekintetében.

Oltványi Tibor, a Magyar-Francia Társaság elnöke emlékbeszédében méltatta az ezeréves magyar-francia kultúrkapcsolatokat.

Szünet alatt Hűvös László hatalmas Berlioz-fejszobrát mutatták be az Operaház előcsarnokában, ahonnét ez a valószínűleg hiteles arckép után készült kőszobor a Károlyi-kertbe kerül. Ezek a zárkózott és éles arcvonások jól jellemzik a borús életű zeneszerzőt, akit kortársai főként csak szigorú és szellemes zenekritikusi tevékenységéből ismertek. Cikkeitől féltek és félelmüket a zeneszerzőn torolták meg.

J. S.

VILÁGOSSÁG, 1946. június 20. (2. Évfolyam, 127. szám)


137 Búbánat 2017-12-13 10:03:27 [Válasz erre: 135 Búbánat 2017-12-12 23:54:17]

BERLIOZ,  RÁKÓCZI INDULÓ (BÓNIS FERENC TANULMÁNYÁVAL)

BERLIOZ, RÁKÓCZI INDULÓ (BÓNIS FERENC TANULMÁNYÁVAL)

A Rákóczi-induló kéziratának Bónis Ferenc eredettörténeti tanulmányával kommentált, fakszimile formában történő közreadása arra emlékeztet, hogy Berlioz az 1846-os pesti ősbemutató kéziratát Erkel Ferencnek ajándékozta, aki azt – számtalan filharmonikus koncerten megszólaltatva – haláláig őrizte. A kéziratot, amely Erkel hagyatékának több más darabjával együtt hazai köztulajdonba (Országos Széchényi Könyvtár) került, azóta is ott őrzik, legbecsesebb kincseik között. A mű, amely az ősi magyar rebellis hagyománynak és a XIX. századi francia forradalmi romantika találkozásának kivételes pillanatát örökíti meg, rendkívüli erejű zenetörténeti-történelmi dokumentum. Hatása Bartók Kossuth-szimfóniájáig, Kodály több művéig nyomon követhető. Bónis Ferenc másfél évtizedes kutatásai eredményeként megállapította, hogy a Rákóczi-nóta és -induló hatása már Berlioz előtt is feltűnt Európa műzenéjében: Mozart, Haydn, Beethoven, Schubert, Liszt, Erkel és mások műveiben. Ezeknek dokumentálását tartalmazza a fakszimilét kiegészítő kommentár, gazdagon illusztrálva kép- és kottaanyaggal.

  • Balassi Kiadó
  • Kiadás éve: 2009
  • Terjedelem: 88 oldal
  • Kötés: papírtábla
  • Formátum: A/4
  • ISBN 978-963-506-814-2

 


136 Búbánat 2017-12-13 09:47:13 [Válasz erre: 133 Búbánat 2017-12-12 23:09:49]

Találtam még egy vonatkozó cikket:

Pesti Hírlap, 1846. február 19.  (627. szám)

Fővárosi újdonságok

Múlt vasárnap déli 12 órakor adá Berlioz első hangversenyét a nemzeti színpadon. Hogy nem oly számosan jelent meg a közönség, mint ezt a világhírű művész elismert jelessége méltán megérdemlette volna , annak oka valószínűleg abban rejlik, hogy a hangverseny oly szokatlan órában tartatott. Berlioznak ez alkalommal előadott több rendbeli jeles szerzeményei közül különösen feltűnő volt a Rákóczy-indulónak általa készített valóban remek és meglepő új hangszereztetése. A Rákóczy-induló, miképp ismerjük, egészen meg van hagyva a maga valóságában, kivevén egy pár új tactust, mely átmenetül szolgál. A művész azonban megmutatá, mennyi függ az instrumentatiotól. Kezdetén ugyanis meg vannak kímélve  a trombiták, magában is eléggé lelkesítő, megható s meglepő levén a melódia, s midőn ekképp fokonként mindinkább föllelkesített , fölemelt, elragadott, akkor zúdulnak bele a dobok és trombiták valóságos lázító hatással, minek nem lehet ellent állani. Ez valóságos concert á mitraille, mely még sokkal inkább megrendíté a házat, mint kitörő roppant vihara a tapsnak a hallgatóság részéről. Eddig a Rákóczy mindjárt az elején adta ki minden erejét, melyet aztán nem lehete továbbvinni, s ekképp felette hasonlított a szalmatűzhöz, mi egyébiránt, mint magyar nemzeti indulót, talán jellemzetesebbé tevé, mint a Berlioz szerinti, a mely kétségtelenül sokkal művészibb alakú s egyszersmind sokkal nagyobb hatású. Ez utóbbiról szép bizonyságot nyújt az is, hogy a hangverseny végével egy abban jelen volt, mint mondják, ezüstgombos dolmányos magyar ember, elragadtatva a zenemű nagyszerűsége által, kijővén a színházból, a színpadra vezető bejáráshoz ment, s addig el sem távozott onnan, míg Berliozt kijőni nem látá. S ekkor feléje lépett, szemeiben könnyek ragyogtak, kezét szívére tévé s nem szólt semmit, mert egymást úgy sem érthették volna meg, hanem elérzékenyülve,  megragadá a művész kezét, s amúgy magyarosan megrázogatá. A művész szinte meg volt indulva művének e nem remélt hatásán.

— Második hangversenyét ma adja. „
 


135 Búbánat 2017-12-12 23:54:17 [Válasz erre: 133 Búbánat 2017-12-12 23:09:49]

"Hector Berlioz francia romantikus zeneszerző híres műve, a Rákóczi induló egy korai kottájának facsimile kiadását jelentette meg a Balassi Kiadó. A kötetet, amelyben a mű keletkezési históriája is olvasható Bónis Ferenc Széchenyi-díjas zenetörténész tollából, tegnap mutatták be Budapesten."

A Rákóczi induló, amely Berlioz Faust elkárhozása című műve révén vált szimfonikus formában világhírűvé, valójában vándordallam volt. Története sokrétű, a Berlioz-alkotás két-, illetve négykezes zongoraletétje Erkel Ferenc hagyatékából került az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárába. Mint azt Bónis Ferenc a bemutatón elmondta, itt találta meg és most, mintegy másfél évtizedes pályázás után végre közreadhatja. A könyv megjelenése így a 2010-es Erkel Emlékév bevezető eseménye.

A kötet nemcsak a Bécsben megjelent Berlioz-kotta másolatát tartalmazza, hanem másokat is, amelyekből kiderül, hogy az indulót ihlető Rákóczi nóta gyökereinek - mint azt Bartók Béla kimutatta - török, rutén és román rokondallamai is ismertek. A 17. században már országszerte ismerték motívumait, közölte a Vietorisz, illetve a Kájoni kódex. A 18. században kedvelt nótája volt a cigányzenészeknek, így ismerhette meg Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert is, Bécs-szerte "magyarosként" játszott dallam volt.

Bónis Ferenc elmondta, hogy Berlioz - nem minden pontjában tényszerű, de irodalmi igényű - visszaemlékezése szerint Pest-Budára jövetele előtt egy műkedvelő beszélte rá, hogy a magyaroknak játsszék valami magyarosat, és egy kottagyűjteményt adott neki, amelyben talán ott lehetett Scholl Miklós, az Esterházy gyalogezred katona-karmesterének Festmarscha, a Rákóczi induló a katonazenész hangszerelésében.

Major Ervin, majd Szabolcsi Bence zenetörténeti kutatásai rávilágítottak, hogy az indulót nem Bécsben, hanem már Pesten komponálta a francia zeneszerző, két nappal koncertje előtt, s azt azután egy olyan kottában küldte meg Erkel Ferencnek, amelyben tudtára adja, hogy a darabot kiegészítette.

A Rákóczi induló dallamát Liszt és Erkel is feldolgozta, Berlioz változata a zeneszerző 1846 februári, pest-budai fellépése alkalmából keletkezett, majd a darabot beépítette a Faust elkárhozása című drámai oratóriumába.

/Zenetörténész a Rákóczi induló nyomában

2009. december 4. 15:10 MTI/


134 Ardelao 2017-12-12 23:46:29 [Válasz erre: 133 Búbánat 2017-12-12 23:09:49]

„Húszezer frank”

Írta: SURÁNYI MIKLÓS*

 

 1.

Henriette (Harriet) Smithson nemrég még egyike volt a legünnepeltebb színésznőknek. Most együtt nyomorgott az urával, Hector Berlioz zeneszerzővel, egy kicsinyke, Montmartre-i utcai kétszobás lakásban, amelyben alig fért el az ütött-kopott vén zongora, amelyen most Berlioz a Benvenuto Cellinit komponálja. Néha felmásztak hozzá Liszt, Chopin, Hiller, Habeneck és ilyenkor tele volt a kis hajlék a legmagasabb zene géniuszával. De kenyér nem volt a hajlékban.

Az utóbbi időben csapás-csapás után érte őket. Berlioz pártfogója: Bertin zeneműkiadó megvont tőle minden segítséget. A Benvenuto Cellinit nem tudja befejezni. E helyett ontja a cikkeket a lapoknak és azok árával törlesztgeti azt a húszezer frank adósságot, amelyet Henriette-el hozományképpen kapott. Ez különösen az asszonyt keserítette el. Henriette szíve megtelt embergyűlölettel. Sokszor eszébe jutott Paganini, aki nem jött el a koncertjére s a koncert e miatt csak mérsékelt hasznot hozott.

Paganini szívtelen, zsugori, aki eladta lelkét az ördögnek — mondta szívből jövő gyűlölettel.
— Jól teszi, hogy fogához veri a garast. Ha megvénül, kiállhat az utcasarokra muzsikálni. A világ hálátlan.
— De most milliói vannak és tőlünk mégis sajnált egyetlen fellépést. Úgy hallom, gégerákja van. Az Isten keze! ...

— Ne bántsd szegényt. Szörnyű az élete.
— A feleségét koplaltatja.

Rágalom. Lám, a fiát, a kis Achillinot imádja.
— De az anyját mégis elkergette.
— Az asszony már régen meghalt.
— Ha meghalt, akkor az a vén varázsló küldte el a másvilágra.
— Ostobaság!
— Tőle minden kitelik. Én mindent elhiszek róla. Azt is, hogy a feleségét megölte.
— Ugyan!
— Azért ült öt évig börtönben.
— Badarság.
— Igen, ott tanulta meg őrdöngős mesterségét. Éjjel-nappal gyakorolt.
— Öt év alatt a hegedűhúrok elkopnak és szétfoszlanak.
— De nem az ő húrjai.
— Miért éppen az övéi?
— Nem hallottad, miből csinálja ő a húrjait?

Berlioz felugrott és összecsapta a kezét.
— Ó, te egy-ügyű liba. Hát te is elhiszed azt a dajkamesét?

Henriette arra a sötét legendára célzott, hogy Paganini a feleségét felboncolta s a szegény asszony beleiből sodorta magának a hegedű húrjait. A babonás angol asszony most annyira gyűlölte a boszorkánymestert, hogy ezt a képtelenséget is őszintén elhitte.

— Akár igaz, akár nem igaz, Paganini az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtunk — ismételgette keserűen.
Berlioz is elborult.

— Paganini, Paganini!

Az asszony szeme tele lett könnyel.
— Tudod-e, hogy mennyi a pénze Paganininek?
— Paganininek milliói vannak.
— Milliói?

Most az asszony kérdezősködött.

— Hektor! Mondd meg őszintén, csakugyan olyan nagy művész az a Paganini?

Berlioz tanácstalanul nézett felfelé a mennyezetre. Felhúzta a vállait és kiterjesztett két karjával az ég felé mutatott.
— Művész? Azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a világon senki sem tudott soha és nem is fog tudni úgy hegedülni, mint ő. Nem tudom, nem nagyobb dolog-e ez, mint zenét komponálni.
— Bizonyára nem
— szólt közbe vigasztalóan az asszony.

Berlioz keserűen nevetett.
— Hát jó. De azt csak nem tagadod, hogy másfél vagy kétmilliót összehegedülni nagyobb dolog, mint operát írni?

2. 

Berlioz egy idő óta megint szorgalmasan dolgozott a Benvenuto Cellinin. Akkor harmincöt esztendős volt és mindent ettől a vígoperától várt. Titokban arra gondolt, hogy ő is milliókat szerez magának és azt mind Henriette lábaihoz rakja, ö nem gyűlölte Paganinit, csak irigyelte. És meg akarta tanulni tőle, hogyan kell másfél milliót szerezni.

A sors másképpen akarta. A Benvenuto Cellini megbukott Párizsban. Rettenetes katasztrófa volt ez. Néhány esztendővel azelőtt még mindenki Berliozban látta Beethoven utódját. A fiatal zeneköltő maga is. Igaz, hogy körülbelül húsz esztendeje egyebet sem tett, mint dolgozott és koplalt. De közben megnyerte a római díjat és néhány művével világhírre tett szert. Ám úgy látszik, a múzsák is hamarosan elfordultak a koplaló embertől.

A Benvenuto Cellini bemutatója után testben és lélekben összetört és öngyilkosságra gondolt Ezt nem mondta senkinek, de Henriette le tudta olvasni borongós homlokáról, lázas szeméről és keserű arckifejezéséről. Az asszony néha odacsalta hozzá a barátait. Azok megrendültek a rom-ember láttára. Elhatározták, hogy valamit mégis csak tesznek az érdekében. Néhányan összeálltak és kibérelték a konzervatórium nagytermét, hogy abban hangversenyt rendezzenek Berlioz felsegélyezésére.

Berlioz félénken indítványozta:
— Talán fel kellene kérni Paganinit.

Az asszony sikoltva tiltakozott ez ellen. Liszt is ellenezte. Ez túlságos megalázkodás volna a fekete csontváz, az olasz varázsló, a lelketlen uzsorás pénze és népszerűsége előtt.
A párizsi lapok beharangozták, hogy Berlioz az estén maga vezényel. Senki sem hitt a koncertek sikerében. Berlioz keserű mosollyal vette tudomásul, hogy barátai könyöradományokat akarnak gyűjteni neki és az első koncertre nem is ment el. A teremben néhány tucat ember lézengett és ez a néhány tucat ember megállapította, hogy Berlioz határozottan hanyatlik. Pedig ugyanazokat a Berlioz-darabokat játszották, amelyekért valaha istenítették. A Haroldot, a Lear király megnyitóját és a művészéletből vett epizódokat. Mindenki bosszankodott és szidta Berliozt, hogy nem jelent meg a saját hangversenyén. Barátai súlyos szemrehányásokat tettek e miatt.

Berlioz már azt sem tudta, hogy mit cselekedjék. Kétségbeesett, ijedt, gyámoltalan és határozatlan volt. Furdalta a lelkiismerete és a második koncertre mégis elvonszolta magát. Megjelent a hangversenyen és elfoglalta a karnagy helyét. Szánalmas látvány volt. Sápadt, éhes és reszkető. Most csakugyan úgy festett, mint egy bús flamingó. Ahogy föllépett a dobogóra, néhány bágyadt üdvözlés és gyér taps köszöntötte. Berlioznak mindegy volt minden. Dirigált. A hangulat kissé felemelkedett. A híres Fantastique első ütemei alatt azonban csoda történt. Vannak még csodák. 

3.

A hallgatóság izegni mozogni kezdett. Az emberek minduntalan hátratekintgettek. Homályos volt az egész terem, mert takarékoskodtak a gyertyákkal. Hátul, a legvégén, a balsarokban már szinte csak a körvonalait lehetett látni néhány hallgatónak.

Az emberek mégis folytonosan odatekintgettek. A sarokban, egyedül sötéten és titokzatosan gubbasztott valaki. Valami túlvilági lény. Aki látta, annak Rembrandt jutott az eszébe. A rembrandti félhomály, amelyben egy halott feltámad. A halottaiból feltámasztott Lázár ült ott a sarokban, feketén, sápadtan, mély gödrökkel a szeme alatt, lefittyedt ajakkal, koponyájából kimeredő hatalmas orrát a mellére csüggesztve. Feketébe öltözött csontváz. A keze lelógott egész a földre. Olyan látvány volt, hogy mindenkiben meghűlt a vér. Pokoli fantom. És a fantom szeméből csorogtak a könnyek.
Egy halott, aki él és potyognak a könnyei.

— Ki ez?
— Paganini.

A hallgatóságon végigfutott a borzalom. Paganini itt van, hallgatja Berliozt és sír.
Mindenki észrevette Paganinit, csak Berlioz nem, aki reményvesztetten, mint egy haldokolva pihegő sas, úgy lengette karjait a karnagyi emelvényen. A Fantastique véget ért és utána dermedt csendben moccanni, sem mert senki. Mindenkit megbénított a pillanat borzalmas fensége. Csak Berlioz nem vett észre semmit ebből a halálos meghatottságból. Tovább dirigálta a Haroldot, amely mind halkabb és halkabb sóhajokba enyészett el a partitúra végén. Utána csönd egy pillanatig.

A következő pillanatban azonban egetverő taps és ujjongás tört ki. Az emberek felugráltak és kendőiket lobogtatták. Az asszonyok sírtak. A sötét árnyék pedig onnan a balsarokból egész túlvilági hosszúságában és vékonyságában felemelkedett és Berliozhoz rohant. Odarohant és térdre esett előtte. A túlvilágiak, úgy látszik, nem tudnak beszélni, csak könnyezni tudnak és térdre omlanak az előtt, akik őket elragadták.

Berlioz rémülten nézte az előtte térdelő embert. Azt hitte, álmodik. Lehetséges ez? Lehetséges, hogy Paganini térdel előtte és Paganini sír? Hát Paganini is ember? Ez volt az első érzése. Aztán ő is könnyekbe tört ki. Hát a Harold egy Paganinit is könnyekre tud fakasztani? Hiszen akkor nem veszett el semmi! Akkor én, én, Hector Berlioz, még mindig Hector Berlioz vagyok!

Ez volt az a pillanat, amikor újra meghódolt Berlioz előtt az egész világ, a kiadók, a közönség, a múzsák, a barátok, az irigyek, a tömegek és mindenki megbocsátotta neki, hogy húsz év óta koplal.

Másnap megjelent Berlioznál Paganini fia, a kis Achilles. Húszezer frankot hozott apjától baráti ajándékképen. Húszezer frank! Tegnap Berlioz még nem tudta, hogy miből vásárolja meg a tejet és kenyeret, vagyis azt a bús ebédet, amellyel tovább tengeti nyomorult életét. És most húszezer frank ura, olyan húszezer franké, amelyet Paganini hegedült össze magának Londonban.

Hát mi ez? Vannak még csodák?

Párizs, amikor megtudta, hogy Paganini húszezer frankot ajándékozott Berlioznak, egyszerre remekműnek találta a Benvenuto Cellini operát. Húszezer frank szép pénz. Kerek summa. Nagy művész az a Berlioz.

 

BUDAPESTI HÍRLAP, 1935. február 15. (55. Évfolyam, 35. szám)

*Surányi Miklós (1882-1935), újságíró, író.

(Megj., A.)


133 Búbánat 2017-12-12 23:09:49

Pesti Hírlap, 1890. május 10.

Berlioz „Rákóczy”- indulójának budapesti első előadásáról érdekes részleteket közöl a szerző, imént újból kiadott emlékirataiban.

Elmondja, mennyi nehézséggel jártak hangversenyének előkészületei, melyeket 1855. Pesten adott. A nemzeti színház zenekara nagyon kicsiny volt, a német színház zenészeinek pedig nem volt szabad ott játszaniuk. Végre a filharmóniai társulattól tizenkét kitűnő hegedűst kapott és be kell vallania, hogy az előadás egyike volt a legjobbaknak, a melyeket Pest valaha hallott. A műsor egyik száma volt a Rákóczy-induló átirata, mely most a „Faust-Iegenda“ első részének fináléját képezi. Ezt az átiratot Magyarországba való elutazása előtti éjjelen írta.

„Alig terjedt el Pesten, — így beszéli Berlioz tovább — e „honi“ zenedarab híre, forrni kezdett a hazafiak fantáziája. Mindenki azt kérdezte, vajon hogyan dolgoztam fel a híres témát, a melytől megdobban minden magyar szív és lelkesedést kelt benne. Sokan nyugtalankodtak és profnációtól tartottak. Ez az aggodalom jogosult volt, mert hiszen ismerünk átiratokat, változatokat, potpourrikat, a melyekben pompás dallamok silányul tönkre vannak téve. Horvát úr, egy napilap szerkesztője, meg tudta szerezni a kéziratot és azt alaposan megbírálta. Úgy látszik, nem volt vele megelégedve, mert így szólt hozzám: Ön piano vette a témát, holott mi hozzá vagyunk szokva, hogy fortissimo halljuk. — Igen ám, — felelém — a cigányoktól. Különben legyen nyugodt, majd jön olyan forte, a milyent még soha sem hallott. Ön nem jól olvasta. A hangverseny estéjén mégis nyugtalankodni kezdtem, mikor az ördöngös darabra került a sor. Az első ütemeket követő trombita-riadó után a fuvolák és klarinétok, a vonós hangszerek kísérete mellett halkan játszottak a témát. A közönség némán figyelt a váratlan felfogásra: de a midőn a hosszú crescendóban felhangzottak a téma töredékei, közbe pedig a nagy dob dörgött, utánozva a távoli csatazajt, mozgás keletkezett a teremben és a midőn a fékvesztett zenekar kiadta sokáig visszatartott teljes erejét, a falakat megreszkettette a riadó tetszészaj. E tüzes lelkek rajongása oly erővel tört ki, hogy rettegés fogott el, mert tudtam, hogy veszendőbe megy a darab befejezése, mivel a zenekar vihara nem bír megküzdeni ezzel a vulkanikus kitöréssel. Az indulót természetesen ismételni kellett és a közönség két másodpercig sem bírta magát visszatartani attól, hogy a „coda“ első ütemeibe dörgő tapssal bele ne zúduljon. Elképzelhető felindulásom és a mellékteremben éppen az izzadságot törültem homlokomról, a mikor hirtelen belép hozzám egy nyomorúságosan öltözött ember, akinek arcán különös kifejezés ült. Keblemre borult, megölelt, megcsókolt és könytelt szemekkel dadogta . „Ah, monsieur, moi hongrois . . . pauvre diable . . - pas parler francais .... un poco italiano . . . . Pardonnez, j’ ai compris votre canon .... oui, oui, grande bataille .... les allemands chiens.“ (Ah, uram, én magyar, szegény ördög vagyok .... nem beszélek franciául .... keveset olaszul .... Bocsásson meg, megértettem az ön ágyúját .... az, az, nagy csata .... a németek kutyák.)
És megdöngetve a mellét, folytatá: „Dans le coeur, moi .... je vous porte .... ah francais .... revolutions .... savoir faire la musique des revolutions.“ (Szívemben .... hordom önöket .... ah franciák .... forradalmak .... tudják csinálni a forradalom zenéjét.)

Nem kísérlem meg leírni ennek az embernek exaltációját, zokogását, fogcsikorgását: ez fönséges volt.

Természetes, hogy a Rákóczy-induló ezentúl programomnak állandó és legfőbb pontja volt.  


132 Ardelao 2017-12-11 20:14:43 [Válasz erre: 131 Ardelao 2017-12-11 16:27:59]

BERLIOZ (folytatás)

Közben megvívja harcát szenvedélyeivel is. Előbb egy kis angol Shakespeare színésznőbe szeret bele, aztán a megrágalmazottat maga is megtapossa: belébolondul egy zongora hölgyikébe, aki a boldog vőlegényként 1830. december 29-én Rómába utazót csúful elhagyja.

Napoleoni pályafutásában ezek az állomások az ő Ladija, Arcoleje. . . .

Attól kezdve, hogy 1832-ben visszatér Párizsba, élete folytonos izgalom, alkotás, szenvedély, csalódás, szenvedés, újságírás, koncert-rendezés, utazás, siker és sikertelenség, kétkedés és gyászos lobogás, amelynek üstökös-csóvája lassan-lassan lecsökken s mint kísérteties lidérc-láng remeg a végül is elaggott fej unalomból és magányosságból tövis koszorúja fölött. Egész Európa volt harcteres egy kis párizsi lakás a Szent-Ilonája.

Ennek a robogó életnek világító fellobbanásai: művei, szerelmei, koncertjei.

Művei: a Francs Juges-nyitány (1827), a Fantasztikus szimfónia (1830), az Új életre eszmélés (1831), Harold Itáliában (1834) szimfóniák. Benvenuto Cellini opera (1835), Gyászmise (1837), Romeo és Julia szimfónia (1839), a Gyász és diadal szimfónia (1840), Faust elkárhozása drámai legenda (1846), Te Deum (1849), Krisztus gyermekkora bibliai Legenda (1850-1854), a két dalműből álló Trójaiak nagyopera (1856-1863), Bѐatrice és Benedict, vígopera (1862), hogy csak a fontosabbakat említsem.

 – Művei tagadásai, erélyes tagadásai a múltnak, igenlései erőteljes, de néha megbicsakló igenlései annak a zenei jövőnek, amely még ma sem következett el. Az abszolút zene felhők magasságában hangicsálásának el kell tűnnie az ábrázoló, festő, valamint jelenítő zene uralmának diadalmas eljöttekor, mint ahogy az enharmónia is szép halott lesz a mellére hágó szabad zene lába alatt. S ez a jövő el fog következni, mint ahogy az irodalomban is elkövetkezett az abszolút költészet Petrarcái, Ronsardjai, Malherbejei, Kazinczyai, Bajzái után Carducci, Baudelaire, Verlaine, Vörösmaty és Petőfi „program” költészete, az ábrázoló, festő, valamit jelentő – valamit? – a nemzeti lelket jelentő költészet; és elkövetkezett a még Petőfit is béklyózó időmérték „enharmoniája” után Aranynak szabadabb s Adynak feltétlen szabad zenéjű költészete. Mert a művészet, legyen az zene vagy irodalom, nem játék, hanem az Emberiség nyelve, öntudata, érzékelhető jelenségekben önmagára ismerése! Az öntudatra ébredésnek pedig nem lehetnek lábakba, akkordokba, szűkített és tágított hetedekbe és béklyókba, műfajokba, szerkezetbe ácsolt szabályai.

Szerelmei: Smithson kisasszony a kis, első látásra szerelmet ébresztő, majd sárba-tiprott, végül öregedőn (1833) meghódított angol színésznő, aki a híressé vált férfiú mellett elhízik, megrokkan, veszekedős és iszákos lesz, aki elől 1842-ben megszökik.

Camille Moke, a későbbi Pleyelné, mint intermezzo, csókjaival vágyat s hűtlenségével egy gyönyörű szimfóniát fakasztott föl Berlioz lelkében.

S végül Marie Martin (művészi nevén Recio), az okos spanyol leány, aki kiragadta szegény Smithson elerőtlenedett karjaiból, hogy a maga erős és fiatal s némiképp polipszerűen szorító karjaiba zárja.

Koncertjei: legtöbbjük Párizsban hangzott fel, de 1843-ban Németországon (Weimar, Lipcse, Drezda, Hamburg, Berlin) zúgott velük végig; 1845-ben újra német földön robog, egészen Bécsig s Prágán keresztül 1846-ban Pestre dobban. . . .1847-ben Oroszországon rohan át az üstökös, azután London fölé gyújt csóvát; 1852-ben Németország fölött suhan megint; 1868-ban Oroszországban lobban újra nagyot, aztán lidérclánggá törpül, amely Párizsban remegve csökken, csökken, míg egy utolsót rebbenve kihunyt 1869. március 8-án. 

LACZÓ GÉZA (1884-?), író, kritikus, hírlapíró, nyelvész és műfordító.  


131 Ardelao 2017-12-11 16:27:59 [Válasz erre: 130 Ardelao 2017-12-11 11:13:17]

B E R L I O Z

1846 februárius havában Pest városának egyik hótól fehér kis utcáján egy lámpafej alatt megállt egy dús szőke-sörényű, sas-pillantású, nagy orrú, magas, karcsú idegen, zsebéből kottapapírt és íróvesszőt vont elő és sebtében írni kezdett. A „Két pisztoly” felől kutya-vonítást sírt a messzeség, a Duna iránt szánkó csilingelt: az idegen fölött hideg fénypontokkal sziporkázott a magyar alföld kerek égboltja s benne zúgva kavarogtak Faust jelenetei.

Ez az idegen, aki negyvenhárom éves korában, művészi kőrútján Pest városában komponálta meg Faust elkárhozása című drámai legendájának egy részét, a Pásztorok tánca refrénjét karra, messziről indult térben, időben és művészetben, míg ideért.

Az apja, Louis Joseph Berlioz „ inkább a szegények jótevője, mint keresete után élő orvos” volt Franciaországban, Grenoble tájékán La Côte-Saint-André városkájában. Ott született 1803. december 11-én, egy vasárnap, remegő idegzetű, vallásos és kicsinyes feleségétől Hector nevű fia.

A kis nebuló, a nagy útleírás kedvelő, egyszer egy pikulát talált ahol komor-csöndes, hol remegőn felzajduló apai házban valahol, s két nap alatt megtanulja rajta a híres gyerekdalt: „Malb’rough s’en va-t-en guerre . . . (Malborough elindul háborúba).

És elindul Hector is háborúba: az életbe, ahol szünetlen harcot kellett vívnia idegeivel, jellemén és testi erején túlnövő zsenijével, szenvedélyeivel, a közönséggel, a nyomorúsággal, zenész-társaival, a dicsőséggel, a pénzzel, aztán legvégül a magánossággal, az unalommal.

Az 1821. október végén Párizsba került diákot, Gluck, Vergilius és Napoleon bámulóját a boncoló asztal mellől elragadja a zene a Coservatoireba, a híres Lesueur tanítványai közé kedvencül, akinek zeneszerzői pályáján haláláig kísérője marad Gluck újító heve. Vergilius bája s a napoleoni erő – és bukás.

Lesueurtől egy új elv sejtelmét kapja, amelyet ő, vagy jobban mondva, a benne élő démon fejt ki egészen: a program-zenét.

Kezébe ragadja ezt a lobogót és . . . s’en va-t-en guerre.  

Elindul háborúba a szülei ellen, akik nem akarják, hogy zenésszé legyen: a Conservatoire kővé merevült előítéletei ellen, amelyek csak a múlt igájával nyakán, bocsátanák zeneszerzői útjára: zenész-társai ellen, akik még a tehetséget is letagadnák róla; a közönség ellen, amelyet leginkább művei botrányos szerelmi hátterei visznek koncertjei meghallgatására, . . . s győz minden vonalon: pénz kell a hangversenyek megszervezésére? Chateaubriandtól akar kölcsön kérni: apja kitagadja? Kórista lesz egy operettszínházban; nem akarják észrevenni?

Zajosan tapsol vagy káromkodik az Opera nézőterén: megbetegszik? Torokdaganatát zsebkésével nyitja fel; botrány kell? Szimfóniát ír szerelmi csalódásáról, s ami a zenében homályos esetleg, a magyarázó program szóval is elbeszéli. . . . Mi kell még? Újságíró lesz, gitárleckéket ad s végül 1830-ban a „Sardanapale” kantátával megnyeri a római díjat. 

(folyt.köv)   


130 Ardelao 2017-12-11 11:13:17 [Válasz erre: 129 Ardelao 2017-12-11 10:36:03]

FAUST MAGYARORSZÁGON

Hogy Faust Magyarországon is megfordult: nemcsak Berlioztól tudjuk.
De Berlioz honnan tudta?

 

Elsősorban onnan, ahonnan a zsenik szokták tudni az ilyesmit. Ugyan ki kérdőjelezhetné meg a zsenik jogát ahhoz, hogy úgy tudják, amit tudnak, ahogy tudják?
Ez persze szónoki kérdés. Berliozt is - mint majd minden lángészt - az akadékos, kekeckedő, öntelt, felfuvalkodott hólyagok sokasága próbálta elgáncsolni, kioktatni, leiskolázni, megalázni. Még azt is jobban akarták tudni nála, hogy járhatott-e Faust Magyarországon. És a válaszuk persze nemleges volt.

Berlioz szerette a magyarokat. Azt mondta, életében csak akkor volt boldog, mikor magyarnak érezhette magát. Talán a Rákóczi-induló pesti ősbemutatóján történt ez. Talán utána. Lehet, hogy abban a pesti kiskocsmában, ahova véletlenül tévedt, és amelynek gázlángja fényénél - mint maga meséli el - a Faust legenda egyik részét írta, a parasztok körtáncának kórusát.

Igen, Berlioz nemcsak a zseni: a szeretet jogán is tudhatta, megfordult-e a számára kedves tartományban Faust, netán ő urasága a Sátán is.

Maga a mű egyébként világosan beszél. Első rész, első helyszín: plaines de Hongrie, a magyar Alföld, vagy síkság, vagy lapály, vagy puszta. És a tavaszi napfelkelte fényében meditáló magányos Faust.

Második kép, ugyanott: parasztok tánca.

Aztán - harmadik kép - csapatok közelednek. Rákóczi-induló, berliozi grandioso. ... A Duna fiai vonulnak fel, les fils du Danube.

Mellesleg, hogy Faust igenis elvetődött Magyarországra, azt 414 éve tudjuk. A Fausttal foglalkozó első - nyomtatásban megjelent - mű (História von D. Johannes Fausten, Johann Spies kiadása, Frankfurt, 1587) 26. fejezete közvetlenül a konstantinápolyi, Boccaccio tollára méltó kaland, valamint a kairói epizód után említi Faust budai látogatását.

(Adorján Mihály fordításában (Magyar Helikon, I960): „Annak utána ismét Keletnek, majd Nyugatnak fordult, a Magyarországi Buda és Sabác felé. Buda Magyarország királyi fővárosa vala, s most is az. Ez termékeny ország. Van olyan vize, hogy ha vasat tesznek bele, rézzé válik. Vannak itten arany,- ezüst- és mindenféle érc-bányák. A várost a magyarok Startnak nevezik, ami német nyelven kemencét jelent. Nagy erős vár és gyönyörű szép várkastély ékesíti.”)

De térjünk vissza Berliozhoz. Vajon Magyarország mely pontja lehetett az, ahol Faust az ég végtelen kupolájáról alászálló fényeket figyelte, a hajnali szélben, az ébredő madarak társaságában, növények és vizek susogása közepette? Hol vibrál, hol remeg így a levegő, mint Berlioz klarinétjein és vonósain?

Vagy vajon merre beszélnek úgy a vizek és fák és füvek, mint e fuvolára, angolkürtre és hegedűkre szublimált tájképen?


Van-e valóban fausti pontja az országnak? Van-e olyan helyszín, amelyről kijelenthető: igen, alighanem itt járt a Nagy Elkárhozó? Hordozza-e Faust itteni látogatásának időbeni lenyomatát bármi is?
 

Ezekre a kérdésekre várjuk a választ, e fausti helyszín meghatározása lenne a feladat - bármely irodalmi vagy képzőművészeti műfajban vagy bármely fényképezőgéppel.
Egy másik pályázati cél pedig: a Faust legenda goethei-berliozi-nervali-gandonniérei szövege első három jelenetének műfordítása.
 

A DUNÁNÁL, 2001. szeptember.  Próbaszám (Pályázat: Faust Magyarországon)


129 Ardelao 2017-12-11 10:36:03 [Válasz erre: 128 Ardelao 2017-12-11 00:51:53]

Barabás Tibor írása, kicsit részletesebben!
 
Berlioz Pest-Budán

Most pedig elbeszélem Hector Berlioz pest-budai napjainak történetét.

Nagy zenekara költségei miatt Berlioz örökös anyagi gondokkal küzdött. Párizsban hiába próbált néhány Lajos-aranyra szert tenni, így határozta el, hogy Bécsbe és Prágába megy, zenei körutat tesz Ausztriában.
Egy bizonyos Berlioz-művet, különösen a
Rómeó és Júliát, nagy siker kísérte. A zene tisztelői aranyozott ezüst karmesteri pálcát ajándékoztak Berlioznak, az udvar is ajándékot küldött neki és egy Redout-termi hangversenye után a császár sajátságos bókját tolmácsolták: „Mondja meg Berlioznak, hogy jól szórakoztam.” De Berliozt már csak a „Faust elkárhozása” érdekelte, abba merült el, fél éjszakáin arról fantáziáit, teljes lázban írt. Úgy érezte, hogy most méltót alkotott, csak egy induló hiányzott még, hogy megkoronázza művét, egy induló, amely felkorbácsolja az indulatokat, szárnyakat ad a fáradt képzeletnek és kivívott szabadság reményével biztatja az elcsüggedt lelket.

Valaki (talán Dobozy, egy Grinzigben játszó magyar zenekar vezetője) megajándékozta Berliozt a Rákóczi-induló egy Bihari szerzette változatával és attól a perctől kezdve más se foglalkoztatta. Wesque von Putlingen tanácsos úr azzal biztatta Berliozt, hogy a császárnő is fogadja majd, de Berlioz ezzel már nem törődött, és lázasan írta a Rákóczi-indulót. Megrendítette a forradalmi hang, amely oly erős nemzeti érzéssel szólalt meg, a rohamra induló lovasság, a pergő dobok, a trombiták hangja.  ... Elhatározta, hogy Pest-Budára megy. Amikor másnap Wesque von Putlingen lelkendezve beállított Berlioz szállodai szobájába, hogy a császárnő fogadja majd, a francia mester nevetve elhárította a tisztességet.

— Kedves Putlingen, én egész éjszaka dolgoztam, holnap pedig Magyarországba megyek.
— Magyarországba?!
kiáltott kétségbeesetten a tanácsos, — akkor a fogadása amúgy is tárgytalan.

*

Heinrich Müller bécsi zeneműkiadó, levelet adott Berlioznak egy pesti hegedűművészhez, Treichlinger* úrhoz, a régi osztrák iskola egy kiváló mesteréhez, aki nagy segítségére lesz majd Berlioznak.
Komor, felhős és hideg februári napon ült fel Hector Berlioz a Pest-Budára induló postakocsira. A kocsiban négyen ültek: Berlioz mellett egy idős hölgy ült, egy magyar kapitány, aki a kocsi zárt fülkéjében helyezkedett el, vele szemben egy gérokkos magyar férfi, a bécsi titkosrendőrség megfigyelő embere. Amikor a magyar határhoz értek, esni kezdett. A sűrű eső kátyúkkal akadályozta az utazókat, a vihar pedig felkorbácsolta az út mellett kanyargó Dunát, és a folyam elárasztotta az amúgy is járhatatlan országutat.

 „Éjfélkor — írja Berlioz — szunyókálásomból felriasztott a fogat mozdulatlansága és a körülöttünk mennydörögve zuhogó víz moraja. A kocsis, aki találomra hajtott, egyenesen belevitt a folyó ágyába, s most már moccanni sem mert.”

A kapitány, a kis fülkéből háromszor is átszólt Berliozhoz, a válaszfal kis ablakán és nyugtatgatni próbálta. De a víz csak egyre emelkedett.

— Kapitány úr — szólt Berlioz.
— Uram?
— Nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?
— De igen, uram, ezt gondolom. Szolgálhatok egy szivarral?

Berlioz legszívesebben a hidegvérű ember arcába vágott volna, de inkább elfogadta a szivart és szívni kezdte.

Az víz csak emelkedett.

A kocsis most a lovak közé csapott, de csak még jobban nekihajtott az árnak. „Most aztán már biztos voltam benne — írja Berlioz, — hogy mindennek vége és odaszóltam még egyszer a katonának:

— Kapitány úr, van még egy szivarja?
— Van, uram!

— Akkor hát adja ide gyorsan, mert most aztán végleg belefulladunk!

Ezek után a kapitány kimászott a bakra, kezébe vette a gyeplőt és az ostort és egy arra járó paraszt útmutatásával kivezette a postakocsit a mederből. Másnap, Berlioz Budára érkezett. A folyamon még nem volt híd, egy bárka vitte mesterünket Pestre, egy kocsi a szállodába, ahol megfürödhetett és két pohár tokajit lehajtva húsz órát aludt egyhuzamban. Sártengerről és vízbe-fúlásról álmodott. ...
Arra ébredt, hogy türelmetlenül kopognak ajtaján. Köpenyébe bújt, ajtót nyitott, két úr állt előtte, akik kezet nyújtottak neki és bemutatkoztak:

— Gróf Ráday, a magyar Nemzeti Színház főintendánsa vagyok — mondotta halkan.
— Erkel Ferenc, a színház karmestere. Szeretettel és tisztelettel üdvözöljük hazánkban Hector Berlioz urat, a Rómeó és Júlia költőjét. ... — mondotta gróf Ráday.

Berlioz hellyel kínálta őket. Végre Ráday gróf megszólalt:
— Azért jöttünk Önhöz, tisztelt uram, hogy megkérjük, ne a budai német színházba menjen, hanem tiszteljen meg bennünket, a pesti magyar Nemzeti Színházat.
— És ezt mivel indokolják Önök?

Erkel Ferenc válaszolt a kérdésre:

— Pro primo: Szegények vagyunk. Sokkal kisebb lesz a honoráriuma, mint Budán, a német színházban.

Pro secundo: zenekarunk kicsiny és elég gyenge, a megerősítése valóságos harcba kerül majd.

Pro terzia: a német és a konzervatív lapok hallgatni fognak önről, mint a sír!

Berlioz: — Több indoka nincs, uram?

— Erkel: — Még csak egy. Cserében öné lesz a magyarok szíve. ...

Berlioz: — Ez kell nekem, ez nekem elegendő! — felelte és megölelte Erkelt.

*

Berlioz Erkel kíséretében bejárja Pestet. A boltok, még a divatüzletek árui fölött is egy szót lát: „honi.”

Mit jelent ez a szó? — fordul Erkelhez.

Ez annyit jelent, hogy nem osztrák áru, hanem hazai. Ez a szó felhívás: csak ezt vegyétek! Gondolja csak meg, Mester, a mi színházunkban bármely nyelven énekelhet valaki, de németül soha. ...

Horváth főszerkesztő úr — így írja a nevet naplójában Berlioz — még a kottamásolót is felkeresi, hogy Berlioz Rákóczi-partitúráját előadása előtt megítélhesse. Másnap felkeresi Berliozt a szállodai szobájában. Bemutatkozik, és előadja, hogy

— Láttam az Ön Rákóczi- indulójának partitúráját.
— No és?
— No és, ...félek!
— Ugyan!
— Ön a mi dallamunkat piano kezdi, mi viszont megszoktuk, hogy fortissimo játsszák.
— ... Ennyi az egész? Legyen nyugodt, olyan fortét kap majd, amilyet még életében nem hallott. ... Mindennek a vége a fontos.

*

Erkel Ferenc, Treichlinger segítségével a Filharmónia Társaság tagjai közül tizenkét kitűnő hegedűst szerzett a kis zenekar megerősítésére.

Berlioz így ír: „Valamennyien csodálatosan teljesítették készségesen vállalt feladatukat és műsorom előadása — azt hiszem — a valaha is Pesten hallott egyik legjobb hangverseny volt. Műsorszámaim közt volt az az induló, amely jelenleg Faust-legendám első részének fináléja.

... Alighogy meghirdették Pesten az új honi zenedarabot, a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett. Egymástól tudakolták a magyarok, vajon hogyan dolgoztam fel ezt a híres és mondhatni megszentelt témát, amely annyi év óta megdobogtatja a magyar szíveket és megittasítja a szabadság és a dicsőség iránti lelkesedéssel.
... A hangverseny napján, amikor elérkezett az a pillanat, hogy ezt az ördöngös darabot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze torkomat. ...”

A színház roskadásig telt. Berlioz Berzenczey kapitánnyal találkozva, már csak a maga jegyét tudta odaadni. A pest-budai rendőrség erősítést kért és kapott. Kettős járőrök masírozását visszhangozták az utcakövek.

A dallam első ütemeinek ritmusában trombitajel után felhangzott a téma, amelyet fuvolák és klarinétok piano játszanak, s a húros hangszerek pizzicatoja kísér. A közönség itt még nyugodt és hallgatag maradt. „De amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma fúga formájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának és nekiengedte oly soká visszafojtott fortissimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. ... E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem.”

Berlioz megrendültén örökíti meg élete egyik legnagyobb pillanatát, amelyhez csak az volt hasonló, amikor a párizsi forradalom napjaiban egy ház erkélyéről tízezer embernek vezényelte a Marseillaise-t és a tettek embereinek hatalmas kórusa visszhangozta az utcák harcait. Úgy érezte, mintha a haja égnek állna, mert ettől az ütemtől elbúcsúzhatott a darab záró részétől. A zenekar vihara nem mérkőzhetett a forrongó lelkek viharával. A művet újra kellett kezdenie, de egy-két másodperces késéssel a vihar még nagyobb erővel tört ki, mint először. Horváth főszerkesztő úr tombolásában majdnem kiesett a páholyából, Berlioz a fejével feléje bólintott, mintha azt mondaná: „Nos, uram, meg van-e elégedve a fortéval?”

A zenekar harmadszor is csak nehezen tört át az indulatok súlyos függönyén. A siker hatalmas orkánja elől Berlioz az öltözőjébe menekült. Verejtékes arcát törölte, a székére rogyott, s ekkor egy igen szerényen öltözött öregember lépett be hozzá. Arcán a legnagyobb megindultság, megöleli a mestert és így szól hozzá:

— „Ó, uram, uram! Én, lenni magyar, szegény ördög, ... nem beszélni francia, ... un poco l’itaniano ... Bocsássa meg önkívületemet. Ó, én értettem az Ön ágyúit. ... Igen, igen, ... a nagy csata. ... A németek kutyák! Ököllel verte a mellét és így folytatta: Én önt a szívembe fogadtam. Ó, a francia ... forradalmár ... tud csinálni forradalmi muzsikát.”

Berlioz így fejezi be a jelenet felidézését:
„Le sem írhatom ez ember rettenetes felindultságát, könnyeit, fogának csikorgatását. Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt.”

Ezek után Berlioz minden magyarországi hangversenyén felhangzott a Rákóczi-induló. Amikor elutazott, Erkel Ferenc elkérte tőle a partitúrát, hogy a nemzet eltegye emlékül. Boroszlóba küldték utána a másolatot. Berlioz figyelmeztette Erkelt, hogy az-óta a hangszerelésén többször változtatott, s hogy a codához mintegy harminc ütemet illesztett. A győri magyar ifjúsági egyesület a város címerével ékesített ezüstkoszorút küldött a mesternek, hálás levél kíséretében.

Berlioz nyomban válaszolt:Uraim! Megkaptam szép ajándékukat és a megtisztelő kísérő levelet. A rokonszenv e megnyilvánulása, abból az országból, amelynek oly drága emlékét őrzöm, nagyon megkapott, ... ha csak egy szikrányit találtak zenémben abból a lelkesedésből, amely a magyarok nemes lelkét tüzeli, igen boldognak kell magamat tartanom és ezt a sikeremet a legbecsesebbnek tekintem azok közül, amiket művész elérhet ... Odaadó hívük: Hector Berlioz.”

*

Ebben az írásban arra törekedtem, hogy felidézzem Berlioz pest-budai napjait. Az ábrázoló írót háttérbe szorította a krónikás. Az írás hitele fontosabbá vált számomra, mint a képzelet intuíciója, az igazság, az író személyiségénél. ...

 

NÉPSZAVA, 1981. március 15. (109. Évfolyam, 63. szám)

*Josef Treichlinger (1807-1877), bécsi származású hegedűs.(Megj., A.)


128 Ardelao 2017-12-11 00:51:53

214 éve született, ezen a napon a nagy francia zeneszerző HECTOR BERLIOZ

(1803.XII.11. – 1869.III.8)

 

BARABÁS TIBOR:

ERKEL ÉS BERLIOZ


Hector Berlioz emlékirataiból mindkettőjük portréja kirajzolódik. Nagy bécsi sikerei után Pest-Budára indult a francia mester. Faust legendájából még hiányzott egy induló. Bécsben egy barátja hívta fel figyelmét a Rákóczi-indulóra. Berliozt lángra gyújtotta a nemzeti forradalom megérzett szelleme. Egész éjszaka dolgozott, de a művet Pesten akarta befejezni. Ott akarta próbára tenni a Rákóczi induló hatását, ahol az megszületett. Mit törődött már azzal, hogy fogadja-e őt a császár, vagy sem. Postakocsival igyekezett Pest-Budára, de útközben a Duna kiáradt, és a folyam melletti úton kátyúba jutottak. Éjszaka volt, felhőszakadás tette kilátástalanná sorsukat. Berlioz mellett egy magyar tiszt ült a határban. Hozzáfordult:

— "Kapitány úr, nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?"
— "De igen, uram, ezt gondolom én is."
—„Szolgálhatok egy szivarral”

No, Berlioznak egyszeriben megváltozott a véleménye a magyarok vérmérsékletéről. Végre egy paraszt kivezette őket veszélyes helyzetükből, és Berlioznak módot adott véleményének megváltoztatására. Pestre érve Ráday gróf és Erkel Ferenc rábírták Berliozt, hogy hangversenyének színhelye a Nemzeti Színház legyen, és ne a Német Színház. Ennek az volt a hátránya, hogy — Berlioz írása és a tények szerint: - „a Nemzeti Színház előadásain nem szerepelhet a Német Színház egyetlen művésze sem. Már pedig a Nemzeti Színház zenekara oly kicsiny, hogy szimfóniáimmal kis hegedűsbandája semmiképpen sem birkózhatik meg.”

Berlioz Erkellel járja a pesti utcákat és a felől érdeklődik; mit jelent a kirakatokban ez a szó: „honi?” Erkeltől tudta meg a jelentését, hogy az hazai, azaz magyar gyártmány. Bizonyára Erkel segítette Berliozt abban, hogy Treichlingert, a német zeneiskola kiváló hegedűsét és a Német Színház még vagy tíz jó muzsikusát átcsábítsa a Nemzeti Színház zenekarába.

Arra a hírre, hogy Berlioz átköltötte a Rákóczi-indulót, „a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett.” Így írja le Berlioz a mű hatását.

„Amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma (a Rákóczi-induló) fúgaformájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká visszafojtott fortossimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem. Ügy éreztem, mintha hajam égnek állna, és e végzetes ütemtől kezdve búcsút kellett mondanom darabom záró-részének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra, hogy sikerrel küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vulkán kitörésével. Könnyen kitalálható, hogy újra kellett kezdenem.”

Az ismétlésnél néhány taktussal később tört ki a vihar, és Berlioz szerencsésnek mondja, „hogy a hangverseny végére tettem a Rákóczi-indulót, mert elsikkadt volna mindaz, amit utána játszanak.” „Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt!”

Csak kevesen tudják, hogy Berlioz meghallgatta Erkel Ferenc Hunyadi Lászlóját, és meleg elismeréssel adózott a magyar zeneköltőnek. Felfedezte a mű nemzeti karakterét, és elismerése ide kívánkozik.
„Erkel úr nagy tehetségű, kiváló és érdemes férfiú, pesti tartózkodásom alatt az ő avatott vezényletével hallottam egyik operáját, melynek Hunyadi a címe, s amelynek tárgyát a magyarok hősi történelméből merítette. Ebben a műben eredetiség és mindenekfelett ama érzelem mélysége miatt, amely sugallta, egész sereg kitűnő dolog van. Egyébként tisztán komponált munka, s igen értelmes és igen finom a hangszerelése. Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy ebben a hangszerelésben nincs erő, Schodel asszony, aki Branchu asszony iskolájából való, igazi énekes-tragika (nyoma veszett iskola ez, s nem vártam, hogy Magyarországon találjam majd meg új hajtását), igen szépen énekelte és játszotta a főszerepet. Ki kell emelnem még a magyar társulatból egy Feredy nevű igen érdemes tenoristát. Mindenekfelett csodálatosan, különösségében elbájoló hangsúllyal adja elő a nemzeti dalokat és románcokat, amelyek oly drágák a magyaroknak, de amelyek, ha így éneklik őket, bizonyára minden népnek tetszenének. A koncertmester nagy tehetségű hegedűs, neve Kohne, sokáig tartózkodott Párizsban, s ha nem csalódom, Konzervatóriumunk osztályait végezte. Ami a pesti Nemzeti Színház kórusát illeti, bizony ez mind számra, mind a hangok természetére, de a hiányos gyakorlás miatt is, igen gyengécske. A magyar nyelv egyáltalán nem alkalmatlan a megzenésítésre, sőt érzésem szerint kevésbé kemény, mint a német. Íme, ez aztán igazi nyelv.”

Ez a kis jegyzet csak kezdete annak a törekvésemnek, hogy operáink, színpadi műveink korabeli hazai és világbéli elismerésére visszatérjek.

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1982. szeptember 4. (26. Évfolyam, 36. szám)


127 Búbánat 2017-09-14 10:45:55
Ma este láthatjuk a Mezzo csatornán, 17.25 – 19.00 [url] https://www.mezzo.tv/nos-programmes/onct_dirige_par_tugan_sokhiev_dans_le_requiem_de_berlioz_05022015?date=2017-09-14; Tugan Sokhiev et l'Orchestre du Capitole de Toulouse : Requiem de Berlioz [/url] Orchestre National du Capitole de Toulouse, Orfeón Donostiarra, Tugan Sokhiev (direction) Bryan Hymel (ténor) Hector Berlioz: Grande messe des morts op. 5 Enregistré le 5 février 2015 à la Halle aux Grains, Toulouse

126 Búbánat 2017-06-08 10:12:30
A Classica csatornán láthatjuk ma 12.00 órától és 20.00 órától is: BERLIOZ: BENVENUTO CELLINI From the Salzburg Festival Duration: 02:44:00 Conductor: Valery Gergiev Stage Director: Philipp Stölzl Stage Design:Philipp Stölzl Costumes: Kathi Maurer Choreograph:Mara Kurotschka Soloist: Burkhard Fritz (Benvenuto Cellini) Maija Kovalevska (Teresa) Brindley Sheratt (Giacomo Balducci) Laurent Naouri (Fieramosca) Kate Aldrich (Ascanio) Mikhail Petrenko (Papst Clemens VII.) Adam Plachetka (Pompeo) Xavier Mas (Francesco) Roberto Tagliavini (Bernardino) Sung-Keun Perk (Wirt) Wiener Staatsopernchor Wiener Philharmoniker (2007)

125 lujza 2016-06-12 02:19:28 [Válasz erre: 124 macskás 2016-06-11 13:02:10]
És milyen szörnyű rendezés! Szerencse, hogy a Bartókon nem látszik.

124 macskás 2016-06-11 13:02:10 [Válasz erre: 122 Búbánat 2016-06-11 10:58:47]
Király zene!

123 macskás 2016-06-11 13:01:53
123 . macskás

122 Búbánat 2016-06-11 10:58:47
Bartók Rádió sugározza este 19.00-21.20 Berlioz: Faust elkárhozása - drámai legenda Párizs, Bastille Operaház, 2015. december 15. Szövegét - Goethe drámája nyomán - a zeneszerző, Almire Gandonniére és Gérard Nerval írta Vez. Philippe Jordan Km. a Hauts-de-Seine Gyermekkórus, a Párizsi Bastille Operaház Gyermekkórusa, Ének- és Zenekara (karig. José Luis Basso) Szereposztás: Margit - Sophie Koch (mezzoszoprán) Faust - Jonas Kaufmann (tenor) Mefisztó - Bryn Terfel (basszbariton) Brander - Edwin Crossley-Mercer (basszus) Égi hang - Sophie Claisse (szoprán) Rendezte: Alvis Hermanis

121 Búbánat 2016-05-23 10:18:15 [Válasz erre: 67 Búbánat 2014-07-06 10:03:05]
A Mezzo csatorna sugározza ma este: 20:30 – 22.00 Hector Berlioz: Grand Messe des Morts, opus 5 (Requiem) la Basilique de Saint-Denis en juin 2012 Orchestre National de France Choeur de Radio France The Monteverdi Choir John Eliot Gardiner (direction) Km. Michael Spyres (ténor) Réalisé par François-René Martin

120 Búbánat 2016-03-12 13:34:55
Bartók Rádió közvetíti az este 19.00 – 22.20 Berlioz: A trójaiak Ötfelvonásos opera Szövegét: - Vergilius nyomán - a zeneszerző írta Vez. Kent Nagano Km. a Hamburgi Állami Operaház Énekkara és a Hamburgi Filharmonikus Zenekar A főbb szerepekben: Priam - Stanislav Sergeev (basszus) Hécube (Hecuba) - Marta Swiderska (szoprán) Cassandre (Cassandra) - Catherine Nagelstad (mezzoszoprán) Didon (Dido) - Elena Zhidkova (mezzoszoprán) Anna, - Katja Pieweck (kontraalt) Énée (Aeneas) - Torsten Kerl (tenor)Iopas - Markus Nykänen (tenor) Chorebe (Coroebus) - Kartal Karagedik (bariton) Narbal - Petri Lindros (basszus) Ascanio - Christina Gansch (szoprán) Hylas - Julian Prégardien (tenor) Andromache - Catrine Striebeck Helenus - Daniel Todd (tenor) Rendező: Michael Thalheimer (Hamburg, Operaház, 2015. szeptember 19.)

119 Ardelao 2016-02-17 11:35:05 [Válasz erre: 88 Ardelao 2015-03-27 16:22:06]
[url] http://epa.oszk.hu/02500/02557/00013/pdf/EPA02557_magyar_zene_2013_01_005-023.pdf; Berlioz és Wagner [/url]

118 Búbánat 2016-02-17 09:05:00 [Válasz erre: 117 Búbánat 2016-02-17 09:04:12]
"A Magyar Rádió Énekkarának és Szimfonikus Zenekarának hangversenye"

117 Búbánat 2016-02-17 09:04:12
Bartók Rádió, 19.35 – 22.00 Kapcsoljuk a Zeneakadémia Nagytermét A Magyar Rádió Énekkarának és Szimfonikus hangversenye Vezényel: Kovács János Karigazgató: Pad Zoltán Berlioz: Rómeó és Júlia - dramatikus szimfónia Op.17. Km. Schöck Atala – alt, Horváth István - tenor, Cser Krisztián - basszus (Ism. február 29., 12.05) A zeneszerző lelkesült szavakkal írt emlékirataiban a Rómeó és Júlia komponálásának (1839) boldog időszakáról: „ Hét hónapon át dolgoztam szimfóniámon. Micsoda lázas életet éltem egész idő alatt!” A mű „annak ellenére, hogy énekhangok is szerepelnek benne, nem koncertopera, nem is kantáta, hanem kórusszimfónia” – figyelmeztet a mű partitúrájának előszavában. A szerelmi jelenetekre utalva megjegyezte, hogy számára a mű szimfonikus jegye az elsődleges, a bonyolult érzelmi töltésű epizódok megragadása a zenekar feladata: „Ha Júlia titkos érzelmeit és Rómeó szenvedélyes fellángolásait nem éneklik, ha a szerelem és a kétségbeesés kettőseit a zenekarra bíztam, ennek könnyen érthető oka van. Az ilyen természetű kettősöket már ezerszer és a legnagyobb mesterek bízták énekhangokra. Helyesebbnek és egyben érdekesebbnek látszott más kifejezési móddal próbálkozni.”

116 Búbánat 2015-06-18 11:37:31 [Válasz erre: 115 Búbánat 2015-06-18 11:32:33]
Lemaradt: a mai napon, délután sugározza a rádió. Kozma Lajos alig három évig volt az Operaház ösztöndíjas tenoristája, mikor 1964-ben disszidált. Pár stúdiófelvételt készített itthon a rádióban: Johann Strauss: A denevér (1963); Kerekes János-Kristóf Károly: Hófehérke és a hét óriás (1964)

115 Búbánat 2015-06-18 11:32:33
Hangversenykülönlegesség a Bartók Rádióban 12.51 – 14.30 A Római Rádió Énekkarának és Szimfonikus Zenekarának Berlioz-hangversenye Vezényel:Thomas Schippers Regina Crespin – szoprán KOZMA LAJOS – tenor Valeriano Luchetti – tenor Mario Sereni – bariton Jean Vilar - próza 1. Lélio - lírikus melodráma (Vilar, Luchetti, Sereni) 2. Te Deum (Crespin, KOZMA) (Róma, 1969. december 15.)

114 Búbánat 2015-04-09 12:41:29 [Válasz erre: 113 Búbánat 2015-04-09 12:38:56]
Záborszky Kálmán vezényelt.

113 Búbánat 2015-04-09 12:38:56 [Válasz erre: 112 Ardelao 2015-04-08 23:14:03]
Jó hogy említetted a Te Deum-ot! Ez is egy fenomenális Berlioz-alkotás az egyházi zenéjén belül. Ott voltam a magyarországi bemutatóján a Zeneakadémián: akkor még ott dolgoztam, így a pódium feletti tanári páholy első sorából adhattam át magamat a "csodá"-nak! 1987. november 13. Zeneakadémia Berlioz: Te Deum – magyarországi bemutató Km. az I. (Szent) István Gimnázium ének- és zenekara, A Hunyadi János Zenei Általános Iskola Gyermekkórusa, A Radda Barnen Zenei Általános Iskola Gyermekkara Szólót énekelt: Róka István – tenor

112 Ardelao 2015-04-08 23:14:03 [Válasz erre: 111 Búbánat 2015-04-08 23:06:24]
Ezzel teljes mértékben egyetértek ! A mű "lenyűgöző". Én még idevenném a "Te Deum"-ot is, mindkettő óriási alkotás !!

111 Búbánat 2015-04-08 23:06:24 [Válasz erre: 110 Búbánat 2015-04-08 22:24:44]
Van két videófelvételem a Requiemből. Mélyen megérintett mindkét előadás: Wiener Konzerthaus, Großer Saal – 1987 GEORGES PRÊTRE - Dirigent JOSEF PROTSCHKA - Tenor KONZERTVEREINIGUNG WIENER STAATSOPERNCHOR WIENER SYMPHONIKER Egy másik videó: London, Royal Albert Hall – 2000 Vezényel: Sir Colin Davis Stuart Neill – tenor A Guildhall School of Music és Drama ének- és zenekara, A Paris Conservatoir ének- és zenekara, A Philharmonia Chorus, A Symphonie Voices

110 Búbánat 2015-04-08 22:24:44 [Válasz erre: 14 Zajda 2004-11-14 20:43:18]
Visszaolvasva ezt a régi bejegyzést, eszembe jutott most újra, és ideírom, ami már régen kikívánkozik belőlem: Berlioz Requiemjét minden más művénél jobban szeretem! Az első személyes - élő - élményem ezzel a leírhatatlan szépségű zenével 1998. október 29-re datálódik. Ebben az évben, a Budapest Sportcsarnokban került sor az első találkozásomra Berlioz halotti miséjével. A Requiem megszólaltatásához szerzője olyan hatalmas zenei apparátust írt elő, mely messze meghaladja egy átlagos hangversenyterem kapacitását. (Érdemes elolvasni Várnai Péter Oratóriumok könyvéből az idevonatkozó fejezetet!) Így Budapesten e mű még sohasem hangzott el s más világvárosokban is rendkívüli eseménynek számít. Ezért volt hát számomra oly fontos elzarándokolni a Sportcsarnokba a monstre produkció hangversenyére, melynek minőségi záloga Alain Lombard volt, az a karmester, aki a közreműködő zenészeket-énekeseket ritkán hallott teljesítményre inspirálta. Lombard, aki magával hozta az Orchestre National de Lyon-t, mely egyesülve a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarával és Budapest zenei életének jelentős énekkaraival (Magyar Rádió és Televízió Énekkara -karig. Strausz Kálmán; a Nemzeti Énekkar, a Budapesti Kórus - mindkettő karig. Antal Mátyás; a Magyar Honvédség Férfikara - karig. Tóth András), valamint egy francia tenoristával (Jean-Luc Viala – Sanctus tételben), szinte lemezre kívánkozó színvonalon tolmácsolta Berlioz fantáziájának e rendkívüli „gyermekét”.

109 Ardelao 2015-04-06 19:23:36
HECTOR BERLIOZ Az első igazán romantikus zeneszerző, akinek a Fantasztikus szimfóniája mindent megváltoztatott egy csapásra. Mikor Schubert az utolsó műveit írta Berlioz már komponálta újító műveit, és 1830-ban készen állt a Fantasztikus szimfónia ami ízig-vérig egy romantikus zenemű volt. Nem csak romantikus jegyeket hordozott magán, nem csak néhány újszerű harmóniát használt Berlioz, hanem minden szabályt felrúgott. Ehhez azonban az kellett, hogy egy ember a nulláról induljon, ne Bach-on és Beethoven-en nőjön fel, hanem tiszta lappal indulva létrehozzon egy teljesen újat. Berlioz nem volt tehetséges gyermekkorában, kapott néhány zenei leckét, de ő csak komponálni akart, azonban hangszereken nem tudott játszani, és ez a virtuózok korában teljesen kizárta, hogy erre a pályára kerülhessen, szülei doktornak szánták, azonban ő kilépett a neki szánt útból erőszakkal, és a művész útját választotta. A párizsi Conservatoire zeneszerző szakára pályázott mindig is, de sohasem kapta meg, 1850-től könyvtáros volt halálig az intézményben. 1869-ban távozott az élők sorából, fiatalként az “Új Zene” hívei még mellette álltak, Liszt és Wagner csapata, de Berlioz idősebb volt náluk, és valójában sosem tartozott közéjük, ő csak elindította a romantikus zene folyóját a hegy tetején, de a tengerig Liszt és Wagner vitte a folyamot.

108 Ardelao 2015-04-04 17:33:35
La ville natale de Berlioz – La Côte Saint-André Festival Berlioz Cette page est aussi disponible en anglais Le Festival Berlioz 2015 aura lieu du 20 au 30 août. Le thème du Festival est consacré au retour de l’Ile d’Elbe de Napoléon, dont on commémore cette année. Voici la liste des œuvres de Berlioz au programme. Nous remercions vivement M. Bruno Messina, directeur du Festival Berlioz pour cette information. 21 août JOEHB (Jeune Orchestre Européen Hector Berlioz) – François-Xavier Roth Le Corsaire, ouverture Le 5 mai, chant sur la mort de Napoléon L’Impériale, cantate à deux chœurs Te Deum 22 août Le Concert Spirituel - Hervé Niquet Méditation religieuse (extrait de Tristia – n°1) 23 août Luigi Attademo, guitare Morceaux choisis (précisions à venir) 23 août Orchestre Romantique et Révolutionnaire - John Eliot Gardiner Symphonie fantastique Lélio 27 août P. Lenert, alto – Ariane Jacob, piano Harold en Italie – arr. F. Liszt 29 août N. Stavy, piano – JC Gengembre, percussions Extraits et transcriptions inédites de: La Damnation de Faust Roméo et Juliette 29 août Orchestre National de Lyon – Leonard Slatkin Scène héroïque (La Révolution grecque) La Mort de Sardanapale 30 août MM Kaczor, orgue La Damnation de Faust – arr. MM Kaczor Marche hongroise – arr. H. Büsser Trois pièces pour Orgue : Hymne pour l'élévation en ré majeur, Sérénade agreste à la madone sur le thème des pifferari romains, Toccata en do majeur Un bal (Symphonie fantastique) – arr. MM Kaczor 30 août Garde Républicaine – Colonel Boulanger Marche Hongroise Symphonie funèbre et triomphale





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.